Név: Lanven Alexander Stark

Kód: ae aeae a

Nem: Férfi

Kard parancs szava:

(Spanyol) Encono e Afección Manosear Gemelos

(Magyar) Gyűlölj és Szeress Manipuláló Iker

(Japán) Ken`o to Aicsaku Hakjúszuru Futago

Kor(év): 1153

Születési év: 859

Emberi életév: 20

Lélek életév: 1133

Faj: Hollow

Magasság: 190 cm

Testsúly: 91 kg

Kaszt: Arrancar

Külső tulajdonságok/kinézet: Magas, izmos, rövid fehér hajú, Maszkja maradék része a füleit egy az egyben takarják, olyanok, mint két hosszú tünde fül. Mellkasán lukas, mint a legtöbb lidérc. Bőre enyhén kékes, köszönhetően halála körülményeinek.

Belső tulajdonságok: Könnyen megnyílik az embereknek, szereti, ha törődnek vele, illetve imád a figyelem központjában lenni. Abszolút társasági lény, imád humorizálni.

Előtörténet:

Örök sötét

Emlékszem. Villámok cikáztak az égen. Aznap valaki biztosan felbőszítette az isteneket. Éppen hazafelé tartottam a mesteremtől. Eléggé késő lehetett, mert már rég leereszkedett a sötétség. Az erdő ilyenkor roppant félelmetes tudott lenni egy idegennek. Szerencsére én nem voltam az. Ismertem minden zugát. Gyerekkoromban sokat kóboroltam erre, ennek köszönhetően találtam meg a mesterem kunyhóját. Húsz éves vagyok. Kisgyerekkorom óta tanulok íjászkodni, csak két éve tanulom a lóhátról való íjászkodást. Apám nem túl büszke rám, mert még mindig nem találtam magamnak asszonyt. Nálunk, Avaroknál, már tizenhat évesen házasodik az emberfia. De hát nem tehetek róla, hogy nincsen egy szemre való asszony a környéken.
- Jobb lesz sietni. Gondoltam, volt valami baljós a levegőben. – Az egész tábor alszik ilyenkor. Megint le leszek tolva, hogy későn jövök vissza.
Az erdőben sötét csend uralkodott, csak a villámlások pillanatnyi fénye világította be néha-néha a világot. Az út már előre ki volt járva. Nálam volt az íjam és a tegezem, tele nyíllal. Fura szag terjengett a levegőben. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor egy falusit széttépett egy medve. Óvatosan elindultam a szag irányába. Egyre intenzívebben éreztem azt az édeskés bűzt, ami körbelengett. Alig sétáltam pár percet egy tisztásra értem, ahol szörnyű és egyben ijesztő látvány tárult elém. Egy férfi holtteste a felismerhetetlenségig szétroncsolódva lebegett a levegőben. Megtorpantam, ahogy jobban szemügyre vettem, feltűnt, hogy a holttest nem egyszerűen lebeg, hanem mozog. Remegett a teste a levegőben, mintha még élne. Villámlott, és a villám árnyékot vetett valami rémisztő lényre, ahogy a testet szorítja. Csupán egy pillanatra láttam meg, de tudtam, hogy menekülnöm kell. Megfordultam és futottam, ahogy a lábam bírta. Csak futottam, az életemért, rettentő hosszú időnek tűnt, de ki értem az erdőből. Térdemre támaszkodva megpihentem kicsit, kilihegtem magam. Úgy tűnt nem vett észre az-az istentelen lény. De ahogy felálltam, hogy tovább mennyek, éreztem, hogy valami ráfonódott a derekamra. Pislantani sem volt időm, valami hátra húzott, bokron, fákon, leveleken át. A hátam hatalmasat csattant valami keményen. Hátra kaptam a fejem, de nem láttam semmit. Egyre jobban szorított valami, és éreztem, hogy kiszorul a testemből minden levegő. A világ kezdett elsötétülni. A látásom elködösült. Eltűnt a világ, minden elsötétült.

