Az egész napomat az ágyamban akartam tölteni. Ez a három hét elég durva volt és bár nem szokásom, de most komolyabban át akartam gondolni a dolgokat, végülis egy, nem zárkózhatok be örökké, kettő… ugyanaz. Egy hete be sem tettem a lábam a Juubantaihoz, sőt ki sem mozdultam a szobámból, el tudja ezt képzelni valaki? Látjátok, én is így voltam vele, amíg rá nem jöttem, hogy én csináltam Aztán persze pofán csapott a felismerés, meg az új titkárnőm is, pedig nem csináltam semmit, most tényleg. El akartam menekülni a világ elől egy csendes helyre, csak egyetlen napra. Gyávának tartotok? Leszarom >.>
A cigimet előkotorva slattyogtam az ablakhoz és rákönyökölve a párkányra kezdtem neki a füstölgésnek. Csak néztem ki a fejemből, igazából a szikrázóan kék eget sem volt kedvem látni, de mégis láttam, hogy a franc vinné el. Sőt, majd megfagytam, így kihajolva az ablakon, hiába, Soul Societyra is kihatnak az elemek, meg az évszakok, meg minden más szarság… Beleszippantottam a hűvös reggeli levegőbe, elnyomtam a cigimet, aztán megdörzsöltem vörös, karikás szemem, amit nem takart kötés. Annak ellenére, hogy az ágyamban fetrengek egész nap, szinte semmit nem aludtam, főleg mivel nem volt mit csinálnom, képes voltam nekikezdeni a felgyülemlett papírmunkának, amiért Öreg állandóan kerget lassan egy hónapja.
Egy hatalmas, fáradt sóhaj és ásítás után visszafordultam a szobám felé és becsuktam az ablakot. Az én elemem a tűz, nem szeretek fagyoskodni na :/ Kinyújtóztam, aztán kiterültem a futonomon és tehetetlenségemben forgolódni kezdtem, meg nagyjából mióta bezártam magam ide, unatkozom. ~ Na jó, kimozdulok. De csak mert unatkozom. Persze, persze Kushadj vissza a lávatengeredbe, használhatatlan gyík. Sárkány >.> Szerinted érdekel? ~ Nagyjából azóta van ilyen viszonyunk Jigoku Doragonnal, hogy az a rohadt kis hollow belém mászott vagy mi… Na jó, kezdem az elején, hogy érthető legyen.
Általános küldetésnek indult az egész, a szokásos randalírozás, semmi érdekes nem volt benne. Kavicchan valami olyasmiről karattyolt, hogy már megint nem hagyják dolgozni, aztán fejbevágott az ő gyíkjával és elküldött egyedül, mondván, ügyes vagyok, megoldom. Morogva haladtam végig az osztag folyosóin, azon agyalva, miért mindig engem küld ilyen piti kis küldetésekre. Sanseki vagyok, megérdemelnék valami nagyobb feladatot, már nem azért, de tényleg, főleg mert kiérdemeltem >.> Régebb óta szolgálom a Goteijuusantait, mint ő, erre mégis ő lesz kapitány!
Egész úton a folyamatos puffogás vonta el a figyelmem, de na, nem lehet érte hibáztatni, mégiscsak igazam van, egy pincsiből taichou… Megráztam a fejem, nem agyalhatok folyton hülyeségeken. Rukongai egy ritkán lakott körzetében találtam rá az ellenfeleimre, akik persze először tudomást sem vettek rólam. Jellemző >.>
- Figyeljetek rám ostoba tökfilkók, legalább mielőtt meghaltok! – ordítottam el magam, mire csak voltak olyan kegyes gyökerek, hogy rám néztek a méterhosszú orrukkal.
Csoda, hogy nem bandzsítanak folyton… vagy de? Franc tudja, a 12. osztagosok biztos már ezt is kikutatták, úgysem csinálnak mást, csak hülyébbnél hülyébb ötletek miatt szabdalják szét az értékes berendezést, pláne a hadnagyuk, az valami katasztrófa, legalábbis Kavicchan szerint.
- Azt a jószagú büdös úristenit, hogy te meg közben nekem támadsz itt a semmiből o.O – ugrottam hátra és tök ügyesen le is zúgtam a háztetőről, ahol eddig olyan kúlosan ácsorogtam.
