Két hónap el azóta, hogy Ai-chantól búcsút vettem a Kingyo-s randevúnkkor. Persze ez a búcsú nem örök, hiszen egy szupertitkos küldetés miatt rendeltek csak ki Karakurába, ám ettől még nem lesz sokkal könnyebb a helyzet. Persze, tudom én, hogy el is utasíthattam volna a missziót, azonban úgy érzem, hogy el kellett vállalnom, hisz nem olyan könnyű megfelelő személyt találni erre a feladatra. Saját magamat pedig alkalmasnak találom rá, ennek eredménye többek között az is, hogy még nem téptek szét, alig néhány diák utál, ők is csak azért, mert lusták futni, de oda se neki. Első sorban pedig még mindig shinigami vagyok. Jó, tudom én, hogy nem éppen egy mintapéldány, de én tényleg igyekszem mindig a legjobb formámat hozni, becsszó.
Hangosan sóhajtva sétálok hát Karakura utcáin. Néhány kisebb hollow támadást leszámítva eddig semmi komoly nem történt, amit magam sem értek. Bevallom őszintén, ennél akciódúsabb feladatra számítottam, nem mintha nem foglalna le így is ez a tanári meló. Ötven éve még kiröhögtem volna magam, ha valaki azt mondja, ide jutok, de egészen megkedveltem ezt az életet. A diákokkal együtt bujkálni a mosdóban, ha épp rá akarok gyújtani, de nem lehet, vagy épp a dohányzó tanárokkal parázni, hogy mi van, ha meglátnak, tiszta buli, de komolyan. Igaz, egyáltalán nem veszem komolyan a küldetés eme részét, de egyszerűen olyan szórakoztató volt azt látni, ahogyan a srácok ereiben megfagy a vér, ahogyan belépek hozzájuk, majd kétkedve pillantanak egymásra, miután tüzet kérek tőlük, hogy na. :/ Az élet meg azért van, hogy élvezzük, vagy mifene.
Lélekenergia érzékelésem szokás szerint elzárom, egyszerűen azóta idegesít, amióta tudom, hogy van ilyen. Pedig Ai szerint nem lennék olyan rossz kidouban, ha többet foglalkoznék vele, csak hát munka van vele, azt meg nem szeretem. :/ Amúgy is egyszerűen magas nekem ez az egész reiatsu érzékelősdi, sosem akartam vele többet foglalkozni a kelletténél. Így hát észre sem veszem, hogy épp megfigyelés alatt állok, amikor nekem kéne tulajdonképpen megfigyelnem. Épp a kedvenc gyorséttermem felé mentem volna, hogy a napi sajtburesz-kóla-sült krumpli menümet vigyem haza, amikor nevemen szólítanak. Az egész annyira váratlanul ér, hogy egy egészen röpke pillanatra ugrok is egyet ijedtemben, majd maradék önbecsülésem összeszedve fordulok hátra, hogy tarkómat vakargatva pillantsak a shinigamira. Nem ismerem, biztosan nem az osztagom tagja, akkor biztosan felismerném, de számomra teljesen ismeretlen a lány. Bár bizonyára nyomós indoka van arra, hogy eljöjjön ide. Bizonyára megtudtak valamit a nagyokosok odaát, Soul Societyben, és valami hasznos információval szolgáltatnának nekem. Már épp ideje volt, ha már itt tartunk. :/ S még csodálkozni, hogy nem jutottam előrébb az ügyben. :/
- Igen, én vagyok, ööö… – vakargatom kissé feszülten tarkómat, ettől pedig kicsit olyan tanácstalannak tűnhetek, de oda se neki. Ööö-zésemből talán egyértelmű, hogy a lány nevére szeretnék kilyukadni, hiszen jó lenne tudni, hogyan szólíthatom, bármiféle információval jött el idáig.
Mégis megejtek felé egy millió dolláros vigyort, tudjátok, olyat, amit a választási plakátokon meg a valóvilla műsorvezetőjén lehet látni, próbálván ezzel oldani a hangulatot. Kezeimet ekkor már leeresztem, s zsebembe rakom azokat. Mivel a póttestemben vagyok, így a hivatalos munkaruhámat hordom. A hűvös időre való tekintettel ez egy sportos melegítőből áll, bár a felsőm cipzárja szét van húzva, hogy a snassz, fehér-kék mintás pólóm is kilátszódjon. A nyakam vonalán talán egy pillanatra láthatóvá válik az a nyaklánc, amit Ai-chantól kaptam még szülinapomra, ám ezt pólóm alá rejtem, hiszen senkinek semmi köze hozzá
- Valami hír Soul Societyből? Esetleg a küldetésemmel kapcsolatban? Ami a jelentést illeti, még nem igazán történt semmi néhány kisebb hollow támadást illetően, úgyhogy nem tudom, mit várnak el tőlem. Keo épp nincs velem, ő ma korábban végzett. – kezdek bele a magyarázatba, miközben szórakozottan rúgok arrébb egy földre hajított energiaitalos üveget, s remélem, a kiscsaj azért tényleg ad nekünk némi támpontot. Minden esetre még tényleg nem tudok sokat mondani a küldetésemről, úgyhogy remélem, nem azért jött, hogy eredményeket lásson. Viszont mindenki ép és egészséges, ennek bőven elégnek kéne lennie, vagy nem?

Sejtettem, hogy hamarosan megérkezik az információs hálózat valamelyik tagja; nem igazán értem az ilyeneket, egyszerűen meghagyom ezt azoknak, akik értenek is hozzá, így inkább csak azt teszem, ami a dolgom, elfogadom a lány segítségét. Helyesnek tűnik, bár kicsit talán feszült. Nem is tudom, miért van ez az érzésem vele kapcsolatban, pedig érzelmi intelligenciám nem sok van, de valamiért csak ez a benyomásom róla és kész. Remélem, ennyiért még nem lincselnek meg.
