*Amikor az álmaimban jártam, égető érzést éreztem lelkem másik felében. Akkor s ott érezte igazán ama következményeket, amely első újjászületésemmel járt. Elvesztettem lelkem egy részét, ami Desmondba ágyazódott. Helyette viszont nyertem egy másikat, egy ősibbet. A pokol pedig éget, szúr és mar. Láncai mételyeznek és húznak a felszín alá. Megélni ugyanazon pillanatokat? Megélni a romlást olymi vigasz és egyben kín, amely örökkön- örökké fogva tudna tartani. Ám már réges- régen kiléptem az álmok mezejéből. Meglepve tapasztalhatom, hogy valaki éppen úgy bánt el velünk, mint az én egyik resurrección technikám. Talán éppen ezért nem támadhatta meg lelkem valós felét? S akkor mit ismerhet az, aki volt a támadó? Egy démon lelkének álmával találhatta szembe magát, ezzel pedig én még mindig a kiszámíthatatlanságot élvező személy maradtam. Előnyt vagy hátrányt latolgatva tán egyik sem helyes. Nem is kellene nekem mindezt eldöntenem, csak figyelni és okulni.
Zavar ennek a világnak a képtelenségei. Habár napfényt pillantok meg a szoba ablakából, mégis képtelenségnek érzem a reggelt. Vajon miféle törvényszerűségekre épül ez a dimenzió? Miféle megátalkodott kódok képesek ily' irracionalitást előidézni? Megigazgatom hajamat, és némiképpen összeszedem magam, míg Desmond a fracciónjával van elfoglalva. Valami akkor sincs a rendjén, s tisztán gyanakszom arra az alakra, aki a trónon ül. Ha valakinek a fajtája nem tisztán kivehető, abban rejtőzhet némi alattomosság. Legalább is ez lenne az ésszerű megállapítás. Éppen emelném szóra a dolgokat, amikor a nő ismét megjelenik a szobánkban. Noha elhagyja ajkait egy- két dolog, de nem fogok visszakérdezni. Már csak azért sem, mert értelmét nem látnám. Meg vagyok győződve afelől, hogy a dolgok előbb- utóbb úgyis kiderülnek; akkor minek sürgetném? A tudomány által rengeteg türelmet tanultam, s néhány hónapja arra is rájöttem, hogy a sietség hibát szül. Mindent a maga idejében; nem igaz? Tartom a lépést a többiekkel, ám feltűnően pusztán hátra maradok. Egyáltalán nem tudom mire lehet számítani, ezért támad egy remek ötletem, míg ők elől mennek. A kesztyűmből előhúzok pár aprócska golyót. Eme golyókat lépések zajában elejtem, majd nem törődve semmivel megyek a csoport után. Rövidesen ezek a golyók majd kinyílnak, s gyors átalakulásukkal robotpillangókká lesznek. Ama pillanatban fel fognak szállni, és ugyanazon mechanizmusba kezdenek, mint a laboromban. Azonnali információ juttatásban fogok részesülni a kesztyűmbe épített panel miatt, ahogyan felfedezik majd a területet. Kíváncsi vagyok, hogy vajon találnak-e valamit. Közben megnyomok egy gombot a kesztyűmön, hogy az elhalálozásukat is irányítsák hozzám, mint információt. Némiképpen elégedettebb vagyok ezzel a dologgal, hogy feltehetőleg új információkhoz fogok jutni.
