Nem ugráltam az örömtől, amikor ki lett adva a parancs, jelenjek meg egy felderítőcsapatban két espada társammal, s nem azért, mert nem fűtene az izgalom utáni vágy (bár ami azt illeti, nekem valahogy bőven elég az az izgalom, amit akkor érzek, amikor megint eltűnik valamelyik verses füzetem), csupán ez probléma van: mit kezdjek Juniorral? Halogattam sokáig a döntést, hogy addig is kire bízzam a gyereket, aki ugyan nem az én gyerekem, de lassan annyiszor hallom őt, hogy apunak szólít, hogy bevallom, kezdem elhinni. Igazság szerint meg akartam rá kérni Flaviát vagy Ivelát, hogy addig is vigyázzanak rá, amíg én elhozok valami misztikus pengét Sethnek, de… nem volt rá bátorságom. Nem mintha nem beszélnénk és találkoznánk minden nap, de bevallom, sosem voltam jó abból, hogy másokkal kommunikáljak, és végül úgy elment az idő teázással, legozással, vagy Flavia gyűjteményének nézegetésével (még mindig giccsesnek tartom azokat a barokk festményeket, amiket Flavia hozott), hogy végül addig halogattam, míg végül teljesen elszalasztottam az utolsó lehetőséget. Agyalhattam rajta eleget, hogy most vajon mit kezdek a helyzettel, s végül fejvakargatva állítottam be a torony legfelső emeletére kialakított társalgóba Junior kezét atyaian megfogva, mintha valóban a fiam lenne, hogy feltegyem a kérdést a hallgatóság felé.
- Nos… izé… – szabad kezemmel a tarkómnál túrok bele fekete hajamba, szemeim pedig kissé lesütve vizsgálom a perzsaszőnyeget.
- Seth azt mondta… mármint… – pillantok rá az izgága gyerekre, nem akarom, hogy tudja, hogy véresen komoly feladatot kaptunk, nem pedig játszani megyünk.
- Kincskeresőzni megyünk Juniorral, ki jön velünk? – pókerarcot felvéve vizslatok végig a négy személyes tömegen, végigpillantva mindegyik fracciónomon. S lévén Ivela és Flavia mindketten úgy döntenek, maradnak, csupán Eliana és Sirenia felé ejtek meg egy kínos mosolyt jelezve ezzel számukra, segítség kéne Junior pátyolgatásában. Remélem, nem lesz túl veszélyes.
A pontos információkat a trónteremben tudjuk meg, igaz, még be se kell lépnem oda, hogy tudjam, Natalie is velünk kell tartani. Bevallom, a másik espadát nem ismerem, jobban mondva Natalien és Montero-samán kívül egyetlen espadát sem ismerek, legfeljebb a nevüket, ráadásul Aberquero-sama is nő. Néha kezdem úgy érezni, hogy megfojt a női többség, s nem, nem volnék hímsoviniszta, meg azt is pontosan tudom, milyen érzés nőnek lenni, kusza, anyai, vidám, keserű, önmarcangoló… S még sorolhatnám, ám bevallom, nem szeretnék ezzel foglalkozni. Megfáradtan csóválom meg fejem, miután megkapunk minden információt és fordítom le az egészet gyereknyelvre, lecsupaszítva tényleg csak annyi, hogy kincset megyünk keresni, legalábbis célom, hogy Ronny ezt higgye.
- Azt hiszem, már mindent tudunk, szerintem indulhatunk. – kényszeresen babrálok az egyik fülbevalómmal és szorítom továbbra is Junior kezét, nem veszíthetem el. Már azon agyalok, hogy körbemagyarázkodjak Elianának, Sireniának és a másik két espadának, hogy nem az enyém, valóban nem, azt hiszem…
- Ronan a fraccióntársatok. Egyébként örülök, hogy velem tartotok. – villantok meg egy bizonytalan mosolyt a két nőre, mielőtt elindulnánk egy gargantán át. Csak magamban teszem hozzá, hogy szükségem is lenne rájuk, mert egyedül egyszerűen nem bírnám. Más dolog, ha időnként leülök vele játszani, és megint más, ha egy remélem, nem túl veszélyes küldetésre kell mennem. Célom hát fenn tartani a látszatot, csak játszani megyünk.
- A hajó kikötött, a terepszemle következik. – bizonytalanul pendezgetem nem létező apai ösztöneim, s sütök el egy poénosnak szánt, ám gyenge poént, hogy Ronan örüljön, én pedig annak örüljek, hogy ő örül, vagy valami ilyesmi. Persze azonnal körbe is nézek érkezésünk után a romvároson, bár a megváltozott fényviszonyok miatt beletelik néhány másodpercbe, míg sikerül felfognom, hol vagyunk, és mi is történik. Jobban mondva arról fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, az egzotikus környezetben viszont úgy érzem, határozottan jól fogom magam érezni.
Elengedem végre Junior kezét, remélem, nem csatangol majd el, elég nekünk, hogy azt a pengét kell keresnünk, s sietek Aberquero-sama mellé. Mert bemutatkozni illik… remélem, azt hiszem. Legalábbis bemutatkoznék, azonban annyira el van foglalva az egyik romdarab nézegetésével, hogy deja vu érzésemmel gyötrődve szalasztom el a lehetőséget. Ismét csak ez történik, nem merek a másikhoz szólni. Tekinthet talán faragatlannak is, amiért egy méterre tőle ácsorgok és pislogok rá, már amíg tudok pislogni, hisz hamarost elszabadul valamiféle reiatsu, amit nem tudok mihez vagy kihez kötni. Jobban mondva, kihez még talán, csupán a hang az, ami nekem teljesen ismeretlen, pedig annyi mindent ismerek, s nyel el végül minket egy fekete lyuk. Talán máris elbuktunk?
A környezet valóban ideális a magamfajta számára. Kellemes meleget érzek, a nedves, sűrű páratartalmú levegőt ahogyan belélegzem, úgy emelkedik, majd süpped le mellkasom. A magamfajta kígyóknak ez a hely egyszerűen tökéletes, azonban nem igazán vagyok tudatában ebben a pillanatnak, hogy mi történik és mi nem. Álmaimban épp egy műtőasztalon lélegzem az éltető oxigént, ott most nem én vagyok, s nem a rajtam fekvő meleg test okozza mellkasom hőségét. S ahogyan az egyik valóságban a szív leáll, a másikban úgy dobban egy nagyot, hogy riadtan emeljem törzsem a magasba. Hirtelen ülök fel a földön, kezeim az avarban tapogatózva, nem tudom, mennyi idő telhetett fel, néhány másodpercig még mindig az álombéli képet hiszem valóságnak. A hirtelen mozdulat miatt (ha Sirenia nem figyel vagy nem elég gyors) esélyes, hogy fejeink hangosan koccannak, s nem kevésbé fájdalmasan.
