Hoshi Tomomi
Ember
Hozzászólások száma : 80
Tartózkodási hely : Legtöbbször szemmagasság alatt .__.
Registration date : 2012. Feb. 15.
Hírnév : 9
Karakterinformáció
Rang: Sanador Equipo helyettes vezetője
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
    (13500/26000)
 |  Tárgy: Thea del Matanza Hétf. Május 21, 2012 7:07 am | |
| Jelszó: ea e aaaAdatlap Név: Thea del Matanza
Nem: Nő
Kaszt: Arrancar
Szül. ideje: 966. december. 8.
Kor: 1046
Emberként: 25
Lélekként: 1021Kinézet Thea 138,9 cm pontosan. Saját bevallása szerint: „140, de még növésben vagyok lárvapelenkarágó!”
Haja vörös, vállig ér, a szeme piros. Alkata alacsony méretével ellentétben egyáltalán nem kislányos, minden arányos rajta, akár egy felnőtt nőn. Resurrecciónben hajszíne feketébe vált, és derékig érő lesz.
Általában arrancar egyenruháját hordja, ami egy rövid szoknyából, és egy mell alatt elvágott blúzból áll. A felsőrész alsószegélye nem simul a bőréhez, hanem szabadon lebeg, az ujj hosszú, vállrészénél buggyos, de a felkartól egészen a csuklójáig a kezéhez idomul, csuklótól kiszélesedik, és a kézfej feléig be is nyúlik. Lábán egy egyszerű fehér cipőt, és lábmelegítőt visel.
Hollowlyuka a bal lapockáján található. Maszkdarabja a nyakán körben helyezkedik el, akár egy nyaklánc.
Zanbatoját mérete miatt a hátán hordja.Jellem Előszeretettel használja az ízeltlábúakat, nem éppen dicsérő jelzőként, valamint olyan szóösszetételeket, hasonlatokat alkot, amiknek nem sok értelme van. Nem zavarja magassága, régen hozzá szokott, hiszen életében is ilyen magas volt.
Az érzelmi reakcióit legtöbbször megjátssza. Az emberek között töltött idő alatt megtanulta, mire hogyan reagálnak, ezeket másolja ösztönösen is, így nem igazán lehet tudni, hogy pontosan mire is gondolhat. Minden mondatra, mozdulatra, arckifejezésre van egy betanult válasza, amiket rutinosan ad elő, így nem észrevehető, hogy csak megjátssza. Ha éppen nem hozzá beszélnek, vagy nem várnak a válaszára faarcot vág, ez néha beszélgetés közben is megtörténhet, minden átmenet nélkül.
Élvezettel tölti el a fizikai fájdalom látványa mások arcán. Szeret gondosan kínzásokat tervezgetni, amiket utána precízen végre is hajt, alanyai legnagyobb bánatára.
Imádja a vér illatát, de kifejezetten csak az illatát, ha ráfröcskölődik, azt már nem.Előtörténet Éppen elkezdődött a nyár, mikor megszülettem, a nap hetekig le sem nyugodott. Úgy mesélték a törzsben, hogy már akkor tudták, én leszek a következő, aki majd képes belépni a szellemek világában, hiszen foggal, és sűrű, fekete hajjal láttam meg a napvilágot.
Számiként nőttem fel, mindent megtanultam, amit a jávorokról csak lehetett, ismertem a gyógynövényeket, énekelni, varrni, főzni is tudtam, és mindemellett a törzs sámánja okított. De attól, hogy tudtam mit is kell tennem, még nem válhattam igazi sámánná, annak csak egy módja volt, a beavatás. Egy rítus, amikor a Világfán felmászva a szellemek birodalmába ízeimre esem, s ők újraformálnak engem.
Jól emlékszem a napra, amikor először szívtam bele a pipába, s köhécselve kezdtem a kántálást. Tanítóm, aki addigra már ősz volt, csontos és gyenge, velem együtt mondta a ritmusos hangokat, amikor önkívületbe estem. Láttam magam előtt a Világfát, amit szavakkal leírni nem is lehetett, olyan csodálatos volt. Körülölelte a világot, aminek mi magunk és részei voltunk. Elindultam felfelé, a kérge hasogatta bőrömet, minden mozdulatom fájt, fentről csípős szél fújt. Az elviselhetetlen kín szinte kitépte a porcikáimat, nem is szinte, hiszen valóban darabokat mart ki belőlem minden mozdulat, lépés, amivel egyre feljebb és feljebb haladtam. Éreztem, ahogy minden elemem lebomlik, egyesül a fával, pulzál, lüktet, majd ugyanolyan fájdalmasan, ahogy szétbomlott, elemről elemre ismét eggyé áll. S ott voltam a fa tetején, a lombon, a szellemek világában. Leírhatatlan érzés volt.
