-=Bleach Szerepjáték=-
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
KezdőlapPortálLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés

Megosztás | 
 

 Rosui Kagehime

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Rosui Kagehime
10. Osztag
10. Osztag
Rosui Kagehime

nő
Aquarius Monkey
Hozzászólások száma : 164
Age : 32
Registration date : 2012. Feb. 16.
Hírnév : 19

Karakterinformáció
Rang: 10. osztag 3. tisztje
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
Rosui Kagehime Cl0te24700/30000Rosui Kagehime 29y5sib  (24700/30000)

Rosui Kagehime _
TémanyitásTárgy: Rosui Kagehime   Rosui Kagehime EmptyCsüt. Feb. 23, 2012 1:20 am

Jelszó: ouiaeie

~ Adatlap

Név: Rosui Kagehime
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: December 25.
Kor:
  • Emberként: 12
  • Lélekként: 60

~ Előtörténet:

Az utolsó dolog, amire az életemből emlékszem, anyám erős szorítása…

12 év
Karácsony napján születtem, hóviharban. Számtalanszor hallottam a történetet édesanyámtól, miközben hosszú, aranyszőke hajamat fésülte. Teljesen beleélte magát a mesélésbe, és a végére már én is magam előtt láttam a sűrűn hulló hópelyheket, hallottam a gyereksírást.
Egy nemesi család harmadik gyermekeként jöttem a világra, édesanyám legnagyobb örömére. Anglia egy eldugott tartományában éltünk. Édesapám a király hadseregét vezette, így nem sokat láttam gyermekkoromban. Két bátyám, akik jóval idősebbek voltak nálam, szintén katonai pályára léptek, s bár ezért velük is ritkábban találkoztam, mégis mindig büszkeséggel töltöttek el sikereik. Ám így csak édesanyámmal és a hatalmas rezidencia személyzetével éltünk a birtokon, családom többi tagja legtöbbször csupán látogatóba jött.
Hamar rájöttem, hogy édesanyám nem gyermeknek, inkább babának tekint. A nap nagy részében öltöztetőst játszott velem, amit eleinte nagyon élveztem, de mikor nap, mint nap már a sokadik ruhát adta rám, azt nem tudtam mire vélni. Egyedüli kis felüdüléseket a tanórák adták nekem.
Három éves koromtól zongorázni tanítottak, emellett hatéves koromtól szépírást, olvasást és matematikát tanultam. De legjobban a zenét szerettem, mert ha zongoráztam, távolinak tűnt az a világ, ahol igazából élnem kellett.
Jól emlékszem arra a napra, amikor tizenkettedik évemben az első cseresznyefa virágba borult. A szobában ültünk édesanyámmal, aki éppen a hajamat fésülte, ami akkor már a hátam közepéig ért. A fésűt végig húzta, majd ujjaival is megsimogatta a hosszú, selymes tincseket. Közben talán ezredszer hallgattam végig születésem történetét. Az ajtón pontosan akkor kopogtattak, amikor a történetben először felsírtam.
- Tessék! – szólt ki anyám.
- Elnézést asszonyom, - Hanna lépett be, az egyik cseléd – a királyi udvarból jöttek önhöz.
- Rendben, néhány perc múlva fogadom őket a férjem dolgozó szobájában, addig kérlek, szolgálj fel valamit Hanna! – azzal intett neki, hogy távozhat. A beszélgetés alatt, még csak pillantásra sem méltatta.
- A mami most beszél néhány fontos emberrel, te szépen maradj itt, és ne piszkold össze magad! – súgta nekem, aztán felállt, a komódra tette a fésűt, amit addig a kezében tartott, és kiment a szobából.
Amíg hallottam a lépteit a folyosón, ülve maradtam, de aztán a kíváncsiságom győzött. Az ajtóhoz léptem, résnyire nyitottam, és kilestem rajta. Senki sem volt a közelben. Kiléptem, és óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. Pontosan tudtam, hogy hol van édesapám dolgozó szobája, hisz nekem oda szigorúan tilos volt bemenni. Útközben egy lélekkel sem találkoztam, ami a hatalmas házban ritkaság számba ment, hiszen mindig cselédek sétáltak mindenütt. Még gyermekfejjel is tudtam, hogy itt valami rossz dolog fog történni.
Mikor elértem a dolgozó szoba ajtaját, az sokkal hatalmasabbnak tűnt, mint az emlékeimben, hatalmasabbnak, mint bármely másik ajtó a házban. Lehajoltam a kulcslyuk elé, és belestem. Szerencsére a kulcs nem volt a zárban, így, amennyire a szűk rés engedte, beláttam.
Édesanyám a hatalmas asztal előtt állt, vele szemben két férfi ült. Az ő arcukat nem láttam, csak anyámét. Először ijedt lett, aztán szörnyülködve a szája elé kapta a kezét. Végül a tenyerébe temette az arcát. Nem hallottam, hogy mit mondtak, de anyám néhány percig fel sem nézett, majd minden érzelem nélkül az érkezőkre szegezte a tekintetét. Láttam, hogy mozog a szája, és úgy tűnt, a két férfi feláll.
Nagyot dobbant a szívem ijedtemben, és futva indultam a szobám felé. Becsuktam az ajtót magam mögött, majd lassan lecsúsztam a földre. Kezem a még mindig gyorsan dobogó szívemre szorítottam.
Édesanyám napközben már nem jött vissza. Csak a vacsoránál láttam viszont. Teljesen más lett. Nem mosolygott, sőt még csak hozzám sem szólt. Csendesen ettünk.
Az étkezés után intett Hannanak, aki engem akart elkísérni, hogy nyugovóra térjek.
- Most elmehettek, majd én lefektetem a gyermekemet! – a szolgálók fejet hajtot-tak, majd leszedve az asztalt, távoztak.
A hálószobámban anya segített pizsamát húzni, mióta az eszemet tudom, most először. Kicsit furcsának is éreztem, hiszen eddig vacsora után mindig elvonult, hogy hosszú leveleket írjon édesapámnak. Csak napközben voltunk együtt, este mindig a cselédek segédkeztek.
Befeküdtem az ágyamba, és anya betakargatott. Furcsa érzés volt, de melegséggel töltött el, hogy törődik velem. Mellém ült, és a hajamat simogatta.
- Teljesen apád vagy! – ezt szomorúan mondta, nem úgy, ahogy általában emlegette – Ugyanazok a zöld szemek, ugyanaz a puha, szőke haj, ugyanaz a szeretet teljes tekintet – könny csillogott a szemében – Ugyanaz a kedves mosoly és nevetés… De ő már sosem jöhet vissza hozzám! – az arcomra csöppent egy könnycsepp, aztán még egy.