Morogva bámultam fölfelé a bitang nagy kampós orrára az egyik kis szörnyikének, aki volt olyan kedves és végre felfigyelt öngyilkos ordibálásomra. Elvigyorodtam, majd kihúztam Jigoku Doragont a sayaból és feltornázkodtam magam újra a háztetőre. Mintha már nem lett volna olyan übermagas, de épp nem túlzottan érdekelt, mert ez az izé ki akarta szúrni a szemem az orrával o.O Úgy kellett elhajlongnom a csontdarab elől, mint valami balerinának, nagyon élveztem, mondhatom… Ráadásul rám mászott a többi is, mert miért ne csesztessük Ryoujit csoportosan, igazságtalanul, öt az egy ellen játékban? >.>
- Gyertek csak, csontos képű barmok! Rátok férne az arcplasztika, már nem azért, úgyhogy most szépen kicsinosítalak titeket. – lóbáltam meg fenyegetően feléjük a kardot.
Francba, ezek körbevettek! Oké, ideje lenne taktikát váltani… Shikaiba váltottam kardom, a gyors hívás eldarálása után, mire körülöttünk kicsit felforrósodott a levegő. A hollowok megzavarodtak, forogtak jobbra-balra, aztán megint felém böködtek azokkal a rohadt vasorrú bába-orrukkal, amiből már nagyon elegem volt! Csak egy pár lépés kellett és meglendítve a kaszát, tőből „learattam” az egyik orrot. Már épp a vállamra dobtam volna, mint valami trófeát, mikor lélekszemcsékké porladt a kezeim között. Francba és Kavicchan persze nem fogja elhinni, hogy egyedül vertem szét ezt az öt kis rohadt nyomingert! Az egyiket lefogtam az Enentaru Umi no Kusarival, hadd süljön, amíg elintézem a többit. Ordított és visított, ahogy elkezdték elemészteni a lángok, én pedig könnyen levágtam a másik hármat, amik azt sem tudtáj, merre meneküljenek. Mikor végeztem, visszafordultam az utolsóhoz, ami csak úgy csapkodott a kampós orrával, de amikor leszúrhattam volna, épp elégett.
Egészen addig nem is vettem észre a takarásban dekkoló kis fura szerzetszerű izét, amíg el nem porladt az orrom elől az utolsó dög is. Nem tűnt többnek Kavicchannál, igazából még ő is lehetett volna jelmezben, de az nagyon rossz vicc lett volna tőle, főleg csak mert ne öltözzön hollownak egy kapitány Csontkisasszony elvigyorodott, aztán olyan tánciskolás, arisztokrata-kölykös balett lépésekkel közelebb tipegett hozzám és vérfagyasztónak szántan belevigyorgott a képembe… belevigyorgott volna, ha nekem épp kedvem lett volna lehajolni az ő Kavicchan méretéhez.
- Mit akar tőlem egy töpszli? Elég gyerekpesztrálás nekem a kapitányom, kösz. – gyújtottam rá egy cigire, de a kis csonti kiverte a számból.
- Ne merészelj még egyszer töpszlinek hívni, te… te…
Csak meggyújtottam egy újabb szálat, de azt is csak kicsapta az ujjaim közül a kis csontkollekció! Senki, ismétlem senki nem foszthat meg engem a cigimtől, bármilyen kúlosnak is gondolja magát.
- Amúgy tetszik az arcod. – közölte mintegy mellékesen.
- He? O.o – reagáltam fú, de értelmes pofát vágva mellé.
Csontkollekció-kisasszony csak morgott valamit, hogy már megint egy agyatlan balekba akadt bele, de aztán történt valami. Azok a percek még mindig homályosak, ha vissza próbálok emlékezni, bárhogy is erőltetem az agyam. Tudtam, hogy mi történik velem, meg nem is, nem voltam magamnál mégis érzékeltem mindent. Arra tértem magamhoz, hogy az a pikkelyes bárány ordibál velem. Sajgott a fejem, körülöttem fortyogott a forró láva, először azt se tudtam, ki vagyok egyáltalán. Ahogy látásom kitisztult, végre eljutott lassan reagáló agyamig, hogy Gyíkpofa belső világában tanyázom és valami nagyon nem oké.
- Hogy lehetsz… még mindig… életben?! Felfaltalak, enyém a lelked shinigami, nem tehetsz már semmit! – ordibált egyenesen az arcomba a kis hisztérika.