Amikor visszatértem, már én voltam a törzs sámánja. Az öreg, utolsó útját velem tette meg a szellemek közé, s végleg velük maradt. Nem bántam, hogy így alakult, úgy éreztem ez a feladatom, amit a törzs érdekében el kell végeznem. Persze nem csupán ennyiből álltak a napjaim. Ha kellett gyógyítottam, beszéltem a szellemekkel, de ha nem volt szükséges, végeztem a napi teendőket, mint bárki más.
Serdülő lány voltam, s mint olyan, kíváncsi a másik nemre. A szüleim szerint ideje lett volna megházasodnom, de el sem tudtam képzelni az életem egy férfi oldalán, pedig talán az lett volna a legjobb. Ha férjhez megyek egy egyszerű emberhez, akinek a napjai hétköznapian unalmasak, akkor esély sem lett volna arra a tragédiára, ami végül rövid életemnek véget vetett. Igaz, hogy csodálatos napok voltak, de a végkimenetel borzalmas lett.
Már jócskán elmúltam huszonöt, s az idősebbek csupán azért nem tagadtak ki maguk közül, annak ellenére, hogy még mindig hajadon voltam, mert jól végeztem a dolgom. Akkoriban körülöttünk mindenki ország alapításon ügyködött, de mi elégedettek voltunk az életünkkel, hogy csupán addig maradtunk egy helyen, ameddig a jávorok. Azonban ezt nem mindenki nézte jó szemmel, hatalmas adókat vetettek ki ránk, a gazdák féltették földjeiket a szarvasoktól, mi pedig egyre északabbra szorultunk. Ekkor ismertem meg Leevit.
Apám egy fiatal férfit hozott haza egy délután, aki több sebből is vérzett. Nem volt kérdés, hogy ha nem segítek rajta, akkor meghal.
- Vigyétek a jurtába! - csupán ennyit mondtam.
Bent gondosan eltávolítottam az amúgyis cafatokban lógó felsőruházatát. Első ránézésre rondábbnak tűntek a sebek, így közelebbről már látszott, hogy a legtöbb csupán felszíni, nem túl mély. Megtisztítottam, gyógynövényeket tettem rá, s hangos kántálásba kezdtem. Hogy a gyógynövények tették, vagy a szellemek adták-e vissza, nem tudom, de életben maradt. Sokáig emlékembe véstem a pillanatot, amikor felnyitva szemeit először rám nézett. Aranybarna szemei kutattak valaki, vagy valami után, első rémületére majdnem fel is ült, de visszanyomtam, hiszen még nem mozoghatott.
- Nyugalom, nincsen baj. Még pihenned kell! - ezzel felálltam, s a körülöttünk álló idősebb asszonyokra bíztam, elvégre innentől kezdve már ők is boldogulnak.
Hamarabb láttam viszont, mint azt hittem. Csacsogó lányok hada vette körül, amikor előmerészkedett, amit nem is csodáltam, elvégre igazán szemrevaló volt. Magas, széles vállakkal, világosbarna hajjal, és nyílt tekintettel, ami egyszerűen vonzotta a szemet. De nem tulajdonítottam neki túlzott figyelmet, elvégre van elég rajongója így is, ráadásul idegen, s mint olyan, nem sokáig maradhatott nálunk.
Sokat beszéltek róla, azért tudtam, hogy nehezen bár, de megérteti magát mindenkivel, így valószínűleg valahonnan a környékről való volt, de pontosabbat nem tudtak róla, nem szívesen beszélt a dolgairól, amit én személyszerint furcsálltam.
