Nem esett jól, hogy csak én szereztem be komolyabbnak mondható sérülést, mert ebből talán úgy tűnhet, hogy nem vagyok olyan jó, mint a csapat többi tagja. Pedig csak egyszerűen balszerencsés voltam, mert rosszkor voltam rossz helyen. Viszont ez a komoly sérülés sem lesz sokáig komoly, mivel tapasztalt vagyok a gyógyító kidou használatában. A balszerencsémet ellensúlyozva szerencsére még nem használtam el sokat lélekenergiámból, amivel megkönnyítem regenerációmat. A 4. osztagosok tudják a legjobban, hogy a gyógyító kidou alkalmazásakor először a sérült lélekenergiáját szokták visszahozni, ami így elősegíti a gyógyulást. Én pedig most könnyedén kihagyom a lélekenergiám pótlását és egyből a gyógyításba kezdek bele.
- Megvagyok. - válaszolok Hana-sannak az egyetlen egy léleknek, aki aggódott miattam, nem mintha elvártam volna mindenkitől, hogy idetóduljanak és ápolgatni kezdjenek vagy valami. Az bőven elég volt és jól is esett, hogy valakit érdekelt, egyben vagyok-e. Vagy az is előfordulhat, hogy a többiek bíznak bennem, hogy egy ilyen támadástól nem hagyott itt a fogamat.
Ahogy Azashiro megjelent előttünk, Miyoko egyből rávetette magát és közölte vendégünkkel, hogy ő a 11. osztag kapitánya. Ezt nagy butaságnak tartottam a részéről, hiszen ha eddig lenézte a Gotei 13-mat, akkor a szemében még mélyebbre kerülünk, amikor tudomást szerzett, hogy a 11. osztag kapitánya egy kislány. Tudom, hogy a 11. osztag forrófejű és előbb cselekszenek, mielőtt gondolkodnának, de hogy már Miyoko sem tudja fölmérni a kettejük közötti erőkülönbséget. Én okosabbnak hittem őt, elvégre Vera lányáról van szó, bár az apja meg a 11. osztag egykori kapitánya, de akkor is.
- Ebben téved. A félelemben nincs semmi rossz. A félelem azt mutatja meg, hogy az egyénnek van még hova fejlődnie. - próbáltam valami okosat mondani, hogy ne csak a sarokban üldögéljek. És ezt nem csak úgy mondtam, valójában így gondolom. Ha félek valakitől, akkor nem gyenge vagyok, hanem vannak nálam sokkal erősebb ellenfelek, ezért többet kell edzenem, hogy felérjek hozzájuk.
Nem nagyon érdekelt, hogy mit gondol rólunk és minek nevez, egyik fülemen bement a hangja a másikon meg ki. Ezután Azashiro előhúzta zanpakutouját, majd hatalmas mennyiségű reiatsu került a levegőbe, aminek méreténél csak a vérszomja és a gyűlölete volt nagyobb. Látszott is, hogy nem egyszerű reiatsuról van szó, fojtogató érzés fogott szó szerint és rémképeket is láttam. Lehet, hogy normál esetben féltem volna, de most nem vagyok egyedül, így nem engedhetem meg magamnak, hogy félelmet érezzek. Lehet, hogy egyedül nem lennék számára ellenfél, de most többen vagyok, így pedig biztos, hogy van esélyünk.
Végre neki is kezdett a támadásnak, ezért jónak láttam, hogy egy kicsit arrébb shunpozok, hogy előkészüljek egy bakudou alkalmazásához. Egy kicsit zajos volt ugyan a környezet és még kőzet darabkák is repültek össze-vissza, de én bőszen koncentráltam a halk idézésre. Jelen esetben extra figyelmet fordítottam minden apró részletre, mivel egy ilyen magas szintű kidounál a legapróbb hiba is elronthatja az egész mágiát.
Amíg a kidou előkészítésével foglalkoztam nem nagyon tudtam figyelemmel követni a körülöttem zajló eseményeket, így fogalmam nincs, mi történt eddig. Amint végre ismét figyeltem láthattam a felállást és hallottam Hana-sant, hogy megbénította Azashirot, ami nekem pont kapóra jött.
- Nekem bőven elég időt nyert Hana-san. Bakudou 99, Kin! - felvettem a kidouhoz szükséges kézjelet, majd megidéztem a két vastag szalagot, amire még jöttek a vaslapok is, hogy megkötözzék Azashirot. Nem tudom, hogy Hana-san milyen bénítást alkalmazott, de jól tette, hogy használta, mert így kevesebb az esélye, hogy kitérjen az egyik legerősebb bakudou elől.
A kidou alkalmazása után végre előhúztam a zanpakutoumat, mert hát nem voltam benne biztos, hogy ennyi elég lesz Azashiro megbénításához. Talán egy kis időt nyerünk vele, ami alatt egyesíthetjük erőinket és egy csoportos támadással harcképtelenné tehetjük.

