Nara Yuki Hajime
Kidoushuu
 
Hozzászólások száma : 105
Age : 29
Tartózkodási hely : Kidoushuu osztag vagy a Hachibantai területén
Registration date : 2011. Jun. 12.
Hírnév : 10
Karakterinformáció
Rang: Fuku Kidouchou
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (20700/30000)
 |  Tárgy: Re: Hayakawa Yuki Hajime pályázatai Vas. Nov. 25, 2012 6:49 am | |
| Engedély: megvan
Köszönöm a pályázat IC részén való segítséget Hitominak és Meinek! ^-^HADNAGYI PÁLYÁZAT part 1. – ELŐZMÉNY Nem hittem volna, hogy valaha is jómagam fogom felkeresni Yoriko-chant, hogy egy igen bonyolult dologban kérjem a segítségét. Merengtem azon is, hogy jobb lenne talán Miyoko-chan segítségét kérnem, vagy talán Otou-sanét, esetleg Suwun-taichou keresztanyámét, azonban valami belső hang úgy diktálta, hogy ne rájuk essen választásom. Különben is, hogy nézne ki az, ha Otou-santól kérnék segítséget, értelmét vesztené célom, hogy egyszer valaha is túl fogom szárnyalni! De ez azért egészen furcsa, régen szólt ilyesféle belső hang elmémben… az sem biztos, hogy helyes lenne aszerint választanom, és mégis hallgattam eme megérzésemre.
Némileg idegesen néztem a földet, azt sem tudván, hogy is kezdjek bele az ok ismertetésébe, amiért pokollepke segítségével idehívtam Yoriko-chant. Zavartan hordtam össze érthetetlen szavakat, az egész együttvéve halandzsa volt, pedig tényleg igyekeztem érthetően megfogalmazni a mondanivalómat! Nagy levegőt véve próbáltam némi nyugalmat erőltetni magamra és bátorságot venni a lány mérhetetlen aktivitásából a bennem megfogalmazódott „kérés” szavakba öntésére, amiért konkrétan idehívtam most.
- Nos… anou… szóval… Yoriko-sa…vagyis chan… én, azért hívtalak ide, hogy megkérdezzem… – pattanásig feszült idegekkel kezdek járkálni előtte, miközben a szavakat keresem mondanivalóm felépítéséhez. - Te éreztél valami különöset akkor, mikor szert tettél a bankaira? >///> – állok meg előtte, elég merészséget gyűjtve arra, hogy a lány szemébe nézzek kérdésem feltevésekor. Szememben komolyság tükröződik, így alátámasztva, hogy nem szórakozok, hanem tényleg érdekel a válasza.
Kissé megszeppentem mikor láttam, hogy kérdésem nagyobb hatással van Yoriko-chanra is. Furcsa tekintettel nézett, ráadásul a döbbenet könnyedén leolvasható volt az arcáról, még a megszokott lelkes vidámsága is elillant felelete idejéig. Némi bűntudatot ébresztett bennem emiatt… lehet, hogy nem volt bölcs döntés Yoriko-chant felkérnem erre a komoly feladatra, hogy meséljen erről az esetről, mely nála még viszonylag frissnek nevezhető?
- Először azt hittem, viccel... Tsuin Fueari szeret játszani, és új játékokat tanítani. Akkor is ezt csinálta. Mikor közölte, hogy az tulajdonképpen a bankai alapja volt, kicsit meg is ijedtem. Véletlenül aktiváltam, és romba döntöttem Yuko-nee-chan fél laborját... És mindezek ellenére örültem – szavait félbeszakítva bukkant fel ismét a már megszokott sugárzó vidámság az arcán, nagy kő esett le ezzel a szívemről. Mindvégig feszült némasággal hallgattam mondanivalóját az ügy kapcsán, melyről érdeklődtem tőle. Azt hittem, ezzel elvettem egésznapra a jókedvét, hogy kellemetlen, elfelejteni kívánt emlékeket háborgatok meg kíváncsiságommal. De amint kiderült, hogy nem, kicsit megnyugodtam. Yoriko-chan igazán furfangos érzelmei kifejezése terén. - Amikor Tsuin Fueari tanítgatott, sokkal szorosabbnak éreztem a kötelékünket, mint korábban bármikor. Nagyon jó érzés, mikor megtudod, hogy a lelked másik fele bízik benned annyira, hogy felfedje a következő szintjét a képességeinek. ^w^ – ezek szerint, netalántán nem is akkora kihívás, ahogy azt oly’ sokan állítják? Csupán meg kell lennie a zanpakuto lélek és a halálistene között egy bizonyos összhangnak, mely a további ismereteket bővíti azáltal, hogy egy újabb szintet ismertet a kardlélek a shinigami előtt?
