Ideje volt az emberek világát meglátogatnom, nem henyélhettem mindörökké Seireiteiben. Ahhoz, hogy megvédhessem bátyómat, erősebbé kellett válnom. Az egyetlen gond ott támadt, hogy ez a folyamat nem történik az egyik pillanatról a másikra, hanem bizony ez a világ leghosszabb dolga. Minél később kezdenék bele, annál több előnye lenne a sok rosszakarónak, akik bánthatnák a szeretett családomat. Még éppen pislákolni kezdtem csak, de ha ilyen gondolatok fordultak meg a fejemben, akkor bizony tényleg kéne értük tenni. Felálltam, kiegyenesedtem és nyújtóztam egy nagyot. Ásításom hangosra sikeredett, bár nem az volt a célom, nem akartam felkelteni a családomat. Zanpakutomat tokjával együtt felkaptam, hátamhoz kötöztem, a hátizsákom mellé és halkan totyogtam ki a házból. Még kilépés előtt körbetekintettem, nehogy egy vagy netalántán több szolga észrevegye, hogy éppen készülök kiosonni. Nem szerettem volna, hogy családom aggódjon miattam és amiatt, hogy váratlanul az emberek világába megyek. Úgy látszott, nem csak bátyám örökölt némi pajkosságot, hanem belém is ragadt, bár belőlem hamar kinevelték azzal, hogy bátyámat szidták mindig le. Hamarosan ki is értem a birtokból és már éreztem, hogy szabadon sétálgathattam és hangoskodhattam, bár az utóbbit nem tettem. Nyugodt vérrel ballagtam a kapuhoz, mi az emberek világába vinne. Hajam már szinte arcomba lógott, így megigazítottam, pontosan csak arrébb dobtam.
Egy kevés idő elteltével már az emberek világában is jártam. Mindig is bírtam a fajtájukat, olyan békések és kísértetiesen hasonlítanak hozzánk. Igazából még nem igazán tudtam, hogy hova tegyem őket gondolatilag, de az volt a valószínű, hogy mindegyik jó és kedves. Eldöntöttem, keresnem kell valakit, aki megtud tanítani egy s másra. Keresgéltem a városban, de túl sokan voltak ahhoz, hogy sikerre leljek, ezért inkább a város szélét választottam, ahol már sokkal könnyebb volt keresgélni. Figyelmesen körbejártam a helyet és egyszer csak, egy pusztaszerű, elhagyatottabb helyen, ami már kissé mintha messzebb lenne, mint ahova igazából tartottam, úgy látszott elkalandoztam, egy furácska teremtést találtam. Kék színű, miniatűr, szárnyas izé volt. Nem igazán értettem, hogy mit keresett egy ilyen helyen, ezért közelebb mentem hozzá és kedvesen megszólaltam:
- Szia kis teremtés! Mit keresel itt, ahol a madár is csak ritkán fordul meg?
Kíváncsian vártam válaszát, igazán reméltem, hogy egy barátra teszek szert. Igazán különösnek ítéltem meg, az ittlétét... mintha valami nem volt rendben.

Ahelyett, hogy a lényecske válaszolna a kérdésemre inkább rajzolni kezdett. Rajzolt szorgosan és mikor kész lett, felnagyította, hogy láthassam a képet. Az első képen ő állt egy erdő közepén és mellette volt két vonal, ami valószínűleg egy egyenlőségjel lehetett és egy kör felé mutatott. A körben sokféle dolog volt belerajzolva, egy szárnyas ember, egy izé, egy szellem és még egy izé. Nem igazán esett le, hogy mit akart, ezért inkább a második képre tértem rá. A második képen mintha én lennék... sok kérdőjellel a fejem fölött és két úttal. Megmosolyogtam a rajzot, majd lapoztam. Itt mindkettőnket lerajzolt és kártyákat, meg egyéb játékokat rajzolt, melléjük kérdőjelekkel. Ezután intett nekem, hogy csukjam be a szememet, én pedig így is tettem. Mikor kinyitottam a fülem mögött egy virágot, a kezemen egy-egy virágos karkötőt és a nyakamban is megpillantottam egyet. Mosolyogva megköszöntem neki a virágokat, majd elővettem a tollamat, leültem törökülésbe és lapoztam egyet a füzetében és írni kezdtem. "Szia! Hakusaya Higen vagyok, téged hogy hívhatlak? Ha szeretnél játszani, van egy játékom, saját magam készítettem, de sajnos le kell hozzá venni a kezeimről a drága díszeidet, de nyugi, a másik kettőt megtartom, nagyon kedves tőled." Visszaadtam neki, hogy olvassa át, miközben óvatosan leszedtem a dolgokat a kezeimről és a földre raktam őket. Kikészítettem a játékot, majd megszólaltam.