- Ööööhm… Nem kell semmiért sem elnézést kérned, de igazán. – válaszolom már-már reflexszerűen, miközben elraktározom nevét. Jómagam az egyik oszlopnak dőlve fújom ki a füstöt, és pörgetem meg cigarettámat ujjaim között. Majd érdekesen, már-már kifejezetten bambán pislogok a lányra, amikor azt mondja, hogy nem a küldetésem miatt jött. Neeeem? Hát akkor mégis minek keresett fel? Első gondolatom valamiért Ai-chanra terelődött, s önkéntelenül is a medálomhoz nyúlok, amit még tőle kaptam. Természetesen mindig magamon hordom. Persze nem mutogatom senkinek, hiszen az az igazság, hogy valahol kicsit cikinek érzem az egészet annak ellenére, hogy amúgy tényleg tetszik a kulcs formájú kis nyakék, de végtére is senkinek semmi köze hozzá, hogy én mit hordok a nyakamban, éppen ezért inkább nem is mutogatom azt.
Szóval, mikor a lány azt mondja, hogy nem a küldetésem miatt jön, egyből a legrosszabbra gondolok. Mi van, ha történt valami? Végtére is Ai is hadnagy, és tökéletesen tisztában vagyok azzal, miféle veszélyfaktorral járnak a hadnagyok küldetései. Tisztában vagyok vele, hogy bár bohóckodásnak tűnik az, amit csinálok, valójában egyáltalán nem az, sőt, akár bele is halhatok. Nem tartom kizártnak, hogy Aira is valami hasonló missziót tukmáltak rá. Bármiért is jött ez a Mei, remélem, hogy nem valami szörnyű hírt jött közölni. Nem engedhetem, hogy Hisae megsérüljön, vagy valami még rosszabb történjen vele.
Egy pillanatra annyira megrémülök a szemem előtt lepörgő, képzelt lehetőségektől, hogy teljesen ki is szakadok a világból, így csak bambán pislogok, amikor a lány kezében a kardját látom meg. Bevágok szépen egy kifejezésekkel és érzelmekkel teli WTF fejet, hogy mégis mi baja van és minek rántott kardot. Ejj-ejj, ennél óvatosabb is lehetne, még a végén kiböki véletlenül a szemem. Bár lehet, jól állna nekem egy kúlos harci seb az arcom egyik felén. Csak nem biztos, hogy Ai-channak is tetszene, ráadásul ciki lenne azt mondani, hogy egy csajtól kaptam, hazudni meg nem szeretek, maximum a papírok ügyében, de az más, az megengedett.
- Na és mi közöm van neki a sanbantaihoz? :/ Jó, persze, röpke egy-két évig az osztag tagja voltam meg minden, de… Jól vagy, Mei-chan, minden rendben? – hátrálok egyetlen egy lépést, ezáltal az oszlop mellé állva, döbbenetemben pedig még a mostanra már leégett cigarettámat is elejtem. Szerintem ez a bige teljesen zakkant.
- Na figyelj, Mei-chan, én nem tudom, hogy ki mit mondott neked, de én igazán nem szeretnélek bántani. Szerintem egy nagyon aranyos lány vagy… Szép a kardod, mondtam már? Jó éles. – vakargatom idegesen a tarkómat remélve, hogy ezzel majd mindent szépen és remekül és fantasztikusan megoldottam. Én tényleg nem értem ezt az egészet. o.O’’’’ Pengéjének csupán egy-két milliméterre van szüksége ahhoz, hogy nyakamat érje, és bár legfeljebb a póttestem sérülne meg, én magam nem, a fájdalmat attól még sajnos megérzem, és ez nem az a jól eső izomláz, amit az erősítő gyakorlatok után tapasztalok.
A kezemben tartott holmijaim a földre ejtem, miközben kezeimet feltéve jelzem számára, hogy ne pánikoljon, nem akarom bántani. Nem lennék rá képes, de tényleg. Egészen biztos vagyok benne, hogy szegény lány teljesen buggyant, talán segítségre lenne szüksége, meg egy jó pszichológusra. Kár, hogy utóbbiból egyet sem ismerek. Áh, csak miért pont engem talált meg… Tényleg nem értem.
- Várj egy pillanatot… Kell az a cucc… tudod, póttest meg minden… Ehhehe. ^^’ – kezdek el kutakodni zsebeimben, azonban itt a kis probléma: sehol sem találom! Idegesen fordítom ki nadrágom és kardigánom zsebét is azért az apró tárgyért, amivel kiszakadhatok a póttestemből. Mellékes apróság, hogy a zanpakuto vége is alkalmas rá, de neeeem, Simán Csak Keisuke-sama sosem figyelt oda az elméleti órákon, így természetesen eszembe se jutna megkérni erre Mei-chant. Feszülten intek neki, hogy várja már meg legyen szíves, míg a többi holmimat is átkutatom, így már a táskámból repkednek kifelé a papírok, a pénztárcám, néhány lufi, pár DVD, kártyapaklik, meg ugyebár a sajtburesz csomagolások. De maga az a kis vacak? Sehol. Ilyen az én szerencsém. Úgyhogy nézhetek rá Mei-chanra vikunyapillantásomat bevetve, hátha akkor nem akar megölni.