Az utolsó dolog, amire az életemből emlékszem, anyám erős szorítása… a nyakamon.


Temesd el a lelkem…

Aztán hírtelen az ágyam mellett álltam. Jól láttam anyámat, aki az élettelen testemet zokogva szorította magához. Értetlenül néz csukott szemeimre, nem mozduló mellkasomra. A nyakamon még vörös volt a hely, ahol megszorított, de egyszerűen fel sem fogta mi is történt. Hangosan sikoltozni kezdett.
A hangra ijedten rontottak be a cselédek, akik az eléjük táruló kép láttán majdnem elájultak. Ekkor döbbentem rá, hogy kívülről szemlélem a történteket, hogy látom saját magam.
Meglepődve hőköltem hátra, és ekkor megéreztem valami szokatlant a mellkasomon. Pontosan a közepén egy lánc lógott. Nem volt túl hosszú, sem pedig nehéz, egyszerűen csak furcsa.
Aztán anyám felnézett. Pontosan rám emelte könnyes tekintetét. Azt gondoltam, hogy meg fog ijedni, ahogyan én is tettem, de semmit sem szólt. Meg sem lepődött, csak nézett. A felismerés villámcsapásként ért. Egyszerűen nem látott engem.
Megfordultam, mögöttem Hanna állt, anyám igazából őt nézte. Őrület csillogott a szemében.
Mire felocsúdtam, a szolgálók szörnyülködve kihátráltak a szobából. Anyám felállt, és a testem az ágyon hagyva kisétált a szobából, egyenesen a társalgóba, ahol a kandallóban tűz ropogott. Követtem. A cselédek valószínűleg fejvesztve menekültek, senki sem maradt a házban, aki megakadályozhatta volna a pusztítást. Anyám letépte a nehéz függönyöket és a tűzbe hajította, a kisebb bútorokat feldöntötte, a dísztárgyakat az ablaküveghez vágta, ami harmadik próbálkozásra megadta magát, és recsegve betört. Addigra a függöny kilógó részeitől lángra kapott a tapéta, és a közelebbi fabútorok. Gomolygó füst lepte el a szobát. Anyám köhögve tovább tombolt, egészen addig, míg végül hörögve össze nem esett.
Tehetetlenül néztem végig az eseményeket. Nem mozdultam akkor sem, amikor egészen közel értek a lángok. Nem éreztem a meleget, vagy a füstöt. Leültem a földre és néztem, ahogy porig ég a ház, ahol születésem óta éltem, és anyám, aki adta, majd elvette az életem. Felhúzott térdemre hajtottam a fejem, és vártam.
Mire ismét felnéztem, már csak hamu volt mindenütt. A régi házra rá sem lehetett ismerni. Nem volt erőm felkelni. Nem akartam látni, hogy mivé is lett minden, ami fontos volt a számomra.
Aztán egy kezet éreztem a vállamon. Annyira meglepett, hogy jó egy métert ugrottam, hangos sikoltást hallatva. Nem is a hírtelenség ijesztett meg a legjobban, hanem, hogy éreztem.
Ahogy megfordultam egy fekete ruhás férfi állt előttem. Még csak hasonló kinézetű emberrel sem találkoztam soha. Magas volt, hosszú, elénk vörös haját egy széles, fehér pánttal fogta hátra. Arcán mosoly ült, ahogy rám nézett szürke szemeivel. Oldalán egy kard lógott.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek – mondta. A hangja mély volt és megnyugtató, de bizalmatlanul méregettem. Azért mégiscsak egy idegen. - Én shinigami vagyok. Nem kell tőlem tartanod, segíteni jöttem - idegesen hátranyúlt a tarkójához - Te... Nem is tudom, hogy mondjam... Meghaltál.