Ösztönöktől vezérelve

Hirtelen megszűnt a fájdalom, a szorítás. Nem éreztem semmit, ki nyitottam a szememet, és újra láttam. Bár ne tettem volna. Abban a pillanatban, amikor kinyitottam a szemem, láttam, ahogy az élettelen testemet szorítja, egy hatalmas, maszkos, kígyószerű teremtmény. Elengedte a szorítást, és felém fordult. Nem tudtam, mire véljem a helyzetet. Ott álltam a testemtől nem messze, és azt néztem, ahogy a földre hullik, és élettelenül elterül. Arra gondoltam:
- Ez nem lehet igaz! Mi történt? Mi ez a démon?
Mire feleszméltem a megrázkódtatásból, a hatalmas kígyószerű démon, már el is rúgta magát felém. Én csak kerek szemekkel, halálfélelemtől eltelve, megdermedve, néztem, ahogy kitátja száját, és szépen lassan, újra elsötétül a világ.
A nagy sötétségben semmit nem láttam, csak magamat. Éreztem az egyre erősödő fájdalmat a mellkasomban. Lenéztem, és egy lánc nélküli pecsétet láttam, ami egyre jobban töredezik. Oda kaptam ösztönszerűen. Olyan volt, mintha kitépnék a szívemet. A pecsét apró darabokra hullott, és egy hatalmas fekete lyukat láttam a szívem helyén. Megszűnt a dobbanás, a fekete lyukból fehér anyag kezdett szivárogni, és addig még soha nem érzett fájdalmat éltem át. Mindenem fájt, az egész lelkem szenvedett, megfeszült és vergődött. Alig bírtam eszméletemnél maradni, ahogy levegőt próbáltam venni a fehér folyadékszerű anyag, már a torkomból tört elő, és elárasztotta az arcom. Próbáltam a kezemmel lesöpörni, de nem tudtam. Elvakultan kapálóztam. Az utolsó tiszta emlékem, hogy a folyadék teljesen ellepi az arcom, és elájulok.
Innentől csak képfoszlányok maradtak, szörnyű képek. Az erdőben, a faluban. Nem tudtam kontrollálni magam. Egyszerűen mindenkit felfaltam. A kígyószerű szörnynek nyoma sem volt.

Képfoszlányok

Alig-alig emlékszem korai lidérc életemre. Képek maradtak csak meg. Az Emberi világot járva szedtem áldozataimat, ösztönök vezéreltek. Éreztem, ahogy széttépem a testeket, ahogy elnyelem a lelkeket, a folyamatos fájdalmat, megkeseredettséget. Csak néztem, de nem tehettem semmit. A testem magától cselekedett. Egy hatalmas fekete macska lett belőlem, mint azt megtudtam, persze akkor még nem voltam ezzel tisztában. Azt hittem valami farkas fajta lettem. De ez lényegtelen volt akkor. A háttérbe szorulva néztem mit tesz a testem, az akaratomon kívül. Többször elájultam a fájdalomban, amit éreztem minden egyes másodpercben. Az Emberek világát elhagyva, egy lidérc technikát használtam, hogy átléphessek Hueco Mundóba, a lidércek földjére. Sötét erdőszerű helyre érkeztem. Furcsa volt, mert itt enyhült az a folytonos fájdalom, amihez lassanként hozzá szoktam. Nem telt el sok idő, mire több olyan lidérccel találkoztam, akik olyanok voltak, mint én. Vagy legalábbis hasonlítottak. Hamar kiderült, hogy ebben a világban lidérc lidércnek farkasa. Küzdenem kellett az életben maradásért. Minden elnyelt lidérc lélekkel, akiket legyőztem, egyre nehezebbé vált az eszméletemnél maradás. Fekete párduc alakban könnyedén eltudtam, tűnni a Menosok erdejében. Csöndesen lopakodtam, és kitudja mennyi idő alatt, de hosszú volt annyi biztos, megtanultam elrejteni az energiámat, nehogy észrevegyenek a többi lidércek.
Sok idő telt el, egyre nehezebb volt megtartani a lélek jelenlétemet, ahogy lidércek százait nyelte el a testem. Az életem e része a fájdalomról és szenvedésről szólt. Nem bírtam szabadulni, vagy átvenni a hatalmat a testem felett. Az ösztönök mindig erősebbnek bizonyultak. Időről időre éreztem valami furcsát, valamit, ami magához hívott, de mire oda értem, már nem volt ott semmi.

