Masakazu elég forróvérű volt ahhoz, hogy Naraku lemondó szavaira harciasan válaszoljon, így a shinigami végül is elérte a célját. Felállt, a helyéről, majd a negyedik tiszt felé fordult, s megszólalt.

- Most, az edzőteremben.

Válaszolta a Naraku, arcán pedig megjelent egy aprócska mosoly. Közben a jobb kezével hátranyúlt és felemelte az asztalról a könyvet, majd az oldalához szorította, jelezve hogy felőle máris indulhatnak.

- Hogyha valóban harcolni akartok akkor engedjétek meg, hogy megfigyeljelek titeket, nehogy egyikőtök a végén még meghaljon.- Mondtam még továbbra is csukott szemmel, majd jelezve hogy teljesen ébren vagyok egy shunpoval kettejük közt termett. Végül is egész végig csak tetettem hogy alszom, nincs az az ital ami ki tudna engem ütni.
- Akkor induljunk. - Majd ismét elővetem italomat és belekortyoltam.

//Karácsonyi előkészületek, avagy marketing a kilencedik osztagnak //

*Már egy ideje azon gondolkozott, hogy mivel is tudná népszerűsíteni osztagát, hiszen az utóbbi időben nagyon kevesen csatlakoztak... Fel sem tudja fogni, miért. Vagyis megvan saját indoka: biztos a nagy dőzsölések, amiket időnként a kapitány szervez titokban! Az persze meg sem fordul a fejében, hogy neadjisten az ő keményfejűsége és vasszigora (mit vas - találóbb jelen esetben az acél!) lehet a fenti megemészthetetlen tény okozója.
Mindenesetre azonban tennie kell valamit, hogy a szörnyű tendenciát megakadályozza, reményei szerint pedig teljes mértékben visszafordítsa. Ilyentén gondolatai kíséretében agyalt azon hetek óta, hogy mit tervezzen a nemes cél érdekében. Végül aztán megszállta az ihlet - egy karácsonyi parti lenne a legmegfelelőbb PR-rendezvény! Bár azt nem igazán tudja, mi ez az ünnep, de olvasott már róla elég sokat, és tudja, hogy az emberek világában már vagy egy hónappal előtte készülnek rá... Így hát evidens, hogy a shinigamiknak is tetszeni fog - legalábbis reméli és ajánlja (és hát kinek lenne kedve szembeszegülni vele, vállalva a büntető törvénykönyv legérthetetlenebb paragrafusainak felszínre törését az ellenkezéssel?).
Talán irodájában ülve jutott eszébe ez az idea, talán máshol, a lényeg az, hogy napok óta még jobban égett a szervezkedés tüzében, mint egyébként lázba szokott jönni a rendszerezésre váró irathalmazoktól. Ráadásul nemcsak ez volt megfigyelhető rajta, hanem az is, hogy időnként csillogó boák vagy éppen fenyődíszek kandikáltak ki mappája mögül (néha pedig még szemüvegéről is aranyhaj fityegett)...
A legnagyobb vészjelzés azonban arra, hogy itt márpedig készül valami, az volt, miszerint egy-két nappal ezelőtt mindenkit kipaterolt a társalgóból, és néhány tiszten kívül senkit se engedett be a helyiségbe... Őket is csak úgy, ha fővesztés terhe mellett hallgatnak a benti dolgokról, így nem igazán szivárogtak ki a részletek. Mert hát kinek lenne mersze ujjat húzni Tomokóval, a kilencedik osztag lézerszemüvegű hadnagyával, aki még felettesével sem bánik valami kesztyűs kézzel?
