A nap égette a bőrömet már vagy egy hete, mióta megtudtam, hogy sokkal többre vagyok képes, mint azt eddig tudtam. Mióta tudom, hogy sokkal erősebb lettem folyamatosan edzek, hogy elérjem azt a bizonyos erőt, amit eddig, ha jól tudom egyik espada társam se ért el. Már majdhogynem vért izzadok, de valahogy még mindig nem megy. Kell még valaki vagy valami, ami kihozza belőlem, de sajnos nem tudom, ki lenne, vagy mi lenne rá alkalmas arra, hogy segítsen a resurreción II elsajátítására. Nem merek kiállni az Espadakkal mert félek attól, hogy rosszul sülnek el a dolgok és én halok meg vagy valami és azért az egy kicsit szar lenne. :/ Lehet, hogy valami shinigamit kéne, keresnem magamnak vagy nem tudom, mert a „testvéreimet” nem nagy örömmel gyilkolom. Csakis akkor ölöm meg őket, ha olyan hangulatomban vagyok, illetve úgy felcseszik az agyam, hogy fegyvert rántok és ez manapság egyre ritkább, mert az edzések lenyugtatnak.
Elraktam a fegyveremet és letöröltem az izzadságot a homlokomról. Körbenéztem hátha találok valami ehető hollowt vagy valami, de sehol senki. Valószínűleg a nagyfokú edzésem majdhogynem minden élőlényt kiirtotta a környéken. Enyhén korgó gyomorral indultam el vissza nagy „palotába”, hogy megtudjam, van e számomra valami feladat mivel már egy hete nem voltam sehol csak itt kint a sivatagban és szadiztam magam a megállás nélküli edzésekkel. Ahogy közeledtem a fehér építmény felé egyre több élőlényt láttam és ez megnyugtatott, mert akkor idáig nem hatott ki az edzésem így még az építményt ser tudtam megsérteni. Ami nagyon jó hír, mert nem fokoznak le meg semmi.
Már a nagyterem bejáratában álltam mikor megláttam egy felém igyekvő arrancart. Tudtam, hogy valami feladatot akar átadni ezért elé sonidoztam és egy kedves mosoly kíséretében megszólaltam.
- Szevasz, töki. Mond, mi lenne a feladatom. –nyújtottam ki a kezem, hogy átadja a levelet. Láttam, hogy remegett a keze a félelemtől mikor átnyújtotta a levet. Amint átvettem a levelet a gyerek már el is tűnt. Szerencsétlenek az hiszik, hogy egy idegbeteg állat vagyok az óta mióta Espada vagyok pedig nem csak morcos, mert általában felébresztenek és én az kibaszottul nem szeretem.
Kinyitottam a levelet és nagy örömmel láttam, hogy Karakurába küldenek körbenézni. Azért örülök ennek a jó kis utazásnak, mert ha jól vagyok informálva, akkor Karakurában sok erős egyed van, akik szomjaznak a harcra és a rajtunk való bosszúállásra szóval könnyen rá lehet majd venni őket a harcra. Remélem, nem valami pöcsköszörűt fogok ki magamnak, akit egy ütéssel ki tudok végezni, hanem körül belül egy velem egy szinten lévő ellenfelet. Boldog arccal és nagy léptekkel indultam ki ismét a sivatagba, hogy nyissak magamnak egy gargantat és elinduljak Karakurába. Mint mindig most is unalmas és hosszú volt az utazás pedig most tök jó kedvem van meg minden.
Olyan húsz perc utazás után megérkeztem. Az enyhe sötétség után majdhogynem megvakított a nagy napsütés Karakurában. Körbenéztem hátha meglátok valakit, de sajnos nem ezért elindultam a nagy felfedező útra. ~Mondjuk, egy igazi ellenfél nem jelenik, meg minden sarkon szóval jó sokáig kell majd keresnem.~ gondoltam majd egy sonido segítségével beugrottam a házak rengetegébe.
