Karakura, Karakura te csodás egy város, és tudnám, hogy miért mindig itt kötök ki? Lusta vagyok egy másik városba menni, vagy micsoda? Szerintem tényleg az vagyok, nem akarok már más nyelven megtanulni, sőt, ott nem is biztos, hogy találkozhatok olyan személyekkel, akik látnak is. Márpedig nincs hangulatom most az emberekhez. Egy kis magány, sör, és fekvés a parkban, egyedül, és éjszaka, nincs is ennél depressziósabb látvány. Oké, annyira nem lehet az, ha az egyik karom a fejem alatt van, a másikkal a cigit tartom, és néha az ajkaim közzé veszem, Orgo meg mellettem „heverészik”. Inkább úgy mondanám, hogy méltóan ünnepelem meg ezt a fos ünnepet, amiért az emberek annyira rajonganak. De most komolyan, vannak olyanok, akik látnak minket, meg minden, és mégis, tartják a karácsonyt. Ennek mi a fasz értelme lehet? Ha el is hinnék azt, amit ünnepelnek, akkor minket minek gondolhatnak? Érdekes kérdések, és elég esélyes, hogy hülye válaszokat is kapnék, ami meg nem éri meg a fáradtságot. Inkább elfogadom azt a tényt, hogy nehezen kiismerhető mindenki, és vannak olyanok, akik valamibe kapaszkodni akarnak, és ha ez a Karácsony, hát legyen. Nem fogom szóvá tenni, sőt, még vigyorgok is hozzá, csak hogy ne én legyek a rossz gyerek, aki virgácsot kap, és nem cukrot.
Ezt a kellemesnek nem igazán mondható gondolatmenetet félbeszakítja az, hogy egy Shinigami jelenlétét éreztem meg. Hm, talán az ajándékom lesz majd? Bár mi is számít ajándéknak? Az, ha le kell vernem, vagy beszélgetni vele? Nos, amilyen rossz a kedvem mostanában, az elsőre szavazok. Egyre inkább közelebbről érzem a jelenlétet, de még nem foglalkozok vele, van cigim, és elsőnek el kell kopnia, utána pedig majd csak lesz valami.
Oldalra fordítom a fejemet, hogy láthassam, ki is érkezik. Hm, szőke haj, jó alak, ismerős arc, a neve meg valami: Shimuka, Shimike, vagy Shizuca, meg vaaaan, Shizune. Igen, ez már meg is van. Felülők, és egyenesen rámeredek.
- Hali, rég találkoztunk, látom élsz, akkor legutóbb sikeresen eljutottál a segítségig. De bocsi, hogy ezt mondom, sajnos ki kell engednem azt, ami felgyülemlett bennem, és ha jól emlékszem, te ismered Shiroichi Anaot, igaz? Tényleg bocsi, nem személyes, vagy valami, nem miattad van, hanem miattam. – lehajolok Orgoért, majd kiegyenesedés, és támadás. A közelébe Sonidozok, jobbomba tartva Orgot, egy fentről induló íves vágással nyitok.

Havazik. Kiskoromban mindig imádtam a havazást. A hófehér táj olyan gyönyörű, mintha megannyi tündér borítaná be a fákat. Ilyenkor mindig lehittem, hogy varázslatos dolgok történhetnek. Gyermekkén naphosszat néztem az ablakból, párszor még kilógni is megpróbáltam. Olyankor Shizuo általában mérgelődött rajtam, mikor visszahozott és csupa víz lett a ruhám. Utána napokig köhögtem, a hideg levegő általában nem tett jót. Igazis.. milyen gyenge kisgyerek voltam, ugyan örömmel gondolok vissza a szép percekre, de nemrég rájöttem, gyermekként sok mindent nem értettem. Úgy emlékszem vissza, hogy a bátyám szeretett? De valóban így volt? Mostanra inkább úgy hiszem ámítás volt.
A karácsonytól rossz érzések támadnak bennem. A család ünnepe mi? A szereteté, az ajándékoké, az együttlété. Ezért vagyok most egyedül az emberek világában? Nevetnem kell saját magamon! Egy olyan emberre vágyok, aki már rég halott! Miért nem tudom elengedni, mióta újra láttam? Átkozott küldetés! Miért pont most kellett felbukkannia?! Mikor már majdnem mindent elfelejtettem életemből?! Miért kellett felidéződnie pont most? Már a karácsonyi süteménynek sincs olyan illata. A kirakatokban álló édességek és ételek láttára sem csordul ki a nyálam. Eredetileg azért jöttem ide, hogy bevásároljak karácsonyra. Sok-sok ízletes süteményt és finomságot szerettem volna venni? Ehelyett mit csinálok? Ez egyik sikátorban kibújtam a gigaiomból, remélve, hogy ha nem látnak engem, akkor jobban leszek. Tévedtem, most pedig menekülök a sok boldog arc elől. Időnként még őt is meglátom, persze tudom, hogy nem lehet itt. Menekülök? Hát nem szánalmas? Olyan fancsali képet vágok, hogy a citrom hozzám képest nem is savanyú.