- Hátöööö… – dadogok fájós fejem tapogatva és emésztem a kérdést. – Fogalmam sincs, hol vagyunk… – válaszolok tétován, hisz tényleg nem mondták el nekem, hogy a Föld mely részére érkezünk. S végül kegyelemdöfésként még egyszer összezizzenek, hisz valaki mintha belém csípett volna. Halk „au” kiáltással keresem meg Natalie tekintetét, hogy megkérdezzem, ezt vajon miért kaptam. Azt hiszem, tettem valamit, amit nem tettem, nem tudom, lehet, nem tetszik neki, pedig én nem tettem semmit, esküszöm.

[Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott, nem nagyon megy a postolás egy ideje, de végre összekapartam magam, még ha nem is lett az igazi, úgy érzem. >< Nem sikerült full interaktot adnom mindenkinek, azért próbálkoztam, legalábbis annyit biztosan, amennyiből ki lehet indulni valamerre. >< Azért megint csak bocsánat, hogy a történéseket nem vittem sokkal előbbre, meg hogy teleraktam trollságokkal, nem bírtam ki az utóbbit. xD Nati, ha nem baj, egy nagyon kicsit bemozgattam a karidat azzal a csípéssel, de valahogy kinézem belőle, ha nem jó, szólj és javítom. ><]

*Egy hely, ahol kaland vár; egy hely, egy kihívás. Érdeklődve ülve az asztalom mögött azon gondolkodom, hogy vajon ezúttal miféle küldetésre küld el Seth. Eddig, minden rálátásom szerint aligha volt olyan küldetés, amelyre nem küldött volna el. Noha, nem én vagyok az egyetlen arrancar; mégis egy ideje már megfogalmazódott bennem egy érzés: Seth tesztel engem. De mi van akkor, ha éppen én pontosan ezt akarom, hogy teszteljen? összeteszem két kezem az asztal fölött, s felpillantok az előttem lévő, ember magasságú lombikra. Nos, ha ennek így kell lennie, akkor nem fogok ellenkezni. Elvégre is ez egy kihívás. Felhúzom fekete kesztyűimet, majd megnyomva a holopanelt, felnyitom a jobbomon elhelyezkedő speciális széfet. Arcomon érdekes mosoly terül el, ahogyan oda lépve veszem le eme úthoz megfelelőnek gondoló öltözetet. Csak a szokásos felszerelések, valamint a kardom is, abban reménykedve, hogy ezúttal nem kell majd Hueco Mundo porlepte talajzatát koptatnom.*
~ Egy lépéssel közelebb? ~ - Egy lépéssel közelebb kis barátom. *Suttogom Mugoi Kennek, kivel lelkünk és testünk egyaránt összeolvadt. Egy pokollény él bennem, s néha egy-egy emlékfoszlánya tompítja az elmémet. Mindezeken felül tulajdonképpen nem zavar. Sőt, akár gondolhatok erre kísérletként is, hiszen rengeteg új információ birtokában már neki is láttam egy új eszköz elkészítéséhez. Mindezeken felül még mókás fazon is, akinek néhai beszólásai a fejemben néha kiváltképpen találóak. Egy szürke köpenyt húzok az öltözetem fölé, aztán már csak a szemüvegem hiányzik. Az én drága szemüvegem, amit sokféleképpen lehetne hasznosítani még. *.* Végül elindulok a gyülekező helyre. Egy sejtelmes mosoly húzódik el új groteszk külsőmön. Két egymásban létező elkülönülés a szememben negatív színben, de nem negatívan csillan vissza Quintanak.*
- Yare, yare.. *Lemondóan sóhajtok a kis magán akciójára a garganta megnyitását illetően. Primitív törpehangya, meglátszik, hogy nem ért a részecske stabilizáláshoz. Elnyújtózok egy kicsit, meg mosolyogva integetek Desmikusznak (közben konstatálva, hogy milyen aranyosak a fraccusával *_*). A köpenyem alól előhúzok egy noteszt és egy tollat. Néhány új, eszembe jutó képlettel indítom a kalandot addig, még csak lehet. Jobbjára tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy páran itt szeretnék elkapkodni, vagy éppen jobban sietni a kívánt tárgy megszerzéséért. Nem szokásom csapatban dolgozni; legalább is csak ritkán. A titkos kutatásaimról a saját fracciónjaim sem tudnak, miért kéne éppen megosztanom ama tevékenységemet, amibe éppen belekezdtem?* ~ Kac..kac, csak a tárolási analízist írod le? Dobjál már rá egy piros gombot, idióta! ~ *Oldalra billentem fejemet, s elképzelem a piros gomb megnyomása utáni történéseket. Széles mosoly kerül az arcomra. A quinta olyan kis aranyos, elférnek még a testében a nanorobotok. *_* Így hát megharapom a szám szélét, és igyekszem rácsodálkozni a tájra, a hangzó szövegre, és a rettenetes elnyelésre. Klasszikus történés arra az esetre, ha a dolgok kiszámíthatatlanná válik. Mi volna kiszámíthatatlan egy Granz számára? Leginkább azok a tényezők, amelyeket nem lehet leírni számokkal. Na meg jelen pillanatban Seth képletét sem tudom összerakni. Viszont ez a játék egy újabb fok lesz arra, hogy megdöntsem a trónon ülő polipot. Mintha csak egy super marioban lennék. Én vagyok a super mariska, és szinteket kell lépni. *_* * - De szép! *-* *Bökdösöm oldalba desmondot, miután felpattannak szemeim az új helyen. való igaz, hogy szépnek látszik a hely; azonban a szememben titkon egy gyanakvó fény kezd el keringeni. "Jó szórakozást, kis barátaim!" Majd ha lesznek pillangók, akkor szórakozok! >.> Egyébként is, tiszta reatsunak nem kéne léteznie. Tudományos szemmel kémlelve a világot, minden entitásnak van olyasmi jellemzője, ami szennyezi a kisugárzását. Ilyenképpen vagy egy sosem tapasztalt, kimondottan izgalmas helyen lehetek. Vagy esetlegesen egy felsőbbrendűvel lenne dolgunk? Megnyalom szám szélét éppen abban a pillanatban, amikor Eliziana füttyent egyet. Szüntelenül mosolyogni kezdek, tetszik ez a hely! El is teszem a noteszem, és megnyomom a kéz panelemen azt a gombot, ami a térkép felvételére szolgál. Egy újabb hely tervrajzának eltárolását intézem el, ehhez pedig nem kell semmi mást tennem, mint elindulni. Már éppen fel is venném a lelkesedésemet, mikor az Espuda Vex csontosának gondolna. Megtorpanásomban megpöccintem az ujjam hegyét oldalra billentett fejjel. E mozdulatra a kezemből egy röpke bara pattan bele abba a fába, melyen Eli-sansan csücsikél.*
- Hű de nagy zuhé! *_* *Csodálkozva, tátott szájjal pislogok, amikor összedől a fa.* ~ Tényleg hasznossá tetted magad! ~ *Kárörvendően vinnyog Mugoi a tettem felett, majd én a részemről belekarolok Nia-chanba. * - Ugye nem baj, ha csatolom magam? Tudod olyan rémisztő ez a hely egyedül. T.T *Bogárcica szemekkel, bánatos fénnyel pislogok a fraccusra, abban reménykedve, hogy nem bánja a lefoglalásomat. Itt se pillangó, se Kiyo, se..se..
