Shinra Curiel

Tárgy: Shinra Curiel Szer. Ápr. 18, 2012 10:10 pm

× J E L S Z Ó: ia uie
×X× Engedély a karakter átalakítására: Shihouin Yoruichi, m e g v a n
×X× Engedély a rokonsági kapcsolatra: Micchan, m e g v a n
×X× Továbbiak: Köszönöm a többiek segítségét, kiknek hála megszülethetett ez a karakter ^^; továbbá külön köszönhet Meicchannak és Nattinak az előtörténetben lévő IC-ért!

ADATLAP

Név: Shinra Curiel
Nem: Férfi
Kaszt: Arrancar
Rang: Natalie Salazaar fracciónja
Szül. ideje: 1991.04.01.
Kor: 21
- Emberként: 18
- Lélekként: 3

Kinézet:
178 cm magas, melyhez igen vézna, nyúlánk testalkat párosul. Sötétbarna haja gyakran játszik fekete árnyalatban. Látásproblémái miatt viselendő fekete keretes szemüvege mogyoróbarna szemeket emelnek ki, bal szeme alatt egy fekete könnycsepp minta látható. Öltözékének felső része egy laborokban használt köpenyre emlékeztető ruházat, mely eltakarja az alatta rejlő dolgokat, ami csupán egy kötésben merül ki hasa alsó felétől. A köpeny fehér, széleit fekete csíkok tarkítják. Bő, fehér nadrágja térdéig ér, onnantól pedig egy hosszúszárú csizma csatlakozik hozzá, melynek oldalain szintén jellegzetes fekete csíkos minták találhatóak. Hollow lyuka jobb mellkasán található, melyet ruhájától nem mindig látni. Maszkjának darabja arca jobb oldalán húzódik egy nagyobb foltban, mely a halántékánál folytatódik, majd ott a fél homlokát is eltakarja.

Jellem:
Shinra igen bonyolult jellemnek örvendhet, amiért gillian formájában nem csak ő, hanem még két másik személy lelke is győzedelmeskedett a belső harc folyamán, melyet a tudat uralásáért vívtak. Ez a győzelem egy pecsét volt számukra, egy megegyezés az élet folyamán történő további együttműködésre, ahol tudatuk alatt további küzdelmek folynak a dobogó legfelső fokáért. Addig is el kell viselniük egymást, egy néven, testben élni, s elfogadni a másik jó – rossz szokásait.
- A pozitív, borotvaéles elme: IQ-ja igen magas szinten leledzik. Mint minden jó tudós életét meghatározó alapkő, nála is szerepel: „az annyira eszes, hogy már őrült” fogalom. Igen virgonc, s rengeteg szituációban jókedvű, mint akinek óriási lelkesedését semmi sem vehetné el. Ő lett a három tudat közül azon áldozat, ki halálának képe, illetve a léte folyamán ért szomorúságok a feledés homályába merültek előtte, így kiteljesítve a pozitív oldalt. Vágya szerint továbbra is folytatja a tudományokba fektetett kíváncsiságának kielégítését. S az ő fele lett a névadójuk is, amiért sikeresen megtalálta családját, abból is a számára legfontosabb személyt: a bátyát, kinek elmúlására ugyan nem emlékszik, de nem habozott családnevét felvenni találkozásuk követően.
Lemoshatatlannak tűnő, széles rókamosolya mindig arcán virít. Nyitott minden új tudományos dologra, kísérletekre, de ő maga nem mindig hozz ki új, jó dolgokat belőle, inkább az elmélet az erőssége. Emellett többszörösét fogja fel annak, melyet más ember csupán sokévnyi tanulás után képes memorizálni. Újkorban való élésének köszönhetően a számítógépek bonyolultabb használata számára gyerekjáték.
Roppantul idegesítő szokása minden személy nevének lerövidítése és a „chan” jelző használata hozzá, hogy ezzel titkon idegesítsen másokat, amiért rendkívül szórakoztatónak találja az ekkor felmerülő heves vérmérsékletű megnyilvánulásokat. Emellett igen betegesen ragaszkodik a többesszám használatához mikor magára kíván utalni a másik két „jelleme” miatt.
- A negatív, tébolyodott gyilkos: Ő foglalja magába a negatív oldalt a kialakult személyiségükben. Az ő tébolyult jelleme nem a zsenialitásából eredődik – ugyan nem aluliskolázott, élete során igencsak nagy tudálékos emberként ismerték el – csupán volt egy kellemetlen hobbija, mely megpecsételte életét. Mániája: a vér látványa, már annyira mámoros pillanatokat tudott előcsalogatni belőle, hogy nem habozott a gyilkolást főállásként művelni. Nagy rituálékként tekintett a más életek elvételére, ebből kifolyólag egyes lecsapását már hónapokkal ezelőtt elkezdte, melynek végrehajtásához egy különleges szúrófegyvert alkalmazott, pontosan szólva egy „Kris” tőrt. Bizonyos kultúrákban hatalmas mágikus fegyvereknek tartották e fegyvereket, jómaga pedig nem habozott ezek szerint élni és használni. Ő őrzi Shinra szomorúsággal teli emlékeit, ezért tán’ őrültebb, mint élete folyamán volt. Jellemében tetőzik az öldöklés, s annak szépsége, a vér látványának puszta gondolata. Nem ragaszkodik a többihez, mindig letekinti őket, s ez beszédében is meglátszik, hiszen ha kommunikál is, csak magára utal, mintha a másik kettő nem is létezne. Őt csak egy valami érdekli és az nem más, mint a „Kris” tőr. Emiatt gyakran van összetűzésben a pozitív tudattal. Eme jellem nem képes aktiválni a ressurreción formájukat!
- A kettő közötti „egyensúly”: A két káosz arculat között dobogót nyert el egy teljes egészében nyugodt jellem, így kialakítva a személyiségnek a harmonikus felét, melynek köszönhetően véglegesen létrejöhettek. Hiányában igen hamar meglelte volna a másik kettő végzetüket. Életében egy kiemelkedő pszichiáter szerepét töltötte be, ebből adódó tanulmányai során remek emberismerő lett, s talán kimértsége és ridegsége segítette ki ezen. Ezt kiegészítette azon különleges „képessége”, amivel mintha belelátott volna mások „gondolataiba”, ugyan ezek mind szóbeszédek. Csupán csak csendes megfigyelő volt és mindazon dologra építette fel elméleteit, amit látott, tapasztalt a másikról, s megpróbált védekezni ellene, kivetíteni rá a hibáit, amelyet felfedezett benne, olykor nemes esetben segíteni neki.
Az ő gondolatai a legösszetettebbek, élénk képként él benne a másik két személyiség halál előtti életük. Akár egy nyitott könyvben, úgy tudna felolvasni darabokat belőlük, míg az ő gondolatai a másik kettő számára titok. Talán ezért is tudja elintézni se perc alatt a felmerülő viszályokat a másik kettő személyiség között. A negatív oldal fél tőle, amiért nem tud róla semmit, a pozitívval pedig kellemes, elfogadó viszonyban van. Ő inkább tartózkodik, visszahúzódik a társaságban, ezzel teremtve egy igen pesszimista arculatot maga köré. Célja csupán megfigyelni a másik két jellemet, ha akarná elpusztíthatná őket, de számára túlontúl érdekesek, hogy ezt megtegye. Mindemellett van egy kellemetlen hobbija, mely a wakizashival való zsonglőrködésben merül ki.