- Öhm… értem… anou… és mond, Yoriko-sa…chan, hallottad zanpakutodat beszélni, suttogni, mintha mondani szeretne neked valamit, de nem értetted tisztán? Amikor a kezedben tartottad érzékeltél valami furcsa, amolyan… vibrálást? Nem tudom pontosan szavakba önteni ezt az érzést, sajnálom. – lesütöm szemeimet, ahogy a hetek óta kezdődött szokatlan érzés járja át a testemet. Szinte hallom most is fejemben Yuki~onna halk, érthetetlen suttogását. Jobbomat ökölbe szorítom, mintha csak a zanpakutomat tartanám kezemben és újra és újra átjárná az a megfogalmazhatatlan érzés egész valómat.
- Nem, számomra teljesen viri-váratlan volt. De szerintem ez mindenkinél más és más, és a zanpakuto személyiségétől is függ. ... De mi ez az egész, Yuki-chan? – kicsit megdöbbent a komoly ábrázat, mellyel Yoriko-chan rám néz. Ez láttán még háborogni is képtelen vagyok eme számomra idegesítő megszólításon, amivel mindig ki tud hozni béketűrésemből. - Csak nem tapasztalsz ilyen különös suttogást és vibrálást? – igyekszem hátrább húzni fejemet, miközben Yoriko-chan arra törekszik, hogy minél közelebbről szemügyre vegye arcomat. Fogalmam sincs, mi célt szolgálhat cselekedete, ezzel csak azt éri el, hogy teljesen összezavar a közeledésével… különben is, én megfogadtam, hogy a szívem nem lesz másé, csakis Miyoko-sa…chané.
- NEM! >///>” – vágom rá habozás nélkül, kissé emeltebb hangon kérdésére a feleletemet. Oldalra pillantva, csak fél perces belső elmélkedésemet követően, némi rábeszéléssel hatva mindeközben lelkületemre, hogy ez az egész nem az, aminek látszik, jövök csak rá, hogy mit is mondtam. - Vagyis… anou… én… >///> – felsóhajtok, majd lehunyva szememet igyekszem nem az elmúlt pillanat kellemetlen eseményeivel foglalkozni, hanem a kérdés rendes megválaszolásával törődni. Ha rá akarok jönni a problémám megoldására, nem rémiszthetem el innét Yoriko-chant. Nagy levegőt véve erőltetem magamra a normál hangnemet, mielőtt belekezdhetnék iménti botlásom kijavításába.
- Azaz igazság, hogy nem ez az első eset, hogy Yuki~onna így lép kapcsolatba velem. Nem most kezdődött, már régebben… talán már egy egész hónapja megvan, hogy olyan álmokból kelek, ahol hallom őt beszélni, csupán nem értem mit is mond. Nem tudok a világába lépni sem álmaimon keresztül, sem pedig a halálistenek által ismert meditációval. Utána olvastam az esetnek, tisztektől is érdeklődtem, s mindent összevetve egy eredmény jött ki, az, hogy talán zanpakutom következő lépése állhat e mögött. Ezért kerestelek fel pont téged, ezért kérdeztem meg tőled, mint egy baráttól, ki kapitány, s bankai használó is, hogy pontosan miféle jele van annak, ha egy halálisten arra a pontra ér, hogy megszerezhesse lelke másik felétől eme képességet. De most… még inkább el vagyok veszve… – megállíthatatlanul törnek elő belőlem a szavak, egyszerűen képtelen vagyok véget vetni ennek. Nagyon szeretném végre átlátni a helyzetet, hogy ne üres, tévképzetekben ringassam magamat a dolgot illetően, hanem tisztán látva nézhessek szembe a tényekkel. Hogy valóban megértem arra a próbára, melyet Yuki~onna állított fel nekem a bankai megszerzéséhez, avagy csak mást kíván közölni velem és sokkal, de sokkal mélyebbre kell ásnom magamat az ügyet illetően, hogy megkapjam rá a választ?
