Engedély: Yoruichi Úrnőtől van.

* Kapitányi és Bankai Pályázat *

Bankai neve: Kokuhyou purinsu // Kárhozat Hercege //

Bankai kinézete: Kai mellén a sárkány alakú, fekete sebhely „megelevenedik”, és egész testén végigfut. Hátából fekete, szaggatott, sérültnek tűnő denevérszárnyak hasadnak, szemei alatt pedig egy- egy fekete, függőleges csík fut végig, mely egy lefele fordított háromszöghöz hasonló. Körmei hosszú, fekete karmokká módosulnak. Zanpakutuoja pedig egy hatalmas kaszává alakul, melynek színe vörös – fekete, és a kasza végén fekete szalag lóg. A kasza közepén található az a vékony kis vonal, melynek mentén a fegyver képes kettéválni, és egy vékony, de annál erősebb láncot húzva képes vele így is támadni.

Bankai típusa: Szél / Elektromosság

Bankai képességek:

○ Gurei rasuto // Sötét múlt sóhaja //: Kai körül szél támad föl, és képes azt irányítani. Maga körül megidézhet három tornádót, melyek belsejében elektromosság cikázik – melyeknek színe fekete. Ezt a gondolataival irányíthatja az ellenfél felé.

○Kumo enbu // Árnyék keringő //: A szelet, mely körülötte tombol, képes a kasza pengéje köré gyűjteni, ezáltal nagy sűrűségű tornádót létrehozni, melyet egy suhintással az ellenfél felé továbbíthat. Természetesen ebben a szélben elektromosság is van.

Pályázat:

Eloltotta a lámpát, mely már négy órája égett. Alkonyatkor kapcsolta fel: egy vaskos könyvet olvasott arról, hogy hogyan lehet egy testben két lélek. Gondolatai megint a hadnagya körül jártak, és nem fért a fejébe, hogy hogyan szakadhatott ketté egy lélek. Az egyik fél kedves és elbűvölő, felmelengeti az ember szívét, míg a másik… a másik egy patkány. A szó legszorosabb értelmében. Nem emlékezett rá, hogy miért kezdte el olvasni: abban a dobozban találta a könyvet, amelyet a szobaajtaja elé raktak le. Nem igazán értette, hogy miért, de minden bizonnyal megvan az oka. De ha már letették, ő bizony át is vizsgálja, és megnézi, nem talál-e benne valami hasznosat. Persze nem veszi el: gondosan visszarakja a dobozba, pontosan úgy, ahogyan találta. A benne találtak alapján sokkal valószínűbb, hogy ez a kis csomag Verashu Suwunnak küldött kis ajándék, és csak valami tévedés folytán került az ő szobája elé. Mindenestre rengeteg hasznos információt talált benne, és ez kissé megkönnyítette a dolgát. Már régebben elhatározta, -jó pár hónappal ezelőtt, amikor Verát megismerte,- hogy segíteni fog abban, hogy eggyé olvadjanak, vagy, hogy Vera „győzzön”. Magyarázatot eme elhatározására még nem talált: egyelőre azon a ponton maradt, hogy minden bizonnyal húgaként szerette egy a kedvesebbik oldalt.
Miután leoltotta a lámpát, kinyitotta az ablakát, és kihajolt az éjszakába. Rágyújtott egy cigarettára, és elégedetten fújta ki a füstöt. Szép nap állt mögötte, legalábbis annak mondható. Alig kapott munkát, és idejének jelentős részét hétéves pártfogoltja mellett tölthette. Sikerült rájönnie, hogy annyira nem rémes személyiség: kedveli a gyerekek társaságát. Ezen a gondolaton elmosolyodott, miközben hagyta, hogy a szél hosszú hajába kapjon. Talán le kellene vágatnia. Ki tudja, lehet, hogy még jól is állna neki az a változás, ami azzal jár…
Miközben felnézett a Holdra, meglátott valamit. Hozzá még sohasem érkezett pokollepke, és mikor meglátta, amint felé repül, biztos volt benne, hogy egy fölötte lakó egyénhez siet. Esetleg célt tévesztett… De a lepke egyenesen felé szállt, és ő elpöckölte a leégett csikket.
Hagyta, hogy az ujjára szálljon, és kissé döbbenten hallgatta a neki szánt üzenetet. Apró szemöldökfelvonás után zanpakutuoja után nyúlt, és kimászott az ablakon. Tény, hogy jelenleg már nem shinigami ruhájában volt: fekete nadrág és fehér ing volt rajta. Ez csupán abból adódott, hogy késő éjjelre hivatalos volt egy randevúra, de ezt úgy tűnik, el kell halasztania. Hiszen ha Seiretei feladatot oszt rá – a vezetésről inkább nem mondott hangosan véleményt, mert szemében elásták magukat. Rengeteg vén bolond, aki játssza a hatalmasat. Parancsolgatnak, és a romlásba vezetik ezt a virágzani képes helyet. Látszik, hogy nem járnak a „közemberek” közé, hiszen nem látják, mennyi viszály lappang Soul Society falai között. Miközben megnyitotta a Senkai kaput Karakura Townba, kicsit megrázta a fejét. Össze kell szednie a gondolatait, ha teljesíteni akarja ezt a küldetést. Nem tartott az esetleges haláltól: ha eljön az ideje, vigye csak el… Szerencsére nincs kit hátrahagynia, senki számára nem jelent annyit, hogy sírna utána. Erre mindig is vigyázott. Soha nem adta oda a szívét senkinek sem: nemcsak sebezhetőségi pontot adott volna, hanem bábmesterből bábbá alakult volna át. Ezt pedig természetesen nem engedheti meg magának. Ahogyan Suwun is el van telve bábmesteri képességeitől, és azt hiszi, hogy úgy táncol ő maga is, ahogyan ő fütyül neki. Megvetnivaló nőszemély… fogalma sincs, hogy pontosan az ellenkezője történik.