A terem teljes lezárásával mintegy egyszerre azonban elárasztották Seireitei-t a saját macskakaparásával ellátott - minden bizonnyal házi készítésű, hiszen a színes papírt néhol már elhagyta a ragasztó, ahol nem vette észre Tomoko ezt a főbenjáró bűnt - meghívókártyákat a következő cirádás szöveggel:


Ezt pedig a szokásos információk - dátum és egyebek - követik. Tomoko pedig büszkén kihúzva magát szemléli művét, a feldíszített társalgót - bár gyakorlott szem valószínűleg jónéhány kivetnivalót találhat benne. És még van egy fontos stand ácsorog a megterített asztalok mellett: mégpedig a nőegyleté. Természetesen ez a társaság a fő szponzor, ami abban nyilvánul meg, hogy gyakorlatilag minden az ő ajánlásukkal készült, és a "programok" is Seireitei legbefolyásosabb szervezetével kapcsolatosak, vagyis az ő termékeiket lehet majd megnyerni például egy tombolán... Egyértelműen látszik, hogy a Shinigami Nőegylet titkára szervezte az egész összejövetelt - már csak az kérdéses, hányan is fognak majd megjelenni...*

*A naptáramban már egy ideje pirossal bekarikázott nap is elérkezett végre. Ez a karácsony. Neeeem, nem kívánok egy kis időt eltölteni nem létező szeretteimmel. Ha lennének nekem olyanok, akkor az utóbbi heteket, sőt, hónapokat felesleges vásárlással töltöttem volna. Nem értem az embereket. Nincs logika abban, hogy szaloncukrokat aggatnak a fákra, meg egyéb "díszekkel" csúfítják azt az élőlényt, ami sokkal többet ér náluk. Azt még megértem, hogy az ajándékokat miért adják. Egyszerűen számítás. Ha adok, akkor kapni is fogok. Emberi önzőség. Azonban hogy már a gyerekek fejét is holmi képzeletbeli jézuskákkal meg télapókkal tömik, hogy aztán olyan mohóvá váljanak, mint a szüleik, már nem értem. Emberek, mennyire megvetem őket...
Mégis, amikor a nőegylet révén megtudtam, hogy a 9. osztagnál karácsonyi estet tartanak, tudtam, hogy készülni fogok rá. Na persze nem azért, hogy új barátokat szerezzek vagy valami, hanem csak hogy értékes kapcsolatokat szerezhessek. Bármikor szükségem lehet egy kapitány védelmére, vagy egy másik hadnagy tanácsára. Bár ha mindegyik kapitány olyan lezser és munkakerülő, mint az enyém, vagy annak a menyasszonya, akkor bizony csalódottan kell távoznom.
Az alkalomra egy igazán elegáns, lila színű ruhát szemelek ki; bár a kimonókkal is igencsak szemezgetek, de úgy döntök, hogy azt majd újévkor veszem csak fel. Komoly kisugárzásom legalább megmarad; én nem fogok a sok szarvasagancsot meg mikulássapkát hordó bohóc közé beszállni. Csupán az egyik ékszerem az, ami jelzésértékkel rendelkezik. A hópihéz nyaklánc remekül kiemeli gyönyörű szemeimet. Mert hogy nekem vannak a legszebb szemeim, ez azt hiszem, egyértelmű.
A könyékig érő, hálószerű, csipkés kesztyűmhöz sajnos nem dukál a hadnagyi karszalag, nem szeretek így mutatkozni. Azért egy kézitáskába elrejtem azt is, hisz hátha szükség lesz rá. Természetesen a határidőnaplómat és egyéb fontos dolgokat is magammal viszek. Mindig készülnöm kell egy váratlan helyzetre. És persze zanpakutom sem maradhat otthon. Egy igazi shinigami még egy party kedvéért sem válik meg lelkének másik felétől.
Még egy utolsó hajigazítás, elegáns kontyot varázsolok csodaszép hajamból hagyva, hogy néhány tincs lelógjon. Egy világos színű rúzzsal kiemelem ajkaimat, hogy aztán egy fehér sálat és kabátot felvéve el is indulhassak a 9. osztag felé.