Are? Hová jutottam? Annyira menekültem, szinte már futottam ki a tömegből. Úgy tűnik a tervem, hogy csendesebb helyre menjek túllőtt a célon, ugyanis itt egy embert sem látok. Egyetlenegy szerencsétlen kósza lelket sem. Bár azt hiszem, jelen helyzetben ennek örülök. Nyugodtan sóhajtok, hátha így el tudom kergetni a rossz gondolatokat. A mélydepresszió nem segít megoldani semmit. Ahogy gondolataimba mélyedve trappolok a hófödte talajon, egyszer csak valami ismerős szag csapja meg az orrom, és erről eszembe jut egy már azt hittem elfeledett emlék. A parkhoz kötődik első találkozásom egy arrancarral. Milyen nosztalgikus! Mélyet szívok a levegőből, és szinte érzem a jelenlétét, a lélekenergiáját, pont arra amerről találkoztunk. Várjunk? Olyan mintha tényleg érezném…
- Te itt? – Hogy is hívják? Mex? Keksz? – öööÖÖÖ Rex? – Mondom ki hangosan az utolsó nevet. Hmm Rex? Miért egy kutya ugrik be erről? Kit izgat? Nem nevethetem ki, amiért ez a neve… Nahát, úgy tűnik megismer. Akkor nem tévedetem? Pedig borzalmas a memóriám, akár tévedhettem is volna, mint már annyiszor. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, talán mégsem leszek egyedül? Kit izgat, hogy arrancar, ha rendes srác. Csak bólintok egyet, ha alátámasszam elméletét a túlélésem okáról. – Látom, te is összeszedted magad. Pedig nagyon pórul jártál a múltkor. – Mondom kicsit gúnyolódva, bár azért próbálom éreztetni, hogy viccelek. Kérdőn biccentem oldalra a fejem, mikor Anaoról kérdez? Mégis kit érdekel az a kis pióca? Bólintok, ki ne ismerné azt a piromán törpét? Micsoda? Mi van miatta? Meglepetten ráncolom a szemöldököm, nem értem mégis miről beszél. Felegyenesedik, és a fegyveréért nyúl. Egyik lábammal hátrébb lépek, és kérdőn nézek rá. Ugye nem akar megtámadni? – Te meg… - De be sem fejezhetem a mondatom, ugyanis a kaszája máris a fejem fölé emelkedik, majd megpróbál kettévágni. Áldom az eget, hogy a gigaiomat már levetettem. Mielőtt elérne, hátralendülök, két kézre állok, majd átlendülök és két lábra érkezem – Mi a fenét művelsz?! – Teszem föl a kérdést dühösen! – Mégis mivel érdemeltem ezt ki?! Azt ne mond, hogy a kis giliszta tehet róla!! – Teljesen felháborít a dolog, bár remélem, csak véletlenül megcsúszott a keze…
~ Megcsúszott mi? Akkor biztos véletlen állt fel és vette magához a fegyverét, mielőtt megcsúszott a keze nem… Idióta! RÚGD SZÉT A SEGGÉT! ~ Nem! Nincs indítékom… még… Az erőm is le van korlátozva… A hadnagyság átka, és egy arrancar kedvéért nem fogom szétverni a helyet!
– Nézd, nem értem mégis mi a pokol bajod van, de mivel nem vagyok jó passzban, kiegyezhetünk… Vesztettem és gyáva kutyaként elfutok rendben? – Reménykedek benne, hogy ez az alternatíva elfogadható a számára… Nem azért jöttem ide, hogy harcoljak!

pontozás pecséttel- javítva:

Úgy látom, Rex mélyen elgondolkodik valami, valószínűleg az előbbi heves viselkedésén. Ugye mondtam én, hogy semmi rosszat nem akar? Csak biztos… nos igazából nem találok rá magyarázatot, nem arra, hogy miért támadt nekem, sem arra, hogy miért torpant meg, de biztos mindennek megvan a maga oka. Valószínűtlennek tartom, hogy csak úgy poénból kezdene el hadonászni a kaszájával. Nem olyannak ismerem!
~ Kezdjük ott, hogy nem is ismered a pokolba is! Ne merd leengedni a védelmed, mert én csaplak ketté! Idióta tyúkeszű liba! ~ Így is van elég bajom rendben? Nem kell neked is rám szállni, ura vagyok a helyzetnek! Nem fog bántani! Meg fogjuk tudni beszélni, és utána nyugodtan távozunk mindketten. Csak le kell nyugodnom, nem lehetek feldúlt. Magyarázatot fog adni, ebben biztos vagyok!
