Jelszó: auoira

~ Adatlap

Név: Kazuho Kira
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1522. január 2.
Kor: 490
Emberként: 17
Lélekként: 473


~ Előtörténet

1522. január másodika: Kauho Kira élete kezdetét vette, egy hideg éjszakán. Hófödte téli éjjel született eme világra, melyről akkor még nem is sejtette, hogy mennyire meghatározza majd az életét. Ninja klán szülötte volt a kis Kira, és büszkén állíthatjuk, hogy a Kazuho klán, korának egyik legjobban szervezett, legnépesebb orvgyilkos dinasztiája volt. Talán éppen ezért alakult úgy, hogy az új jövevényt hamar elkezdték kitanítani. Apja aki szintén a Kira névre hallgatott, tökéletességre hajtó ember volt, és fiába is ezt nevelte. Örök mottója: „Egy szúrás, egy halott. Egy család, egy végzet.” Ez pedig az egész klán filozófiáját átitatta. A célponttal szemben nem ismertek hibát, lehetetlent vagy kegyelmet. A családjukban pedig elterjedt az egy mindenkiért, mindenki egyért alapelv, de ha egy el is bukott közülük, mind az elkövetőn, mind a megbízón bosszút álltak a sérelemért. Eszközökben nem válogattak. Felhasználtak mindent, hogyha a feladat megkövetelte. Összetartó, és tökéletességre vágyó családban nevelkedett hát a kis ninja. Napjait szüntelen gyakorlások töltötték meg, és ha mégis akadt valami szabadideje azt leginkább testvéreivel töltötte. Biztonságban érezte magát a családja mellett. Ha viszont idegenekkel találkozott, mindig inkább álcát öltött, mind külsőben, mind viselkedésben, akkor is ha ezzel a családnak bosszúságokat okozott. Talán pontosan ezért, és a kiképzés keménysége miatt vált fiatalkora ellenére is az egyik legjobb orvgyilkossá akit a család kinevelt. Mikor betöltötte a 17 életévét, amely évben a család tradicionálisan is soraiba fogadta, megkapta élete első megbízását. A gyakorlóévek azonban ezzel nem értek véget. Csupán terepen folytatódtak. Ám elmondhatjuk, hogy jól vette az akadályokat. Még szigorú apja is dicsérte a fiút.
Családján kívül soha másnak nem mutatta meg valódi arcát, hiszen úgy tanulta, a jó gyilkos két dologra vigyáz az életénél is jobban: a családjára és a személyazonosságára. Kira azonban mindannyiszor hozzátette: és a szerelmére. Nos igen mint minden ember a Kazuho klán fia is szerelembe esett. Méghozzá nem is egyszer. Számtalan lányért dobbant félre a szíve. Habár ritkán tudták ezt a kiszemeltek, ugyanis a meglehetősen visszahúzódó fiú, nem csupán zárkózott volt, de ha fehérnéppel hozta össze a sors, mindannyiszor elkezdett dadogni. Csak továbbrontotta a helyzetét, hogy alig 150 cm-es „mélységével” nem volt egy igazán „nagy” látványosság. Éppen ezért inkább a munkájának élt.

Egy nap azonban olyan feladatot kapott, mely megpecsételte a sorsát. Felbérelték a családot, hogy öljék meg a Hayasegawa ház vezetőjét. Az akkor alig 18 éves fiúnak jutott a megtiszteltetés, hogy elvégezze a halálos döfést. Ő pedig ezt teljes tökéletességgel szerette volna elvégezni, így tervet szőtt. Legbiztonságosabbnak akkor tűnt az akció kivitelezése, mikor a célpont alszik, s az őrök az ajtó elől, már csupán a holttestet találják az ágyban. Tökéletes tervnek tűnt, olyannak amire az apja majd büszke lesz miután véghezviszi. A valóság azonban gonosznak bizonyult.
Rutinfeladat volt bejutnia a palotába, és fellopakodni a szobába. Nem jelentett kihívást az ügy. Belépett hát az ablakon át a szobába. Nesztelenül mozgott egyre közelebb és közelebb a célponthoz. Ám ahogy az ágyhoz ért, az árnyakból feltűnt egy alak. Mögé tornyosult, és hosszú katanájával, egyetlen szúrással döfte keresztül Kira szívét. Igaz az ifjú ninja nem adta könnyen az életét, és még holtában is a célja lebegett előtte, így a testén keresztülszaladó pengével úgy fordult, és úgy dőlt, hogy a célszemély mellkasán is keresztülfusson a kard. Utolsó látványa az életében a célpontja rémült és fájdalmas arca lett, mely beleégett a memóriájába. Boldogan távozott hát a testéből, melynek így nem volt szüksége halálisteni közbeavatkozásra, hogy átlépjen a Lelkek Világába. Azzal a tudattal távozott hát, hogy a feladatát elvégezte, és családja majd bosszút áll haláláért. Kazuho Kira tehát nyugodtan tovább léphetett, és sejtése sem volt róla, hogy ez útjának csak a kezdete.