Mosolytalan arccal lépett be a kapuba, és haladt előre az örvénylő folyamban az Emberek Világa felé. Sokkal hűvösebb volt Karakura Townban, mint először gondolta volna. Nem sokszor járt még itt, de ő egy shinigami volt. Nem kellett attól tartania, hogy eltéved. A képességeivel valószínűleg megtalálja azt a fehér hajú lányról készült szobrot, melynek különös jelentést tulajdonítanak. Egyáltalán… hogy került ide, és mi a háttere ennek az egésznek? Igen, Soul Society néha fárasztó és felesleges marhaságokkal fárasztja az embert. De szerencsére tartanak csicskákat, akiknek az a dolga, hogy az apróbb hibáikat kiküszöböljék. A választás jelenleg pedig rá esett.
Feltámadt a szél, arcába fújta a haját. A lámpák elegendő fénnyel szolgáltak, hogy ne kelljen vakon mászkálnia. Amint lehunyta a szemét, már érezte is azt a gyenge, mégis hívogató erőt, ami hívta egy irányba. Igazán kellemes érzés volt, és úgy döntött, enged neki. De csupán addig, míg magához vezeti: utána már megint nála lesz az előny. Remélhetőleg pedig semmiféle csapdába nem fog belesétálni. Ahhoz ő túl szerencsés. Bár érdekes módon a szerencséje messzire eltűnt, amikor a Sors kiválasztotta neki a hadnagyát…
Macskaköves útra lépett, körülötte cseresznyefák virágait sodorta a szél. A levegő tele volt az illatukkal, ami kicsit zavarta. A szaglása egészen fejlett volt, erre még akadémiai tanulóként jött rá. Megérezte az idegen illatokat, ami valljuk be, sokszor jól jön. Gyalogolt még egy sort, majd meglátta a bejáratot. Kissé furcsállta, hogy egy régi templomba vezetett az útja. De azért elég logikusnak tűnt… Valaki megtalálta, és elhozta a legközelebbi szentélybe. De ha így történt, hol van az az illető?
Kihúzta az ajtót, és belépett. Az oltáron ott állt a célja, egy gyönyörűre festett, fél méter magasságú szobor. Angyalarcú nőt ábrázolt hosszú, hófehér hajjal. Vörös yukata volt rajta, és fekete öv, melybe egy kék sayájú kardot tűzött. Szeme szebb volt a tenger kékjénél, és úgy csillogott, mintha egy élőé lett volna. Kinyújtotta balját felé, mert jobbjában kardját fogta. Ekkor megütötte fülét egy hang, és megfordult.
- Üdvözöllek, idegen. Mi jártban vagy a szentélyemben? – lépett a gyertyák fényébe egy barna hajú, ragyogó zöld szemű nő. Magas volt, karcsú és hangja dallamosan zengett. Külseje alapján hiába tűnt ártatlannak: kisugárzása azt sugallta, hogy hidegvérrel képes ölni. A lélekenergiája ismeretlen volt Kai számára: nem volt arrancar, de egyszerű ember sem. Quincyt még nem látott, csupán hallott róluk. Talán ez a nő egy Quincy?
- Nos, küldetést teljesítek, szépséges hölgyem. Önben kit tisztelhetek? Csak nem maga hozta ide ezt a szobrot? – belenézett a zöld szemekbe, és várta a választ. Ehelyett kapott egy gúnyos kacajt, és a nő a szoborra mutatott.
- Messziről lerí rólad az ostobaságod, shinigami. Az ott, amit a kutyák meg akarnak szerezni, a bábom. Illetve… a testvérem, a nővérem és az én bábom. Az, ami az összeolvadásukból létrejött. Miféle dajkamesét adtak be neked? Hogy tőlük lopták el? Tőlem vették el… Tőlem, aki a legidősebb bountok közül való vagyok.
- Bounto…. – szeme összeszűkült, és felemelte zanpakutuoját. Van pár bounto Seireteiben, de még velük sem találkozott. Úgy tartják, hogy azok Seiretei ellenségei, és arra játszanak, hogy elpusztítsák azt. Szóval a szerencséje cserbenhagytam és szépen belesétált egy csapdába. Hát ennyire teher lenne Soul Society nyakán, hogy egy ilyen rafinált gyilkossággal tegyék el az útból? Vagy ez csupán Suwun mesterkedése azért, mert közölte vele, hogy tud Veráról? Ez a második lehetőség valószínűbb. Kinézheti belőle.
- Minden bizonnyal nem fogod hagyni magad, igaz, bounto? Akkor meg kell küzdenünk. De mielőtt elkezdjük, a nevem Matetsaku Kai. – hajolt meg előtte udvariasan. Attól, hogy ellenségek, a nő még nő. Benne pedig van annyi tartás, hogy udvarias legyen.