Nem tehetek róla, tényleg sehol sem találom! Se a zsebemben se a táskámban nincs, sőt, még az üres cigisdobozaimat is nekiállok egyenként átkutatni, hátha mégis csak megvan valahol. Egy időben rossz szokásom volt ugyanis, hogy az öngyújtó mellett a gikont is a cigis dobozokba süllyesztem, mert így mindig kéznél van, de tulajdonképpen amióta egy remek kis tárcát használok, azóta nagyjából elszoktam ettől az egyszerű, s általam praktikusnak titulált módszertől. Eddig mindig bevált, sőt, most bizonyára az okozza ezt a kínos helyzetet, hogy ennyi évtized után eltértem ettől a szokásos módszertől. Hiába, a rutin már csak rutin marad… Nehéz tőle elszakadni. Ettől azonban még nem fogom megtalálni azt a nyomorék lélekcukorkát, hogy gebedne belé. Pedig a nőegylet nem kis pénzzel lehúzott csak azért, hogy enyém lehessen Alfred, a legtutibb gikonkan. Persze a csajoknak mind Chappy kell, de szerintem ő unalmas, sőt, gáz, hiszen mennyire trúbb már egy koponya! Tisztára, mintha minden nap Hello Queen lenne.
Éppen a táskám legrejtettebb zugait kutatom át, tudjátok, azokat az apró, kicsi zsebeket, amikbe az ember a koszos zsepijét vagy a csokipapírját tömi – bár én nagy szerencsémre egy száz yenest találtam benne, amit máris elsüllyesztek a zsebembe, tisztára gazdag vagyok - , amikor hirtelen egy lökést érzek, vagy nem is tudom, minek nevezzem, ugyanis a testem nem lökődik arrébb, csupán a lelkem. Épp időben reagálok ahhoz, hogy ne essek komolyat, kezemmel kitámasztom magam, hiszen ez már ösztönből jön, esni egyszerűen tudni kell, az első dolog, amit bármiféle harcművészet gyakorlójának megtanítanak. Hiába is gyűlöltem én, amikor annak idején ugyanazt a mozdulatsort, ugyanazt az esést kellett gyakorlatilag hónapokon át gyakorolni, az évek múltán rájöttem, hogy mesterem mégis csak tanított nekem valami hasznosat, hiszen ez a mozdulat az, ami megannyiszor megmentett a megaláztatástól. Ellenben a póttestemet már semmi sem fogja vissza, és sajnos látom magamat, mármint a póttestemet, amint a szemeim előtt taknyol el, szépen felhorzsolva az egész arcát. Talán az orra is eltört. Csórikám… Még szerencse, hogy ez az esés senkinek se fájt, legfeljebb nekem fog, miután visszamentem. Elég drága egy ilyet megjavíttatni, szóval ajánlom, hogy Kawaii Pszichopata-chan finanszírozza az ellátásom! >.>
- Még mindig nem értem, Mei-chan. – tápászkodok fel a földről és porolom le magam, úgy mellékesen a legnagyobb lazasággal, mintha pár perce nem épp az én nyakamhoz tartotta volna azt a szép kis kardot. Nem tehetek róla, nem bírom komolyan venni. Nők… Teljesen biztos, hogy nincs az az Isten, amiért én komolyan kezet emeljek rá, nőt elvből nem ütök meg, még edzések alkalmával is elég finom vagyok velük, és inkább hagyom, hogy elverjenek. Kivéve persze a lidérceket, de az… az más. Mindenki tudja, hisz ezt tanultuk az akadémián is.
- Jaaaaaa! Szóval AZ a felmérés! – csapom magam homlokon a felismeréstől. Talán valamikor Tomocchan említett egy ilyesmit, hogy időnként szokás letesztelni a hadnagyok erejét, de igazából már ebben sem vagyok biztos, csak hát Mei-channak biztosan igaza van. Nem tehetek róla, sosem olvastam el a szabályozós könyvet, sőt, általában soha semmit sem olvasok, legfeljebb az instant kaják hátoldalán lévő utasításokat, de néha még azt is kihagyom lesz, ami lesz alapon. Már csak azt nem értem, hogy miért pont egy sima tisztet küldtek. Jó, tudom, nem vagyok olyan szuperságosan erős, legalábbis én egyáltalán nem tartom magam annak, csak igyekszem magam szinten tartani, de azért mégis csak. Most hazudhatnék, hogy azért kaptam meg a hadnagyi karszalagot, mert mindenféle hőstettet hajtottam végre, valamint bizonyítottam a kapitányom – az előző kapitányom – előtt, hogy mekkora jó már, ahogyan forgatom a kardot, de az a helyzet, hogy ez nem igaz, csak arra kaptam a karszalagot, hogy egyszer megvigasztaltam Sukét egy kocsmában. :/ Ja, és ha már témánál vagyunk, miért pont a 3. osztag? Nem tudtam, hogy ők felelnek az ilyen felmérésekért… Nekem ilyet sosem kellett csinálnom annak idején. Még ha egy 10. osztagos, esetleg egy elsős lenne, az még érthető lenne, de áh, inkább hagyjuk, bele fogok zavarodni az egészbe. Nem szeretek túl sokat gondolkozni, mindig valamit elrontok a végére.
- Nem is tudtam, hogy az osztagnak új hadnagya van. Na és Chizuki taichou jól van? Majd add át az üdvözletem neki, szerintem még emlékszik rám. – válaszolom kedélyesen jelezvén neki, hogy semmi gond nincs azzal, amit csinál, én megértem, blablabla. Bár ez a hirtelenség… Legalább szóltak volna és én magam megyek el egy edzőterembe ahelyett, hogy azt kockáztatnám, hogy az emberek hullának higgyék a póttestemet. Nem beszélve arról, hogy mivel hadnagy vagyok, egy pecsét is elzárja erőm jelentős részét, így ez a nagy erőfelmérősdi sem lesz pontos. Érthető mondjuk, miért van rá szükség, nehogy kárt tegyek szegény emberekben Karakurában, de azért na, ha az erőmet akarják felmérni, így nem fog működni, vagy de?