Ahogy ezt kimondta, egyszerre támadt nevethetnékem és sírhatnékom. Nevetnem kellett a zavarán, ahogy ezt mondta, és sírnom azon, hogy mégsem egy furcsa rémálomba csöppentem.
- Tudom - motyogtam.
- Hú! - Sóhajtott nagyot - Kicsit ideges voltam, - Te? Akkor én mit mondjak? Elvégre én haltam meg! - mert nem régóta csinálom - zavartan rám mosolygott.
Nem ez volt az a mondat, amit az ember lánya, egy ilyen éjszaka után, hallani akar. Az arcomra kiült a döbbenet. Hírtelen egy szót sem tudtam kinyögni. Ezt a pillanatnyi zavart kihasználva közelebb lépett.
- Most Soul Societybe küldelek, ezentúl az lesz az otthonod – Nem volt időm, hogy a szavai lényegét felfogjam, mert a homlokomhoz nyomta az, eddig az oldalán lógó, kardjának a markolat végét.
Békesség áradt szét az egész testemben, súlytalannak éreztem magam. Olyan érzetem volt, mintha egy mély álomba süllyednék. És végül, mintha valóban elaludtam volna.


Az érkezés

Mikor magamhoz tértem, egy fa alatt feküdtem. Hatalmas cseresznyevirágok nyíltak rajta, amiket a könnyű szél ringatott. Az ég sokkal tisztább kék volt, mint amit valaha is az ablakból láttam, csak itt-ott pettyezték be felhők.
- Ugye, milyen csodálatos? – a hírtelen zajra felültem, és a hang irányába néztem.
Egy idő asszony állt tőlem néhány méterre. Egy göcsörtös, fa botra támaszkodva a cseresznyefát nézte. Arra fordítottam én is a tekintetem.
- Igen, nagyon szép.
Sokáig néztük csendesen a ringatózó ágakat. Megnyugtatott a mindent körülvevő békesség. Ami az elmúlt éjjel történt, mintha évekkel ezelőtt lett volna. Semmi nem ért el ide, ami zavaró lenne.
- Gyere, körbevezetlek – s ezzel, rám sem nézve, elindult.
Feltápászkodtam. Majdnem olyan magas voltam, mint önkéntes idegenvezetőm. Jobban szemügyre vettem. Ősz haját kontyba fogta, apró, törékeny alakjára egy sötétlila, nagy, bordó virágmintás yukata simult. Egy lécrácsos ház felé tartottunk, ami szinte bele olvadt a környezetébe. Hosszú virágos kert vette körbe, mindenféle tarka virágokkal, amerre csak a szem ellátott. Szinte elzsibbadt az ember szeme, ha sokáig nézte őket.
Az idős asszony fellépett a lépcsőn, és elindult a tornácon. Néhány méter után kihúzott egy tolóajtót, és belépett a házba. Beléptem utána. A szoba közepén egy alacsony asztal állt, székek sehol, sőt a szobának más berendezési tárgya nem is volt.
- Ülj le, hozok egy kis teát – egy másik tolóajtón át kiment a szobából.
Ott maradtam zavartan, nem tudtam, hogy hova is üljek. Közelebb mentem az asztalhoz. Méregettem, de olyan közel volt a földhöz, hogy el sem tudtam képzelni, miféle székek tartozhatnak hozzá. Végül leguggoltam mellette.
Vendéglátóm ebben a pillanatban lépett be, tálcával a kezében, felnéztem rá. Valószínűleg elég bután néztem ki az asztal mellett térdelve, mert hangos kacagásban tört ki. Lerakta a tálcát az asztalra.
- Ez egy kotatsu – mondta, még mindig mosolyogva – a mellette lévő párnákra szokás letérdelni – amíg beszélt, meg is mutatta nekem, miképpen is értette ezt, így végre sikerült tényleg leülnöm az asztalhoz – A nevem Kanae, ez pedig Soul Society. Isten hozott körünkben!


