Jelszó: ieia e oe
Kaszt: Arrancar
Sorszám: nincs, nem Aizen papa készítette
Nem: nő
Kor: 500
- Emberként: 23
- Lélekként: 477

Külső: Egyértelműen a mesebeli szirének szépségével rendelkezik. Bőrszíne világos, már-már tejfehér. Szemei világos barnák és mindig élettel teltek. Haja világoskék, némi feketével vegyítve. 170 centiméter magas, 53 kiló. Karcsú, vonzó és fiatal. Domborulatai tökéletesen arányosak, feneke kerek és feszes. Keblei nem nagyok és nem is kicsik, gyakorlatilag minden nő és férfi ilyen mellekről álmodik, egyszerűen tökéletesek.

Megjelenés: Nem viseli az arrancarok tipikus egyenruháját. Sokkal jobban szereti az áttetsző selyem tunikáját, amely két kapocs kioldása után, egyszerűen lehullik róla. Fehérneműt nem visel. Öltözékének még kiegészítő darabja egy kék színű, könnyed vászonból készült köpeny, amely takarja testét, Slarin nagy örömére. Cipőként sarut visel lábán.

Jellem: Sirenia imádja megtéveszteni és manipulálni ellenfeleit. De barátait is, igaz abból nincs sok. Így jelleme is ebbe az irányba fejlődött. Igazi kaméleon, aki képes viselkedésével másnak mutatnia magát. Szeret színészkedni és játszani. Valójában szadista, kíméletlen és megbízhatatlan. Szavát adja és meg is tartja, de puszta számításból és nem becsületből. Színészi tehetségével azonban leplezi, hogy a szálakat ő akarja mozgatni. Mondhatni sakkozik, igyekszik lépésekkel ellenségei előtt járni. Csapdát állít, ármánykodik, intrikál. Sosem támad meggondolatlanul. Szex- és megalomániás.


Spanyolhonban, Valencia közeli kis falucskában születtem. Már nem emlékszem a nevére, oly régen volt. Talán már nem is jelzik a térképen. A Nap magasan járt az égen és ontotta magából melengető sugarait. A tenger sós illatát a szél hozta magával a falucskába és rakta le minden ház küszöbére vagy csempészte be az ablakon. Nekünk nem volt ablakunk. Vándorszínész családba születtem, így nekünk kordénk volt, meg szekerünk és persze szamarunk. De a szél és a Nap nem kivételezett velünk, szekértáborunk ugyan úgy fürdött annak hajnali sugaraiban, mint a plébános háza Valenciában. Ha közel táboroztunk a tengerhez, a sós víz illata hozzánk is vendégségbe járt, akár a kikötővárosban lakó halászhoz. A különbség az volt, hogy mi szegények voltunk. De szabadok.

Szüleim nem tudtak puccos iskolába járatni, de hatalmas szenvedéllyel és életörömmel kezdtek bele nevelésembe. Nyolc éves koromtól tanultam a színészet művészetét, José bácsi volt, aki kirúgott papként csatlakozott a színi társulathoz még a születésem előtt, okított a betűvetésre és számtanra. A számtan nem ment olyan gyorsan, mint a betűvetés, de határozottan énekelni tanultam meg nagyon gyorsan. Anyám nagyon büszke volt rám. Mindig azt mondta, hogy szépségem és énekhangom egyszer vetekedni fog az ővével. Szerény, de boldog életünk volt. Városról-városra jártunk és különböző darabokat adtunk elő. Ekkor már tíz esztendős voltam, és nagyon szépen énekeltem. Feltűnt nekem is és a szüleimnek is, hogy amikor énekelek, az emberek áhítattal hallgatják hangomat. Tíz évesen még egyáltalán nem voltam nőies, így többnyire Kupidót játszottam, amint énekével szerelemre lobbant egy párt, akiket a szüleim játszottak. Mondanom sem kell nagy siker volt a darab, köszönhetően José bácsinak, aki a szöveget írta. Ő ugye régen pap volt, de legalábbis biztosan barát… Spanyolországban ekkoriban nagy divat volt katolikusnak lenni. José bácsi, pedig vallásos formavilágot adott a romantikus történetnek. Kellően visszafogott volt, ami a témát illeti, de az angyalok szent, áldást hozó énekének hatására egymásra lelő pár története, kirobbanó sikert aratott. A péktől most már nem csak a tegnapi szikkadt kenyeret tudtuk megvásárolni, hanem frissen sült, még meleg cipóra is tellett. Kiderült előttem az is, hogy édesanyám minden előadás után félre tett egy kevéske pénzt, hogy ha nagylány leszek, tudjon nekem venni valami nagyon szép ruhát. Azt szerette volna, hogy egy tisztességes polgár felesége legyek. Ne kelljen nekem is ilyen szegénységben élnem. Részben igazat adtam anyámnak, de részben tiltakoztam. Mert, én szabadnak születtem…