Egyre jobban lett, s egyre többet tartózkodott kint, az emberek között. Próbált mindenkivel beszélgetni, segíteni abban, amiben tudott, megnevettette az időseket, és a fiatalokat. Végül azon kaptam magam, hogy teljesen felépült, de közben szerves része lett a törzsnek. Senki sem mondta neki, hogy akkor most mehetsz isten hírével, amire eddig nem volt példa. Csodálkozva figyeltem, ahogy részünk lett, és mindent megcsinált, amit feladatul szabtak ki számára. S ami a legjobban bosszantott, hogy egyre többször kaptam azon magam, hogy őt figyelem.
Tavasz volt, én pedig az erdő mélyét jártam, hogy néhány zuzmót gyűjtsek egy főzethez. Gondolataimba merülve észre sem vettem a magányos jávorbikát, aki tőlem néhány méterre szintén azon munkálkodott, hogy élelmet szerezzen, egészen addig, míg fel nem fedezett engem. Nem tudom, hogy pontosan hogy is történt. A patadobogásra, vagy egy kiáltásra figyeltem e fel, de már csak a felém vágtató, majd elrugaszkodva rám rontó állatot láttam, szemében a félelem és agresszió különös keverékével. Nem sikoltottam, csak behunytam a szemem és felkészültem a fájdalomra, és arra, hogy a huszonhatodik születésnapom előtt, vénlányként halok meg. Másodpercekig nem történt semmi, aztán egy kezet éreztem a vállamon.
- Mostmár minden rendben - a bársonyos hang végigfutott a gerincemen, megborzolva az idegvégződéseket.
Felpattant a szemhéjam, s a fiatal férfi nézett vissza rám, akit néhány hónapja még én mentettem meg a biztos haláltól. Meleg mosoly ült az arcán, amivel valószínűleg engem akart nyugtatni. A jobb oldalamon állt, előttem pedig alig fél méterre a jávor feküdt holtan. Elfordítottam a fejem, nem akartam látni, hogy az óvatlanságomnak egy ilyen gyönyörű állat az ára. Közben megérkezett még néhány férfi, köztük az apám, aki szinte könnyezve ölelt magához, tapogatott végig, hogy minden porcikám sértetlen-e, majd ölben vitt egészen a táborig, mintha már járni sem tudnék. A döbbenettől még mindig kicsit kába voltam, így nem szóltam semmit, hagytam, hogy megérkezésünk után anyám is leellenőrizze, minden részem épp, és jól vagyok. A többiek elhozták a jávor testét, hogy ne menjen kárba, aznap estére is megvolt a vacsora.
A tűz körül ült mindenki, beszélgettünk, de én nem szóltam sokat, egy arcot kerestem, amit sehol sem találtam. Végül egy bólintással elköszönve álltam fel, hogy megkeressem, és megköszönjem neki, hogy megmentett. Igen, csupán megköszönni akartam, semmi mást!
A tábortól nem messze, az erdő szélén pillantottam meg a körvonalait, vagyis reméltem, hogy őt. Óvatosan indultam felé, míg ő egy fa törzsének támaszkodva az erdőt kémlelte. Az arca komoly volt, és elgondolkodó, eddig nem láttam még ezt az arckifejezését. Torkot köszörültem, mire azonnal felém fordult, nem ijedten, inkább meglepetten.
- Csupán szerettem volna megköszönni, amit ma értem tettél - néztem rá, s ahogy visszanézett, egyszerűen elvesztem a tekintetében.
- Semmiség - mosolyodott el melegen, a korábbi gondterheltség nyomtalanul eltűnt, gyanakodva vontam fel a szemöldököm.
Végül vállat vontam, elvégre én megtettem, amit az udvariasság megkövetelt, ha számára ez semmiség, én nem fogom meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Rendben, ha így gondolod - ezzel megfordultam, és indultam is volna el, hogy nyugovóra térjek.
Ekkor mozdult meg, de olyan gyorsan, hogy nem is láttam, csak éreztem, ahogy meleg, erős keze a csuklómra fonódik, de nem erőszakosan, csupán határozottan fogott meg.
- Mért kerülsz engem? - hangja nyugodtan csengett, de eltűnt belőle a bársonyosság.
- Ke-kerülni? - zavartan néztem vissza rá, de nem láttam tekintetét, mert előrebillent a feje, aminek következtében sűrű haja eltakarta.
- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek! Sosem szólsz hozzám, csak ha már feltétlen muszáj, a nevedet is mástól kellett megkérdeznem, mert arra sem méltattál, hogy bemutatkozz, és valószínű az enyémre mástól sem voltál kíváncsi. Szóval, miért?