Csak egy dolog van itt, - amiért lelkes lehetek - a helyszínen keringő maliciózus lappangás. Alig várom, hogy felfedezzem a legújabb miérteket, addig is szerintem jól fogok szórakozni..ugye Ken?*

Még másodpercek múltán is zeng egy kicsit a fejem a Sireniával való összekoccanástól, s tapogatom homlokom azon pontját, amely még mindig sajog. Nem vagyok vezetőnek való, ha még ilyen ügyetlen is vagyok, igaz, a koccanás nem ügyetlenségemnek köszönhető, sokkal inkább a hirtelenségnek, ahogyan kiszakadtam az álomból ebbe a valóságba. Bár bizonyára Sireniának jobban fájt, mint nekem, legalábbis ettől tartok, majd mindenképpen többször is bocsánatot kell kérnem tőle, bár még nem igazán tudom, hogyan fogok erre sort keríteni a jövőben. Szenvtelenül nézek a szemébe, egészen olyan, mintha elvörösödött volna, ezt pedig nem igazán értem. Biztosan melege van… Egészen bájos így, fogan meg a gondolat még mindig kicsit sajgó fejemben, s tápászkodok fel útra készen. Igaz, nem tudom, merre kéne indulnunk, feltehetőleg nem azt az irányt kéne követnünk, amit Natalie megszabott Aberquero-samának. Elfojtok egy mosolyt, mely nem igazán tőlem ered, s a kidöntött fához lépek kényelmesen, hogy kezem nyújtsam az Espadának. Nem lehet kényelmes neki ez a megaláztatás, én pedig nem kívánok neki rosszat, elvégre nem ismerem. Ha elfogadja a kezem, akkor szó nélkül felsegítem, ha nem, akkor csak fejet csóválva fordulok vissza fracciónjaim felé.
Talán utolsóként eszmélek fel, hogy egy idegen lép köreinkbe, s hajolok le kissé Sirenia felé, hogy megérthessem, mit szeretne megsúgni nekem. Rafináltabb nőszemély, mint elsőnek tűnik, van benne valami, ami arra utal, sokkal okosabb annál, mint aminek mutatja magát. Ez pedig tetszik, jó tulajdonság. Biccentek is neki okosan, legalábbis remélem, hogy elég okosnak tűnök ezzel, vagy legalábbis nem ostobának, tehát konstatálom a tényt, amit elmondott. Pedig ez a hely dúslakodik reiatsuban, őt valahogyan még sem érezni úgy, ahogyan kéne.
- Á, tehát számított ránk. Remélem, mihamarabb találkozhatunk vele. – vesztem el a fonalat jövetelünk eredeti céljával kapcsolatban, s reagálok az idegenre úgy, mintha teljesen természetes lenne az, hogy kiérkezett volna értünk. Valamiért nem tartom természetellenesnek, hogy így viselkedik, s hogy gyakorlatilag már vártak érkezésünkre, s magam sem értem viselkedésem indíttatását. Bár gyakorlatilag sosem ismerem saját indítékaimat, nem ismerem önmagam, mélyüljek el haragban, szépségben, keserűségben annyiszor és olyan mélyre, ahányszor és amennyire csak akarok.
Nem sokat beszélek, egyébként is hallgatag alkat vagyok, s követem a nőt csapatom élén az egyelőre még kellemes környezetet szemlélve. Ahogyan egyre mélyebbre jutunk, úgy változik az viszont, a leginkább viszont nem is a meleg zavar meg – a túl meleg időjárást sem bírom igazán - , hanem az, amikor a levegő vészesen hűlni kezd. Igaz, egy pillanatra még érkezésünkkör is tapasztaltam effélét Eliana felé; néha egészen olyan, mintha fagyos télként csapna ki reiatsuja, én pedig nem bírom a hideget. Talán nem vette észre gyengémet, amikor egy pillanatra ledermedtem a hideget megérezve.
Ahogyan egyre hidegebb lesz, úgy lassulnak le lépéseim. Kényelmesen sietős menetelésemből gyakorlatilag kínzó vonaglás lesz, s kezdek el rendszeresen ásítozni úgy, mint aki már napok óta nem aludt volna.
Talán éppen ennek köszönhető, hogy sikerül a sziklaomlásnál is Natalie, Eliana és a vezetőnk mellett maradnom. Az ezzel járó zaj ugyan felráz kicsit, s sietnék vissza, azonban észlelnem kell – igaz, kicsit késve - , hogy mi is történt igazán. Két fracciónom maradt hátra, közülük az egyik az, akiért a lehető legnagyobb felelősséggel tartozom.
- Vissza kell jutnunk értük. – fordulok az idegen nőhöz, azonban kérésem nem talál értő elmére, s követeli tőlünk újfent, kövessük őt tovább. Tehetetlenül döntöm kissé oldalra fejem, s kezdem el idegesen piszkálni az egyik fülbevalómat. Aggódom azért, hogy nem mostanság érkezik el az újralátás, azonban felelősséggel rendelkezem Sirenia és Ronnie iránt. Legalábbis, azt hiszem, mintha nekem ezt mondták volna…
Hosszú távú önmarcangolásra azonban nem kerül sor, nem hagynak időt rá egyszerűen. Út közben újra és újra szótlanul hátratekintek, egyáltalán nem értem, miért nem lehetne már most összeszedni őket. Talán az egész szándékos, talán szánt szándékkal akarják elérni, hogy különválasszanak minket. Hisz bárkik is ők, számítottak arra, hogy jelen leszünk, s terveznek ellenünk, hogy elpusztítsanak. Kezd zavaros lenni az egész, nem igazán értem.
Trónon terpeszkedő uralkodó nem sugall teljes magabiztosságot. Minden, amit látok, csak körítés, semmi más, csupán megtévesztés, én azonban kíváncsi vagyok. Mi lehet élete legszebb és legszörnyűbb emléke? Ekkor már az egyik gyűrűm csavargatom ujjamon, s szuggerálom annak mintázatát, mintha bármi érdekeset tartalmazna.
- Egyáltalán nem vagyunk… – következik egy nagy ásítás félbeszakítva mondandóm – álmosak. Igaz? – várnék megerősítésre Elianától és Natalietól, holott ha valaki, én bizonyára úgy nézhetek ki, mint aki már egy hete nem tért nyugovóra. Magamban kérdéseim halmazát sorolom, melyeket már nem tehetek fel, hiszen szobánkhoz hurcolnak minket. S nem lévén mit tenni engedek annak, hogy a szobába térve elnyomjon az álom.