Már vagy egy órája keresgéltem egy tökéletes ellenfelet mikor megéreztem egy nagyobbacska lélekenergiát. Igaz, hogy elég gyengén éreztem, de éreztem és nagyjából be tudtam mérni szóval ez volt a lényeg. Enyhén izgatottan indultam el a bemért terület felé és imádkoztam, hogy ott maradjon az illető, mert nincs kedvem fogócskázni.

Mély és hangos sóhajjal dőlök neki egy épület falának Karakura utcáin, majd inicializálom szemüvegem megtisztulási folyamatát. Ugyan teljesen kigyógyultam a... asszem Seirashi... Yuusuke elleni küzdelmem okozta sebekből, de ez nem változtat azon a sokkon, amit a harcunk okozott. Igazából az döbbentett meg, hogy vagy kétezer évig "aludtam", ami rohadt sok idő, akárhogy is számoljuk. Na meg az, hogy hőstetteim már feledésbe merültek, olyannyira hogy még arra sem emlékeznek Soul Societyben, hogy miért száműztek abban a kvázi koporsóban ide, az Emberi Világba. Szörnyű, milyen korlátolt ez a memória nevű dolog Na mindegy, legalább felbukkant az életemben ez az Urahara nevű figura, akitől a hideg kiráz, de azt mondta, hogy készít nekem egy speciális póttestet és azzal együtt majd ad egy-két tanácsot is, hogy mit kezdjek magammal. Hát nem mondom, ideje volna, mert eszméletlenül unatkozom. Gyakorlatilag senki sem lát, így nem lehet csajozni sem :/ Na de majd azzal a póttesttel ez a gondom elvileg meg lesz oldva és véget érnek a szürke hétköznapok. Most jobb híján megpróbálom visszanyerni a régi erőnlétemet és közben lidércekre vadászgatok, de elkeserítően gyenge a felhozatal, egy-két csapás és nekik annyi. Már-már visszakívánom azt a bohócot, hiába szenvedtem ellene vereséget, azt sokkal jobban élveztem, mint ezeket a könnyű győzelmeket. Nincs bennük kihívás, és ez roppantul zavaró egy olyan ember számára, mint én vagyok. Elvégre engem a véremben zubogó adrenalin és a harc élvezte az, ami éltet. Na meg a lányok, ezt se felejtsük el Egy bájos arc, egy formás hátsó, egy gömbölyded kebel... ja igen, és egy kedves és aranyos jellem Mert ugye a külső nem számít, csak a belső értékek, ami egy akkora álszent duma, mint a ház! Hogy arákba ne számítana a külső? o.O
Ej, elkalandoztam, már ki tudja hány perce törölgetem az okulárémat o.O Elvakít, már olyan fényesre van csiszolva, szóval vissza is helyezem a fejemre, és így elmosódott foltok helyett is már a tiszta, éles képet látom a világról. Azaz nem a világról, hanem csak az utcáról. Tekintetemet az ég felé fordítom, de még csak felhőket se bámulhatok, így jobb híján az embereket kezdem el tanulmányozni egészen addig a pillanatig, amíg egy lidérc lélekenergiáját meg nem érzem, egészen közel hozzám.
- Tch... hát akkor dologra...
Dörmögöm az orrom alá, és egy lendületes ugrással a mögöttem terpeszkedő ház tetejére lendülök, majd villámtánccal indulok meg az általam helyesnek vélt irányba. Ilyenkor mindig abban reménykedem, hogy összefutok egy halálistennel, akit szóra tudok bírni, igaz legutóbb elég csúnyán jártam, de az nem is shinigami volt, hanem egy olyan száműzött, mint én magam. Most azonban se közel, se távol nem látok halálistent, mi több, a hollow is rejtőzik előlem, pedig úgy érzem itt van valahol pont előttem. De akármerre nézek, sehol sem látok bazinagy, fehér maszkos, csökkent értelmű lényt o.O
- Oooooooooooi, hollow-san, merre bujkálsz?
Kiáltom el magam és kieresztem egy pillanatra a lélekenergiám, hátha felfigyel rám a dög és megjelenik a színen. Lassan kivonom a kardomat is, bár úgysem lesz nagy kunszt elintézni a lényt, főleg egy olyan zseni számára, mint jómagam.