Megkülönböztetni őket szemszínük alapján lehetséges. A pozitív jellem az alap aranybarna szemszínnel van jelen, míg ha a negatív oldal veszi át a tudat „uralását”, akkor egy vörösesbarnás árnyalatot szokott felvenni. Harmonikus jelleme sötétbarna, szinte már fekete szín írisszel bukkan fel. A jellemek cserélődése külső behatás is eredményezheti, például: a pozitív jellemnél, ha leesik róla a szemüveg mindenképpen átvált egy másikra. Azonban van, amikor akaratukkal befolyásolják jelenlétüket, ezt akkor képesek elérni, amikor az adott személyiség „meggyengül”, legyen az a félelem vagy szomorúság hatása miatt, ilyenkor könnyedén sebezhető, bármikor átveheti felette egy másik a tudat uralását.

FELSZERELÉSEK
-> Egy „Kris” tőr, név szerint: Venus.

ZANPAKUTO
-> Shinra zanpakutojának kinézete egy japán wakizashi. Markolata fekete színű, ezüst rombuszmintákkal ékesítve, a kashirije és keresztvasa is eme színben tündököl. Pengéje fényes csillogása is olykor e nemesfémet idézi elő. Kashirijéből fekete fonalon egy – egy ezüst holdsarló minta leledzik, melyből az egyik felfelé, a másik pedig lefelé ível; keresztvasán eme két minta húzódik végig belegravírozva, egymást váltogatva. Tokja is fekete, halványszürke mintákkal, tetején egy vékony ezüstszalag dobja fel az egyszerű tartót.
-> Shinra reiatsuja sokkal kisebb az átlag arrancarokénál. Ez az adjuchas alakból különleges arrancarrá válására vezethető vissza. Emiatt sokkal inkább hasonlít egy hollow kisugárzására lélekenergiája, mintsem egy arrancaréra. Emiatt a reiatsut igénylő képességei feleannyira erősek, mint a ressurreciónja feloldásakor (hollow képességek, sonido, hierro pontok ressurreción feloldása nélkül feleződnek az eredetihez képest ~ pl.: sonidon van 6 pontja, mely ressu nélkül csak 3 lesz emiatt). Ebből kifolyólag terjedt el róla a hamis hollow megnevezés.
-> Ressurreciónján kívül is képes egy technikájának az alkalmazására, mely egy pusztakezes harcmódorra alapozódik, csupán reiatsuját is hozzáveti ennek kivitelezéséhez. A célponttal szemtől – szembe kerülve az egyik kezével megragadja azt a grabancánál, míg a másikkal egy lefegyverző mozdulattal mozgásképtelenné teszi, ezt követően lélekenergiája hozzáadásával elrugaszkodik a talajtól (maximum tíz méteres magasságba képes ezen a módon felszökkeni), majd onnan erőteljesen a földhöz vágja a szenvedő felet. Ez az egyetlen képesség, melyet a negatív jellem is képes alkalmazni!

Neve: Sombra Jugadores – Árnyjátékos
Parancsa: Nabike, Sombra Jugadores! – Hajolj meg, Árnyjátékos!
Ressurreción: Egy elegáns színészi meghajlást téve húzza elő öltözéke rejtekéből a bal kezével a kris tőrt, s jobb kezével a wakizashit, melynek tokja cseppfolyós állagot felvéve végigfut rajta, s éjfekete csuklyás köpönyeget hoz létre körülötte, mely mindkét karját teljesen eltakarja – csak a támadások során látni őket –. Ez az anyag fehér arrancar ruháját teljesen befeketíti. Maszkja a jellegzetes színházi szimbólumot: a félig vidám – félig szomorú arc képét veszi fel, s egész arcát betakarja ilyenkor. Wakizashija ebben az állapotban látszólag „eltűnik”, csupán támadásai során bukkan fel, emiatt fegyvertelennek, kiszolgáltatottnak tűnik ebben a helyzetben. Ressurreciónja során wakizashija élethű másolatokat hoz létre a Kris pengéből, melyeket dobófegyverként képes alkalmazni. A valós fegyvert csak testközeli szúrásokhoz tudja felhasználni, amiért folyamatosan magánál kell tartania, hogy átváltozása ne oldódjon fel. Ha valamiféle oknál fogva kiesik a kezéből, avagy elkerül tőle, akkor ressurreciónja automatikusan megszűnik.

Rendelkezésre álló másolt „Kris” tőrök száma a ressurreción pontok szerint:
× 1 – 6 ressurreción pontig minden egyes erre a diszciplínára tett ponttal 5 db tőrt tudhat magánál (azaz majd összesen 30 db. tőr).
× 6 – 11 ressurreción pontig minden egyes diszciplínára tett ponttal plusz 10 db tőrt tudhat magánál (azaz majd összesen 50 db. tőr).
× 11 – 20 ressurreción pontig minden egyes diszciplínára tett ponttal plusz 25 db tőrt tudhat magánál (azaz majd összesen 225 db. tőr).
× 20 – 24 ressurreción pontig minden egyes diszciplínára tett ponttal plusz 100 db tőrt tudhat magánál (azaz majd összesen 400 db. tőr).
Jelenleg használható tőr mennyisége: 20 db.
Amennyiben az aktiválása után a megadott használható tőr mennyisége elfogy, kisebb várakozási idő után (két – három játékkör) alatt a fele újramaterializálódik nála, így ismét alkalmazhatja őket.

Támadások:
- Aereo valzer (Légi keringő): Felugrik a levegőbe, majd gyors forgásba kezdve elkezdi dobálni a rendelkezésére álló tőrök ¼ mennyiségét a célpont/célpontok felé. Hátránya, hogy a tőrök ebből a szögből csak ugyan abba a pontba képesek becsapódni fél méteres szakaszt magába írva.

ELŐTÖRTÉNET

Első szín

Lekapcsolnak a fények, elcsendesül a terem, sötét van. A függönyök elhúzódnak…

Yokohama kikötője. Éjfél tájt. Egy szállítóhajó fut be. Az utak lezárva, csak pár kósza embert látni a helyszínen. A hajót adminisztráló beszél egy sötét csuklyás alakhoz