2 óra 54 perc. Hamarosan 3 óra. Azonban nem engedhetem meg magamnak, hogy korábban érkezzek. Sebaj, még mindig jobb, mintha késnék. Azt a szégyent nem mosnám le magamról. S bár itt állok már az ajtó előtt, az időt addig is azzal töltöm, hogy kipipáljak néhány pontot a hetirendemben. A mai nap elintéztem a papírmunkákat - ezek részletekre bontva vannak felsorolva - , ezután megetettem a kutyám, elvittem sétálni, zuhanyoztam, megebédeltem, kiválasztottam a megfelelő ruhát, felöltöztem, sminkeltem, megcsináltam a hajam, és eljöttem a rendezvényre. Régóta megvan az a jó szokásom, hogy az egész napomat ilyen részletesen megtervezem. Ezért van az, hogy én nem fogok kicsúszni a határidőkből, mint más hadnagyok és kapitányok, akikre a papírmunkát bízzák. Érdekes, én sose kaptam idegösszeroppanást a munkától, és nem érzem úgy, hogy túl vagyok hajszolva. Ami azt illeti, inkább a tiszteket és a kapitányom kéne kicsit több munkára fogni. Bár talán jobb is, hogy a kapitányom nem dolgozik, csak szórakozik. Legalább tudom rendesen végezni a dolgomat. Nincs szükségem a beleegyezésére. Én jobban csinálom ezt, mint ő.
Még bő három perc. Egy-két shinigami vidám fejjel megy be előttem. Egyikük, valami manósapkás retardált kis senki merészeli megkérdezni, hogy miért nem megyek be én is, ha ide várok, és nem kell félnem, mert jó helyre jöttem. Felvilágosítom őt röviden arról, hogy velem ilyen hangnemben nem beszélhet, ezután egyszerűen megbüntetem őt azzal, hogy ignorálom. Sápadt képpel és vigyormentesen ront be a szobába. Idióta. Igazán megnevelhetné őt valaki. Ha pedig a közvetlen felettese nem teszi ezt, akkor majd én.
Amikor már csak fél perc van hátra, figyelem az órámon a másodperc mutatót. Még húsz másodperc... A kezem már a kilincsre tapasztom, a hideg érintését még a csipkés kesztyűmön át is érzem.
Öt másodperc... Négy... Három... Kettő... Egy...
A kilincset végül lenyomom, formás lábaim pedig teret nyernek a helyiségben. Magasztos tekintetemet a jelenlévőkre emelem, ajkaim pedig jéghideg mosolyra húzódnak. Egy fogast szemelek ki, miközben az undorító és giccses díszítést bámulom. Tényleg, nincs benne logika, semmi realitás.
A fogasnál leveszem a kabátom, mikor észreveszem, hogy az a tiszt, akit nemrégiben kioktattam az ajtó előtt, mellettem ácsorog. Azután felfelé emeli a tekintetét, és én is meglátom a fagyöngyöt. Gúnyosan mosolygok, ő pedig kicsit ideges fejjel iszkol el.