Desmond mögött állok meg az úr előtt, de tisztán érzékelem az espada felől, mintha valamit nem tartana jónak. Néhány gondolatfoszlánya pedig egyenesen arra utal, mintha az úr kiaknázatlan lelkére vágyna. Sóhajtok egyet, Desmond már eldöntötte, hogy mit akar. Nem igazán akarok neki ebben segíteni, hiszen tudom, hogy milyen következményekkel jár ez. Mit is kéne tennem? Hiszen megígértem neki, hogy segítek visszaszerezni régi önmagát. Vagy legalább is segíteni abban, hogy önmaga maradhasson. Erőteljesen elvonja a figyelmemet Desmond a hallottaktól, de még így is hallom az apja fiáról szóló szócséplést. Jobban érdekel most az espadat kínzó vágyak annál, mint ami történhet most. S lassan be is következik, ahogyan láthatom a helyszín átalakulását. A hatalmas fény hatására felveszem az éjlátó, hőlátó napszemüvegemet, hogy némiképpen a retinámat védjem a fény általi károsodásoknak.* ~ Te, teljesítenéd valakinek a kívánságát? ~ *Mugoi Ken megszokott hallgatagságából kitörve szól fel elmémben. Az úr szavára ajkaim cinkos mosolyra kelnek. S látom, ahogyan vészmadaraknak titulálható lények tartják fogságban arrancar társainkat. Milyen kár, nem igaz? Micsoda szimmetriát alkothatnak ezek így ketten. A kettejükből jövő energia pedig hasonlóképpen viseltetik, mint az oda lent tengő padlózat. Hallatlan, hogy ilyen eszközökkel próbálnak ellenünk hatni; de legalább a megállapításom helytálló volt. Nem csupán e világban rejlik ellenség, hanem vendéglátónknak is sajátos tervei vannak. Megállok a lépcső peremén, - másoknak furcsa, avagy nem furcsa módon - oldalra billentett fejjel nézem végig, ahogyan Eliziana szenved az állat karmai közt.*
- Barátainkat? *Rejtélyes hangon szólalok fel. Bizonyára ezt a vendéglátónk is hallhatja, hiszen nincs is olyan messze tőlem. Jó magam nem vagyok lent, mint a többiek. Tudom, hogy Desmond úgyis megmenti majd akár mindannyiukat. Én a kisujjamat sem mozdítom jelenleg. Számomra egyáltalán nem elég ennyi indok, hogy megmentsek valakit. Groteszk arckifejezéssel fordulok meg a harctól, hogy lassú léptekkel az úr felé sétáljak. Persze csak néhány lépést, amivel nyilvánvaló, hogy az egyik madár figyelmét is felkeltem.* - Nekem az a nő nem a barátom. Mondja, miért akarja, hogy megmutassuk az erőnket? Talán, ha jó indokkal szolgál, még megegyezhetünk. *Mosolygok az alakra, hogy lássa én már rég elhatároztam magam. Valahogy úgy gondolhatja, hogy akad itt valaki, akit ilyen könnyen nem lehet átvágni. Számomra komolyabb indokokra van szükség az erőm megmutatásában. Bár, ha haszonnal szolgál nekem, akkor is meg fogom tenni. Nem szükséges ehhez mások elrablása, különösen nem egy espadaé. Az a nő védje meg magát, ahogyan akarja. Minek is taposnék bele a büszkeségébe? Ha nem képes kirágnia magát abból, amit csinált; akkor nem rendelkezik elég erővel. Nem fogom csak úgy ezt neki szolgáltatni. E helyett inkább végig nézem a szenvedését, hátha értelmet látok cuki szemeiben. *_* *