- Aha… - bólogattam unott arccal, ahogy felálltam és jobban megbámultam a csajszi feje búbját. – Figyu, nekem nincs bajom veled. De nem tetszik, hogy csak úgy fel akarod húzni a testemet, mint valami kabátot, úgyhogy nem adom sem kölcsön, sem örökbe, bocs.
Mintha bombát robbantottak volna, az élő Barbie-babából úgy tört ki a hiszti. Sárkánygyík belső kecójában van amúgy vulkán, ha begőzöl mindig kitör, szóval már attól sem ijednék meg, de ettől komolyan hátra kellett hőkölnöm. Fenyegetőzött, csak úgy fröcsögött belőle a szó, meg a nyál, de ha ő ezt akarta, én persze álltam elébe, kellett nekem a testem és kész. A parancs unott „elszavalása” után lustán támaszkodtam a kaszára, várva a hisztérika újabb kitörését, hátha nem csak a száját jártatta és ma talán nem fogom halálra unni magam végre. Mintha valami vörös felhő is körül vette volna, mikor nekem rontott, mint valami dúvad, de egye fene… hé, arról nem volt szó, hogy ilyen rohadt gyors >.> Észre sem vettem és a pengéje felszántotta a ruhám, mellkasomon nem túl mély sebet ejtve. Simán átvágott volna, ha nem pattanok hátra, mint a nikkelbolha, de hogy rögtön az első csapástól ilyen… az azért gáz! Jó, mentségemre legyen, hogy nem voltam toppon, végülis most intéztem el öt másikat, de hogy egy balett-hercegnő verjen el, azt azért már mégse, férfi vagyok vagy mi
Meglendítve a kaszát, én is támadásba lendültem, de olyan fürgén kerülte ki minden csapásomat, mintha csiga lennék. Jó, nem voltam kiemelkedő shunpoból az Akadémián, ezt elismerem, de azért a szintet én is megütöm Húsz perc pattogás után már tényleg kezdte felcseszni az agyam a kis senki, pláne hogy még cigi sem volt nálam, most komolyan, ez a nap ennél nem is lehet szarabb! Kezdett kifárasztani ez az egész, csak úgy utánpótlás meg éppen nem volt nálam, úgyhogy végzetes hibát ejtettem, amit még annak idején mindannyiszor belevertek a fejembe gyerekkori tanítóim. Sosem voltam jó hakudából, de azért tudtam, mit szabad és mit nem, én pedig gondolván, hú de okos vagyok, beleblokkoltam a fejemre irányuló rúgásba A hirtelen nagy nyomás alatt lábaim megrogytak, tisztára lemerültem, mint az elem a zseblámpában. Jó, nekem ott vannak a kidouk, ha világítani akarok, ezt a zseblámpát is csak nemrég láttam az Emberek Világában, de elég hasznos cuccnak tűnik
A csajszi vigyorogva állt meg előttem, most nekem kellett ültemből felnéznem rá. Még nem is lihegett, a francba is! Dühösen meredtem Csontkollekció-kisasszonyra, egy lapra kellett feltennem mindent, mint a chinchiróban, amikor legutóbb játszottam, idegesítő volt, hogy Kyou lenyúlta az összes pénzem >.> Most viszont nem veszíthettem. Az életem volt a tét, nem pár yen, amiből úgyis töménytelen mennyiségű van.
- Enentaru Umi no Kusari! – mondtam ki gyorsan, határozottan a technika nevét, mire a hollow mind a négy végtagját bilincs szorította össze, kardja pedig kiesett a kezéből.
Megkönnyebbülve álltam fel, miközben a kiscsaj szitkozódott, ordítozott, rángatta magát, de nem tudott kiszabadulni. Tüzem nem égette a testét, lefogni mégis képes voltam. Mekkora mázli o.O
A 4. osztagnál tértem magamhoz, egy egész csinoska nővér ugrált körbe, épp bezárta az ablakot és panaszkodott, hogy ilyen időben ki a fene az, aki tárva nyitva hagyja azt egy csomó kórteremben. Nem igazán tudtam, mi történt, arról meg végképp nem volt fogalmam, hogy kerültem ide Rukongaiból, de úgy döntöttem, nem is érdekel. Akkor még mindig rendben volt, azt hittem, úgyis lesz, Hisztérikát elintéztem, szóval békén hagy egy életre, én meg élhetem tovább mindennapjaimat.