Figyelembe vettem a körülményeket és a tényezőket, majd választottam az előttem körvonalazódó lehetőséget tárházából. Elnyesni ellenségünk élete fonalát. Ez volt a kívánságom, mely döntésemet befolyásolta. A köztünk lévő erőkülönbség miatt csapdára volt szükségem ahhoz, hogy véghezvigyem nemes küldetésemet, és hiába nem vonzott az effajta aljas játék, a cél szentesíti az eszközt. Elvetettem a lehetőségét annak, hogy felhasználjam társaim segítségét, ha tartom magam a csapatmunkához, melyet egyébként sem szerettem, akkor a végső döfés nem nekem jutott volna. Kenpachi vagyok, feltétlenül a sajátomnak éreztem ennek a harcnak a megvívását. Az én kezem által kellett elesnie a múlt üszkös hagyatékának.
Nem ért meglepetésként, mikor Akiyama nee-chan árulóként bélyegzett meg, sőt, még örültem is neki, hogy a buta felnőttek képtelenek voltak átlátni gondolkodásmódomat. Így komolyabbnak fog tűnni a színjáték is, mely voltaképpen csak félig volt az. Kristálytiszta volt előttem, hogy nem kell visszafognom magamat, teljesen komolyan megtámadhatom a kapitányt, hiszen ereje felülmúlta az enyémet. Egy olyan szintű támadást, melyet a shikaiom enged számomra, félre kellett tudjon söpörni. Arra számítottam, hogy Kalóz nee-chan nem fog ártani nekem még így se, csak egyszerűen kitér, én pedig elfoglalhatom a helyem Azashiro nii-san mellett további agresszió nélkül, és kellő ügyességgel manőverezve végül szívébe döfhetem lándzsámat, mikor nem számít rá. Nem volt kockázat, csak nyereség, ám mindez attól függött, a megtámadott kapitány hogyan reagál. Megbíztam az értékítéletében, hogy hallgat a józan eszére és nem fogja a Gotei 13 másik kapitányát félreállítani az útból, hogy nem enged a belső viszály illúziójának egy csata kellős közepén, mikor minden tettnek jelentősége, célja van, és nem léteznek kőbe vésett szabályok és szövetségek. Most már tudom, hogy hiba volt egy ostoba felnőttől elvárni mindezt, aki nem is sejtheti hűségem fokát a Gotei 13-hoz.
Felnyögtem, ahogy a sárga béklyó hozzávágott és odaszögezett az egyik épület oldalához, majd körbevett a sötétség is, melyet a másik kidou okozott. Szikrázó szemekkel pillantottam a féleszű kapitányra, hiába feszegettem a végtagjaimat, képtelen voltam megmoccanni. Lélekenergiámat használva sem tudtam ilyen erős lekötéseket összeroppantani, teljesen tehetetlenné és kiszolgáltatottá váltam. Puszta nézővé egy olyan csatában, melyet én akartam megnyerni. Tch...
A távoli robbanás hangjára ezernyi vészharang kezdett zúgni, kongani a fejemben. A baljós érzés azonban túl későn jutott el a tudatomig, már nem volt időm megszólalni, mielőtt felcsapott volna a tömény lélekenergia oszlop. Súlyába béklyóim is beleremegtek és foszladozni kezdtek, a gyengébbik végül darabjaira is tört, míg én fulladoztam a teher alatt. Megszűntét köhögésem és heves lihegésem jelezte, de amint lehetett, felkaptam a fejemet, hogy lássam, mi történt ellenségünkkel. Az elém táruló látvány egyszerre volt csodálatos és rémisztő, ám az én szívembe csak akkor költözött félelem, mikor a papát eltalálta, ő pedig aléltan terült el a földön.
- E-eressz! - kiáltottam még kissé erőtlen hangon, és kétségbeesetten próbáltam lerázni magamról meggyengült bilincsemet, mely még így is elég stabil volt ahhoz, hogy ne tudjam elpusztítani. Hitetlenkedve bámultam az átalakuló Kenpachit, ki egyre kevésbé emlékeztetett arra a dicső harcosra, aki egykoron volt. Lidérccé változna talán? Elveszett volna a szíve? Még számomra is megmagyarázhatatlan volt, ami előttem lezajlott.
- Széthullik a zanpakutouja... - jegyeztem meg magamnak, keresve az okokat. Szóval meghalt volna? Elveszítette emberségét és dühöngő vadállattá vált lelke pusztulásával? De miért, vajon? Lehajtottam a fejemet, hogy a szélvihar által sodort törmelékek ne az arcomat érjék, és összeszorított fogakkal viseltem a fájdalmat, amit az oldalamba és a lábamba becsapódó kődarabkák okoztak. Ám végül mikor az egyik villámló gömb csapódott belém, nem bírtam tovább, könnyes szemekkel jajdultam fel, ahogy átjárta minden porcikámat az égető érzés. Újabb erőfeszítéseket tettem azért, hogy kiszabaduljak, de csak hasztalan vergődés vált ki láncaim lerázásának kísérletéből. Dühödten pillantottam fel, de mihelyst Azashiro nii-sanra vetettem a tekintetem, megbénultam a látványtól...