Kritikus lépés

Visszanyertem eszméletemet, mondhatni pihentem. Újra éreztem a hívogató érzést, de most nem volt oly messze. Mondhatni karnyújtásnyira éreztem. Olyan volt, mint egy ígéret, mintha soha nem ettem volna még, és most hirtelen a világ legfinomabb étkét tálalnák fel. Ennek még saját lelkem sem tudott ellenállni. A fekete macska neki iramodott, és minden erejéből szaladt. Éreztem a szélörvényt, ahogy hasítok a levegőben. Egy tisztásra érkeztem, a sivatagos tisztás közepén, egy hatalmas homok tornádó kavargott. Nem volt a szemnek túlkecsegtető, de a lelkem mélyén soha nem érzett csábítás vonult végig. Nekirugaszkodtam, és már a tornádóban is voltam. Belül rengeteg lidérc volt, akik mind felfelé próbáltak evezni. Felnéztem, és a tornádó teteje sötéten szívta magába a lidérceket, és egyre lejjebb jött. Mintha építkezne. Elnyelte a lidérceket mind. Éreztem, hogy oda kell mennem nekem is, egy megmagyarázhatatlan érzés hajtott előre. Felfelé kapálództam én is. Végül elnyelt engem is ez a sötétség.
A sötét lassan kitisztult, és a lelkemben, ahol eddig egyedül voltam most, rengeteg más lélek volt. A legtöbb magatehetetlenül sodródott a semmiben, míg egyes lelkek erősen taszították őket a mélybe. A mélyben, már egy vastag réteg lélek tömeg gyűlt fel, mind magatehetetlenül feküdt. Felfogtam, hogy ez azt jelenti, hogy harcolnom kell, hogy életben maradjak, hogy ne taszítsanak a mélybe.
- Harc. A gyomrom összerándult és bizsergett. Izgatott lettem.
- Végre harc! Az egyetlen dolog, amit jobban szeretek az ételnél! Gondoltam.
Felcsillant a szemem, és lassú sülyedésből hirtelen erőteljes emelkedés lett. Az erősebb lelkek észrevettek, és akik a közelben voltak felém vették az irányt. Semelyik nem volt olyan erős, hogy megállítson. Az alattam lévők sorban hullottak a mélybe. Lassan elértem a furcsa oszlop tetejét, ahol már csak egy lélek volt. A harc nem fizikai síkon történt, sokkal inkább mentális síkon. Megérintettük egymást, és lelkünk egybeforrt. Éreztem, hogy próbálja átvenni felettem az irányítást. Küzdöttem ellene teljes erőmből. Mindkettőnk a kimerülés határán volt. Végül akaratom alá gyűrtem a lelkét, és elfoglaltam az engem megillető helyet új testemben.

Egy Gillian élete

Végre újra én uraltam a testemet, habár ez rövid öröm volt. Amikor felfedeztem, hogy egy Gillian testét vettem fel, kicsit elkeseredtem. Sok minden változott, már nem éreztem a fájdalmat, és végre én irányítottam a testemet. Egy dolog viszont maradt. Az éhség. Ennem kellett, éreztem. Elindultam hát az erdő sűrűjébe hogy találjak magamnak lidérceket. Legnagyobb megdöbbenésemre rengeteg más olyan Gilliant láttam, mint én. Olyanok voltak, mint én, de mégis mások. Csupán egyhelyben toporogtak, vagy fel alá mászkáltak. Úgy tűnt, mintha nem tudtak volna magukról. Semelyiknek nem tűnt fel, hogy egyesével falom fel őket. Nem tudnám megmondani pontosan, hogy mennyi időt töltöttem így el, de biztosan többet, mint egy hónap. A Menosok erdejében több ezer Gillian téblábolt, így nem volt nehéz táplálékhoz jutni. Egy idő után elmúlt az éhségem. Végre nem voltam éhes. Készen álltam a fejlődésre. Ösztönszerűen éreztem, hogy ideje felvenni egy új alakot, valamivel kifinomultabbat. Az utolsó Gillian elfogyasztása után sötét energia nyalábok kezdtek el cikázni körülöttem. A lelkem, egy része átadta magát az érzésnek, és így változtam át Adjuchasá.