Rá sem merek nézni Yoriko-chanra. Kirohanásom biztosan megrémisztette és azért hallgat ennyire. Lehet, hogy szépen, lassan kellett volna bevezetnem ügyes – bajos gondjaimba, nem pedig ilyen hirtelen ömlesztve elmondani neki mindent. Bűnbánóan ejtek meg egy kisebb sóhajt, s ezután döbbenten reagálok a kezekre, melyek átfonják testemet. Értetlenül nézek fel és tanácstalanul pislogva reagálok Yoriko-chan engem jócskán csak váratlanul ért ölelésére. Köpni-nyelni nem tudok erre, tétlenül állok a helyzet előtt, zavartan nézve az edzőterem egyik zugától a másikba. Ha ezt Miyoko-chan megtudja… >///>”
- Ne aggódj, kiderítjük, mi ez, rendben? Nekem már van is egy ötletem, várj meg itt! *o* – hirtelen elsietésére sem tudok mit reagálni, még válaszolni sem. Földbegyökerezett lábakkal, heves szívdobogással, kissé szaporábbá vált lélegzetvétellel állok csupán egyhelyben, melynek normál állapotába való visszaállítására törekszem. Ugyan megkönnyebbülten fogadtam, hogy lépése csupán együttérzésből eredt, s semmi olyasmi nem áll e mögött, mely kacifántosabbá teheti Miyoko-chan irányába táplált érzelmeimet. De ezt előbb tett cselekedete után sokkalta nehezebb ezt a tényt feldolgoznom, mint úgy általában más információkat. >///>”
- Készen állsz egy kicsit irányítottabb transzra, Yuki-chan? ^v^ – amilyen gyorsan ment, olyan gyorsan jött vissza. Csak azért túlhajtva magát, hogy segítsen nekem? Kis bűntudatot ébreszt ez bennem, s csak most jövök rá, hogy helyzetemen egyáltalán nem változtattam távozása óta. Még mindig ugyan úgy, egy helyben állok, mikor elsietett, ráadásul nem is merengtem mondanivalóján komolyabban, szóval eléggé zavartan reagálok felhozott ötlete pár szóban való ismertetésére. Csak most döbbenek rá, hogy komolyabban nem is beszélt erről a fergeteges tervről, mely az eszébe ötlött. Jól ismerem a 12. osztagosok szokásait, hogy tudjam, náluk a kísérlet az kísérlet és az alany nem feltétlenül kap komolyabb odafigyelést, ha az eredményekről van szó. Így kicsit visszakozva a dolog kapcsán méregettem a lány kezében tartott szerkezetet.
- Bármire készen állok, ami segít abban, hogy megtudhassam, miért teszi Yuki~onna azt, amit tesz. De elmondanád, mire is készülsz? – a kérdő tekintetemet a szerkezetről Yoriko-chanra vezetem, s várom feleletét, hogy megbizonyosodjak arról, valóban készen állok e mindenre, mely elősegíti a kapcsolatba lépésemet zanpakutom lelkével.
- Ez ugyanaz a gépecske, ami nekem is segített. Segít transzba esni, és közben folyamatosan figyeli az agyműködést. Sajnos nem volt alkalmam kívülről szemügyre venni, így nem mondhatom azt, hogy tökéletes... Ne aggódj, rád nem lehet veszélyes, nekem sem esett semmi bajom! ^w^ – a szerkezet ismertetése során nem nevezném túlzottan elkötelezve magamat afelől, hogy valóban készen állok arra, hogy szerves része legyek egy ilyen kutatásnak, még akkor sem, ha Yoriko-chan maga is így tett szert a bankaiára. De amint biztosított arról, hogy semmi szervi vagy testi eltérés nem keletkezik tőle, nem láttam okot arra, hogy ne egyezzek bele. Különben is, nem nevezhetném magamat férfinak, hogyha megfutamodnék egy tudományos eszköz elől!