Tömény, lilásfekete reiatsu robbant ki Miyoko testéből. Bár Azashiro lélekenergiájának súlyához nem volt fogható, az érzés, amit okozott hasonló volt ahhoz, amikor a csapat tagjai csontvázak érintését érezhették lábukon. A veszélyérzet, ami a kislányban keletkezett, váratlan heves reakciót váltott ki. Érzelmei eluralkodtak rajta, hiszen bármekkorát csalódott a papájában harcosként, ettől függetlenül az apja volt, akit szeretett. Tudat alatt átengedte a gyeplőt zanpakutouja lelkének kétségbeesésében, mely szívébe költözött, Majokko pedig örömmel segített, hiszen ezen formájával sanyargathatja gazdáját is. A reiatsu egyfajta burkot képzett Miyoko körül, majd megrepedt és szétrobbant. Átalakulása nem volt olyan drasztikus, de öltözete megváltozása, felemás színű, piros és sárga szemei, tépett bőrszárnyai, valamint opresszív, enyhe félelmet keltő aurája kellően bizarr külsőt kölcsönöztek neki. A bakudou, mely eddig fogva tartotta, az erőfeloldástól szertefoszlott, hideg és kegyetlenséget sugárzó tekintetét pedig a harctérre vetette. Arca azonban kifejezéstelen maradt, hiába az apja iránt érzett féltés, mint egy rideg maszk, úgy kövültek meg az érzelmektől mentes vonások. Mióta a 11. osztag kapitányi címéért folytatott küzdelemben átalakult, azóta zanpakutoujának ezen formája volt Miyoko bankaiaként ismeretes. Harmadszor került ebbe az önpusztító állapotba, most is félelmet nem ismerve rugaszkodott el a talajtól, és szárnyait magabiztosan használva szerzett sebességet ahhoz, hogy az Azashiro Kenpachiként ismert szörnyeteget ledöntse a lábáról, vagy legalábbis ellökje a Raikouhou útjából akár saját magát feláldozva. A fájdalmat úgyis csak tompán érezte, a testét uraló zanpakutou léleknek meg nem számított a testi épsége. Azt viszont, hogy Kait pajzsként használhassa a lidércszerű lény, nem kockáztatta meg. Végül fekete füst által beborított lándzsáját megragadva megkísérelte elválasztani a kreatúra farkát a testétől, hogy kiszabadíthassa papáját a karmai közül. A yari egyik oldalsó pengéjét kívánta belevájni Azashiro farkába, fegyverét szinte hajította ezen cél érdekében, arra apellálva, hogy a végén lévő láncnál fogva rántja majd vissza magához.

Egy kisebb mosollyal fejeztem ki elégedettségem kidoum miatt, ami sikeresen foglyul ejtette Azashirot. Kifejezetten örültem neki, hogy nem csúszott semmi galiba a kidoumba, hiszen egy 90-es szintűről van szó, amiket már nehezebb irányításunk alá vonni. Ezért is volt szükséges idézéssel használnom ezt a kidout, mert még én sem tudom megidézni elfogadható szinten idézés nélkül. Egy kicsit ki is merültem a használatában, de egy pár nagyobb levegő vétel után, már jobban is voltam.
Közben csak figyeltem, mi folyik körülöttem, mert hát bőszen zajlottak az események. Először Matetsaku-san sebezte meg a lekötözött ex-kapitányt, majd hazaindult főzni. Majdnem leesett az állam ettől a kijelentéstől, és ezt pont a 11. osztag volt kapitányától hallom. Nagyon megváltozhatott, mióta leváltották, ha még a 11. osztag mentalitása sem maradt meg benne. Ezt még én is tudom, hogy a 11. osztagosok nem menekülnek el egy harc elől sem, hiszen valamikor én is közéjük tartoztam. Szégyen, hogy egy volt kapitányról van szó, aki nem akarja befejezni a rá kiszabott feladatot. Még ha el is vesztette a lélekenergiáját, akkor is elláthatná a feladatát, ami a tanácsadás lett volna. Elmentünk érte az Akadémiára, ahol kaptunk volna valami ismertetőt a célpontunkról, ami szintén elmaradt. Nem sok feladata volt, de azt sem tudta teljesíteni.
A másik meg Miyoko volt, aki szintén nem azt tette, amit kellett volna, hiszen rá akart támadni Akiyama taichoura. Pont most kell folytatniuk a korábbi vitájukat, amikor éppen akcióban vagyunk? Meg különben is az elejétől fogva semmi esélye nem volt Miyokonak Akiyama taichou ellen, hiszen ő az egyike a legrégebbi és legerősebb kapitányoknak. Még ha én is segítenék, akkor sem biztos, hogy lenne esélyünk ellene. Nem tudom, mi történhetett ezzel a családdal remélem, Verával minden rendben van.