- Ó, milyen kedves… Clarisse Mändel. – mondta a bounto, és felé lépett. Szemét a bábra szegezte, és megszólalt: - Ziege Dich, Dunkel Engel! *
A szobor megelevenedett, és hirtelen szürke toll-szárnyak csaptak ki a hátából. Megnőtt, legalább másfél méterre. Körmei megnyúltak, szeme kékjébe vörös szivárgott. Ruhája eltűnt, helyette fekete nadrág és blúz borította be a testét. Hangja sötét rikoltás volt: elvesztette minden báját.
- Kagayasaku, Noctis. Ginjiigoro. – zendült kellemes baritonja, és ezúttal minden lágyságot nélkülözött. Még ha maga a halál is áll vele szemben, nem fogja megadóan várni. Meg fogja keserülni, hogy rátámadt, és nem adta meg magát. Valahol mélyen, belül a testében felébredt valami érzés. Mintha látta volna már ezt a nőt. Talán a múltjában?
- Gyerünk. Öld meg. Majd én nézem innen. – szólt, és leült. A báb felé támadt, karmával pengém után kapott, de útját állták a tornádói. Teste megrándult a rajta végigfutó elektromosságtól, és szeme dühösen csillant fel. Éles karmai karjába vájtak, és valami fekete levet engedtek bele, mely azonnal marni kezdte.
- A méreg hatásos… nem sok időd maradt hátra. – csöpögött a gúny a hangjában. Kai szeme elsötétedett, amint meghallotta ezeket a szavakat. Harag lángolt fel benne, és feloldotta az erőkorlátait, amit magára tett. A zanpakutuoja és a báb karmai összecsaptak, majd ellökték egymástól magukat. Mindkettőjükből szinte sütött az ölni vágyás, és elvigyorodott. Nem tehetett róla, szinte megbabonázta az a sötét tekintet. Igyekezett egyre gyorsabb tempót fölvenni, és szüntelenül támadt. Azt azonban kénytelen volt megállapítani, hogy a bountok nem könnyű kis ellenfelek. Kitartóak és sokkal rosszabbak, mint az arrancarok. Ha meg kellett volna neveznie, hogy melyik az a faj, melyet a legkevésbé zárt a szívébe, akkor minden valószínűséggel a „bounto” szó csúszott volna ki a száján. Shunpoval a báb mellé került, és zanpakutuojával megszúrta a testét. A kard majdnem felnyársalta, a báb még azonban csak fel sem jajdult. Hátraugrott, és a sebére függesztette a tekintetét. Kai is így tett, és láthatta, amint a seb villámgyorsan begyógyult. Szitkozódva védte magát, majd szabad kezét a bábra emelte:
- Hadou 04: Byakuray! – szólt zengő, dohánytól rekedt hangján. A báb maga elé húzta szárnyait, és azzal védte magát. Volt egy olyan érzése, hogy ez a lény sokkal erősebb nála, valami csoda kellene ahhoz, hogy ő innen élve kerüljön ki. Miután lassan minden praktikája csődöt mondott, hűvös mosoly szaladt szét az arcán. Teljes erejével támadta a bábot, de mintha egy acéldarabot akart volna hurkapálcával feldarabolni… Támadásai hatástalanok voltak a báb ellen, és egyre rosszabbul érezte magát. Egyszer azonban mégis, sikerült sebet okoznia rajta, de az begyógyult. Nehezen emelte a karját, és fejében felmerült az a gondolat, miközben Shunpoval a báb mögé került, hogy talán ez lesz az utolsó kalandja. Nem fogja többet látni sem a pártfogoltját, sem pedig a szebbnél szebb Shinigami hölgyeket. Verát sem, és patkány testvérét se. Mondjuk, az ő hiánya nem égeti majd forrón… sőt, semmi sem fogja forrón égetni. Tudniillik, a halottak felől a világ összedőlhet. Miközben zanpakutuojával igyekezett sérülést okozni, valami átdöfte a mellkasát. Amint lenézett, meglátta a báb farkát, amit eddig észre sem vett. Figyelmetlensége jutalma nagyon, nagyon nem tetszett neki. A báb kirántotta farkát belőle, és Kai megszédülve esett térdre. Kezdte úgy érezni, hogy itt a vég. Amikor a báb karmai már torkához közelítettek, hirtelen lelassult, és megfagyott körülötte a világ. Azon a sötét helyen találta magát, ahol Noctissal szokott beszélgetni. Olyankor a gingitsune ölébe hajtja fejét, és mindenről képesek tárgyalni. De ennek most nincs itt az ideje.