- Öt perc múlva kezdődik a hajó kirakodása. Kérem, legyen türelemmel és elnézést a kellemetlenségért. – hajol meg előttem bűnbánóan, amiért félre irányított, navigált, vezetett. Hűvös, letekintő nézéssel, pillantással, pislantással illetem eme ballépése miatt, s figyelmemet visszavezetem a tengerjáró gépezetre. Várom felkavartan, nyugtalanul, türelmetlenül a beállását. Érzem az ereimben, itt van… érkezik, jön… hozzám, s csak is az enyém lesz, kizárólag a sajátom, senki másé! Senki sem kaphatja, szerezheti, zsákmányolhatja meg tőlem. Nem érheti, nyúlhat, tapinthat hozzá rajtam kívül egy árva lélek sem!
A kikötőbe befutó hajó leállítja fülsértően, hangosan, zajosan búgó motorjait. Emberek kezdenek sürögni – forogni körülötte, a jármű áruit, rakományait, szállítmányait kipakolni belőle, s bevándorlóknak helyet, teret, utat adni a lejövetelre. Egy sapkás, satyakos, sityakos középkorú férfi lépdel mellém. Továbbra is a hajót fürkészem, mustrálom, pásztázom. Csak megszólításom után emelem rá tekintetemet, szép komótosan, lassan, ráérősen.
- U – uram. Ön lenne az, aki a kris tőrre vár? – bátortalanul, félénken, gyáván hebegi – habogja mondandóját, melyből úgy kell összeraknom magamban egy rendes, felfogható, épkézláb, értelmes mondatot. Kezében egy selyembe bebugyolált, beburkolt, becsavart fegyver díszes nyele kandikál ki. Tekintetem felragyog, megcsillan, megvillan, ahogy felfedezem. Tudom, hogy azaz, ami csak az enyémé, magamé, sajátomé lesz. Így hát ijedt, gyámoltalan, pipogya kérdésére csupán bólintok. Túlságosan elfoglal, lefoglal, leköt, hogy szemezzek a lágy, selymes, puha anyag kitűnő tartalmával.
- Akkor minden bizonnyal tudja, hogy milyen veszélyes játék ez. – dühösen, haragosan, mérgesen fúrom tekintetemet az övéibe. Hogy meri ilyen nyíltan leereszkedő, lekicsinylő, lenéző szavakkal illetni eme gyönyörű pengét? Látom, ahogy megijed, megretten, megriad tőlem. Elveszem markaiból a csodálatos, gyönyörűséges, szépséges pengét, majd kihámozom a pihe – puha anyagból, s fel, a Hold felé emelem, hogy annak fényében tündökölhessen, mert ő is ugyanilyen pompás. Sőt legyőzi, leküzdi, túlszárnyalja! Olyan szép, álomszép, csodaszép, meseszép…
- Öhm… uram, akkor… esetleg, beszélhetnénk a tőr ellenértékéről? – mit hajtogat, mondogat, szajkóz? Hogy merészel ily’ lekicsinylően beszélni, mondani, szövegelni róla? Nem tekinthetek el felette csak úgy, miután így megbántotta, megharagította, megsértette őt!
- Ellenérték? Sí(1), beszélhetnénk… - halkan, motyogva, suttogva feleltem, miközben szembe fordultam vele. Íriszem, szemem, tekintetem megvillan a hold fényében, akárcsak a gyönyörűséges penge kezemben. Lecsapok, lesújtok, levágok… végzek vele. Büntetésből, bosszúból, megtorlásból… kiérdemelte, megérdemelte, rászolgált az ő baja, az ő hibája!
Távolról hangot, lármát, zajt hallok. Jönnek felém, el akarnak kapni és elvenni tőlem őt, a csodaszép, gyönyörű, pompás fegyvert. Nem hagyhatom, nem engedhetem… eliszkolok, elfutok, elszelelek, csuklyámmal még inkább takarva arcomat futás, rohanás, szaladás közben. Távozom, el messze, messzebb, még messzebb…

Mito külvárosa. Hajnal, a nap sugarai csak most kezdenek látszani a horizonton. Magasra nyúló panelépületek egyikében, annak is a legfelső szintjén lévő egyszemélyes lakás hálószobájának közepén egy franciaágy helyezkedik el. A szoba sarkában egy szekrény van. A többi részét mosatlan ruhák kupaca teszi ki. A fekvőhely szélén ülnek, a szobában terjengő sötét miatt nem látni az illető arcát. Az egyén mellett a Kris tőr pihen

Álom a vérről, annak bámulatosságáról, káprázatosságáról, varázslatosságáról, ahogy az ki cseppen, csordogál, folydogál egy ember testéből. Bágyadtan, fáradtan, kimerülten helyezem kezemet homlokomra, immáron már tudom, mit is szeretne kedvesem. Hogy miért is volt ennyire feszült, morcos, nyugtalan az utóbbi időben. Vért akar érezni, látni, ontani…
- Csillapítsam vágyaidat, mi ama Venus(2)? – teszem fel a költői kérdést, miközben gyöngéden, óvatosan, tapintatosan végigsimítok díszes pengéjén mutató és középső ujjammal. Mintha csak igenlő, helyeslő, jóváhagyó választ adott volna, úgy határozom el magam a jövőben megvalósítani, végrehajtani, véghezvinni kívánt terveimmel kapcsolatban.
Több napos, hetes, hónapos előkészületeket igénylő feladatnak, teendőnek, tennivalónak vetettem magam alá. Kinéztem az áldozatot, prédát, zsákmányt. Utánajártam a helyszínnek, színhelynek, színtérnek. Tanulmányoztam a kivégzés technikáit, módjait, szisztémáit. Egyszerűen mindent elvégeztem, megtettem, teljesítettem azért, hogy drága kedvesem jól érezze magát abban a minutumban, momentumban, pillanatban. De neki egy nem volt elég, több kellett számára, még több és még több, eggyel nem elégedett meg… kérte, kívánta, követelte a következőt. S én meg adom neki, az én drága, egyetlen, kincsemnek.

Chiba-ken, Sakura városa. Éjjel, telihold. Lágy, szellős idő. A cseresznyefák narancssárgás levelei tarkítják be a park területét. A díszkert melletti színház bal oldalán két ember diskurál

Ismét hosszan nyúló elkészülést, felkészülést, nekikészülést tudhattam magam mögött. A helyszín kitűnő, kiváló, tökéletes itt a cseresznyefák őszi levélesőjük alatt. Az áldozat elpusztításához, kivégzéséhez, megöléséhez szükséges legapróbb dolgok is mind – mind elkészítve. A beépülés után a legkisebb gyanú, megérzés, sejtés el lett temetve a préda szemében. Biztos vagyok abban, hogy ma, most, mostan kedvesem, igazán jót fog szórakozni.
- Igazán szép napunk van, oppure no(3)? Katashi-san… - egy nagy szusszanás kíséretében szólítom meg áldozatomat, angyalom, hercegnőm, tündérkém játékszerét. Hűvös fuvallat, szellő, szél vág át a parkon keresztül, narancsszín árnyalatban, színben, tónusban úszkáló lehulló leveleket táncra bírva, melyet a Hold fényessége ragyogja, sugározza, világítja meg. Illendő, hogy mi is táncra kélünk… s forgunk, keringünk, pörgünk, akárcsak egy őszi falevél.
- Balliamo(4)? – húzom elő kabátzsebemből kincsemet, páromat, szívemet, hogy megvilágíthassa a Hold fénye, s igaz szépségében ragyoghassa be a helyet, teret, térséget. Aranyom játszótársa azonban nem díjazta jólelkűségünket, kedvességünket, lágyszívűségünket, s elutasította a felkérést. Fejemet csóválva, lengetve, mozgatva eresztem le kezemben drágámat. Sajnos most várnia kell egy cseppet, kicsit, picit.
- Na de… per favore(5), ne bántsd meg bella Venust(6). Már annyira várta ezt a napot… vagy esetleg a te tőröd non coraggioso(7) annyira, hogy kiálljon? Vagy netán temi(8 )? – széles, cinikus, csipkelődő, gúnyos mosoly húzódik arcomra. Még fehér makulátlan, tiszta, üde fogsoromat is megvillantom felé kérdésem során.
- Hogy mered?! – arca dühödt, haragos, mérges mimikákat tanúsít felém. Jó érzés a gyűlöletében, haragjában, utálatában mártózni, jó szórakozás feleletit, reakcióit, válaszait végighallgatni, végignézni.
- Már megbocsáss amico mio(9), de tudod… „la fortuna aiuta forti”(10). Bizonyítasz? – szegezem neki ismét aranyomat, édesemet, picinyemet. Várva, hogy elővegye prédája a saját tőrét, mely nem kihívás csodálatos, gyönyörű, szépséges Venusnak. De az ellenséget, riválist, vetélytársat a kötelező formulák szerint kell eltenni láb alól, ahogy azt egy Kris tőrpárbaj előírja, megszabja, utasítja.
Azonban a diadal, győzelem, siker közelében a vér mámora túlontúl elhomályosította tisztánlátásomat… sosem feltételeztem, gondoltam, véltem volna, hogy valaha is ez a harc, küzdelem, viadal lesz az utolsó cselekedet, amit teszek az életben. Fájdalmas szúrást érzek tarkómnál, melyet csak röpke ideig, momentumig, pillanatig érzek, s tekintetem előtt elhalványodik, elsötétül, eltűnik minden… örökre? Nem! Nem hagyhatom itt Venust árván, egyedül, magányosan. Maradni akarok, maradnom kell, mellette… egyetlen drága, hercegnőm, kincsem oldalán…