- Most kicsit arrébb megyek és felkészülök a játékra. Nyugi, nem veszélyes, nem kell félned.
Intettem neki, hogy maradjon ott és arrébb mentem. Kezdtem előhúzni kardomat...
- Kurihirogero, Ranran Hinagiku!
Mondtam, és az előhúzás végére a kardomból egy fehér kesztyű lett, mit nem lehetett lehúzni a kezemről. Miután az előkészülettel kész lettem, mosolyogva vissza sétáltam, majd ismét törökülésbe helyeztem magam. Egy pillanatra elkértem a jegyzeteket, elolvastam ha írt valamit, majd a következőt írtam neki: "A társasjátékomban két kis edényke van, ha valamelyikünk nyer, annak az edénykéjébe fekete lét folyatok. Ha valamelyikünk edénye megtelik, az nyer. Egy megteléshez ötször kell nyerni. A játékmenet a következő: Van két bábú, mindegyik ugyanolyan, csak színben különbözik. Mire elolvasod, már kint lesznek a mezőn. Van egy dobókocka és egy kacskaringós út tele mindenféle bónuszokkal." Miután leírtam, átadtam neki és amíg olvasta leraktam a bábukat a kezdő mezőre. Emellett csöppentettem egy kis olajszerűséget egy kis gödörbe, amit ástam, csak azért, hogy kicsit lángoljon a kesztyűm és így ne érje meglepetésszerűen a láng. Míg olvast gondosan visszaástam és már egy ponttal a tarsolyomban ültem. Miután elkészültem válaszát vártam.

Ahelyett, hogy engedte volna a karpereceim levételét, az összes eddigi növény kezdett körém nőni. A két kezemet összekulcsolták, a nyakamat is körbenőtte. A számat és a szememet is körbenőtte a növényzet. Közben már a lábamat sem tudtam mozgatni, mert azt is összekötötte egy inda. Zanpakutomat elvette és kezeimet teljesen körbe fedte. Egyszer csak a vállamon éreztem a lényt, aki megfújta a fülemet, majd adott egy csókot, miközben szememről leszedte a kötést. Hirtelen hangot hallottam a fejemben, de ez nem a gondolkodó én hangja volt, hanem egy női hang.
- Haallihó~, Tanarotte vagyok örvendek. Téged hogy hívnak? Jha izé, bocsi, hogy így elkaptalak, de én félek a shinihamiktól, mindig támadnak és nem is szeretem őket. És nem tudom, hogy pontosan mit akartál, mert azt biztos tudod, hogy arrancar vagyok. Deee így játszhatunk ha akarod, mit szeretnél játszani?
Ezután elengedte a számat, de az eddigi indák helyén egy fa nőtt ki körülöttem. Rászállt a vállamra és a nyakamnak dőlt. Valahogy válaszolnom kellett a kérdéseire, mert igazából nem tudtam semmit sem csinálni. Igazán érdekelt, hogy mik voltak a céljai, miért csinálja ezeket, így hát mosolyogva megszólaltam.
- Higen vagyok. Nem is igazán értem, hogy miért kell ide ez a gonoszkodás. Amúgy meg, ha van több shinigami, akit utálsz, nem kell az összeset... Tudod, sok jó shinigami van a világon, ne általánosíts. Szándékom sem volt támadni, csak a díszek nem maradhattam a kezemen a játékhoz, amit játszottam volna volna veled. Igen, tudom, hogy arrancar vagy, de az arrancarság nem jelenti azt, hogy harcolnod kell a shinigamikkal, azt sem jelenti, hogy bántanod kell őket, sőt, azt se, hogy gonosznak kell lenned. Az arrancarság csak azt fejezi ki, hogy te máshol nőttél fel és máshogy lettél tanítva. Tudom, hogy most sok mindenre, amit mondok azt hiszed, hogy balgaság, de valójában nem az. Ha nem szándékod a családom tagjait bántani, akkor semmi bajom sincs veled. Mellesleg meg nagyon szorít ez a fa...
Az utolsó mondatot már enyhe fájdalmat tettetve mondtam. Nem akartam, hogy végezzen velem, amúgy is a következő játékhoz kellenének kezek és lábak is, növénymentesen, de azzal nem próbálkoztam meg, mert nagyon félénk a lényecske. Nem tudhattam, hogy eddig mi történhetett vele, de biztos, hogy nem voltak jó emlékei a shinigamikkal kapcsolatban. Reméltem azért nem öl meg.