Döbbent tekintettel nézte az előtte megjelenő, ezüstösen izzó állatot, mely egy földöntúli szépségű, ezüsthajú nő alakját vette fel. A fény ugyanúgy, mintha a bőre alól sugárzott volna.
- Noctis? Mi a…?
- Üdvözöllek, Kai. Igen, én vagyok… Tudod, nem hagyhatom, hogy most meghalj, lenne egy személy, aki valószínűleg sírna utánad. Tudsz róla, hogy nem csak a shikai szint létezik? – Noctis ezüstös ruhájában felé sétált, és leült egy csupasz, fekete fatörzsre, ami kidőlt. Ő maga is közelebb lépett, és közben a válaszon elmélkedett.
- Természetesen. Ott van a Ban-kai, amit csak nagyon kevesen érhetnek el. Miért? – nézett a ragyogó fekete szemekbe, és aztán a saját kis világában uralkodó Holdra.
- Mert sikerült annyi energiát felhalmoznod, hogy te is elérd azt a szintet. Nem mondhatom azt, hogy tökéletesen fogod tudni alkalmazni, de képes leszel uralni. Elég erőd lesz, hogy legyőzd a bountot.
Lassú bólintással jelezte, hogy felfogta a dolgokat, majd tekintetén árnyék suhant át.
- Hogyan hívhatom elő?
- Mondd ki az első nevet, ami eszedbe jut a Ban-kai kimondása után.
Eltűnt előle a világ, és újra a báb karmai száguldottak torka felé. Shunpoval elugrott, és zanpakutuoját markolva elsuttogta ez első nevet, mely eszébe jutott…
- Ban-kai… Kokuhyou purinsu. – Érezte a belőle kiáradó hatalmas erőt, mely szinte felemésztette. De úgy is érezte magát, mintha megváltották volna, elvették volna róla a mázsás terhet, amit viselt. Amikor magára nézett, meglepődött: azt hitte, ő is megidézi majd a zanpakutuo szellemét, mint más kapitányok. Ehelyett sérült denevérszárnyak meredtek ki a hátából, és legnagyobb döbbenetére képes volt őket mozgatni. A körmei is megnőttek, és a körmei fekete karmokká módosultak. Azon valahogy már meg sem lepődött, hogy egy kaszát fog. Érezte, hogy sokkal több erőt tudott így felszabadítani, de ez nem volt nagy felfedezés. A báb felé iramodott, testéből sugárzott, hogy ezúttal nem kegyelmez. A bounto pedig felpattant helyéből, olyan volt az arckifejezése, mint aki előre lát valamit. Bábja tenyereiből zöld gömbök indultak meg, melyek belsejében valami furcsa lé lötyögött. Biztos volt benne, hogy pontosan az a méreg az, ami az ő testébe is bejutott. Hogy a méreg következtében meg fog halni? Bárkiért, bármikor eljöhet a halál. De legalább nem egyedül fog menni.
- Kumo enbu. - szólt zengő hangon. Suhintása után egy szélrohamot sűrített, és bocsátott útjára. Elsöpörte a báb támadásait, és a testébe hatolt. Az zöldesen felizzott, majd egy sikollyal semmivé lett.
- Te átkozott! – ugrott felé a bounto, de mire elérte volna, a szél elfújta a homokot, ami belőle jött létre.
- Átkozott? Igen… az vagyok. – mormogta, és megszüntette a ban-kai állapotot, és megnyitotta a hazafelé vezető út kapuját. Sebe erősen vérzett, inge széthasadt, szinte semmit sem takart a testéből, ráadásul még szédült is. Volt egy olyan érzése, hogy meg fogja látogatni a 4. osztagot, mielőtt egy szép, piszkálással teli jelentést körmöl. Mert nem fogják megköszönni, amit tőle kaptak. Legalábbis, biztosan nem olyan hangvételű lesz, mint mihez hozzá vannak szokva. Hírből sem ismeri a talpnyalást. Nem is fogja, ha rajta múlik. Ahogyan az átjáróban haladt, úgy érezte, hogy az a hatalmas szakadék, ami a múltját és a jelenét választotta el egymástól, keskenyebb lett. Talán egy napeszébe jutnak az emlékei, bár, nem is biztos, hogy szeretne róluk tudni. Mindenesetre megvárja, míg Vera beront hozzá az éjszaka közepén, és akkor elmeséli neki, ami ma történt vele.
Szédelegve lépett ki a kapuból, haja csatakos volt a vértől, és megindult a negyedik osztag felé. Remélhetőleg, valószínűleg ügyel valaki valahol. Meg tudnak vele mit kezdeni, mert hát valljuk csak be: nem könnyű méreggel a testünkben mászkálni. Kihúzta a 4. osztag ajtaját, és beesett.