Persze teljes lazaságom ellenére azért tudom, mikor kell reagálni egy támadásra. Egyik pillanatban még csak tarkómat vakargatva agyalok azon, hogy mi is ez az egész, mi értelme van és miért nem hagynak békében dolgozni, a másikban viszont néhány pillanatra látszólag eltűnik általános szórakozottságom. Úgy sincsen más választásom… De bántani akkor sem fogom szegény kislányt. Egyrészt, mert lány, másrészt, mert túl aranyos. :/ Zanpakutomat azért előhúzom sayájából, törzsemet pedig hatvan fokosan elfordítom, ahogyan kezem is lendül, hogy blokkoljam csapását. Igyekszem a lehető legkevesebb fájdalommal lezárni ezt az egész bohóckodást, egyszerűen a magyarázat ellenére sem látom benne a logikát. Márpedig ha én nem látok valamiben logikát, ott valami nagy baj van.
A pengék fémes csattanással ütköznek, s ha jól csinálom műveletem, a lendülettől Mei kardja megremeg, s egészen csuklójáig hasít némi fájdalom. Ha véletlenül úgy érezné, túlerőltette a csuklóját, akkor remélhetőleg nem akar továbbra is Tomocchan-féle felmérőket játszani pont velem és pont itt. Bízok sikeremben, igaz, mindez azon is múlik, hogy ő maga hogyan fogja kardját.
- Nem bánom, de akkor sem értem, mi értelme. Küldetésen vagyok, Mei-chan, nem ért volna rá, míg visszamegyek Soul Societybe? – sóhajtok egyet és túrok bele a hajamba megadóan. Fejemet kicsit lefelé szegem, majd végül, miután alaposan összekócolom tincseimet, vigyorogva pillantok vissza rá. – Hát akkor sok sikert a felmérésedhez, Mei-chan. – húzom végig még mindig összeérő kardjainkat úgy, hogy egy kicsit forgatok is rajta, így Mei kardját kicsit hátratántoríthatom. Klasszikus, gyakran használt blokkolási mód, gyakorlatilag a legfontosabb hárítási elem kenjutsuban. Ezután hátrébb shunpozok kicsit, kezdetként pedig a kensei nevű technikával csapok a levegőbe kettőt. A vágások hangsebességgel haladnak Mei felé, ám szándékosan úgy indítottam meg mindkettőt, hogy csupán a lány mellett haladjanak el, s még véletlenül se hasítsák fel bőrét. Mondtam már, nem fogok egy ilyen aranyos lányt bántani. :/ Remélem, azért megkapom azt a jelentést, kíváncsi vagyok, milyen jókat ír rólam.

Nem értem. Egyszerűen nem. Amikor én voltam a 3. osztag tagja, nem utasítottak arra, hogy legyek már olyan kedves és zaklassak be néhány hadnagyot a szupertitkos küldetéseik közepette, de ehh… Sajnos hiába gondolkozok a titok nyitján, mert annyit érzek belőle egyértelműen, hogy valami nem jó, valami egyszerűen csak nem az, de tudjátok, hogy megy ez. Minél többet gondolkozol rajta, annál rosszabb lesz, annál több dolgot keversz bele valószínűleg totál feleslegesen, annál kuszábbak lesznek a szálak, és annál jobban fáj a fejed. Az én fejem meg már igencsak fáj, hiba volt ennyire megerőltetni az agyam, de egyszerűen úgy érzem, hogy valami sántít az egészben. Bár… Mei-chan azt mondja, a sanbantai új vezetőséget kapott, tehát biztosan felvettek valami új profilt vagy mit. Fene érti ezt a munkakörös izé-bizét, de valahol már nem is érdekel. Egyszerűen akkor sem tudom felfogni, miért kell nekem egy ilyen aranyos cukipofit bántanom. :/ Fenébe is, inkább hagyom, hogy ő bántson, nem lehetek szemét. Bár a kardot jól forgatja, hiszen gond nélkül kivédte a cselemet, pedig igazán szép lett volna, ha hagyja magát, és akkor most fájó kézzel ugyan, de komoly sérülések nélkül mehetne haza jelentésezni. Tudom, reménytelen a helyzet, de próbálkozni azért még szabad. Na meg ha sikerült kivédenie támadásomat, lehet, arra sincs szükségem, hogy hagyjam magam, mert anélkül is legyőzne? Mindegy is, én már döntöttem, nem szóltak nekem erről az egészről előre, na meg a szupertitkos küldetésemet végzem, vagyis hagyjanak békén ezekkel az ostoba felmérésekkel. Köztudott tény egyébként is, hogy nem az erőm miatt válogattak be hadnagynak, hanem mert olyan kurva jó fej vagyok, és mert hajlandó voltam fizetni pár kört Kenpachi ivójában még az előző kapitánynak. Régi szép idők.