Lélekként:

- Hé fiú ébresztő! - Szólongattak. Én pedig a szemem sem nyitottam ki, anélkül is tudtam róluk mindent.
- Hárman vagytok. Az egyikőtök hosszú bottal jár, mert a jobb lábára sántít. A másik szokatlanul magas, izomhegy. Cipőt nem hord, inkább mezítláb csoszog a fűben. A harmadik pedig egy fiatal kölyök. Nagyjából tízéves lehet, a mozgásából ítélve.
- Ne játszd az eszed Kira. - Szólalt meg egy másik a háromból. Idősebb hang jött, én pedig elvigyorodtam. Kinyitottam a szemem, és megláttam a velem szemben állókat. Egy magas csupasz lábú tagbaszakadt férfi. Egy tíz év körüli gyerek, aki látszólag eléggé megszeppent. Valamint egy öregebb fickó. Jobb kezében bottal, a jobb lába pedig bekötözve. Tehát még mindig a régi a fülem. Ez a többieket viszont nem nyűgözte le. Az öreg újra szóra emelte a száját, de tudtam mit akar mondani.
- Én vagyok a soros igaz? - Csak bólintottak a kérdésemre. A legmagasabb gyorsan magához vette a szólás jogát.
- Itt a pénz. A többit tudod magadtól is, igaz? - Nyújtott át egy bőrzacskót tele pénzzel. Szó nélkül zsebre vágtam, majd kérdőn feléjük néztem.
- Minek veszünk még mindig ennyi kaját, ha egyszer képtelenek vagyunk éhesek lenni? - Csupán mély csöndet kaptam válaszul. Nem számított. Az ízeket legalább éreztük, és ez talán elég volt néhányuknak, hogy ételre dobják ki nehezen megkeresett pénzüket. Felkeltem hát a fűből, és megindultam a város felé. Mióta a Lelkek Világába kerültem, azaz sok éve már, a botos öreggel és a hat fiával lakok. A többiek mind nagyapónak, vagy egyszerűen „Öregnek” hívták, így én is rászoktam, hogy így nevezzem. Ő fogadott be, miután egy hétig bolyongtam az utcákon. Ő magyarázta el számomra az itteni élet alapjait. Hálás voltam érte, hogy befogadott, akkor is ha nagy volt a családja. Hat fiút kellett öltöztetnie, és a kisebbek kívánságait is teljesítenie kellett. Szerencsére volt két időseb fia is, az egyik közülük éppen a magas mezítlábas. Ők, és én segítettünk neki fenntartani a házat, mely a várostól kicsivel távolabb, az erdőben épült. Nem volt szűk, ám ennyien aligha lakhattunk volna kényelmesen benne. A kicsik sokszor egy szobában laktak, sőt volt hogy mi is velük aludtunk. Kicsit a szívemhez nőttek. De még midig nem éreztem családtagnak magam közöttük. Főleg azért, mert hazudott nekem az éhségről. Nem gondoltam rá ez igaz, de a gyomrom akkor is korgott. Lassacskán beértem a városba, és éppen ideje volt, mert egyre inkább szédültem az étel hiányától. A piacra érve persze elkezdtem bevásárolni a már megszokott dolgokat. Szerettem ezt a helyet. Itt mindenki olyan arcot mutat magáról amilyet akar. Senki sem ismeri igazán. A piacon könnyű eltűnni, vagy feltűnni. Míg ezt végiggondoltam, a hasam persze hangosan korgott. Hiába minden erőfeszítésem ellene, hiszen két napja ettem utoljára. Ahogy ezt végiggondoltam, és fél szemmel a maradék pénzt nézegettem, a szemem sarkából egy furcsa alakra figyeltem fel. Fekete ruhák, az oldalán pedig kard. Koromfekete haja kócosan össze vissza állt. A szeme zöld színű, mely komoly tekintettel csillant