A vég kifejlett

Testem félig emberi félig állativá változott. Maszkom még mindig elrejtette igazi arcom, de testem felvette régi emberi alakját. Kézfejem helyén mancsok voltak, és lábfejem helyén is. Fekete macska farkam megmaradt, és rövid szőrzet borította a testemet. Végre visszanyertem a lelkem és a testem fölötti teljes irányítást.
Egy nap a képességeimet próbálgattam, mint a frissen kikelt lepke a szárnyait. Elsütötte első Cerómat, illetve megnyitottam egy gargantát. Erősen gondoltam az otthonomra, és megnyílt ez a furcsa sötét átjáró. Átkelve rajta visszaérkeztem, oda, ahol akkor éltem, amikor még az Avarok törzsével éltem emberként. Semmi nem volt már olyan, mint akkor. Hatalmas város emelkedett a helyébe. Az én régi világomban jártam, gyönyörűséggel töltötte el a szívem minden fa és fűcsomó. Végre nem csak szürkeséget láttam mindenfelé. Elidőztem egy közeli dombon, és néztem hogyan játszanak a kisgyerekek katonásdit. Teljesen elfelejtettem, hogy egy szörnyé lettem, valójában sosem gondoltam magamra szörnyként. Az ott tartózkodó lelkeket valószínűleg halálra rémiszthettem, ahogy engem rémisztett halálra, az a kígyószerű szörnyeteg, azon az éjszakán. Hátra feküdtem, és az eget fürkésztem. Hagytam, hogy átjárja testemet a nap. Hirtelen nyugtalanság érzet fogott el. Éreztem, hogy valaki erős van a közelben, és felém tart. Felültem és vártam rá. A házak mögül előlépett egy furcsa fekete köpenyt viselő alak, egy különösen kecses pengével a kezében. Rám szegezte a pengéjét és, megtámadott egy szó nélkül. Lassan eszméltem fel, mert elszédített a látvány. Ez a valaki egy gyönyörűséges, magas, vörös hajú, szépség volt, igen csak telt keblekkel. Elhátráltam a támadása elől, és megpróbáltam beszélni vele. Évek óta nem szóltam egy szót se, így kicsit nehezen jöttek a szavak.
- Á… Állj… Állj meg! Próbáltam neki mondani furcsa akcentussal.
- Miért állnék? Az én feladatom, hogy megöljelek! lidérc!
- Vá… Várj! Kérl… Kérl… Kérlek!
- Mit akarsz?
Összeszedtem minden erőmet, hogy koncentráljak a mondandómra.
- Nem akarok… Bántani… Senkit!
- Ezt nehéz elhinni egy magadfajtától…
- Higgy nekem! Én… Nem… Nem akartam… Ez lenni.
- Akkor is meg kell, hogy öljelek! Veszélyt jelentesz erre a világra, és a Lelkek Világára is!
- De én… Nem tettem… Semmit.
- Azt nehezen hiszem el… Elég volt a beszédből!
- Akkor… Gyógyíts meg!
- Ne nevettess! Lehetetlen egy lidércből újra emberi lelket kreálni. Csal ha megöllek.
- De én nem ártok senkinek!
- Ide figyelj! Ha nem én vadászlak le, akkor megteszi más! Ennyi volt a beszélgetés!
- Várj! Ha ez tényleg… Így van… Akkor végzek inkább én magammal! Nem akarok… Szörnyként élni.
- Akkor tépd le a maszkod. Hihetetlen… Sosem találkoztam még, olyan lidérccel aki utálta volna, amivé vált, és ezért képes lett volna, végezni magával.
Megértettem, hogy amivé váltam nem emberi, és én nem akartam veszélyt jelenteni másra. Még, így, hogy nem vagyok többé ember, így is szerettem az emberek világában tartózkodni, és az embereket nézni. Elfogadtam az álláspontját, ennek a tudom is én kinek. Megragadtam a maszkom, és minden elkeseredésemmel, és fájdalmammal, bánatommal együtt felszakítottam.

Arrancar?