Nagyjából egy hétig tényleg egész jól ment minden, Öreg megkergetett párszor, hogy foglalkozzak már a papírmunkával, de basszus, ha ez az egész nem nekem való és ezt látja is rajtam, sőt már rohadt sokszor elmondtam neki, miért kepés megcsinálni ő? >.> A hétvégére viszont valami megváltozott, nem tudtam mi bajom, de éreztem, hogy valami nagyon nem oké. Általában vigyorogva tűröm Kavicchan egy-egy elborulását, de ma nem bírtam, felidegesített és alig bírtam visszafogni magam, nehogy megüssem, pedig már nagyon közel jártam hozzá. Elrohantam az edzésről, nem tudtam, hová megyek, de azt vettem észre, hogy ugyanott vagyok, mint akkor, szinte pontosan egy héttel ezelőtt. Hajszálaimat szinte kitéptem, olyan erősen markoltam meg őket, majd felordítottam, de szerencsére nem volt senki a környéken. Tudni akartam, mi történik velem, nem értettem semmit és magamnak is nehezen vallom be mindmáig, de megijedtem.
Szinte a semmiből bukkant fel egy csapat Gillian, az esztelen, ostoba ösztönlények, ragadozóként vetették magát a férfira, aki mit sem tudott magáról. Most gyenge volt, sebezhető, hiszen nem tudott védekezni. Legalábbis úgy tűnt. Vágyakozva közeledtek felé, körbevették, orruk összeakadt, már egymásnak estek volna az ölükbe hullott prédáért, ha az egyik lélekszemcsékké nem robban. Megzavarodtak, nem értették, mi történt, mi ez az egész, hiszen eddig minden olyan jól ment, egyszerű volt… érthető, borsónyi értelmi képességeikhez mérten. A fiatal shinigami fiú csak nemrég került ki az Akadémiáról, de magabiztosan vigyorogva tartotta kardját a lidércek felé. Leguggolt, hogy megnézze, nem esett-e baja a férfinek, aki uniformisából ítélve szintén halálisten. Ugyanebben a pillanatban repült méterekkel odébb, majd ért keményen földet. Értetlenül tekintett az ismeretlenre, azonban majdnem felordított, ahogy meglátta a maszkot az arcán. Hátrahőkölt, hiszen ilyenről még nem is hallott. Nem ért el vele sokat, Masachika rá sem hederítve, hogy mennyire remeg a félelemtől, a torkánál emelte fel. Korábbi támadói már rég lélekszemcsékké porladtak, könnyedén és gyorsan intézte el őket. Tébolyultan kacagott fel és már elroppantotta volna a fiatal shinigami nyakát, de valaki megütötte hátulról.
Eldobta a fiút és 180°-os fordulatot tett, farkasszemet nézve újabb „támadójával” feltehetőleg a halálisten társával. Kinézetre nem volt idősebb az előzőnél, ő azonban hamar holtan esett össze. Nem érdekelte senki, fel sem fogta, mit tesz, pusztítani akart, vért látni, méghozzá minél többet. Előhúzta a katanáját, szabad prédája volt, hisz’ a földön feküdt, meg sem mozdult. Már lecsapott volna, de a penge hegye egyetlen milliméterrel állt meg áldozata előtt. A férfi keze remegett, a fiú már sírt.
- Apa! – a shinigami szemei tágra nyíltak, ahogy végre eljutott az agyáig, miért ismerős neki annyira a maszkos alak.
Meg akarta ölni, könnyű lett volna, hiszen az az ostoba még mindig nem ellenkezett, de a karja nem mozdult. Elszalasztotta, már tudta, amikor a fiú kihengeredett a pengéje alól és remegve kezdett el hátrálni. Felordított, hiszen neki semmi köze nem volt ehhez a gyenge kis senkihez, csak egy préda, semmi más. A következő pillanatban valaki keményen fejbe rúgta, alig vette észre. A maszk megrepedt, majd összetört, a férfi pedig ájultan zuhant hátra.