rám. Mindemellett egyenesen velem szembe jött. Magas, nyúlánk fiú. Időszerűnek tartottam a tömegbeolvadást. Aggasztóan gyanús figura. A kardja pedig nem csak dísznek van. Ezen a környéken egy fegyver csak balhét jelenthet, amit jobb lenne elkerülni. Míg ezt átgondoltam, ügyeltem rá, hogy az arcomra ne üljön ki semmi ehhez kapcsolódó érzelem. Úgy tettem mint aki örül a megmaradt pénzének, aztán zsebre vágja a maradékot és kíváncsian halad a piacon. Egyszerű köznapi gyereknek tettettem magam, aki nem foglalkozik a bajjal, csak lézeng az utcán. Az álcám pedig tökéletesnek bizonyult. Az alak ugyanis levette rólam a tekintetét, és elhaladt mellettem.
A probléma viszont itt kezdődött. A gyomrom hangosan mordult, épp ahogy ellépett mellettem. Nem lett volna vele baj, hogyha nem torpan meg egy lépéssel mögöttem. Ahogy lassan megfordult, menekülőút után néztem. Hamar megleltem egy utat az emberek közt, ami a standok közt egy kis utcába vezetett. Nem volt időm sokat gondolkodni, indulni kellett, úgyhogy bevetetem magam a tömegbe, aztán át a sikátoron. De nem lehettem nyugodt. Csak egy pillanatra néztem hátra mégis mire visszafordultam, már ott állt előttem a fekete ruhás. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat tőlem. Mégis az ösztöneim azt súgták, hogy veszélyes. Az eszem pedig csak helyeselni tudott, tehát ideje volt olajra lépni. Szívdobbanásnyi időre sem álltam meg, ám ennyi kellett, hogy mindezt átlássam. Elfordultam hát a kardos mellett, és tovább folytattam a rohanást. Csak a szele csapott meg annak amit utánam lőtt. Mintha valami kék, mágikus fény öntött volna sarló formát, olyan volt a mellettem elsuhanó energia. Velem szemben állt meg, és egy alak kezdett kirajzolódni a sarlóból. Fehér hajú és kék szemű ikertestvére volt annak akit magam mögött hagytam. Elegáns, hófehér ruhákat viselt, melyeket aranyszín szegélyek, s minták borítottak. Furcsa látványt nyújtott, ám olyan közel állt, hogy nem tudtam kikerülni. Menthetetlenül a karjaiba rohantam. Erősen fogott, hogy ne menekülhessek. Szembe fordított a fekete hajú másikkal aki komor arccal közelített felém. Itt a vég, gondoltam. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom ahogy leszúr. Elég ha csak érzem.
Barátságos kéz kócolta össze a hajam. A meglepettségtől, a szemem is felpattant. A zöld szempár és a hozzá tartozó arc rám mosolygott.
- Te aztán gyorsan futsz. - Jegyezte meg kedvesen. - Csak tudnám minek. - Én persze egy szót sem értettem. Hát nem bántani akarnak? Mi történik itt? - Éhes vagy? - Éreztem ahogy a mögöttem álló, enged a fogáson. Lassan lecsúszott a keze a vállaimról. Az előttem tornyosuló fiú pedig kenyérrel kínált amit a táskájából vett elő. Értetlenül néztem rá, mire megfogta a kezem és belenyomta az ételt. Tapogattam, szaglásztam, de nem volt benne semmi különös. - Edd csak meg nyugodtan. Nem akarlak bántani. - Gyanús volt nekem az egész helyzet, de nem volt mit tenni. Törtem a kenyérből és enni kezdtem. Míg én egyre mohóbban faltam, a fekete ruhás beszélni kezdett. - Tudod el kéne menned a Lélektovábbképző Akadémiára. Ott bőven ellátnának élelemmel. A magunkfajta éhenkórászokat mindig szívesen fogadják. - Fél szemmel néztem rá, és bólogattam mintha érteném. Persze fogalmam sem volt, hogy miről beszél ezért valójában figyelmesen hallgattam. - Gondolom furcsának tartod, hogy éhes vagy, holott eddig nem kívántad az ételt. - most már valóságosan is rá figyeltem. Érdekessé kezdett válni a mondandója.