//Elnéztem a mesélést, abban a hitben voltam, hogy a barlangot kaptuk, javítottam... Szegényes reag lett interakt terén, legközelebb összeszedem magam.//

*Csak egy átható mosollyal konstatálom a helyzetet, ami a másik espadat illeti. Nézem őt, s csak nézem. Oldalra billentem fejemet értetlenül, hogy mennyire ügyesen kerüli ki a faomlást. Pedig olyan szépen dőlt össze az a fa. T.T Szegény pici pára, ezért nem érdemelte meg a halálát. Sóhajtok egyet, s bármennyire is csatlakoztam Desmikuszékhoz, inkább kicsit lemaradok. Mindenki annyira jól érzi magát, és annyira elvannak a maguk világában, hogy kár lenne őket megzavarni. Kezdek hozzászokni, hogy ritkán leszek abban részes, hogy az egyik fracciónomat hozhatom el egy ilyen küldetésre. Noha, nem hiányolom annyira őket, mint ahogy tűnik; viszont unalmas így, hogy nem tudok kedvemre kivel szórakozni. Még csak pillangót sem foghatok, vagy egyebek. >.> Ráadásul, ha úgy beszélek, azt ők nem értik meg. Akkor most hogyan is legyek egy csapat arcsimarcsi részese? Valahogy a sehogy közepén kb. S nagyjából ez a hely sem különbözik a többitől. Legalább is az eddigi észrevételeim szerint, talán valamiféle történelmi múlttal ugyan rendelkezhet, de sok lakóval nem valószínű. Ha csak nem a föld alatt húzzák meg magukat, ami még ésszerű is volna egy ilyen helyen. Furcsa és rejtélyes hely; ez az egyetlen tény, amitől a kíváncsiságom felébred. Imádom a furcsa, ismeretlen helyeket. Némi szerencsével a további kutatásaimhoz is találok jó kis dolgokat, vagy ha más nem, Elizust viszem a boncasztalra. *.* Kicsit felélénkült fantáziával folytatom a nézelődést, míg aztán a csapat elé egy feltűnően jól öltözött nőszemély lép. Romlásnak, tán ég pusztulásnak is indult környezetbe sehogy sem illik bele egy ilyen "nőnek" a jelenléte. Hatalmas mosollyal kezdek el integetni neki, olyan aranyosan mutat a kis topogójában a maga stílusával. Biztosan nehéz napja lehetett szegénynek, hogy így viselkedik velünk. T.T Mindenesetre követem én is őt, egy kicsiny buja pillantással. Kíváncsi vagyok, hogy mit is szeretne nekünk mutatni; meg természetesen arra is, hogy merre vezet majd.
Már előre tudom, hogy valójában nincs is választásunk a követését illetően, hogy bele kell mennünk a játékába; ez pedig még jobban feltüzel. Van egy olyan érzésem a nővel kapcsolatban, hogy ő fog elvezetni valaki olyas valakihez, aki majd még jobban érdekel majd engem. Míg a többiek bizalmatlankodva próbálnak bele vagy nem bele menni a játékba, addig én a részletekre figyelek oda inkább. A természet lágy ölén sétálva, ahogyan a percek csak múlnak, úgy a minket körül ölelő évszak is zordabbá lesz. Miféle helyen is vagyunk mi? A természet egyensúlya valahol felbomlott. Tán a talajjal volna valami? Némelyest felcsillannak szemeim eme felvetésre. Kezeimet kicsit kiropogtatom, majd a kesztyűmet a talajhoz érintem, hogy mintát vehessek. Az analizálás időt vehet igénybe, ezért a pityegésre majd várhatok. S hogy biztossá tegyem a legújabb leleteimet, némi növényzetet is elteszek egy tasakba, - amit utólagosan a zsebembe mélyesztek - . Alig várom, hogy valami roppant érdekes információkhoz juthassak, addig is követem tovább őket az egyre zordabb környezetbe. Maga a hegyoldal már nem is annyira tetszik nekem. Undokul nézelődök felfelé, kemény előérzettel egy "kisebb" katasztrófa felé. Mégis kinek jut eszébe ilyen bután butuló butus buta gondolat, hogy ilyen időbe felfelé röppenjünk? *.* Mindenesetre bemászok valaki mögé, hogyha jönnének a gonosz sziklák, akkor ne engem találjanak el. >.> Éppen csak sikerül egy sonido mozdulattal átlibbennem a másik oldalra. Nyitott szájjal döntöm oldalra a fejemet.*
- Viszlát otthon! *Vigyorogva integetek a sziklák mögül, míg aztán picit várva mi ismét elindulhatunk az ódon kastély irányába. Igazából csak egyet nem értek ebben a történetben; miért mindig ilyen csúnyácskák ezek a kastélyok? Olyan nyomasztóan hat. T.T Mintha csak egy kalitkába zártak volna, amit már agyon használtak. Nem szeretem a piszkot, ám a vak is látja, hogy minden tiszta pókhálós. Legalább úgy néz ki, mint amiben Drakula gróf élt az emberek históriája szerint. Sóhajtok egyet, és billegetem a fejemet, néha pedig erősen bólogatok az öregúr feltevésére. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy fáradtak vagyunk. Ilyen időben viszont én ugyan nem alszok. >.> Mivel még mindig nem pittyegett a kesztyűm, így halkan belopózom Desmikusz barlangocskájába, és kiülök az ablakpárkányra. Sokáig olyan más az idő. Én ismerem már a világot, ismerem már, hogy a természet miként is viselkedik. Itt minden olyan racionalitástól elvonatkoztatott. Túlságosan dühös és kaotikus. Kiszámíthatatlanul rejtélyes, ami felettébb üdítő egy olyan személy számára, mint én vagyok.
Ámbár e gondolatok addig foglalkoztathatnak, amíg aztán egy villámlástól "meg nem ijedek". Nyaú, hol van a laborocskám és az én kicsi pillangócskáim? T.T Különös indulatok, és fejben levő sugallatok hatására elindulok egy ágy felé. Megállva mellette lefagy arcomról a mosoly, áthatóan figyelem Őt alvása szakaszában. Megvárom, míg a REM szakaszában elmerül, s csak akkor eresztem el magam kicsit. Komor arcom kerül napvilágra, s lassan; édesen fúrom be magam mellé a takaró alá. Egy nagyobb dörrenés után pedig teljesen elmerülök a takaróban közel a mellkasához.* ~ Jó éjt, Desmond! ~ *Még kiengedek egy robot pillangót őrjáratozni a szobában, mielőtt a pillangók édes mezejére érnék. Buta villámok, utálom őket. T.T*

Ha tudatának tudatában lenne, minden bizonnyal a hideg kirázná, amiért Natalie mellé fekszik. Már ha hüllőkéhez hasonló testfelépítése képes lenne megborzongásra... Nem arról van szó, fából van, s tökéletesen tudja önmagáról, hogy Natalie nem semleges számára. Nem táplál iránta gyengéd érzelmeket, pusztán vágyakat, ám nem reményeket. Az ő számára azonban mit sem érnek a vágyak... Túl sok más vágy él benne, túl sok emlék, melyek bőven pótolnak bármiféle sóvárgást. S ő nem ember. Hiába igyekszik megtalálni emberi mivoltát, ő már sosem lesz az. Nem lesz képes újra azzá lényegülni át, ami valaha is volt, s valahol ő ezt már képes volt megtanulni elfogadni. Hisz hogyan másképp tudott volna ennyi ideig túlélni? Hisz számukra, lidérceknek a túlélés a fontos. S míg mások kakaskodnak, nyíltan harciaskodnak... ő inkább ravaszul megbújik. Meghúzza magát, mint földön csúszó rokonai, s csak akkor támad, ha rálépnek farkára.