- Szerintem nem szükséges tovább bénítani Miyokot. - válaszoltam Akiyama taichounak, bár egy kicsit halkan meg talán egy kis félelem is kihallatszott a hangomból. Reménykedtem benne, hogy nem zúdítja rám a haragját, hogy ellent mertem neki mondani. Második kérdésére pedig határozottan nem reagáltam, hiszen nem vagyok gerinctelen, hogy kapitány létemre csak úgy oldalt váltsak.
Ezután azonban váratlan dolog történt, Azashiro testéből tömény lélekenergia csapódott ki, ami mint valami erősebb széllöket, el akart taszítani magától. Alig tudtam egy helyben megállni a nagy nyomástól és a kezemet automatikusan az arcom elé raktam, hogy felfogjak valamennyit belőle. Ekkor már egyáltalán nem reménykedtem benne, hogy a Kin kitartana ekkor nyomás alatt.
Amikor végre abbamaradt a lélekenergia hullám és láthattam, hogy mi is történt. Azashiro felvett valamilyen lídércszerű alakot és az újdonsült szárnyait próbálgatja. Nem tűnt valami fényesnek a helyzet és nem csak ezért, mert beborult az ég. Matetsaku-san a földön hever, ami nem csoda, hisz hátat fordított az ellenségnek, ami felelőtlenség volt, még ha Azashiro meg is volt kötözve. Azonban nem sokáig maradt egy helyben, Azashiro megfogta és felemelte Matetsaku-sant. Miyoko sem maradt sokáig veszteg, valahogy kiszabadult a bénításból és valamilyen új alakot vett fel, amivel harcba indult.
Én sem csak álldogáltam, harcra kész voltam és különben is közeledett felém egy villám gömb, amit ki kellett kerülnöm. Elshunpozva egy épület tetejére kerültem, ahol gyorsan fel akartam készülni a harcra. Nem hagyhattam, hogy egy kislány egyedül szálljon szembe egy szörnyeteggel.
- Chiniku no kamen, banshou, habataki, hito no na o kansu mono yo! Souka no kabe ni souren o kizamu, taika no fuchi o enten ni te matsu! - mondtam el az idézést, majd elshunpoztam, hogy jobban célba tudjam venni Azashiro szárnyait és megfosszam őt a repüléstől. - Hadou 73, Souren Soukatsui! - miután elsütöttem a nagy kék ikerlángokat ismét helyet változtattam, hogy ezúttal a kardommal próbáljam megsebesíteni a nagyra nőtt szörnyeteget.

Hideg van, fázom. Mintha egy sötét lepel borított volna be, borzongok jeges érintése alatt. Karjaimat keresztbe fonom mellkasom előtt és összehúzom magam, de nem segít. Mintha egy üres térben lebegnék, a semmi közepén. Távol tőlem, mint halvány képernyő tűnik fel homályos képével a környezet. Pusztítást látok, halált. Társaim káoszba fulladnak, midőn felemelkedik előttük egy szörnyeteg. A lény, mely romba döntheti Seireiteit a puszta létezésével. S lám, munkáját már megkezdte. Romlást és félelmet hozott a szívekbe. Az enyémbe is. Lelkem egy sötét zugában kuporgok, tudatom nincs a felszínen. Ismerem ezt az érzést, kétszer már tapasztaltam. Bármi is történjék kint, arra nem fogok emlékezni. Azonban érzem, hogy a testemet táplálja érzelmeim ereje, bár izmaimat, végtagjaimat nem én mozgatom. Akaratommal csupán sugallok. Megmentem a papát. Ez jár a fejemben, ahogy lélektükreimen kipillantva látom őt, a lény farkának fojtásában. Kinyújtom a kezemet feléje, ám ekkor egy pöccintést érzek homlokomon, mielőtt megragadhatnám a képet, visszavet. A hadnagy-chan képe kúszik be, szigorú tekintete azt érezteti velem, hogy rossz fát tettem a tűzre. Pedig én csak meg akarom óvni Seireiteit, és meg akarom menteni a papámat. Ez rossz dolog volna? Nem, nem az. Ezt biztosan tudom. Ők a rosszak. Ahogy harag gyúl a szívemben, egy pillanatra mintha felfrissülne a tudatom és kiélesednének érzékeim. Csakhogy ahogy ez az érzés jön, úgy el is múlik, és visszazuhanok a sötétségbe. A sötétségbe, mely mintha még zsibbasztóbb lenne, mint eddig volt. Tompul a látásom, egyre jobban kell erőltetnem szemeimet, hogy az egyre homályosabb képet lássam. Távolodik, én pedig zuhanok. És egy ponton a fény kihuny.