- Tudod, én mióta meghaltam, két napra rá éhes lettem. Szóval tudom, hogy hazugság ez a nem vagy éhes dolog. - Szúrtam közbe az igazat, remélvén, hogy tempósabbra veszi a folytatást. A kívánt hatás pedig nem maradt el.
- Azt mondod te eddig is kívántad az ételt? Az érdekes, ugyanis az éhség csak azoknál jelentkezik akik az átlagnál magasabb reiatsuval rendelkeznek. - Itt még hosszasan folytatta a szövegelést a lélekenergiáról, hogy akiben az magas az éhes lesz, míg a többiek élelem nélkül is megélnek. Ám nem ez fogott meg. A lényeg ezek után következett. Elmondta ugyanis, hogy a neve Hanashita Onitsura, és a Tiszta Lelkek városában lakik, ami a halálistenek lakhelye. Oda pedig bárki bejuthat aki elvégzi a Lélektovábbképző Akadémiát, tehát shinigamivá válik. Ugyan nem mindenkinek sikerül ez olyan egyszerűen, mégis úgy látta érdemes lenne legalább megpróbálnom. Én pedig mivel az itteni életben amúgy sem tudtam magam elfoglalni, és az éhség is kínzott, de ami a legfontosabb, meg akartam érteni, hogy miféle szerzetek a shinigami-k, úgy döntöttem engedek a kísértésnek és jelentkezek halálistennek. Hazarohantam hát a családhoz, hogy bejelentsem a döntésemet. Ahogy beléptem az ajtón vigyorogva, mindannyian furcsán néztek rám. Egyetlen kérdés érkezett, az is az „Öregtől”
- Mire a nagy virulás Kira?
- Találkoztam egy furcsa fazonnal. - Újságoltam, és beljebb lépdeltem. - Azt mondta valami halálisten. És képzeld azt mondta érdemes lenne jelentkeznem a halálisten képző akadémiára, vagy hova.
- Azt mondod halálisten?
- Az hát. Régen meséltél róluk. Azt mondtad ők a Lelkek Világnak védelmezői. - Láttam rajta, hogy kissé gondterhelt kifejezést vesz fel az arca. - Nem is örülsz?
- Dehogynem örülök. Nagyon is örülök hogy az egyik fiam ilyen komoly személy lesz. De hiányozni fogsz itthonról. - Kicsit meglepett, hogy nem próbál megállítani. Lehet hogy elfogadta a döntésem, és félretette a személyes érdekeit. Sok segítséget jelentettem neki. Ahogy végignéztem az arcokon, láttam a szomorúságot. Bűntudat ébredt bennem, és azt kezdtem fontolgatni, hogy nem megyek én sehova. De gyorsan elhessegettem a gondolatot. Körbenéztem, és az „Öregre” pillantottam.
- Ígérem, amikor csak tudok visszajövök látogatóba. Sokan vagytok még akkor is ha én elmegyek. Lesz segítséged, ne félj. Én pedig igyekszem minél többet segíteni amikor jövök. Rendben? - A kicsik persze egyből a nyakamba ugrottak. Szétosztottam köztük pár szem cukrot, amit a hazaúton vettem a kis maradék pénzemből, majd összeszedtem a kevés cuccomat. Még a küszöbön túlestünk a búcsúzkodás utolsó percein, én pedig nehéz szívvel, de kiléptem az ajtón. Egyenesen a jövőmbe mutató fénybe.

