Jelszó: aiau iaau
~ Adatlap

Név: Raimaru Minashaku
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1986
Kor:
• Emberként: 20
• Lélekként: 6



~ Előtörténet

Már az ember éveim megérnek egy alapos vizsgálatot, mert nagyban hozzá fognak járulni shinigami életemhez. Hol is kezdjem..
A családom szegény volt, nagyon szegény. Apám egy iszákos marha, anyámra nem is emlékszem, még a nevükre sem, csak arra, hogy apám sokat verte, mert őt okolta, hogy nincs pénzünk, pedig ő verte el mindig azt a kevés pénzt is, amit anyám keresett. Anyámat fiatalkoromban elvitte egy betegség, és én vettem át a helyét a családban (már a veréseket értve). Ezt én öt évig tűrtem, ami a körülményeket tekintve szerintem így is elég figyelemreméltó. Tíz évesen úgy döntöttem, jobban járok, ha egyedül keresem a kenyeremet. Mivel apám rengeteget dolgoztatott, izmaim felértek elérték az akkori maximumot, de ezzel senki nem törődött. Egy idős néni aztán felfogadott, és ételért és szállásért cserébe mindenben segítettem neki. De ez az idős néni hamarosan meghalt, de látszott, hogy nem végkimerülésben. Valami vagy valaki felkoncolta. Mivel senki sem foglalkozik egy tizenegy évessel, a néni rokonai meg mind meghaltak már, senki sem törődött az üggyel, elhatároztam tehát, hogy magam derítem ki, mi történt, miután eltemettem. De mivel nem volt mit ennem, elhatároztam, hogy lopásból fogok megélni. Mielőtt elvettem, ami kellett, mindig elgondolkoztam: talán mégsem kellene. De hát muszáj volt. Utána pedig mindig furdalt a lelkiismeret, de a túlélési ösztön erős. És részben örültem neki: Miközben menekültem a rendfenntartók elől, gyorsaságom, ügyességem, tapasztalatom és izomzatom is fejlődött.
Aztán észrevettem, hogy valami más is kezd bennem fejlődni: valami felfoghatatlan, valami ismeretlen. Akkor még nem tudtam, hogy mi ez, és nem is tudtam, miért van, de azt tudtam, hogy ez nagy szerepet fog játszani az életemben. Ugyanis a halál utáni időbe még nem gondoltam bele. Akkor már elég idős voltam, hogy munkát találjak, és találtam is. A megszerzett pénzből iskolába kezdtem járni. Kicsit Idegesítő volt hallgatni a korom miatti csúfolódást, de hát előbb nem telt rá. Közben ugyanúgy jártam dolgozni, bár nem olyan rendszerességgel.
Ezek után az a furcsa érzés kezdett jobban elhatalmasodni rajtam. Olyannyira, hogy már azt hittem, valami kábítószer hatása alatt vagyok, mert elkezdtem sejteni előbb csak vibrálásokat a levegőben, aztán már pacákkal volt tele a légtér, és a végén már teljesen jól láttam és érzékeltem a különböző nem evilági formákat és testeket.
Aztán már valami földöntúli bizsergést tapasztaltam, és jól meg tudtam különböztetni a hidegrázástól. Elkezdtem futni, hogy megtudjam, mi ez. Tudtam, jó irányba megyek, mert, ahogy haladtam előre, az érzés egyre jobban rázott. Közelebb érve kardcsörgést hallottam, fölnézve pedig egy dinoszauruszszerű lényt és egy villogó fekete pontot láttam nem is olyan magasan. Tehát, mint mondtam, örültem, hogy testem fejlődött, mert így elrugaszkodva fel tudtam ugrani a szörnyeteghez, elkaptam a lábát. És mivelhogy a maszkos állat láthatóan a villanó fekete ruhás emberrel –mert innen már ezt is ki tudtam venni- foglalkozott, elkezdtem az őskorból visszamaradt képződményen felfelé mászni, és mikor felértem, egy hatalmasat rúgtam a halántékába.
- Nagyon együgyű lehet –gondoltam-, Ha engem se vett észre!
- Ugorj! – Szólt a kimonós ember.
Én engedelmeskedtem neki. Miután levágta a szörnyeteget, és az csak úgy elbomlott, csak aztán kezdett el kérdezősködni:
- T..te h..hogy csináltad ezt? Egyátalán ki vagy? Sose láttam még ilyet egy embertől!
Én pedig nemes egyszerűséggel válaszoltam:
- A nevem Raimaru Minashaku. És egyáltalán nem tudom, hogy hogy csináltam ezt!
De aztán elgondolkoztam a mondat végén:
