A villanás és a hatalmas robaj alapjaiban rengeti meg lelki világom, de igyekszem tartani magam. Negyedik tiszt vagyok, méghozzá egy nemesi család vezetője, ha van olyan shinigami, akinek kötelessége a fejét a nyakán tartani, az én vagyok. Fejem felszegem és magabiztosan kihúzom a kardom. Tekintetemmel a kapitány vagy legalább a hadnagy után kutatok, de nem találom egyikőjüket sem vajon hol lehet Yoshida? Talán a palotában maradt. Tudom, hogy Masamune-taichounak dolga van, ezért ne találom a kavarodásban, azonban biztos vagyok benne, hogy hősiesen helyt áll, hiszen kapitány. Könnyed, légies ugrással már lent is termek a földön, a káoszban. Talán jobb lett volna a tetőn maradni. Kardomat kihúzom a helyéről és jómagam is belevetem magam a harcoló shinigamik kusza sokaságába. Önkéntelenül is keresem a családtagjaimat a tömegben, annak ellenére, hogy megtiltottam nekik, hogy kilépjenek a birtokról. Úgy sem hallgatnak rám soha, önfejűek és gyerekesek, tiszteletet kell tanulniuk. Azonban ha mind viszonylag épségben vagy legalább túléljük a háborút és ők ezt az egyetlen parancsomat betartották, nagyon büszke leszek rájuk. Alig, hogy ez a gondolat átfut a fejemen, mintha egyik öcsémet pillantanám meg a tömegben. Ouya rémült tekintetével nézek farkasszemet egyetlen másodpercig, azonban egy szinte a semmiből felbukkanó hollow magára vonja a figyelmem. Egyetlen csapással fosztom meg fejétől az ostoba, legalja gilliant, majd újra keresni kezdem a másodlagos örököst. Lévén kutató szemeim nem találták meg, így az elém kerülő ellenségen keresztül átvágva magam, elindulok abba az irányba, ahol az előtt megpillantottam az arcát. Egy fekete macska suhan el a lábaim előtt és iramodik el, amilyen gyorsan csak lehetséges. Olyan, akár egy fekete, elmosódott csík. Ouya macskája tán? Az állat után eredek, természetesen shunpoval, ügyesen egyensúlyozva a háztetőkön. Egy kihaltabb városrész felé vezet, amit még nem ért el a pusztítás. A házak csinos rendben állnak, szokásos békességükben, mintha semmi nem történne mindössze pár utcával arrébb. A harc általános zajai, a robbanások, csatakiáltások és acél, acélhoz való csattanása még tisztán hallatszik el idáig. Mélázásomban a macska újra eltűnik a látókörömből és akárhogy fordulok, nem találom sehol. Bíztam abban, hogy elvezet a gazdájához, azonban úgy tűnt, talán tévedtem az állat kilétét illetően. Igen sajnálatos, pedig még a kis csengő pendülését is hallottam a nyakában. Kissé csalódottan utamat újra a harcolók felé veszem, lévén nekem is be kell segítenem, ennyi tőlem elvárható. Egy-két elvétett ablak már itt is be van törve, de azon kívül semmi gyanús nem található a környéken. Már persze ha egy ilyen hatalmas háborúban a csend bizalmat keltő tényező. Óvatosan bepillantok egy-egy törött és ép ablakon, azonban a házakban nem látok senkit. Vagy legalábbis senki élőt.
~ Mit gondolsz? ~ kérem ki gondolatban zanpakutoum véleményét.
~ Menj vissza, idegesít ez a fülrepesztő csend, ami erre a helyre telepedett. ~ érzem hangjában az elfojtott aggodalmat.
Rensa Suiyouseinek mindig jó oka van aggódni vagy bármilyen érzelmet is kimutatni, ezért én rendszerint bízom benne és a megérzéseiben. Tekintetem egy pillanatra az égre vándorol, mely nemrég még oly tiszta, azúrkékben tündökölt… aztán már csak azt érzékelem, hogy hirtelen súly szakad vállaimra a semmiből. Lábaim összecsuklanak, én pedig a hátamra a esem, így puha landoló helyet biztosítva a valaminek (vagy jobban megtekintve valakinek) aki ily óvatlanul rám borult, minden bizonnyal az egyik háztetőről.