Abbamarad, elmúlik, megszűnik a kín, melyet nyakszirtemnél éreztem. S látom magam előtt őt, esküdt ellenfelemet, ellenlábasomat, ellenségemet, Venus játszótársát, amint földbe temeti kedvesemet. Hogy merészeli, hogy van képe ezt cselekedni, művelni, tenni? Felbőszülten rohantam neki, hogy megakadályozzam, megelőzzem, meghiúsítsam. De érthetetlen okok folytán egyszerűen átestem, átzuhantam, keresztülestem rajta. Dühös, ideges, mérges pillantásokat vetettem rá és ott zakatolt agyamban, elmémben, eszemben ennek „miértjének” a keresése, melyre a mellkasomból kijövő béklyó, bilincs, lánc volt a válasz. Tekintetemet végigvezettem rajta, mely a föld mélyébe beásott, elásott, eltemetett drágalátos hercegnőmhöz vezetett.
Ingerült kiáltás, ordítás, üvöltés hagyja el ajkaimat. A halálát, pusztulását, végét kívántam ennek az alaknak. Bosszút akarok állni revánsot, visszavágót, visszavágást tőle, melyben örök alvásra kárhoztathatom, s Venus vágyait is kielégíthetem. Áhítozásunkat, sóvárgásunkat, vágyainkat… itt fogunk várni rá, amíg csak kell.
Teltek – múltak az idők, s én vártam, várakoztam, várakoztunk rá, hogy ismét felbukkanjon, feltűnjön, megjelenjen előttem, hogy minél előbb örömet szerezhessek kedvesemnek. De hiába… nem érkezett, közeledett, jött. A bosszú után való áhítozásom, s türelmetlenségem egyvelegével, keverékével, ötvözetével képes voltam odáig elmenni, hogy ezt a béklyót, melynek konkrét miértjét nem értettem megfogtam, megmarkoltam, megragadtam, s kisebb – nagyobb erőlködések árán kiragadtam, kirántottam, kitéptem mellkasomból. El akartam, kívántam, szándékoztam szabadulni innen, minél előbb, hogy magam fürkészhessem, kereshessem, kutathassam fel prédámat. Azonban nem hittem volna, hogy ilyen csúf véget ér, majd erőfeszítésem, erőlködésem, fáradozásom…
Fáj, hasogat, kínoz! Érthetetlen, mi történik velem? Mivé leszek, mi lettem, miért, mi miatt, mi végett? A bosszú erősebb bennem, még inkább fellángolt… csillapítanom, enyhítenem, tompítanom kell! Éhség érzett, éhes vagyok, enni, majszolni, táplálkozni akarok! Szükségem van rá, áldozatra, prédára, zsákmányra, mely elmulasztja. De az egy, egyedüli, egyetlen nem elég. A kicsit több sem… sok, megszámolhatatlan, rengeteg kell! Hogy erőt, erőnlétet, hatalmat szerezhessek vele, s bosszúmat beteljesíthessem… kedvesemmel.

megszámozott szavak jelentése:

Második szín

Mito belvárosa. Kora délután. Sötét szoba, közepén egy dívánnyal, vele szembe egy irodai íróasztal, falakon végig sötétítő függönnyel ellátott városra néző ablakok. Kintről hallani a beszűrődő járművek hangját. A heverőn lévő férfi éppen kiönti a lelkét az asztalnál ülőnek

Panaszok. Eltűrni, elviselni, tolerálni, néha már nekem is nehéz. Pedig imádom, kedvelem, szeretem a munkám, mit is mondok? Nekem ez az életem, csak ezért létezem, hogy másokat kiismerjek, megismerjek, ráismerjek! Tapasztalataikból okosodjak, tanuljak.
Lelkileg összetört betegem meggyötörten, bánatosan, mélabúsan, szomorkásan vet egy pillantást rám. Tekintetéből nem nehéz felismerni, megtudni, rájönni mit is szeretne. Segítséget, segélyt, támogatást és véleményt tőlem. Én adok, nyújtok, osztok neki. Természetesen álmosító, egyhangú, monoton hangon, az ő története nem volt érdekes, sőt unalmas, fárasztó, másolat az oly’ régiekről! Talán igazán, tényleg, valóban nincs új a Nap alatt?
- Eseted egyszerű, s cseppet sem nagyszerű. – csuktam be, hunytam le szemeimet. S szemüvegemet megigazítva beszéltem, mondtam, nyilatkoztam tovább, tudtára adva a megoldást. - Azért vagy egyedül, mert elutasítod a barátságot, hogy megszánjanak és maguktól keressenek fel tégedet. Ez nem megoldás, kezdeményezni kell, mielőtt végleg egyedül hagynak. – kezeimet összekulcsolva, térdeimet keresztbe téve helyeztem, raktam, támasztottam rá. Tekintélyesebbnek látszani, kinézni, tűnni szemében, hogy megijedjen, megremegjen, megrémüljön és hassanak rá bölcs szavaim.
- E – egyedül? De mi van akkor, ha már… ha már teljesen egyedül vagyok? – megtör, összetör, feladja, megadja. Ostoba, mint társai, de engem mulatat, szórakoztat, már nem untat. Érdekes, furcsa, meglepő új reakció, modor, szokás, viselkedés, látni akarom még tovább, minél többet belőle!
- Egyedül? Magányosan? Elhagyatottan? Lehet. – aljas mosoly bukkan, jelenik, tűnik fel arcomon, tetszik nekem, de neki nem. Bizonytalan, ingatag, meginog rémülten. Fejét, kobakját, koponyáját fogja. Csak néz, esélyt, lehetőséget, reményt vesztve, végleg feladva, felhagyva, lemondva. - Vagy sem. – újabb remény, kis sugár, csillan, fénylik, ragyog szemében. Mókás, térfás, vicces, szórakoztató… ezt tetszik, folytatom! - Én beszélek hozzád, itt vagyok előtted, melletted, mögötted. De én nem vagyok elég egy embernek. Több kell neked, szükséged van a többre! Keress, ne add fel! Különben az érzés, ami előbb megragadott, magához vett, örökre elnyel. – rá nézek, pillantok, tekintek, döbbent szemeibe, megszeppent arcába. Mosolygok magamban cinikusan, kárörvendően, rosszmájúan, kívülről tovább is határozott, komoly, magabiztos maszkomat mutatva. Ő eme mondandóimra lecsillapodik, lehiggad, megnyugszik, nem hőbörög tovább. Háláját, boldogságát mutatja felém, irányomba, nekem, amiért sikeresen össze tudta szedni magát segítségemnek köszönhetően. Várom, hogy abbahagyja, s elmenjen, induljon, távozzon, ne maradjon itt tovább! Az ügy megoldva, rendezve, teljesítve, túl hamar. Pedig már érdekesnek, különlegesnek, rendkívülinek látszott, de nem. Ez csak álca, álarc, maszk, maskara, jelmez, átverés!
Távozása után feldúltan, idegesen, ingerülten kelek fel székemből, s lépdelek a sötétítővel takart hatalmas ablakhoz. Elhúzva, félrehúzva, odébb húzva a függönyt nézek ki rajta. Hallom páciensemet elmenni, indulni, távozni. Élvezem a csendet, csöndet, némaságot, senki sem zaklat, zargat, zavar, csak én vagyok… egyedül, egymagamban, magányosan, de élvezem. Pihenhetek, azon elmélkedve, gondolkodva, merengve, amin akarok, más ügyes – bajos dolgai nem szólnak bele. Hallgatva figyelem a családi fotót, illusztrációt, képet, felelevenítve magamban az emlékfoszlányt arról a közös időről, napról… eseményről, történésről. Gyöngéden, lágyan, szelíden végigsimítok felületén. Azonban emlékeim áradatát megszakítja az ajtón való hangos kopogtatás lármája, hangja, zaja.
Mélyről jövő sóhajjal indulok meg oda és tárom fel az ajtót, bejáratot, bejárót előtte, jól tudom ki az, aki érkezett hozzám, s vett végett hidegvérrel békés, idillis, nyugalmas relaxálásomnak. Mindig jön, ezen a napon ő, régi gyermekkori barátom, s kér meg állandóan, folyton, mindig ugyan arra. Menjek el vele a színházba, megnézni azt a darabot, művet, szerzeményt, mint akkor azon a napon családommal. Eddig soha, sohasem, sosem sikerült neki elérnie, hogy beleegyezzek és elmenjek vele oda, mint azon a bizonyos napon.
Tudja, hogy nekem milyen megrázkódtató ez a nap, hogy mennyire fáj, hasogat, szúr bal mellkasom a keserű emlékek tömkelegétől. Mégis fejet hajtottam előtte, nem törődve a kínzó foszlányokkal régmúltamból, éppen itt az ideje, hogy átellenbe, elé, szembe álljak velük. Megannyi lelkileg letört, megtört, összetört embernek segítettem már, hogy itt az ideje, magam kerüljek sorra.