Hana pöckölése visszavetette Miyokót, de a technika hatását egy szárnycsapással semlegesítette, így megállt, mielőtt belecsapódhatott volna egy épületbe. Lebegve pillantott rá üres, halottnak tetsző tekintetével a hadnagyra, aki félrelökte őt, csak hogy rúgásával megkínálja Azashirót. Egy pillanatra azonban furcsa jelenség tűnhetett fel a rá figyelőknek, hiszem megrázkódott, szemei ismét visszakapták lila színüket, és arcára is kiült egy érzelem. A harag. Indulatosan mozdult a Kuchiki felé, ám mielőtt lendületbe jöhetett volna, hirtelen megtorpant, és minden visszarendeződött az eredeti állapotába. Felemás, élettelen szemek, kifejezéstelen vonások. Eltűnt, de nem a hadnagy mellett jelent meg újra, hanem Kait nyalábolta fel, és shunpózott vele biztonságos távolságba a csatatértől. Az égbolton megnyíló hasadékból ugyan rövidesen egy gillian cerója száguldott feléje, ám miután letette a papát, kiegyenesedett, és puszta kézzel lökte félre a vörös energiasugarat, mely egy épületbe csapódva okozott komolyabb károkat. Midőn a körülötte támadt szél elcsendesedett, ránézett megégett bal kezére. Nem úgy tűnt, hogy zavarná a sérülése, vagy hogy egyáltalán érezné. Villámtánca visszavitte a csoporthoz, majd újfent ránézett Hanára. Olyan volt a tekintete, mintha a semmibe révedne, valami nagyon távoli pontra. Semmi életteli csillogás nem volt bennük. Azonban a hallgatás, melybe eddig burkolózott, megtört.
- Sajnálom, de ő most nem hallhatja, mit mondasz, shinigami - hangja halk, de mégis jól érthető volt, és visszhangos, mintha ketten beszélnének egy szájon keresztül. Egykedvűen beszélt, akárcsak arcán, hangján sem hallatszott érzelem. - Ám biztosíthatlak, talán Miyoko mindőtök közül a leghiggadtabb. Számos dolgot láttam, tapasztaltam már, de olyan ostobaságot, mint amit most te tettél, még nem. Olajat öntesz a tűzre, és azt várod, hogy kialudjon? Megakadályozod, hogy az ellenségre támadjon? Erőnket most érzelmei táplálják, tetteinket az ösztönei irányítják. Ez nyitja meg a hatalmunkhoz vezető kaput. Tudatommal nem sokáig tudom elfojtani az övét, így csak ennyit mondok: ha ellenségként mutatkoztok előttünk, ne várjatok békességet, azonban ha nem álltok az utunkba, a segítségünk sem marad majd el - a lány oldalra nézett, Azashiro után pillantva, ki ekkor már a 46-ok Tanácsának épülete felé repült. Mondandója és hangja alighanem egyértelművé tette, hogy aki hallatta hangját, az nem Miyoko volt, hiába utalt többesben többnyire magára. Majokko segítő kezet nyújtott a shinigamik felé, hiába voltak végső céljai ellentétesek azzal, amit most tett. Korai lett volna még bajt kavarnia, ahogy még tanítványa sem volt kész arra, hogy apját elveszítse. Nem törődvén azzal, hogy a halálistenek mit gondolnak, újra elnémult, miközben merev tekintetét a távolira szegezte. Ismét levegőbe emelkedett szárnyai segítségével, és két újabb csapással elindult, majd felgyorsult, hogy utánarepüljön az elszabadult vadállatnak, kit Azashiro Kenpachinak hívtak. Tudatuk pedig immár újra együttesen volt jelen a törékeny testben.

Egy kicsit rossz volt nézni, hogy miket művelünk itt a csatatéren, ahhoz képest, hogy mi volnánk a Gotei 13 vezető tisztjei. Cselekedeteinkkel szégyent hozzunk az egész Gotei 13-ra és legfőképpen a saját osztagainkra. Ha a soutaichou ezt látná, valószínű fejbe kólintana mindünket, pedig én nem is csináltam semmi rosszat, csak talán azt, hogy nem állítottam meg a többiek marakodását.
Akiyama taichou leszidása nem nagyon tetszett, de nem érzem úgy, hogy rosszul cselekedtem volna. Bár a rémisztő nézése és a magázás erre akart utalni, ennek ellenére én nem vonom vissza a szavamat. Ha még nem is néz ki úgy, Miyoko is egy kapitány és van annyi esze, hogy nem segít egy szörnyeteget, ami valaha még Azashiro volt. Lehet, hogy korábban még felnézett rá és segíteni akart neki, de ez mostanra már biztos semmivé foszlott. A további bénítása is felesleges lenni, ha ki akar szabadulni, akkor is megteszi, ha még egy extra bakudout rárakok, csak talán egy-két perccel később. Én pedig ezért a két percért nem pocsékolom el a lélekenergiámat.
Támadásaink nem érték el azt a hatást, amit szerettünk volna, talán Hana-sané mondható a legeredményesebbnek, mivel neki sikerült megrepesztenie a szörny alatt a földet és így kiszabadult fogságából Matetsaku-san, akit Miyoko akart megmenteni. Ezután a szörnyeteg elkezd süvítő hangot kiadni az ég felé nézni, amikor is elkezd esni az eső, majd az ég ketté válni.