Tanarotte mégis csak egy játékban egyezett meg velem. Megkérdezte, hogy ismerem-e az itt a piros hol a piros játékot. Bár ismerem, mi, shinigamik mégsem szoktuk játszani, mert reiatsu kezelés tanulása közben annyira megnő a koncentrálási készségünk, hogy szinte mindig nyerni szoktunk. Ez az állítás főleg nálam volt igaz, mert egyszerűen nem volt olyan alkalom, mikor nem tudtam volna kellőképpen koncentrálni. Igazából a többi szintemnek megfelelő shinigamihoz képest eléggé fejlett voltam a kidouban, amihez magas reiatsu kezelés, tehát koncentráció kellett. Tanarotte megnövesztett egy indát és rajta egy táblát, mire a három poharat és a golyót is rátette, persze mindet a képességével készítette. Megmondta a tétet, ha egyszer nyerek, akkor visszakapnám a zanpakutom, ha még egyszer, emellett szabadon is engedne. Ám ekkor jött a rossz része. Ha veszítenék, akkor először a felsőmet venné el, majd a gatyámat, végül tetoválásokat rakna rám. Nos igazán pozitív voltam abban, hogy megnyerem a dolgot, így bátran, mosolyogva álltam neki. Nem tudta olyan gyorsan mozgatni, hogy ne lássam, sőt, lefogadnám, hogy hét évesen is könnyedén szemmel tudnám követni ezeket a mozgásokat. Egyszer csak megállt a keverésben és már szinte röhögcsélve és győzelmemet a kezemben érezve jeleztem a bal oldalira, ahol száz, sőt több, mint száz százalék volt a golyó előfordulási esélye. Mikor azonban megemelte a poharat, alatta üres volt és egy másikat is megemelt, ami alatt azonban ott volt a golyó. Biztosra vettem, hogy nem én hibáztam, tehát valami trükk volt mögötte. Legalábbis ezt gondoltam, miközben szégyen-teli arckifejezéssel adtam át a felsőmet. Tudtam, hogy az arrancarok mindig is csalók voltak, de, hogy ennyire... ez még engem is meglepett. Viszonylag igaza is volt, mert nem közölte, hogy tilos a csalás, így én is kigondoltam egy tervet, de előtte megszólaltam.
- Látom csalni próbálsz, de majd most nem versz át! Gyerünk, forgasd megint.
Miután elvégezte a mozdulatokat és megálltak a poharak, a középsőre jeleztem és közben megszólaltam.
- A golyó, ami akármilyen másik testté is alakulhatott, ez a pohár közelében tartózkodik, húsz kilométeres körzeten belül, legyen az benne, alatta, mellette, vagy akárhol húsz kilométeren belül.
Várnék egy keveset és megint cselekednék, méghozzá a következőképpen:
Ha nem szólna semmit, vagy megdicsérne, akkor értelemszerűen elnyerném a zanpakutomat.
Ha pedig azt mondaná, hogy csalok, akkor a következőképpen válaszolnék:
- Nem mondtad, hogy nem lehet csalni, meg mentségemre szolgál, hogy te is azt tetted.
És ezután kérném el a zanpakutomat.
Ha pedig ellenkezne, hogy átadja akkor pedig azt mondanám:
- Te ajánlottad a játékot és te alkottad a szabályokat. Ha a saját szabályaidnak nem felelsz meg, akkor nem játszom veled tovább. Kérlek add oda a zanpakutom.
Ha akármelyik sikerülne és Tanarotte játszana tovább, akkor megpróbálnám ugyanígy a szabadságom is visszanyerni, ha pedig miután meglett a zanpakutom megsértődött volna, akkor kinyújtanám rá a nyelvem és mosolyogva megkérdezném, hogy "Mi van, nem megy?". Ha ezek után nem adná fel, akkor ismét elnyerném szabadságomat a harmadik körrel. Igazából kíváncsi voltam, hogy mennyire tartja meg a szavát. Visszaadja a zanpakutom vagy sem... ezen filozofáltam.

