Ha tudatának tudatában lenne, minden bizonnyal a hideg kirázná, amiért Natalie mellé fekszik. Már ha hüllőkéhez hasonló testfelépítése képes lenne megborzongásra... Nem arról van szó, fából van, s tökéletesen tudja önmagáról, hogy Natalie nem semleges számára. Nem táplál iránta gyengéd érzelmeket, pusztán vágyakat, ám nem reményeket. Az ő számára azonban mit sem érnek a vágyak... Túl sok más vágy él benne, túl sok emlék, melyek bőven pótolnak bármiféle sóvárgást. S ő nem ember. Hiába igyekszik megtalálni emberi mivoltát, ő már sosem lesz az. Nem lesz képes újra azzá lényegülni át, ami valaha is volt, s valahol ő ezt már képes volt megtanulni elfogadni. Hisz hogyan másképp tudott volna ennyi ideig túlélni? Hisz számukra, lidérceknek a túlélés a fontos. S míg mások kakaskodnak, nyíltan harciaskodnak... ő inkább ravaszul megbújik. Meghúzza magát, mint földön csúszó rokonai, s csak akkor támad, ha rálépnek farkára.
Nem észlel tehát semmit a villámokból, a kihűlt test hozzásimulásából, s abból sem, ahogyan a vékony ujjak rátapadnak mellkasára, magukhoz szorítva őt. Pedig gyűlöli a villámokat. Gyűlöli az esőt, gyűlöli a hideget, ám még ezeknél is jobban gyűlöli az álmokat. Évtizedeken át sosem volt semmilyen álma, vagy ha volt is, egyszerűen nem emlékezett rá. Legfeljebb viselkedésének megváltozott nyomai utaltak arra, ha valamiféle nem hozzá tartozó emlékkép rémlett fel az éjszakai látomásban. Egészen néhány héttel ezelőttig, hisz mostanra már mondhatni, rendszeressé vált a csontjaiba nyilalló fájdalom, s minden ismerősnek tűnő, ám ismeretlen szöveg, melyeket újra és újra végighallgat. Azzal a tudattal hajtotta álomra fejét, hogy ismét túl kell élnie azt a kínt. Nem fél tőle azonban. Ennyi nem elég számára, hogy ne merje lehunyni szemét.
A kép ismét ugyanaz, ami az utóbbi időben mindig. A monotonnak hangzó mantra szövegét úgy hallja, mintha valóságos volna. Mintha egy valódi szerzetes mormolná újra és újra fülébe a tanítást. Ajkai a valóságban is megrebegnek, s önkéntelenül ő maga is suttogni kezdi a szöveget. Ez gyakorlatilag mindennapos, ahogyan az is, ahogyan érzi a csontjaiban a fájdalmat. Mintha valaki valósággal belékarcolná a tanítást. Mindemellé ama ismétlődő kép tárul álombéli szeme elé, egy lehunyt szemhéjról, melynek így is tisztán látja szapora mozgását. Éppen csak felnyílni nem képes. Ő pedig ott ál, egyvelege ama milliónyi léleknek, akit akarattal vagy akaratán kívül önmagába szippantott, bekebelezett, magáévá tett, de nem pusztított el. Hallgatja a szüntelen mormogást, tűri csontjai sajgását, figyeli az állandóan mozgó szemet, mintha minden éjszaka arra várna, nyíljon fel végre, s mit sem törődik a sajgással, mit sem foglalkozik csontjainak fájdalmával, mintha sziklából lenne, mintha nem is számítana. Hiszen ez a fájdalom az egyetlen, mely a földi léthez köti, s ha valaki, hát ő szívesen elrugaszkodik attól, ami másokat közönséges, hitvány férgekké tesz. Nem képesek megszabadulni a testüktől. Túl sokat foglalkoznak azzal, mi egyáltalán nem lényeges.
Mindeme kép azonban különös módon változni látszik. Bízva bízna abban, végre megláthatja a szemet, azonban köddé válik, eltűnik ama füstfüggöny mögött, mely mintha még fájdalmát is csillapítaná. Elfátyolozza a hangot, mely mindeddig kitartóan duruzsolta fülébe a mantrát, s nem marad más, csak maga a homály, s az, aki a homályból kilép. De vajon valóban egyedül van? Vajon valóban egy személy? Teljes egésze néha megremegni látszik, zavara azonban nem ütközik ki arcára. Egyelőre.
S hogy mégis ki ez a férfi? Nem, Desmond nem ismeri. Desmond számára ismeretlen. Van helyette más lélek, ki számára kedves, van más is, aki megremeg láttára, s különös zaklatottsággal reagál jelenlétére. Eme lélek pedig, ki hosszú évtizedeken át többnyire csendben lapult, most kétségbeesetten próbál a felszínre törni. Ám ezt Desmond nem engedi.
A férfi, ki a homállyal palástolja magát s szándékát, mint aki megérzi, hogy ez így nem fog működni, vált arcot egy teljesen más lélekké. Ezúttal fiatal nőként jelenik meg, szemrevaló, ám kicsit ostoba teremtés. Az espada azonban érzi magában, hogy ezúttal valaki mást zaklatott fel az idegen jelenléte. Érzi minden sejtjében, hogy valaki más kapálózik kétségbeesésében, mint akinek legfőbb vágya végre újra találkozni ezzel a nővel. Ki lehet ő? Villan fel benne néhány emlék ármányról és csalódásról. Nem az ő emléke ugyan, ám pontosan érti. Pontosan megérti.
Kéri tőle a félelmét... Duruzsol számára, s illegeti magát, hátha sikerül elérnie, amit szeretne. Torz módon a füstfüggöny azonban újabb alakot vált fel benne. Egy másik nőt... majd egy idős embert. Folytatódik a furcsa entitás játéka, azonban már rajta is látszódik, hogy fogalma sincs tulajdonképpen, mégis mit kezd a helyzettel. Egy olyasvalaki, mint Desmond, túl sok neki. Semmit se kell tennie ahhoz, hogy összezavarja. S hiába vált ki ama milliónyi lélekből kétségbeesést, sóhajt, óhajt és reményt, hiába próbálnak közelebb férkőzni hozzá, s hiába érik el, a fő gazdatest eme álomban lázadásuktól féltérdre ereszkedjen – ez eme entitás helyzetén nem segít.
- Megmondhatom, mitől félnek mind. – felel az ikerlányoknak, kik egymás kezét fogván próbálkoznak. Kíváncsian lépnek előre, az egyik ikerpár pedig valaki egészen mássá változik. Az egész kezd valamiféle morbid, kusza játékká összeolvadni. Valamivé, amit az álomfaló entitás képtelen irányítani.
- Pedig olyan egyértelmű... – csóválná a fejét Desmond, ám éppen csak felemelni tudja azt. Érzi a lelkek lázongását, ám azt is tudja, ha megadja nekik, amit akarnak, majd ismét elcsendesednek. Egyúttal megválaszolhatja a lelkek szeretteinek kérdését. Éppen csak a saját szeretteit nem sikerül megtestesítenie, éppen csak ezt az egyet nem.
- A legnagyobb félelmük a ti halálotok. – mosolyogva válaszol rá, mintha egyértelmű lenne, az entitás pedig, ki most torz módon mintha egyszerre két lélekhez hozzátartozó személyt, egy férfit és egy nőt akart egyszerre megtestesíteni, kéjes vigyorra húzza ajkát. Folytatja tovább elkeseredett harcát, s ezúttal – tán ostobaságból – saját magát mutatja meg holtan. Vajon valóban káprázat volt csupán? Vagy tényleg elpuszította önmagát?
