Éppen szokványos bankai edzésemet végeztem távol a 9. osztagtól és minden mástól. Egy szép nagy tisztáson vontam fel az erőteremet, ami elengedhetetlen, hiszen nem akarok kárt tenni semmiben. Bankai használat közben pedig egy rossz mozdulat is területátrendezéssel járhat. Szerencsémre ez nálam már kevés eséllyel történik meg, hiszen már van némi gyakorlatom a dologban. Nem úgy, mint amikor megválasztottak kapitánynak, akkor minden második mozdulatot elrontottam. Persze a vészhelyzetekben még jobban odafigyeltem mindenre és ezeket a ballépéseket minimálisra csökkentettem, de nem várhattam mindig vészhelyzetekre.
Az edzés befejezésekor elégedetten töröltem le a homlokomról az izzadságcseppeket, hiszen ma is egy kicsit erősebb lettem. Közben az erőterem szépen lassan semmivé vált és indulhattam vissza az osztagomhoz. Visszaérve egyből vettem egy zuhanyt, hogy felfrissítsem magamat és újult erővel láthassak neki a munkának. Ezt egy hívatlan vendég szakította félbe, így nem térhettem vissza a papírjaimhoz.
Pont befejeztem az öltözködést, a haorimat ugyan még nem vettem fel, amikor egy 2. osztagos tiszt hozott nekem egy levelet a soutaichou-donotól. Megköszöntem a küldöncnek a munkáját és hagytam hadd menjen a dolgára, majd figyelmesen elolvastam az üzenetet. A vészhelyzetre való tekintettel gyorsan magamra öltöttem a haorimat, megfogtam a zanpakutoumat és már útnak is indultam shunpom segítségével az 1. osztag felé.
Nem tudom, milyen vészhelyzet lehet, hiszen nem áll romokban Seiretei, úgy hogy nem lehet akkora a baj. A soutaichouból valami viszont kiváltotta, hogy 2. osztagos tisztekkel küldözgesse ki az üzeneteket a szokásos pokollepke helyett. Ez lehet, hogy tényleg rosszat jelent.
Bár shunpozás közben nem erőltettem meg magamat, hiszen nemrégiben fejeztem be az edzésemet, mégis én érkeztem meg másodiknak. Még csak Akiyama taichou jelent meg az 1. osztagban rajtam kívül, meg persze a soutaichoun kívül, aki majdhogynem mindig itt tartózkodik. Még csak az utóbbi időben érzékeltem, de most már talán biztosra mondhatom, hogy a shunpo használatban is elég sokat fejlődtem, erről ad tanúbizonyságot a 12. osztag shunpo edzésén látott teljesítményen is.
Mikor végre bemehettünk az 1. osztag nagytermébe a soutaichouról lerítt, hogy nagy a baj. Miután helyet foglaltunk a megszokott helyünkön, egyből meg is megismertük a vészhelyzet forrását. Azashiro Kenpachi, aki nevéből ítélve a 11. osztag egykori vezetője lehetett. Eddig még nem hallottam róla, de a soutaichou karfájának reccsenéséből ítélve elég nagy gondot jelent számunkra.
Egy kicsit megakadtam azon, hogy nem tudják hol is tartózkodik jelenleg a célpont, hiszen a 12. osztag rendelkezik lélekenergia bemérő szerkezettel, amivel megállapíthatnák, hol van. Már majdnem rákérdeztem, de még időben megálltam, hogy feltegyem a kérdésemet, mivel eszembe jutott, ez mért nem lehetséges. Egy kapitány szintű shinigamiról van szó és köztudott, hogy a kapitányok vissza tudják venni a lélekerejüket annyira, hogy azt ne lehessen érzékelni. Bizonyára a 12. osztag jelen pillanatban is mindent megtesz, hogy akár egy kisebb lélekenergia foszlányon keresztül be tudja mérni a Kenpachit.
Miután kiadta a feladatunkat elindultunk a Lélektovábbképző Akadémia felé, hogy találkozzunk Matetsaku-sannal. Bár nem értem, minek van szükségünk megismerni Azashiro gondolkodásmódját, ha már annyira vészhelyzet lenne, akkor ezt megtehetnék aközben, hogy átkutatjuk egész Seireteit. A parancs az parancs, így nincs mit tennem. A sorban közvetlenül Akiyama taichou után mentem és inkább felhagytam a gondolkodással.
Nem tartott sokáig, mire elértünk az Akadémiáig és az sem, hogy megtaláljuk Matetsaku-sant, aki éppen meditálás közben volt, így nem köszöntem oda neki, mivel nem akartam megzavarni. Én sem szeretem, ha megzavarnak. Majd idővel észreveszi, hogy megérkeztünk.