- Ön egyáltalán nem akarja, hogy elmenjünk. Ha nem így lenne, nem állított volna akadályt nekünk. Miért? Mit szeretne ön valójában? Ugye nem várja, hogy mi magunk találjuk ezt ki?! Az kissé önző dolog volna, de valamiért talán pontosan azt akarják mind a ketten, hogy jöjjünk rá ennek a kastélynak a titkára. Az erőnket akarja, tehát ez egy teszt. *Állok meg keresztbe tett kézzel.* - Vagy talán..azt szeretnék, ha megoldanánk a fia problémáját? *Húzom fel egyik szemöldökömet. Egyszerűbb lett volna csak úgy belemenni a harcba, de az hozzám képest nem lenne eléggé kifinomult. Az erőm egy olyan dolog, ami jobbjára tabu. Nem mutatom meg balgatagul mindenkinek. Pláne azért nem használnám, mert Eliziana bajba került. Már a küldetés elején nagy volt a szája, ideje, hogy megmutassa nem csak a szája nagy. Gondterhelten sóhajtok egyet; nem feltételezem, hogy Desmondnak bármi baja eshetne. Díjazom, hogy ő a fracciónjai után ment, nekem viszont ez a nő nem jelent semmit. Bármennyire is tűnhetek ettől most kegyetlennek, nem abból a fából faragtak. Tudom, hogy a lélekenergiám meghaladja a jelenlévőéket, - mármint ami a mi fajtánkat illeti - okosan kell vele bánnom. S talán nem is az erőm lenne az, ami sokat érhet a későbbiekben. *

*Szemeim előtt szedálják le társainkat, én mégsem teszek egy lépést sem. Valahogy nem látom értelmét annak, hogy kezemet mocskoljam Las Noches egy espadajáért is. Eliziananak elég erősnek kellene lennie életéért, gyengeségéért fizessen maga; nekem nincs hasznomra a szabadítása. Ellenben tisztában vagyok tettemnek következményeivel, magamra vonhatom az uralkodó tekintetét, kinek reakciói egészen érdekesnek tűnnek. Viszonozom kedves gesztusát a mosolygást illetően, majd cukin pislogok vissza a társaságra egy pillanatra. Desmond bizonyára egyedül is képes lesz kimenteni a csapat fennmaradó részét, ebben biztos vagyok. Igazából nem akarok ebbe a primitív küzdelembe beszállni, nem volna hozzám illő; inkább csendben kivárom kérdéseimre a választ. Az úr már első mondatával értetlenséget vált ki belőlem.*
- Ugyan, ne tartson túl sokra. Maga bizonyára sokkal nagyobb erővel rendelkezik, mint én. S ahogy elnézem, a világokról kialakult képe is tökéletes. Pontosan ismerheti Hueco Mundot, én csak egy kislány vagyok. *Billegetem a fejem kelletlenül. Áh, miért is mélyülnék el az egoizmus káros szenvedélyében? Ezek hamis, és üres szavak, mik bizonyára terelésként szolgálnak. Tán elmémet kívánná részegíteni, valóban hasznos stratégia a célok elérésében. Ám ez nekem vajmi kevés ahhoz, hogy képes legyek lemondani céljaimról. Álarcommal fedem valódi gondolatfoszlányaim. Inkább csak kedvesen, lágyultan mosolygok, míg közelebb sétálok.* - Sejtettem, hisz mi másért fogadott volna ily' kedvesen? Egy igazi uralkodó ilyen; önön céljai vezérlik. *Fejtem ki véleményem az uralkodásról, melyet minden espada megtapasztalhat Las Noches falain belül. Tán van egy urunk Seth, de a fracciónok vezére azaz espada. Mi pedig nem szeretjük beáldozni magunkat "fiunkért", "lányunkért"; ezért is érthető a számomra, hogy miért választja magát, s nem pedig a fiának rejtélyének megoldását; vagy mit. Felvonom szemöldököm kecsegtető szavaira. De a szavak hátterében kutakodva újabb kérdésekre lelek, amik az én roppantul kiváncsiságos rafinált lelkecskémet nem hagyja nyugodni.*
- Sors és könyvek, miről beszél? Felkeltette az érdeklődésem; viszont nagy a ricsaj, nem gondolja? *Gondterhelten sóhajtok a háttérben zajló eseményekre. Nem hiszem el, hogy még mindig nem gyűrték le azt a két verebet. Persze ezzel nem Desmondot ítélem el, hanem inkább a másik espada vergődését; szánalmas. Nem csupán intelligencián aluli, de jobbjára az erejét sem nevezhetném megfelelő mértékűnek. Remélhetőleg ezt most be fogja látni, s elindul a fejlődés szakaszain, vagy nagyon le fog maradni; milyen kár érte. T.T Magam is a többiekre pillantok, Desmonddal pedig megengedek magamnak egy közvetített gondolatot; miután mindenki a földre esett és vége a balhénak.