Éhes lélek

Kanae rengeteg dolgot tanított nekem új otthonomról. De nem csak a szokásokról, a tárgyakról, és a lelkekről, hanem a shinigamikról is. Hogy hogyan születnek, mi a dolguk, és mi is történt velem azon a bizonyos napon. Megtudtam azt is, hogy az oldalukon viselt fegyver nem kard, hanem katana. Csak ez sebesítheti és megsemmisíteni a shinigamikat és a hollowokat. Végre sok mindent megértettem, de ez még több és több kérdést szült. Kanae türelmesen válaszolt mindre, cserébe segítettem neki a házkörül, amiben csak tudtam.
Tőle kaptam a nevemet is. Arra, amit anyám adott, valószínűleg a sokk hatása miatt, nem emlékeztem. Nagyon tetszett az új nevem csengése, bár először szokatlan volt, hogy a keresztnevem van hátul.
Csodálatos évek teltek el. S bár a közelben több körzet is volt rengeteg lélekkel, nyugalmunkat mégsem zavarták meg. Az eltelt idő alatt Kanae semmit sem változott, én azonban kislányból nővé értem. S bár, több mint ötven év eltelt az érkezésem óta, alig húsz évesnek látszom. Sokat nőttem, egy-két férfinál is magasabbra, hajam, a sok szabadban töltött időtől, még világosabb szőkévé fakult. Kanae rengeteg szebbnél szebb kimonót varrt a számomra, amiket, mikor végre megtanultam, hogyan is kell hordani, szívesen viseltem. Ám a varráshoz szükséges eszközökért mindig a közeli városban lehetett beszerezni. Amikor beszerző körútra indult Kanae, nem szívesen kísértem el. Nem szerettem emberek közé menni. Inkább otthon voltam a virágos kertben.
Aznap is a tornácon ültem, lábamat lógatva, a virágokat nézegetve, amikor mardosó éhséget éreztem. Először azt hittem a gyomrom fáj, mert évek óta nem tapasztaltam hasonlót, hisz itt, Soul Societyben, csak megszokásból ettünk. Bementem a házba, és az egy nappal azelőtt szedett barackok közül elvettem egyet. A lédús gyümölcsbe haraptam, és vártam, hogy csillapodjon a mardosó éhség érzet, ahogy régen is, emberi életemben. De semmi sem változott.
Mire Kanae hazaért már a sokadik baracknál tartottam. Szemöldökét felvonva nézte, ahogy kétségbeesetten próbálok magamba erőltetni még egy falatot. Bal kezében egy kosarat tartott, amiben anyagok sorakoztak, szépen, összehajtva. Jobbjával a botjára támaszkodott. Néztem rá, és csak annyit mondtam:
- Éhes vagyok! – több nem is jött ki a torkomon, annyira megijedtem.
Ő csak lerakta a kosarat, majd felém lépve kivette a kezemből a gyümölcs maradékát.
- Emlékezz azokra, amiket érkezésed óta tanítottam neked. Ezek nem tudják csillapítani az éhséged.
Ekkor jutott eszembe az évekkel azelőtti beszélgetésünk, a fekete ruhás férfiról, aki shinigaminak nevezte magát. Kanae akkor azt mondta, hogy az ő feladatuk a lelkek átküldése Soul Societybe, valamint az ezekre a lelkekre vadászó hollowok elpusztítása. Azt is elmesélte, hogy egy lélek akkor válhat shinigamivá, ha megnő a reiatsu szintje. Ez pedig abban mutatkozik meg, hogy éhes lesz.
Kanae, aki akkor már a vállamig sem ért, megfogta a könyökömet és lehúzott magához, hogy a szemembe nézhessen.
- Válj erős shinigamivá, hogy meg tudd védeni azokat, akik rászorulnak! Sokan vannak, és lesznek, akiknek szükségük van rád – ahogy ezt mondta elengedte a kezemet, én pedig felegyenesedtem - Ne felejts el semmit, amit meséltem neked. Itt bármikor szívesen látlak! – rám mosolygott.
Könnyek között öleltem meg. Nem voltam képes semmit mondani, de reméltem, hogy érzi, mennyire sokat jelentett számomra a vele töltött idő.
Aznap minden megváltozott. Akárha a felnőtt gyermek távozik a családi fészekből, úgy indultam én is az akadémia felé. Egyetlen határozott célom volt: Kanaet mindennél büszkébbé tenni!