- Rendben, legyen. – adok hangot döntésemnek, majd Yoriko-channal egyeztetve az edzőterem szertárából előveszek két párnát. Az egyiket a lánynak, hogy ne kényelmetlen helyzetben kelljen kivárnia a végét a dolognak, illetve magamnak, mely segítségével így könnyebben el tudok lazulni a meditáció során, melynek alapállását fel kell vennem, mielőtt belekezdenénk abba a lépésbe, amiért már maga Yoriko-chan felel. De mielőtt kényelembe helyezhettem volna magamat, a lány kezét éreztem karomon, mely megakadályoz a továbbhaladásban. Kérdőn fordulok Yoriko-chan felé és várom, hogy elmondja eme váratlan cselekedetének az okát.
- Ugye tudod, hogy én ott nem fogok tudni segíteni? Minden rajtad múlik. Ha bármi baj történne, a legtöbb, amit tehetek majd, hogy kikapcsolom a gépet, de hogy kijuss, ahhoz Yuki~onna fog kelleni. Csak annyit tudok tanácsolni, hogy légy nyitott és bízz benne. Elvégre ő a lelked egy része, nem akarhat neked rosszat. Ha nincs kérdésed, részemről kezdhetjük. ^v^ – először azt hittem megpróbál lebeszélni róla, de amint meghallom, hogy mindez egy aggodalommal teli biztatás, apró mosoly jelenik meg az arcomon, hogy megnyugtassam ezzel Yoriko-chant és biztosítsam arról, eléggé elkötelezett vagyok abban, hogy ezt végigcsináljam, bármily kockázatos is. Sokkal inkább a lelkére veszi, pedig jómagam fogok belépni abba a világba, melyet érzelmeim építettek, s lelkem rejt magában.
- Ha emiatt megfutamodnék lelkem másik felétől, nem is érdemelném meg azt, hogy halálistennek, s legkevésbé azt, hogy férfinak nevezzenek, nem igaz? – amolyan költőien teszem fel a kérdést, melyre Yoriko-chantól nem vártam választ. További szó nélkül leültem a párnára törökülésben, óvatosan lábamra fektettem zanpakutomat, majd mielőtt lehunytam volna szememet egy bólintással jeleztem a lánynak, hogy kezdhetjük. Egy ideig hallgattam a gépezet csipogását, s pár pillanattal ezután már csak belső világom képére koncentráltam, s vártam, hogy belépést tehessek Yuki~onna birodalmába…
Hűvös szél simított végig az arcomon, s egyre hidegebbnek kezdtem érezni a helyet, ahol ülök. Lassan nyitom fel szemeimet. Amikor zanpakutom világába jövök általában havas táj fogad, gyönyörű égi jelenséggel: a sarki fénnyel fűszerezve, s sosem éreztem a velejáró kellemetlen hűvösséget. De a táj teljesen az ellentéte volt mindannak, amit eddig megismertem belőle. Hóvihar zúdult rám, melyben apró jégdarabok is fellelhetőek voltak, a hideg szinte csontomig hatolt. Elég nehéz volt átlátni a felhőszakadáson, összeszűkült szemekkel, jobbomat védekezően magam elé tartva indultam meg előre, hogy nagyjából kibogarásszam az utat a hegyoromra, bár igen lassan haladtam a hűvös idő miatt, de ez nem volt ok arra, hogy visszaforduljak. Nem megyek innét sehova, míg nem tudok beszélni Yuki~onnaval!
Hallom a hó ropogását a lábam alatt minden lépésnél, melyet előrefelé haladva teszek meg, mire – igen nagy szégyenemre – megbotlok valamiben, s emiatt a majdnem térdig érő hóban elterülök. Vacogva igyekszem ülőhelyzetbe tornászni magamat, s szemügyre venni azt, melyben elestem. Elhűlten nézek szembe Yamasaki-san, az osztagtársam jégbefagyott testével, nagyra nyílt szemekkel, hitetlenül pislogva a jelenésre, hiszen… ez nem történhet meg, nem lehet valóságos. Yuki~onna birodalmába idegen nem léphet be, nem így van?
Remegő kézzel nyúltam felé, de megérinteni nem mertem, zaklatott szívveréssel, az adrenalin adta lökettel álltam fel és hátráltam el Yamasaki-san megfagyott testétől. Feszülten készülten folytatni az utamat, de ahogy felálltam, s ama irányba fordultam, amerre menni kívántam, egy fa törzsének dőlve újabb test körvonalát láthattam kirajzolódni. Homlokráncolva, lassú léptekkel merészkedtem közelebb hozzá, s mikor megláttam az arcot, mely Yamasaki-san megfagyott testéhez volt hasonlatos, remegve hőköltem hátra egy lépést. Hitetlenkedve tapasztottam kezemet fejemhez, nem akartam elhinni, hogy Tsuki-san is ilyen helyzetbe kerüljön, ezt nem történhetett meg! Ez, ez nem valóság, nem lehet az!