- Félre az útból, mihaszna naplopók! - csattant haragos hangom a 11. osztag kopár utcáinak egyikén. Szájtáti tisztem figyelmetlensége jutalmául térdhajlatába kapott egy határozott rúgást, és miután összecsuklott, majd értetlenül rám vetette tekintetét, csupán egy megvető pillantásra méltattam. Ezzel is eltékozoltam legalább fél percet, így a továbbiakban mit sem törődve a férfival elfordultam és folytattam az utamat. Sietős lépteim nyomán friss haorim köpenyként lobogott mögöttem. A legtöbb alacsony rangú halálisten tisztában volt vele, hogy nem érdemes utamat állni és egy meghajlással lépett odébb, mielőtt a lókötő sorsára jutott volna, aki a seprűjére támaszkodva eresztette ki rekedtes torkán azt az undorító nevetését a saját ízléstelen viccén röhögve. Figyelmetlenségét még olcsón megúszta... idő hiányában pusztán sötétségbe burkolózó, csontig hatoló tekintetemmel illethettem. Nem az a típusú kapitány voltam, aki megtorlás nélkül hagyta volna a fegyelmezetlenséget és a tiszteletlenséget, a csatatéren uralkodó farkastörvényekhez csakis így lehet alkalmazkodni.
Csupán néhány hét telt el azóta, hogy zanpakutoum lelke elém tárta a végső tanítását. Sok mindenre megtanított, amin a tudásért cserébe keresztülmentem. Érzem a zsigereimben, hogy minden tekintetben erősebb lettem. Nem csak lélekenergiám megnövekedésére célzok, melyet gyermeki testem már nem tudott elviselni, és nem is arra a képességre, amelyet megszereztem. Bár külsőmet még korántsem tekinthetem érettnek, növekedésem segített abban, hogy megerősödött filozófiámat komolyabban lehessen venni, és ne csupán egy sületlenségeket összehordó, pattogó gyermek legyek sokak szemében, aki olyan ranghoz jutott, melyet nem érdemel meg. A soutaichou-dono is egyre jobban megbízik a képességeimben, ennek bizonyítéka az is, hogy ismét értem küldetett. Sietségem oka pedig egyszerű, hisz' világos előttem, mennyire fontos valami, ha a lassú pokollepkék helyett a mami shunpo-tisztjei hozzák a hírt.
Noha utolsóként érkeztem, ám egy cseppet sem zavartattam magam emiatt. Csendben, enyhén leszegett fejjel, céltudatos tekintettel álltam a helyemre. Egyetlen gyors pillantást vetettem csak a másik három alakra. A hadnagy ismeretlen volt előttem, ám Kalóz nee-chan taichou és Nara nii-chan taichou jelenléte bizakodásra adott okot, bármi is lesz a feladatunk.
- Csak kövesd a sikolyok hangját, a vér szagát, és rálelsz... - szólaltam meg alig hallhatóan a soutaichou-dono bevezető szavait követően, ajkaim pedig vékony, hátborzongató mosolyra húzódtak. Azashiro... a név hallatán végigfutott a borzongás minden egyes porcikámon az izgalomtól. A legendás, legyőzhetetlen 8. Kenpachi életben van és szabadon garázdálkodik! Apró kezem jóleső érzéssel simította meg Majokko markolatát, alig vártam, hogy indulhassunk. Magamban megfogadtam, hogy a nap végére az egyetlen életben lévő, egykori 11. osztagos kapitány a papa lesz! A főkapitány parancsára egy hangos 'Hai!' hagyta el a számat, ám mihelyst elhagytuk az irodát, ismét éktelen vigyor került az arcomra.
- Csapdába esett, csak mert lezárták Seireitei kapuit? Bakabakashii - szólaltam meg fennhangon méltatlankodva a soutaichou-dono naivitásán. Melyik kapitány ne tudna kitörni, mikor csak egy ostoba, húsz méter magas melák állja az utunkat? Kukuku... már az is nevetséges feltételezés, hogy egy Kenpachi el akarna menekülni.
Kalóz nee-chan taichou vezetése számomra túl lassúnak bizonyult az Akadémiához közeledve, így amíg őt lefoglalta a hadnagy, addig én lépteimet szaporára véve kitártam a két karomat és lelkesen előre futottam. Elvégre a papához mentünk *o* Egy pillantásra sem méltattam a ránk meredő tanoncokat, akiknek javarészénél fiatalabb voltam, hátamon mégis egy haori díszelgett, míg ők még csak tanulták azt, amiben sosem lehetnek jobbak nálam, Soul Society történelmének legfiatalabb kapitányánál!
- Ohayou, papa *.* - szaladtam oda hozzá és ugrottam a nyakába lelkesen, és az általa nyújtott fedezékből pillantottam vissza a csapat többi tagjaira. Tekintetemből elveszett az eddigi komolyság, játékos csillogás és gyermeki rajongás tükröződött benne, ahogy mosolyomban is a boldogság vonásai voltak felfedezhetőek. Csupán egy pillanatra került torz grimasz az arcomra... ám a fejembe nyilalló elviselhetetlen, pillanatnyi fájdalom végül lehervasztotta az örömre utaló vonásaimat.