Valóban, miért? Mért kerültem, ha közben a távolból mindig figyeltem? Mért nem szóltam hozzá, mikor minden vágyam az volt, hogy többet tudhassak róla? És mért nem kérdeztem, miközben csak ő szájából akartam hallani a nevét, az ő hangjával, miközben rám néz azokkal a meleg szemekkel?
- Én… én… - nem jutottam szóhoz, csupán kicsordultak könnyeim, amit valószínűleg félreértett, mert úgy engedte el a kezem, mintha legalábbis tűz égette volna meg, és ijedten pillantott rám.
Megfordultam, és szaladtam, szaladtam egészen a jurtáig, amin szinte berontva a földre rogytam. Hogy is mondhattam volna meg neki, amit még magamnak sem merek bevallani? Hogy féltékeny vagyok mindenkire, aki anélkül tud beszélni vele, hogy megremegne a hangja, mindenkire, akire rámosolyog, akit a nevén szólít. Mindenkire… Mindenkire…
Álomba sírtam magam, de a másnap így is elérkezett. Azt gondoltam, hogy a sok dolog majd eltereli a figyelmem, de valahogy mindig maradt időm az elmúlt napon tépelődni. Épp a jurtában tettem-vettem, amikor patadobogásra lettem figyelmes. Az enyém állt a táborhely legszélén, így biztonságosan tudtam kilesni, anélkül, hogy engem felfedeznének. Néhány férfi érkezett, oldalukon fegyverrel, harcosnak tűntek. A vezetővel tárgyaltak éppen, és alig akartam hinni a fülemnek, ugyanis a leírásukból tudtam, hogy Leevit keresik. Ráadásul nem békés szándékkal, elmondásuk szerint ugyanis áruló, halálra ítélt, aki megszökött a végrehajtás előtt. A lovak toporzékoltak, a férfiak egyre idegesebbek voltak, az asszonyok védettebb helyre vezették a kíváncsi gyermekeket, a vezetőnk közben magyarázott nekik.
Nekem több sem kellett, vadnyúl fürgeségével iramodtam az erdőbe, ahol Leevinek éppen fát kellett gyűjtenie. Csodálkozva, és talán kissé haragosan pillantott felém, de nem volt időm magyarázni, futtomban kaptam el a csuklóját, és húztam magam után, ami csak azért sikerülhetett, mert a lendületem rántott rajta kicsit. Néhány méter után egyszerűen megállt, s méretkülönbségünkből adódóan én is kénytelen voltam erre. Kétségbeesetten néztem fel rá.
- Me… Mennünk kell! - lihegtem.
- Mért kéne? - vonta fel a szemöldökét, és egyszerűen megpróbált lerázni magáról, akár ha egy bogarat söpörne az ember. Erősebben szorítottam meg a kezét, nem hagytam magam.
- A táborban téged keresnek. Lovasok, fegyverrel - sűrű levegő vétel közepette, csupán ennyit tudtam kinyögni.
Végre felfogta, hogy mit is mondok, arra felé pillantott, ahonnan érkeztem, majd vissza rám. Láttam a félelmet a szemében, s ez az én szívem is összefacsarta.
- Thea - leheltem, s melegen rámosolyogtam, majd ismét húzni kezdtem, s ő nem ellenkezett, immár nem volt ereje.
Valószínűleg csodálkozón nézett, de nem láttam, mert előtte futottam, amit nem is bántam, mert így ő sem látta, hogy arcom pírban úszik, szememben könny és félelem táncol.
- Leevi - motyogta, majd hírtelen megint meg állt.
- Most meg mi van? - fordultam mérgesen felé, elvégre nem volt vesztegetni való időnk.
- Nem jöhetsz velem, ez nagyon veszélyes! - nézett vissza rám, szintén dühösen. Talán most láttam először dühösnek - Ezek az emberek nem viccelnek, és nincsenek tekintettel arra, hogy te tettél-e valamit, vagy sem. Ha az útjukba állsz, megölnek. Kérlek, menj haza! - könyörgően nézett rám, keze végigsimított az arcomon.