Szépen haladok, le is megy az első kör, bár számára igencsak nem tetsző eredménnyel. Valóban megjósolta, hogy hol kellene lennie, azonban a valódi kilétét nem tudta felfedni. Gyakorlatilag lehetetlen megnyerni ezt a játékot, számomra is csak oly módon nyújt szórakozást, hogy látom, ahogy ellenkezik, próbál valamit kitalálni és küzd a lehetetlen ellen. Azt mondja csalok, holott csupán egy kis plusz szabályt raktam hozzá a játékhoz, azonban újra próbálkozik. Ez a beszéd, legalább lesz min nevetni. Egy frappáns kijátszással próbálkozik, azonban ez bőven kevés, hogy engem akár csak zavarba hozzon. Majd még kapok a magyarázat közben amit adok neki még egy kis beszólást, de nem veszem nagy dobra a dolgot. Ezúttal is a fejében szólal meg a női hang. Ez a telepátia nagyon hasznos, ha az ember (arrancar) nem akar hosszú oldalakat leírni, vagy épp lerajzolni.
- Ejnye, azt mondtad ismered a játékot. Azt kellene megmondanod, hogy pontosan melyik pohár alatt van a golyó, nem pedig azt az egyértelmű tényt, hogy valahol itt van. Ha nem hajítom át egy garragantán csk természetes, hogy ekkora területen belül marad, sőt itt van a pohár alatt. Ezt feladásnak, azaz vereségnek számolom, ha nem választasz rendesen. Ha lement a kör megmutatom a trükköt, és hogy szerinted is fair legyen a saját golyóm helyett használok majd egy kavicsot.
Természetesen ezt a kört is gond nélkül veszíti el, vagy adja fel, ahogy érzi. Keresek egy kavicsot, találok is hamar egy kerekded aprócskát, ami megfelel. A saját golyómat megsemmisítem, s a követ teszem le az asztalra. Ráteszem a jobb szélső poharat, ezúttal az ő felőli oldalon húzom át, s vele egy időben a bal poharat is. Azt a kis apróságot beleiktatva, hogy a pohár tőlem távolabbi oldalát hangyányit megemelem, s a kavicskát a más pohárral kapom el és húzom vissza eredeti helyére immár a másik oldal volt poharával. Itt jegyzem meg neki, hogy
- Nah látod, hogy milyen egyszerű? És nem is csalás, csak apró trükk. Mit szólsz, elég ügyesnek tartod magad, hogy folytasd az ádáz küzdelmet az én profi itt a piros hol a piros művészetem ellen? Végül is sokat már nem veszthetsz, és semmi komolyabb tétje nincs ennek az egésznek, hisz csupán játszunk.
Még szép, hogy nem csak ezt a trükköt fogom használni. Ugyan úgy csalok továbbra is, esélye sincs nyerni, nem is volt, nem is lesz. Ha játszik a végsőkig, akkor a már leírtak szerint szép sorjában kapja a vereségért járó „büntetést”. Mindazonáltal arra is gondoltam, hogyha nem fogadná el a dolgot, és kisgyerek módjára kicsapná a hisztit. Ebben az esetben nincs kedvem végighallgatni a siránkozását, és betömöm ismét a száját. Miután csend és hullaszag lett, vagyis az utóbbi nem, de nah elcsendesült nekilátok kitetoválni. Mindent, amit terveztem rákerül, hiszen elvesztette az egész háborút, nem csak a csatát. Ez után szépen fogom magam és elrejtek mindent amit nála találtam, csupaszon hagyom ott a vastag kegyetlen indák között. Elrontotta a kedvem, nem érdemel mást. Még a kardját, és kard tokját is máshová rejtem el. Az egész erdő területén szétszórva, a földben, a fa tövébe, magába a fa törzsébe, vagy épp a lombkoronájába. Egy szó mint száz, lesz pár óra mire összeszedi, ha egyedül áll neki, talán 4-5 óra is rámegy neki, mivel a lehető legapróbb részletekre szedtem szét a dolgait. Dolgom végezte után nyitok egy garragantát, majd feléje fordulva lehúzom a szemem a mutatóujjammal és kiöltöm rá a nyelvem. Miután kigúnyoltam elhúzom a csíkot haza, már nincs kedvem tovább maradni eleget játszottam ma. Kíváncsi vagyok mikor jönnek kiszedni onnan, mert nem éreztem semmit sem. Nem volt felmentősereg, mint szokott lenni, de még csak egy halvány lélekerő rezdülés sem, mármint minket leszámítva. Bár lehet, hogy csak késnek, mindenesetre nem irigylem a helyzetét szegény kölyöknek.

Köszönöm a játékot, bocsánat, hogy íj későn írtam, csak vizsgák voltak(nagyon necces volt a vége), utána a kis szünetben határidős posztokat kellett megírnom, amikből az egyiket fesztiválra tartva vonaton írtam meg, meg ugye közvetlen utána a családi nyaralás.