Az akadémián

Maga a tanulás nem okozott nehézséget. Mindig is jó fejem volt, könnyen megjegyeztem és utánoztam a dolgokat, ami pedig nehézséget okozott, azt addig gyakoroltam, míg nem sikerült. Mikor éppen nem órán voltam vagy olvastam valahol, vagy egy félre eső helyen tökéletesítettem a tudásomat, csiszoltam a már elsajátított technikákat.
Sosem elégedtem meg a tökéletesnél kevesebbel. Hiába dicsértek meg, ha valami sikerült, nem lehettem elégedett vele, amíg az pontosan ugyan olyan nem volt, mint amit a tanár bemutatott. Ha egy fárasztó tréning után megfordult a fejemben, hogy mért is csinálom, vagy úgy éreztem egy feladatról, hogy nem sikerülhet, mindig Kanae búcsúzó mosolyára gondoltam. Ebből merítettem erőt. Tudtam, hogy legközelebb már shinigami egyenruhában szeretnék vele találkozni, hogy végre én mesélhessek számára új dolgokat.
Mikor először fogtam a kezembe a katanámat, büszkeség áradt szét bennem. Teljesen más érzés volt, mint a gyakorló kardok forgatása. De az megijesztett, hogy ennek már bizony lelke volt. A legnagyobb feladatnak pedig az ígérkezett, hogy felvegyem vele a kapcsolatot.
Nem voltam távolságtartó a többiekkel, de bízni másokban, számomra rettentően nehéz volt. Márpedig egy-egy harcban az életem múlhat a zanpakutomon. Ráadásul nekem is el kell érnem, hogy ő megbízzon bennem. Ha csak erre gondoltam, görcsbe rándult a gyomrom.
Egyik délután, mikor már véget értek az óráim a kedvenc helyemre tartottam,
Seireitei legeldugottam csücskébe. Mindig oda jártam gondolkozni. Felmásztam az egyik fára, és leültem egy vastag ágra. Az ölembe vettem a katanám, kihúztam hüvelyéből, és szemügyre vettem.
A markolaton a keresztvas fölött egy széles, virágmintás, fehér szalag lógott. Ezt azért kötöttem rá, hogy Kanaera emlékeztessen. Máskülönben teljesen olyan volt, mint bármely más katana. Visszacsúsztattam a hüvelybe.
A fa törzsének támasztottam a fejem, és lehunytam a szemem. Nem akartam semmire sem gondolni, csak pihenni, és a Kanaeval töltött időkre gondolni. Számtalan vicces, és boldog emlék jutott eszembe, míg végül elnyomott az álom.
Már sötét volt, mikor magamhoz tértem. Leugrottam a fáról. Teljesen kipihentnek éreztem magam, ezért úgy gondoltam a további alvás helyett, inkább edzeni megyek. Nem tudtam belenyugodni, hogy még mindig nem tudok kapcsolatot teremteni a zanpakutommal. A közelben volt egy sziklás terület, ahol senkit sem zavartam, ha zajt csapok. Mindig is jobban éreztem magam a természetben, ezért is edzettem szívesebben a szabadban, mint egy erre a célra kialakított teremben. Idekint sokkal közelebb éreztem magamhoz mindent, könnyebbnek tűntek a feladatok, jobban csináltam őket.
Már az első napsugarak vörösre festették az eget, mikor remegve, és kifulladva pihenőt tartottam. Ahol voltam, lerogytam a földre, majd elterültem és az eget fürkésztem.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy zuhanok, de lassan, ringatózva, akár egy lehulló levél. Szorosabban megmarkoltam a katanámat, de nem húztam elő. Meg akartam először tudni, hogy mi is történik. Megpróbáltam megfordulni, hogy lássam, mi felé is zuhanok. De mire ez sikerülhetett volna, már földet értem.