- No de kérem, ez már tényleg igazán sok! – fakadok ki, mikor az idegen, furcsa, csodálkozó arckifejezzésel meghúzogatja egy-egy barna tincsemet és kérdőn böködi a vállaimat.
Ennek tetejében pedig, „Apa”-nak szólít, ami nem csak, hogy biológiai képtelenség, de arról bizonyosan tudnék, ha lenne gyermekem. Annyira elvonja a figyelmem a különös baleset, hogy csak egy perc eltelte után döbbenek rá, miszerint az ölemben helyet foglaló személy (lélekenergiája alapján) arrancar. Szemeim még inkább elkerekednek a furcsa felfedezésre, azonban már inkább kíváncsisággal figyelem a lényt, semmint dühvel. Megfogom és kicsit eltolom magamtól, hogy felállhassak, majd felállítom őt is és egy finom fejbekólintással igyekszem észhez téríteni a minden bizonnyal nem túl épelméjű „ellenséget”.
- Szedje össze magát és ne nyavalyogjon! – szidom a férfit szigorú tekintettel, vele szemben állva, miközben egyik kezem a csípőmön nyugszik, másik pedig kardom markolatán.
Az arrancar valójában igen ártalmatlannak tűnik, de gyanakvásomat ennyi még nem altatja el, így továbbra is éberem figyelem a reakcióit. Igazán jó kísérleti alany válna belőle a 12. osztag egyik laborjában vagy éppen az Asari-birtokon kialakított személyes (vagyis már Yoshida-fukutaichouval közös) munkaterületem egyik vizsgálóasztalán.
- Milyen Apáról beszélt maga? – teszek fel neki egy érdeklődő kérdést, erősen kételkedve abban, hogy választ is kapok.
Értelmi képességei számomra eddig nem tisztázottak, így kritikus, éber tekintettel figyelem minden rezdülését, hogy bármilyen további információt kideríthessek az ellenségről. Nem kenyerem a védtelen ellenség öldöklése, én úgy tartom, az alanyon jobb élve kísérletezni, mint holtan, akkor már aligha képes a tudós bármiféle értelmet mutató reakciót kihozni a kísérletből.

Összehúzott szemmel meredtem a furcsa arrancarra, akiről minden másodperc elteltével egyre jobban sikerült megállapítanom, hogy minden bizonnyal valamilyen elmegondja lehet, hisz’ jól láthatóan fel sem fogta, mi történik körülötte. Kissé idegesített a buta, gyermekies viselkedése, révén nagyon ritkán találkozom gyermekekkel, pláne ellenség személyében. Egy apró részem szánta a férfit, amiért ennyire elveszett egy ilyen kaotikus, veszélyes helyen, azonban nemesi és shinigami mivoltom könnyeden elnyomta a felesleges érzelmet. A tudós azonban minden pillanatban egyre inkább kikívánkozott, kíváncsiság képében, szerettem volna kívül-belül tüzetesen megvizsgálni az arrancart, főleg pszichológiai szempontból, hogy kiderítsem, vajon mi baja lehet. Saját, öncélú kísérleteim egyik tökéletes alanyává is válhatna, bár ehhez ki kell derítenem, milyen testi és lelki erővel rendelkezik. Viselkedése egyre nagyobb kíváncsiságot hoz elő belőlem, azonban ezt koránt sem bánom, hisz’ a jó tudós minden furcsa, de még az érdektelen jelenségek iránt is érdeklődik, ez az arrancar pedig mindenképp az érdekes és figyelemfelkeltő fajtába tartozott. Kritikus szemekkel kísértem végig mozdulatsorozatát, ahogy benyúlt az egyik zsebébe és előhúzott valamit. Kardomat kissé kihúztam a sayaból, de nem volt szükség rá, csak egy napszemüveget vett elő. Értetlenül néztem, ahogy hatalmas lelkesedéssel tartja elém a teljesen