- Bocsánat, Mei-chan, tudod, már két hónapja Karakurában vagyok kénytelen élni minimális kommunikációval Seireitei felé, remélem, elnézed nekem. :/ – térek ki a kidou elől – ebből a távolságból ez nem okoz olyan nagy gondot. Mei-chan velem ellentétben véresen komolyan gondolja az egészet, kis híján eltalált vele! o.O Eh, nők. :/
Hangnemem kicsit ironikussá vált, miközben egy védekező formát veszek fel, amíg a shunpozo Mei-chant várom. Még gyerekkoromban tanultam, a kenjutsu alapjai közé tartozik, és mindig segítségemre van. Lábaim shunpo használata nélkül is kellően gyorsan mozognak, hiszen nem feltétlenül van szükség rá, hogy megfelelő gyorsasággal tudj mozogni. Ebben a védekező formában pedig mindennél fontosabb a gyorsaság, és a megfelelő lábmozgás. Mei-chan mozdulata elől így könnyedén térhetek el, egyúttal nekem is van lehetőségem arra, hogy amíg kissé lehajtott gerinccel, ám ezáltal szinte puskagolyóként kilőve magam Mei-chan nyitva hagyott oldalát vágjam meg. De nem teszem meg. Éppen csak elhúzom mellette kardomat jelezve, hogy egy komoly ellenfél ellen talán most vesztett volna – persze ha nem fordítja ki törzsét a megfelelő időben és a megfelelő szögben, hogy védekezhessen - , de egyébiránt még egyenruháját sem vagyok hajlandó felsérteni. Csak nem és kész. Nem fogok bántani egy kiscsajt. Lehet, sértő lehet számára, hogy nem veszem komolyan, pedig tulajdonképpen nem is erről van szó, én csak szimplán nem vagyok olyan, hogy nőt megüssek. Persze az arrancarok kivételek, de hiszen ők az ellenségeink, szerintem el lehet nézni nekem. Vagy nem?
- Na és kikből áll az új vezetőség? Ha szabad kérdeznem. – fordulok meg precízen, mindeközben kardomat a másik kezembe egyensúlyozom, hiszen jobb kézzel valamivel jobban mennek a kidouk. Tulajdonképpen most sem támadni készülök, kidoukkal nem is merek, inkább az ellentámadásra várok. Törzsem a sejtésem szerinti irányba fordítom, és a Bakudou 8: Seki szavak elmormolása után idézek meg egy egyszerű körpajzsot. Ha számításaim helyesek, akkor a következő csapását kivédheti, már ha nem kalkuláltam félre, honnan is indítaná a következő meglepetés akcióját.

Mwahahaha, majd én úgyis kihúzom belőle, hogy kit tisztelhetek új kollégámként. Bevallom, nem kifejezetten az új kapitány érdekel, a legtöbben amúgy is elszálltak kicsit maguktól, Kamin kívül nincs is nagyon olyan, akivel eljárogatnék szakézni, meg persze ott van NaoNao, de még nem igazán sikerült megemésztenem a tényt, kavicskapitányt csináltak belőle. Meg tulajdonképpen nem is kapitányként tekintek rá, ami biztos tök nagy bunkóság tőlem, mert nem vagyok képes kimutatni felé feltétlen tiszteletemet, csak éppen szarom le az egészet, nekem ő NaoNao és kész, mit kell ezen magyarázni? Nem hiába mi vagyunk a legcsaládiasabb osztag, legalábbis én már az első pillanattól kezdve azon igyekeztem, hogy minél jobb kapcsolatot alakítsak ki az osztagom tagjaival, mert hát egységben az erő vagy mi, és hogy akarunk mi egységet, ha nem csak az edzéseken szenvedünk közösen, hanem akkor is, amikor valakit azért küldenek az első osztagból, hogy leellenőrizze munkánk? Képesek vagyunk akkor is megjelenni a másikkal nyilvánosan, ha előző nap totálisan beégette magát, mert mondjuk részegen bekommandózott a 12. osztagba egy szál alsógatyában, meg ilyenek, ami már az abszolút összetartás jele. Mondom én, hogy a hétvégi póker partik megfelelően összekovácsolják a közösséget.
Na, de nem csak a társaság motorja vagyok, hanem hadnagy is, és azt hiszem, emiatt kérték meg szegény Mei-chant, hogy nézze már meg, mit tudok. Vagyis azt hiszem, valami ilyesmiről van szó… Mindegy is, kúlosságom tudatában biztos vagyok benne, nem sülhetek fel, én nem ismerhetem ezt a fogalmat vagy tizenhárom éves koromtól fogva, bár tulajdonképpen már akkor király voltam, amikor megszülettem, hiszen máris két meztelen nővel feküdtem egy ágyban.
- Nem bánom, Mei-chan. – adom meg magam a kis üzletre, és elfogadom ajánlatát. Bár nem teljesen korrekt, ami azt illeti. Nyugodtan a szemembe is mondhatná, ha egyszerűen nem akarja elárulni, kik ők, de eh, nők. ._. Nem is értem, minek akarom őket megérteni.
Lehet, kicsit hülyének ítél el, és talán igaza is van, azonban gyermekkorom óta tanulom a harcművészeteket, ugyanúgy a pusztakezes, ahogyan a fegyveres harcot is, így nem tartok attól, hogy komoly bajom eshetne, sőt, kifejezetten biztos vagyok a győzelmemben. Az első támadás hátulról érkezne, ám van egy olyan röpke megérzésem, hogy ez csak álca, csupán a csapda része. Persze ha hátulról csapna le rám, azzal sem okozna nekem sok fejfájást, sőt. Kifejezetten számítok az ilyen támadásokra, most azonban ösztöneimre hallgatva mégis egy másik irányba, majdnem szembe indul meg pengém, hogy katanám pengéjének oldalával hárítsam a támadást – ugyanis mindig ezzel a laposabb, szélesebb felülettel kell hárítani, bár ezt a kezdők általában nem szokták tudni. Fellélegeznék, hogy az elsőnek vége, vagyis egy nevet már bezsebelhetek a kettőből, ám ekkor az orrom előtt olyan látvány fogad, amit nem tudok mire vélni. Vagyis tudok, de… Komolyan. Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz!