- Menos Grande? figyelek fel a gargantából kinéző gillian csordára és egyből tudtam, hogy mi fog történni. Egyből a tehetetlen Matetsaku-sanra figyeltem, mivel ha egy cero eltalálja, biztosan belehal. Miyoko már megelőzött és gondolom éppen biztonságos helyre szállította az apját. Én sem voltam tétlen, azonnal egy Lélekklónt küldtem utána, aki egy Nankant állít Matetsaku-san köré és ellátja a sebeit.
- Bakudou 81, Dankuu! - az időközben felém közelítő ceroról egy kicsit megfeledkeztem, de az utolsó pillanatban még fel tudtam állítani a védelmemet, amivel kivédtem az energia nyalábot. Ezalatt az idő alatt célpontunkat is szem elől vesztettük és elindult a 46-ok Tanácsának épülete felé.
Akiyama taichou megint kifejezi nemtetszését Miyoko iránt, majd elindult Azashiro után. Én is hasonlóan teszek, ha nem is mondták volna, akkor is így tettem volna. Út közben viszont volt időm gondolkozni, hogy ha így folytatjuk tovább, akkor biztosan vereséget fogunk szenvedni.
- Nem kellett volna egyedül megtámadnia Akiyama taichou, megvárhatott volna minket is, legalábbis szerintem. - miután utolértem az elől haladó Akiyama taichout, nem tudtam megállni, hogy ne mondjam el a véleményemet, bár a mondandóm végére már kicsit elbátortalanodtam, hogy jó ötlet volt-e megszólalni. Ha bevárt volna minket és közös erővel támadjuk meg a szörnyeteget, akkor akár komolyabb sérülést is okozhattunk volna neki és meglepetésként is érte volna, nem lett volna ideje védekezni.
- Együtt kell működnünk, ha le akarjuk győzni. A korábbi harcból egyértelműen látszott, hogy egyenként nem érünk ellene semmit. Gondolom, ti sem akartok több csapattagot elveszteni. - reménykedek benne, hogy többieknek is már feltűnt, amit mondtam és együtt fognak működni, mert különben akár fel is adhatjuk. Ezután Miyoko felé fordultam, mert emlékeztem a szeles támadására, amit Akiyama taichou ellen használt és támadt egy ötletem.
- Chikara o kashite. Tudnád használni megint azt a szeles technikádat. - kértem segítséget Miyokotól, bár nem voltam benne biztos, hogy ki irányítja Miyoko testét, de tudtam, hogy a mi oldalunkon áll. Ha megteszi azt, amit kértem, akkor elkezdem magam előtt pörgetni a kardomat, ami átváltozik shikai formájába és készen állok a támadásra. Nekem is vannak szeles technikáim és talán Miyokoéval együtt erősebbé teszik egymást.
- Tsumetai Gufuu! Hadou 58, Tenran! - indítom jég darabos forgószelemet útjára Miyoko technikája után egy kidouval megerősítve azt. Ha a többiek is megfogadták a tanácsomat, akkor talán ők is becsatlakoznak és akkor egy még erősebb támadás keletkezhet.

Teljes közönnyel vette tudomásul a veterán páros ténykedését, csupán egy semmitmondó pillantással méltatta mind Akane pofonját, mind Hana epés megjegyzéseit. Majokko számára az effajta céltalan agresszió és a gyerekes gúnyolódás sem jelentett indokot a haragra, hagyta hadd éljék ki magukat rajta, mielőtt visszaadta volna a gyeplőt Miyoko kezébe. A shinigamik tökéletesen bizonyították viselkedésükkel, mennyire alávalóak hozzá képest, a káosz és az irányítás hiánya okozta kétségbeesésük vak dühöt szült a leggyengébbnek ítélt láncszem irányába. Jobb volt így, hogy elrejtette Miyoko elől mindezt, tisztában volt vele, hogy abban az ösztönös állapotban, amit ez a technika okoz, szó nélkül ellenségként kezelné mindkét halálistent, az pedig nem lett volna kedvező Majokko számára sem. Nem csak azért, mert ebben a testben töredéke volt az egyébként is eltorzult ereje a valósnak, de egyben veszélyeztette volna terveit is a kislánnyal.
Nem kívánta felesleges szavakkal terhelni kényszerű szövetségeseit, netán megismételni azt, amit egyszer már elmondott, így újra hallgatásba merülve emelkedett a levegőbe, és indult el Azashiro után. Újra felszínre engedte Miyoko elméjét is, melyet egyébként egyre inkább nehezére esett elfojtani. Sokat erősödött, mióta legutoljára ebben az állapotban voltak, és lassan kihívássá vált a sajátja alá kényszeríteni partnere tudatát drasztikus lépések nélkül. Most azonban legalább erre már nem kellett energiát fordítania, a fiatal kapitány eltökéltsége pedig csak növelte repülésük sebességét. Ennek köszönhetően tudta tartani a lépést a mellette-alatta shunpozó társaival, és hiába csapódtak be időnként testébe villámok, a sérülések vagy a fájdalom ebben az állapotban nem vetették vissza túlságosan. Mihelyst a szökevény közelébe értek, támadást indítottak az egykori Kenpachi ellen társai, ő viszont csak mereven bámult előre. Nem reagált Nara szavaira sem, egyébként sem tudott volna segíteni rajta. Várta a megfelelő pillanatot a saját elsöprő támadására, mely esetleg lehetőséget adhat a többi shinigaminak néhány gyenge kidounál erősebb dolog összehangolására is.