Egy pipacs mezőn feküdtem, a virágok hatalmasra nőttek, fekvő alakomat teljesen eltakarták. Felálltam, és elindultam, hogy kiderítsem hol is vagyok. Nyomomban egy fekete úttal, mert amelyik virághoz hozzá értem, az rögtön megfeketedett, majd elporladt. Ameddig a szem ellátott ez a rét terült el, ám nem messze kimagasodott egy hatalmas cseresznyefa. Széles törzse, és hatalmas lombkoronája volt, amin egymás hegyén-hátán nyíltak a virágok. Csodálatos látvány volt. Arra vettem az irányt, gondoltam, talán annak a tetejéről távolabb is elláthatok.
Amint elértem a fát kuncogást hallottam. Előrántottam a katanám, és körbe fordultam, ám nem láttam senkit, akihez a hang tartozhatott volna. Vagyis, kizárólag a fán lehet a hangforrás.
- Mutasd magad! – kiáltottam fel a fára, és továbbra is támadásra készen tartottam a kardom.
Újabb kuncogás volt a válasz, majd zörgést halottam, és mozgolódást láttam az egyik ágnál. Arra szegeztem a tekintetem, és vártam az érkező alakot, ám semmi jele nem volt további mozgásnak.
- Nem szabad hinni a szemednek, Hime-chan! – fátyolos férfihang súgott a fülembe, megpördültem, ám addigra már megint csak a nevetést hallottam, de nem láttam senkit.
- Ne játszadozz itt velem! – kiáltottam – Gyere elő!
- Halált hozol, feketét viselsz. Jöttedre nem vár senki, ki lehetsz? – a hang ismét a fáról jött.
Arra fordultam, de még mindig nem láttam semmit a hatalmas virágoktól, és a sűrű lombkoronától. Aztán a fáról láncok hullottak alá, és lógtak, akár az indák. Az fémes csengés élesen hasított a csendbe. Éreztem, hogy megtelik feszültséggel a levegő. Megpróbáltam felkészülni a támadásra, ám lassú voltam. Az első néhány felém csapó láncot sikerült elkerülnöm, vagy a katanámmal félre ütnöm, de túl sok volt. A kezemre, lábamra csavarodtak, és háttal a fához szegeztek. Nem tudtam mozdulni.
- Sötét szárnyak, dallamtalan ének. Mi a neved, kóborló lélek? - ahogy a versike elhangzott, egy alak tűnt fel előttem.
Egy fiatal fiú állt előttem. Magas volt, legalább százkilencven centiméter, fekete haja kócosan lógott az arcába. Lányosan szép vonású arcát mélykék szemei tették még vonzóbbá. Egy fekete bőrmellényt, és egy szűkszárú bőrnadrágot viselt csupán. A nyitott mellényben jól látszott kidolgozott mellkasa. A testét, az arcát kivéve, fekete tollazatnak látszó tetoválás borította. Vállán egy varjú ült.
- Hangod vésszel teli, nem látják könnyed. Halálmadár, mondd ki a neved! - közelebb hajolt hozzám, és várakozón nézett.
Ekkor értettem meg, hogy találóskérdéseket szavalt. Fel nem foghattam, hogy ebben a helyzetben miként várhatja el, hogy játszadozzak vele. Megpróbáltam megmozdítani a katanát tartó kezem, de a láncok túl szorosan tartottak.
- Értelmetlen - megsimogatta a vállán ülő varjút - Tsuri-chan nem enged el, míg nem válaszolsz nekem.
- Mi a kérdésed?
- Ejnye Hime-chan, hát nem figyelsz rám? - olyan közel hajolt hozzám, hogy az orrunk majdnem összeért - Mondd ki a nevem!
- Nem tudom a neved! - elfordítottam a fejem, még ha arrébb nem is tudok menni, néznem nem kötelező.
- Nem könnyíted meg magadnak – mélyet sóhajtott – pedig mennyit dolgoztál, hogy itt lehess. Kanae-sama nem lesz így büszke – lassan felemelkedett előlem, úgy tűnt, mintha menni akarna.
- Várj! – kiáltottam rá, de nem fordult felém, a pipacsmezőt kémlelte – Varjú… - motyogtam. Végre rám nézett, érdeklődve vonta fel a szemöldökét – Amiről a ver-sikéid szólnak, az a varjú…
Éreztem, ahogy a lábamat tartó láncok kicsit engednek, már nem voltam szorosan a fához szegezve, nem a láncok tartottak, a saját lábamon álltam. Azután szép lassan, láncszemről-láncszemre visszahúzódtak. Ismét a magam ura voltam. Katanámat a fiúra szegeztem.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