Amikor megérkeztünk az Akadémiához és megtaláltuk Matetsaku-sant, Miyoko egyből a nyakába ugrott, amivel sikerült felébreszteni a meditációjából. Már vártam, hogy egyből belekezd a mondandójába, hiszen vészhelyzet van, de ahogy várakoztam ez egyre csak nem következett be. Én személy szerint nem tudtam semmit erről az Azashiroról, annak ellenére, hogy valamikor én is a 11. osztag tagja voltam. Nem tanultam Kenpachi történelmet, hiszen már akkor biztos voltam, hogy amint megszerzem a kellő tudást, tovább állok. Ezért valami kis szösszenet, azért jól esne tudni róla, ha már eljöttem idáig.
- Matetsaku-san a soutaichou szerint magától megtudhatunk egy-két dolgot Azashiroról. - törtem meg a csendet, hiszen nem állhatunk itt egész nap, mert közben a célpontunk már rég véghezvitte volna céljait. Lehet, hogy Matetsaku-san nem is tud arról, hogy be kéne avatnia minket néhány dologba. A soutaichounak meglehet, hogy rossz a memóriája vagy valami, így jobbnak láttam elmondani Matetsaku-sannak.
- Szerintem is a 2. osztag területén kellene keresgélnünk. Biztos találnánk valamit, ami elindulhatunk. - csatlakozom Akiyama taichouhoz, hiszen ez a leglogikusabb lépés, amit tehetünk. El tudom képzelni, hogy a kedves Kenpachi nem egy mindenki által használt úton haladott, hanem például a fák között ment, ezért néhány letörött ág vagy valami utat mutathat számunkra.
Már majdnem elindultunk volna, amikor a távolban füstre leszek figyelmes. A többiek is felfigyeltek rá, így már nem kellett nyomokat keresnünk, mivel az előbb megtalált minket. Rögtön el is indultunk a füstfelhő felé shunponk segítségével. Elég sokat kellett mennünk, hiszen Seireitei közepén tűnt fel a füstoszlop, így volt időm néhány szót váltani Hana-sannal.
- Hana-san, jól kijönnek Mistyvel? Csak kíváncsiságból kérdezem, mivel az én helyemre került a 6. osztagnál. - kerülök a hadnagy mellé és felteszem neki a kérdésemet, majd próbálom megnyugtatni, hogy semmi hátsószándék sincs a kérdésben. Csak egyszerűen érdekelt, mivel én jól kijövök Mistyvel és amikor a hadnagya voltam, nagyon jó csapatot alkottunk.
Lassan meg is érkeztünk az 5. osztaghoz, ahol több tiszt holtestével is találkozhattunk. Egyből Akiyama taichoura néztem, hiszen az ő osztagáról van szó, én sem örülnék, ha így találnám a sajátomat. Láthatóan is kirajzolódott a düh a kapitány arcára, ami teljesen érthető volt, én is a fejét akarnám a tettesnek.
A merénylet helyszínén észreveszünk egy vérrel festett nyilat, ennyire alábecsül, minket vagy csapdába akar csalni. Inkább az elsőre tippelnék, hiszen egy 11. osztagosról van szó, akik köztudottan nem szeretnek trükközni. Legalább már tudjuk, merre kell tovább mennünk, így nem kell a következő lépésünkön agyalni. Azonban nem sokkal indulás után furcsa nevetésre-kacagásra emlékeztető hangot kezdek hallani, ezért megtorpanok. Hamarosan a következő kanyarból bohócokra emlékeztető lények kezdenek felénk jönni. Egy kicsit alábecsülhet minket, ha azt hiszi, hogy ez elég lesz ellenünk.
- Bakudou 1, Sai! - húzom el magam előtt két ujjamat, amivel megpróbálom, minél több bohócnak a kezét hátra kényszeríteni, majd előrántom a kardomat és Matetsaku-san után megyek én is. Még ha a leggyengébb bakudouról is van szó, az én kezemben ez felér egy 30-as szintűvel is. A következő támadásomat akkor indítom, amikor olyan egy méterre vagyok a bohócoktól. Ekkor suhintok egyet kardommal magam előtt és a Kensei technika segédségével, anélkül hogy fizikai kapcsolatot létesítenék a bohócokkal, az első párat megpróbálok kettévágni.
Ezután az egyik bohóc úgy döntött, hogy elkezd búgócsigaként pörögni és úgy akar nekem jönni. Nem ijedtem meg még így sem tőle, hanem a Fukuzei nevű technikának köszönhetően a földbe bújtam, majd egy pillanat múlva már mögötte volt és felé mutattam az ujjammal.
- Hadou 4, Byakurai! - lőttem ki egy fehér villámot remélve, hogy el tudja intézni. Talán egy Shakkahou vagy Soukatsui egyszerűen lepattant volna róla a forgás miatt, de egy egy pontba érkező támadással talán más a helyzet. - Hadou 31 Shakkahou! - időközben a hátam felé közeledett egy másik, így az egyik kezemet hátranyújtottam, hogy egy tűzlabdával intézzem el.