Ahogy Azashiro megtorpant és szembefordult velük, úgy ő is megálljt parancsolt törékeny testének és kicsit lehajtotta a fejét, miközben üres tekintetével bámulta az ellidércesedett férfit. Nem lepte meg, hogy ezeket a gyenge támadásokat könnyedén elkerülte vagy hatástalanította, viszont látva, hogy Nara, akiből a legtöbb szimpátiát érezte irányába, bajba kerülhet, azonnal cselekedett és a kapitány elé reppent. Megfeszítette szárnyait, és ahogy az imént az áruló, úgy ő is elemi erejű széllökést keltett, csak ő szárnyai csapásával. A feléjük süvítő jégszilánkokat felkapta és szétszórta a technikája, melyek ártalmatlanul hullhattak le a talajra és törhettek szét. Némán pillantott hátra félig-hátrafordulva, de az időközben feltámadó újabb reiatsulökés még az ő arcára is fintort varázsolt és visszafordulása kényszerítette. Nehezen tudta magát a levegőben tartani, tépett szárnyai vége mintha foszlásnak indultak volna a lélekenergia tömény erejétől. Felkészült rá, hogy újra használja az előbbi technikát, csak ezúttal offenzív szerepben, ám erre már nem volt igény. A széles vállú, haoris alak megjelenése szükségtelenné tette mindezt, és mielőtt Miyoko valami őrültséget csinálhatott volna, Majokko megfosztotta őt az erejétől. A szárnyak és a ruha a semmibe veszett átadva helyét az uniformisnak, íriszei ismét lilás árnyalatot vettek fel, s visszaköltözött beléjük az élet fénye.

Tompán csípő arc, kezem enyhe forrósága és halvány szúró érzet a hátamon. Ezek jutottam csak el tudatomig azon túl, hogy tekintetem eltökélten fókuszálódott Azashiro nii-san homályos alakjára. Az események nem voltak előttem tiszták, csupán sugallatok követték egymást. Sugallat, hogy el kell pusztítanom a távolban repülő alakot, vagy hogy meg kell védenem valaki mást is a papán kívül. Azonban észleltem, ahogy feltűnik előttem valaki, ködös látásom ellenére is azonosítani tudtam legnagyobb riválisomat. Beférkőzött a gondolat az elmémbe, hogy el akarja lopni a dicsőségemet, ám az érlelődés folyamata közben váratlanul teljesen kitisztult az elmém. A valóság zsibbasztóan hatott rám, mintha a sötét alagútból léptem volna ki a vakító napfényre hirtelen. Éreztem, ahogy testem a földhöz csapódik, és tudatomig lassan eljutott mindaz a fájdalom, ami keresztüljárt. A kín bénítólag hatott rám, de csak nyöszörgésre futotta, ahogy könnyeim megindultak arcom vonalán. Csakhogy még ebben az állapotban is akartam valamit. Látni, hogy Masayoshi jii-chan mit mond vagy tesz. Fogaimat összeszorítva, könnyektől homályos tekintetemmel pillantottam fel széles hátára, majd cselekvő sziluettjére, ahogy egyetlen csapással hatástalanítja azt a személyt, akit én nem tudtam volna legyőzni. Szavai ugyan nem jutottak el hozzám, de éreztem jelentőségüket. Kudarcot vallottunk, de úgy éreztem, én minden tőlem telhetőt megtettem, csupán... még mindig gyenge vagyok. Felküzdöttem magam a földről, hogy vethessek egy pillantást rá, de a kín újfent belé mart minden porcikámba, és tehetetlenül rogytam vissza, szenvedve és vergődve sérüléseimtől. Izmaim égtek a kimerültségtől, a tehertől, melyet Majokko rótt a szervezetemre ismét. Legyőzött voltam, de egy nap azonban felül fogom múlni a főkapitányt és átalakítom a Gotei 13-at egy olyan szervezetté, amelynek nincsenek olyan buta kapitányai, mint Akiyama nee-san. Erre akár meg is esküszöm.

Egy kicsit rosszul esett, hogy Miyoko segítségkérésemet egy szóra sem találta érdemesnek, pedig én nem is kértem olyan nagydolgot. Ez egy kicsit elszomorított, bár még egy ideig reménykedtem, hogy reagál nekem valamit, de ez nem történt meg. Miután néhány pillanat múlva sem szólalt meg, vagy legalább szó nélkül indította volna el a támadását, így egyedül indítottam el a támadásomat. Később Hana-san reklamálására leszek figyelmes, aki szerint kihagytam a csapatmunkából, pedig ez nem is igaz. A korábbi bátorító beszédem az összefogásra neki is szólt, annak ellenére, hogy külön vele nem váltottam néhány szót. Miyokotól is csak azért akartam külön segítséget kérni, mert kompatibilisek a képességeink és felerősíthették volna egymást. Ezért is nem esett jól az elutasítás, pedig olyan jól kitaláltam mindent.