Nem észlel tehát semmit a villámokból, a kihűlt test hozzásimulásából, s abból sem, ahogyan a vékony ujjak rátapadnak mellkasára, magukhoz szorítva őt. Pedig gyűlöli a villámokat. Gyűlöli az esőt, gyűlöli a hideget, ám még ezeknél is jobban gyűlöli az álmokat. Évtizedeken át sosem volt semmilyen álma, vagy ha volt is, egyszerűen nem emlékezett rá. Legfeljebb viselkedésének megváltozott nyomai utaltak arra, ha valamiféle nem hozzá tartozó emlékkép rémlett fel az éjszakai látomásban. Egészen néhány héttel ezelőttig, hisz mostanra már mondhatni, rendszeressé vált a csontjaiba nyilalló fájdalom, s minden ismerősnek tűnő, ám ismeretlen szöveg, melyeket újra és újra végighallgat. Azzal a tudattal hajtotta álomra fejét, hogy ismét túl kell élnie azt a kínt. Nem fél tőle azonban. Ennyi nem elég számára, hogy ne merje lehunyni szemét.
A kép ismét ugyanaz, ami az utóbbi időben mindig. A monotonnak hangzó mantra szövegét úgy hallja, mintha valóságos volna. Mintha egy valódi szerzetes mormolná újra és újra fülébe a tanítást. Ajkai a valóságban is megrebegnek, s önkéntelenül ő maga is suttogni kezdi a szöveget. Ez gyakorlatilag mindennapos, ahogyan az is, ahogyan érzi a csontjaiban a fájdalmat. Mintha valaki valósággal belékarcolná a tanítást. Mindemellé ama ismétlődő kép tárul álombéli szeme elé, egy lehunyt szemhéjról, melynek így is tisztán látja szapora mozgását. Éppen csak felnyílni nem képes. Ő pedig ott ál, egyvelege ama milliónyi léleknek, akit akarattal vagy akaratán kívül önmagába szippantott, bekebelezett, magáévá tett, de nem pusztított el. Hallgatja a szüntelen mormogást, tűri csontjai sajgását, figyeli az állandóan mozgó szemet, mintha minden éjszaka arra várna, nyíljon fel végre, s mit sem törődik a sajgással, mit sem foglalkozik csontjainak fájdalmával, mintha sziklából lenne, mintha nem is számítana. Hiszen ez a fájdalom az egyetlen, mely a földi léthez köti, s ha valaki, hát ő szívesen elrugaszkodik attól, ami másokat közönséges, hitvány férgekké tesz. Nem képesek megszabadulni a testüktől. Túl sokat foglalkoznak azzal, mi egyáltalán nem lényeges.
Mindeme kép azonban különös módon változni látszik. Bízva bízna abban, végre megláthatja a szemet, azonban köddé válik, eltűnik ama füstfüggöny mögött, mely mintha még fájdalmát is csillapítaná. Elfátyolozza a hangot, mely mindeddig kitartóan duruzsolta fülébe a mantrát, s nem marad más, csak maga a homály, s az, aki a homályból kilép. De vajon valóban egyedül van? Vajon valóban egy személy? Teljes egésze néha megremegni látszik, zavara azonban nem ütközik ki arcára. Egyelőre.
S hogy mégis ki ez a férfi? Nem, Desmond nem ismeri. Desmond számára ismeretlen. Van helyette más lélek, ki számára kedves, van más is, aki megremeg láttára, s különös zaklatottsággal reagál jelenlétére. Eme lélek pedig, ki hosszú évtizedeken át többnyire csendben lapult, most kétségbeesetten próbál a felszínre törni. Ám ezt Desmond nem engedi.
A férfi, ki a homállyal palástolja magát s szándékát, mint aki megérzi, hogy ez így nem fog működni, vált arcot egy teljesen más lélekké. Ezúttal fiatal nőként jelenik meg, szemrevaló, ám kicsit ostoba teremtés. Az espada azonban érzi magában, hogy ezúttal valaki mást zaklatott fel az idegen jelenléte. Érzi minden sejtjében, hogy valaki más kapálózik kétségbeesésében, mint akinek legfőbb vágya végre újra találkozni ezzel a nővel. Ki lehet ő? Villan fel benne néhány emlék ármányról és csalódásról. Nem az ő emléke ugyan, ám pontosan érti. Pontosan megérti.
Kéri tőle a félelmét... Duruzsol számára, s illegeti magát, hátha sikerül elérnie, amit szeretne. Torz módon a füstfüggöny azonban újabb alakot vált fel benne. Egy másik nőt... majd egy idős embert. Folytatódik a furcsa entitás játéka, azonban már rajta is látszódik, hogy fogalma sincs tulajdonképpen, mégis mit kezd a helyzettel. Egy olyasvalaki, mint Desmond, túl sok neki. Semmit se kell tennie ahhoz, hogy összezavarja. S hiába vált ki ama milliónyi lélekből kétségbeesést, sóhajt, óhajt és reményt, hiába próbálnak közelebb férkőzni hozzá, s hiába érik el, a fő gazdatest eme álomban lázadásuktól féltérdre ereszkedjen – ez eme entitás helyzetén nem segít.
- Megmondhatom, mitől félnek mind. – felel az ikerlányoknak, kik egymás kezét fogván próbálkoznak. Kíváncsian lépnek előre, az egyik ikerpár pedig valaki egészen mássá változik. Az egész kezd valamiféle morbid, kusza játékká összeolvadni. Valamivé, amit az álomfaló entitás képtelen irányítani.
- Pedig olyan egyértelmű... – csóválná a fejét Desmond, ám éppen csak felemelni tudja azt. Érzi a lelkek lázongását, ám azt is tudja, ha megadja nekik, amit akarnak, majd ismét elcsendesednek. Egyúttal megválaszolhatja a lelkek szeretteinek kérdését. Éppen csak a saját szeretteit nem sikerül megtestesítenie, éppen csak ezt az egyet nem.
- A legnagyobb félelmük a ti halálotok. – mosolyogva válaszol rá, mintha egyértelmű lenne, az entitás pedig, ki most torz módon mintha egyszerre két lélekhez hozzátartozó személyt, egy férfit és egy nőt akart egyszerre megtestesíteni, kéjes vigyorra húzza ajkát. Folytatja tovább elkeseredett harcát, s ezúttal – tán ostobaságból – saját magát mutatja meg holtan. Vajon valóban káprázat volt csupán? Vagy tényleg elpuszította önmagát?