* ~ Ügyesek legyetek. *-* ~ *Csak ennyit mondok, mert ez minden olyasmit tartalmaz, amelyre kíváncsi lehet. Sokat mondó üzenet, ami pontosan az éberségre utal. Ő is láthatta, hogy passzivitásom látszólag semmiféle következménnyel nem járt Eliziana cserbenhagyásán kívül. Utólag pedig látszik, hogy neki sem esett semmi baja. Szóval személy szerint én a távozás lehetőségét fel sem vetettem magamban, amikor már szinte mindenki köddé válik előttem. A helyzet talán radikálisabb, mint hittem. Ha komolyan átakarja adni a koronát, akkor bármikor megtehetné; de ezek szerint el is utasíthatom. Mindazonáltal miért akarna utódjának? Túl sok kérdésem van hozzá, valahol el kellene már kezdeni a kérdések feltételét is. Azok nélkül sosem leszek tisztában, nem igaz?*
- Mondja, ön fél a haláltól? Vagy mitől is tart pontosan: Attól, hogy át kell adnia a helyét; vagy az egyensúly tökéletességének felborulásától? S ha "jó" , "rossz" energiákat mond; nem tudom pontosan miről beszél. Mi csupán fajok közti ellentéteket, ebből kipattanó háborúkat ismerünk. Sokkal konkrétabbnak kell lennie ahhoz, hogy tiszta gondolatokkal válaszolhassam meg kérdéseit. *Kicsit levetem álarcom, s mosolygó tekintetem hűvösen közömbössé válik. Nincsenek már itt társaim; talán titkokat sem kell annyira titkokká titulálnom. Kicsit elengedhetem magam, s dönthetek úgy, hogy felfedek néhány kártyalapot.*
- Okos, és erős. Tehát tudja, hogy tudós vagyok..a halál manipulátora. Csak azt kell kérnie, hogy mentsem meg a halálnak folyamatától, és megteszem. Természetesen nem ingyen, titokzatos úr! *Mugoi Ken dialektusa jár éppen a fejemben, amikor a kívánságokra térek rá. Valójában ő is az, aki a háttérben kicsit a fejembe magyaráz. Pontosabban segít abban, hogy gondolkodásom most is éppen annyira józan legyen; mint mindig is. Talán ettől nem is tűnhet olyan kellemetlen feladatnak; mert két lélek egy hüvelyben amúgy is egyensúlyt vesz fel azért, hogy bent maradhasson. Érdekes feladatnak tűnik, de tények nélkül nem megyek bele semmibe. Ezért kitárom karomat.*
- Sorsomról és feladatomról beszél. Viszont nekem odaát is van egy pár dolgom, ha haza térhetek időnkét..talán, nem bánom. De ha megadja kérdéseimre válaszaim, ettől függetlenül is besegíthetek. Akár kutatásokkal is megerősíthetem hatalmát. Igazán nem szükséges az ön helyére senki, nem igaz? *Akkor most ki manipulál kit? Elvégre is bizonyára maga is lett annyira kapzsi, hogy hatalmát ne adja csak úgy. Ha annyira érdekelné az egyensúly, már rég talált volna személyt a trónra. Most mégis miért gondolná meg magát? Valami terve lehet velem, tudnom kell, hogy mi. Mióta azt a bizonyos fegyvert akarjuk megkeresni, egyre jobban azaz érzésem, hogy el akarnak tántorítani ettől. Nyilván nem esek bele pitiáner kis csapdákba csak úgy, szándékok nélkül.*

Nem akarja elhinni, ennyi volt, vége volt. Tekintetében amúgy az üresség és a teljes érdektelenség szokott lakozni, s talán némi ártatlanság és a keserűség fénye az egyedüli, mely valahol mélyen megbújik az apátia sötétségbe burkolt leplében, most mégis kétségbeesetten fürkészi környezetét, szemeit Nataliera szegezve, mihelyst megérti, el akarják szakítani őket tőle. Neki szüksége van arra a lányra, s nem azért, hogy bármi szándéka legyen vele, nem. Csupán a puszta létezése elegendő neki.