Már vagy tíz perce haladtam előre mikor megéreztem egy nagyobbacska, szándékosan kieresztett lélekenergiát. Valószínűleg az illető is megérezte az enyémet. Nem tartottam titokba hátha találkozok valami olyan ellenféllel, akivel lehet is harcolni. Örültem, hogy megtette eme kedves gesztust, mert így már pontosan be tudtam mérni a tartózkodási helyét. A kieresztett lélekenergia tényleg jó ötlet volt tőle, mert ha ezt nem teszi meg akkor teljesen rossz irányba mentem volna ugyanis pont az ellenkező irányba indultam el. Ez az én formám. Végre el akarok érni egy bizonyos szintet erre, tessék, már most az elején bénázok. Remélem, hogy a harc közben nem fogok ennyit bénázni, mert akkor ez az egész dolog még rosszul is elsülhet és perpillanat még nincs kedvem meghalni. Még rakatnyi dolgom van. Mondjuk egyszer már meghaltam. Az is lehet, hogy ha még egyszer meghalnék, újból fölélednék és erősebb is lehetnék… Mondjuk egyelőre elég ez az erő. Ezzel az erővel is képes vagyok véghezvinni azt, amit megfogadtam magamnak.
Nagy nehezen megérkeztem a helyre ahonnan az illetőt bemértem, de kezdetekben sehol se láttam az ellenfelem. Eleinte azt hittem, hogy elmenekült vagy valami, de aztán hallottam, hogy valaki valamilyen hollowt keres. Szerintem az a hollow én lennék. Szóval ez az ellenfél ennyire lenéz engem? Ezek szerint azt se tudja, hogy kivel fog megküzdeni. Lassan a hang forrása felé fordítom a fejemet és megpillantom a shinigamit. Szőke haja volt és szemüveges. Nem tűnt erősnek, de már megtanultam, hogy nem a kinézet alapján ítéljük meg az ellenfelet. Az is lehet, hogy velem van egy szinten vagy nálam erősebb. Remélem erős, de nem erősebb nálam, mert ha meghalnék, nagy gáz lenne. Beégnék mindenki előtt. Mondjuk, az engem nem nagyon érdekel, de akkor még az álmaimat se tudom véghezvinni pedig megfogadtam, hogy minden álmomat véghezviszem.
-Remélem nem haragszol meg rám, ha egy rusnya hollow helyett én harcolok ellened. Luzbelnek hívnak.- a nevem többi részét és a rangomat nem mondtam el, hiszen nem lényeges. Majd ha arra kerül, a sor úgyis megtudja. A rangommal meg nem dicsekedek, hiszen az csak egy szám, amit bármikor elvehetnek tőlem. Vagyis csak próbálkozhatnak, mert míg nem jutottam el arra a szintre, amelyre szükségem van, az álmom véghez vitelében úgysem fogom senkinek se átadni a rangomat.
Lassan előhúztam a fegyveremet a tartójából majd a fölre szegeztem. Minden szinten felkészültem a mostani összecsapásra. Az is lehet, hogy ez lesz az utolsó harc az életemben, de az is lehet, hogy ez lesz az a harc, aminek köszönhetően elérem azt a szintet, amivel megmutathatom a többi espadanak, hogy nem vagyok én olyan vesztes, mint ahogy azt gondolják. Vagyis nem tudom, hogy ezt gondolják e rólam, de szerintem igen. Az ok erre az egészre az, hogy nagyon könnyű feladat árán szereztem meg az Espada címet.
- Még mielőtt megkérdeznéd, mit akarok, elmondom. Úgy érzem elértem egy bizonyos szintet és kell egy ellenfél, akinek a megölésével megszerezhetem az áhított erőt. Amúgy még soha nem láttál arrancart? hadartam el neki a dolgokat majd egy enyhén wtf fejjel lépdelek közel hozzá és közben enyhén kieresztettem a lélekenergiámat. Eléggé meglepett, hogy egy hollowt keresett mikor nem nehéz megkülönböztetni az arrancart a hollowtól. Remélem nem egy barommal futottam össze aki még azt se tudja, hogy mi az az arrancar.