Fejfájás. Gyűlöltem a tünetet, melyet Majokkónak köszönhettem. Nem maga miatt a fájdalom miatt, hiszen az elviselhető volt ahhoz képest, amit tapasztaltam nem is olyan régen, és pillanatnyi megjelenése nem volt elég ahhoz, hogy megviseljen. Azonban ez nem holmi betegség volt, hanem egy jel. Jel arra, hogy látomásaim lesznek. Tudtam, hogyan kell megszüntetni és megelőzni, azonban nem mertem magamnak sem kimondani, mit akart elérni zanpakutoum lelke, csupán engedelmeskedtem parancsának. Komor tekintettel csüngtem a papán, amíg fel nem állt és le nem tett. Most, hogy őt is megtaláltuk, ideje volt elindulnunk és megkeresnünk Azashiro Kenpachit. A csendben süvítő szél, mely belekapott a hajamba, jelezte az irányt, hogy merre kell mennünk ahhoz, hogy találkozzunk ellenségünkkel. Felpillantottam a papára, láttam a tekintetén, hogy ő is ugyanezt érzi. A halál szagát sodorta felénk ez a cseppet sem lágy szellő.
- Kukuku... ostoba időpazarlás, ott nincs semmi. Nem bíztok bennünk? Miyoko már tudja, hol keresse a vérontót - szólaltam meg halkan, hangom mégis tisztán érthető lehetett a többiek számára. Megmondtam nekik, hogy a halálsikolyokat és a vér szagát kell követnünk mindössze, és rátalálunk. Habozás nélkül indítottam el lépteimet afelé, amerről a szél felénk hordta az izgalom illatát, néhány másodpercen belül pedig be is bizonyosodott, hogy amerre tartok, az a helyes irány. A robbanások hangja, illetve a lassan felszálló füst csakis az Ő műve lehetett. Diadalittasan pillantottam vissza, a következő lépésemmel pedig már villámtáncomat indítottam el. Kapitány társaim tempóját nem tudtam tartani, így némileg lemaradva, utolsóként értem az 5. osztag barakkjaihoz, ám a látványból ítélve csak a földön fekvőknek jutott abból a szórakozásból, hogy harcolhattak a legendával, abból hogy megelőztek bajtársaim, nem származott hátrányom.
- Voltak annyira gyenge harcosok, hogy még játszhatott is velük... Nem voltak shinigaminak méltók, haláluk többet ér, mint életük egész folyama. Csak hátráltatták a Gotei 13-at - mondtam szenvtelenül, miközben lábammal az egyik tetemet böködtem. Ha a gobantai tagjai csupán ennyi kihívást jelentettek neki, akkor nagyot csalódtam Kalóz nee-chan osztagában. Igaz még a 11. osztagban is vannak ilyen szánalmasan gyenge halálistenek, akikben a tehetség legapróbb szikrája sem csillog. Csak tudnám, miért nem távolítom el őket az osztagból?
A vértől vöröslő fal, melyen a minta egy nyilat formázott, lassan az én figyelmemet is magára vonta. Fogadni mertem volna, hogy mindenki azt találgatja magában, csapdát állított-e nekünk, vagy csupán táncra invitál bennünket. Haszontalanság lett volna erre fecsérelni a gondolataimat, egyszerűen átléptem a hullát és fejemet lehajtva, sötét tekintettel és eszelős vigyorral irányítottam a lépteimet a jelzett irányba. Kalóz nee-chan taichouból sugárzott a düh, máris engedett a provokációnak és a bosszúvágynak, mely leplet boríthat elméjére, ha nem vigyáz. A sarok mögül hallatszó kacagás és kattogás egy pillanatra sem zökkentett ki lépéseim ritmusából, ahogy az sem, mikor a furcsa szerkezetek megjelentek előttünk. Csak sétáltam tovább és tovább zavartalanul, miközben a papa, Nara nii-chan és Kalóz nee-chan is támadott mellettem. Ellenfeleink nem voltak méltók arra, hogy figyelmemmel illessem őket. Nem jelenthettek kihívást.
- Miyoko nem kér semmit, fukutaichou nee-san - feleltem a fülembe jutó kérdésre komoly hangon, miközben egyik lábamat a másik után helyeztem. Lassacskán beértem a madárijesztők közé, és míg testsúlyomat a jobb lábamra helyeztem, kardom máris villant, hogy a balról felém pörgő egyik tákolmány pengéjét kettészelje. A lendülettől a fémdarab a falba állt, én pedig egy egyszerű, energiatakarékos mozdulattal vágtam ketté a fegyverétől megszabadított támadómat és folytattam a nyugodt sétát.
- Hai! - reagáltam a hadnagy felajánlására, mellyel minden ostoba cselekedetét semmissé téve nagyot nőtt a szememben. Akciójának köszönhetően előttem csupán egyetlen madárijesztő maradt, a talajról elrugaszkodva pedig a fejére léptem egy ugrást követően, és lélekölőmmel egy söprő mozdulatot téve levágtam a karjait, harcképtelenné téve, mielőtt továbbugrottam volna. Ismét talajt fogva végül hátrahagytam nevetséges ellenfeleinket, rábízva őket a papára és a fukutaichou nee-chanra.