Reakcióra esélye sincsen, érkezik ismételten olyan helyre, mely ugyan ismerős neki, mégis biztos benne, hogy még csak egyszer volt itt. A Nap most másképpen süt le az alant elterülő helyre, neki nem okoz problémát betájolni, hogy melyik fűszál mellett tegnap mikor sétáltak el. Túlzottan természetes neki ez a környezet ahhoz, hogy ezt eltévessze. Nem úgy, mint Las Noches, ahol hajlamos néha órákig körbe-körbe sétálni anélkül, hogy észrevenné. Hiszen ott olyan üres minden, olyan egyformák a folyosók, az utak, az ajtók, olyan jellegtelenek...
Már-már megfeledkezik környezetéről, s úgy érzi magát, mint egy kisgyermek a vidámparkban, aki elvesztette anyját. Mégis hogy fordulhatott elő ilyen? Hogy lehettek képesek marasztalni Nataliet? Hiszen még csak nem is tudnak róla semmit... Egyedül az ő privilégiuma, hogy Nataliet börtönbe zárja, fogságban tartsa, s ne engedje haza. Mellékes dolog, hogy sosem tenne ilyet. Túl nagy erőfeszítés. Így is elég az a ketrec, hogy a lány össze van zárva Desmond fejével. Az ő elméje pedig egy olyan börtön, mely gyakorlatilag azt is lehetetlenné teszi, hogy Desmond a saját fejében maradhasson. Nem csoda, hogy ennyire elvarázsolt. Persze ezt Natalien, s talán Elianán kívül senki nem értheti és értékelheti. Végtére is, csak velük osztozott meg önnön világfájdalmán.
Olybá tűnik, meg se tud szólalni, mindazonáltal amúgy sem szokása sokat beszélni, így esélyes, senkinek sem tűnik fel, mennyire meghatódott azon, hogy mindannyian vissza kívánkoznak menni Natalieért. Ugyan könnyedén tudná pótolni azt a lélekenergiát, ami szükséges ahhoz, hogy az átjárót világukba megnyissák - feltételezi, a kövek, melyekhez repítették őket, erre valóak - , még sem szentel sok jelentőséget neki. Ha szükség lesz rá, majd úgyis visszajönnek. Inkább tart attól, hogy mennyi időbe telik még, mire visszasétálnak a kastélyba. Kell lennie gyorsabb útnak. Kell lennie valami kerülőútnak.
- Natalie üzeni, hogy legyünk ügyesek. Azt hiszem, jól van. - közvetíti üzenetét, mely azt sugallja, hogy a primera számít rájuk. Talán nem akad fenn mindenki azon, hogy efféle kijelentést tesz anélkül, hogy valóban látható jelét adná annak, hogy kommunikálna vele. Ha csak Natalie nem dönt úgy, megpróbálja teljesen lezárni elméjét, akkor kész telefonhálózatként funkcionálhat Desmond felé - s mindez fordítva is így van.
- Mindazonáltal Sirenia kisasszonynak igaza van. Fő célunk a fegyver kell, hogy legyen, mielőtt elindul, Aberquero-sama. - arcának mimikája nem árulkodik arról, hogy kétségbe lenne esve, most is olyan nyugodtnak tűnik, mint általában. Tekintetéből viszont ha valamikor, most kivehető, mennyire elhagyatottan, szerencsétlenül érzi magát. Valami más is megváltozik benne ugyanakkor. Maga sem tudja, mikor tett szert a képességre, s ami azt illeti, tulajdonképpen nem is tudja, hogy rendelkezik vele. Az Admiración anélkül lép működésbe, hogy ennek tudatában lenne. Ha szerencséje van, így Aberquero-samát sikerül itt tartania maguk mellett addig, amíg el nem tudja mondani saját tervét és elképzeléseit. Talán meggyőzőbben tud hatni rá, valamint a többiekre is. Bár abban nem kételkedik, hogy fracciónjai igazat adnak neki, azonban tudja, hogy szüksége lesz az espadára is ehhez a tervhez.