Chiba-ken, Sakura városa. A Nap már lemenő félben van. A város színháza előtt emberek sétálnak elszórtan, az intézmény jobb oldalán virágzó cseresznyefák húzódnak, balján észrevétlen, baljós energia gyűlik. A színház előtti virágzó park végén állva némán figyelik az épületet

Gyorsvonattal mentünk Chiba-ken csodálatos, gyönyörű, szépséges cseresznyefáiról híres városába, melynek szélén ott feküdt ama színház, mely szorosan fűződik múltamban történt rizikós eseményhez. Családom elvesztése pillanatok alatt történt egy roppantul furcsa gonosz, kegyetlen, vérszomjas szörny keze által. S ez csak a kezdet volt, ami utána jött, a többi… eltérő, különböző, más időpontokban… test nélküli halottak, lelkek, szellemek, ijesztő szörnyek… melyektől futottam, menekültem, szöktem, mert így nem értek utol.
Kisebb szusszanás hagyja el ajkaimat, s mustrálok, nézek, tekintek körül a fenségesen kialakított színház és annak cseresznyefával gazdag környékén. Együttérzést, megértést, türelmet kérek barátomtól. Időt, hogy egymagam járhassam körbe a színházat és elmehessek oda, ahol történt, azaz abnormális, rendellenes, természetellenes balesett. Viszont cseppet sem hittem volna, még a legmerészebb gondolataimban sem, hogy az a szörny ennyi esztendő, év, idő távlatában is itt fog várni… rám.
Ugyan az a fájdalmas kiáltás, ordítás, üvöltés harsan fel tőle, mint akkor, azon a napon. Csupán ezúttal sokkal tisztábban látom alakját, külsejét, termetét. Felém jön, közelít, közeleg, s végül megragad és elnyel. Elsötétül minden, körülöttem, ami valaha mellettem volt elillan, eltűnik, szertefoszlik végleg, talán örökre. De még így is… hangokat hallok, mélyről jövő könnyhullást, sírást, zokogást. Szívből jövő fájdalmat, kínt, szenvedést akárcsak egy páciensemből... érdekel, meg szeretném ismerni, többet akarok tudni róla, s látni mivé lesz!

Harmadik szín

Karakura-i köztemető. Egy meleg, nyári nap végén. Távolban viharfelhők tornyosulnak. Páros sír előtt álló személy, egy csokor fehérrózsával kézben, merengve nézi őket. Messziről mennydörgés hangja zavarja meg a csendes helyet

Gyűlöltem, megvetettem, utáltam szüleimet, amiért magunkra hagytak testvéremmel. Gyűlöltem, utáltam megvetettem szüleimet, amiért látnom kellett miattuk bátyámat rossz útra térni, tönkremenni, elásni végleg életét. Rühelltem, utáltam, viszolyogtam nagymamámtól, amiért egyáltalán nem értette meg őt, csak harsogni, kiabálni, ordibálni tudott vele. S még inkább rühelltem, utáltam, viszolyogtam saját magamtól, amiért semmit sem tudtam cselekedni, csinálni, tenni ellene!
Megtörten, gyáva, nyámnyila, nyápic módon menekültem a könyvek sűrűjébe, hogy felfedezzem, feltérképezzem, megismerjem azt, ami szabad szemmel nem látható. Hogy egy másik, külön világban töltsem, pocsékoljam, vesztegessem addig is időmet, s ne kelljen szembenéznem az igazsággal, tényekkel, valósággal. A végén már élveztem, hogy többet értek, ismerek, tudok másoknál. Örömömet leltem abban, hogy még többet okosodhatok, memorizálhatok, tanulhatok. Mámorosan vettem le az újabb és újabb könyvet az állványról, polcról, szekrényről. Kellett nekem a tudás, akartam, kívántam, törekedtem érte, hogy amint testvérem kiszabadul a börtönből, cellából, fegyházból, akkor hasznomat vehesse ügyes – bajos dolgaiban. Azonban ez nem így történt… testvérem teljesen más lett a fogdában, karcerben, zárkában töltött idő alatt, mintha nem is az igazi Nii’-chan lett volna az...
Kínomban ismét belevetettem magam a tanulásba, a tudást mind – mind magamba szívva. Felsőfokú érettségi, nyelvvizsga, egyetem, mi az nekem ilyen fiatalon, ifjúként, kiskorúként? A kor nem számít, hogyha a fejben ott az ész, ismeret, tudás, ami kell. S nekem megvolt minden hozzá, hogy elvégezzem, megcsináljam, teljesítsem, így éltem is az alkalommal, eséllyel, lehetőséggel!
Fél év múlva életünk kezdett lerongyolódni, tönkremenni, megromlani nagyanyánk halála túlságosan hirtelen ért minket. Magunka hagyott a nullában, semmiben, zérusban! Én még nem dolgozhattam, elvakultan, fanatikusan, megszállottan igényeltem tovább az észt, a tudást. A diploma, doktorátusi, jogosítvány… kellett, akartam, mind, mindent!
Mélyről jövő bánatos, kesergő, szomorú sóhaj hagyja el ajkaimat. Az eső lágyan csepereg, szemerkél, szitál, igazán idilli a kép, mely összhatásaképpen lekerül a csokor rózsa a két sír közé. Elfordulok tőlük, s céltudatos, határozott, magabiztos tekintettel, széles vigyorral arcomon indultam meg haza. Hiszen testvérem hamarosan indul, pártfogolnom, segítenem, támogatnom kell őt bármiben, amiben csak tudom!