Egy kicsit rosszul esett, amikor kedvesen felvázoltam a helyzetet Matetsaku-sannak, ő pedig figyelmen kívül hagy. Ha már megtettük ezt a kitérőt legyen valami értelme is ne csak egyel többen legyünk. Ő is ugyanúgy eljöhetett volna az 1. osztagba, hogy onnan induljunk el együtt és ne vesztegessük a drága időnket. Mi vagyunk a kapitányunk, ő csak volt, nem jár neki díszkíséret.
- Én is hallottam ilyen pletykákat Mistyről. - miután a hadnagy megveregette a vállamat egy pillanatra megszeppentem, de gyorsan visszatértem normál állapotomba és reagálni tudtam mondandójára. - Nem kell szabadkoznia. Tudtommal minden rendben van a nyomdában, csak a határidő közeledtével lesz egy kicsit sietősebb a dolga mindenkinek. De szerintem Tomoko jól a kezében tartja a dolgokat. - tudom, hogy mások talán egy kicsit félnek Tomokotól, amiért be akar tartatni minden szabályt, de szerencsére nekem nincs vele gondom, mert mindig időben megcsinálom a papírmunkámat.
Ahogy Akiyama taichou Miyokora zúdítja haragját, én is megijedek és legszívesebben szétválasztottam volna őket, de akkor rám is haragudott volna Akiyama taichou, amit el akartam kerülni. Amúgy is itt van Miyoko apja, majd ő megvédi a lányát.
A bohóc madárijesztők nem bizonyultak ellenfeleknek számunkra, ezért Hana fukutaichou előre küldött minket, kapitányokat, pedig szerintem jobb lett volna, ha együtt gyorsan pár perc alatt elintézzük őket, majd közösen megyünk tovább. Ennek ellenére belementem a tervben és követtem a másik két kapitányt, akik remélem most, hogy csak hárman maradtunk nem esnek egymásnak, mert akkor nem tudom, mit csinálnék.
Nem jutunk sokáig, mert egy tisztet találunk az út közepén egy furcsa pózban. Ahogy közelebb megy hozzá Akiyama taichou valahogy egy robbanást indít be, ami közvetlenül a tisztet éri. Ahogy jobban megfigyelem a környezetet, észreveszem, hogy néhány hajszálvékony damilon megcsillan a fény, így elém tárult az egész csapda.
- Ez egy hadou lett volna? - osztom meg a költői kérdésemet a másik két kapitánnyal. Azért is kérdés, mert nem gondoltam volna, hogy a 11. osztag egykori kapitánya kidout használni és főleg nem ilyen bonyolult kombinációban. Lehet, hogy nem is ő csinálta, hanem van egy társa, aki ezt felállította és korábban segített neki kiszabadulni a Féregbolyból?
Közben utolért a csapat két hátramaradt tagjai is, én pedig még mindig az előttünk álló csapda megoldásán gondolkoztam, de ilyen rövid idő alatt nem lehet megoldani. Több megoldás is eszembe jutott, de mivel nem ismerem pontosan, hogy működik, így csak 50% hogy a siker esélye, ezért inkább ráhagytam a 4. osztagra, akik majd szép óvatosan valahogy leszedik onnan a sérült tisztet.
- És mi arra a biztosíték, hogy nem észleli, hogy lementünk a csatornába és felhagy a csapdakészítéssel, majd sietősre fogja a dolgát? És ha szétválnánk? Ha legalább egyikünk erre megy tovább, akkor lehet, hogy állítgatja tovább a csapdákat, mert erre gyorsabb, mint a csatornában. Én vállalom, hogy itt megyek tovább fölül, akár egyedül is, ha nincs ellenvetés. - osztom meg a csapattal az észrevételeimet, hogy ne kelljen lemennem a csatornába, ami teli van piszokkal meg mocsokkal. Ha tehetem, nem piszkolnám össze a haorimat, mert nagyon nehéz kimosni.
A nagy tanácskozás közben egy nagy lélekenergia tömeg emelkedik föl a levegőbe, majd egy szempillantás alatt el is tűnik. Nem kell nagy zseninek lenni, hogy tudjam ez a célpontunkhoz tartozott és valamire éppen készül. És ha tippelnem kell, akkor biztos nem valami jóra.

Lila íriszeimben a kíváncsiság szikrája csillogott Kalóz nee-chan tekintetét fürkészve, dühtől fortyogó, indulatos pillantását látva pedig elégedett vigyorra húzódtak vékony ajkaim. Szavaim csupán az igazságot tükrözték, mégis fellángolt tőlük haragja, mint erős széltől támogatott tűz. A gyenge shinigamik sorsa a gyors halál, nem valóak a Gotei 13-ba. Ha nem ma, hát holnap buktak volna el egy küldetésen. Sértő szavai nemes egyszerűséggel pattogtak le rólam, sőt ha lehet, még szélesebbé vált gonosznak ható mosolyom. Okosabb vagyok annál, hogy hasonlóképpen reagáljak egy elborult agyú, arrogáns felnőttnek. Hiba azt hinnie, hogy jobb nálam, csak mert idősebb. Az ő hátán is ugyanolyan haori van, mint az enyémen, az egyetlen dolog ami fölém emeli az, hogy erősebb nálam. Az erős harcosokat pedig tisztelem, ha rátermettségüket bizonyítják.