Forgatom a fejemet egy ideig jobbra is, meg balra is, de egyetlen ronda, maszkos lény sem kerül a látómezőmbe. Pedig a lélekenergia jellegzetes mintáját érzem, ráadásul közelről. Ejnye, ez felettébb nehézkes lesz, ha láthatatlan az ellenfelem, de hát más magyarázat nem nagyon lenne, vak nem vagyok végtére is. Fáradt sóhaj kíséretében támasztom a kardomat a vállamra, ki kell találnom valami jó kis trükkös megoldást, amivel tudom követni a mozgását ennek a valaminek. Ám épp, mikor briliáns elmém segítségével megszülethetne a kétségtelenül zseniális ötlet, melynek fénye elhalványítja a legfényesebb csillagot is, valami idióta hang bepofátlankodik a fejembe, és bejelenti, hogy nem hollow-val kell majd harcolnom, hanem valami luzitánnal. Na egy nagy francokat, ha nem lidérc, akkor nem fogom fárasztani magam egy szúnyog lecsapásával. Túl megerőltető, ráadásul még csak az emberiségnek sem válok hasznára vele :/ Mindenesetre a hang irányába nézek, hogy legalább szemkontaktust teremtsek az illetővel, a kivont kardú valakit így már nem volt nehéz észrevenni.
- Miyanaga Kyousuke, a 6. osztag kapitánya! Voltam...
Mutatkozok be én is, csak hogy tudja ez a Luzbel, hogy nem akárkivel áll szemben, mert bizony én vagyok valaki, egyesekkel ellentétben. Elég sok mindent letettem az asztalra, ezért is vagyok bosszús, amiért nem maradt fenn a nevem a mai nemzedékének, holott igazán példamutató volt a kapitányságom időszaka. Leszámítva a végét, de arról már nem én tehetek.
- Áhá, szóval te legalább rangos ellenfélnek tartasz! Helyes, nagyon helyes. De hiába akarsz megölni, a puszta elhatározás nem elég. Bizony, van, ami csak álom marad. Hidd el, őszintén sajnálom, de nem lehetek a prédád. Amúgy nem, nem láttam. Ezek szerint te az vagy?
Csillan fel a szemem, hiszen az a Seitrashi már emlegette őket, mint a mai idők nagy főellenségét és az a füves pacák is megerősített benne, hogy most már egy ilyen legyőzése jelenti a mércét. Heh, ráadásul egész magas szinten van a lélekenergiája, lehet mégis csak bevállalom a harcot, elvégre ezek az izék is lidércből vannak, csak Luzbel kicsit identitászavaros egyed lehet. Ha egy ilyet megverek, akkor már senkinek sem lehet kifogása a nagyszerűségemmel kapcsolatban
- Jól van, érezd megtiszteltetésnek, személyesen a nagy Miyanaga-taichou fogja feltörölni veled a padlót, csak hogy tudd, hol a helyed, hollow.
Igazítom meg a szemüvegem vigyorogva, kellően kihangsúlyozva, hogy az én szememben még mindig lidérc, ha már ő felsőbbrendűnek képzeli magát és letagadja a származását. Lassacskán gyűlni kezd bennem az adrenalin, hiszen fájt készülődik, és hát mit tagadjam, imádom kockára tenni az életem egy jó kis harc miatt, minél keményebb az ellenfél, annál jobb. Remélem, nem fog nekem ez a gyök csalódást okozni, ha már veszem a fáradtságot, hogy kardot emeljek rá.
Továbbra is magabiztos vigyorral az arcomon lendülök előre, hogy bemelegítésként néhány kardcsapással teszteljem vívótudását. Először felülről támadok, majd ahogy kivédi a csapást, egy fordulatot követően balról suhintok, derékmagasságban. Végül amit harmadszor is összefeszülünk, a védést követően hátrapattanok, és a talajon megtámaszkodva újra meglódulok, ám ezúttal egy shunpóval tűnök fel a férfi mögött.
- Hadou no nanajuusan, Souren Soukatsui.