Útban Chiba-ken, Sakura városában élő gazdag család házához. Az eső illata lepi be a helyet. Az ég egy része borongós még, de a sötét felhőzet szakadozásánál látni a fénylő csillagokat. Lassan a Hold is utat tör magának. Egy öreg kocsiban érkeznek az úti céljukhoz

Nem hiszem el, hogy ismét, megint, újra megkérdezi ezt tőlem, a mai nap már ezredszerre. Ezúttal hangtalan, néma, szótlan választ adok neki és beindítom a járműt. Tekintetemet kérdőn ráemelem, ráirányítom, rávezetem, mellyel ama kérdést teszem fel, hogy „indulunk”? Majd amint beszállt, beült, leült az autóba, szó nélkül léptem rá a gázra. Nem késlekedhetünk, tisztában vagyok vele, hogy milyen idegeskedő, méltatlankodó, zsémbeskedő a megbízója.
A kifosztás, lopás, rablás nem tűnt nehéz feladatnak, így amikor megérkeztünk az adott épülethez, örömmel mentem vele, hogy a legbecsesebb, legdrágább, legértékesebb holmikból minél többet magunkkal vihessünk.
- Hé, Nii’-chan. Mennyi ebből a részesedésed? – teszem fel a kérdést, hiszen ennyi értékből minden bizonnyal bőven, busásan, gazdagon megjutalmazza bátyámat a munkáltatója. Ahogy a kocsi felé haladunk már hibátlan, kitűnő, tökéletes munkavégzés tudatában, az éjjeli járőr pont a legrosszabbkor bukkant, jelent, tűnt fel előttünk. Szélsebesen szökkentünk, ugrottunk, vetődtünk be a járműbe. Testvérem ugyan ura volt a helyzetnek, körülménynek, szituációnak, azonban én nem voltam ilyen bátor, merész, vakmerő, mint bátyám. Hiába is akartam mindig is ilyen csodálatos, lenyűgöző, nagyszerű és ragyogó lenni… akárcsak ő.
Kétségbe, pánikba, rémületbe estem, amikor a fakabátok észrevettek minket. Szívem gyorsabban, sebesebben, rohamosabban vert a kelleténél. Ráadásul annyira lefagytam, hogy képtelen voltam azonnal, nyomban, rögtön reagálni bátyám utasítására. Kapkodni kezdtem, próbáltam beindítani az automobilt, gépkocsit, személygépjárművet, de elsőre rosszul sült el a dolog. A járgány a hirtelenkedésem miatt másodpercek, minutumok, pillanatok alatt lefulladt. Feldúltan, idegesen, zaklatottan próbáltam újra az egész metódust, miközben fél szemmel figyeltem, mustráltam, néztem, ahogy a rendőrök beállnak elénk. A maximumot akartam kihozni magamból és az autóból is a meglógás, megszökés, menekülés során, ha már így elbaltáztam a lehetőségünket. Azonban nem vettem figyelembe azt, hogy a személyautó már nem éppen olyan fiatal, mely bírja, elviseli, megtűri az ilyesfajta atrocitásokat. Emiatt kis híján, épp, hogy nem, majdnem sikerült túlpörgetnem. A lövés hallatán tudtam végre rendesen összekaparni, összeszedni, rendszerezni magam és elhajtanom onnan.
Nem figyeltem semmire, csak az útra koncentráltam, hogy minél előbb elhagyhassam, lehagyhassam, otthagyhassam a rendőröket. Egy félreeső, elrejtett, távoli erdő szélén álltam meg, amint megbizonyosodtam a felől, hogy nem hajszolnak, kergetnek, üldöznek már minket az igencsak kitartó járőrök. Azt hittem minden jó, remek, tökéletes lesz ezután, de…
- Juhéééé, megcsináltuk Nii’-chan! – kiáltottam, kurjantottam, rikkantottam el magamat, miközben bátyám felé fordulok. A látványtól még a lélegzetem is megakadt, megreked, megszakad. Egyszerűen nem hittem a szememnek, képtelen voltam elhinni, hogy az én testvéremmel játszódik, történik, zajlik ez. - Mi… mi-i?! – éreztem, ahogy a sokkhatás alatt égető, forró, meleg könnyek gyűlnek szememben. Mellkasom éktelenül nehézzé vált, mintha csak eltört, kettétört, összetört volna a szívem, amiért elveszítettem testvéremet, akit mindig is szerettem, akiért mindig is rajongtam és felnéztem. - Ne… – elhalt hangon ejtem ki a két betűs tagadó szót, amint keze bágyadtan, ernyedten, lankadtan maga mellé esik. Nem tudtam mit mondjak, fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene csinálnom, művelnem, tennem. Csak ültem mellette, sírva, pityeregve, zokogva. Mind az én baklövésem, hibám, melléfogásom, csak is az enyém!
Szirénák hangos lármája, ricsaja, zaja zavart meg a gyászolásban. Kétségbeesetten pillantottam fel, s láttam a szélvédőn keresztül, hogy a fakabátok, járőrök, rendőrök közelítenek. Elmélkedés, gondolkodás, megfontolás nélkül cselekedtem, távozásom előtt egy szívből jövő bocsánatkérés hagyta el ajkaimat, halott testvéremhez szólva. Kivágtam a kocsiajtót és futni, rohanni, szaladni kezdtem az ellenkező irányba. Az erdőnek vélt cseresznyefasor mellett vágtattam át, egészen egy építményig, épületig, létesítményig, ahol végül leszereltek a rendőrök. Csak, csupán, pusztán egy lövés voltam nekik…

Chiba-ken, Sakura városának színháza baljóslatú felén. A környéken rendőrautók, mentők, helyszínelők bukkannak fel és szorgosan végzik munkájukat. Az emberek szemének láthatatlan, természetfeletti esemény van kibontakozóban