Nehézkesen elég lelkierőt gyűjtöttem magamban, hogy a hideg és az imént látottak okán kissé szédelegve, de folytathassam az utamat tovább az egyre erősödő viharban. Mindeközben próbálván meggyőzni magamat arról, hogy az előbb látottak nem a valóság volt, hanem az itt keringő természeti katasztrófával járó hűvös levegő miatt a szemem játéka. Tudatalattim térfás szüleménye, s mindez csak vízió, s mint Yamasaki-sannak és Tsuki-sannak sincs semmi baja, békésen töltik el napjukat kedvelt elfoglaltságukkal.
Egyre inkább már csak vonszolom magamat a hóviharral zúdított tájon, több órának tűnik az út az ismert hegyoromhoz, ahova úti célomat jelöltem ki, s Yuki~onnat ott mindig megtalálhatom. De nem tudok eltekinteni a visszhangtól, amit az elmúlt lépéseim vertek, vagy ezt a hangot nem is én keltem, hanem valami más? Megtorpantam, s fél pillanatig fülelve vártam, hátha ismét meghallom. Nem is kellett sokáig ácsorognom, hamar elsuhant valami jobb oldalam felől mellettem, majd kicsit később szemem szegletéből érzékeltem az újabb megmozdulását az árnynak. Bár nem is annyira árny, inkább…
- Yuki~onna? – orrom alatt suttogva, a hidegtől vacogó hangon szólítom meg, reménykedve, hogy nem csak az elmém játszadozik velem ismét. S ebben a pillanatban forgószél nyeli el a hóvihart, félresöpörve eme természeti jelenséget, mintha itt sem lett volna. A hirtelen szél hatására majdnem orra bukok, de szerencsére még időben visszanyerem egyensúlyomat, hogy elkerüljem az újabb hóban való megmártózást. Azonban megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ismét a sima, havas tájat látom, szemmel követem, ahogy az égen kibontakozik lassacskán az általam megszokott gyönyörű fényjelenség, csupán a levegő hűlt le a szokottnál is jobban.
- Korán érkeztél. – halk csilingelő kacagást hallok felcsendülni hátam mögött, de ahogy abba az irányba kapom a fejemet, nem látom a hang tulajdonosát, ki egyértelműen lelkem másik fele volt. Bár igencsak szórakozott hangulatában.
- Yuki~onna… már régóta beszélni szeretnék veled. Mondd, miért keresel folyton álmaimban, mit szeretnél elmondani? – kínos csend ült közénk, láttam örökzöld fától a másikig szökkenni, amolyan elmosódott foltként, amiért gyors mozgása aligha szemmel követhető. A hűvös szellő süvítése hozta el számon kérő kérdését: „Miért jöttél, ha nem is tudod?”. Érdeklődésére homlokráncolva néztem magam elé, arra vártam, hogy megmutassa magát, s szemtől – szembe magyarázza el az okot, melyről kérdeztem. Hangja a szokottnál is hűvösebben csenget, s a hideg is kirázott tőle, de ez nem tántorított el attól, hogy megtudjam azt, amiért jöttem.
- Tényleg kíváncsi vagy? – suttogta halkan, ismét a szél szárnyán kézbesítve üzenetét, melyre elmémben gondolkodás nélkül igennel feleltem, de hangot nem adtam akaratomnak. - Rendben, elmondom… de előbb felelj nekem, shinigami. – kisebb hóförgeteg jelenítette meg előttem emberi alakját. Vörös, komolyságot sugárzó szemeivel lepillantva rám. Máskor megnyugvást kelt bennem ez a szempár, most mégis félelem fog el tőle. Távolságtartó megnevezésemet is szokatlan pont Yuki~onna szájából hallani, tőle, ki voltaképpen a legközelebb áll hozzám.