Szólalok meg, miután kezemet kinyújtottam Luzbel felé, tenyeremből pedig rövid időn belül kicsapódik a kettős energiagömb, mely az arrancar buksiját veszi célba. Milyen poén lenne, ha kicsit felrobbantanám a fejét rögtön kezdésnek!

Reményeim szerint erős ellenféllel hozott össze a sors, mert ha ezt is egy csapással leütöm, mint egy szúnyogot akkor biztos, hogy tökön szúrom magam és azt nem nagyon szeretném, hiszen az fáj! Mondjuk, lehet, hogy ez alatt a harc alatt ugyan akkor, ha nem nagyobb fájdalmakat fogok átélni, ha ez tényleg olyan rangos emberke, ahogyan ő, állítja. Végre valami izgalom is hosszú idő után. Állítólag a 6. osztag kapitánya volt. Na, várjunk csak egy nagyon nagy percet! Mi a francért tette hozzá, hogy csak volt? Ez így már nem poén, mert lehet, hogy a mostani kapitány erősebb nála és ezzel a kis szemüveges majommal nem megyek semmire. Mondjuk az is lehet, hogy valami olyanért fokozták le, amit a Gotei 13 nem nézett jó szemmel, de akkor meg mi a francért beszél ilyen nagyképűen arról, hogy ki is volt ő, hiszen kit érdekel az, hogy ki volt. Általában az embereket az érdekli, hogy most mi van és nem a múlt.
Kardom hegyét teljesen a betonba nyomtam és boldogan elmosolyodtam mikor hallottam, hogy egy igazán egoista egyénnel hozott össze a sors. Ez jó, mert akkor egy darabig nem fogja feladni, mert mindenféleképpen bizonyítani akarja majd, hogy ő tényleg olyan jó amilyennek tartja magát. Nem ő lesz az első ilyen ellenfelem habár lehet elsőnek is számítani, mert ez már egy kapitányi szinten lévő shinigami ami azt jelenti, hogy én se vehetem félvállról a harcot, de ezt már az elejétől kezdve tudtam hiszen a ressu II-m múlik azon, hogy nyerek vagy vesztek.
- Bocsáss meg, de tulajdonképpen nem tartalak rangos ellenfélnek. Lenézlek, mint a többi tetves shinigamit. Csakis azért álltam le veled foglalkozni, mert aránylag nagy lélekenergiával rendelkezel és nekem most pont egy ilyen ellenfél kell. Mondjuk, lehet, hogy nem a lélekenergiádat érzékeltem ide úton, hanem az egódat, mert az bazinagy csak úgy megjegyzem. – mondtam gúnyosan hátha sikeresen felidegesítem. Szeretem felidegesíteni az ellenfeleimet egyből a harc elején, mert akkor gondolkozás nélkül rontanak rám és így még izgalmasabb lesz a harc. Igaz, hogy ilyenkor az embereknek rakatnyi sebezhetőségük van, de az most mellékes. Engem most csak az érdekel, hogy megmutass, amit is tud, ha ilyen nagy a szája.
- Figyelj. Majd a harc végén kiderül, hogy álom maradt e vagy sem. Egyébként igen arrancar vagyok nem is akármilyen. – mondtam majd elhallgattam és kihúztam az enyhén betonba fúródott fegyveremet és vártam, hogy mikor szánja rá magát arra, hogy támadjon. Remélem, megteszi az első lépéseket. Utálok én nyitni egy harcban. Meg, ha az ellenfél kezd hamarabb kiismerhetem a stílusát és kitalálhatok ellene valami jó kis taktikát.
- Hát mit ne mondjak baszottul örülök neki, hogy végre vetted a fáradtságot arra, hogy elfogadj egy olyan harcot ahol biztos, hogy halálodat leled ex-taichou. Még egyszer ne merj hollownak nevezni Évek óta több vagyok, mint egy mezei hollow. Egy vagyok a tíz legerősebb arrancar közül. Sexta Espada, Luzbel del Admarth Pablo!- mondtam egy kicsit idegesen majd hirtelen védekező állást vettem föl ugyanis a kis mocsok pont akkor indított támadást, amikor én nem figyelek.