- Nani? - adok hangot meglepődöttségemnek, amikor is Azashiro összegömbölyödik, majd visszafordítja a támadásomat. Az az egyetlen jó volt ebben, hogy amíg erre figyelt Hana-san technikája telibe találta őt. Ennek ellenére viszont nem tetszett, hogy ilyen könnyedén lepergett róla a támadásom.
Már készültem volna használni a shikaiom védekező technikáját, hiszen ha már az én technikámról van szó, én védekezzek ellene. És nem csak magamat szerettem volna megvédeni, hanem a csapat többi tagját is, még ha ezzel jó nagyra is kellett volna nagyítanom a körpengémet, hogy mindenkit takarjon. Pedig minél nagyobb a körpengém, annál nehezebb a levegőben tartása és annál több lélekenergiámba kerül. Ezek viszont nem érdekeltek, már tartottam magam elé a kardomat, de ekkor Miyoko jelent meg előttem és szárnyainak csapásával eltérítette a visszaküldött támadásomat.
Hálás voltam neki, de akkor is nekem kellett volna megvédenem mindenkit, nem neki. És jobban örültem volna, hogy ha velem együtt támadásként használja ezt a technikáját és akkor talán nem lett volna olyan erős, hogy a kettőnk támadását visszaküldje ilyen könnyen. De mindezek ellenére már nyitottam volna ki a számat, hogy megköszönjem neki, de Azashiro felől érkező lélekenergia hullám félbeszakított.
Ismételten lila fényjátékot tartott nekünk a földön feküdve, mint korábban, amikor lekötöztem. Tudtam, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó, ezért készen voltam használni a bankaiomat. Ha eddigi ereje talán még jobban növekszik, akkor shikai szinten képtelen leszek megállítani, már pedig valamit tennem kell, nem ülhetek itt tétlenül.
- Ban... - készültem kimondani a kardom második szintjét aktiváló parancsszót, amikor is megjelent előttünk egy ismerős fehér köpeny az 1. osztag jelképével a hátán. Nem vártam, hogy személyesen a Főkapitány jön utánunk, bár a Seireteiben ejtett károkat elnézve nem csoda.
- Moushiwakearimasen Soutaichou-dono. - kérek elnézést a Főkapitánytól, amiért ilyen használhatatlanok voltunk és bűnbánóan meg is hajoltam előtte, hogy lássa, komolyan gondolom. A magyarázatomon még dolgoznom kell, mert ha másokra ujjal mutogatok, azzal nem kerülünk előrébb és egyáltalán nem méltó egy kapitányhoz.
A műsort viszont nem szívesen hagytam volni ki, mivel első kézből bizonyosodhattam meg róla, miért is ő a Főkapitány. Elég volt neki zanpakutoujának egy suhintása ahhoz, hogy földbe tiporja ellenfelét, aki ellen mi kevesek voltunk. Vagyis talán ha összefogunk és nem élesednek ki az ellentétek a csapatban, akkor talán lett volna esélyünk. Bár én megtettem a tőlem telhetőt, hogy megpróbáljam összefogni a csapatot, de hiábavaló volt. Talán ha lett volna még egy kis időnk, akkor valami kialakul, de feltételezésekkel nem nyerhetünk csatákat.
Ezután az időközben szem elől vesztett Miyokot megtaláltam a földön, majd karjaimba vettem, hogy elvigyem a 4. osztaghoz. Mivel nem csak Miyoko volt az egyetlen sebesült, ezért Matetsaku-san felé is veszem az irányt, hogy őt is megnézzem, hogy van, és ha még nem történt meg, akkor őt is átszállítom a 4. osztaghoz, ahol elláthatják a sérüléseiket. Nekem kisebb égési sérülést leszámítva nincs nagyobb bajom, és ha nem tartanak ott erőszakkal, akkor a sérültek szállítása után el is jövök onnan.
Út közben volt időm gondolkozni a történteken és levonhattam magamnak a következtetéseket. Elsősorban megváltozott a véleményem Akiyama taichouról és nem jó irányba. Lehet, hogy hosszabb ideje kapitány, mint én, és lehet, hogy erősebb is, de ő sem tudott mit kezdeni Azashiroval, így nem sokkal különb, mint mi. Legfőképpen viszont a személyiségével van baj. Ahhoz képest, hogy egy tapasztalt kapitányról van szó, ő állt le gyerekesen veszekedni a csapat legfiatalabb tagjával. Így még nekem is van bőven esélyem, hogy erősebb legyek. Ez a küldetés is sok tapasztalatot adott és biztos, hogy nem szeretnék még egyszer hasonló szituációba kerülni.