Lassan teltek az évek és én egyre csak nőttem és nőttem. Szép, magas és karcsú lány lettem. Hátam közepéig ért hosszú, fekete hajam. Bőröm kissé kreol volt, de teljesen hibátlan. Bogárfekete szemeimben pedig az élet dallamosan ficánkoló tüze lobogott. José bácsi nem győzte az udvarlókat kergetni a kocsitól, ahol aludtam. Tizenhat évesen csodálatos életem volt, ugyan még mindig szegény lánynak számítottam, de több udvarlóm akadt, mint bármelyik gróf leányának. Az egész életem kezdett arra a darabra hasonlítani, ami sikerünket is hozta. Felhőtlen boldogság. Az udvarlók sokasága kissé zavart, persze tudom, álszentnek is lehetne nevezni, de akkor rémisztő volt számomra, hogy mennyi férfi igyekezett elnyerni kegyeimet. Én viszont még nem voltam felkészülve arra, hogy bárkit is kegyeimbe fogadjak. A tánc és az éneklés örömének adtam át magam. Nem foglalkoztam a fiúkkal, még nem. Egy olyan udvarlóra vágytam, aki nem csak azért szeretne udvarolni, mert szép vagyok. Hanem azért, ami vagyok. Mi voltam? Egy szabadság szerető lány, akinek bizony-bizony megvoltak a maga gondolatai a világról, a házasságról és úgy általában az életről. Nem szerettem volna egy olyan férjet, aki mellett ne lehettem volna az, aki voltam. Ezt a szüleim tudtára is adtam és ők sem tiltakoztak. Na, igen a mi „világunkban” másként mentek a dolgok. Szükségünk volt a szabadságra, hogy kreativitásunk és tehetségünk kibontakozzék. Huszonegy éves voltam, amikor tehetségem virágkorát éltem. Bárhol is énekeltem, az emberek úgy hallgatták dalomat, mintha a paradicsomi jó hírt hoztam volna el számukra. Nem tudtam, hogy ez egy különleges képesség. Nem tudtam, hogy ezzel képes lennék befolyásolni embereket. Viszont, ha tudtam volna se ártottam volna senkinek, miért is tettem volna ilyesmit? Mi is egyszerű, katolikusok voltunk, féltünk a boszorkányságtól. Boldog életem azonban már nem tartott sokáig.

Valaki egyszer azt mondta, az élet olyan, mint egy kismadár. Ha oda figyelsz, a kezedből eszik, de elég egy rossz pillanat és elszáll. Sokáig nem tudtam felfogni, hogy mit is jelent ez. De oda figyeltem életem minden pillanatára. Figyeltem és koncentráltam, hogy létem olyan legyen, mint a kismadár, aki kezemből eszik. S mit mondhatnék? Jól éltem egészen addig a pillanatig. Mit meséljek róla? Tökéletesnek indult. Egy jó kiállású fiú. Nagy ház, aprócska, de jól termő birtokkal. Minden egyezett, az életem jó irányba haladt. A szüleim se ellenezték. Olyan volt, mint egy előadás, aminek csodaszép lesz a vége. Aminek a végén a fiú és a lány egybekel és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De nem. Sajnos nem így végződött emberi életem eme rövid szakasza. A fiú apja miatt. Oh, igen, minden az apja miatt volt. Én ártatlan voltam az egész ügyben. Nem tehettem arról, hogy rólam fantáziált. Nem tehettem arról, hogy szépségem lassan az őrületbe kergette és olyan borzalmas dolgot tervelt ellenem, hogy megszerezzen magának. Miért? Miért ilyen undokok a férfiak? Miért kell megtámadni egy ártatlan lányt, aki csak szeretett volna egy boldog és kiegyensúlyozott életet? A dolgozó szobájába csalt azzal az indokkal, hogy szeretne fia arájával néhány szót váltani, de a beszélgetésre nem került sor. A hátam mögé került és fejbe vert. Nem tudom mivel üthetett meg, de megszédültem és összeestem. Nagyon fájt a fejem és homályosan láttam. Borzalmas fájdalom kerített hatalmába, nem tudtam rendesen mozogni. Éreztem, ahogyan megfog erős kezeivel és a hátamra fordított. Láttam eszelős arcát, amint fölém tornyosul. Fájdalom hasított fejembe és ágyékomba. Elvette ártatlanságom. A fájdalom elviselhetetlen volt, de nem állt meg ennyinél. Erős markaival megragadta nyakamat és szorítani kezdte. Próbáltam védekezni, de annyira erős volt és annyira fájt mindenem. Kapkodtam a levegőért, próbáltam küzdeni… de vesztettem. A fulladás végül legyűrt, lassan elsötétült előttem minden, eltompult a fájdalom. Elnémult a világ.