A két acél hangos sercegéssel és szikraesővel feszül egymáshoz. Nagyon kiszámítható csapásokkal kezdte a harcot szóval nem volt nehéz kivédeni, de ami meglepett, hogy a harmadik csapás után elugrik és valami kidou nevet hablatyol össze-vissza, aminek köszönhetően egy kettős energia gömb indul meg felém. Ha nagyon menőzni szeretnék az erőmmel biztosan egy Ceroval intéztem volna el, de most valahogy nem voltam menőző kedvemben így egy mezei egyszerűséggel elsonidoztam a nagyszájú kisköcsög mögé.
- Kicsit korábban kell felkelned ahhoz, hogy ilyen átlátható támadás sorozattal leverj. - mondtam gúnyosan majd vártam a következő lépését. Egyenlőre biztosan nem fogok támadni csak évdekezni, hogy kiismerjem a stíusát.

Nos, bemelegítésnek korrekt volt ez a kis összeakaszkodás, csalódott lettem volna, ha máris sikerül súlyos sebet ejtenem rajta. Mondjuk jobb lett volna, ha megvágom, vagy legalább a kidoummal eltalálom, de üsse kő, van még lehetőségem! Mivel visszatámadni nem akart azután, hogy mögém került, így én vágtam a válla felé egyet, majd hátrébb ugrottam.
- Akkor... ebben az esetben majd teszek róla, hogy kivívjam az elismerésed. Én mindenkit tisztelek, aki erős.
Vigyorgok rá a százwattos, de őszinte mosolyommal. Ha valakivel egy jót harcolhatok, az már boldoggá tesz függetlenül attól, hogy veszítek-e vagy sem. Jó, persze győzni jobb mint veszteni, de a részvétel is fontos... vagy mi Ölég sokat beszél a gyerek, de azért ennek van valami haszna is, például az, hogy megtudtam, még mindig magasnak számít a lélekenergiám. Megnyugtató ez, két szempontból is: egy, ő sem lehet olyan nagyon tápos, ha számára nem elhanyagolható az én erőm, másrészt nagyon kellemetlenül érintene, ha az a Seirashi lenne az átlagos erőszint a mai világban. Így viszont biztos lehetek benne, hogy még így 2000 évvel a kapitánykodásom után is lehetek valaki, és elérhetem azt, hogy ismét az én nevemtől legyen hangos Seireitei
- Ugyan már, túl fiatal vagyok én még ahhoz, hogy meghaljak. De amúgy legjobb tudomásom szerint az arrancarok is hollowok, tudod olyan ez mint a bogarak és a rovarok esete. Nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar. Szóval miért is tagadod le mi vagy?
Magyarázok, de közben jóleső érzés fut végig rajtam, kiráz a hideg és libabőrös leszek az izgalomtól és az örömtől. Esélyt kaptam arra, hogy megmérkőzzek a legerősebb lidércek egyikével, már ha igaz amit állít az ellenfelem *.* Talán pont ez kell nekem, hogy bizonyítsak magamnak, és ha netán legyőzném, vagyis inkább megölném Luzbelt, akkor úgy mehetnék vissza Seireiteibe, hogy be is bizonyíthattam, én még mindig az ő oldalukon állok *.* Kétségtelenül hősként fogadnának vissza, bármit is mond az az Urahara fickó :/
- Most amúgy mi van, te mire vársz? :/
Kérdem kicsit csalódottan, mert hát nem igazán azért vagyunk itt, hogy dumáljunk, erre mégis azt csináljuk. Na mindegy, ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed megy a hegyhez, így ismét én lendültem előre. Ha kihívásra vágyik, akkor tőlem megkapja! Néhány gyors szúrással indítok, melyek elől muszáj lesz hátrálnia, mert ha blokkolni próbálja őket, akkor a kardom át fog csúszni a fegyvere felett, majd mihelyst megszokta a mozdulatokat, villámtáncommal hirtelen mögé kerülök, és újabb csapásomat felülről indítom úgy, mintha a fejére szeretnék lesújtani. Ám a mozdulat innen rézsútos vágásba megy át, valójában a vállát és a mellkasát szeretném felhasítani. Mondjuk ha nem tud megfordulni időben, akkor nekem a háta is jó Ha blokkolná, akkor a térde felé talpalok, és ha megrúgom akkor ismét egy gyors szúrással próbálkozok, ha viszont eltáncol a vágásom elől, akkor egy Gaki Rekkouval fogom megtámadni, remélhetőleg a zöld energianyalábok tucatjait már nem tudja elkerülni. Vagy ha igen, akkor nagyon gyors

Nos, igen, mint mindig most is tökéletesen remekeltem az elkerülő manőveremmel. Még ebihal koromban muszáj volt meg tanulnom menekülni, mert elég sokan vadásztak rám, de nem csak a menekülést tanultam meg, hanem a harcot is. Noha eddig nem mutattam neki semmit… nem is baj egyelőre. Legyen csak meglepetés számára az erőm és a képességeim egyelőre. Nem szeretek egyből mindent a harc elején bevetni. Az olyan unalmas lenne, hiszen akkor már rég halott lenne én pedig nem értem volna el azt, amiért tulajdonképpen megállítottam szerencsétlent.