- Yoishotto~ - huppantam le a földre, miután a másik kapitány ellökött, külön figyelve arra, hogy az ép lábamra érkezzek - Levezetted a feszültséged, Akiyama nee-chan? - érdeklődtem távoli hangon, miközben fél szememmel felsandítottam rá. Segítenie kellett ennek a kirohanásnak, hogy egy picit megnyugodjon. A feldühített harcos képtelen az érzelmeit kontrollálni, forrófejű tettei pedig veszélybe sodorhatják a feladat sikerét, megfordíthatják a harc menetét. Ezúttal őszinte véleményem és a küldetés érdeke találkozott.
Már a madárijesztőket is furcsálltam, ám mikor megpillantottuk a kifeszített shinigamit az út közepén, vidámságom és izgatottságom szőrén-szálán eltűnt. Sötét hangulat lett úrrá rajtam, a papa történeteiből nem olyannak tűnt a nyolcadik Kenpachi, mint aki ilyen olcsó trükkökkel próbálná utunkat állni. Csalódtam, hogy életre-halálra menő harc helyett ezt kaptuk. Szemtől-szemben akartam állni Azashiróval és megküzdeni vele, nem pedig ilyen unalmas helyzetekbe keveredni :/ Szótlanul meredtem magam elé, míg az együgyű felnőttek vitája kibontakozott előttem. Nem törődtem a szerencsétlenül járt halálistennel, ugyanaz a kategória volt, mint a többi hulla. Ha egyedül lettem volna, meg sem állok, de nem érte meg még több feszültséget kelteni a többiekben. Még a papa is ostobaságokat beszélt. Csatornákon keresztül menjünk? Eltévednénk... Félne tőlünk? Egy Kenpachi? Bakabakashii... Kalóz nee-chan legjobb dolga az volt, hogy a papát is sértegesse, csak mert olyasvalakivel találkozott, aki erősebb volt nála. Nara nii-chan szavaira is csak a fejemet ráztam. Három ember, három különböző vélemény, és mindez egy az uniformisára méltatlan szerencsétlen miatt. Kudaranai...
- Szóval ez volt a célja... - dünnyögtem az orrom alá ráeszmélve, mire is megy ki a játék. Egyenesen belesétáltunk a csapdájába. Ez az egész csak arra volt jó, hogy időt nyerjen, hogy feltartson minket. Mert ha egy ostoba előtt ellenség van, addig nem megy tovább, amíg le nem győzi, bármilyen gyenge is legyen az, a döntéshelyzet pedig széthúzást szül.
- Fukutaichou nee-channak van igaza... - szólaltam meg, immár hangosabban - Rájöttetek már, nem? Játszik velünk, mint macska az egérrel - közöltem komoran. Csalódtam saját magamban is, hogy bedőltem Azashiro alantas módszerének. Szigorú tekintettel fordultam abba az irányba, ahonnan megéreztük az elsöprő méretű, hatalmas lélekenergiát. Megengedtük neki, hogy tegyen valamit. A reiatsu nyomását érezve mégis visszaköltözött belém az élet, hiszen újra eszembe jutott, milyen élvezetes lesz megküzdeni egy volt Kenpachival. Még akkor is, ha a vereség vár rám.
- Miyoko megy és megkeresi a szökevényt, ti maradhattok vitázni... shinigamik - közöltem velük, majd miután néhány másodpercig tanulmányoztam az előttünk lévő csapda felépítését, felszökkentem a fal tetejére, és villámtáncomat használva ugrottam tovább egy közeli épület tetejére, hogy megkerüljem a zsinórokat, és folytassam utamat a hely felé, ahonnan feltört az imént az ibolyakék energiaoszlop. Kételkedtem benne, hogy lenne még előttem csapda, épp elég időt nyert. Sőt, talán pont azzal próbált még többet nyerni, hogy elhiteti, még több akadály vár minket és kerülőútra kényszerít. Ám ha van is csapda az úton, nem szándékoztam hagyni, hogy elakadjak benne.

Nekem sem tetszett, ahogy mindenki mást mondott és nem tudtunk dűlőre jutni, hogy mégis mit csináljunk, merre menjünk. Ezért sem jó, hogy három kapitány is van a csapatban, mivel a soutaichout leszámítva minden kapitány egyenrangú, egyik sincs a másik fölött. Talán az lett volna a legjobb, ha a főkapitány kijelöl egy vezetőt közülünk, amivel előre elkerülhettük volna az ilyen helyzeteket.