Úgy ébred, hogy már nem érzi a csontjaiban a fájdalmat. Eme része egészen kellemes ugyan, ám egyúttal nem hagyja őt nyugodni az álom. Valami éleset érez a mellkasában, s fedezi fel az idegen, nem hozzá tartozó kezet. Ijedtében ugrik egyet, mindezt fektében, ám ezután jobban leköti az, ahogyan a belé markoló kart látja. Úgy szorítja őt, mintha az élete múlna rajta. Remeg, látszik rajta, mennyit szenved, s ő maga pontosan tudja is, mitől. Szembefordul vele, s finoman pofozgatni kezdi arcát, ébredjen, holott pontosan tudja, ez kevés lesz. Csapdába csalták őket! Ennyire még ő sem ostoba, hogy ne vegye észre.
- Natalie... nem érünk rá. Ébredned kell. – próbálkozik további, finom pofozgatásokkal, végül sóhajt egyet. Harcában talán ő tud segíteni. Talán ott tud lenni vele, ha engedi.
Ha sikerül, s az Espada felébred, mosolyogva kíván neki jó reggelt, s első dolga megértetni vele a helyzetet: menniük kell. Jelenleg nem érnek rá azzal a kérdéssel foglalkozni, a nő mit keresett a szobájában. Mindent latba téve most legfontosabb dolga Eliana épségét ellenőrizni. Talán még emlékszik rá, melyik szoba volt az övé, s őszintén reméli, nem csinál ostobaságot azzal, ha beront, ráadásul kopogás nélkül. Haja most ápolatlanul lóg bele arcába, a nagy kapkodásban még azzal se törődött, hogy legalább megfésülködjön. Van ennél fontosabb dolga is. Nincs rá biztosítéka, hogy Eliana is átélte azt az álmot, amit ő és Natalie is, azonban – ha még alszik - , az ágyához érve kezdi el ugyanúgy pofozgatni arcát, hogy ébredjen, ahogyan azt Natalieval is tette. Az ő esetében azonban nem tud segíteni... Elianának önmagának kell megvívnia harcát.
- Egyébként... mit is kerestél a szobámban? – csak-csak felteszi a kérdést a Primerának, hisz furdalja őt a kíváncsiság, s túl egyszerű lenne kiolvasni gondolataiból. Nem lenne etikus önmaga szerint. Hangjából azonban nem érződik szemrehányás. Csupán nem érti, ennyi az egész.

*A villámlás okozta vihar érzet egy kicsit megborzongatott ebben a felettébb megbízhatatlan helyen. Egyszerűen nem szeretek már ismeretlen helyeken aludni, noha nem azért, mert félnék. Egyszerűen csak vannak olyan igényeim, mint a laborom adta komfortos érzet. Mindenesetre az álom valahogyan megcsap engem is. Talán ez abból fakadhat igazán, hogy Desmondhoz bújtam kicsit. Sosem értettem miért tudok kicsit megbékélni, amikor közel van hozzám, de így van. Talán a kettőnket örökké összekötő dolog teheti ezt? Ki tudja! Mindenesetre lassacskán szemeim leragadnak, s eleinte egy merő nagy sötétségbe kerülök. Mintha csak maga a fekete lyuk nyelt volna el, hogy egy másik síkon, vagy helyen kilökjön. De míg ez megtörténne, addig a szemem lecsukódik a fülem viszont hal még egy kicsit. Lassú csepegést hallok meg távolról. Mintha csak valaki elfelejtette volna elzárni a csapot. Vagy esetlegesen a kinti esőből hozna befelé valamennyikét? A padló halkan, ritkán meg- megnyikkan. Kényszeresen zárom szemeimet. Félnék valamitől? Azt kötve hiszem, inkább csak egy természetes képzet, ami fel-fel bukkan, ha valaki nem szeret idegen helyen aludni. Kell valami, amibe kapaszkodhatunk, ami elnyelhet. Amitől természetes úton tartunk, ha egyáltalán van mitől tartani. Reccsen, csepeg, dörög, villámlik. Egy hatalmas pukkanásban pedig minden szépen elfeketedik.*

Minden úgy kezdődik, hogy egy folyosón találom magam. Ez a folyosó legalább olyan hosszú lehet, hogy a vége bizonyára messze lehet. Számomra is elgondolkodtató volt, hogy ezen a folyosón előre vagy hátra kéne haladni, mert hátra is legalább olyan hosszú, mint előre. Minél tovább gondolkodok ezen, annál nyomasztóbb érzés lesz rajtam úrrá. Ahogyan lépek előre egyet, úgy a cipőm talpa körül egy kékes energia kezd el körkörösen pulzálni. Tán vízben volnék most? Minden olyan sötét, s minden olyan kiszámíthatatlannak tűnik. Néhány lépést teszek mindössze előre, ám ezekből a lépésekből érzek valami lappangó gonoszt. Gonosz, létezhet egyáltalán ilyesmi a mi szótárunkban? Látom, amint sötét lepkék kúsznak a mellettem levő falakon, viszont ahogyan hozzájuk érnék, máris szerte foszlanak. Ebből a látványból érzem, hogy ezek pontosan olyan állatok, akik nem szeretik, ha hozzájuk érnek. Így hát összehúzom karjaimat, s csak lassan lépek előre, csakis lassan. Egy idő után a csendes közlekedés nem bizonyul szórakoztatónak, így hát egy röpke dalba fogok. Ez a dalt halkan, szinte suttogva éneklem oda kint is, ahol a valóság van. Ettől a daltól némelyest melegség költözik belém. Olyan melegség, amelyet csak az otthonom adta érzet tud igazából nyújtani. Habár az otthon szó nálam kissé relatív, hiszen rengeteget utazok világok között a kutatásaim végett. Mindenesetre így már sokkal kellemesebb az előre való út, ami még talán órákig is eltarthat mire a végére érek. Ezt várva tudatalattimat kezdi valami aggasztani ebben a képben. Ez az aggodalom pedig hatással lesz az álmomra is. A sötét falak vesztenek tónusukból, kissé mintha kifakulnának. Ennek következményeképpen pedig a hosszú út torlaszaként megjelenik előttem egy személy. Arca talán első látásra kissé homályos, s ha közelebb lépek hozzá, akkor egy számomra ismeretlennek tűnő férfi arca mutatkozik meg. Magasabb nálam, tán vagy két fejjel. Fekete haja és sugárzó szemei vannak. Teste szinte groteszk módon izmos, végtagjai pedig láncra vannak verve. Mégis ki lehet ő? Ismeretlennek látszik, mégis oly' ismerős, ahogyan reá nézek. Valaki más, akit ismernem kellene talán? Ismerős mosolya szinte sugárzik. Alattomosság lakozik benne, egy olyan alattomosság, amit senki sem érezhet, rajtam kívül. Tudnom kéne ki ő, de nem tudom. Érdeklődve pillantok fel rá, ő pedig le rám. Lassan közelebb sétál hozzám, és lehajol. Hosszas, mutatóujjának hegyével az államat kezdi el simogatni. Szemei olyanok, mintha csak az enyémbe olvadnának.*
- Félsz, Natalie? Félsz tőlem? - Lassú, kimért hangján szólal meg. Ebben a formájában teljességgel normálisnak tűnik. Mégis annyira más, amitől még nem ismerem fel. Ez az állapot is egészen addig tarthat, míg Mugoi Ken hangja úgy cseng, ahogyan már egészen felismerhető lesz. Ettől teszek néhány lépést hátra. Egyáltalán nem tűnik természetesnek ez a találkozás, ám én most egy álom rabja vagyok. Egy olyan álom rabja, ami sokkal, de sokkal veszélyesebb rám nézve. Kívül erősen megszorítom Desmond ruháját. - Nincs mitől félnem, Ken. - Szürke hangon felelem neki. Jelen pillanatban nem ismerem félelem szót. Vagyis tehát az eddigi esetek úgy zajlottak, hogy már nincs mitől félnem. Hiszen a magány, ami eddig sújtott, most már kezd szertefoszlani. Ken alakja pedig egészen szokatlan ebben a környezetben. Ha a magány iránti félelmemet kellene a felszínre hozni, akkor leginkább Desmond arca lenne tökéletesebb. Most viszont mintha a lelkem másik felét érné igazán a külvilág adta furcsa esemény. Két domináns lélek félelmét pedig a felszínre hozni szinte lehetetlen. Pláne, hogy Ken és az én lelkem összeegyezhetetlen. Más ösztönök, más dolgok motiválnak bennünket; kezdve ott, hogy én arrancar vagyok, míg ő...valami más. Így hát Ken nem tágít, s csak közel lép hozzám, majdnem egy lépésnyire. Teste kicsit meg-megremeg, és értem nyúl.