mindennapos tárgyat, s közben bárgyún mosolyog, mintha számára ez lenne a világ egy legcsodálatosabb dolga. Hihetetlen, s elképzelhetetlen számomra a tény, miszerint bárki számára egy ilyen kis tárgy ekkora csodálatot okoz. Hitetlenkedve csóváltam a fejem, azonban közben figyelmem végig rajta tartottam. A hirtelen, vörös lélekenergia alakulásától ösztönösen hátraugrottam és kihúztam a kardom. Óvatossággal kevert érdeklődéssel figyeltem az arrancar egyre ragyogóbb arcát, ahogy mind a szemüveget, mind az apró pénzérmét, melyet „készített” felém nyújtotta. Elraktam a katanát, majd egyik zsebemből előhúztam egy zsebkendőt. Általában van nálam, hiszen egy zsebkendőt, rengeteg dolog érdekében lehet hasznosítani. Először csak óvatosan, a zsebkendővel megérintettem az érmét, hisz’ a shinigami soha nem lehet elég óvatos, pláne egy olyan szárnyaló elméjű tudós, mint szerény személyem. Aggodalmam ellenére azonban nem történt semmi, így már nyugodtabban, nyílt érdeklődéssel vettem el, még mindig zsebkendővel megfogva a pénzérmét és kezdtem vizsgálgatni.
- Mondja csak… megengedné, hogy hazavigyem és megvizsgáljam otthon? *.* Igazán érdekes, ilyet még nem láttam! – pillantottam érdeklődően, szinte esdekelve a férfira, egy pillanatra el is felejtve, kivel állok szemben.
Hiába, tudós énem javíthatatlan és sajnálatos módon mostanában inkább a kutatással foglalkoztam, mint az edzéssel. Régen, még a 11. osztagban rendszeresen és sokat foglalkoztam testem erősítésével, de most, ennyi idő eltelte után csak a reggeli általános gyakorlatokra jut időm és energiám, amit nagyon bánok. A kis érmét elsüllyesztettem a zsebembe, ha netán kaptam egy igennek megfelelő reakciót, majd kezeimbe fogtam a szemüveget is. Semmi különleges nem volt benne, nagy lencséjű, ha jól hallottam a híreket, mostanában hasonló a divat az Emberek Világában. Pár perces alapos vizsgálat után visszaadtam a tárgyat a gazdájának, számomra ez koránt sem volt olyannyira érdekfeszítő, mint az érem, melyet egyszerűen csak akarattal formált a lélekenergiájából, melyet szívem szerint azonnal megvizsgáltam volna otthon, a saját, privát kis laboromban.
Végül azonban eljutottunk a másik engem igen foglalkoztató kérdéshez – hogy ki ő és ki az a bizonyos Apa, akiről beszélt. Kíváncsian hallgattam végig kissé kusza magyarázatát, de sikerült leszűrnöm belőle az értelmes jelentést és hogy mit akart közölni velem valójában. Először haboztam, azonban úgy tűnt, ez nem jó ötlet. A férfi először érdeklődően, majd egyre követelődzőbben kezdte ráncigálni egyenruhám ujját. Végül az anyag megreccsent és könnyeden, vállból leszakadt. Először csak döbbenten néztem a földre hulló fekete ujjat és nem tudtam megszólalni. Egy pillanatra kiestem híres hidegvéremből, azonban mielőtt még esztelenül nekitámadtam volna az arrancarnak, visszafogott zanpakutoum lelke.
~ Ne merészelj dühösen nekitámadni az ellenfélnek! Bár ártalmatlannak tűnik, ki tudja, milyen igazából. Vigyázz vele, a te fegyvered a higgadtságod és a stratégiád.
Nem válaszoltam. Nem volt szükség rá. Vettem pár mély, tiszta levegőt és igyekeztem kiűzni elmémből a dühödt gondolatokat. Az anyagot otthagytam a földön és már teljes nyugalommal Balthasar felé fordultam.