- Emberi lény? Miért, te mi vagy? És ez a szörny mi volt? Egyáltalán mi folyik itt?
-A nevem Kandarike Rokuji, és… Vigyázz, egy lidérc!
De az utolsó, amit igazi hús-vér testtel láttam, az egy hatalmas, belém mélyedő fehér karom.
És most kezd érdekessé válni a történet: amikor felébredtem, a földön feküdtem, Rokuji rám meredt a hatalmas szemeivel, a mellkasomból egy lánc lógott ki. Kicsit később a zsebében megszólalt valami, aztán olyasmit motyogott, hogy ezt gyorsan el kéne intézni, azután a kardja markolatával a fejemre ütött és eltűnt, pedig annyi kérdésem lett volna hozzá. Utánaolyan érzésem volt, mintha lepke lennék, és egy pillanat alatt a nyomornegyedben éreztem magam. Egy foghíjas ember után mentem, és megkérdeztem, hol vagyunk.
- Ez Kusajishi, te tudatlan!
Aztán durván ellökött. Viszont a reflexeim megtanítottak rá, miként válaszoljak az ilyenekre. A szó nélküli válasz eredményeképpen a maradék foga is kihullott, és egész jó kis utcai csetepaté tört ki. Mondanom sem kell talán, de én győztem. Ekkor egy kopasz, kardos ember jött szembe velem.
- A nevem Kingosu Shindeto. Nem akarsz harcolni?
Korábbi győzelmem annyira feltüzelt, hogy igent mondtam.. Nagy bukásomra.
- Azért elég figyelemre méltó az erőd – mondta- jelentkezned kellene a shinigami képzőbe.
Úgy is tettem. Ott ismertem meg barátomat, Kaihaku Anjerasut. Együtt tanultunk (nem szerettem de muszáj volt),együtt teszteltük magunkat, együtt hülyéskedtünk,együtt keveredtünk bajba, együtt lógtunk, együtt szegtük meg a szabályokat. 6 év múlva együtt tettük le a vizsgát. Közben összebarátkoztam a tanárommal, Kiduno Oshije-vel. Ő mindig segített, akár tanítás közben, akár utána. Szinte tudomást sem vett az egetverő türelmetlenségemről. Ő készített fel a vizsgára is. Kerestm a módját, hogyan háláljam meg, és megtaláltam: Elértem, hogy büszke legyen rám; hogy lássa, nem volt hiábavaló, hogy számtalan órát töltött a türelmetlenségem ellensúlyozására. Tehát elkezdtem tanulni, és él tanulóvá váltam; csupán az öklömmel és a Resiatsummal nem sikerült teljesen megbarátkozni, csak majdnem.
Utána viszont közölték, hogy nem csatlakozhatok egy osztaghoz sem, amíg nincs Zanpaku-tóm. Ez viszont kiment a fejemből. Azt elmondták, hogyan kell, aztán már csak rajtam állt az egész. Így tehát elmentem, hogy megérdeklődjem, hogyan szerezhető meg hamarabb a Zanpakuto. Elmondták, hogy a gyorsabb mód az, hogy halálveszélybe kerüljek. Esedezve kértem a tanáromat, hogy segítsen, de csak azért is az unalmasabb módszert kellett választanom. Ez abból állt, hogy 2-3 órán keresztül kellett meditálnom a kardommal az ölemben. Egyszer csak egy szeles sziklabércen voltam: a kardom pedig eltűnt. Aztán megláttam egy férfit: Lezseren öltözködött: laza bőrkabát, fekete bőrnadrág. Intett, hogy kövessem, majd egy széllöketre felugrott, és elrepült. Kiabálni akartam neki, hogy várjon, és akkor egy hullám engem is fölkapott. Amikor letett, megint találkoztam vele. Szóra sem méltatva engem, megszólalt:
- Shinigami! A kardodat nem hiányolod?
Bólintottam.
- Épp őt nézed! Ha a kardod igazi alakjával akarsz harcolni, csak hívnod kell: mégpedig így hívj:
De aztán nekem ugrott. Neki is a reflexeim válaszoltak. Pedig elég gyors volt.
- Tehát így hívj: Hakushi fuu uindosaーfuaー Ezt azért mondom el neked, mert tudom, nálad jó kezekben leszek. Ezzel fénygömbökre oszlott, és a bal kezembe szállt (illetőleg mert bal kezes vagyok)
ott megszilárdult, de most megint a kardom volt, és most máshogy nézett ki: a kard meghosszabbodott, a pengét éles szelek vették körül, olyan volt, mint egy láncfűrész. A penge két oldalán pedig szélrajzok voltak. Tudtam: ez a shikaiom. Ezután felébredtem.
És lássuk a vizsga eredményeimet: (1-5 skálán, hogy könnyebb legyen eligazodni)