Majd szétrobbant a fejem, amikor felébredtem. Minden kiesett, ugyanúgy, mint mikor megküzdöttem Hisztérikával. A fejemet fogva odabotorkáltam az ablakhoz és rágyújtottam egy cigire, most még azon sem volt erőm gondolkozni, hogy miért nem a 4. osztagnál vagyok, szóval hagytam a fenébe. Öreg lépett be az ajtómon, persze szokásosan kopogás nélkül. Elmondta, mi történt és mit tettem… és volt képe azt mondani nekem, hogy megőrzik a titkomat és vigyáznak rám! Hát tudja, mit? Szarom le, nem érdekel! Majdnem megöltem a saját fiamat, egy szörnyeteg vagyok, többé nem ide való.
Ez után valósággal kikönyörögtettem Kyouval egy hét szabadságot Kavicchantól és nemes egyszerűséggel önpusztításba kezdtem. Egy héten keresztül nem csináltam mást, csak végigjártam Karakura összes kocsmáját, bordélyházát, bármilyen rosszhírű környéket és miután leittam magam a sárga földig, beszóltam valami keménynek tűnő alaknak és megverettem magam. Nagyon élveztem, mondhatom Négy, öt nap is eltelhetett, nem tudom, a nagy része a részegség miatt kiesett, hogy mit csináltam vagy éppen mennyi ideig, de hát akkor nem túlzottan érdekelt. Nem mentem haza egyszer sem, bár az nem nagyon maradt meg, hol húztam meg magam éjszakára.
Azon a bizonyos délutánon egész józan voltam, csak épp elfogyott a cigim, kellett vennem egy újat. Ez a rohadt póttest is persze akkor mondott csődöt, nincs ennek garanciája, hogy vissza lehet küldeni a 12. osztagnak vagy ilyesmi? >.> Dühödten rúgtam bele, végül otthagytam egy sikátorban, jó lesz vacsira a patkányoknak. Nem voltam túl jó reiatsu-érzékelésben, de annyit még én is levágtam, hogy egy arrancar lófrál a környéken. A tőlem telhető leggyorsabb shunpoval indultam arra, kezdtem unni a mérgek általi lassú halált, kellett valami, ami jobban fáj. Egy fiatal, szőke lányra támadt rá, nem lehetett még nagykorú.
- Hé, pedofil barom! Küzdj meg olyannal, aki a te szinteden áll! – dobtam fejbe valamivel, ami épp a kezem ügyébe került.
Felém fordult és már nyúltam volna két kardom után, de rá kellett jönnöm, hogy pont azokat vágtam a fejéhez épp az előbb ~ Ezt nagyon megkeserülöd, ugye tudod? >.> Nagyon nem szeretem, ha egyszerűen csak eldobsz a francba, gyere értem, most! Basszus, azért én se akarok meghalni, persze hogy érted megyek >.> ~ morogtam, miközben csodával határos módon pattantam el egy bara elől. Nem voltam a toppon, lüktetett a fejem, a másnaposságtól forgott a gyomrom, meg persze aztán ott volt az a kényes ügy is, hogy nincs cigim! Megpróbáltam lefogni egy Hainawával, amíg megszereztem a fegyvereim, ami sikerült is o.O Már shikaiba váltottam volna, de olyan gyorsan cikázott össze-vissza, mint Hisztérika és mielőtt egyáltalán feleszmélhettem volna, hogy védekezhessek, vállamon keresztül felnyársal a kardjával. Felordítottam, de a következő pillanatban megszűnt a nyomás, a penge pedig szinte kirobbant a sebből. Szemeimet szorosan lehunyva tűrtem a fájdalmat, éltem már át rosszabbat is, nem picsoghatok, mint egy kislány! Érzékeimet furcsa, a saját, eléggé megváltozott lélekenergiámhoz hasonló érzés csapta meg, mikor végre túljutott valami a fájdalmon. Nekidőltem a nem sokkal mögöttem lévő falnak, de tartottam magam. Tekintetem ellenségesen villant „megmentőmre”.
- Kösz, de el tudtam volna intézni egyedül is. – mondtam és már kotorásztam a zsebemben egy újabb csomag cigiért. Meg is találtam, szóval végig volt nálam, király >.> Az volt a gáz, hogy az öngyújtómat viszont nem találtam…
- Igen, azt észrevettem... - szólalt meg a férfi azzal a bizonyos undorítóan gúnyos vigyorral. - Melyik pillanatban akartad bevinni a végső csapást? Amikor véresen fetrengtél a földön vagy még korábban?