Lélektovábbképző Akadémia:

Jelentkeztem hát az akadémiára, hogy belőlem is halálistent neveljenek. Első ránézésre nem tűnt valami nagy dolognak az egész. Egy egyszerű iskolának képzeltem mikor jelentkeztem. És akkor még lövésem sem volt, hogy mekkorát tévedtem. Amint elkezdődtek az órák azonnal megváltozott a véleményem. Rengeteget tanítottak minket a lélekenergia használatára és megértésére. Megtudtam, hogy egy halálisten feladata, hogy lidércekre vadásszon, akár a Lelkek Világában, akár az Élők Világában. Ugyan kidou használat terén nem jeleskedtem túlságosan, azért nem mondhatom, hogy kifejezetten sokat bénáztam volna. Az osztály amibe kerültem eléggé könnyen magába fogadott. Nem volt velük különösebb problémám, hiszen mindig azt az álcámat húztam magamra, amely az épp körülöttem lévők elvárása volt. Könnyen boldogultam tehát. Egy dolgot leszámítva....
A harmadik ott töltött hetemen libegett hozzám egy gyönyörűség. Hosszú vörös hajzuhataga, komoly arcot övezett. Vékony keretes szemüvege smaragdzöld szemeit emelte ki. Mindig elegánsan mozgott. Kia volt a neve ennek a nem mindennapi látványnak. Én éppen a következő órára vártam a padomban, mikor hozzám lépett. Mint minden másik szünetben, most is rajzolgattam, ami ugyan nem ment tökéletesen, de nem voltam rest fejlesztgetni. Olyannyira belemerültem a nemes farkas képének rajzolásába, hogy nem vettem észre ahogy mellém ül és figyel. Csak mikor a könyököm egy komolyabb vonal meghúzása közben megfigyelőm mellének ütközött. Majdnem hátraestem ijedtemben.
- Bo-bo-bo bocsánat. - Nyögtem ki nagy nehezen miután végre megtartottam az egyensúlyomat. Gyönyörű mosolyt kaptam viszonzásul.
- Semmi baj. - Legyintett kedvesen. - Nagyon belemerültél, úgyhogy nem akartalak kizökkenteni. Ne haragudj, ha megijesztettelek. - Csak bólintani tudtam, minthogy a lányok közelében mindig dadogni kezdtem. Inkább nem szólaltam meg. A papíromra nézett. Az én rajzom érdekelte. - Gyönyörű rajz.
- Kö-kö-kö-kö-szö-n-nöm. - Nyögtem ki nagy sokára. Megint egy gyönyörű mosollyal ajándékozott meg. Már-már kezdtem a fellegekben járni, mikor ismét megszólalt azon a csilingelő hangján.
- Figyelj csak. Délután lesz egy vívó óra. Arra gondoltam, hogy mivel most felváltva fogunk küzdeni, és mindenkinek kell egy pár, csinálhatnánk együtt. - Még a szívem is félredobbant a felkéréstől. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne ugorjak a nyakába. Pedig még az elképzelést is imádtam. Annyira vágytam rá, hogy megöleljen. Akkor is ha ez a gyönyörű teremtés amúgy egy fejjel magasabb volt mint én. Még a lányok közt is magasnak számított, nemhogy hozzám képest.
- Pe-pe-pe-persze. Öröm-m-m-el.