A negyedik osztag remek tagjainak hála mégsem halt meg. A méreg ugyan elég súlyos károkat okozott a szervezetében, de pár napi fekvés és a kitartó ápolás meghozta eredményét: maradt egy fehér, pókháló szerű sebhely a hasán. Amíg kénytelen volt feküdni, volt ideje gondolkozni. Eszébe idézte bankaiát, és hogy mennyire megnőtt benne akkor a pusztítási vágy.
Hogy Noctis kire utalt, arra nem sikerült rájönnie, de arra igen, hogy bajban van. Eltelt pár hét a küldetése óta, és már a jelentését is elküldte, melyben finoman közölte, hogy bekaphatják. Ezen gondolatok után – mivel hívatták – már csak az az elmélete maradt, mely szerint őt száműzik Soul Societyből. Ezért nem is fordított különösen nagy gondot arra, hogy rendben végezze a papírmunkát: majd végzi az utódja. Nem mintha kibírhatatlan mennyiségű lenne az is…
Hűvös mosollyal lépett be a terembe, és haladt végig a sok vén előtt, majd megállt valahol, és bemutatkozott. Mintha bármi szükség lett volna rá. Magában legyintett egyet, és várta az ítéletet. Ujjai doboltak a zanpakutuo sayáján, és úgy sötétült el a tekintete a hírre. Összevonta a szemöldökét, mert kiderült, hogy belőle akarnak kapitányt csinálni. Nem volt ellenére a hír, sőt, mély elégedettséggel és örömmel töltötte el. Kinevezése fölöttébb ünnepies volt, amitől a rosszullét kerülgette. Kívülről sötét, mogorva, magányos embernek látszik. Nem csoda, mert mindig is utálta az ilyen rendezvényeket. Felesleges cécó, díszek meg szavalások… elég lenne, hogy ha valaki a kezébe nyomná a haorit, és a fülébe morogná, hogy „kapitánnyá nyilvánítalak”. De nem. Itt kell állnia órákon át… A kinevezésen nem volt ott Vera, de ezen valamiért nem is csodálkozott. Minden bizonnyal Suwun van erőfényben, és nem bírja elviselnie, hogy neki megmutatta az igazi arcát, és ő magasabb rangot kapott, mint ő. Ezentúl, az ő elvei szerint talpnyalóként kellene viselkednie, hogy be tudja hálózni. Mekkora égés lesz, hogy ezt az apró játszmát elvesztette. Ez pedig, még csak a kezdet. Hogy mennyit fog nála lógni, és kínozni fogja őt… Verát pedig kényeztetni. Érdekes módon felvillant benne az a hallucináció, amit egyszer a harcuk során látott. Elsötétedett arccal felhúzta a haorit, és kigyalogolt a teremből. Ha Seiretei vezetői azt hiszik, hogy elájul tőlük, vagy hogy egy több órás műsort végigáll, akkor nagyon, nagyon nagyot tévednek. Hogy kapitányként a tőle telhető legtöbbet meg fogja tenni a rábízott osztagért, az magától értetődik. De talpnyalást tőle hiába várnak.
Ezen gondolkozott akkor is, amikor elmaradhatatlan cigarettájával a szájában a szobája felé tartott, hogy összeszedje a dolgait egy dobozba. Nem volt túl sok holmija, a ruháit már rég átvitte. Már csupán néhány könyv volt hátra, és az, hogy benézzen Verához. Reggel valami kedves kis Vera-féle nevetést hallott, ezért dobozát letette a hadnagya, illetve ex-hadnagya ajtajába, és bekopogott. Miután bebocsátást nyert, gyorsan belépett.
- Szervusz, Vera drágám. Még jó is volt, hogy nem jöttél el a kinevezésemre. Rengeteg marhaságot pofáztak, a végén már inkább kisétáltam. Szerinted számíthatok valamiféle büntetésre vakmerőségemért? – kérdezte, miközben letett egy doboz bontatlan, fekete cigarettát meg egy kis csomag cukrot tett le elé, afféle búcsúajándékként.
- Ne aggódj kedvesem, maradok barátod továbbra is, meg majd meglátogathatsz az új székhelyemen. Persze, ha szeretnéd, néha én is eljöhetek. – búcsúzott, majd el is indult az új irodája felé. Azt azért nem lehetett mondani, hogy mentes volt mindenféle gyomoridegtől, vagy félelemtől.
De mikor belépett az osztaga területére, el is múltak az efféle érzései. Úgy gondolta, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni azért, hogy jobb hellyé tegye a 11. osztagot.


*Ziege Dich, Dunkel Engel! : Mutasd magad, Sötét Angyal!