- Terv nélkül azonban nem jutunk előre, kénytelenek vagyunk belátni. Kétségtelen, Sirenia kisasszonyban több rejlik, mint azt magam is tudtam. Kellett valami, amiért az uralkodónak szüksége van Nataliera... Kellett neki tőle valami, ami nem az ereje. Nem csak az ereje. - végez eszmefuttatást magában. Ahogy átgondolja a történteket, biztos benne, hogy a király sem számított arra, hogy lesz közülük, aki nem lesz hajlandó megmenteni a többieket. Még akkor sem, ha arrancarokról van szó. Tudja még a királyról, hogy van egy sarja, akivel nincs igazán jóban. Eszébe jut, amikor magyarázatot kapott kérés nélkül álmára. Tudták, mit álmodhatott, pedig nem vonták kérdőre őket. Abban ő maga is biztos, hogy Natalie is álmodott hozzá hasonlóan, hiszen észben, egy elmén osztoznak, s ha ők ketten megkapták ezt a látomást, akkor mindenki más is. A szolgáló szavai a bizonyíték ennek.
- Aberquero-sama, feltételezem felindultságából, bosszút kíván. Sirenia kisasszony, a káoszt megadhatom, ha egyet ért velem. Eliana kisasszony, támogatásában bízok. Ronan... te is vissza akarod kapni Nataliet. - próbál rátérni arra, hogy mi az a terv, melyet meg kíván hozni. Van elképzelése arról, hogyan szerezzék vissza Primerájukat, és abban pedig teljesen biztos, hogy semmi értelme egyenesen a kastélyba indulniuk. Még emlékszik a király lelkének szagára, arra a zamatra, aromára... együttesen sem lenne esélyük az uralkodó ellen. Még úgy sem, hogy haldoklik. Nem beszélve arról, hogy arról az információról nem tudnak, hogy haldoklik.
- Keressük meg a király fiát, még mielőtt bármerre elindulunk. Kis szerencsével talán néhány perc alatt vissza tudom vezetni a forrást... Az uralkodó fia az egyetlen, aki igazán hasznos szövetségesünk lehet. Általa visszaszerezhetjük Nataliet, megszerezhetjük a rejtélyes pengét, valamint olyan káoszt okozhatunk ebben a világban, amit a palota lerombolásával sem érhetünk el. Ha megbíztok bennem, és adtok egy kis időt, persze. - tudná még taglalni tervét, egyelőre azonban ezekre az információkra van szükségük a csapatnak. Amennyiben bármelyikük kérdést tesz fel, meghallgatja őket, és türelemmel válaszol rá, ha pedig beleegyeznek, meg is kezdi a keresést a király fia után. Úgy gondolja, ha egy éber transzállapotba kerül, akkor vissza tudja vezetni azon a síkon azt a forrást, ahonnan az álmokat kapta. Natalievel bármikor fel tudja venni a kapcsolatot, a nehezebb inkább az utóbbi lesz. Minden a szerencsén múlik. Beszélhet a király fiával, és szövetségre léphetnek vele. Feltételezi, neki is érdekében áll, hogy megbuktassa a királyt, éppen csak a módszerei ócskák. Ő jobbat tud neki ajánlani. Ahhoz viszont, hogy ezt véghez vigyék, társai beleegyezése kell. Séta közben még sem tud meditálni. Meg aztán, Ronannak is örömet okozhat a három testőrös dologgal. Talán nem lesz annyira ciki, hogy neki kard helyett csak egy korbácsa van...

„…These eyes can do more than just see!”
(Blind Mag)

A kérdés eldöntetett. Hiába, ő túl sok logikát talál saját ötletében ahhoz, hogy úgy érezze, érdemes megvalósítani. Akkor miért váratná magukat tovább? Mindenkinek jobban megéri. Úgy gondolja, egy ilyen szövetségessel oldalukon többet érnének el, mintha vakon tapogatóznának az ismeretlenben. Nem, annak nem lenne értelme… Ugyan ő a mestere annak, hogy értelmet találjon az értelmetlenben, erre azonban még ő sem lenne képes. A semmiből nem lehet valamit csinálni.