- Túl nagy a szád… nem te vagy az első nagyszájú ellenfelem… isten nyugosztalja őket…- mondtam neki gúnyosan majd lazábbra fogtam katanamat, hogy ha támad könnyed, de magabiztos mozdulatokkal tudjam hárítani a csapásait, mert azt meg figyeltem, hogy jó kardforgató, de vannak hibái, is mint minden embernek. Én se vagyok jó kardforgató, de nem is vagyok rossz. Ha nem hisztek, nekem kérdezzétek a körülöttetek lévő részecskéket majd ők megmondják. Meg kell hagyni, hogy azért tud valamit nem véletlenül volt ő kapitány… de vajon miért csak ex-taichou?! Elkövetett valamit vagy egyszerűen leváltották, azért mert nagy volt a szája, de a tettei semmit sem értek? Ki tudja… majd kiderül a harc folyamán.
-Szerintem pont jó korban vagy a halálhoz… azért nem tekintem magam hollownak mert abból az aljanépből küzdöttem fel magam egy olyan személlyé, aki dirigálhat, nekik vagy éppenséggel táplálkozhatom belőlük és nem ők táplálkoznak belőlem. Ha te is átélted volna ezt az egészet te is letagadnád azt, hogy hollow voltál.- búgom neki mély hangon majd nyugodtan álldogáltam és vártam azt a percet, hogy mikor szakad el nála a cérna és támad rám. Nagy meglepődésemre nem kellett sokáig várnom. Mondott még valamit, de arra nem nagyon figyeltem. Az inkább jobban izgatott, hogy végre megmutatja, hogy mit is tud.
Gyors szúrásokkal próbált eltalálni, de szerencsére jó a reakció időm és időben hátraléptem kettőt így csak az arrancar ruházatomat tépázta meg bal oldalt az a sok szúrás. Eleinte azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha hárítanám, de ahogyan megfigyeltem a szúrásokat arra lettem figyelmes, hogy kitalált valamit arra is, ha azt tenném. Már emelném a kardomat mikor arra lettem figyelmes, hogy mögöttem tűnt föl és próbált lecsapni rám. Gyors eszmefuttatás után azt találtam jó ötletnek ha elsonidozok onnan, mert lehet, hogy hárítanám, valami cselhez folyamodna, ami nekem valahogy nem tetszene. Sajnálatos módon nem voltam elég gyors így egy enyhe sérülést szereztem a hátamra. Mily galád tett… hátba támadni a másikat elég csúnya dolog, de azt most nem érdekes. Letéptem magamról az arrancar uniformisom felső részét és eldobtam majd megmarkoltam jobb kezemmel fegyveremet és támadásba akartam lendülni mikor sok kicsi zöld izé közeledett felém. Mivel nem lettem volna elég gyors ahhoz, hogy elkerüljem kinyújtottam balomat és megszólaltam.