Kabát és sálmentesen mérem fel a terepet; még csak néhány shinigami lézeng itt, és egyedül egy másik hadnagy az, akit felfedezek, a női shinigami egylet asztalánál. Mivel az egylet tagja vagyok hivatalosan én is, gondoltam, üdvözlöm őt. Ha jól sejtem, akkor ő a 9. osztag hadnagya, akiről sok jót hallottam. Hasonlóképp vélekednek az ő személyéről is az osztagában, mint rólam, már ha hinni lehet a szóbeszédeknek. Ki tudja, talán még ötleteket is kaphatok tőle a tisztnevelés fortélyairól. Valahogy a büntetőmunkákban nem vagyok valami kreatív. Azt ugyan nem engedem, hogy az iratokhoz hozzányúljon akármelyikük. Még a végén elkevernék az egészet.*
- Üdvözletem, a nevem Verashu Suwun. 10.osztag hadnagya, és a nőegylet tagja. Bizonyára a 9. osztag hadnagyához van szerencsém. - *nyújtom a kezem, miután kimért lépteim Tomokohoz vezetnek. Ha a kimonot választottam volna, most meghajlással üdvözölném. De hát ha ilyen ruhában vagyok, akkor már üzletasszonyként viselkedek. Hisz természetesen nnak is tökéletesen megfelelnék. A képességeim pont az ilyen munkákra teremtettek.*
- Igazán csodálatos, hogy valakinek felmerült egy ilyen ötlete. Gratulálok a megvalósításhoz. Bár a kapitányok és egyéb vendégek is megtisztelhetnék az alkalmat azzal, hogy nem késnek. - *veszem fel az üzleti műmosolyt, amit ha én művelek, az egészen hihetőnek tűnik. Hiszen a felszínes kapcsolatok mestere vagyok. Miért is ne működne még ezen a másik hadnagyon is?*

//Új kapitány az osztagban//

*Igaz, igyekezett semmiféle érzelmet nem mutatni arcán (valószínűleg a művelet elég szép sikerrel zárult, hiszen lassan már mestere lesz a hadnagy az ilyesmiknek), mikor megtudta a hírt, hogy hamarosan betölti valaki a kilencedik osztag kapitányának rég megüresedett helyét. Pedig ezúttal kivételesen nehéz volt elrejtenie örömét... Neki magának sosem voltak ilyesfajta ambíciói: elsőkézből tapasztalta, mekkora felelősséggel jár valójában egy ilyen magas pozíció, ráadásul egy taichou-nak illik tudnia kiemelkedően harcolni, álljon rendelkezésére bármilyen fegyver - ez pedig, valljuk be, nem éppen Tomoko erőssége... A papírmunkával és a szabályok, előírások betartatásával semmiféle problémája nem volt sohasem, azonban csatában használható képességeit abszolút nem tartja megfelelőnek. Zanjutsuja és shunpója gyors ugyan, mivel shikai-a miatt előszeretettel zárja rövidre a párviadalokat, ám hakudáján bőven van mit fejleszteni. A kidou-ról nem is beszélve, elvégre azt még csak nem is gyakorolja, nehogy akaratlanul is felrobbantson valamit. Az irodákért és a Seireitei News Magazin nyomdájáért különösképpen kár lenne! Bár... ha - természetesen ez az egész csak puszta feltételezésen alapszik - véletlenül tönkremenne a fentebb említett helyiségek valamelyike, meg tudná oldani, hogy a Shinigami Nőegylet szponzorálásával és az osztag egészének támogatásával (melyet előbbi esetén pénzben, utóbbinál pedig pénzben és fizikai munkában számolna el) könnyedén új, jóval modernebb felszereltségű épületek vegyék át az irodák helyét...
Szóval, annak már tudatában volt, hogy hamarosan teljes lesz ismét a vezetői létszám, arról azonban nem tájékoztatták, pontosan ki is lesz Abarai Renji taichou utódja - így aztán különösen és szokatlanul izgatott, kit is választottak felettesének. Ez pedig meg is látszott rajta, ahogy a beavatási ceremóniára igyekezett, amire hivatalos volt még hadnagyként is... Meglepetése eléggé el is hatalmasodott rajta, ahogy szembesült azzal: Nara Shiratorit, egykori hadnagytársát érte ez a megtiszteltetés. Emlékei szerint nem túl gyakori ugyanis, hogy hadnagyból válik valaki egy osztag első emberévé, bár azt nem érti, miért. Azonban mindössze gratulálni volt ideje ekkor, és nem is igazán szerette volna tovább feltartani Shiratori taichou-t, hiszen láthatóan eléggé el volt foglalva a vezetőség tanácsadásával és a többi éljenzéssel.