Aztán magamhoz tértem. Ott álltam a dolgozószoba kellős közepén, ahol az a féreg meggyilkolt. A mellkasomból egy lánc lógott kifelé. Megijedtem és nem tudtam, hogy most mi történt. Elsőként ki akartam szaladni a házból, hogy szerelmemet megkeressem és elmondjam neki, mit tettek velem. A kúriát nem tudtam elhagyni. Különös láncok villantak, amik nem hagytak távozni az épületből. Szörnyen elkeseredtem. Hiába rángattam kötelékeimet, nem tudtam elszakítani azt. Úgy döntöttem, hogy akkor megvárom, amíg a kedvesem eljön ebbe a házba és beszámolok neki. El is jött est, de hiába szóltam neki, hiába mondtam neki bármit is, nem válaszolt. Keresztülnézett rajtam, mintha ott se lennék. Elé léptem és ekkor… egyszerűen átsétált rajtam. Én ebből arra következtettem, hogy valami nagyon nem stimmel. Próbáltam vele beszélni, de nem hallott. Nem értette egy szavamat sem. Rettenetesen kétségbe estem, próbáltam menekülni a család rezidenciájáról, de nem sikerült. Nem hallott és nem látott senki. Visszamentem és próbáltam felkelteni magamra a figyelmet. Próbáltam megragadni a bentlakókat, de nem sikerült. Próbáltam tárgyakat megmozdítani, írni papírra, de semmi. Egyre jobban kétségbe estem. Nem tudtam, hogy mit tegyek. A mellkasomból lógott egy lánc, ami rettenetesen fájt. Próbáltam tőle megszabadulni, de a ráncigálása csak még jobban fájt. Üvöltöttem a bent lévőknek, hogy vegyenek már észre, de semmi választ nem kaptam. Nem foglalkoztak velem és nem is láttak. Megint megpróbáltam elszaladni, de nem sikerült. A mellkasomban lévő lánc megfeszült és csak még jobban fájt. Azt gondoltam, hogy ez köthet a házhoz, ettől kell megszabadulnom és akkor végre elmehetek innen. Mindkét kezemmel megragadtam és elkezdtem húzni kifelé a mellkasomból. Borzasztóan fájt, de nem akartam ennél a háznál maradni. Ha már testetlen, kísértő lélek lettem, legalább ne a szerelmemet kísértsem. A tény elől is el akartam menekülni, hogy megbecstelenítettek. Nem akartam a ház közelében maradni. Egyszerre kavargott bennem a düh, a kétségbeesés és a pánik. Egy valamit akartam, ettől az átkozott háztól elfutni. Úgy gondoltam, hogy szabadságomat csak úgy nyerhetem el, ha mellkasomból lógó láncot kitépem. Mindkét kezemmel megragadtam a láncot és tiszta erőmből húzni kezdtem. Borzasztó fájdalom járta át egész lényemet, szörnyű volt. Aztán a lánc lassan meglazulni látszott, amitől még jobban fájt, de szabadulni akartam. Úgy éreztem már csak egyetlen erőteljes rántás és utána végre szabad leszek. Ugyan mit veszítek azzal, hogy kitépem a láncot, ha már meghaltam? Ez járt a fejemben és a lánc végül kiszakadt a testemből. Az eddig érzett fájdalom semmiség volt, ami ezután következett. Leírhatatlan szenvedés ragadt magával, sikítottam és görcsöktől szenvedve vergődtem a földön. Mintha kilúgoztak volna érzelmileg, nem maradt bennem semmi, csak a harag és a fájdalom. Elmúltam egyszerű lélekké lenni, lidércé változtam.