Délután pedig együtt vetettük bele magunkat a vívásba. Persze előtte át kellett esni a bemelegítő körön. Megkaptuk a szokásos fegyverünket, a hosszú gyakorlókardot és kezdődhetett a bemelegítés. Egy nálam nem sokkal magasabb osztálytársam kaptam ki. Sajnos igazi szamuráj alkat volt a srác, éppen ezért alig alig tudtam védekezni. Egymás után négyszer küldött padlóra, én pedig nem igazán tudtam mit kezdeni azzal a hosszú vacakkal. Már a tanárom is felfigyelt a dologra, úgyhogy hangos kiabálásba kezdett ahogy éppen keltem föl.
- Kira mi az istent művelsz?
- Bemelegítek. - Válaszoltam egyszerűen, de tisztelettel a hangomban. Eszem ágában sem volt kivívni a haragját.
- Így? Kelsz fekszel fiú. Mi nem megy? Nem ez az első alkalom, hogy így vívsz.
- Megy minden, csak... - Itt megakadtam. Közelebb lépett.
- Csak?
- Nem az én stílusom ez a fegyver.
- Nem a stílusod? - Akadt ki a magas tanár. Aztán hangos nevetésbe kezdett. Annyira, és olyan sokáig kacagott a dolgon, hogy a többiek körbeálltak minket, neki pedig a könnye is kicsordult. - Szóval nem a te stílusod. - Gúnyt éreztem a hangjából, amitől jobban megszorult a kezem a fegyveren. - Na jól van pöttöm. Mutasd milyen a Te Stílusod. Ki vállalna egy kört Kazuho-val? - Nézett körbe az osztályon. Persze egy túlbuzgó izombetyár jelentkezett először, de engem ez nem érdekelt túlzottan. Be akartam bizonyítani, hogy nem zöldségeket beszélek.
- Majd én. - Lépett elém a leendő ellenfelem.
- Legyen hát. Bírni fogod Kira? - Kérdezte továbbra is gúnyosan a tanárom. Elszántan bólintottam, mire az osztály lelépett a küzdőtérről. Én mégsem ezt figyeltem. A fegyveremre pillantottam, majd a tanár oldalán lógó kardra. Hihetetlen ötlet jutott az eszembe, de nem bírtam türtőztetni magam. Elmartam az éles fegyver a tanártól, és szabályosan lecsaptam egy jókora darabot a fegyverből. Mindezek után óvatosan visszahelyeztem a kardot az őt megillető helyre, és az új fegyveremmel léptem küzdőtérre. Az ellenfelem csak pislogott, hisz a kardom, alig volt nagyobb egy tőrnél.
- Biztos jó lesz az úgy? Nem valami hosszú így a kardod.
- Ne aggódj. A méret nem minden. - Vigyorodtam el. Szembeálltunk egymással. Harcra készek voltunk mindketten.
- Rajt! - Üvöltötte az oktató, mi pedig megindultunk. Az ellenfél fentről indított egy csapást, ami mellől egyszerűen elléptem. Bal kézzel megragadtam a vállát, felléptem a térdén, és átlöktem magam fölötte. Hátba döftem mielőtt földet értem volna, majd ahogy a lábam talajt ért, megfordultam, és elkaptam a ruháját. Hátra húztam, hogy a fegyveremmel mellkason szúrhassam. Ekkor vettem észre, hogy egy másik osztálytársam is felém indul. Egyszerű hátra szaltóval ugrottam el előle, majd pillanatok alatt előtte termettem és mellkason döftem. Ha élesben ment volna a harc, már halott lenne. Az előző ellenfelem azonban talpra kecmergett. Szúrni próbált, de lepattant az én fegyveremről, amin segítettem még egy rúgással is. Elég időm és helyem lett tehát, hogy ismét megtámadjam. Hátra borult a rúgásom erejétől, mire egy harmadik ellenfél is megindult. Méghozzá a tanárom parancsára. Összeakadt a tekintetünk, és biztatással vegyült büszkeséget olvastam ki a szeméből. Tovább küzdöttem hát, immár három ellenféllel szemben. Könnyen elhajoltam a magas csapások elől, és földre küldtem az egyikük, aztán elvetődtem a másik elől. Legalább öt percig csatároztunk mikor egy hang szólalt meg a fejemben.
- Vigyázz! - Sikoltott a fülembe egy női hang. A meglepettségtől azonban nem vettem észre a felém induló csapást. Földre kerültem, habár csak a vállam érte a fegyver. Ismét az a hang hasított az agyamba. - Kelj fel! - Nem tudtam elég gyorsan cselekedni, így csak elgurultam a következő támadás elől. Fél térdre kecmeregtem, mikor megláttam a közelítő ellenfelet. Hozzávágtam a fakardot, ami zajos koppanással eltalálta a fejét. Elmosolyodtam a dolgon, de nem volt rá sok időm. Ugyanis az előbb hátrahagyott osztálytársaim fegyverrel a kezükben indultak meg felém. Csúnya verésre számíthattam, hiszen most már fegyverem sincs, s túl gyorsan közelítenek. Ösztönből még felkaptam a kezem, hogy védekezzek.
Mintha hatalmas fényrobbanás árasztotta volna el a termet, úgy villant fel a körülöttem lévő tér. Két fadarab repült el a fejem mellett. Mire elült a fénycsóva, akkor pillantottam meg a meglepett ellenfeleim. A kezükben a fegyver egyszerűen kettétört. Pontosabban ketté hasadt. A kezemben lévő tőr lehetett az oka. A penge karcolások nélkül, oly tisztán ragyogott felém, mint a hajnali napsugarak a tiszta tó tükrében. Bársonymarkolata gyengéden simult a kezembe. Gyönyörű látvány volt. A tanárom tapsolva indult felém.