Mivel én nem nagyon ragaszkodtam a saját ötletemhez annyira és nem akartam szópárbajt vívni az igazamért, ezért továbbra is a kifüggesztett tisztre néztem időnként. Még most sem tudom elképzelni, hogy ezt a csapdát egy Kenpachi állította, egyáltalán nem rájuk vall. Ami a legjobban zavar viszont az volt, hogy egy magas szintű kidou használó létemre nem tudom semlegesíteni. Tudom, hogy még nekem is van, mit tanulnom, de akkor is.
Miyokonak egyszer csak elege lesz az álldogálásból és inkább előre akar indulni. Amikor viszont felugrott az egyik épület tetejére, a kifüggesztett tiszt hirtelen felrobbant. Alig volt időm reagálni, csak egy reflexből megidézett Enkousent tudtam felhúzni védelem gyanánt, ami ugyan nem tartott sokáig, mivel lóhalálában idéztem meg, de valamicskét az is számított. A robbanástól nekirepültem egy közeli falnak, ahol felmérhettem a sérüléseimet. Legfőképpen a homlokom kapott a robbanásból és a lábaim, a ruhám pedig több helyen ki is égett.
Úgy döntöttem, hogy egy darabig még ülve maradok és elkezdem magam gyógyítani, közben viszont néztem a körülöttem zajló eseményeket is. Miyokot éppen apja szidta le, majd elkobozta tőle a kapitányi haoriját is. Talán egy kicsit szigorú volt, de meg tudtam érteni tettét.
Hamarosan megjelent előttünk Azashiro teljes életnagyságban, aki utódjává akarta tenni Akiyama taichout. Ezt a megszólalását egyáltalán nem értettem. Most azért tört ki a börtönéből, hogy egy utódot keressen magának? Ha tudná, hogy a jelenlegi Kenpachi egy kislány, valószínűleg nem repesne az örömtől. Ezért is jött jól, hogy Matetsaku-san megfosztotta a lányát a haoritól, így nincs kitéve annyira nagy veszélynek, mintha rajta lenne az osztagát jelző köpeny.
Jelenleg még folytattam tovább a gyógyításomat, de ha szükséges, akkor néhány másodper alatt készen tudok lenni a harcra. Bár reménykedtem benne, hogy még elbeszélgetnek egy ideig, hogy jobban helyre tudjam hozni magamat. Közben viszont nem volt akadálya annak, hogy lélekenergiát gyűjtsek abba a kezembe, amelyikkel nem gyógyítok. Ha ránk támadni, így nem telne sok időbe, hogy egy pajzsot vagy bakudout meg tudjak idézni.

Pánik, bizonytalanság, kétségbeesés, félelem. Kiszabadult börtönéből egy, a maga idejében példátlan erejű harcos, a Gotei 13 felkészületlensége egy ehhez hasonló belső krízisre pedig rányomta a bélyegét a kutatásra. Ha én lennék a főkapitány, ilyesmi nem fordulhatna elő, gondoskodnék a mentális felkészültségéről a kapitányoknak és a hadnagyoknak. Én ilyenkor is tudtam mit és hogyan akarok tenni, fejemet felszegve, magabiztosan cselekedtem. Elvégre ki mutasson példát, ha nem egy osztag vezetője? Mit gondolnának a tisztek, ha habozni és vitázni látnák azokat, akikre felnéznek, akiktől az útmutatást várják? A cél szentesíti az eszközt, a célunk márpedig nem volt más, mint Azashiro Kenpachi ámokfutásának megállítása, nem pedig olyan halálistenek pátyolgatása, akik három hónapon belül egyébként is hollow-étekként végeznék inkompetenciájuknak köszönhetően. Akiyama nee-san helyében én szégyellném magamat... Hátrahagyva az értelmetlenül ácsorgó csapatot szökkentem kettőt shunpóm segítségével, a másodiknál azonban éreztem a talpam alatt, hogy valami nem stimmel. Ijedten néztem le a lábamra, a zölden felvillanó cserépre felfigyelve pedig oldalra kaptam a fejemet.
- Na-... - döbbent kérdésemet már nem tudtam befejezni, a robbanás szele ledöntött a lábamról, én pedig legurultam a tetőről, alaposan megütve magamat a néhány méteres zuhanást követően. Könnyek szöktek a szemembe, de összeszorítottam a fogaimat, megráztam a fejemet és megkeményedtek a vonásaim. Nem, ez a fájdalom csekélység ahhoz a kínhoz képest, amelyet Majokko okozott nekem. Nem törődtem hát a sajgó sípcsontommal, melyet a tető szélébe vertem be, vagy a felhorzsolódott könyökömmel, és talpra álltam. Ilyen apró sérülések különben sem hátráltathatnak. Öklöm azonban összeszorult Azashiro nii-san alattomossága láttán. Egyértelmű volt számomra, hogy bármit teszünk, ez a tiszt is a halálát lelte volna. Pillantásommal nyomban megkerestem Akiyama nee-sant, szinte várva azt, hogy mikor ugrik nekem újra ezúttal talán azzal a szándékkal is, hogy kárt tegyen bennem, de a támadás nem tőle jött, hanem attól, akitől a legkevésbé számítottam erre.