Csupán pár percre van szüksége hozzá, hogy a fűbe leülve transzállapotba kerüljön. Gyakorlottan mormol el alig hallhatóan pár mantrát, melyet általában erre a célra használ. Szinte érzi, hogy szervezete valóban megtisztul mindattól, mely szennyezné elméjét, bármilyen érzésről, érzelemről van is szó. Ahogyan egy embert sem tudsz igazán megismerni, ha szimpátiát vagy unszimpátiát érzel iránta, úgy a teljes semlegesség állapotát sem érheted el, ha felgyülemlik benned a feszültség. Le kell adnia belőle, s tesz is érte, hogy ez így legyen. Félreteszi földi bajait, s a küldetés adta gondjait. Többé már nem problémákat lát Natalie elrablásában. Egyszerűen kihívásokat.
Nem tudja, mennyi időbe telik, mire visszavezeti a szálakat, azonban azonnal megragadja őket, mikor érezni véli az elvezető fonalakat. Kicsit olyan, mintha szó szerint vendégségbe hívnák. Olyan egyértelmű, olyan hívogató… S mint aranyhal, lubickol tovább az éterben, nem is igazán tudja már, a való életben, vagy azon kívül tartózkodik immár. Talán nem is fontos, talán az egész lényegtelen, lényege merre lényegül tovább.
Szimpátiára és unszimpátiára nincs szüksége. Túlságosan befolyásolná őt a tárgyalásban. Ő csak céljait hozta magával, hogy közös nevezőre jusson a király fiával. Nem vált ki belőle érzéseket sem a sötétség, sem pedig a távolban felizzó, vörös szempár, sőt, tulajdonképpen tökéletesen úgy viselkedik, mintha az efféle abszurd történések számára mindennaposak lennének. Még némi elégedettség is tükröződik arcán, ahogy az ürességben úgy gondolja, lótuszülésben helyet foglal. Így mégis csak kényelmesebb számára.
- Nagyszerű. Máris nincs szükségem magyarázkodásra. – ha érzelmeket magával hozott volna, kikérné magának a faragatlanságot, amiért patkánynak nevezi őket. Nyugalma azonban túl nagy, túlságosan megrendíthetetlen ahhoz, hogy megszólja ezt. Türelem, türelem… csak türelemre van szüksége. Be fogja törni őt. Csak idővel, idővel.
Érzi a felindultságot a fattyon, ám hagyja, hogy kipárologjanak belőle ezek a negatív érzések. Túlságosan megszokta némelyik arrancar ilyetén viselkedését ahhoz, hogy meghökkenjen rajta. Ő pedig maga a keserűség, ő az élő apátia, a türelembe mártott bánat, ő nem hagyhatja magát ilyen egyszerűen provokálni. Tulajdonképpen még tetszik is neki, hogy ilyet láthat. Kicsit olyan, mintha az ilyen emberek kiegészítenék őt egy bizonyos szinten. Ahogyan Natalie is kiegészíti őt, ha éppen arra van szükség.
Nem különösebben reagál arra, ahogyan elaltatják. Kedves mosoly húzódik végig kígyószerű vonásokkal rendelkező arcán, s mintha csak egy mozira ülne be, kezdi álmodni a vágyakat és álmokat. Mint legutóbb is, ismét úgy reagál, ám nem tehet róla, hiszen ő már igencsak nem tudja, hogy mi is, mely része is önmaga. A képek pedig felvillannak, egyik a másik után. Álmok, vágyak vagy célok? Nem, ezt csak önmaga tudja hát. Nem is tiltakozik előle, hogy a király fia mindezeket megismerje. Ha neki ez jó, hát legyen így… Rajta ne múljék! Mire várnak? Szórakozzanak! Ő maga is kíváncsi a válaszra!
Ám mi az igaz válasz? Talán az, amiben egy anyuka elmegy egy cukrászdába, hogy három éves kisfiának tortát vegyen? Gyönyörű álom, gyönyörű vágy. A nő szempontjából látják, ahogy haját igazítgatva tér be a cukrászdába, s hosszasan válogatni kezd közülük. Szereti a gyermekét. Szereti, mert ő a sajátja. Az ő vére, az ő izzadtsága. Hosszú hónapokon át hordta őt szíve alatt, most pedig újabb év telt el családi boldogságában. Szereti gyermekét, szereti férjét. Ő valóban mindent megtesz azért, hogy szülinapja tökéletes legyen.