- Az csak… baleset volt. Amúgy is, ez nem nagy dolog, szinte minden nap történik velem valami ilyen, úgyhogy ne várd, hogy megköszönjem, hogy „megmentetted az életem”. Amúgy ki vagy? – kicsit értetlenül nézett rám, valami hírességbe botlottam volna vagy ilyesmi? O.o
- Egyetlen percig sem aggódtam a testi épséged miatt, shinigami... – mondta úgy, mintha valami értelmi fogyatékossal beszélne. Értitek, olyan lassan, vontatottan. - Nagyfokú arroganciára vall ily' módon köszönteni azt, aki megmentette az életed! Valószínűleg elég alacsony beosztású lehetsz, ha nem ismersz fel egy egykori kapitányt... Sierashi Yuusuke vagyok, a Hachibantai előző vezetője. Ami pedig a dohányzást illeti... – épp az előbb tettem a számba egy szál cigit, ez meg kilőtte, normális?
- Ja, így már tiszta… Amúgy sanseki vagyok, úgyhogy nem lehet túl jó a megfigyelőkéd. Mellesleg volt kapitányok nekem csak ne róják fel az ilyesmit, főleg akik megszöktek. Hé, antidohányos vagy, vagy mi?! Nekem szükségem van rá! – ellenkeztem, de inkább nem vettem elő újabb szálat, úgyse tudnám elszívni. - Ami meg a shinigamiságot illeti... nem hiszem, hogy sokáig leszek még az. – tekintetem egy pillanatra a távolba révedt, de gyorsan visszarángattam magam. Nem kalandozhatok el, hiszen franc tudja, megbízhatok-e ebben az alakban. Azt sem tudtam, mit akar tőlem.
- Jelenlegi állapotodban többet ártana, mint használna. – mondta tovább a magáét, de ő csak azért is meggyújtott egy rudat >.> - Nehogy azt hidd, hogy csak merő kedvességből mentettem meg a segged. Tudom mi vagy… Messziről lerí a kisugárzásodról, bármennyire is akarod elrejteni. – egy pár pillanatra lefagytam, először nem tudtam, mit értett ez alatt, de lassan rájöttem, arról beszélt, hogy megváltoztam. És nem jó irányba.
- He?! Ja, az? Ha nem a fene nagy szíved miatt akadályoztad meg, hogy felszabdalva végezzem, örülnék, ha végre kiböknéd, mit is akarsz tőlem. Amúgy meg, ha nem törődsz a testi épségemmel, ne akadályozd itt nekem, hogy rontsam magam. Most még venni se tudok, a póttestemet épp patkányok zabálják. – nyavalyogtam tovább. Igazából magasról leszartam, mit akar tőlem vagy adjon cigit vagy hagyjon békén.
- Alkut ajánlok. – jelentette ki, rám sem nézve. - A sötétség el fog hatalmasodni Rajtad, s ha ez megtörténik, egyedül semmit nem érsz majd. Csatlakozz hozzám és megtanítom Neked, miként is válj igazi vaizarddá! Gondolom, ismered a törvényt… Hollow-erők birtoklásáért halálbüntetés jár. Fontold meg szavaimat: életet adhatok az elmúlás helyett, célt a céltalanság helyett.
- Jó szónok lennél, hallod… Az jó munka, dumálhatnál naphosszat, ahogy elnézem, jól állna. Szóval ha jól értelmezem te, mint kedves ex-kapitány tanítvánnyá fogadnál vagy mi? Jó, tőlem... ha nem halok bele, annál csak jobb lehet. – húztam el a szám. Tudtam, hogy egyszer rá fognak majd jönni, mi vagyok, akkor pedig megölnek majd. Meg persze nem akartam, hogy megismétlődjön az a pár nappal ezelőtti eset… még mindig nem tettem magam túl rajta, hogy majdnem megöltem a saját fiamat. - Na és mit kérsz cserébe? Azt mondtad, nincs olyan jó lelked, szóval száz, hogy akarsz tőlem valamit. – hangom gyanakvó volt, soha nem jött be az a stílus, amit Sierashi nyomott.
- Feltétlen engedelmességet és lojalitást. – vágta rá gondolkodás nélkül. - A tudásért cserébe hűséget várok el, de kapsz egy új lehetőséget. Egy testvériség tagja lehetsz, ahol mindenki egyenlő. – nem értettem, mi a francért pont nekem ajánl fel ilyesmit.