Pedig sajnos igaz. Egy suhancot látok az orrom előtt, aki a testemet vizslatja, mármint a póttestemet. Zsebeimben kutakodva halássza ki a lélekmobilomat, cigarettámat és öngyújtómat ahelyett, hogy inkább tisztességes karakurai polgárként egy mentőt hívna szerencsétlen ájult énemnek. Talán fel se fogja, hogy kicsit „hulla vagyok. ._. Kezei ezután már kiborult aktatáskám felé nyúlnak, és egyből ki is szemeli pénztárcámat, amiben az összes vagyonomat tartom. Teljesen megfeledkezek a harcról, bambán, tehetetlenül, felháborodva teszek meg egy lépést előre, hogy megakadályozzam. Akkora sokk ért, hogy jóformán kiment a fejemből Mei-chan meg a Trimágus Tusája, minek következtében jobb karomon egy néhány centi mély vágás keletkezik. Értetlenül pislogok hol Mei-chanra, hol a sebemre, hol a tolvajra, aki már épp a pénztárcám tartalmában turkál. Még az Ai-chanos képemet is kihalászta, amit ezután a földre hajít, mintha csak egy piszkos papír zsebkendő lenne. ._.
- Lenyúlja a fizetésem!!4!!!!négy!4!!!!gyöktizenhat – akadok ki a helyzetre és nézek rá Mei-chanra úgy, mint aki nem tudja, mit csináljon. Neheeeem, nem fogom hagyni, hogy ellopja a pénzem. >.> Kardomat eddig leengedve tartottam, most azonban kissé megemelem és elsuttogom shikai-om hívószavát. Természetesen shinigamiként nem fogok rátámadni egy emberre, éppen csak ki akarom gáncsolni egy árnyékkal meg visszalopni tőle azt, ami az enyém.
- Figyelj a testemre egy pillanatra, Mei-chan, van egy kis elintéznivalóm. – iramodok meg a tolvaj után, néhány árnyék pedig szürreális módon kezd el mozogni, hogy kigáncsolják a galád tolvajt. Neeeem, az én tanári fizumat aztán senki sem lophatja el. ¬_¬

Fúúúúú. >.> Reagálom arra a suhancra, aki merészelt nem mentőt hívni, hanem inkább szépen kirabolni szegény, élettelen póttestemet. Mert mi az, hogy csak úgy kirabol, ha?! ¬_¬ Nem érdekelnek a következmények, de azért következetesen csak úgy gáncsolom ki néhány megremegő, szilárd anyaggá váló árnyékkal, hogy a fejét ne verje be. Bár ha beverné, az sem érdekelne. Na meg különben is, mi az, hogy pont az én tárcám kell ennek a kölyöknek? Ráadásul az arcára is emlékszem testnevelés óráról, az egyik felsőbb évfolyamba jár a kis görcs, én meg leszek olyan kedves, hogy úgy leizzasztom a következő órán, hogy élete végéig emlegetni fogja.
Zsebre vágom az elorzott pénztárcámat, és faképnél hagyom a tolvajt. Lehet, kicsit túlreagáltam a dolgot, de szarom leeee, az én holmijaim között csak ne matasson idegen. Minden vagyonom ebben a nyamvadt pénztárcában van, lehet, még a lakbért sem tudtam volna kifizetni, ha nem állítom meg időben, és akkor még szót sem ejtette arról a szupertitkos kis tervemről is, amivel Ai-channak készülök. >.> Bár arról még nem beszélek, egyrészt, mert tartok tőle, hogy Keo pofán röhögne, másrészt pedig még én is ideges vagyok, ha erre a dologra gondolni. Hol maradt a kúlságom és a hidegvérem? Eh, és mindent egy nő miatt… :/ Bár valamiért még sem bánom, hiszen Ai tökéletes nekem, én is tökéletes vagyok neki, így hát mi másról is kell itt beszélni?
- Visszajöttem. Köszönöm, Mei-chan. |-( – guggolok le szerencsétlenül járt póttestem mellé, és a fejemet csóválom tehetetlenségemben. A tárcámat a táskám egy legbelső, rejtett zsebébe rakom, ahova máskor a piszkos papírzsepiket szoktam betömködni, talán ott nem találja meg senki. A többi holmim csak bevágom a táskába, amúgy sem szoktam rendet rakni, pláne nem így. Végezetül a közeli fák és épületek árnyékait közelebb „húzom” póttestemhez shikai-om segítségével, hogy takarjanak valamit gigaiomból. Így kellőképpen rejtve marad az esetleges kíváncsi szemek elől, bár remélem, nem túl feltűnő, hogy a környéken az épületek, fák és oszlopok árnyéka elég természetellenes. :/ Meg ezzel Mei-channak is elárultam valamennyit önkéntelenül is képességemből, de oda se neki.