- Mi bánt téged, Yuki~onna? – ismét felkacag, s hátrább szökken, a havas szél szárnyán röppenve odébb tőlem, kitárt karokkal, szinte súlytalanul megállapodva a fehér hótakaró felszínén, melyben lábai el sem süppednek. Kérdésemet nem válaszolva meg kezdett bele egy apró varázslatba. Hosszúszárú kék szín kimonoja ujján apró fényjelenség kezd nőttön-nőni, majd abból szalagszerűen kiáramlani az égen mozgó sarki fény kicsinyített változata. A szalagszerű fények lassan kezdtek alakot ölteni, s bennük homályos képek elevenedtek meg. Tágra nyílt szemekkel, döbbenten néztem a fénylésben fel-felbukkanó víziókat, ahol halottak rengetegét láttam vérben ázni. Szinte mindenkit meg tudtam nevezni, kik holtan feküdtek a véráztatta talajon. Miért mutat ilyet Yuki~onna? Mit jelentsen ez az egész? Miért önti el lelkemet fájdalom, ahogy a jelenésre nézek? Ha lehunyom a szememet, s azokra a személyekre gondolok, a máskor elmémben felbukkanó vidám arcukra… most miért csak ezt, a vér ontotta ábrákat látom?
- Emlékszel? „Az északi fényben táncolva mutatom meg neked, milyen a halál”… mit érzel Hajime? Fáj, ugye? Áruld el nekem, mit tennél, hogy ez ne történjen meg velük? – mintha csak tesztelni kívánna úgy mutatta meg előttem szüleim, testvérem, majd Miyoko-chan, Yoriko-chan, a kapitányom és a többiek vértől csúfított arcát. Miért teszel fel nekem ilyen kérdéseket Yuki~onna? Mit tehetnék, hiszen úgy sem változtathatnék semmit, ha mindez megtörténne… netán a jövőt mutatod? Az nem lehet, nem történhet ennyi kegyetlenség, sőt mi több, jómagam is köztük lennék valahol, s nem kellene ezt a fájdalmat átélnem, amit most is érzek…
- Rendben, hát így gondolod, shinigami… s mit tennél, ha tudnád, te magad okoztad mindezt? – lassan tette fel nekem a kérdést. Remegő lábaim ezt hallva feladták, hogy megtartsanak. Térdre rogyva, fejemet fogva próbáltam elűzni a képtelen képkockák által mutatott eseményeket. Egyetlen vágyam az volt, hogy mindezt elfelejtsem, és ne láthassam mindezt. Különben is, hogy értette ezt Yuki~onna? Hogy én tettem, vagy teszem ezt velük? Miért csinálnék ilyen mértékű vérontást?
Alsó ajkamba harapva próbáltam visszatartani könnyeimet, cseppet sem lett volna férfihoz méltó, ha ilyen képtelen vízió láttán összetörnék. Hogy jelenthetném ki büszkén ilyen érzelmi megnyilvánulás után azt, hogy egy kapitány és egy hadnagy fia vagyok?
- Nem… még nem állsz készen. – hangja komoran csengett, s a szalagfényekben megelevenedett képek lassan kezdtek elmosódni. - Nincs más út itt még számodra, Hajime. Gondolkozz ezen, s figyelj, ha készen állsz, és megértetted a képek lényegét, akkor ismét suttogni fogok neked. De addig távozz innét, shinigami! – csak most hallottam Yuki~onna hanglejtésének különbségét, mintha két különböző személyiség szólalt volna fel benne, s a rosszabbik nyert volna uralmat az eddig, általam ismert zanpakuto szellem fölött. Döbbenten néztem szembe a színes fényáradat kíséretében indított lavinával, mely amint eltarolt, fájdalmas kiáltás hagyta el a számat, ez lenne tán’ a vég?
A belső világomban ért riadalommal tértem magamhoz a külvilágban, olyan érzés kerített hatalmába, mintha az összes erőmet egyszerre engedtem volna szabadjára. Oldalra dőlve, fejemre tapasztva kezemet szaporán légvétellel lélegeztem, miközben éreztem, ahogy a levegő lassan lehűl körülöttem. De a hideg most nem volt számomra annyira zavaró, mint Yuki~onna birodalmában, sőt mi több, kellemes hatást kelt… nyugodtsággal tölt el.