- Ne hagyd, ne hagyd, hogy elnyeljen. Natalie, nem akarok visszamenni! Nem akarok többé azon a helyen lenni! - Ekkor a háttérből egy hatalmas kapu olvad ki. Vöröslő fénye szinte megtölti ezt a helyet, un természetes borzongásba taszít. Undorító lélekenergiák százait, tn ezreit is megérzem. S ahogyan a kapu kinyílik, az itt lévő tiszta levegő beszivárog. Egy hatalmas, félelmet keltő fehér kéz nyúl ki ebből a kapuból. Ken pedig kapálózik, Kenre újabb láncok kerülnek. A régi, elszakadt láncok visszaregenerálnak, az utolsó pillanatában pedig elkapva engem; mindkettőnket beránt a pokol. E pokol arca még csak Hueco Mundora sem hasonlítható. Oly' hatalmas és romlásban terjengő, hogy a racionalitást alapjába véve képes megdönteni. Doboznak tűnő építmények százai lebegnek alattunk; s ahogyan zuhanunk lefelé, úgy nem csak gőz, víz, pára ér minket, hanem a végén szilárd talajon találhatjuk magunkat egy lávakanyonon.
A forróság kézzel tapinthatóvá válik, a lélek pedig megtörni készül. Ken arca meggyötörtnek tűnik, néha- néha pedig ha egy számára ismerős lélek halad el előttünk, felvidultnak látszik. Arca végül eltorzul, az ég pedig újra dörög. Az ég villámlik, a lávapatakok pedig sírnak. Miféle hely lehet ez valójában? Miféle félelemben lakozhat a lelkem másik fele? Egy villámcsapás készül belém törni. A fény hatalmas lesz, az ég pedig éppen akkor dörren meg egy hatalmasat, amikor szemeimet kinyitva végül felkelek.

*Az ébredésem után az első dolog, ami megfog, hogy kicsit mintha leizzadtam volna. A második dolog pedig az, hogy éppen Desmond az, aki felkeltett ebből a különleges esetből. Látszódik tekintetemen, hogy kissé zavartnak tűnök; egészen nagy okkal. Amit láttam egyáltalán nem tűnik természetesnek. Mondhatni egy számomra is elzárt dolognak tűnik. S mivel ebben a világban, tehát a mi világunkban nem léteznek hamis képzetek, ezért különlegesnek vélem azt, amit láttam. Talán, ha haza érünk utána kéne néznem annak, hogy mit is láttam pontosan? Vélhetőleg így lesz, addig is összeszedem hamar ám magam. Szendén elmosolyodom, s kicsit összehúzom magamon a takarót.*
- Féltem a vihartól. T.T *Hah, micsoda hazugság! Mindenesetre bólintok egyet az elképzelésre, hogy talán mennünk kellene. Igazából nem is zavarna, ha haladnánk ebben a kastélyban. Igazán kíváncsi lennék ennek a kastélynak a titkára. Annyi felfedezni való van, hogy muszáj megtudnom. Egyelőre az érdekelne engem, hogy a kinti időjárási körülményeknek a kastély miért ilyen ellenálló? Kell valami tudományos elmélet erre, amit meg kell fejtenem. A falak tejesen épnek tűnnek, ahogyan a legtöbb berendezés is. S hiába vallja magát öregnek az a személy, valami itt nekem nem stimmel. Hiszen rég le kellett volna már omlania a kastélynak a folytonos viszontagságok nyomán. Ezért nekem nem is kell elmondani, hogy mi lesz az, amit feltétlen figyelni fogok. Lehuppanok az ágyról, majd egy nyújtózkodás után megindulok a szoba kijárata felé. Körültekintően kinyitom, aztán várom, hogy a többiek is velem tartsanak. De lenne itt valami, amit azért megosztanék valakivel még mielőtt nagyon belemerülnék a kutatásomba.* ~ Tudod, furcsának találom, hogy csak így befogadtak. Nem beszélve az időjárás groteszk, és tudományt meghaladó változásáról. Mondanom sem kell, hogy az a nő egyik, általunk ismert fajt sem képviselheti. ~ *Figyelmeztetem Desmondot most minden kertelés nélkül. Általában egyedül dolgozom, de nem volna kellemes, ha a tanulmányozásom alatt megzavarnának. Majd Desmond megvéd, ugye? *.* *

Nem hagyta őt kétségben az álom, ám kétsége sincs affelől, valamiért kételyt akartak szítani benne. De hogy ki, vagy kik lehettek azok, és hogyan tehettek szert efféle hatalomra? Tán valóban az álmában jártak? Vagy éppen csak a helynek van olyan kisugárzása, hogy nyugtalanságra kárhoztassa azokat, kik párnán pihentetnék fejük megnyugvást remélvén? Talán csak egyszerűen ez a megmagyarázhatatlan, nyomasztó kisugárzás az, mely ezt okozza. Bár nekik, lidérceknek kérdés, melyik hely nem nyomasztó. Ha még nem is az, ők maguk azzá generálják önnön maguknak.
- Úgy hiszem, megtámadtak minket az éjjel. – kezd bele magyarázatába Eliana számára, miután letérdel ágya elé. - Jómagam és Nataliet minden bizonnyal. Legalábbis nem tudom mi másnak nevezhetném, ha valaki megpróbál befurakodni álmaidba. – ecsetelhetné hosszasan téziseit, de legjobbnak találja rövidre fogni. Nem tartja furcsának, amit mond, hiszen ha valaki, ő a legkevésbé földhöz ragadtabb az arrancarok sorai közül. Valamiért teljes természetességgel kezeli a dolgot, és egyáltalán nem akad fenn azon, hogy ez a vélt támadás egy álomként történt meg. Neki fontosak az álmok.
~ A világ túl sok olyan elemet tartalmaz, melyet nem ismerünk, Natalie. ~ válaszol gondolati úton a nőnek. Valamiért nem közvetlenül vendéglátóiktól féli a veszélyt, s különösebben nem találja furcsának, hogy ilyen könnyen befogadták. Nem szokott logikusan gondolkozni, az ő elméje más szinten mozog. Különösebben az időjárás változása sem zavarja, felőle perzselhet a nap is, s eshet az eső, csupán a hideget nem bírja. Attól egyfolytában elálmosodik. Nem tehet róla, hidegvérű, nagy hatással van rá egyszerűen.