Úgy ébred, hogy már nem érzi a csontjaiban a fájdalmat. Eme része egészen kellemes ugyan, ám egyúttal nem hagyja őt nyugodni az álom. Valami éleset érez a mellkasában, s fedezi fel az idegen, nem hozzá tartozó kezet. Ijedtében ugrik egyet, mindezt fektében, ám ezután jobban leköti az, ahogyan a belé markoló kart látja. Úgy szorítja őt, mintha az élete múlna rajta. Remeg, látszik rajta, mennyit szenved, s ő maga pontosan tudja is, mitől. Szembefordul vele, s finoman pofozgatni kezdi arcát, ébredjen, holott pontosan tudja, ez kevés lesz. Csapdába csalták őket! Ennyire még ő sem ostoba, hogy ne vegye észre.
- Natalie... nem érünk rá. Ébredned kell. – próbálkozik további, finom pofozgatásokkal, végül sóhajt egyet. Harcában talán ő tud segíteni. Talán ott tud lenni vele, ha engedi.
Ha sikerül, s az Espada felébred, mosolyogva kíván neki jó reggelt, s első dolga megértetni vele a helyzetet: menniük kell. Jelenleg nem érnek rá azzal a kérdéssel foglalkozni, a nő mit keresett a szobájában. Mindent latba téve most legfontosabb dolga Eliana épségét ellenőrizni. Talán még emlékszik rá, melyik szoba volt az övé, s őszintén reméli, nem csinál ostobaságot azzal, ha beront, ráadásul kopogás nélkül. Haja most ápolatlanul lóg bele arcába, a nagy kapkodásban még azzal se törődött, hogy legalább megfésülködjön. Van ennél fontosabb dolga is. Nincs rá biztosítéka, hogy Eliana is átélte azt az álmot, amit ő és Natalie is, azonban – ha még alszik - , az ágyához érve kezdi el ugyanúgy pofozgatni arcát, hogy ébredjen, ahogyan azt Natalieval is tette. Az ő esetében azonban nem tud segíteni... Elianának önmagának kell megvívnia harcát.
- Egyébként... mit is kerestél a szobámban? – csak-csak felteszi a kérdést a Primerának, hisz furdalja őt a kíváncsiság, s túl egyszerű lenne kiolvasni gondolataiból. Nem lenne etikus önmaga szerint. Hangjából azonban nem érződik szemrehányás. Csupán nem érti, ennyi az egész.

*A villámlás okozta vihar érzet egy kicsit megborzongatott ebben a felettébb megbízhatatlan helyen. Egyszerűen nem szeretek már ismeretlen helyeken aludni, noha nem azért, mert félnék. Egyszerűen csak vannak olyan igényeim, mint a laborom adta komfortos érzet. Mindenesetre az álom valahogyan megcsap engem is. Talán ez abból fakadhat igazán, hogy Desmondhoz bújtam kicsit. Sosem értettem miért tudok kicsit megbékélni, amikor közel van hozzám, de így van. Talán a kettőnket örökké összekötő dolog teheti ezt? Ki tudja! Mindenesetre lassacskán szemeim leragadnak, s eleinte egy merő nagy sötétségbe kerülök. Mintha csak maga a fekete lyuk nyelt volna el, hogy egy másik síkon, vagy helyen kilökjön. De míg ez megtörténne, addig a szemem lecsukódik a fülem viszont hal még egy kicsit. Lassú csepegést hallok meg távolról. Mintha csak valaki elfelejtette volna elzárni a csapot. Vagy esetlegesen a kinti esőből hozna befelé valamennyikét? A padló halkan, ritkán meg- megnyikkan. Kényszeresen zárom szemeimet. Félnék valamitől? Azt kötve hiszem, inkább csak egy természetes képzet, ami fel-fel bukkan, ha valaki nem szeret idegen helyen aludni. Kell valami, amibe kapaszkodhatunk, ami elnyelhet. Amitől természetes úton tartunk, ha egyáltalán van mitől tartani. Reccsen, csepeg, dörög, villámlik. Egy hatalmas pukkanásban pedig minden szépen elfeketedik.*

Minden úgy kezdődik, hogy egy folyosón találom magam. Ez a folyosó legalább olyan hosszú lehet, hogy a vége bizonyára messze lehet. Számomra is elgondolkodtató volt, hogy ezen a folyosón előre vagy hátra kéne haladni, mert hátra is legalább olyan hosszú, mint előre. Minél tovább gondolkodok ezen, annál nyomasztóbb érzés lesz rajtam úrrá. Ahogyan lépek előre egyet, úgy a cipőm talpa körül egy kékes energia kezd el körkörösen pulzálni. Tán vízben volnék most? Minden olyan sötét, s minden olyan kiszámíthatatlannak tűnik. Néhány lépést teszek mindössze előre, ám ezekből a lépésekből érzek valami lappangó gonoszt. Gonosz, létezhet egyáltalán ilyesmi a mi szótárunkban? Látom, amint sötét lepkék kúsznak a mellettem levő falakon, viszont ahogyan hozzájuk érnék, máris szerte foszlanak. Ebből a látványból érzem, hogy ezek pontosan olyan állatok, akik nem szeretik, ha hozzájuk érnek. Így hát összehúzom karjaimat, s csak lassan lépek előre, csakis lassan. Egy idő után a csendes közlekedés nem bizonyul szórakoztatónak, így hát egy röpke dalba fogok. Ez a dalt halkan, szinte suttogva éneklem oda kint is, ahol a valóság van. Ettől a daltól némelyest melegség költözik belém. Olyan melegség, amelyet csak az otthonom adta érzet tud igazából nyújtani. Habár az otthon szó nálam kissé relatív, hiszen rengeteget utazok világok között a kutatásaim végett. Mindenesetre így már sokkal kellemesebb az előre való út, ami még talán órákig is eltarthat mire a végére érek. Ezt várva tudatalattimat kezdi valami aggasztani ebben a képben. Ez az aggodalom pedig hatással lesz az álmomra is. A sötét falak vesztenek tónusukból, kissé mintha kifakulnának. Ennek következményeképpen pedig a hosszú út torlaszaként megjelenik előttem egy személy. Arca talán első látásra kissé homályos, s ha közelebb lépek hozzá, akkor egy számomra ismeretlennek tűnő férfi arca mutatkozik meg. Magasabb nálam, tán vagy két fejjel. Fekete haja és sugárzó szemei vannak. Teste szinte groteszk módon izmos, végtagjai pedig láncra vannak verve. Mégis ki lehet ő? Ismeretlennek látszik, mégis oly' ismerős, ahogyan reá nézek. Valaki más, akit ismernem kellene talán? Ismerős mosolya szinte sugárzik. Alattomosság lakozik benne, egy olyan alattomosság, amit senki sem érezhet, rajtam kívül. Tudnom kéne ki ő, de nem tudom. Érdeklődve pillantok fel rá, ő pedig le rám. Lassan közelebb sétál hozzám, és lehajol. Hosszas, mutatóujjának hegyével az államat kezdi el simogatni. Szemei olyanok, mintha csak az enyémbe olvadnának.*
- Félsz, Natalie? Félsz tőlem? - Lassú, kimért hangján szólal meg. Ebben a formájában teljességgel normálisnak tűnik. Mégis annyira más, amitől még nem ismerem fel. Ez az állapot is egészen addig tarthat, míg Mugoi Ken hangja úgy cseng, ahogyan már egészen felismerhető lesz. Ettől teszek néhány lépést hátra. Egyáltalán nem tűnik természetesnek ez a találkozás, ám én most egy álom rabja vagyok. Egy olyan álom rabja, ami sokkal, de sokkal veszélyesebb rám nézve. Kívül erősen megszorítom Desmond ruháját. - Nincs mitől félnem, Ken. - Szürke hangon felelem neki. Jelen pillanatban nem ismerem félelem szót. Vagyis tehát az eddigi esetek úgy zajlottak, hogy már nincs mitől félnem. Hiszen a magány, ami eddig sújtott, most már kezd szertefoszlani. Ken alakja pedig egészen szokatlan ebben a környezetben. Ha a magány iránti félelmemet kellene a felszínre hozni, akkor leginkább Desmond arca lenne tökéletesebb. Most viszont mintha a lelkem másik felét érné igazán a külvilág adta furcsa esemény. Két domináns lélek félelmét pedig a felszínre hozni szinte lehetetlen. Pláne, hogy Ken és az én lelkem összeegyezhetetlen. Más ösztönök, más dolgok motiválnak bennünket; kezdve ott, hogy én arrancar vagyok, míg ő...valami más. Így hát Ken nem tágít, s csak közel lép hozzám, majdnem egy lépésnyire. Teste kicsit meg-megremeg, és értem nyúl.