Most azonban más a helyzet, elvégre hivatalosan is bemutatkozik új osztagának, így lesz lehetősége komolyabban beszélni vele. Jóval hamarabb elérkezett így hát a társalgóba, hogy előkészítse a termet a fogadásra. Néhány asztalt előkészített oldalt, amire tervei szerint majd az Ueshima-san által sajátkezűleg készített ételeket helyezi pár tiszt (nem kell semmilyen komolyabb vacsorára számítani, mindössze kisebb, egy-két falatnyi szendvicsfélékre kell gondolni), míg egy másik asztalon az italok foglalnak helyet. A kivételes alkalomra való tekintettel még két üveg szakét is kihelyeztek fogyasztásra! Miután elrendezett minden segítő shinigamit arra irányuló parancsokkal, mit tegyenek, még kisebb igazításokat eszközöl, hogy minden tökéletes legyen, illően a kilencedik osztag szellemiségéhez. Végül előlép, mivel közben beszállingóztak a tisztek is, és csendre inti a jelenlévőket, hogy így várják új vezetőjüket.*
- Jó napot kívánok, Shiratori taichou! Ismételten gratulálok kinevezéséhez!
*Viszonozza a köszönést, majd némán villogó szemüveggel méri fel a terepet, és jaj annak, aki irányából a legkisebb neszt is meghallani véli a hadnagy...*

Dühödten koptatta Seretei utcáit, ritkán hagyta félbe a délutáni edzést, mely nem csak azért volt lényeges számára, hogy edzésben tartsa magát, hanem azért is, mert ha egyszer el akarja érni azt az álmát, hogy legyőzze a jelenlegi Kenpachit, ahhoz ez volt szükséges. Azonban, amint meglátta egyik lustálkodó osztagtársát, természetesen kihívta, igaz nem szó szerint, mivel mit ért volna a rajtaütés, ha felhívja magára a figyelmét? Csatakiáltással rontott rá és az, hogy a fickó figyelmetlenségéből megsérült az már nem az ő gondja volt. Edzőteremben különben sem lazsálni szoktak járni vagy olvasgatni – mert ez az illető ezt tette, ezért sem volt szimpatikus neki –, sokkal hasznosabban is tölthette volna ezt az idejét, mint például gyakorolhatta volna a zanjutsu technikákat, ahogy az ki van adva „napi rendszeres edzés” címszóval. De eme húzása nélkül nem fedezte volna fel abban a bizonyos értelmetlen cikkeket tartalmazó újságban bátyja, Junichi írását. Ezer közül felismerte volna, hiszen már megannyi szöveget elvett tőle, hogy megnézze, bár sosem kötötte le a figyelmét és az esetek háromnegyed részében csak azért kapta ki a kezéből, lássa, mi köti le éppen testvérét, ahelyett, hogy inkább azon fáradozna, hogy erősebb legyen. De amikor már bátyja is elkezdett komolyabban foglalkozni ilyesmivel, azt nem igen tudta lenyelni. Elnézi neki, de csak akkor, ha összeszedi magát és megtanulja megvédeni magát! Vajon foglalkozik testi erőnlétének fejlesztésével is vagy csak megint a papírokat bújja? Minden áron ki akarta deríteni, s ezért is szakította félbe a számára igencsak fontos edzést azért, hogy meglátogassa testvérét. De csak is azért méltatott erre vetemedni, mert az osztag, ahol fivére szolgált a szomszédban volt. Azonban még ez sem segített megtalálnia neki lelki békéjét, hogy nyugodtan álljon hozzá a látogatáshoz.
Így történt, hogy dühödt, nagyokat dobbantó léptekkel csörtetett be a 9. osztaghoz, aki meg merte állítani vagy szólítani, azt a fakarddal csapta le, mely nála maradt az edzés folytán. Végül, amikor a faggatását megelégelte grabancon ragadta az egyik tisztet és megrázva kérdezte meg tőle bátyja hollétét. Amint megtudta, rizsajtókat átszakítva, néha falakat áttörve, asztalokat arrább lökve és tiszteket félretaszítva tette meg az utat az épületbe, ahova eligazították.