- Á, teljesen bebuktam a másodikat! Inkább kezdjük újra, és ha ismét kivédem, majd akkor elárulod nekem, na, hogy tetszik? – forgatom meg zanpakutomat kezemben természetesen. Arra már bizonyára rájött magától is, hogy az árnyékokhoz van köze annak, amire a kardom képes, de még nem mutattam meg igazából sokat neki belőle. Na persze, ami késik, az nem múlik. Elvigyorodok arra, amikor Mei-chan megint azt a tesztet említi, bár én a magam részéről már kifejezetten unom, hogy ezt a tesztelősdit kell csinálnom, mert nem és kész, oké? :/
- Döntöttem, Mei-chan, a hadnagy nevét akarom előbb megtudni. De előbb – találj meg. *>* – suhintok egyet zanpakutommal a levegőbe, mire tömény sötétségbe borul az egész környék. Igeeeeen, jól gondolod, bújócskázunk. *<* A tömény, füstszerű, végtelen feketeség teljesen beteríti az egész környéket, én pedig… én pedig már itt sem vagyok. A legfontosabb különbég köztem és Mei-chan között az, hogy én tökéletesen átlátok a sötéten. Nem tudom, miért, de látok. Talán zanpakutom akarja, hogy lássak, nem tudom.
A kezembe veszek néhány kavicsot és magasan a levegőbe shunpozok, hogy egy kavicsot (bocsáss meg, Kavicskapitány, szent cél és a trollság érdekében teszem, majd veszek PonPonKavicsnak PonPonKavics-Eledelt), dobjak Mei-chantól néhány méterre, csupán azért, hogy azt higgye, ott vagyok. Ha a cselt beveszi, akkor biztosan megfordul majd, mert azt hiszi, a hallására támaszkodhat, és hogy majd biztos ott mászok a háta mögött, pedig nem, valójában több méterrel valahol felette egyensúlyozok a levegőben. Időnként újra és újra eljátszom vele ezt a trükköt, ha beveszi. Hisz nem csak a látását, hanem ezáltal a hallását is elvettem. Hogy mennyire jó játék is ez a bújócska.

Nem mondom, hogy ideges vagyok, mert nem vagyok ideges. >.> Na jó, csak egy kicsit, de ki ne lenne az, ha éppen kirabolják, ráadásul a szeme előtt, lélektestben ácsorogva a gigai fölött? Én igazán nem akartam bántani, és annál többet nem is kapott, mint amennyi még belefér a shinigami etikumba vagy mibe, mert hát mi embereket nem bánthatunk, védelmeznünk kéne őket, vagy mi, ezért is vállaltam el ezt a küldetést Karakurában, aminek köszönhetően most itt vagyok, tehát az a suhanc még csak annyit se kapott, mint amennyit megérdemelt volna, hogy rohadna le a keze.
A trükköm a magam részéről zseniálisnak tartom, hisz mi más is lennék én magam, ha nem zseniális? Az önbizalmam a helyén van, nem is kéne ennek másként lennie, és ha kéznél lenne a férfiegyletes egyennapszemüvegem, már biztosan azt villogtatnám, mert csak úgy miért is ne, azonban mi értelme ebben a fene nagy fekete ködben napszemüveget viselni? Lélekenergiám nem fojtom el, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy azt hogyan is kell, és tudom, hogy emiatt kicsit hátrányban lehetek, azonban mindezt néhány kaviccsal ellensúlyozom. Egészen szórakoztató megtrollkodni az egész helyzetet azzal, hogy jóformán végig valahol Mei-chan feje fölött álldogálok a levegőben, mint akinek semmi jobb dolga nincsen, és időnként egy-egy kavicsot dobok Mei mellé valahová, hogy azt higgye, én vagyok az, aki épp elsuhant mellette. Ugyan az én látásom sem tökéletes ebben a fekete árnyködben, azonban pont elég ahhoz, hogy tökéletesen eligazodjak, és képes lehessek teljes erőmből harcolni. Ugyanakkor szemeim is viszonylag gyorsan idomulnak az új viszonyokhoz, bár néhány másodpercig még nekem is pislognom kell, míg hozzászokok. Zanpakutom elfojtott nevetéséből ítélve őt is pont annyira szórakoztatja a kis tréfa, mint engem, nem hiába ő lelkem másik fele, mindig is jól megértettük egymást. Még ezek után mondja nekem, hogy nőjek fel végre hozzá. >.>
A harmadik kavicsot dobom épp el egy teljesen random irányba azt várván, hogy Mei-chan ismét ugorjon egyet, mert mekkora jó móka már az egész. Felfigyelek ugyan a megváltozott tartásra, azonban úgy vélem, hogy ezzel épp egy másik irányba próbál felkészülni, hogy lecsaphasson, azt várván, hogy én leszek ott. Tévedtem, vagyis csak félig, mert én kifejezetten arra számítottam, hogy a háta mögé, esetleg jobb oldalra fog célozni, ehelyett pontosan sikerül megtalálnia „rejtekhelyemet” önmaga fölött néhány méterrel. A támadás okozta meglepetés olyan váratlanul él, hogy csak akkor veszem észre, hogy baj van, amikor a lány pengéje már megkóstolt belőlem egy darabot. Oldalamon egy néhány centis vágás éktelenkedik, az égető, csípős fájdalom figyelmeztet arra, hogy elcsesztem. Ugyanakkor éppen eléggé észhez térek ahhoz, hogy a kidou útjából. Mindeközben bal kezemmel a vágást markolom, felszakadt uniformisomon egy egész nagy vértócsa keveredik. Mei-chan kicsit túl komolyan veszi ezt az egészet, és látom rajta, hogy ő tényleg nem viccből csinálja az egészet, de én akkor sem leszek hajlandó arra, hogy komolyan küzdjek ellene.
Felszisszenek a fájdalomra, de igyekszem jó képet vágni hozzá; megszüntetem a sötétségfelhőt, az egész az árnyékomba folyik, majd megszemlélem a sebet, amit én kaptam. Szép, tiszta vágás, és elég mély is, ráadásul fáj, de ezt nem fogom Mei-chan orra alá kötni.