- Ne hagyd, ne hagyd, hogy elnyeljen. Natalie, nem akarok visszamenni! Nem akarok többé azon a helyen lenni! - Ekkor a háttérből egy hatalmas kapu olvad ki. Vöröslő fénye szinte megtölti ezt a helyet, un természetes borzongásba taszít. Undorító lélekenergiák százait, tn ezreit is megérzem. S ahogyan a kapu kinyílik, az itt lévő tiszta levegő beszivárog. Egy hatalmas, félelmet keltő fehér kéz nyúl ki ebből a kapuból. Ken pedig kapálózik, Kenre újabb láncok kerülnek. A régi, elszakadt láncok visszaregenerálnak, az utolsó pillanatában pedig elkapva engem; mindkettőnket beránt a pokol. E pokol arca még csak Hueco Mundora sem hasonlítható. Oly' hatalmas és romlásban terjengő, hogy a racionalitást alapjába véve képes megdönteni. Doboznak tűnő építmények százai lebegnek alattunk; s ahogyan zuhanunk lefelé, úgy nem csak gőz, víz, pára ér minket, hanem a végén szilárd talajon találhatjuk magunkat egy lávakanyonon.
A forróság kézzel tapinthatóvá válik, a lélek pedig megtörni készül. Ken arca meggyötörtnek tűnik, néha- néha pedig ha egy számára ismerős lélek halad el előttünk, felvidultnak látszik. Arca végül eltorzul, az ég pedig újra dörög. Az ég villámlik, a lávapatakok pedig sírnak. Miféle hely lehet ez valójában? Miféle félelemben lakozhat a lelkem másik fele? Egy villámcsapás készül belém törni. A fény hatalmas lesz, az ég pedig éppen akkor dörren meg egy hatalmasat, amikor szemeimet kinyitva végül felkelek.

*Az ébredésem után az első dolog, ami megfog, hogy kicsit mintha leizzadtam volna. A második dolog pedig az, hogy éppen Desmond az, aki felkeltett ebből a különleges esetből. Látszódik tekintetemen, hogy kissé zavartnak tűnök; egészen nagy okkal. Amit láttam egyáltalán nem tűnik természetesnek. Mondhatni egy számomra is elzárt dolognak tűnik. S mivel ebben a világban, tehát a mi világunkban nem léteznek hamis képzetek, ezért különlegesnek vélem azt, amit láttam. Talán, ha haza érünk utána kéne néznem annak, hogy mit is láttam pontosan? Vélhetőleg így lesz, addig is összeszedem hamar ám magam. Szendén elmosolyodom, s kicsit összehúzom magamon a takarót.*
- Féltem a vihartól. T.T *Hah, micsoda hazugság! Mindenesetre bólintok egyet az elképzelésre, hogy talán mennünk kellene. Igazából nem is zavarna, ha haladnánk ebben a kastélyban. Igazán kíváncsi lennék ennek a kastélynak a titkára. Annyi felfedezni való van, hogy muszáj megtudnom. Egyelőre az érdekelne engem, hogy a kinti időjárási körülményeknek a kastély miért ilyen ellenálló? Kell valami tudományos elmélet erre, amit meg kell fejtenem. A falak tejesen épnek tűnnek, ahogyan a legtöbb berendezés is. S hiába vallja magát öregnek az a személy, valami itt nekem nem stimmel. Hiszen rég le kellett volna már omlania a kastélynak a folytonos viszontagságok nyomán. Ezért nekem nem is kell elmondani, hogy mi lesz az, amit feltétlen figyelni fogok. Lehuppanok az ágyról, majd egy nyújtózkodás után megindulok a szoba kijárata felé. Körültekintően kinyitom, aztán várom, hogy a többiek is velem tartsanak. De lenne itt valami, amit azért megosztanék valakivel még mielőtt nagyon belemerülnék a kutatásomba.* ~ Tudod, furcsának találom, hogy csak így befogadtak. Nem beszélve az időjárás groteszk, és tudományt meghaladó változásáról. Mondanom sem kell, hogy az a nő egyik, általunk ismert fajt sem képviselheti. ~ *Figyelmeztetem Desmondot most minden kertelés nélkül. Általában egyedül dolgozom, de nem volna kellemes, ha a tanulmányozásom alatt megzavarnának. Majd Desmond megvéd, ugye? *.* *

Nem hagyta őt kétségben az álom, ám kétsége sincs affelől, valamiért kételyt akartak szítani benne. De hogy ki, vagy kik lehettek azok, és hogyan tehettek szert efféle hatalomra? Tán valóban az álmában jártak? Vagy éppen csak a helynek van olyan kisugárzása, hogy nyugtalanságra kárhoztassa azokat, kik párnán pihentetnék fejük megnyugvást remélvén? Talán csak egyszerűen ez a megmagyarázhatatlan, nyomasztó kisugárzás az, mely ezt okozza. Bár nekik, lidérceknek kérdés, melyik hely nem nyomasztó. Ha még nem is az, ők maguk azzá generálják önnön maguknak.