Mért most? Mért voltam ennyire gyáva, mért akarják bántani? Mit tett? Ezer s ezer kérdés cikázott át rajtam, amikre egyszerűen nem tudtam választ találni.
- Nem hagylak egyedül! - kiáltottam, szememből tovább csorogtak a könnyek.
- Muszáj, nem akarom, hogy miattam bajod essen! Menj! - láttam, hogy az ő szeme is csillog, de tartotta magát, nem sírt.
De késő volt. Késő gondolkozni, futni, szeretni. Meghallottuk a dobogást, én pedig felfedeztem a felajzott íjjal érkezőket, akik nem vártak megadásra, egyszerűen ölni akartak. Elengedték a vesszőket, amik egyenesen felénk szálltak. Elrántottam Leevit, elé ugorva próbáltam megóvni, de a szellemek aznap másként döntöttek. Éreztem, ahogy belém fúródtak a hegyes nyilak, és lassan a földre rogyok, még láttam, ahogy a férfi, akinek nem tudtam elmondani, hogyan is érzek, szinten összeesik. Egymás mellett feküdtünk, kezeink összekulcsolva, s vérünk a földdel és egymással keveredett.
Huszonötödik tavaszomon haltam meg a férfival, akit szerettem, s akiről úgy hiszem szeretett. Sosem tudtam meg, milyen bűnt követett el, de én azért adtam az életem, hogy azzal lehessek, aki a legfontosabb számomra. Vagyis én így gondoltam.
Aztán felnyitottam a szemem és értetlenül néztem körbe, hiszen ott feküdtem az erdőben, ahol nem rég ránk találtak. Túléltem volna? Hiszen éreztem, ahogy az utolsó levegővel megáll a szívem és nem ver tovább. De akkor mégis hogy lehet ez?
Felültem, és ekkor vettem észre a mellkasom közepén lógó valamit. Megpiszkáltam, zörögve lengett oldalra, aztán megpróbáltam meghúzni, de erre iszonyatos fájdalom mart a mellkasomba. Feltápászkodtam, s körülnéztem. Leevi eltűnt, csak hatalmas vértócsák, és törött nyilak hevertek mindenfelé, valamint bordó, maszatos lábnyomok. Ekkor döbbentem rá, hogy a halálom nem csupán egy transz állapot volt, valóban meghaltunk, de a szellemem valamiért nem tudott ismét felmászni a világfán, hogy elfoglaljam a helyem a nagy szellemek között. Vajon miért nem? Nem értettem, nem leltem rá választ.
Talán éveket bolyongtam az erdőben. Figyeltem az áthaladó embereket, ahogy a vándorló törzsek lassan letelepültek, s falvakat hoztak létre, kivéve minket, számikat. S néztem, ahogy a földhöz kötő utolsó szál, szép lassan egyre rövidebb lesz, s végül teljesen elfogy.
Ekkor elöntött a fájdalom. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, úgysem halhatott senki, nem láthatott senki. Vergődtem, kapartam, téptem a testem, a csikorgató, mardosó fájdalom nem onnan jött, hanem mélyen belülről, a szívemből. A fekete lyukból fehér valami tört elő, s rémülten vettem tudomásul, hogy befedve az egész testem, szép lassan felemészt. Az elviselhetetlen fájdalomtól ekkor elájultam.
Mikor magamhoz tértem, már nem enyhült a fájdalom, de üresnek, és kétségbeesettnek éreztem magam, valamint egészen furcsa módon, éhesnek. Egészen addig semmilyen szükségletem nem volt. Se szomj, se éhség. Ráadásul a hírtelen rám törő kényszer olyan erős volt, mintha legalábbis ki akarna fordulni gyomrom a helyéről. Újult erővel, s a táplálkozás ősi ösztönével vágtam keresztül az erdőn, meglepően gyorsan. Lenéztem magamra, s apró, mégis nőies alakom helyett egy teljesen új létforma részeit pillantottam meg, de a döbbenet nem volt olyan erőteljes, mint az éhség érzet, így nem tudott megállítani.