Ahogy felszakítottam a maszkom, mintha a lelkem egy sötét részét téptem volna le magamról. Éreztem, hogy újra átalakulok, de most nem volt olyan fájdalmas. Inkább felszabadultnak éreztem magam és örömtelinek. Mintha megszabadultam volna a lelkemben rejlő gonoszság egy nagy részétől. A nő meglepettségében hátrébb ugrott. Fekete energia nyalábok vettek körül, és mint örvény forogtak körülöttem. A farkam visszahúzódott, mancsaim kezekké és lábakká alakultak, és maszkomból csak egy kis darab maradt meg két fülemen. Visszanyertem emberi formám. Ott ültem térdre rogyva, meztelenül a nő előtt, és levegő után kapkodtam.
- Mi történt?
Kérdezte tőlem.
- Azt hiszem, megszabadultam lidérc valómtól, vagy legalábbis egy részétől.
- De te még mindig lidérc vagy!
- De sokkal jobban érzem magam!
Jelentettem ki egyöntetűen mosolyogva.
- Az én feladatom ettől még ugyan az.
- Kérlek! Felejtsük el hogy itt voltam!
Két lábra álltam és közelebb léptem hozzá.
Nekem szegezte a kardot, és neki nyomta a torkomnak.
- Nem mész sehová!
- Te amúgy mi is vagy?
A nő kerek szemekkel, unott, de leginkább meglepett ábrázattal fogadta a kérdést.
- Ezt most komolyan kérdezed?
- Hát… Annyit már tudok, hogy vannak emberek és lidércek…
A nő homlokára tette kezét, és megcsóválta a fejét.
- Először is nesze! Oda dobott nekem egy fekete ruhadarabot, hogy takarjam el vele, amit el kell… Ezután hosszú történelem tanórát tartott nekem a halálistenek és a lidércek kapcsolatáról illetve a világokról.
- Áh… Értem! Szóval akkor te egy halálisten, vagy akinek az a dolga, hogy a lidérceket elpusztítsa az Emberek Világában.
- Pontosan!
- Én pedig, egy lidérc vagyok … Így érthető a hozzá állásod! Mosolyogtam rá.
- Nos, mi legyen? Nekem meg kéne ölnöm téged.
- És ha azt mondom, hogy nem ölök halálistent soha?
- Az nem elég! Esküdj! És arra is hogy embereket sem ölsz!
- Rendben! Megesküszöm, hogy nem ölök se halálistent se embert!
- Most pedig tűnés innen, amíg meg nem gondolom magam!
- Persze, persze!
Felálltam, és újra megnyitottam, egy gargantát most Hueco Mundoba. Már épp átléptem volna, amikor utánam szólt a halálisten.
- Benyil Hana!
Visszafordultam, elmosolyodtam és csak annyit mondtam:
- Lanven Alexander Stark!

Zanpakuto(spanyol): Manosear Gemelos

Zanpakuto(magyar): Manipuláló Iker

Zanpakuto(japán): Hakjúszuru Futago

Képességei: Van egy passzív képessége, és egy aktív képessége, alap formájában. A passzív képességének neve Encono e Afección. Aktív képességének neve Chapucería. Egy különleges képessége pedig Ressurectionban. A neve Antagonismo.

Encono e Afección: Passzív képessége abban nyilvánul meg, hogy amikor megvágja az ellenfelét a fekete pengével az, agresszívabb lesz (ez jelentheti azt is, hogy egy idő után mérgében már célzási hibákat is vét), illetve ha a fehér pengével vágja, meg akkor egyre kevésbé akarja majd megölni a karaktert az ellenfél (mondhatni megszelídíti). A képesség magyar jelentése a Gyűlölet és Szeretet.

Chapucería: Jelentése Megtévesztés. A két pengét végighúzva egymáson a két véglet keveredik, (árnyék és fény) így érzéki csalódásokat hozhat létre önmagáról. (Mondhatni klón technika)

Antagonismo: Jelentése Ellentét. Ezt a képességét csak Ressurectionban alkalmazhatja. Ha Reiatsut koncentrál a fehér mancsába, és fekete mancsába, majd összeérinti őket, akkor egy hatalmas energia robbanás jön létre a két véglet összeérintésével. Ez a képesség csapat társakat is sebez, az adott rádiuszban. A minimum rádiusz két méter, a maximum harminc méter. A rádiusz csökkenésével nő az energia koncentrátum a térben, így ha két méteres rádiuszban robban a képesség, akkor sokkal erősebb mint ha harminc méterre kiterjesztve robbanna.

Zanpakuto kinézete: Zanpakutoja egy iker Zanpakuto. Két kis tőr, az egyik fekete, mint az éjszaka, a másik világos, mint a nap. A tőrök vékony pengéjűek markolatuk is vékony, illetve a keresztvason, az egyiken a nap szimbóluma, a másikon pedig, a hold szimbólum látszik.

Ressurection: Teljes formájában, egy félig macska félig ember lénnyé változik, aminek hosszában az egyik oldala fekete, a másik fehér. Farka nincs, de füle van.

Szereti:
• Szeret flörtölni
• Beszélgetni
• Olvasni/Írni
• Harcolni
• Barátkozni

Nem szereti:
• Ha semmibe veszik
• Ha túl sok kritikát kap egyszerre
• Ha egy nőt kell látnia, szenvedni
• A felfuvalkodott embereket
• Az önfeláldozást
Erősségei: Gyors, agilis, halkléptű.
Gyengeségei: Nem túl erős, nehezen viseli a fájdalmat, kevés sebesülést bír el.

[color=palevioletred]

Köszönöm szépen!!!!