- Örvendek, Balthasar-san ^^ Az én nem Asari Chinami, az Asari nemesi ház jelenlegi vezetője. – illedelmesen meghajoltam kissé, azonban teljes figyelmem az ellenfél további mozdulatainak szenteltem továbbra is.
- Na de… nem tudja esetleg annak a bizonyos Apának a nevét? Igazán érdekelne, ki is az. És ha megkérhetem, az olyan kényszerítéseket, mint a ruhám szétcincálása, ne használja többet, különben erőszakkal kell leállítanom. – kezdett már kicsit elegem lenni a gyerekes viselkedésből, azonban ezt igyekeztem nem kimutatni.
Lévén soha eddigi életemben nem volt különösebben dolgom gyermekkel (Yoshida-fukutaichout leszámítva), így nem igazán tudtam sokáig elviselni a kissé butácska, mit sem tudó arckifejezésüket és viselkedésüket, pláne ha ezt egy felnőtt férfitól látom. Bár úgy tudom (legalábbis a megfigyelőink és a jelentések alapján) az arrancarok rendkívül sokszínűek és nincs köztük ugyanolyan. Bár sajnos fajunk gondolkodását elhomályosítják az előítéletek, így gátolva a minden tekintetben előnyös és igazságos kutatást.
Elmélkedésemből a hirtelen érkező, gyengébb reiatsu ugrasztott ki. Egy, a harctól eltévedt vagy éppen az elől menekülő gillian tartott egyenesen felénk, vészes sebességgel. Félrelöktem az arrancart, nehogy kísérleti alanyomat még el találja taposni a rémült (már ha lehet érzelmet társítani egy ilyet ostoba ösztönlényhez) hollow. Egy pár ugrással már fejmagasságban találtam magam az ellennel és pár hosszú, jól irányzott csapást követően az előttem porladt lélekszemcsékké. Elegánsan lehuppantam a földre és még mindig kihúzott karddal, figyelmem újra Balthasarra tereltem.

Furcsa, érthetetlen, hirtelen változásnak lehettem szemtanúja épp az előbb, amint a szelíd, értetlen s minden bizonnyal szellemileg visszamaradott Balthasar már egy teljesen más „köntösbe bújva” állt fel. Kardom kissé megremegett a kezemben, hiszen ilyen esettel soha nem találkoztam még, bár lévén tudósember vagyok, ismerem a jelenséget. Szemeimben egy pillanatig valós értetlenség csillant, s talán némi aggodalom is, félig magam, félig az ő testi épsége iránt. Ahogy belekarmolt saját karjába, önkéntelenül is hátráltam egy lépést, a ház falának ütközve. Nem igazán tudtam, mi is történik most pontosan, azonban rá akartam jönni, meg kellett tudnom, hisz’ én nem veszhetek el az őrület és tébolyultság kavargó tengerében, pláne ilyen időszakban nem. Ezt nem engedhetem meg magamnak, még ha meg is akartam volna tenni.
A férfira emeltem kardom pengéjét, felkészülve a harcra, bár nem volt szándékomban bántani őt. Mikor megérintette a pengét, elrántottam az ujja elől, nehogy megvágja magát. Magam sem értettem saját viselkedésem, hisz’ egy arrancarral álltam szemben, mégis olyan érzéseket ébresztett bennem… melyeket minél előbb el kellett temetnem magamban. Hamar ráeszméltem azonban, az őt védelmezni kívánó mozdulat engem azonban sebezhetővé tett, így az arrancar könnyedén tiszta megszorítani csuklómat és magához rántani. Kissé meg voltam illetődve, valójában még mindig nem teljesen tértem magamhoz, ám tudtam, hogy ez innentől már nem gyerekjáték. Józanságra volt szükségem, nem pedig olyan érzelmekre, melyek gyengévé tesznek, pláne az ellenséggel szemben.