Pusztakezes harc: 4
Mágia: 4
Sunpo: 5
Kardharc: 5
Zanpakutou-kezelés: 5

Vizsgám után, besorolásom előtt viszont még arra kértem a Főparancsnokot, hogy engedjen vissza Katsuren városába, hogy a nevelőm halálát kinyomozzam, mert erős volt a gyanúm, hogy a tettes egy lidérc. De a Főparancsnok ezzel nem törődött, mondván, van fontosabb dolguk. És ebben sajnos igazat kellett adnom neki.
~ Kinézet

187 cm magas, cingár emberke vagyok. Fehér a hajam, de nem a kortól, és nem tudom miért. Ami azt illeti, nem sokat tudok magamról. A shinigami egyenruhám alatt mindig magamon hordom a szürke, kapcsos köntösömet, és a könyékig érő vörös kesztyűimet.

~ Jellem


Nincs ide mit írni, csak azt, hogy nagyravágyó, de barátságos ember vagyok. Na, jó, hozzá lehet tenni, hogy iszonyú türelmetlen vagyok, és ha szekálnak, az csak gyűlik, gyűlik, gyűlik, majd egyszer csak kirobban, addig meg se látszik. Mindent félvállról veszek, a harcot kivéve. A 2. osztaghoz szeretnék tartozni.

~ Zanpakuto/képesség
Zanpakutóm:
Név: uindosaーfuaー /széllovas/
Parancs: Hakushi fuu uindosaーfuaー! /söpörd el, széllovas/
Fajtája: Szél
Shikai Képességek:
Kaze kiri/szélpenge/:

Mellettem megjelenik egy szélpenge, ami tulajdonképpen egy forgató nélküki kard, ugyanúgy lehet vele támadni, de hárítható. Azokat a mozdulatokat követi, amiket a katdommal csinálok (Ha kiverik a kezemből, az is úgy mozog). Viszont rengeteg reiatsut használ fel.

Ezen felül Shikai alapképességem, hogy a kardomat átváltoztathatom túlméretezett húsvágó bárddá vagy egy hosszabb tőrré ( Ezt csak nyílt harcban használom behemót fegyverhez, inkább csak kicsi, jól forgathatóhoz, mert különben csak lassít)


~ Szeret-, nem szeret

+édességek
+aludni
+harcolni
+gyakorolni
+kirándulni
+tesztelni magam

+tanulni (hacsak nem valami újfajta technikáról van szó)
+szörnyek
+lopni
+ártani másnak (A más alól „felmentést” kapnak az ellenségek)
+eltűrni, hogy valaki árt másnak

~ Felszerelés(ek)

Kisbicska, vörös kesztyűk, kaja