Közelebb lépett, és a felé néző kardhegyet egy ujjal odébb tolta.
- Ez itt a belső világod. Ezt a helyet teremtetted számomra – rám mosolygott – Emlékszel már a nevemre, Hime-chan?
Az agyam egy hátsó részében szavak keveredtek össze, mintha sok ember egyszerre beszélne. Képtelen voltam tisztán kihallani a szavakat.
- Tudni akarod a nevem, ezért is vagy itt, nem igaz? – mélyen a szemembe nézett – Ne gondolkozz annyit, csak mondd ki! Nézz rám, és lásd meg, ki vagyok! A lelked is-mer engem - És ahogy néztem valóban ismerősnek tűnt, legalábbis, így éreztem – és most mondd ki a nevem!
- Sabishī Karasu! – a név úgy hagyta el a számat, mintha nem először mondtam volna ki. Lassan leeresztettem a katanát tartó kezem. Teljesen döbbenten néztem a fiúra. Vártam a hatást, hogy valami történik, de semmi változást nem éreztem.
- Rendben, most már kezdhetjük – a vállán ülő varjúhoz nyúlt, és kihúzta az egyik tollát, ami közben megnyúlt és egy katanává alakult.
- Mit kezdünk? – néztem rá kérdőn, de tisztában voltam vele, hogy nem a további találós kérdésekhez rántott kardot.
Válaszra sem méltatott, felém csapott a kardjával. Sikeresen hárítottam, és oldalra ugrottam, hogy több terem legyen a harchoz. Karasu egy egyszerű mozdulattal egy másik katanát is előhúzott a varjúból, az előző módszerrel. A két pengét felém tartva teljesen érzelemmentes tekintettel nézett rám. Már a kíváncsiság csillogása is eltűnt a szemeiből. Minden fölösleges mozdulat nélkül felém vetette magát, és két kézzel támadott.
- Szívemben őrizlek, mosollyal vágylak. Szárnyat adsz az érzésnek, akár egy madárnak – a csapások között semmi szünet nem volt. Gyorsak, és tiszták, semmi meggon-dolatlan mozdulat, mégis lihegés nélkül beszélt. Nekem már a sima levegővétel is komolyabb erőfeszítésbe került, hogy kivédhessem a támadásait – Hiányod mardos, közelséged bódít. Ha ember vesz ajkára, milyen néven szólít? – Egyre gyorsabban jártak a kezei, hangja ennek ellenére továbbra is nyugodtan csengett.
Nem éreztem a pengéiből az elszántságot, és érzelemmentes hozzá állása is azt mutatta, hogy nem akar igazán bántani. Akkor miért csinálja? Tudtam, hogy tennem kell valamit, mert ha így folytatódik, a kimerültségtől a kardomat sem tudom majd megemelni.
- Ha meg is sebzel, visszavárlak. Ha tudnám a neved, azon szólítanálak! – a hátam mögül jött a hang, arra fordultam, de lassú voltam. A két penge sebesen száguldott felém.
- Koiwo shiro, Sabishī Karasu! – a szavak önkéntelenül hagyták el a számat.
A katanám teljesen átalakult. A keresztvason két szárny jelent meg, amik óvón a kézfejemre fonódtak. A kard pengéje elnyújtott madártoll alakot vett fel, a marko-lat végéről rövid lánc lógott alá, aminek végén egy varjútoll lógott.
Karasu megállt a támadás közben, a kezében tartott katanák megfeketültek és elporladtak, akár a pipacsok.
- Most már tudod, hogyan hívj engem – mondta, majd hozzá ért a kard éléhez, ami erre visszavette katana kinézetét. Visszatettem a hüvelyébe, közben Karasu megfogta az állam, és megcsókolt – Még találkozunk, Hime-chan! – emelte fel a fejét.
Ott ébredtem, ahol az este edzettem. Büszkeség töltött el, hogy végre tudom a zanpakutom nevét, és a shikai formát is sikerült elő hívnom. Boldogságtól sugárzó arccal mentem az aznapi óráimra.
Az akadémiát végül sikeresen befejeztem, most pedig arra várok, hogy megtudjam, melyik osztagba osztottak be.