A pofontól és a lökéstől megtántorodtam és elestem, zanpakutoum is kirepült a kezemből. Értetlenségem egyre hatalmasabbra nőtt, ahogy láttam a férfi hirtelen, furcsa és önkínzó viselkedésbe váltott át. Lélektükreimben egyetlen pillanatra fel is villant bizonytalanságom, miközben hátrébb csúsztam és felálltam. Zanpakutoum nem messze állt bele a földbe, így összehúzott, gyanakvó tekintetem továbbra is Balthasarra szegezve indultam meg a kard felé. Számomra tán óráknak tűnt az a rövid idő, míg újra ujjaim között érezhettem a markolatot és a földből kihúzva már valamivel magabiztosabban szegeztem ellenségemre a pengét. Túl könnyű volt. Miért? Miért volt annyira egyszerű? Miért akarja, hogy ezt tegyem vele? Hogy kínozzam, hogy bántsam, hogy… megöljem? Valóban, félő hogy Balthasar-san eszét vesztette. Lassan már sajnáltam, de ha megölöm, segíthetek rajta. Akkor nem szenved már többé. Hiszen biztosan szenved.
- Balthasar-san! Szavamat adom, hogy megtisztítalak! – szólaltam fel határozott, erélyes hangon.
Ezt kellett tennem, így megmenthetem. A kis medál, mely felerősíti kidoum hatását, természetesen jobb csuklómon ékesedett, bármennyire nem rajongtam soha az ékszerekért. Tekintetem elidőzött kissé a magát önként felajánló arrancar testén, azonban nem vagyok orgyilkos, így hát hajlandó sem arra, hogy olyat öljek meg, aki nem védekezik.
- Védd magad, ha azt akarod, hogy rád támadjak – szóltam rá, megkeményítve a hangom. – Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. Hadou 31: Shakkahou! – kántáltam végig a kidou idézését és nevét, mutatóujjammal az arrancar elé célozva.
Nem volt szándékomban így megsebesíteni őt, csak elterelés volt a célom. A robbanás kavarta porfelhőben én sem láttam túl jól, valamint reméltem, ő sem, így talán ha célzásom nem is lesz oly pontos, ő sem tud olyan jól védekezni. Amint megpillantottam kirajzolódó alakját, egyenesen előttem, meglendítettem a pengét és mellkasa magasságában mértem rá vízszintes vágást. Reméltem, valóban védekezik, mert nem akartam ilyen könnyen megnyerni ezt a harcot.

Elfogott a jeges iszony, ahogy ellenfelem direkt a penge felé nyúlt. Bár éreztem, van köztünk némi lélekenergia különbség, abban közel sem voltam biztos, hogy ne tudnám megsebezni emiatt. Feltételezésemet beigazolni látszott a pengén végigfolyó vörös csík, valamint az ő tenyeréből lehulló cseppek. Nem értettem, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy tehet bárki is olyat, mellyel árt saját magának. Természetesen olvastam már a jelenségről a 12. osztag és családom könyvtárában is, mégsem voltam soha kifejezetten a lélek nagy szakértője, mindig is a testtel foglalkoztam, bár ez talán érezhető volt abban is, mennyire ügyetlenül kezeltem kapcsolataimat. A belém ivódott tanításokat levetkőzni nem voltam képes, hát mindenkivel a hivatalos kommunikációs formát választottam, azonban volt, hogy ez egyeseknek nem tetszett, nekem pedig igen nehezemre esett átváltani egy könnyedebb, közvetlenebb stílusra, melyben más is fesztelenül tud társalogni.
Elkalandozott elmémet váratlanul érte a beszéd és a hirtelen támadás, pedig számítanom kellett volna rá, hiszen az arrancar közel sem oly’ ártalmatlan, mint ahogy én hittem még pár perce, mikor rám esett a tetőről. Viselkedése most egészen más volt, mintha csak egy eddig számomra idegen személy költözött volna testébe. Újfent olyan problémával álltam szemben, melyet szégyenszemre megoldani nem voltam képes, azonban igyekeztem megfigyelni a legtöbbet, hogy később a Balthasarral való találkozásomból is tanulhassak és ne kövessem el újra a tudatlanságomból kifolyó hibákat.