Lidércként nem volt valami csodás életem. Vadásztam és zabáltam. Az emberek gyakran háborúztak, hát mindig voltak lelkek, akiket fel tudtam falni. Igazán nagyot viszont a Fekete Halál aratásakor szakítottam mások halálából. A sok aprócska lélek felfalásával egyre csak nőtt a lélekenergiám. Lassú volt a fejlődés, de kezdtem kikupálódni. Rájöttem, hogy hangommal képes vagyok lelkeket manipulálni, bár ekkor még korán sem volt tökéletes a technikám. Apránként tanultam. Fejlődésem akkor gyorsult föl, amikor egy lelken összekaptam egy fajtársammal. Kénytelen voltam élet-halál harcot vívni vele, de végül felülkerekedtem. Felfaltam őt is, mondván, amit megölsz az a tiéd. Ekkor kaptam rá a kannibalizmusra. Az étlapom bővült és immáron nem csak plusokat, de lidérceket is felfaltam. Lassan kialakult vadászmódszerem: hangommal elbájoltam áldozataimat és mikor figyelmetlenségükben hibát vétetek, felfaltam őket. Ez felgyorsította fejlődésemet és lidérchez mérten, egyre okosabb és ravaszabb lettem. Ennek köszönhettem, hogy az evolúció, következő lépcsőfokára léptem. A shinigamikat korábban elkerültem, mint macska a forró kását. Korábban ugyanis sikerült megfigyelnem, amint egy fajtársamat könnyedén megöli egy shinigami. Már számolni se tudtam, hogy mennyi lidércet faltam fel, de magabiztos voltam. Pontosítok, úgy éreztem, hogy lidércként lehet esélyem a shinigami ellen. Úgy éreztem meg kell próbálnom egyszer elkapni egyet. Mondanom sem kell, nem nagyon kellett nekem keresgélnem halálistent. Jött egy magától is, hogy levadásszon. Szerencsém volt, hangommal sikerült elbűvölni a shinigamit és nem álltam meg ennyinél. Felfaltam. Ez adott akkora lélekenergia löketet, hogy újbóli átváltozáson mentem keresztül.

Mit mondjak, gillianként az életem még silányabb lett. Azonban megmaradt bennem, még lidérc koromból, hogy ennem kell. Hueco Mundo annyiból volt jobb, mint az Emberek Világa, hogy gyakrabban ütköztem lidércbe. A Menosok erdejében azonban ritkán ütközik az ember közönséges lidércbe. Shinigamiba meg még ritkábban, emberi lelket meg ne is keressünk. Kénytelen voltam ismét változtatásokat iktatni táplálkozásomba. Egyre inkább kannibállá váltam, nem vágytam semmi másra, csak a táplálkozásra. Ekkorra már nagyon sok hollowot és lelket fogyasztottam el. Ködös elmém egy eldugott sarkában az értelem szikrája pislogott. Erről igazából nincs mit mesélnem, valljuk be egy gilliannak nincsenek csodálatos emlékei. Nem is beszélek róla szívesen, szánalmasan butának éreztem magam. Taktikám kimerült a meglepetésből ceroval hirtelen átsütjük a zsákmányt, majd ízlés szerint fogyasztjuk témában. Valljuk be, egy Gillianhoz képest, ez azért zseniális megoldás volt zsákmányejtésre. Aztán az egyik táplálkozás után, ismét ugrottam egy hatalmasat, azon a bizonyos lépcsőfokon.

