//Ha nem tetszik egyszerűen csak ne olvasd el!//

/Ez megint egy érdekes hsz lett...bocsiT.T/

Kuro szavai meglepetésként értek, de szörnyen örültem neki. Már kezdtem azt hinni, hogy véglegesen elrontottam valamit, de ez a halk kijelentés visszaadta a reményt, hogy még sem. Annyira felvidított, hogy a fájó kezemmel sem törődve léptem elé és kaptam fel a levegőbe. Boldogan szorítottam magamhoz és beszéd nélkül is reméltem, hogy tudja ez egy igen komoly igent jelent nálam. Valahogy el akartam neki mondani, hogy mit érzek,de az ilyesmiben mindig balfék voltam. Csak habogtam össze-vissza megállás nélkül és egyetlen értelmes mondat sem hagyta el a számat. Végül megtaláltam a megoldást. Az egyik tisztem egy könyvet adott nekem, amibe unalmamban két napja beleolvastam. Szerelmi szálakkal és csöpögéssel teletűzdelt regény volt, de pár oldala nagyon is passzolt ahhoz, amit most szerettem volna elregélni.
Az értetlenül pislogó "Fehérkét" a konyha kellős közepén hagytam minden magyarázat nélkül és elkezdtem a hálószobában felsorakozott dobozok között keresgélni. Jól tudtam, hogy arrafelé hajítottam el a könyvet, de hogy pontosan merre ért földet, arról fogalmam sem volt. A kitartó keresésemnek csak meglett az eredménye és győztes olimpikonokat megszégyenítő módon emeltem a magasba szerzeményemet.
-Kurooo!-robogtam ki a konyhába és állt el a lélegzetem azonnal. Álmaim nője összezavarodva üldögélt előre hajolva az egyik széken. Választ keresve a gondolatai között nézte a körmeit, mégis annyira gyönyörű volt, még szomorúan is. Ha nem lennék ennyire balfék, biztosra tudnám, hogy szeretem és meg is mondanám neki, de...én nem tudom megtenni, mert félek, hogy semmit sem adhatok ezen az érzésen kívül. Épp vissza akartam fordulni, hogy letegyem a könyvet, amikor kérdően felnézett rám.
Elbizonytalanodtam még jobban, de csak sikerült meggyőznöm magam, hogy elolvastassam vele azokat az oldalakat.
-Sze...-megköszörülöm a torkomat.-Szeretném,ha ezt a néhány oldalt elolvasnád.-
-Ennyire fontos?-
-Igen....vagyis szerintem az.-
-Rendben!-vette el félszegen a könyvet és hajolt a kinyitott oldal fölé.

"Az elhangzott szó fájdalom nélkül rántotta ki a tőrt szívemből. Végtelen nyugalmat éreztem és olyan békét, amiben még soha sem volt részem. El sem tudtam képzelni, hogy valaha kapni fogok ennyire mély és önzetlen szeretetet, figyelmességet és gyengédséget. Ma viszont egyszerre teljesült minden vágyam. Rájöttem, hogy képes vagyok szeretni és mindezt egy gyönyörű nő értette meg velem egy egyszerű szóval.
Nem kell többet egyedül ülnöm a sötétben alagutat keresve a pokolból, ami napról napra emésztette fel a lelkemet. Nem kell többet megjátszanom, hogy minden rendben, mert érzem, ha mellettem marad összetörhetem a porcelán maszkomat és végleg felmondhatok a színészettel. És azt is érzem, hogy a segítségével megtanulhatom hogyan kell kifejeznem a lelkemet, mert olyan szárnyakat ad nekem, amikkel bárhová el tudok repülni.
Örömömben ordítani szerettem volna és az egész világnak szétkürtölni, hogy mennyire szeretem tiszta szívemből ezt az apró, törékeny nőt. Egyetlen akadálya volt ennek, önmagam. Képtelen vagyok egyetlen hangot is kipréselni magamból. Fogalmam sincs mit kellene egyáltalán mondanom. Mit tegyek? Hogyan? Elég leszek én ahhoz valaha is, hogy boldoggá tudjak tenni egy angyalt? Egy égi teremtményt, aki a pokol mélyéről húzott fel és magával sem törődve tanított szüntelen, hogy miként legyek ember? Mit adhatok én ezért cserébe? Nem vagyok más, mint egy megfáradt test üres lélekkel, tele szüntelen fájdalommal. Ki vagyok én, hogy arra vetemedjek, hogy magam mellé láncolva törjem őt is apró darabokra? Hiszen nem lehet a fájdalmamat megszüntetni. Ahhoz már túl késő...
A vívó szívem ellenére mégis válaszolni akarok. Nem akarom elengedni, amíg ki nem mondom. Önző vagyok, de nem bírnám elviselni,ha nem tehetném meg, csak egyszer. Utoljára.
-Szeretlek!-suttogom annyira halkan,hogy sóhajtásnak hangzik. Mégis a karjaim között zokogni kezd az angyalom..."