Több ideje nincs efféléken tanakodni, hisz kísérőjük érkezik elébük. Az elfojtott suttogásból nem hall semmit, szájról olvasni pedig nem tud, így csupán kissé borzas haját igazítja meg, mielőtt útnak indulnak. Nem igazán volt ideje affélékkel foglalkozni, mintsem rendben tartsa külsejét, így egyenes szálú haja most kissé kócosan lapul fején.
Tiszteletlenségnek tartja uralkodótól, amit mond. Azzal, hogy azt mondja, inkább meg sem kérdezi, miféle álmot láttak, nagyobb sértést követ el, mintha valóban meg sem kérdezné őket. Az említése hallgatás nélkül nem vall az etikett teljes ismeretére, pedig egy uralkodótól elvárná, hogy ismerné a társadalmi előírások írott és íratlan szabályait. Persze, mindig van egy szint, amikor az ember eme elvárások és társadalmi gátak felett áll, de Desmond nem érzi úgy, mondandója ebbe a kategóriába született volna.
Már inkább kíváncsivá teszi, hogy honnan tudhat az uralkodó, hogy vélhetően mindannyian álmokat láttak. Két kezét így háta mögött összekulcsolva hallgatja végig halvány mosollyal ajkán, valóban ott lapuló gondolatait viszont csak azok tudják kiolvasni belőle, akik tényleg tudnak a fejében járni. Úgy érzi, az uralkodó újra és újra ellent mond önmagának. Előbb azt kéri, mihamarabb távozzanak, aztán pedig mégis akad egy kérése hozzájuk... s az a bocsánatkérés, mikor levetette megannyi maszkját, s nem láthattak rajta mást, csak egy megtört, ostoba, vén öregembert... Vajon milyen lehet az emlékeinek az íze? Mit rejthet burka, mit takar a palást, mit fed a korona? Hová tűnt a gőg? Milyen lehet élete legszebb és legboldogtalanabb pillanata?
Egy gondolat fogan meg benne, s nem is inkább tiszta, áramló reiatsuja miatt. Őt maga a lelke foglalkoztatja. Meg kell szereznie magának... majd, ha elérkezik ez az idő. Bazsalyog továbbra is addig, mígnem fel nem fedezi az arénát. A kopott festék felhívja magára figyelmét, s abból a szögből, amerről áll, jól kiveheti a yin és yang jelét. Ez a hely maga tehát körülbelül háromezer éves lehet, ha nem téved. A színek mindenképpen erre utalnak. Mára már sokan elfeledik, mit is jelent a jelkép, s ostoba módon, egyszerűen jóként és rosszként írják le, holott ez egyáltalán nem igaz. Nincs jó, és nem létezik rossz. Hacsak nem az egyensúly meglétét nevezzük jónak, hiányát pedig rossznak. Tűz és víz, mint két ellentétpár, foghatnák fel, ám valójában ezek váltakozásáról, az állandó változásról van szó. Mint a fény és a sötétség, nőiesség és férfiasság, vagy éppen egy hegy napos és árnyékos oldala. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Ha az emberi lélek nem tartalmaz férfias jellemvonásokat, akkor nőiesekkel sem rendelkezhet. Mindkettőnek léteznie kell, és ha mindezek egyensúlyban vannak, akkor érik el a tökéletességet. Mindezt annak kárán, hogy ott a tökéletlenség is. Ahogyan a gazdagság sem létezhet, ha nincs, aki szegény.
Két közelítő, sötét foltot látnak az égen, melyek egyre közelebb érvén állapodnak meg az arénában. Egy pillanatra minden gondját feledi, mikor meglátja, hogy az egyik lény markában tartja Ronniet és Sireniát. Látszólag semmi bajuk ugyan, de ki tudja! Az uralkodó szavai pedig nem arra biztatják, hogy elengedik őt. Felszólításra sincs szüksége hozzá, hogy elsőként ugrorjon be az Arénába; Elizianát Natalie oltalmára bízza, neki viszont kötelessége két fracciónját megmentenie. Ebben pedig bizonyára Eliana is segítségére lesz.
- Nagyon fontos, hogy úgy támadjunk, hogy Ronan és Sirenia ne sérüljenek. – osztja meg első gondolatát Elianával, bár minden bizonnyal erre már ő maga is rájött. - Össze kell dolgoznunk. Én elterelem a figyelmét, te pedig hátból támadd. Bízhatok benned? – teszi fel kérdését a fekete hajú lány felé. Ha esetleg komolyabbra fordulna a harc, ő több sérülést kibír, mint Eliana, így jobb úgy, ha Desmond marad meg a csalétek.
Reiatsut koncentrálva lába alá sonidozik a levegőbe úgy, hogy körülbelül egy magasságban legyen a madarak fejével. Első sorban saját madarára koncentrál, bízik benne ugyanis, hogy Natalie elég rafinált nélküle is. Mint egy pimasz légy, kezd el körözni körülötte, néha-néha megpróbálván puszta kezével ártani neki, túl nagynak bizonyul ahhoz, hogy kitörhesse nyakát, ha pedig lábát kapná el, egyszerűen félrerepül tőle. Küzd tehát azért, hogy a lény rá, és csakis rá koncentráljon. Ha éppen irányt változtatna, s Elianát akarná megtámadni, újra képébe sonidozik, hogy mindenképpen ráfigyeljen.
Úgy érzi azonban, hogy még mindig szüksége lenne valamire, ami teljesen megragadja a lény figyelmét – ha pedig terve sikerül, akár Natalienak is segíthet kicsit. Ajka szegletében sejtelmes mosoly villan, ahogyan elsuttogja az Admiráción szavakat. Egyetlen aprócska hátránya, hogy nem csak a madarakra hathat, ám célirányosan feléjük fordul a technika alkalmazásakor. Ha pedig az ő bámulásával vannak elfoglalva, két társának nem okozhat gondot likvidálni a madarakat. A legjobb lenne persze, ha az uralkodóra is hatna a technika. Végtére is, ma még nem reggelizett...

*Amikor az álmaimban jártam, égető érzést éreztem lelkem másik felében. Akkor s ott érezte igazán ama következményeket, amely első újjászületésemmel járt. Elvesztettem lelkem egy részét, ami Desmondba ágyazódott. Helyette viszont nyertem egy másikat, egy ősibbet. A pokol pedig éget, szúr és mar. Láncai mételyeznek és húznak a felszín alá. Megélni ugyanazon pillanatokat? Megélni a romlást olymi vigasz és egyben kín, amely örökkön- örökké fogva tudna tartani. Ám már réges- régen kiléptem az álmok mezejéből. Meglepve tapasztalhatom, hogy valaki éppen úgy bánt el velünk, mint az én egyik resurrección technikám. Talán éppen ezért nem támadhatta meg lelkem valós felét? S akkor mit ismerhet az, aki volt a támadó? Egy démon lelkének álmával találhatta szembe magát, ezzel pedig én még mindig a kiszámíthatatlanságot élvező személy maradtam. Előnyt vagy hátrányt latolgatva tán egyik sem helyes. Nem is kellene nekem mindezt eldöntenem, csak figyelni és okulni.