- Úgy hiszem, megtámadtak minket az éjjel. – kezd bele magyarázatába Eliana számára, miután letérdel ágya elé. - Jómagam és Nataliet minden bizonnyal. Legalábbis nem tudom mi másnak nevezhetném, ha valaki megpróbál befurakodni álmaidba. – ecsetelhetné hosszasan téziseit, de legjobbnak találja rövidre fogni. Nem tartja furcsának, amit mond, hiszen ha valaki, ő a legkevésbé földhöz ragadtabb az arrancarok sorai közül. Valamiért teljes természetességgel kezeli a dolgot, és egyáltalán nem akad fenn azon, hogy ez a vélt támadás egy álomként történt meg. Neki fontosak az álmok.
~ A világ túl sok olyan elemet tartalmaz, melyet nem ismerünk, Natalie. ~ válaszol gondolati úton a nőnek. Valamiért nem közvetlenül vendéglátóiktól féli a veszélyt, s különösebben nem találja furcsának, hogy ilyen könnyen befogadták. Nem szokott logikusan gondolkozni, az ő elméje más szinten mozog. Különösebben az időjárás változása sem zavarja, felőle perzselhet a nap is, s eshet az eső, csupán a hideget nem bírja. Attól egyfolytában elálmosodik. Nem tehet róla, hidegvérű, nagy hatással van rá egyszerűen.
Több ideje nincs efféléken tanakodni, hisz kísérőjük érkezik elébük. Az elfojtott suttogásból nem hall semmit, szájról olvasni pedig nem tud, így csupán kissé borzas haját igazítja meg, mielőtt útnak indulnak. Nem igazán volt ideje affélékkel foglalkozni, mintsem rendben tartsa külsejét, így egyenes szálú haja most kissé kócosan lapul fején.
Tiszteletlenségnek tartja uralkodótól, amit mond. Azzal, hogy azt mondja, inkább meg sem kérdezi, miféle álmot láttak, nagyobb sértést követ el, mintha valóban meg sem kérdezné őket. Az említése hallgatás nélkül nem vall az etikett teljes ismeretére, pedig egy uralkodótól elvárná, hogy ismerné a társadalmi előírások írott és íratlan szabályait. Persze, mindig van egy szint, amikor az ember eme elvárások és társadalmi gátak felett áll, de Desmond nem érzi úgy, mondandója ebbe a kategóriába született volna.
Már inkább kíváncsivá teszi, hogy honnan tudhat az uralkodó, hogy vélhetően mindannyian álmokat láttak. Két kezét így háta mögött összekulcsolva hallgatja végig halvány mosollyal ajkán, valóban ott lapuló gondolatait viszont csak azok tudják kiolvasni belőle, akik tényleg tudnak a fejében járni. Úgy érzi, az uralkodó újra és újra ellent mond önmagának. Előbb azt kéri, mihamarabb távozzanak, aztán pedig mégis akad egy kérése hozzájuk... s az a bocsánatkérés, mikor levetette megannyi maszkját, s nem láthattak rajta mást, csak egy megtört, ostoba, vén öregembert... Vajon milyen lehet az emlékeinek az íze? Mit rejthet burka, mit takar a palást, mit fed a korona? Hová tűnt a gőg? Milyen lehet élete legszebb és legboldogtalanabb pillanata?
Egy gondolat fogan meg benne, s nem is inkább tiszta, áramló reiatsuja miatt. Őt maga a lelke foglalkoztatja. Meg kell szereznie magának... majd, ha elérkezik ez az idő. Bazsalyog továbbra is addig, mígnem fel nem fedezi az arénát. A kopott festék felhívja magára figyelmét, s abból a szögből, amerről áll, jól kiveheti a yin és yang jelét. Ez a hely maga tehát körülbelül háromezer éves lehet, ha nem téved. A színek mindenképpen erre utalnak. Mára már sokan elfeledik, mit is jelent a jelkép, s ostoba módon, egyszerűen jóként és rosszként írják le, holott ez egyáltalán nem igaz. Nincs jó, és nem létezik rossz. Hacsak nem az egyensúly meglétét nevezzük jónak, hiányát pedig rossznak. Tűz és víz, mint két ellentétpár, foghatnák fel, ám valójában ezek váltakozásáról, az állandó változásról van szó. Mint a fény és a sötétség, nőiesség és férfiasság, vagy éppen egy hegy napos és árnyékos oldala. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Ha az emberi lélek nem tartalmaz férfias jellemvonásokat, akkor nőiesekkel sem rendelkezhet. Mindkettőnek léteznie kell, és ha mindezek egyensúlyban vannak, akkor érik el a tökéletességet. Mindezt annak kárán, hogy ott a tökéletlenség is. Ahogyan a gazdagság sem létezhet, ha nincs, aki szegény.
Két közelítő, sötét foltot látnak az égen, melyek egyre közelebb érvén állapodnak meg az arénában. Egy pillanatra minden gondját feledi, mikor meglátja, hogy az egyik lény markában tartja Ronniet és Sireniát. Látszólag semmi bajuk ugyan, de ki tudja! Az uralkodó szavai pedig nem arra biztatják, hogy elengedik őt. Felszólításra sincs szüksége hozzá, hogy elsőként ugrorjon be az Arénába; Elizianát Natalie oltalmára bízza, neki viszont kötelessége két fracciónját megmentenie. Ebben pedig bizonyára Eliana is segítségére lesz.
- Nagyon fontos, hogy úgy támadjunk, hogy Ronan és Sirenia ne sérüljenek. – osztja meg első gondolatát Elianával, bár minden bizonnyal erre már ő maga is rájött. - Össze kell dolgoznunk. Én elterelem a figyelmét, te pedig hátból támadd. Bízhatok benned? – teszi fel kérdését a fekete hajú lány felé. Ha esetleg komolyabbra fordulna a harc, ő több sérülést kibír, mint Eliana, így jobb úgy, ha Desmond marad meg a csalétek.
Reiatsut koncentrálva lába alá sonidozik a levegőbe úgy, hogy körülbelül egy magasságban legyen a madarak fejével. Első sorban saját madarára koncentrál, bízik benne ugyanis, hogy Natalie elég rafinált nélküle is. Mint egy pimasz légy, kezd el körözni körülötte, néha-néha megpróbálván puszta kezével ártani neki, túl nagynak bizonyul ahhoz, hogy kitörhesse nyakát, ha pedig lábát kapná el, egyszerűen félrerepül tőle. Küzd tehát azért, hogy a lény rá, és csakis rá koncentráljon. Ha éppen irányt változtatna, s Elianát akarná megtámadni, újra képébe sonidozik, hogy mindenképpen ráfigyeljen.
Úgy érzi azonban, hogy még mindig szüksége lenne valamire, ami teljesen megragadja a lény figyelmét – ha pedig terve sikerül, akár Natalienak is segíthet kicsit. Ajka szegletében sejtelmes mosoly villan, ahogyan elsuttogja az Admiráción szavakat. Egyetlen aprócska hátránya, hogy nem csak a madarakra hathat, ám célirányosan feléjük fordul a technika alkalmazásakor. Ha pedig az ő bámulásával vannak elfoglalva, két társának nem okozhat gondot likvidálni a madarakat. A legjobb lenne persze, ha az uralkodóra is hatna a technika. Végtére is, ma még nem reggelizett...