Embereket fedeztem fel, s bár tudtam, hogy nem látnak, testem ösztönösen mégis közéjük vetült, de nem azért, mint szellemmé válásom elején, hogy végre észrevegyenek, hanem, hogy elpusztítsam őket. Nem voltam ura a cselekedeteimnek, a szükség hajtott. Testeket hajítottam el, törtem ketté, s meleg vérük illata betöltötte szaglójárataimat, azonban mégsem ez volt az, ami felkeltette a figyelmem. A halottak testéből előbukkanó lélekre vetettem magam, s mohón, mit sem törődve a többivel, akik sikoltozva szaladta, falni kezdtem. Majd gyorsan elkapdostam a többi, szökni próbálót is. Tudatom, akkori lényem legmélyén, undorodva fordult el a képtől, ami én magam voltam.
Nem tudom, hogy napok, hónapok, évek, vagy évszázadok teltek el, míg efféle módon táplálkozva, szörnyetegként jártam az erdőt. Nem ismertem magamra, nem is reméltem, hogy valahol a lényben, egy eldugott sarokban még ott lehetek. Néha, egy ösztönös technikával, amit akkor még nem nagyon értettem, hogy hogyan is használom, egy teljesen más világba érkeztem. Olyan lények voltak ott, mint amivé én is váltam. Amorfok, csontosak, vérszomjasak.
Hueco Mundónak nevezték, a helyet pedig, ahol kilyukadtam Menosok erdejének hívták. Nem sok időt töltöttem itt, mert jobb szerettem az embereket, mind figyelni, mind megenni, de itt sem volt más, mint odaát. Ettem, és ettem, nem figyelve, hogy kit, vagy mit fogyasztok el. A nagyobbak és erősebbek elől elmenekültem, és elrejtőztem, a gyengébbekkel egyszerűen végeztem. Gyorsan elsajátítottam azt a képességet, hogy érzékelésre eldöntsem, ki milyen erős. Mivel testem apró volt, és fürge, még azelőtt el tudtam rejtőzni, vagy menekülni egy erősebb elől, mielőtt az megérezte volna jelenlétemet. Ez egészen addig működött is, míg a békés falatozgatásamat egy hatalmas gillian félbe nem szakította. Egyszerűen bekebelezett.
Nem sok időm maradt arra, hogy azon morfondírozzak, ez hogyan is történhetett, az élni akarás egyszerűen felfelé űzött, átgázolva mindenen, ami az utamba került. A fekete semmiben keringve lökdöstem félre a többi hollowot, martam, karmoltam, s a saját fájdalmammal mit sem törődve egyre feljebb és feljebb rúgtam magam. Nem sejtettem, hogy mi is lesz, ha felérek, de úgy éreztem, akkor majd megszűnik a fájdalom, elmúlik a kín, és én ismét egyedül leszek, s az evésen kívül más dolgom nem is lesz. A vége felé, már fáradtan, de még mindig elszántan haladtam, egyszerűen nem volt olyan ellenfél, aki megakadályozhatott volna abban, hogy átvegyem az irányítást. Csak az kavargott a fejemben: Ez az én testem, az én testem!
Valóban az lett, az enyém. Óriás lettem, hatalmasabb, mint valaha is voltam, mint valaha is álmodtam. Már nem kellett attól tartanom, hogy valaki netán rám támad, elöntött az erőfölény részegítő mámora. Más hatalmas gillianokat faltam fel, hogy mérhetetlen étvágyamat csökkentsem. Meg sem próbáltak menekülni, talán azt sem vették észre, hogy egyre fogyatkoznak, de éhségem a rengeteg elfogyasztott hollow után sem csökkent. Valamint fájdalmam sem enyhült. Ismét vissza akartam térni az Emberek Világába, hogy láthassam, amint rövid, múlandó életüket miként pazarolják el, de hatalmas testemmel képtelenségnek éreztem, hogy rejtve maradhassak. Így hát maradtam, s ettem, ettem, egyre csak kebeleztem a lelkeket, szívem mélyén a vággyal, hogy egyszer még visszatérhetek.
Aztán, sok-sok eltelt év után, éppen evés közben, rám tört a fájdalom. Az a fajta, ami akkor is hatalmába kerített, amikor először változtam át szellemből hollowwá. Éreztem, ahogy végig fut hatalmas testem minden porcikáján, amiken a belül rekedt lelkek egyesével sikoltottak, mintha ők is éreznék a kínt, vagy talán érezték is. Mintha csak összetörtek volna, egyre kisebb lettem, egyre több és több gyötrődés közepette, mígnem a fájdalom pulzálóvá vált, majd ürességgé szelídült.