- Yare-yare… Figyelmetlen voltam. :/ Moroude gokusotsu. – fejezem be a sebbel való babrálást, majd egyszerűen csettintek egyet zanpakuto támadásom kimondása után. Ennek hatására Mei árnyéka – ami eddig a háta mögött volt – elé kerül, a fényekkel teljesen természetellenes módon. Azt is megfigyelheti, hogy az árnyéka teljesen más pózban áll és mozog, mint amiben ő van, mert hát kell egy kis fun, az sosem árt. Az árnyék tesz egy olyan pukedliző mozdulatot, mint ahogyan a királylányok meg hercegnőkisasszonyok szokták, majd végül különös módon egészen kiemelkedik az aszfalttól, egészen háromdimenziós hatást kölcsönözve neki ezáltal. Mei-chan saját árnyéka lesz most az ellenfele, miközben én hawaiididzsizek alig pár méterrel tőle, az árnyék pedig szinte szó szerint életre kel. Minden áron azon van, hogy elgáncsolja Mei-chant, egyszerűen megfogja a bokáit és megpróbálja elérni, hogy egyszerűen elessen. Különös módon az árnyék nem csak tapintható, hanem rendkívül hideg is, mintha fagyból állna az egész. Kicsit groteszk lehet a látvány, de engem szórakoztat. Tudom, hogy utálni fog emiatt, de na, akkor sem várhatja el tőlem, hogy megüssem.

Körülbelül úgy ácsorgok pár méterre Mei előtt, mintha semmi jobb dolgom nem lenne és nem most nyársalt volna fel picikét a zanpakutojával. Bízok benne, hogy előbb vagy utóbb eláll a seb vérzése, és minimum egy adag fertőtlenítőre és jó sok kötszerre szükségem lesz, de tulajdonképpen nem olyan vészes. Na meg, ott van ama tényező is, miszerint a póttest regenerál valamelyest, úgyhogy tulajdonképpen elég lenne várakoznom benne egy-két napot, hogy teljesen eltűnjön szerencsére. Bár kissé aggaszt a tény, hogy a seb vérzése nem igazán akar elállni, de csontot és fontos szervet nem ért, csupán húsom lett megszabdalva egy cseppet. Fájdalmas, igen, de annyira nem, hogy ne tudjak koncentrálni. Nem kevés erőfeszítésbe kerül, hogy ne mutassam ennek jelét, és néha nem bírom ki, hogy fel ne szisszenjek, de semmi különös indokot nem adok arra, hogy Mei esetleg pánikba essen. Nem akarom, hogy aggódjon miattam, különben is, az én hibám, hogy egyáltalán nem vettem komolyan, de nekem ez így jó, és tulajdonképpen nem bánom az egészet.
Vigasztal viszont, hogy cserébe nem kicsit szórakoztat Mei-chan és az árnyéka. Szerintem illik hozzá a pukedlizés, nem is tudom, miért pont ez jutott az eszembe, egyszerűen bevillant és kész. Vigyorogva szemlélem a kibontakozó eseményeket, nem bírom ki, hogy ne mosolyogjam meg, amikor megpróbálja átvágni az árnyékot a kardjával. Persze az mit sem ér, hiszen ezt a sötétséget átvágni nem lehet, hiszen lényegébe véve csak egy árnyék az egész. Természetesen nem engedném, hogy baja essen, ha sikerülne kibillentenem Mei-chant az egyensúlyából, tennék róla, hogy az árny gyengéden el is kapja őt, mielőtt még földet érne. Erre azonban nincs szükség, amikor meglátom, hogy Mei egy kidout kezd el megidézni, amivel sikeresen el is éri, hogy az árnyékot megtörje. Nem sérül ugyan, de ahol a fény éri, ott feloszlik, és így megszűnik a hatás, amit eredetileg szántam neki.
Szándékosan nem teszek semmit a lekötő mágia ellen, holott el tudtam volna érni, hogy ne találhasson el. Egyúttal Mei-chan árnyékát is visszaterelem a normális helyzetébe, aki egy nagyon elegánsan meghajló mozdulat után táncol vissza a helyére, a lány mögé, valamint magam mögé árnyakból egy kényelmes kis fotelt varázsolok. Miután a végtagjaimat összeköti a mágia, olyan teljes nyugalommal ülök le az árnyékokból összeeszkábált és három dimenzióssá változtatott fotelre, mintha nem éppen most győztek volna le, vagy tudom is én. Nem érdekel ez a harc, én nem fogok egy olyan shinigamit bántalmazni, mint Mei. Edzéseken is mindig kímélem a nőket, ami azt hiszem, teljesen természetes. Vannak, akiknek ez nem szokott tetszeni, de ez van, ezt kell szeretni.
- Gratulálok, Mei-chan, legyőztél. – vágom be az ártatlan vikunyapofi képemet, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, csak éppen fél bevallani. Felfigyelhet arra is, hogy mindeközben nekem árnyékom nincsen, ahogyan összekulcsolt kezemben lévő zanpakutom, és a közvetlen környezetemben lévő tárgyak – villanyoszlop, épületek, fák – sem vetnek árnyékot. Mindet magamhoz hívtam, saját kényelmem érdekében.
- Na és akkor, az üzleti rész. Azt ígérted, a hadnagy nevét megtudhatom. Eloldoznál? – ücsörgök továbbra is az ülőalkalmatosságon; amikor a sérülésemet akarja megnézni, néhány árny vegyül oda, hogy eltakarja előle. Nem kell neki látnia, majd rendbe jövök magamtól is, remélem. Minden esetre bízok benne, hogy nem vészes. Annyira.

//Köszönöm a játékot, Mei-chan. *megcirógatja a haját* xD//