Ez volt az első találkozásom a lélekölő kardommal. A sajátommal. Addig csupán hallottam ezekről a fegyverekről. De akkor ott volt a kezemben. Pont úgy mint a második hozzá kötődő alkalommal. A végső vizsgán mikor végre lidércek közé engedtek minket, kerültem ismét komolyabb kapcsolatba vele. Csapatokban dolgoztunk azon az estén. Egy magas barna hajú fiú volt a vezetőnk. Egy másik, fekete hajú izomhegy, valamint Kia volt még a csapatban. Valamint én. A vizsga pedig nagyon is jól ment, egész addig, míg le nem szakadtam a többiektől. Előre rohantak lidércet ölni, mire oldalról nekem esett egy másik nagyobbacska dög. Nem igazán tudtam hozzáférni, ezért sokáig csak védekeztem. Egy hárítás alkalmával azonban egy furcsa látomás jelent meg előttem. Magas, szőke nő állt mellettem. Szeme vörös színben ragyogott, arcán pedig ravasz mosoly húzódott.
- Látom megerősödtél Kira. - Csak a gondolataimban merült föl a kérdés, hogy ki lehet, de a lány válaszolt rá. - Én vagyok az amit a kezedben tartasz. Én vagyok a te lelked egy darabja. Legelső alkalommal sajnos hiába kiabáltam neked, nem halottad a nevem. - Mögém lépett és szorosan átölelt. Bódító illata volt. - De talán most, hogy ismét veszélyben vagy. Mikor a szívünk ilyen közel áll egymáshoz. Most majd meghallhatod a nevem. - Éreztem ahogy a fülemhez hajol, és kedvesen beleharap. Hosszú rókafarok kanyargott elő mögüle. Ellöktem az ellenfél karmait és hátra vetődtem. A lány pedig velem vetődött. Gyengéden védelmezett. Felkeltünk hát, és ismét a fülemhez hajolt. - Szólíts engem Kira. Had súgjam meg a nevem. - Valami elképzelhetetlen érzés járt át akkor. Az ellenfelem felém indult, de csak vártam. Széles mosolyra húzódott a szám. Suttogva ejtettem ki a következő szavakat.
- Szúrd hátba! Éji róka.

Két rövid penge hatolt keresztül a lidérc maszkján. A kezemben lévő bársonybevonatú markolat kör alakú keresztvasban végződött. Ebből indult egymás mellett a két éles penge. Ez hatolt át az ellenfél fején. Éji róka mellettem állva mosolygott. Én pedig vissza rá.

Így lettem tehát halálisten. Ebben a füzetben írtam össze eddigi életem, és ezek után is feljegyzem majd a fontosabb eseményeket. Én és hőn szeretett fegyverem pedig megindulunk a shinigamik rögös útján. Kíváncsi vagyok, vajon melyik osztaghoz tudok jelentkezni.

[ i]~ Kinézet[/i]

Kb. 150 cm magas, vékony fiú, szőke, arcközépig érő hajjal. A szeme ég-kék színben tündököl. Orra vékony és egyenes, nem valami szembeszökő látvány. Kerek arca, csúcsos állban végződik, így egyszerre aranyos és komoly látványt is képes nyújtani. Bőre világos, kissé sápadt. Szereti a régi japán, tradicionális ruhákat. Ezen kívül leginkább olyan ruhákban jár melyek strapabíróak, mégsem akadályozzák a mozgásban. Lehet ez bármilyen színű és formájú. Nem válogatós ilyen téren.