Ugyanakkora voltam, mint életemben, de alakom még nem emlékeztetett egy emberére. Arcomat kemény csont maszk fedte, ami benyúlt egészen a fejem közepéig, ahol két lekonyuló nyúl fülben végződött, amik oldalra nyúltak le. Testem arányai is kicsit elnyúltak voltak, kezem sokkal hosszabb volt, mint életemben, a testem mindenhol csontok, vagy fekete szőr fedte. De már az eredeti szörnyre sem hasonlítottam.
Mindezt már az emberek világában fedeztem fel, ahol egy folyó víztükrében bámultam magam, aztán éhes lettem. Az üresség érzése megmaradt, de legalább a fájdalom elmúlt. Izgatottan indultam, hogy kipróbálja új testem mire is képes.
Sokminden megváltozott utolsó itt jártam óta, de egy valami nem, a lelkek íze. mint sivatagban a szomjazó a vízre, úgy vetültem én is az első emberi lélekre, s minden porcikáját kiélvezve fogyasztottam el. Itt maradtam, nem vágytam vissza azok közé a lények közé. Szívesebben figyeltem az emberek fejlődését, s tanultam el mindent, ami új volt. S bár ők nem láttak, én figyeltem mindenre, mindenre, amit csak tettek. Talán évszázadokat is tölthettem közöttük, lelkeket fogyasztva, őket megfigyelve, magamat embernek képzelve, pedig már régen nem voltam az. De semmi sem tarthat örökké, és valamiért mindig étkezés közben zavartak meg.
Egy gyerek lelkét követtem épp, hiszen azok a legízletesebbek, amikor felbukkant egy furcsa alak. Feketeruhát, és kardot viselt, s pontosan rám nézett. Sosem néznek rám, hiszen nem látnak. Aztán kardot vont, s köszönés, vagy bármi nélkül nekem rontott.
Nem igazán értettem, hogy mit is akar tőlem, de elugrottam előle, majd egy cerot indítottam felé. Felvonta szemöldökét, és kikerülte támadásom, de nem menekült. Újra és újra nekem rontott, fáradhatatlanul. Fürgén kerülgettem támadásait, és erőteljesen indítottam meg sajátjaimat, s úgy nézett ki, végre fogást találtam rajta. Egy erősebb rúgás után, sok sebből vérezve rogyott térdre, mikor rá rontottam, még vágott felém egyet, de egy egyszerű mozdulattal, szájjal kitéptem a kezéből, s hosszú kezemmel a torkának estem. Miközben egyre fogyott a levegője, éreztem, ahogy a szívverése lassul a markomban. Elöntött az eufórikus érzés, ahogy a törékeny életét a kezemben tartottam. Kezével csapkodott, szabadulni próbált, de nem tudott. Utolsó erejével az arcomat fedő maszkba kapaszkodott, s mielőtt kilehelte volna lelkét, nekifeszült, mintha leszakíthatná. Nem tudott vele mit kezdeni, túlontúl gyenge volt már, élvezettel faltam fel, előtte soha ilyen finomat nem ettem.
A maszkomhoz értem, amit nem rég még feszegetett. Úgy éreztem, hogy kényelmetlen, feszít, mintha ki akarnék törni alóla. Vajon azért, mert megettem a lelkét? De ez nem is számított, csak az ösztön lüktetett bennem, hogy az arcomra tapadt csontot eltávolítsam. Nem tudom mért, vagy mitől, de azt éreztem, hogy ettől még erősebb lehetek, a lelkem végre meglelné az áhított nyugalmat. Így alá nyúltam, s feltéptem.
Hangosan ordítottam fel a nyilalló fájdalomra. A csontok visszahúzódtak a testembe, amik irtózatos kínokat okoztak. Testem lassan ismét emberhez hasonló alakot öltött, kezeim már nem voltak aránytalanul hosszúak, testemet itt-ott fedő fekete szőrzet is visszahúzódott, csupán a bal lapockámon látszódó fekete lyuk, és a nyakamon megmaradt csont jelezte, nem vagyok ember. A szemem és a hajam vörösen izzott, s olyan erőt éreztem testemben, mint még soha.