- Yuki-chan! Yuki-chan! Minden rendben? ... Te tényleg Yuki-chan vagy ugye? – arcomat érő érintésre, majd a hozzá csatolt beszédre próbálom rávenni magam, hogy a hozzám szóló félre tekintsek, de a hang tulajdonosa olyan ismerős. Szóval amit Yuki~onna világában láttam nem történt meg és tényleg csak káprázat volt, ez megnyugtató… de miért kell látnom még mindig azokat a szomorú arcokat, vérben ázó testeket? Azonban örökké nem tarthatom lehunyva szememet, így sosem tűnnének el azok a rémséges képek. Fáradtan nézek fel Yoriko-chanra egy erőltetett, talán mosolyszerűségnek nevezhető mimikát varázsolva arcomra, hogy ne aggódjon fölöslegesen, hiszen semmi bajom, vagyis részben.
- Remélem ez valami kutató féle rutin kérdés volt, Yoriko-sa…chan. – megkísérlem ülőhelyzetbe tornászni magamat, miközben Yoriko-chan kérdésére felelek, melyet nem tudok hova tenni hirtelenjében. Miért ne lennék az, aki vagyok? Amint sikerült felülnöm, s végigtekintenem magamon, döbbenten nézek eleinte tenyeremre, majd a többi testrészemre, mely kilóg egyenruhám alól, amiért meglehetősen kicsinek nevezhetőek immáron a méretek. - Mi történt velem? – nézek Yoriko-chanra értetlenül. Vajon ez is annak a szerkezetnek az utóhatása? Ha így van, akkor biztos meg tudja válaszolni... egy sokk ér a másik után, miért történik ez velem?
Megtámasztom ólomsúlyú fejemet kezemmel, annyira sok minden történt most velem, hogy már nem tudok miképpen reagálni rá. Yoriko-chan arcát fürkészve várom magyarázatát, arcára kiülő riadalom arról tudósít, hogy őt is olyan váratlanul ért ez az egész, mint engem. Csupán boldog kitörésére nem számítottam, először megkíséreltem lehámozni magamról Yoriko-chant, nem igen szeretem, hogyha ölelgetnek, de nem volt elég erőm komolyabb, megerőltető dolgok végrehajtására, ezért inkább hangot adtam nemtetszésemnek tettével kapcsolatban, mellyel nem értem el komolyabb eredményeket. Feladva sóhajtottam fel, Yuki~onna birodalmában történtek után valamiért nem tudok komolyabban haragudni rá.
- Nem tudom, nagy lettél, de olyan igazán felnőttes, és ez a transz alatt történt, de tuti-bizti-mizti nem a gép miatt, mert akkor én is megnőttem volna annak idején, és annyira megijesztettél, és... te lázas vagy! O.O – eléggé nehezen követem Yoriko-chan kacifántos mondatait, de állítását, miszerint lázam van, abban nem tudtam vele egyetérteni. Nem érzek semmit, ami erre utalna, tényleg jól vagyok.
- Yoriko-sa…chan szerintem tévedsz, egyáltalán semmi bajom, de tényleg… >///>” – tagadom le feltételezését, de ahogy kijelentem, mintha csak a testem ellenem dolgozna, hirtelen megfordul körülöttem a világ. Fejemet nem tudom tovább kezemmel támasztva némileg szintben tartani, hogy a lány szemébe nézhessek, miközben beszélek hozzá. Rémesen érzem magamat, mint lelkileg, mint pedig testileg. Hogy fogom én ezt megmagyarázni Okaa-sannak és Otou-sannak meg a többieknek?
Hajime külsejének változásai:
A karakter komolyabban nem változott azon kívül, hogy némileg idősebb lett. Külsőleg olyan ~ 17 körülinek látszik, magassága 158-ról 177 cm-re szökött. Alkatilag még eléggé langaléta, de rokonainak köszönhetően remélhetőleg meglehetősen hamar alakulhat ez.
Személyiségében nem ütött fel komolyabb változás, azon kívül, hogy néha elragadja a rosszkedv, ha a zanpakutoja és közte történt dolgokra gondol. Új testével még olykor – olykor ejt eléggé gyerekesnek mondható hibákat, illetve hangja változott még abban, hogy sokkal felnőttesebb, mélyebb lett, elhagyva a tőle megszokott gyerekes hanghordozást. |
|
ELFOGADOM a pályázatod minden tovább nélkül, hadnagyként öt pont is jár neked a rangodért.