- Az jó lehet. Kavicchan hiányolni fog... – kalandoztak vissza emlékeim önkéntelenül is kapitányomra. Aranyos kiscsaj, tényleg kedvelem. - Na és mi ez az egész? Összegyűjtöd a kipateroltakat egy csoportba?
- Inkább hiányozz Neki, minthogy a sírodat kelljen látogatnia. – döbbenten néztem vele farkasszemet, mert ő is rám nézett végre. Nem gondoltam volna, hogy ismeri Anaot. - Nem egészen. Azokat fogom össze, akik szinte bármit feláldozva képesek lennének megvédeni az Emberek Világát, valamint annak lakóit, amennyiben a Gotei Juusantai már nem képes erre. – hát ezt bebuktad, én egy kicsit sem vagyok ilyen…
- Mintha nekem olyan fontosak lennének az emberek... - csóváltam meg a fejem fáradtan. Sosem érdekeltek túlzottan, csak mióta bekerültem a Juubantaihoz. Kavicchan tud hatni a shinigamikra. – De amúgy akkor el kéne tűnnöm, nem? Előbb-utóbb csak rájön valaki, hogy selejtes vagyok és akkor már inkább ne legyek ott. Amúgy… mi az a vaizard? O.o Így hívják a fajt, amivé lettem? – néztem rá értetlenül. Majdnem elröhögtem magam a döbbent képét látva, de basszus, tényleg nem tudtam >.>
- A hozzáállásod megvetendő, beképzeltséged pedig határtalan. – jegyezte meg, látszólag tudomást sem véve az utolsó két kérdésemről. - Nekünk, kik különleges képességekkel lettünk megáldva, feladatunk segíteni a Nálunk gyengébbeket, megvédeni Őket, ha kell. Lelkek nélkül Soul Society is összeomlana, a körforgásnak mindig jelen kell lennie. Egy hét múlva, Rukongai 80. körzetében találkozunk, ott majd felteheted a kérdéseid. Intézd el addig az ügyes-bajos dolgaidat, kora hajnalban várni fogunk Rád. Viszont valamire azért felhívnám a figyelmed. Midőn egyszer beléptél, már csak hullazsákban távozhatsz. Gondolkodj el ezen, mielőtt döntesz... Sayonara, douji! – intett, majd eltűnt.
Baszki, én miért nem tudok ilyen stílusosan távozni? >.> Hazavonszoltam magam, nem is keltettem nagy feltűnést az éppen akkor visszainduló, eléggé leharcolt shinigami csapatban, bár egy-ketten megbámultak, de nem nagyon foglalkoztak velem.
És most itt voltam, egy hete bezárkózva ebbe a rohadt szobába. Holnap lesz a bizonyos találka, szóval készülnöm kellett volna, de én csak egymás után szívtam a cigiket, kibámulva a már csukott ablakon, a havas tájra. Fájt beismerni, de hiányozni fog ez az egész. Nem gondoltam volna, hogy valaha is más leszek, mint a többi, egyszerű halálisten, attól eltekintve persze, hogy én én vagyok Beletúrtam a hajamba, aztán meggyújtottam egy újabb szálat és a földre telepedve rávettem magam egy kis papírmunkára, úgysem volt mit csinálnom. ~ Lenne, ha kimozdulnál végre Nem figyelek rád, nem hallak, bocs. Ja, nem sajnálom. ~ utáltam Jigoku Doragonnal haragban lenni, de egyszerűen nem bírtam ki, mióta ez az egész megtörtént. Gondterhelten sóhajtottam fel, néha tényleg egy kétszáz éves öreg fószernek éreztem magam mostanság. Hamar elnyomott az álom, pedig még sok dolgom lett volna. Na mindegy…
Másnap reggel hétre sikerült teljes kómában eltámolyognom a megadott helyre, ott várt rám Sierashi, meg még páran, akiket még látásból sem ismertem. Bár keresztbe állt a szemem is a fáradtságtól na, nem lehet hibáztatni ilyen bakikért >.> Egy-két kérdést, ami az elmúlt napokban jutott eszembe, még feltettem, meg persze azt, ami nekem speciel a legfontosabb volt. Hogy a fenébe van ez a vaizard dolog? Látszott rajta, hogy legszívesebben kupán vágna a hülyeségemért, de azért elmagyarázta, ráadásul úgy, hogy még félálomban is felfogtam a lényegi részét @.@ Végül rábólintottam, mint korábban is mondtam, rosszabb már csak nem lehet…