Fájdalmas nyikkanásom jelezte becsapódásom a falba, mely kissé megroppant, testem nyomott hagyott rajta és az ütközés környékén lepattogzott a vakolat is. Nem szándékoztam ilyen gyorsan megadni magam, bár harcban régóta nem volt részen Juunibantaios lévén, régen igenis olyan osztag tagja voltam, melyet az élvonalba küldtem elsöprő erejének köszönhetően, edzéseim során pedig formában is tartottam magam. Nem engedhetek meg olyan luxust, hogy ellustuljak, hisz’ meg kell védenem a családom.
- Bakudou no sanjuukyuu: Enkosen! – Kezem, melynek csuklóján a medál függött, előrenyújtottam, ezzel blokkolva ellenfelem hirtelen támadását.
Oldalra pillantottam, szabadabb tér felé, mert itt sarokba szorított, nem hagyott mozgásteret, véleményem szerint ez is volt a célja. Továbbra is fenntartva a pajzsot, míg az össze nem törik, lendültem ki balra, keményen elrúgva magam a földtől, hogy így minél messzebb érjek majd talajt. A betont beterítő törmelék kissé felporzott testem körül, ahogy hátamon csúszva a becsapódás után, haladtam még egy kicsit, majd megszüntetve a kidou hatását, felpattantam és újfent kardomhoz nyúltam segítségért.
Számítottam arra, hogy esetleg további támadásokkal próbálkozik, így mindenképp megpróbál újfent közelembe férkőzni, mivel eddigi összeütközéseinkből azt szűrtem le, jobb szereti a test-test elleni harcot, mint a mágiával és hasonló eszközökkel folytatottat. Nem szándékoztam csalni, azonban egy valódi csatában és ez most az volt, a leghatékonyabb eszközeimet kell használnom, ha győzni akarok, ezek pedig nálam egyértelműen a démonmágiák voltak.
- Kik azok a mi, Balthasar-san? Nincs önnel senki a csatatéren, csak én! – szóltam hozzá, hátha értelemre talál még hangom, azonban reményeim kétséges, meghallgatásra találnak-e. – Kérem, adja fel! Nincs szándékomban megölni, de meg fogom tenni, ha szükséges! – figyelmeztettem őt, folyamatosan készülve a következő támadásra.
Egyetlen pillantás erejéig hunytam le szemeim, hogy erőt gyűjtsek némileg következő manőveremhez. A 12 osztag tagjaként legerősebb fegyverem jómagamnak is az elmém volt, s bár nem mondhattam el, kifejezetten ügyes stratéga lennék (lévén túl sok alkalmam még nem volt tesztelni képességeim), egy-két ügyesebb „csapdát” magam is össze tudtam állítani. Igen gyenge képességeim shunpoban teljes mértékben kihasználva lendültem előre, mindeközben két kidou nevét s számát érthetően, azonban gyorsan eldarálva.
- Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! Hadou no sanjuusan: Soukatsui! – Az első mágia még akkor indult meg ellenfelem felé bal tenyeremből, mikor előrelendültem, a másodikat azonban lassabb, erőteljesebb tempóban mondtam el, azt szinte pontosan Balthasar előtt lőttem ki. Reménykedtem benne, küzdelmünknek ezennel még nincs vége, hisz’ most még idézést sem használtam, bár jártas vagyok a varázslat terén. Katanám immár két marokra fogva lendítettem felsőtestére egyszerű, vízszintes vágást. Direkt azért választottam ezt, hogy ha nem zavarta volna meg eléggé a kidou, ez a húzásom még kissé el is ültesse benne, hogy ügyetlen lennék kardforgatás terén, mely közel sem volt igaz. Tovább haladva a lendülettel, pördültem meg tengelyem körül, hogy utána bal vállára mérjek felülről intézett csapást, időközben a tanult lefegyverzőmódszerek szinte egész garmadája villant fel előttem, mikor megütközve jöttem rá – míg én kardommal nekirontottam, nála egyszer sem láttam fegyvert!