- JUUU-NIII-CHIII!!! – kiáltja, amint meglátja az egyik ajtón való keretesztül való kiszakítása után testvérét egy asztalnál ülve. Markában szorongatott bokent feje fölé emelve rugaszkodott el az ajtóból, hogy villámtánccal megspékelt ütést mérhessen bátyjára üdvözlésképpen. Így kívánta tesztelni fivére reflexeit, semmit sem bízhatott a véletlenre, eme mód a legalkalmasabb arra, hogy lássa mennyit tett azért testvére, hogy edzésben tartsa fizikai erejét és legfőbbképpen reflexeit, ami elmaradhatatlan egy kardforgató számára.
- Cch… csak szerencséd volt! – szólt, amint bátyja kitért csapása útjából és, hogy a meglepetés erejével éljen a fakardot eldobva, oldalra fordulva kapta fel az asztalt, aminél eddig testvére ücsörgött, hogy második felvonásként, azt vághassa hozzá. - Vacak mágiát nem használhatsz! Az erődre hagyatkozhatsz csak, Junichi!!! – amint ráhajította a szoba berendezéséhez tartozó tárgyat, hogy aztán megnézhesse, miképpen is vészelte át meglepetés húzását testvére teljesen megnyugodott. A harag, ami benne lángolt a távolság megtétele miatt eltűnni látszott, egészen addig, míg nem látta, hogy fivére mozdulatlanul feküdt már lassan két perce a földön. Megelégelve ezt – mert nem tudta, hogy csupán színjátszók testvére vagy tényleg ki van ütve… nem tehet róla, nincs tisztában az orvoslással –, így először a fakarddal böködte meg párszor, hátha némi életjelet ad magáról erre. De ha ez nem működik, semmi sem tántorítja meg attól, hogy bátyja haját meghúzogatva, majd pár „gyöngébb” pofonnal térítse magához, s kioszthassa utána azzal az írással kapcsolatban meg mindennel, ami miatt ez történt vele. Meg különben is, micsoda utat kellett már megtennie, míg eljutott idáig?! Aztán csak így kifekszik? Elképesztő!

JUUU-NIII-CHII!

Nem érti, hogy mi baja bátyjának a megnevezéssel, amit használ rá. Hiszen ezt a nevet adták neki szüleik, ezt kell elfogadnia. Különben is, miféle bensőségesebb megszólítást szeretne? Hiszen annál mélyebb megnevezés, mellyel fivére is rendelkezik megszólítással, nem is lehetne. A Junichiben benne van a „ni” – szótag, így teljesen fölösleges hozzátennie az alapvető bátyó megszólítást, amit oly’ sok testvérpárosnál szokott hallani, kik nem tudják megoldani ilyen egyszerűen a dolgot, ahogyan ő. Nem is érti, hogy bátyja erre, hogy nem jött még rá, hiszen eléggé egyértelmű… és még a 12. osztagot tartják a zseninek, hiszen ez a logikás kiköveztetés tőle igazán hihetetlen, és még a 11. osztagra mondják azt, hogy izomagyúak, amikor egy írni és olvasni tudó sem jött még rá erre, HÁH!
- Ne parancsolgass nekem! Abba fogom hagyni akkor, ha valami életjelet mutatsz magadról, Junichi! – morogja sértődötten, amiért utasítgatni mernek neki. Csak pár pillanat elteltével koppan neki, hogy elérte azt, amit akart, amikor bátyja megkísérelte megcsikálni, melyet persze nyomban harci cselekedetnek tekintett. Nem tehet róla, ő nap, mint nap edz és egy ilyen húzást teljesen természetes, hogy fenyegetésnek hisz. Testvére egyik felé nyúló kezének csuklóját megragadva, „kicsit” megszorongatva azt, hárította el az esetleges visszacsapásokat tőle.
- Gyönge próbálkozás! Ennél többet vártam tőled, Junichi! – vágta fivére képébe kegyetlen, őszinte véleményét, miközben fennhordott orral kihúzta magát és másik kezében tartott fakardot fenyegetően tartotta testvére elé. Bár nem tudja ezzel elérni a kívánt hatást… igen sajnálatos, hogy nem tarthatják maguknál az egyszerű tiszti pozícióban lévő halálistenek is zanpakutojukat. HÖH, el kellene törölni ezt a rendeletet! Igen! Legközelebb fittyet hányva rá fogja magával vinni Sanjuushit, akármerre is megy!