Zavar ennek a világnak a képtelenségei. Habár napfényt pillantok meg a szoba ablakából, mégis képtelenségnek érzem a reggelt. Vajon miféle törvényszerűségekre épül ez a dimenzió? Miféle megátalkodott kódok képesek ily' irracionalitást előidézni? Megigazgatom hajamat, és némiképpen összeszedem magam, míg Desmond a fracciónjával van elfoglalva. Valami akkor sincs a rendjén, s tisztán gyanakszom arra az alakra, aki a trónon ül. Ha valakinek a fajtája nem tisztán kivehető, abban rejtőzhet némi alattomosság. Legalább is ez lenne az ésszerű megállapítás. Éppen emelném szóra a dolgokat, amikor a nő ismét megjelenik a szobánkban. Noha elhagyja ajkait egy- két dolog, de nem fogok visszakérdezni. Már csak azért sem, mert értelmét nem látnám. Meg vagyok győződve afelől, hogy a dolgok előbb- utóbb úgyis kiderülnek; akkor minek sürgetném? A tudomány által rengeteg türelmet tanultam, s néhány hónapja arra is rájöttem, hogy a sietség hibát szül. Mindent a maga idejében; nem igaz? Tartom a lépést a többiekkel, ám feltűnően pusztán hátra maradok. Egyáltalán nem tudom mire lehet számítani, ezért támad egy remek ötletem, míg ők elől mennek. A kesztyűmből előhúzok pár aprócska golyót. Eme golyókat lépések zajában elejtem, majd nem törődve semmivel megyek a csoport után. Rövidesen ezek a golyók majd kinyílnak, s gyors átalakulásukkal robotpillangókká lesznek. Ama pillanatban fel fognak szállni, és ugyanazon mechanizmusba kezdenek, mint a laboromban. Azonnali információ juttatásban fogok részesülni a kesztyűmbe épített panel miatt, ahogyan felfedezik majd a területet. Kíváncsi vagyok, hogy vajon találnak-e valamit. Közben megnyomok egy gombot a kesztyűmön, hogy az elhalálozásukat is irányítsák hozzám, mint információt. Némiképpen elégedettebb vagyok ezzel a dologgal, hogy feltehetőleg új információkhoz fogok jutni.
Desmond mögött állok meg az úr előtt, de tisztán érzékelem az espada felől, mintha valamit nem tartana jónak. Néhány gondolatfoszlánya pedig egyenesen arra utal, mintha az úr kiaknázatlan lelkére vágyna. Sóhajtok egyet, Desmond már eldöntötte, hogy mit akar. Nem igazán akarok neki ebben segíteni, hiszen tudom, hogy milyen következményekkel jár ez. Mit is kéne tennem? Hiszen megígértem neki, hogy segítek visszaszerezni régi önmagát. Vagy legalább is segíteni abban, hogy önmaga maradhasson. Erőteljesen elvonja a figyelmemet Desmond a hallottaktól, de még így is hallom az apja fiáról szóló szócséplést. Jobban érdekel most az espadat kínzó vágyak annál, mint ami történhet most. S lassan be is következik, ahogyan láthatom a helyszín átalakulását. A hatalmas fény hatására felveszem az éjlátó, hőlátó napszemüvegemet, hogy némiképpen a retinámat védjem a fény általi károsodásoknak.* ~ Te, teljesítenéd valakinek a kívánságát? ~ *Mugoi Ken megszokott hallgatagságából kitörve szól fel elmémben. Az úr szavára ajkaim cinkos mosolyra kelnek. S látom, ahogyan vészmadaraknak titulálható lények tartják fogságban arrancar társainkat. Milyen kár, nem igaz? Micsoda szimmetriát alkothatnak ezek így ketten. A kettejükből jövő energia pedig hasonlóképpen viseltetik, mint az oda lent tengő padlózat. Hallatlan, hogy ilyen eszközökkel próbálnak ellenünk hatni; de legalább a megállapításom helytálló volt. Nem csupán e világban rejlik ellenség, hanem vendéglátónknak is sajátos tervei vannak. Megállok a lépcső peremén, - másoknak furcsa, avagy nem furcsa módon - oldalra billentett fejjel nézem végig, ahogyan Eliziana szenved az állat karmai közt.*
- Barátainkat? *Rejtélyes hangon szólalok fel. Bizonyára ezt a vendéglátónk is hallhatja, hiszen nincs is olyan messze tőlem. Jó magam nem vagyok lent, mint a többiek. Tudom, hogy Desmond úgyis megmenti majd akár mindannyiukat. Én a kisujjamat sem mozdítom jelenleg. Számomra egyáltalán nem elég ennyi indok, hogy megmentsek valakit. Groteszk arckifejezéssel fordulok meg a harctól, hogy lassú léptekkel az úr felé sétáljak. Persze csak néhány lépést, amivel nyilvánvaló, hogy az egyik madár figyelmét is felkeltem.* - Nekem az a nő nem a barátom. Mondja, miért akarja, hogy megmutassuk az erőnket? Talán, ha jó indokkal szolgál, még megegyezhetünk. *Mosolygok az alakra, hogy lássa én már rég elhatároztam magam. Valahogy úgy gondolhatja, hogy akad itt valaki, akit ilyen könnyen nem lehet átvágni. Számomra komolyabb indokokra van szükség az erőm megmutatásában. Bár, ha haszonnal szolgál nekem, akkor is meg fogom tenni. Nem szükséges ehhez mások elrablása, különösen nem egy espadaé. Az a nő védje meg magát, ahogyan akarja. Minek is taposnék bele a büszkeségébe? Ha nem képes kirágnia magát abból, amit csinált; akkor nem rendelkezik elég erővel. Nem fogom csak úgy ezt neki szolgáltatni. E helyett inkább végig nézem a szenvedését, hátha értelmet látok cuki szemeiben. *_* *
- Ön egyáltalán nem akarja, hogy elmenjünk. Ha nem így lenne, nem állított volna akadályt nekünk. Miért? Mit szeretne ön valójában? Ugye nem várja, hogy mi magunk találjuk ezt ki?! Az kissé önző dolog volna, de valamiért talán pontosan azt akarják mind a ketten, hogy jöjjünk rá ennek a kastélynak a titkára. Az erőnket akarja, tehát ez egy teszt. *Állok meg keresztbe tett kézzel.* - Vagy talán..azt szeretnék, ha megoldanánk a fia problémáját? *Húzom fel egyik szemöldökömet. Egyszerűbb lett volna csak úgy belemenni a harcba, de az hozzám képest nem lenne eléggé kifinomult. Az erőm egy olyan dolog, ami jobbjára tabu. Nem mutatom meg balgatagul mindenkinek. Pláne azért nem használnám, mert Eliziana bajba került. Már a küldetés elején nagy volt a szája, ideje, hogy megmutassa nem csak a szája nagy. Gondterhelten sóhajtok egyet; nem feltételezem, hogy Desmondnak bármi baja eshetne. Díjazom, hogy ő a fracciónjai után ment, nekem viszont ez a nő nem jelent semmit. Bármennyire is tűnhetek ettől most kegyetlennek, nem abból a fából faragtak. Tudom, hogy a lélekenergiám meghaladja a jelenlévőéket, - mármint ami a mi fajtánkat illeti - okosan kell vele bánnom. S talán nem is az erőm lenne az, ami sokat érhet a későbbiekben. *