Újabb évek teltek el, egyre több időt töltöttem Hueco Mundoban, azon belül is az arrancarok otthonában, Las Nochesben. Vezetők jöttek-mentek, de különösebben nem érdekelt a dolog, amíg volt mit ennem, és senki sem zargatott. Aki megpróbált belém kötni, az csúnyán megjárta. S bár még sokat tartózkodtam az emberek között, lassanként rájöttem, hogy többé nem érhetek közéjük vissza, kénytelen voltam elfogadni, hogy ez az új otthonom.Képesség(ek) Instalación (Elhelyezés)
Thea képes saját félelmeiből egyet elhelyezni az ellenfélben. Ez nem erős, csupán az ellenfél ráébred, hogy tulajdonképpen ő tart attól a valamitől. Ez a képessége csak arra szolgál, hogy a Resurrección technikáit képes legyen bármely ellenfélen használni. Úgy aktiválható, hogy megvágva a tenyerét, összevérezi zanbatojának a pengéjét, majd azzal megvágja az ellenfelét. Nem kell, hogy sérülést is okozzon, elég, ha közvetlenül érintkezik az ellenféllel. (Tehát ha a fegyverhez ér, akkor nem sikerül az átvitel) Azt nem tudja szabályozni, hogy melyik félelme kerül az ellenfél tudatába.
Fóbiái:
Medvéktől való félelem.
Maradandó sérülésektől/hegektől való félelem.
Autofóbia — Magánytól való félelem.
Klausztrofóbia — Bezártságtól való rettegés.Zanpakuto Neve: Mullido Bestia (Bolyhos Bestia)
Parancsa: Obiyakase! (Félemlítsd meg!)
Resurrección: Resurrección alakjában haja megnő, és feketébe vált, valamint megjelenik benne két hosszú, nyúlszerű csontfül, amik lefelé konyulnak. A kéz és lábfején vastagodott csontok jelennek meg, erősítve ütéseit és rúgásait.Támadások:Aprensión Alzapié (Félelemcsapda)
Egy kocka alakú (16m x 16m x 16m) képződmény, a falai teljesen áttetszőek, így tulajdonképpen nem észrevehető. A körülötte, és a benne lévő környezeten nem változtat, csupán arra szolgál, hogy Paranoia képességét kiteljesedve tudja használni. Nem helyhez kötött, hanem Theahoz (hozzávetőleg mindig a közepén helyezkedik el), így ha ő elmozdul, úgy mozdul a „csapda” is. Ahhoz, hogy valaki kitörjön belőle, nem szükséges különösebb erőkifejtés, egyszerűen ki lehet sétálni belőle. Ilyenkor a Paranoia technika nem szűnik meg, csupán a felére redukálódik. (Vagyis, ha 10szer érintette meg, olyan, mitha csak 5ször.)
Paranoia (Paranoia)
Félelmeket felerősítő technika, minden érintéssel (bármely testrészével!) egy következő szintre emelkedik az ellenfél félelem faktora. Az érintésnek vagy a testet, vagy a közvetlenül nála/rajta lévő tárgyat (pl.: fegyver, ruha, ékszer) kell érnie. A képesség csak közvetlen érintéssel aktiválható! Tehát ha Thea egy tárggyal ér az ellenfélhez (kivéve a ruhája), akkor az nem számít.
1-2 érintés: Az ellenfélnek eszébe jut, amitől fél.
3-4 érintés: Egyre gyakrabban, egyre többet gondol rá.
5-6 érintés: A félelem, rettegésbe vált, szinte másra sem tud gondolni.
7-9 érintés: Eluralkodik rajta a félelem, paranoiás lesz, folyamatosan attól tart, hogy a félelme megelevenedik.
10 érintéstől: Tévképzetek, a félelmei megjelennek előtte, valóságosnak érzi, mindenhol azt véli felfedezni.
Szereti
¤ Megfigyelni mások reakcióit
¤ A vér illatát
¤ Szenvedést látni mások arcán
¤ Ha valami, számára szépet alkothat
¤ Ha újat tanulhat
Nem szereti
¤ Ha ragacsos lesz a vértől
¤ Az értelmetlen dolgokat
¤ Ha semmibe veszik
¤ Ha gyerekként kezelik
¤ Ha egyedül hagyjákFelszerelés(ek)
A hozzászólást Thea del Matanza összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Május 22, 2012 12:35 am-kor. |
|