- Miért, mi van Junichi? Már nem látogathatok el saját bátyámhoz csak úgy? >o> – szegezi neki a kérdést, miközben fölemelkedik a földről. - Békésen üldögélő, mi? Szóval ez itt a gond… – morogja orra alatt, miközben elkezd föl és alá járkálni bátyja előtt.
- Nos, okkal jöttem el hozzád, Junichi! Meg akarom tudni, hogy ez mégis mit jelentsen? – torpan meg, majd dobja fivére orra elé a magazint, melyet a lustálkodó osztagtársától orrozott el az edzés ideje alatt. - Persze, hogy nem tudsz védekezni egy asztal ellen, hogyha egész nap ücsörögsz és ezeket a… könyveket bújod! >_> – néz körül a szobában, ahol pár darab kötetet is felfedez, miközben végighordozza a tekintetét a helyiségben. Némi idegesség is feltűnik arcvonásán, hiszen testvére igazán törekedhetne arra is, hogy erőnléte megfelelő legyen, hogy meg tudja védeni magát. Ha ezt megtenné, semmi baja nem lenne bátyja hobbijával, de így…
- Minimum 100 felüléssel és 80 fekvőtámasszal kellene kezdened a napot, Junichi! Halljam, mi az oka annak, hogy nem csinálod meg a napi edzést?! GRÁH! Merem remélni, hogy nem ezek a szennylapok a ludasok… >.>… – dühödten vicsorítva szorít rá a fakard markolatára, miközben mérgesen dobbant egyet jobb lábával testvére előtt, hogy így sürgesse őt a válaszadással. Mindeközben sötét fellegek gyűlnek felette, mintha csak ez akarná a nem túl pozitív érzéseit tudtára adni fivérének, persze a hatás kedvéért is felbukkanhattak mindez mögötte a zárt térségben. Egy biztos, felkészült egy újabb csapásra, amennyiben testvére rossz válasszal áll elő. >_>

JUUU-NIII-CHII!

Érezte, ahogy fivérének válasza hatására felmegy benne a pumpa és lassan olyan vörös lesz az arca, mint egy érett paradicsomé. Szorosan szorítja ökölbe kezeit, ahogy próbál nagy szusszanások kíséretében nyugalmat erőltetni magára, de végül ellentétest hatást ér el vele, ugyanis inkább mély levegőt vesz ahhoz, hogy még bátyja haja is meglebegjen válaszától.
- VÉDEKEZÉS?! EZ TÁMADÁS VOLT! Simán eltörhettem volna a kezedet! Felfogtad?! >.> – öklét rázva testvére felé osztja meg az ő szemszögéből a véleményét. Még, hogy nem rossz védekezés… tökéletes volt és tökéletesebb lehetett volna, ha rendesen tudta volna kivitelezni! De azért bátyjának nem kíván maradandó sérüléseket okozni. Elég, ha az ő karja megy állandóan tropára régebbi balesete óta.
- GYÖNGE?! Azt mondtad gyönge?! GRÁÁÁHH! – lép közelebb fivéréhez, amiért fivére a gyakorló kardot előre gondolkodván megfogta, hogy ne lehessen rá fenyegetéssel. Okos, de nem eléggé! Közelebb menve hozzá próbál lábujjhegyen egy magasságba kerülni bátyjával, de amint megállapítja, hogy próbálkozásai reménytelenek, megragadja testvére grabancát, hogy lejjebb húzva, fogvicsorgatva támassza homlokát Junichijéhez, hogy lássa, mennyire is feldúlta az iménti megjegyzése.- Gondold csak át, Junichi! – fogcsikorgatva morogja bátyja arcába, mielőtt elengedné öltözékét, hogy az említett szennylapot lengetve előtte tárja fel előtte, mi is látogatásának pontos oka. Lehet, hogy ezeket a tisztek idejét lekötő vackokat mind el kellene szállítania a 10. osztagba, ami hírhedt papíreltűntetési szokásukról? Biztosan tudnának erre is valami orvosságot, hogy testvére nehogy egész nap egy asztalnál egye a fene, ezek fölött görnyedve, hanem tulajdon fizikumával is törődjön rendesen!