*Szemeim előtt szedálják le társainkat, én mégsem teszek egy lépést sem. Valahogy nem látom értelmét annak, hogy kezemet mocskoljam Las Noches egy espadajáért is. Eliziananak elég erősnek kellene lennie életéért, gyengeségéért fizessen maga; nekem nincs hasznomra a szabadítása. Ellenben tisztában vagyok tettemnek következményeivel, magamra vonhatom az uralkodó tekintetét, kinek reakciói egészen érdekesnek tűnnek. Viszonozom kedves gesztusát a mosolygást illetően, majd cukin pislogok vissza a társaságra egy pillanatra. Desmond bizonyára egyedül is képes lesz kimenteni a csapat fennmaradó részét, ebben biztos vagyok. Igazából nem akarok ebbe a primitív küzdelembe beszállni, nem volna hozzám illő; inkább csendben kivárom kérdéseimre a választ. Az úr már első mondatával értetlenséget vált ki belőlem.*
- Ugyan, ne tartson túl sokra. Maga bizonyára sokkal nagyobb erővel rendelkezik, mint én. S ahogy elnézem, a világokról kialakult képe is tökéletes. Pontosan ismerheti Hueco Mundot, én csak egy kislány vagyok. *Billegetem a fejem kelletlenül. Áh, miért is mélyülnék el az egoizmus káros szenvedélyében? Ezek hamis, és üres szavak, mik bizonyára terelésként szolgálnak. Tán elmémet kívánná részegíteni, valóban hasznos stratégia a célok elérésében. Ám ez nekem vajmi kevés ahhoz, hogy képes legyek lemondani céljaimról. Álarcommal fedem valódi gondolatfoszlányaim. Inkább csak kedvesen, lágyultan mosolygok, míg közelebb sétálok.* - Sejtettem, hisz mi másért fogadott volna ily' kedvesen? Egy igazi uralkodó ilyen; önön céljai vezérlik. *Fejtem ki véleményem az uralkodásról, melyet minden espada megtapasztalhat Las Noches falain belül. Tán van egy urunk Seth, de a fracciónok vezére azaz espada. Mi pedig nem szeretjük beáldozni magunkat "fiunkért", "lányunkért"; ezért is érthető a számomra, hogy miért választja magát, s nem pedig a fiának rejtélyének megoldását; vagy mit. Felvonom szemöldököm kecsegtető szavaira. De a szavak hátterében kutakodva újabb kérdésekre lelek, amik az én roppantul kiváncsiságos rafinált lelkecskémet nem hagyja nyugodni.*
- Sors és könyvek, miről beszél? Felkeltette az érdeklődésem; viszont nagy a ricsaj, nem gondolja? *Gondterhelten sóhajtok a háttérben zajló eseményekre. Nem hiszem el, hogy még mindig nem gyűrték le azt a két verebet. Persze ezzel nem Desmondot ítélem el, hanem inkább a másik espada vergődését; szánalmas. Nem csupán intelligencián aluli, de jobbjára az erejét sem nevezhetném megfelelő mértékűnek. Remélhetőleg ezt most be fogja látni, s elindul a fejlődés szakaszain, vagy nagyon le fog maradni; milyen kár érte. T.T Magam is a többiekre pillantok, Desmonddal pedig megengedek magamnak egy közvetített gondolatot; miután mindenki a földre esett és vége a balhénak.* ~ Ügyesek legyetek. *-* ~ *Csak ennyit mondok, mert ez minden olyasmit tartalmaz, amelyre kíváncsi lehet. Sokat mondó üzenet, ami pontosan az éberségre utal. Ő is láthatta, hogy passzivitásom látszólag semmiféle következménnyel nem járt Eliziana cserbenhagyásán kívül. Utólag pedig látszik, hogy neki sem esett semmi baja. Szóval személy szerint én a távozás lehetőségét fel sem vetettem magamban, amikor már szinte mindenki köddé válik előttem. A helyzet talán radikálisabb, mint hittem. Ha komolyan átakarja adni a koronát, akkor bármikor megtehetné; de ezek szerint el is utasíthatom. Mindazonáltal miért akarna utódjának? Túl sok kérdésem van hozzá, valahol el kellene már kezdeni a kérdések feltételét is. Azok nélkül sosem leszek tisztában, nem igaz?*
- Mondja, ön fél a haláltól? Vagy mitől is tart pontosan: Attól, hogy át kell adnia a helyét; vagy az egyensúly tökéletességének felborulásától? S ha "jó" , "rossz" energiákat mond; nem tudom pontosan miről beszél. Mi csupán fajok közti ellentéteket, ebből kipattanó háborúkat ismerünk. Sokkal konkrétabbnak kell lennie ahhoz, hogy tiszta gondolatokkal válaszolhassam meg kérdéseit. *Kicsit levetem álarcom, s mosolygó tekintetem hűvösen közömbössé válik. Nincsenek már itt társaim; talán titkokat sem kell annyira titkokká titulálnom. Kicsit elengedhetem magam, s dönthetek úgy, hogy felfedek néhány kártyalapot.*
- Okos, és erős. Tehát tudja, hogy tudós vagyok..a halál manipulátora. Csak azt kell kérnie, hogy mentsem meg a halálnak folyamatától, és megteszem. Természetesen nem ingyen, titokzatos úr! *Mugoi Ken dialektusa jár éppen a fejemben, amikor a kívánságokra térek rá. Valójában ő is az, aki a háttérben kicsit a fejembe magyaráz. Pontosabban segít abban, hogy gondolkodásom most is éppen annyira józan legyen; mint mindig is. Talán ettől nem is tűnhet olyan kellemetlen feladatnak; mert két lélek egy hüvelyben amúgy is egyensúlyt vesz fel azért, hogy bent maradhasson. Érdekes feladatnak tűnik, de tények nélkül nem megyek bele semmibe. Ezért kitárom karomat.*
- Sorsomról és feladatomról beszél. Viszont nekem odaát is van egy pár dolgom, ha haza térhetek időnkét..talán, nem bánom. De ha megadja kérdéseimre válaszaim, ettől függetlenül is besegíthetek. Akár kutatásokkal is megerősíthetem hatalmát. Igazán nem szükséges az ön helyére senki, nem igaz? *Akkor most ki manipulál kit? Elvégre is bizonyára maga is lett annyira kapzsi, hogy hatalmát ne adja csak úgy. Ha annyira érdekelné az egyensúly, már rég talált volna személyt a trónra. Most mégis miért gondolná meg magát? Valami terve lehet velem, tudnom kell, hogy mi. Mióta azt a bizonyos fegyvert akarjuk megkeresni, egyre jobban azaz érzésem, hogy el akarnak tántorítani ettől. Nyilván nem esek bele pitiáner kis csapdákba csak úgy, szándékok nélkül.*

Nem akarja elhinni, ennyi volt, vége volt. Tekintetében amúgy az üresség és a teljes érdektelenség szokott lakozni, s talán némi ártatlanság és a keserűség fénye az egyedüli, mely valahol mélyen megbújik az apátia sötétségbe burkolt leplében, most mégis kétségbeesetten fürkészi környezetét, szemeit Nataliera szegezve, mihelyst megérti, el akarják szakítani őket tőle. Neki szüksége van arra a lányra, s nem azért, hogy bármi szándéka legyen vele, nem. Csupán a puszta létezése elegendő neki.
Reakcióra esélye sincsen, érkezik ismételten olyan helyre, mely ugyan ismerős neki, mégis biztos benne, hogy még csak egyszer volt itt. A Nap most másképpen süt le az alant elterülő helyre, neki nem okoz problémát betájolni, hogy melyik fűszál mellett tegnap mikor sétáltak el. Túlzottan természetes neki ez a környezet ahhoz, hogy ezt eltévessze. Nem úgy, mint Las Noches, ahol hajlamos néha órákig körbe-körbe sétálni anélkül, hogy észrevenné. Hiszen ott olyan üres minden, olyan egyformák a folyosók, az utak, az ajtók, olyan jellegtelenek...