~ Jellem

Talán az ezerarcú szóval lehetne leginkább jellemezni. Képes bármilyen figurát eljátszani, így kiválóan színészkedik. Valódi arca kedves, mosolygós gyerek, aki arra vágyik hogy szeressék. Ha bevetésen van mindig higgadt, megfontolt, és éles szemű. Ritkán veszti el a fejét, és akkor is gyorsan lehiggad. Szeret tiszta fejjel gondolkodni. Ha harcról, vagy egy feladat végrehajtásáról van szó, akkor mindig tökéletességre törekszik. Számára a harc csupán elkerülhető tényező, mely akkor jelentkezik, ha valami nem a tervnek megfelelően halad. Szeret egyedül dolgozni, de a csapatmunkát sem veti meg. Csupán jobban szeret egyedül dolgozni, mivel így kevesebb a hibalehetőség. Imád lopakodni, és minden eszközt felhasznál a rá bízott feladat végrehajtásához. Úgy véli nem segítséget kérni szégyen, hanem elbukni a feladaton. Inkább az életét adja, minthogy feladja a feladatát. Taktikus és szereti előbb felmérni a helyzeteket, mielőtt belemegy.
A mindennapokban leginkább csendes, de ha ismerősök körében van, gyakorta nagyszájú, olykor szájhős. Súlyos szeretetéhség gyötri, amit igyekszik leküzdeni, de nem igen sikerül neki. Gyakran szerelmes lesz ám ezt nem csak magassága, de az is akadályozza, hogy nők közelében mindig dadogni kezd. Sokszor elpirul, és az egyetlen nő aki mellett képes folyékonyan beszélni az a kardjának szelleme. Egyébként él-hal a vörös lányokért.

~ Zanpakuto/képesség

~ Zanpakuto

Neve: Yogitsune (Éji Róka)
Fajtája: Erő
Kinézet: Hajlított pengéjű tőr, melynek bársonybevonatú, kézbesimuló markolata van.
Shikai parancsa: Senaka wo kirikakaro! (Szúrd hátba!)
Shikai kinézete: Bársonybevonatú markolat, melynek a végén, egy gomb van elrejtve. Aranyszínű kör alakú keresztvas, melyből egymás mellett két penge indul egy irányba.

Támadások: Hajnalpenge (Dōnburēdo): A zanpakuto képes felvenni egy másik fegyver alakját, ám képességeit nem (kivéve a lőfegyverek, (pl.: pisztoly, puska) és egyéb célzófegyverek (pl.: íj, számszeríj) alakját, viszont képes dobófegyverré válni (pl.: dobótőr, dobócsillag)). Tehát nem képes például egy másik zanpakuto alakjával együtt a képességeit is felvenni. Csupán a méretét, a formáját és a szilárdságát (kivéve ha a képesség erre irányul) képes lemásolni. Ahhoz hogy a másolás megtörténjen, a használónak a lemásolni kívánt fegyver képére kell koncentrálnia. Ha a penge átalakult akkor a következő egy órában képtelen más fegyver alakját felvenni. Csakis az eredeti alakjába lehet abban az órában visszaváltoztatni.

Vándor Kard (Henreki ken): A kard képes kettéválni markolattól. A keresztvas és a pengék egy láncon mozgathatóak, de csak a használó mozgásától függően. A lánc hossza 5 méter. Nem szükséges kimondani a nevét, mivel a markolaton egy gomb van elrejtve, és ennek megnyomásával aktiválható, és ezzel is húzható vissza.

~ Szeret-nem szeret

Amiket szeret: csend, rajzolás, tökéletesség és pontosság, valamint a könnyű rejtett fegyvereket

Amiket pedig utál: a békák, ha megzavarják miközben dolgozik, azt hogyha a magasságával viccelődnek, a hétfő reggeleket valamint a súlyos, nehéz fegyvereket illetve felszereléseket


~ Felszerelés(ek)

Az alapvető felszerelések (egyenruha, kard), egy fémből készült maszk ami az állától az orrnyergéig fedi az arcát (ezt csak fürdésnél és alvásnál veszi le, hétköznapokban a nyakában lóg, bevetésen pedig az arcán van), öt darab dobótű, valamint egy darab füstgránát.