Adjuchasként már sokkal jobban éreztem magam a bőrömben. Nem volt kedvem megint gillianként tengetni a napjaimat, szóval folyamatosan vadásztam a többi adjuchasra és lidércre. Két lábon járó kórság voltam, élveztem minden pillanatát. Igen, beteges örömöt okozott, amikor valaki más lélekenergiáját felemésztettem. Nem közösködtem senkivel, vadászmódszeremet tökélyre fejlesztettem. Az idő értelmét vesztette, Hueco Mundo sivatagaiban az élet adjuchasként folyamatos versenyfutás. Ölsz vagy téged ölnek. Eszel vagy téged esznek. Olyan az élet, mint egy természetfilmben, csak sokkal nagyobb a tét és nagyon nagy időt ölel fel. Nem is tudom megmondani, már mennyi ideje tengettem így életemet, amikor egy alkalommal valahogy átkerültünk, a prédám meg én, az Emberek Világába. Alaposan megváltozott minden, amióta átköltöztem Hueco Mundoba. Tisztában voltam vele, hogy ezen a sakktáblán nálam jóval erősebb játékosok is játszanak, szóval igyekeztem a prédám elejtésével. Nem volt nehéz, sokkal kifinomultabb volt a stílusom fajtársamnál és éppen befejeztem az ebédem, amikor megéreztem egy roppant idegen lélekenergiát. ~ Halálisten. ~ Villant fejemben a gondolat, hogy eljátszadoztam az időt, kiszúrt miket. Rosszabb esetben barátai is vannak.

- Nem tűnsz túl intelligensnek, ami azt illeti, de engem nem érdekel, küzdjünk!
Mondta a shinigami és szó nélkül támadásba kezdett. Ilyen harcimádatot még nem tapasztaltam és valljuk be, nem is volt ügyetlen. Utáltam a helyzetet, ugyanis fordult a kocka, eddig én voltam a vadász és más volt a préda. Most azonban ismételten én voltam az, aki menekült. Lélekölőjével olyan gyorsan támadt, hogy alig bírtam kitérni előle. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam ellen támadni. Irdatlan gyors volt. Egy valamit utálok, ha azt éreztetik velem, hogy gyenge vagyok és kiszolgáltatott. Mint akkor, régen abban a szobában. Ez a shinigami pedig ezt éreztette velem. A sikátor felé vettem az utam, reméltem, hogy talán tudok ott nyerni egy kis előnyt. Tervem bejött, sikerült egy kis szusszanásnyi időt szereznem és felkészülni az ellentámadásra. Kivártam, amíg befordul a sarkon és ekkor indítottam felé egy cerot. Azt hittem én hülye, hogy megkottyan neki. Sosem láttam még ilyet, a lélekölőkardjával egyszerűen eltérítette a ceromat. Hibáztam, a csodálkozástól pislogni kezdtem, hogy ezt meg mégis hogyan csinálta. Nem volt sok időm gondolkodni, ugyanis ennyit hallottam irányából.
- Bankai ..

Gyors volt, nagyon gyors. A támadást nem is láttam, csak az eredményt éreztem. A halálisten támadása belepasszírozott egy épület falába, ami rám borult. Pontosabban csak egy fél nappali, bútorzattal együtt. Hihetetlen, hogy az emberek mennyi kacatot fel tudnak halmozni egy szobában. Lényegtelen. Éreztem, hogy valami nem stimmel. A támadás, ami eltalált, garantáltan hazavágott. A földön feküdtem és tüdőmből bűzös vérem köhögtem föl. A shinigami fölém állt és lenézett rám. Azt hittem, hogy ennyi volt, nincs tovább. Meglepetésemre, azonban arra sem méltatott, hogy a kegyelemdöfést megadja. Helyette ennyit mondott.
- Miattad ugráltatták a 11. osztagot? Ez szánalmas, panaszt teszek, hogy unalmas voltál.