~ Kinézet:
178 centiméter magas, arányos testű, húszévesnek tűnő fiatal nő. Haja hosszú, világos szőke, a derekáig ér. Ovális arcán nagy zöld szemek, orra apró, szépen metszett. Ha mosolyog arca jobboldalán egy bájgödör látható. Amikor nem az egyenruháját hordja kimonot visel a legszívesebben.

~ Jellem:
Barátságos, ám nem bőbeszédű. Nehezen bízik meg másokban, de ha valakit mégis közel enged magához, azért tűzön-vízen átmegy. Igyekszik kerülni a konfliktusokat, azonban a tudatlanság, vagy a butaság hamar feldühíti. Makacs, ha valamit elhatároz, azt mindenképpen megcsinálja.

~ Szeret-nem szeret
Szeret olvasni, főleg limonádé regényeket
Szereti a virágokat, a legtöbb nevét fejből tudja
Imád pancsolni, játszani a vízben
Szeret történeteket hallgatni
Szereti az éjszakai égboltot kémlelni

Nem szeret zoknit viselni
Utálja, ha valamit sokszor kell elmagyaráznia
Nem szereti a szerdai napot
Nem szereti az előítéletes embereket
Utálja a mazsolát

~ Felszerelés(ek)

~ Zanpakuto

Neve: Sabishī Karasu (Magányos Varjú)

Fajtája: Tűz

Shikai parancsa: Koiwo shiro! (Ess szerelembe!)

Shikai kinézete: Shikai kinézetben a keresztvason két szárny jelenik meg, amik a kézfejre fonódtak, így megvédve az esetleges sérülésektől. A kard pengéje elnyújtott madártoll alakot vesz fel, a markolat végéről rövid lánc lógott alá, aminek végén egy varjútoll lóg.

Támadások:

Atsui Kisu (Forró csók)
Ha Sabishi Karasu shikai formában hozzáér egy tárgyhoz, annak a hőmérsékletét, minden egyes alkalommal, 5 °C-kal megnöveli. Ez csak tárgyakra érvényes, élőlényeken nem tudja használni. A technika shikai parancsra azonnal aktiválódik, nem kell külön kimondani a nevét is.

Kowareta Kokoro (Összetört szív)
A kardból egy tűzgömb lő ki, ami a céltól 6 méterre apró szilánkokra törik, azokkal sebezve az ellenfelet.
Vissza az elejére Go down
http://dragonmaster.hungarianforum.com/
Szayel Aporro Granz
Admin
Admin
Szayel Aporro Granz

Virgo Snake
Hozzászólások száma : 712
Age : 35
Registration date : 2010. Aug. 04.
Hírnév : 45

Rosui Kagehime _
TémanyitásTárgy: Re: Rosui Kagehime   Rosui Kagehime EmptyCsüt. Feb. 23, 2012 8:28 am

[justify]Üdvözlet!

Az általam chaten elmondott hibák javításra kerültek, így az előtörténetedet ELFOGADOM. Különösen tetszett a zanpakuto lélek megjelenítése, az a része szerintem nagyon hangulatosra sikeredett. Very Happy

Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou
Szint: 1. szint
Osztag: 10. osztag

Ezeken kívül kapsz 5 darab, szintednek megfelelő, az eredeti mangában és animében is szereplő technikát ingyen.

Képzettségeid között összesen 18 pontot oszthatsz el, részletekért ide kattints. Képzettségeid:
  • Zanjutsu
  • Hakuda
  • Kidou
  • Shunpo
  • Zanpakuto


Készítsd el az adatlapod és a pontozásod a megfelelő topicba, üdv az oldalon, kellemes játékot!
Vissza az elejére Go down
 

Rosui Kagehime

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-=Bleach Szerepjáték=- :: Nyilvántartás :: Előtörténetek ::   :: Shinigami-