Vágyódik másra is… Vágyódik édes csókra. Nem, az a lány sosem vette őt észre. Mégis miért tette volna? Csak mert egyszer egy szünetben beszélgettek? Add fel, add fel… Vajon milyen ízű lehet ajka? Vajon milyen melengető lehet édes ölelése?
Ölelés nem kell! Nekem ölés kell… Sikolyát akarom hallani! Sírását, nevetését, míg végleg el nem halkul! Már érzem, ahogy a kés húsába váj. Többé nem alázhat meg, nem gyalázhat meg, többé nem árthat nekem senki sem!
Mégis miért ölnél? A béke biztonsága, nekem az kell! Kell a nyugalmam, kellesz te is… Gyere vissza hozzám, nélküled nem élem túl!
Vess hát véget önmagad életednek! Nincs értelme, nincs semminek sem értelme! Engem senki sem szeret… Legnagyobb bűnöm talán most követem el. Vágyam mégis teljesítem. Csak pár lépés, míg a szélét elérem. Vajon milyen érzés zuhanni? Vajon milyen érzés földet érni? Nem, már hamarabb meghalok, mielőtt ezt megtudatom. Nem kell félnem, addigra már nem érzek semmit.
Szánalmasak vagytok! Szánalmasak vagytok mind! Én nem akarok ennyire szánalmas lenni! Nem engedem, nem engedem, TAKARODJ KI A FEJEMBŐL! Egyszer még hazatérek, esküszöm.
Te pedig negatív vagy… senki sem kérdezett. Hogy tessék? Az én álmom? Nem is tudom, melyikkel kezdjem. Szerettem volna önálló lenni. Tudjátok, kikerülni a családi fészekből, biztos állás, autó, saját család, meg ilyenek. Persze, ehhez vissza kéne térnem a holnapi vizsgámhoz, értem.
Ambíciók, micsoda ambíciók! Osztozom. Tudod, én egy saját vállalkozást akartam. A saját ruhamárkám.
Nahát, még egy művész! Tudod, én mindig is híres szobrász akartam lenni. Sajna sohasem sikerült.
Szeretlek, megöllek, szeretlek, megöllek, szeretlek! Meg kell, hogy öljelek. Engem nem korlátozhatsz, Desmond.
- Kérlek, szólj, ha a sajátom látom. – mormolja békésen, láthatóan nem zaklatja őt fel semmi sem abból, amit lát. Talán fel se fogja, mi az, amit pontosan lát. Hidegen hagyja az is, amikor a saját nevét hallja viszont.
- Jobban érdekel, mi a te álmod. Beszélgessünk kicsit róla. – cseverészik a király fiával, aki úgy tűnik, már sok mindent tud róla, ő maga azonban alig valamit. Azt se nagyon tudja, hogy lenne illendő megszólítania. Talán nem veszi rossz néven, ha magázódik vele.
- Nem kell, hogy üssék egymást céljaink. – kezd bele a puhatolózásba – Tudod, nekem csak céljaim vannak, nem álmaim. – pár másodpercre elhallgat, ahogyan egy álombéli, hátborzongató kacajt hallgat. Miért ilyen primitívek mindannyian? Miért ennyire manipulálhatóak? Ostobák, egyszerűek. Semmire sem képesek.
- Jól értettem, király akarsz lenni? Uralni akarod a világot? Szép, igazán szép álom. De miért csak álom? Miért nem cél? Tudod, az álmok azért álmok, mert megvalósíthatatlanok. – üti tovább a vasat. Nem zavartatja magát a még mindig őt sorozó képek láttán. Tulajdonképpen az egész olyan számára, mintha csak beült volna megnézni valami ostoba filmet, mely azt kívánja, minden ötödik percben szóljanak hozzá valamit. - Tudod, én segíthetek az álmodból célt alkotni.