- Szóval színesség, szárnyalás és lidércek, rendben… – motyogja orra alatt, elgondolkodva, közben elengedve testvére által fogott fakardot és az újsággal a kezében téve lassú léptekkel tesz egy kört fivére körül, ismételve az előbb mondottakat. Kétszer megtéve a menetet az általa szennylapnak titulált, de testvére szemszögéből szórakoztató időeltöltési tárggyal a kezében… összecsavarja, hogy azt használhassa fegyverként és hátulról kólinthassa tarkón egy jól irányzott ütéssel testvérét.
- A Juuichibantai elvárásai a legtökéletesebb a Gotei összes osztaga közül, ezt jól vésd a fejedbe JUNICHI! >.> – tört ki belőle emelt hangon a dühödt reakciója, amit megpróbált levezetni körözése során, sikertelenül. - Bár, szó mi szó… az a heti négy edzés sem rossz Nara taichoutól. – vált némileg kedvesebbé hangszíne, fejét billegetve jobbra – balra. - DE… neked a heti négy edzés mellé legalább még nyolcat kellene beiktatnod, ugye tudod, JUNICHI?! >o> – ugrik fel a levegőbe, hogy egy pörgő rúgással mérjen egy ütést testvére hátának közepébe, amennyiben még nem fordult felé, hogy tudjon ellene védekezni, mert elvégre erre számítana. Feltéve, ha fivére valóban részt vesz kapitánya heti négy darab edzésén. :<
- Mindegy is, majd felkeresem a kapitányodat és beszélek vele, ezzel kapcsolatban. Benned nem bízom, tuti, hogy ellébecolnád a pluszedzéseidet a kreatív irodalom színes szállással vagy mivel... – jelenti ki határozottan, nem is fivérének, hanem inkább csak úgy magának a jövőben kitűzött tervét, mindeközben az összecsavart újságot a vállán átvetve, mintha csak a gyakorló fakardot szorongatná kezében.
- Hogy melyik…? – morogja, lesütött szemmel, picit lefelé néző fejjel tűrve a fejsimogatást, de lassacskán némi ér kezd kitüremkedni halántékánál. Szabad kezét ökölbe szorítva próbálja visszatartani magát egy ’kedves’ „ne simogasd a fejemet” –megnyilvánulástól, de nem tart sokáig, hogy egy, testvére állára mért ütés kísérletével kísérelje el arrébb hessegetni.
- Teringettét, ne kezelj úgy, mint egy gyereket, JUNICHI! – tör ki belőle, majd hangosan fújtatva nyitja ki az újságot, amint sikerült tisztes távolságot felvennie bátyjának és bök rá arra a cikkre, amin úgy feldühítette magát. - Ez, ez itt! Megint a nemesek körül legyeskedtél, mi? Mi lesz, ha megint rád rontanak, mint anno és nem végzed a megfelelő edzéseket és egy nap a halálhíredet kell hallanom, hm? FELELJ, JUNICHI! – szalad ki nemes egyszerűséggel a száján a gondolatai, mire észbe kapva nyomja testvére kezébe az újságot. - Persze, nem mintha érdekelne, csak gondoltam felhívom erre ostoba tökfejedet, mielőtt otthagynád valahol a fogadat. Engem úgy bizony cseppet sem érdekelne, miért is érdekelne… egy halálistennel több vagy kevesebb, mit számít az nekem, nem igaz? ˇoˇ – karba font kézzel fordít hátat bátyjának, szavai eléggé bizonytalanul hatnak, bár próbálja megtartani haragos gőgjét beszéde közben, több – kevesebb sikerrel.