Vérző, fájó, hasogató, sajgó sebemhez kapnám tenyeremet, viszont azt kell észrevennem magamon, hogy ilyesmiről szó sincs. Komolyabb sebesülés, sérelem, sérülés nélkül megúsztam volna? Tanácstalanul néztem, pillantottam, tekintettem körbe, s így megláthattam magam mellett önmagamat… élettelenül. Megijedve, megrettenve, megriadva a puszta látványtól hátráltam el, amennyire csak ez a furcsa bilincs, béklyó, lánc mellkasomon engedte. Cibálni, húzogatni, rángatni kezdtem, melyre egy érdes, hátborzongató kacajt hallhattam hátam mögött felcsendülni, felhangzani, felharsanni.
- Hahahaha… stupido(11)! Azzal csak magadnak ártasz! – a kacajhoz szavak, majd alak, termet, test is társult. Döbbenten néztem végig az ijesztő, rémisztő, vérfagyasztó szörnyön. De mégsem éreztem úgy, hogy el kellene iszkolnom, lógnom, menekülnöm tőle. Megvártam, hogy elmondja, kibökje, kimondja mit is akar.
- Bosszú? – értetlenül, kérdőn, tanácstalanul döntöttem oldalra a fejemet és hőköltem hátra egy lépést. Nem tudtam miért érdekli, kérdezi, kíváncsiskodik ilyesmiről tőlem.
- Tessék? – préseltem ki magamból bátortalanul, félénken, gyámoltalanul a szót, mely ahhoz szükséges, hogy kiderítsem, megfejtsem, megtudjam, mire is szeretett volna utalni az előbbi kíváncsi kérdésével.
- Bosszút akarsz állni azokon, akik ezt tették veled, anima(12)?! – mennydörögte dühösen, feldúltan, idegesen az immáron sokkalta érthetőbb kérdését. Halott testem felé vetettem egy pillantást, ahol ott sürögtek – forogtak azok, kik ellopták, elvették, megfosztották a bátyámat életétől. Kiérdemelnék, megérdemelnék, rászolgálnának arra, hogy ők is olyan sorsra jussanak, mint amilyenre testvéremet jutatták.
- Mit kell tennem? – a szörnyből áradó boldogság, öröm, vidámság szinte kézzel fogható volt számomra. Hogyha nem takarta volna arcát ilyen álarccal, maskarával, maszkkal minden bizonnyal egy lelkes, fülig érő mosollyal nézhettem volna most szembe. Ösztönösen elvigyorodtam erre, vártam, hogy azt csinálja, tegye, művelje velem, amit akar, amennyiben állja a szavát, s véghezviszi a bosszúmat… Nii’-chanért.

megszámozott szavak jelentése:

Negyedik szín
Menosok erdeje. Több száz gillian csoportosul egy helyre a magasba szökő fák között. Tanácstalanul kering körülöttük hollowként. A változás szele érezhető a levegőben

Ostoba. Bedőlt, elhitte, komolyan vette mindazt, amit mondtam és hagyta, hogy elfogyasszam, lenyeljem, megegyem. Nem érdekelt a bosszúja, csak az elviselhetetlen, kibírhatatlan, tűrhetetlen éhségemet akartam csillapítani. De… mi ez? Mi történik velem? Erősebbnek, hatalmasabbnak, legyőzhetetlennek érzem… érezzük… érezzük magunkat. Viszont mi miatt lettem… lettünk… lettünk ilyen lassúk, lomhák, tohonyák? Éhség, miért érzek… érzünk… érzünk éhséget, hatalmasabbat, óriásibbat, nagyobbat, mint az imént?
Idő rengeteg, számtalan, tömérdektelen van belőle, csak loholok… loholunk… loholunk és eszek… eszünk… eszünk. Fajtársainkat, partnereinket, testvéreinket. Mohón, önzőn, telhetetlenül elfogyasztva. Nem hagyok… hagyunk… hagyunk belőlük semmit, egy árva darabot sem, s ha jár is erre akárki, bárki, valaki az is csak hűlt helyüket láthassa már. Mert én… mi… mi nem hagyunk hátra semmit, csak az elhagyatott, kietlen, ürességet...

Ötödik szín

Hueco Mundo. A kietlen sivatag közepén. Egy adjuchas vonszolja keresztül magát tehetetlenül a homokdűnéken. Kínzó fejfájás gyötri, elmulasztását a fejére tapasztott kezeitől reméli. Szenvedése során magához beszél. A távolban egy alak közelít

Haaah… újra két lábon, milyen mirabile(13) is, hogy nem kell lomhaként szelnem ezt a hatalmas tájat. Mi is itt vagyunk! Merre menjek? Nem mindegy? Muoviti(14)! De nem tudhatod mi vár rád. Éhesek vagyunk! Elég! Ne, non parlate(15) egyszerre! Ne parancsolj nekünk! Non rimbecca(16) nekem! Olyan csodálatos hallgatni szóváltásotokat, nem hittem volna, hogy valaha is saját magam páciense lehetek. Ne, finisci, finite(17)!

Bágyadtan, kimerülten, megviselten terülök… terülünk... terülünk el a homokban. Annyi ideje már, hogy ezt a beláthatatlan, határtalan, mérhetetlen messzeségbe nyúló sivatagot járom… járjuk… járjuk. Utolsó erőmmel… erőnkkel… erőnkkel még felnézünk, felpillantunk, feltekintünk. Látok… látunk… látunk valakit, aki erre, felénk, hozzánk, mifelénk jön. Fátyolos, homályos, ködös a kép róla, mely még így is tetszik nekem… nekünk… nekünk. Megérinteni, megfogni, megragadni, hogy közelebbről megnézhessem… megnézhessük… megnézhessük. Érdekes, különös, ritka, amit fel kell fedeznem… fedeznünk… fedeznünk, meg kell ismernünk.
- Hollooow… néni? O.o – tessék, mi, micsoda? Nem értem… értjük… értjük. - Ugye leszel a társam, ha mutatok neked egy szép gömböt? *.* – milyen kerek tárgy, golyó, gömb? Engem… minket… minket csalogat, csábít, vonz az ajánlat. De nem tudok… tudunk… tudunk menni, erőtlenek, fáradtak, kimerültek vagyunk. Nehézkesen nyúlok… nyúlunk… nyúlunk felé, hozzá, irányába. Azonban kedves, jószívű, tapintatos alakja kezd elmosódni előttem… előttünk… előttünk… lassan álomba szenderedünk, szunnyadunk, zuhanunk.

megszámozott szavak jelentése:

Hatodik szín

Las Noches. A legmagasabb torony központjában. Két arrancar van a teremben. Az egyik áll az ember méretű kísérleti lombik előtt, a másik pedig a gép által írt adatokat veszi szemügyre és tudósítja, írja fel azt. A tartályban egy hollow, melyen fájdalmas változások mennek végbe. A teremben halványlilás fényesség uralkodik. Gépek hangja tölti be a csendes teret