- Dö … dögölj meg.
Válaszoltam neki, mire kiröhögött. Ott hagyott, a saját véremben tocsogtam. Eszembe jutott a múltam. Amikor elbántak velem és hagytak meghalni. Mondanom sem kell, hogy nagyon feldühített az érzés, hogy alul maradok. A shinigami egyszerűen elment, ott hagyott. Ezt nem fogja megtenni velem még egyszer férfi. Fortyogtam magamban és ekkor eszembe jutott egy pletyka. Még Hueco Mundóban hallottam, egy másik adjuchastól, hogy ha valaki letépi a maszkját, akkor apró eséllyel erősebb lesz. Akkor nem akartam elhinni, mondván, hogy ez öngyilkosság. De most nem volt választásom. Megfogtam a maszkomat két kezemmel és feszegetni kezdtem. Fájdalmas, rohadtul fájdalmas volt, de választhattam: befejezem és akkor enyhébb halálom lesz, vagy végig viszem… és… beledöglök vagy túlélem. Inkább arra szavaztam, hogy túlélem a dolgot. Élni akartam, semmi kedvem nem volt beadni a kulcsot ennyi szenvedés után. Túl akartam élni a dolgot, hogy többé ne tudjon senki se padlóra fektetni. Összeszedtem rohamosan fogyó, maradék erőmet és letéptem a maszkomat. A reiatsum tengerkék színben felragyogott. A fájdalom görcshullámokban korbácsolta testemet, olyan érzésem volt, mintha a vérem megfőzné az agyamat. Az egész lassan átcsapott, egy fájdalom teljes kéjutazássá… pontosabban szédülni kezdtem a kíntól. Aztán megszűnt a fájdalom. Elsőre azt hittem, hogy meghaltam és most már tényleg vége a dolognak. Megérintettem az arcom és abban a pillanatban, egyetlen gondolat villant át agyamon, szabadság. Másodjára menekültem meg a halál markából. A maszkomnak csak egy roppant pici része takarta arcomat. Igazából a jobb halántékomon volt egy nagyjából két centis darab. A másik újdonság, hogy testemet végig tapintva rájöttem, hogy ismét női testem van. Nem valami szörnyeteg. Igaza volt annak a szerencsétlennek, a maszk eltávolítása tényleg segít. Az újdonságok nem érték véget ennyivel. Ahogy feltápászkodtam a törmelék halomból egy zanpakutot találtam. Gyöngyház fényű hüvelyben pihent egy dísztelen katana. Gondoltam, hogy nem a ház lakója hagyta el és nem is a shinigami. Ebből feltételeztem, hogy az enyém. Első gondolatom az volt, hogy jó lenne visszavonulni Hueco Mundoba, mielőtt az a halálisten megint felbukkan. Az hiányozna most már csak, hogy jöjjön, és megint kinyírjon. Lélekenergiámban is változás állt be. Frissen, újjászületve nem kószálhatok egy ilyen helyen, ahol shinigamik bármikor betoppanhatnak. Most még nem. A visszatérés nem is volt olyan nehéz, bár alaposan kimerültem. Ez az egész változás még új volt. Muszáj voltam meghúzni magam valahol, hogy felderítsem a változásokat magamban.

Felépülésem után igen sokat jártam még Hueco Mundo sivatagát, mire ráakadtam Las Nochesre. Nem is tudtam, hogy rajtam kívül vannak még arrancarok. Ahogyan annak idején, még Espadával sem találkoztam. Először bizalmatlanul fogadtak, de képességeimet bevetve igen hamar megkedveltek. Nem tetszett nekem az új hús szerep, ezért elkezdtem belefolyni a hatalmi játszmákba. Az egyik Espada mellett tettem le a voksom. Mondhatni neki dolgoztam. Hosszú évtizedekig dolgoztunk együtt, még a szeretője is lettem. Persze mindennek ára van, én se ingyen használtam képességeimet az ő javára. Igen nagy hasznát látta képességeimnek, de szörnyű árat fizetett érte. Egyre jobban és jobban kezdtem az ujjaim köré csavarni, korábban képes volt fizikai erőszakkal rendre utasítani, ha valamit nem úgy csináltam, ahogyan szerette volna. De ahogy egyre több és több időt töltött velem, úgy alkalmaztam rajta egyre többször és többször az előtte is titkolt képességemet. Szándékomban állt felfalni, hogy erőt merítsek belőle. Ő azonban résen volt. Lebecsültem egy Espadát, azt hittem túljárhatok az eszén. Túlságosan is nyíltan játszottam a játékot. De egy valamit elértem nála. Képtelen volt megütni, képtelen volt bántani. Érzelmileg magamhoz kötöttem, így nem volt képes arra, hogy megöljön. A büntetésem rosszabb volt, mint a halál. Kiszagolta, hogy a szabadság a mindenem, ha már megölni nem tudott, bebörtönzött. Megóvva vele magát és Las Noches minden tagját. Volt időm gondolkodni, hogy mit merre és hogyan csináljak, ha valaha is kiszabadulok a börtönömből. Újabb hosszú évek teltek el és némileg le is gyengültem. Aztán az új remény szikrája gyúlt a kis kamrámba, ahová szarkofágomat temette volt szeretőm. Az idők megváltoztak, a régi ismerősök eltűntek… de felbukkant egy új arc az életemben. Slarin Sleryrrlyn'dreskel, a jelenlegi második Espada. Ő volt az, aki kiszabadított. Ezzel meggyújtotta a remény mécsesét, hogy egy új tervvel álljak elő. A terv nem volt más, minthogy egy napon, majd én is Espada leszek.