- Cero- a vörös energia sugár csak haladt előre és pusztított el mindent, ami az útjába került. Vajon hárítja a kidout és vajon eltalálom az ellenfelem?

Őszintén szólva fogalmam sem volt, mi ütött ebbe a gyerekbe. Jó, ellenfelek voltunk perpillanat, de asszem nem szolgáltam rá, hogy derogatív jelzőkkel illessen és megcsillogtassa arroganciáját pengém tükröződő felületén. Ahogy én cukkoltam őt, az csak egyszerű duma volt, semmi sértőt nem fűztem bele. Egy kis egészséges piszkálódás a rivalizálás felfokozása érdekében, semmi több. De ahogy hallgattam tovább a beszédét, rájöttem hogy valószínűleg egy szegény, szerencsétlen, megkeseredett és magányos alakkal van dolgom, aki így vezeti le a benne tomboló mérhetetlen feszültséget. Kiközösítette a fajtája valami miatt, ő meg ezt az agresszív stílust fejlesztette ki védelemként, felhúzta a lelke köré azokat a bizonyos falakat. Ez az oka annak, hogy nem tartja már magát lidércnek, nem akarja egy olyan faj részének vallani magát, amely ilyen csúnyán elbánt vele
- Ne aggódj, én megértelek, és ha hagyod, megígérem hogy találok megoldást a problémádra. Bízd csak rám, és egy napon újra befogadnak azok, akik kitaszítottak téged. De elég a beszédből, nem azért vagyunk itt, hogy lelkizzünk, nemdebár?
Tettem fel drámaian a költői kérdést, melyre nem szükségeltetett a válaszadás, csak a cselekvés, azaz a támadás. Számomra úgy tűnt, hogy még mindig kerüli az igazi konfrontációt, nem nagyon akar komolyabb összecsapásba keveredni velem. Ellép, elkerül, hol simán, hol sonidóval. Biztosan felismerte, hogy vívásban nem érhet fel hozzám. Hiába no, zseniális vagyok ebben is, mint mindenben Holmi lidércek ereje nem vetekedhet az enyémmel, még akkor sem ha ilyen spéci neveket aggatnak magukra, mint az arrancar vagy az espada Egész biztosan én lennék már a soutaichou, ha nem lett volna ez a cirka két évezredes kényszerszünetem. Igaz akkor már öreg lennék, ősz, meg ráncos is, talán szakállam is lenne és bottal járnék. Az meg nem lenne olyan jó. Bár a lányok buknak a sármos, középkorú srácokra azt hiszem Na mindegy, a lényeg az lenne, ha nem kalandoznék el, hogy hiába menekült, még így is sikerült a pengémmel utolérnem, ami felettébb elégedetté tett, ugyanakkor csalódottá is, hiszen még semmit sem mutattam igazából az erőmből, de már így is fölényben voltam. Ha meg nem lesz kihívás a harcban, akkor odavész az élvezet is T_T Már-már arra számítottam, hogy a kidoum véget is vet a küzdelemnek, amikor a csövi baljából egy vörös energiasugár csapott ki. Minden kétséget kizáróan egy cero volt *.* Persze azt nem akartam hagyni, hogy eltaláljon, más kérdés, hogy mivel közelről jött, így az akaratom nem számított Ahogy menekülés közben a bal karom a sugár útjába került, úgy felszisszentem a fájdalomtól, de mivel esett már komolyabb bajom is, így nem tulajdonítottam a sérülésnek nagy jelentőséget.
- Huhú, na csak van benned egy kis kraft! Mutasd meg mit tudsz, elég a maszatolásból!
Kiáltottam fel fellelkesedve, és újdonsült erővel markoltam rá a kardomra, hogy újabb rohamba kezdjek. Bár a lábmunkámon még van mit javítani, amii azt illeti, de néhány egyszerű csapást követően most mégis megpróbáltam egy testcselt bevetni. A célom az volt, hogy a megtévesztő mozdulatomat kövesse az espada, és az így keletkező védelmi rést kihasználjam azzal, hogy váratlanul megpördülök és a szabadon hagyott oldalába mélyesszem a katanám egy vízszintes vágással.