Már-már megfeledkezik környezetéről, s úgy érzi magát, mint egy kisgyermek a vidámparkban, aki elvesztette anyját. Mégis hogy fordulhatott elő ilyen? Hogy lehettek képesek marasztalni Nataliet? Hiszen még csak nem is tudnak róla semmit... Egyedül az ő privilégiuma, hogy Nataliet börtönbe zárja, fogságban tartsa, s ne engedje haza. Mellékes dolog, hogy sosem tenne ilyet. Túl nagy erőfeszítés. Így is elég az a ketrec, hogy a lány össze van zárva Desmond fejével. Az ő elméje pedig egy olyan börtön, mely gyakorlatilag azt is lehetetlenné teszi, hogy Desmond a saját fejében maradhasson. Nem csoda, hogy ennyire elvarázsolt. Persze ezt Natalien, s talán Elianán kívül senki nem értheti és értékelheti. Végtére is, csak velük osztozott meg önnön világfájdalmán.
Olybá tűnik, meg se tud szólalni, mindazonáltal amúgy sem szokása sokat beszélni, így esélyes, senkinek sem tűnik fel, mennyire meghatódott azon, hogy mindannyian vissza kívánkoznak menni Natalieért. Ugyan könnyedén tudná pótolni azt a lélekenergiát, ami szükséges ahhoz, hogy az átjárót világukba megnyissák - feltételezi, a kövek, melyekhez repítették őket, erre valóak - , még sem szentel sok jelentőséget neki. Ha szükség lesz rá, majd úgyis visszajönnek. Inkább tart attól, hogy mennyi időbe telik még, mire visszasétálnak a kastélyba. Kell lennie gyorsabb útnak. Kell lennie valami kerülőútnak.
- Natalie üzeni, hogy legyünk ügyesek. Azt hiszem, jól van. - közvetíti üzenetét, mely azt sugallja, hogy a primera számít rájuk. Talán nem akad fenn mindenki azon, hogy efféle kijelentést tesz anélkül, hogy valóban látható jelét adná annak, hogy kommunikálna vele. Ha csak Natalie nem dönt úgy, megpróbálja teljesen lezárni elméjét, akkor kész telefonhálózatként funkcionálhat Desmond felé - s mindez fordítva is így van.
- Mindazonáltal Sirenia kisasszonynak igaza van. Fő célunk a fegyver kell, hogy legyen, mielőtt elindul, Aberquero-sama. - arcának mimikája nem árulkodik arról, hogy kétségbe lenne esve, most is olyan nyugodtnak tűnik, mint általában. Tekintetéből viszont ha valamikor, most kivehető, mennyire elhagyatottan, szerencsétlenül érzi magát. Valami más is megváltozik benne ugyanakkor. Maga sem tudja, mikor tett szert a képességre, s ami azt illeti, tulajdonképpen nem is tudja, hogy rendelkezik vele. Az Admiración anélkül lép működésbe, hogy ennek tudatában lenne. Ha szerencséje van, így Aberquero-samát sikerül itt tartania maguk mellett addig, amíg el nem tudja mondani saját tervét és elképzeléseit. Talán meggyőzőbben tud hatni rá, valamint a többiekre is. Bár abban nem kételkedik, hogy fracciónjai igazat adnak neki, azonban tudja, hogy szüksége lesz az espadára is ehhez a tervhez.
- Terv nélkül azonban nem jutunk előre, kénytelenek vagyunk belátni. Kétségtelen, Sirenia kisasszonyban több rejlik, mint azt magam is tudtam. Kellett valami, amiért az uralkodónak szüksége van Nataliera... Kellett neki tőle valami, ami nem az ereje. Nem csak az ereje. - végez eszmefuttatást magában. Ahogy átgondolja a történteket, biztos benne, hogy a király sem számított arra, hogy lesz közülük, aki nem lesz hajlandó megmenteni a többieket. Még akkor sem, ha arrancarokról van szó. Tudja még a királyról, hogy van egy sarja, akivel nincs igazán jóban. Eszébe jut, amikor magyarázatot kapott kérés nélkül álmára. Tudták, mit álmodhatott, pedig nem vonták kérdőre őket. Abban ő maga is biztos, hogy Natalie is álmodott hozzá hasonlóan, hiszen észben, egy elmén osztoznak, s ha ők ketten megkapták ezt a látomást, akkor mindenki más is. A szolgáló szavai a bizonyíték ennek.
- Aberquero-sama, feltételezem felindultságából, bosszút kíván. Sirenia kisasszony, a káoszt megadhatom, ha egyet ért velem. Eliana kisasszony, támogatásában bízok. Ronan... te is vissza akarod kapni Nataliet. - próbál rátérni arra, hogy mi az a terv, melyet meg kíván hozni. Van elképzelése arról, hogyan szerezzék vissza Primerájukat, és abban pedig teljesen biztos, hogy semmi értelme egyenesen a kastélyba indulniuk. Még emlékszik a király lelkének szagára, arra a zamatra, aromára... együttesen sem lenne esélyük az uralkodó ellen. Még úgy sem, hogy haldoklik. Nem beszélve arról, hogy arról az információról nem tudnak, hogy haldoklik.
- Keressük meg a király fiát, még mielőtt bármerre elindulunk. Kis szerencsével talán néhány perc alatt vissza tudom vezetni a forrást... Az uralkodó fia az egyetlen, aki igazán hasznos szövetségesünk lehet. Általa visszaszerezhetjük Nataliet, megszerezhetjük a rejtélyes pengét, valamint olyan káoszt okozhatunk ebben a világban, amit a palota lerombolásával sem érhetünk el. Ha megbíztok bennem, és adtok egy kis időt, persze. - tudná még taglalni tervét, egyelőre azonban ezekre az információkra van szükségük a csapatnak. Amennyiben bármelyikük kérdést tesz fel, meghallgatja őket, és türelemmel válaszol rá, ha pedig beleegyeznek, meg is kezdi a keresést a király fia után. Úgy gondolja, ha egy éber transzállapotba kerül, akkor vissza tudja vezetni azon a síkon azt a forrást, ahonnan az álmokat kapta. Natalievel bármikor fel tudja venni a kapcsolatot, a nehezebb inkább az utóbbi lesz. Minden a szerencsén múlik. Beszélhet a király fiával, és szövetségre léphetnek vele. Feltételezi, neki is érdekében áll, hogy megbuktassa a királyt, éppen csak a módszerei ócskák. Ő jobbat tud neki ajánlani. Ahhoz viszont, hogy ezt véghez vigyék, társai beleegyezése kell. Séta közben még sem tud meditálni. Meg aztán, Ronannak is örömet okozhat a három testőrös dologgal. Talán nem lesz annyira ciki, hogy neki kard helyett csak egy korbácsa van...

„…These eyes can do more than just see!”
(Blind Mag)

A kérdés eldöntetett. Hiába, ő túl sok logikát talál saját ötletében ahhoz, hogy úgy érezze, érdemes megvalósítani. Akkor miért váratná magukat tovább? Mindenkinek jobban megéri. Úgy gondolja, egy ilyen szövetségessel oldalukon többet érnének el, mintha vakon tapogatóznának az ismeretlenben. Nem, annak nem lenne értelme… Ugyan ő a mestere annak, hogy értelmet találjon az értelmetlenben, erre azonban még ő sem lenne képes. A semmiből nem lehet valamit csinálni.
Csupán pár percre van szüksége hozzá, hogy a fűbe leülve transzállapotba kerüljön. Gyakorlottan mormol el alig hallhatóan pár mantrát, melyet általában erre a célra használ. Szinte érzi, hogy szervezete valóban megtisztul mindattól, mely szennyezné elméjét, bármilyen érzésről, érzelemről van is szó. Ahogyan egy embert sem tudsz igazán megismerni, ha szimpátiát vagy unszimpátiát érzel iránta, úgy a teljes semlegesség állapotát sem érheted el, ha felgyülemlik benned a feszültség. Le kell adnia belőle, s tesz is érte, hogy ez így legyen. Félreteszi földi bajait, s a küldetés adta gondjait. Többé már nem problémákat lát Natalie elrablásában. Egyszerűen kihívásokat.