Képességek:

Spanyol név: Hermosura
Magyar név: Szépség.
Sireniának különleges kisugárzása van. Akik megpillantják, azok nemüktől és szexuális beállítottságuktól függetlenül, csodálatosan szép és vonzó nőnek fogják látni. Tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy Sireniánál szebb nőt még nem láttak. A gyengébb, alacsonyabb lélekenergiával rendelkezőket teljesen elbűvöli a Szépség. A magasabb LP-vel rendelkezőkben szintén megjelenik a vonzalom és a vágy, de ők tisztában vannak azzal, hogy egy képesség áldozatai. A képesség működéséhez látni kell Sireniát. Egy köpennyel vagy egy pokróccal, ha eltakarják Sirenia testét, a Szépség hatása gyengül. Igaz ez fordítottan is, ha megszabadul a ruhájától a képesség erősödik.

Spanyol név: Canto de sirena
Magyar név: Sziréndal
Egy igen különös képesség, amelynek két lehetséges hatása van, amit Sirenia a képesség alkalmazása előtt választhat ki. Az egyik, hogy az áldozat fantáziálásba kezd. A másik, hogy egy hamis emléket illeszt be áldozatának tudatába.
A hatás a hollow képességektől függ.

- 1-4 pontig: Egy hamis emlék rögzül 1-2 órára, az emlék nem tökéletes. Nem kötődnek hozzá érzelmek, 20 perces koncentrációval leleplezhető, hogy az emlék hamis. / Az áldozat fantáziálni kezd, enyhe vágyat, késztetést érez, hogy képzelgését valóra váltsa.

- 5-8 pontig: A hamis emlék 3 napra rögzül, korántsem hibátlan, hitelessége félnapos koncentráció után megdönthető. / A fantáziálás eufóriát okoz, az áldozat újra és újra át akarja élni.

- 9-12 pontig: A hamis emlék egy hétre rögzül, hamis érzelmet is kelt. (pl., szerelmes éjszaka után, szerelem, szeretet, elégedettség érzete) / Az áldozat gondolatait lefoglalja a vízió. A dal tartalmától függően nemileg izgatottá válhat, félelem, stressz stb., jelentkezhet.

- 13+ pont és 15k LP: Az emlék véglegesen rögzül, teljes mértékben valósnak tűnik. Hamissága, külső segítség bevonásával felfedezhető, de a hamis emlékek és hamisan felkeltett érzések nem törlődnek. / Az áldozat teljesen átadja magát a dal keltette látomásnak. A dal eluralkodik az elme fölött. Az áldozat fizikailag érzi a dalban történteket. (érzi a fájdalmat és esetenként spontán orgazmus is felléphet)

Resurreccion
Zanpakuto magyar neve: Kórus
Zanpakuto spanyol neve: Coro
Resurreccion parancs: Utae Coro! /Énekelj Kórus!

A parancs elhangzása után, Sirenia külsején némi változás megy végbe. Lábain pikkelyek futnak, egészen combjáig. Haja megnő és tengerkéké válik. Maszkja ilyenkor félig beborítja arcát, száját azonban szabadon hagyja. Combján, hasán, mellkasán, hátán és felkarjain a bőre síkossá válik. Léptei nyomán apró víztócsák keletkeznek a talajon.

Beso de Sirena/Szirén Csókja
A Szirén Csókja egy kegyetlen képesség. A sikeres támadáshoz meg kell, csókolja ellenfelét. A csók után pár perccel, az áldozat gyomrát tengervíz kezdi feltölteni, mindaddig, amíg a gyomorban keletkező nyomás, hányásra nem kényszeríti szerencsétlent. Az áldozat heves hányásba kezd és fulladáshoz hasonló tüneteket kezd produkálni. A folyamatos hányáson és levegő után kapkodáson kívül semmi mást nem képes csinálni, amíg a hatóidő le nem jár.
Hatóidő: alacsonyabb lélekenergiájú ellenfél esetén: Resurreccion x perc
- magasabb lélekenergiájú ellenfél esetén: Resurreccion/2 x perc


Szeret
- énekelni
- táncolni
- flörtölni
- domináns szerepkörben tetszelegni
- fájdalmat okozni

Nem szeret
- alul maradni
- 11. osztagos shinigamikat
- ha korlátozzák szabadságát
- erőszakoskodókat
- hibázni