Érthetetlen hangok, neszek, zajok, melyek eljutnak hozzánk, pedig nem látunk semmit. A gondolataink végre tiszták nem kuszák, rendszertelenek, zavarosak. Örülünk, hogy nincs végre civakodás, perlekedés, veszekedés közöttünk. S boldogak, örömtelik, vidámak vagyunk, hogy nem vagyunk végre folyton – folyvást éhesek! Vajon, hogy, ugyan mitől? Hogyan, miként, miképpen történhetett ez? Nem értjük, tudni akarjuk, óhajtjuk, szeretnénk.
- Fene… - hallunk valakit, figyelünk rá, hogy meghalljuk, megtudjuk, tudomást szerezzünk arról mi történt velünk. - Van még mit csiszolni rajta. Hiába képes megadni egy arrancar külsejét... kisugárzásában nem több egy mezei lidércnél. Bár még így is értelmesebbnek tűnik, mint a Las Nochesben rohangáló balgatag barmok többsége. – Las Noches, itt lennénk, volnánk? Nem értjük mi azt, amit beszél, hangoztat, mond. Rólunk állítja, közli, nyilatkozza mindezt?
Kínzó fájdalom hasít jobb vállunkba, amit nehezen tudunk eltűrni, elviselni, megtűrni. Szemeink felpattannak, s bántja őket a hirtelen érő vakító fényár, fényesség, fényözön. Amint megszokja tekintetünk a világosságot, ki akarunk jutni a furcsa szerkezetből azonnal, nyomban, rögtön. Idegesen, felkavartan, zaklatottan ütjük meg az oldalát annak, ami zárva tart minket. Ki akarunk szabadulni innen minél előbb, hamarabb, mielőbb! Nem kell sokáig erőlködnünk, mert hamar elengednek, kiengednek, szabadon engednek minket.
- Mit akartok tőlünk? – tesszük fel a kérdést bizalmatlanul, félénken, gyanakvón, figyelve minden lépésüket. Az egyik boldog, örömteli, vidám, míg a másik negatívan áll hozzánk.
- Formálódj át… tudod, olyan cuki kis formára! *.* – nem értjük, tanácstalanul figyeljük, szemléljük, vizslatjuk őt. Tekintetünk morcossá, rideggé, zorddá válik, íriszünk akár a karmazsin: vörös lesz, elménket elvakítja az egy. Megtántorodok, elfutok sötét átjárót, folyosót, közlekedőt nyitok, mert nekem most kell, szükségem van rá!

Chiba-ken, Sakura városa. A színház balján átjáró nyílik. Egy tébolyult elme lép ki rajta. A háttérben kíváncsi szemek figyelnek

Lassú, lomha, nehézkes léptekkel közelítek az oly’ ismerős helyre. Ott van, tudom, csekélységemet, engem, szerénységemre vár. Térdre vetem magam előtte, mellette, mögötte, s ásni kezdek. Olyan megannyi, sok, számtalan ideje már, hogy földbe zárták, rabságba taszították, egyetlen kedvesemet. Egyre mélyebbre és mélyebbre ások, míg kezem dermesztő, hideg, hűvös pengéhez nem ér. Szemeim felcsillannak, felfénylenek, felragyognak, arcom kivirul. Gyöngéden, lágyan, óvatosan kiemelem a hideg föld alól, s gondoskodón veszem kezembe a gyönyörűséges fegyvert.
- Hát megvagy, megtaláltalak. Ismét együtt lehetünk, mi ama Venus(18 ). – lehunyt szemmel duruzsolom, motyogom, suttogom a szavakat, mikor zajt hallok a zöldellő bokrok felől. Gyanakvóan emelem tekintetemet ama irányba, s várom, hogy felfedje kilétét a bujdosó, lapuló, rejtőzködő.
- Shinra? – hallom a bizonytalan, határozatlan, kétséges kérdést felhangozni az idegentől, miközben megmutatja magát. Kérdőn vontam fel a szemöldökömet a megnevezés, megszólítás, név hallatán, egytől – egyig tanácstalanság lett rajtam úrrá. Nem értettem, tudtam ki ez és mit akar tőlem… tőlünk… tőlünk. Tekintetünk ismét eredeti, igazi, valódi színében csillog, jobb kezünket halántékunkhoz emeljük, s egy fáradt, kimerült, megviselt sóhajt engedünk meg magunknak. Gyűlöljük, utáljuk, rühelljük őt, sosem vesz rólunk tudomást! Szemeinket a minket megszólító illetőre irányítjuk, szegezzük, vezetjük, mely hatására hatalmas döbbenet ül ki arcunkra. Rég látott testvérünk áll előttünk egész, komplett, teljes valójában, a név, amit mondott visszhangzott fejünkben, szinte minden eszünkbe jutott róla, amit tudnunk kell.
- Nii’-chan! – hitetlenkedve pislogva nézünk rá, majd amint mustrálásunk, szemrevételezésünk, tekintésünk során meggyőződtünk arról, hogy az illető valóban ő, a bátyánk az, boldogan álltunk, emelkedtünk, keltünk fel a hűvös talajról és lépdeltünk elé. - Hogy kerülsz ide? – tettük fel a kérdést, melyre beszélni, mesélni, regélni kezdett. Megtudhattunk róla mindent, ami vele történt, végbement, zajlott. Azonban az örömteli momentum, perc, pillanat nem tarthatott örökké, szólított minket a kötelesség, vissza kellett mennünk oda, hogy megköszönhessük azt, amit tettek értünk. Nem, itt a hála nem elég, többet akarunk adni, nyújtani, szolgáltatni neki. Vissza kell indulnunk, mennünk, térnünk hozzá.

Las Noches. A legmagasabb torony központja. Egy arrancar van már csak jelen. Mindentudóan figyeli a sötétszín kinyíló átjárón kilépő személyt

- Hazajöttünk. – hangoztatjuk, mondjuk, szólunk, miközben elébe megyünk. Nagyon csúnyán, illetlenül, tisztességtelenül viselkedtünk az előbb, pedig hálával tartozunk. Neki köszönhetjük, hogy ismét emberi alakunk, formánk, külsőnk van. Tartozunk ezért, így mellette, mögötte, vele maradunk, hogy törlesszük az adósságot. Nem, nem ezért, olyan mintha ő lenne az anyánk, igen... óvnunk, védenünk, vigyáznunk kell rá!
- Most már átformálódsz nekem? *_* - olyan nagy boldogsággal, örömmel, vidámsággal kérdezi tőlünk, hogy mi is jókedvűek leszünk. Meghajolunk előtte, egyik kacsónkba, kezünkben, mancsunkban a wakizashi, másikban a kris tőr. Hagyjuk, hogy erőnk átjárjon, belénk ivódjon, eltöltsön minket.
- Nabike, Sombra Jugadores. – kérésére új arculatot, kinézetet, megjelenést öltünk. Kíváncsian nézünk, tekintünk, vizslatunk felé, hogy lássuk arcát, melyről elégedettség sugároz. Nem értjük, miért tettünk ezzel jót, de boldogak vagyunk, hogy örömtelinek, vidámnak, vígnak láthatjuk.

megszámozott szavak jelentése:

A függönyök leereszkednek, ismét eltakarják a színpadot. Szünet van csak, hiszen a műsör nem állhat meg...

Tárgy: Re: Shinra Curiel Vas. Ápr. 22, 2012 12:35 am

Heyho!

Gyakorlatilag meg elméletileg is nekem nagyon tetszett a történeted. Elég jól összehoztad, számomra kimondottan izgalmas volt olvasni. Külön örülök a karakter nemének, valamint annak is, hogy sikerült elsőre kiválasztanod az espadad. Fel kell hívnom a figyelmed egyetlen dolgocskára. A kipontozások számát legközelebb gyaluld le egy kicsit. A vontatott meséléshez ajánlanám inkább a vessző és a pontosvessző kombinációt. Wink

Mindezek ellenére ez nem rontott semmit az élvezhetőségen, mindent rendben találtam. Tehát az engedély és a szép történet gyanánt, előtörténetedet ELFOGADOM!

Lélekenergia: 5000 LP
Szint: 1. szint
Kezdőtőke: 4000 ryou

S mivel multi karakterről van szó, így a pontrendszer, szabályzat nem fog gondot jelenteni a számodra. További kellemes játékot!

Kisuke