- Papa...? - néztem fel értetlenül a férfira, aki az én szememben volt a követendő példa. Bár mióta Nikuya Kenpachi legyőzte őt, megváltozott valamelyest, és már talán nem mindig értettem egyet azzal amit mondott, vagy tett, mégis olyasvalaki volt, akinek tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt előttem. Azonban ahogy szavai savként martak lelkembe, ahogy erős és határozott mozdulatával megszabadított a haorimtól úgy, hogy még hátra is estem tőle, megoldhatatlannak tűnő ellentmondás keletkezett a fejemben.
~ Nem bízhatsz meg benne... ~
Megrezzentem, a döbbenettől tágra nyílt szemekkel néztem fel rá. Papa... nem érted? Nem látod, hogy mi folyik itt? Nem én okoztam a halálát, a sorsa már eldöntetett, mikor Azashiro nii-san legyőzte őt. Úgy ismersz, mint akiben nincs meg a felelősségtudat, a hűség Soul Society iránt? Mindezt ki is akartam mondani, de nem jött ki hang a torkomon. Csak tátogni tudtam, mintha valamilyen láthatatlan folyadékban fulladoztam volna.
~ El akarja venni, ami téged illet... ~
A jelkép, mely a rangomat mutatta, s melyre büszke voltam, melyre úgy vigyáztam, mint a legféltettebb kincsemre. Nem volt joga elvenni tőlem! Nem ő bízta rám, én szereztem meg, mert gyenge volt, én pedig erősebbnek bizonyultam nála és a trónbitorlónál is. A 11. osztag kapitánya voltam, immár nem parancsolhatott nekem, nem rendelkezhetett felettem, mikor az egyenruhám rajtam volt! Az a haori nem illeti meg a bukott harcosokat... Bármelyik másik igen, de az nem... Szégyen volt a 11. osztagra nézve, hogy nem a generáció legerősebb harcosán volt a haori... Sötét, tömény lélekenergia szivárgott elő belőlem.
~ Megszégyenített. Nem törődik veled, magának akarja a dicsőséget... ~
Megráztam a fejem, majd a halántékomhoz kaptam eltorzult arckifejezéssel. Rám tört az elviselhetetlen fejfájás. Zombi módra, szédelegve tápászkodtam fel. A papa előtt nem mutatkozhattam gyengének. Azt akartam, hogy büszke legyen rám. Mindig is szófogadó kislány voltam, ha a papa most azt mondja, hogy nem érdemlem meg a haorit, akkor... akkor nem érdemlem meg. Akkor ki kell érdemelnem, hogy újra viselhessem. Ő a papám volt, akinek szót kellett fogadnom.
~ Vedd vissza, ami a tiéd, mutasd meg, hogy nem lehet csak úgy félrelökni téged... Miyoko... ~
Azashiro. Igen, ez az egész ő hibája. Játszik velünk, a testünkkel, a lelkünkkel. Nem hagyhatom, hogy megingassák a hitemet az olcsó trükkjei, az arcátlan próbálkozásai. Erre játszik, ha elveszítjük a bizalmunkat először egymásban, aztán magunkban, akkor könnyebben győz le minket. Hmpf... ebből nem eszel! Zavarodott tekintetemből azon nyomban távozott a bizonytalanság, mihelyst a férfi homályos képét megpillantottuk magunk előtt. Düh és gyűlölet tüze lobogott immár benne, olyan lángok, melyek nem elhomályosították elmémet, hanem még több erőt adtak.
- Nincs rá szükség, hogy megvédd Miyokót, papa. Miyoko nem bújik ilyen alantas trükkök mögé - szólaltam meg halk, távoli hangon, hogy aztán előtörjön belőlem a kuncogás. Itt volt előttem a Kenpachi, akivel meg akartam küzdeni. Végre előbújt a vackából, hogy szembenézzen velünk és személyesen tartson fel minket. Kezemet rátettem kardom markolatára, és mikor kiléptem a papa mögül, a hüvelykujjammal megtoltam a tsubát. Majokko pengéjén megcsillant a fény, ám a következő pillanatban már csak egy utókép állt a papa mellett, én magam Azashiro nii-san mellett voltam már kivont karddal a Nukitsuke nevű technika végrehajtása közepette. Visszafogtam magam, nem hittem benne, hogy ennyivel képes lennék megsebezni az egykori Kenpachit. Ám nem azért voltunk itt, hogy kedélyesen beszélgessünk, hanem hogy megállítsuk Azashirót. Nem haboztam hát lépni.
- Juuichibantai taichou, Matetsaku Miyoko. Ne keress tovább, ha az utódodat akarod kihívni. Nem hiszel egy ostoba, átlátszó hazugságnak, ugye? - kuncogtam széles mosollyal az arcomon - Hallj hát még egy nevet, Azashiro nii-san! Chikara wo nigase, Kurokaze no Majokko! - szabadítottam fel shikaiom. Bár haragom arra ösztökélt, hogy teljes erőmet mutassam meg, ennyire nem voltam ostoba. Mi lenne abban az élvezet, ha egyből porrá zúznám az elméjét?