Nem tudja, mennyi időbe telik, mire visszavezeti a szálakat, azonban azonnal megragadja őket, mikor érezni véli az elvezető fonalakat. Kicsit olyan, mintha szó szerint vendégségbe hívnák. Olyan egyértelmű, olyan hívogató… S mint aranyhal, lubickol tovább az éterben, nem is igazán tudja már, a való életben, vagy azon kívül tartózkodik immár. Talán nem is fontos, talán az egész lényegtelen, lényege merre lényegül tovább.
Szimpátiára és unszimpátiára nincs szüksége. Túlságosan befolyásolná őt a tárgyalásban. Ő csak céljait hozta magával, hogy közös nevezőre jusson a király fiával. Nem vált ki belőle érzéseket sem a sötétség, sem pedig a távolban felizzó, vörös szempár, sőt, tulajdonképpen tökéletesen úgy viselkedik, mintha az efféle abszurd történések számára mindennaposak lennének. Még némi elégedettség is tükröződik arcán, ahogy az ürességben úgy gondolja, lótuszülésben helyet foglal. Így mégis csak kényelmesebb számára.
- Nagyszerű. Máris nincs szükségem magyarázkodásra. – ha érzelmeket magával hozott volna, kikérné magának a faragatlanságot, amiért patkánynak nevezi őket. Nyugalma azonban túl nagy, túlságosan megrendíthetetlen ahhoz, hogy megszólja ezt. Türelem, türelem… csak türelemre van szüksége. Be fogja törni őt. Csak idővel, idővel.
Érzi a felindultságot a fattyon, ám hagyja, hogy kipárologjanak belőle ezek a negatív érzések. Túlságosan megszokta némelyik arrancar ilyetén viselkedését ahhoz, hogy meghökkenjen rajta. Ő pedig maga a keserűség, ő az élő apátia, a türelembe mártott bánat, ő nem hagyhatja magát ilyen egyszerűen provokálni. Tulajdonképpen még tetszik is neki, hogy ilyet láthat. Kicsit olyan, mintha az ilyen emberek kiegészítenék őt egy bizonyos szinten. Ahogyan Natalie is kiegészíti őt, ha éppen arra van szükség.
Nem különösebben reagál arra, ahogyan elaltatják. Kedves mosoly húzódik végig kígyószerű vonásokkal rendelkező arcán, s mintha csak egy mozira ülne be, kezdi álmodni a vágyakat és álmokat. Mint legutóbb is, ismét úgy reagál, ám nem tehet róla, hiszen ő már igencsak nem tudja, hogy mi is, mely része is önmaga. A képek pedig felvillannak, egyik a másik után. Álmok, vágyak vagy célok? Nem, ezt csak önmaga tudja hát. Nem is tiltakozik előle, hogy a király fia mindezeket megismerje. Ha neki ez jó, hát legyen így… Rajta ne múljék! Mire várnak? Szórakozzanak! Ő maga is kíváncsi a válaszra!
Ám mi az igaz válasz? Talán az, amiben egy anyuka elmegy egy cukrászdába, hogy három éves kisfiának tortát vegyen? Gyönyörű álom, gyönyörű vágy. A nő szempontjából látják, ahogy haját igazítgatva tér be a cukrászdába, s hosszasan válogatni kezd közülük. Szereti a gyermekét. Szereti, mert ő a sajátja. Az ő vére, az ő izzadtsága. Hosszú hónapokon át hordta őt szíve alatt, most pedig újabb év telt el családi boldogságában. Szereti gyermekét, szereti férjét. Ő valóban mindent megtesz azért, hogy szülinapja tökéletes legyen.
Vágyódik másra is… Vágyódik édes csókra. Nem, az a lány sosem vette őt észre. Mégis miért tette volna? Csak mert egyszer egy szünetben beszélgettek? Add fel, add fel… Vajon milyen ízű lehet ajka? Vajon milyen melengető lehet édes ölelése?
Ölelés nem kell! Nekem ölés kell… Sikolyát akarom hallani! Sírását, nevetését, míg végleg el nem halkul! Már érzem, ahogy a kés húsába váj. Többé nem alázhat meg, nem gyalázhat meg, többé nem árthat nekem senki sem!
Mégis miért ölnél? A béke biztonsága, nekem az kell! Kell a nyugalmam, kellesz te is… Gyere vissza hozzám, nélküled nem élem túl!
Vess hát véget önmagad életednek! Nincs értelme, nincs semminek sem értelme! Engem senki sem szeret… Legnagyobb bűnöm talán most követem el. Vágyam mégis teljesítem. Csak pár lépés, míg a szélét elérem. Vajon milyen érzés zuhanni? Vajon milyen érzés földet érni? Nem, már hamarabb meghalok, mielőtt ezt megtudatom. Nem kell félnem, addigra már nem érzek semmit.
Szánalmasak vagytok! Szánalmasak vagytok mind! Én nem akarok ennyire szánalmas lenni! Nem engedem, nem engedem, TAKARODJ KI A FEJEMBŐL! Egyszer még hazatérek, esküszöm.
Te pedig negatív vagy… senki sem kérdezett. Hogy tessék? Az én álmom? Nem is tudom, melyikkel kezdjem. Szerettem volna önálló lenni. Tudjátok, kikerülni a családi fészekből, biztos állás, autó, saját család, meg ilyenek. Persze, ehhez vissza kéne térnem a holnapi vizsgámhoz, értem.
Ambíciók, micsoda ambíciók! Osztozom. Tudod, én egy saját vállalkozást akartam. A saját ruhamárkám.
Nahát, még egy művész! Tudod, én mindig is híres szobrász akartam lenni. Sajna sohasem sikerült.
Szeretlek, megöllek, szeretlek, megöllek, szeretlek! Meg kell, hogy öljelek. Engem nem korlátozhatsz, Desmond.
- Kérlek, szólj, ha a sajátom látom. – mormolja békésen, láthatóan nem zaklatja őt fel semmi sem abból, amit lát. Talán fel se fogja, mi az, amit pontosan lát. Hidegen hagyja az is, amikor a saját nevét hallja viszont.
- Jobban érdekel, mi a te álmod. Beszélgessünk kicsit róla. – cseverészik a király fiával, aki úgy tűnik, már sok mindent tud róla, ő maga azonban alig valamit. Azt se nagyon tudja, hogy lenne illendő megszólítania. Talán nem veszi rossz néven, ha magázódik vele.
- Nem kell, hogy üssék egymást céljaink. – kezd bele a puhatolózásba – Tudod, nekem csak céljaim vannak, nem álmaim. – pár másodpercre elhallgat, ahogyan egy álombéli, hátborzongató kacajt hallgat. Miért ilyen primitívek mindannyian? Miért ennyire manipulálhatóak? Ostobák, egyszerűek. Semmire sem képesek.
- Jól értettem, király akarsz lenni? Uralni akarod a világot? Szép, igazán szép álom. De miért csak álom? Miért nem cél? Tudod, az álmok azért álmok, mert megvalósíthatatlanok. – üti tovább a vasat. Nem zavartatja magát a még mindig őt sorozó képek láttán. Tulajdonképpen az egész olyan számára, mintha csak beült volna megnézni valami ostoba filmet, mely azt kívánja, minden ötödik percben szóljanak hozzá valamit. - Tudod, én segíthetek az álmodból célt alkotni.