- Mi? – Csusszan ki a számon döbbenten. – Mégis mi köze ennek Anaohoz? – Persze választ nem adok, mégis mi köze hozzá, hogy milyen kapcsolatban állok vele? Különben is bonyolult. Ai-san azt parancsolja, hogy ne utáljam, de sokáig ellenségként tekintettem rá, és akkor itt van ez az automatás berögzülés, mikor meglátom reflexből lecsapok rá, automatával, vagy ha az nincs bármi mással. Bár nem egészen tudom, hogy ez komoly e? Nem lehet, hogy csak szórakozás? NEM! Az elehetetlen. Igaz a legutóbbi küldetésünk óta már nem akarom mindig megölni. Ez márt kedvelés? Úgy nézek Rexre mint egy felfújt pukkancs, kicsit elpirulva… - Azt a kis dugót lehet egyáltalán szeretni? – Bökök ki egy választ, bár ez inkább kitérő kérdés. El sem hiszem, komolyan csak annyi oka volt kardot rántani, hogy ismerem azt a bolondot? Bár ez még nem ok rá, hogy én is megtámadjam, de mindenképpen elgondolkodtató. Eddig valamiféle ismerősnek tekintettem, akihez pozitív és negatív emlékeim is társulnak, de egész eddig egálba.. Most rossz felé fordult el a mérleg… Remélem a magyarázata választ ad bármire is. Bár most leginkább egy őrültnek tűnik. Ráncolt homlokkal hallgatom végig az össze-vissza hadoválást.
- Remek és nekem ehhez mégis mi közöm? Tudod mi a véleményem? – Eldurran az agyam, érzem, hogy a feszültség, ami a napokban felgyülemlett most akar kitörni. Nem szabad hagynom, csak higgadtan, tárgyilagosan. Nem kell a bunyó. – Nem fair, hogy ilyen idióta okkal rám támadsz! Azért jöttem ide, hogy köszönjek, egy kedves gesztusnak szántam és te erre rám támadsz egy sérelmed miatt amit nem is én okoztam? Te nem is vagy férfi! Egy, egy… egy – Nyugalom, semmi gond. Mély levegőt veszek, hogy nehogy felemeljem a hangom. – Egy bunkó vagy! Ezek után pedig azt kéred tőlem, hogy edzek veled? Ne haragudj, de azt a minimális bizalmat, amit feléd tápláltam, éppen most tapostad össze, mint egy hangyát. Hogy edzhetnénk így? Honnan tudjam, hogy mikor akarsz aljas módon megölni ismét, egy ugyanilyen semmit érő ok miatt? – Próbálom megtartani a higgadtságom. Amit mondok nem bántónak vagy dühítőnek szánom, sokkal inkább a csalódottság és az értetlenség süt ki a hangomból. Mikor forgatni kezdi a kaszát, ismét egyel hátrébb lépek, s közben be nem áll a szám. – Hogy lehetsz ilyen felelőtlen! Nem hittem volna, hogy ennyit jelent neked egy élet, az én életem! Nem egy ismeretlen valaki, akit táplálkozás céljából kapsz el… Hanem valaki, akivel együtt piknikeztél! – Szememmel mintha keresnék valamit, vagyis sokkal inkább valakit. Térdmagasságban pásztázom a parkot, de csak nem akadok a nyomára… - Csontos hol van? – kérdezem meglepetten, hiszen mikor legutóbb láttam Rexet, akkor a kutyáját sétáltatta. Megrázom a fejem, teljesen eltértem a témától és pont a lényeget nem mondtam ki, ám mire megtehetném, Rex már felé rohan. Egy pillanat alatt elkerülhetem, ha akarom, látom, hogy ő sem gondolja komolyan ezt a támadást. – A lényeg, hogy NEM akarok veled harcolni, és NEM is fogok! – Jelentem ki magabiztosan, majd egy kidouhoz folyamodok. Remek ötlet, itt hagyom, míg el nem tűnök, és akkor megúszom!
- Bakudou 61: Rikujoukorou! – Tartom ki két kezem magam elé, Rex csaknem beér. Ellenfelem körül hat kis aranyszínű fénypont jelenik meg, melyeknek közre kéne őt fognia és megállítani, ám ehelyett, megjelennek, és azonnal semmivé foszlanak. A döbbenettől még levegőt sem veszek, mi a fene? Ekkor tudatosul bennem, hogy le van korlátozva a lélekenergiám. – Pokolba! – Káromkodom el magam tehetetlenségemben. Azt utolsó pillanatban előrelépek, így kikerülve a kasza hatósugarából, majd leguggolok, hogy a nyél se találhasson el. Megtartva a mozgási energiát, ballábamat kiegyenesítve, majd jobbról balra lendülve, bokamagasságban megpróbálom kigáncsolni. Ha nem sikerülne, shunpot használva azonnal a háta mögött termek, kiegyenesítet, spiccbe hajlított bokával, jól irányzott vízszintes rúgást intézek ellenfelem oldala felé, hogy kibillenjen egyensúlyából. Ennek elégnek kell lenni, ha nem is arra, hogy elessen, de arra igen, hogy elveszítse teste fölött az uralmat, ha csak pár pillanatig is. Míg ő a fájdalommal, és az egyensúlyozásával foglalkozik, melyben a kasza is problémát fog okozni, - mivel fejre nehéz - addig én kereket oldok, legalábbis megkísérlem minél nagyobb sebességgel elhagyni a parkot, és a park melletti kirakadóvásár forgatagában búvóhelyet keresni, míg Rex el nem tűnik.

Spoiler:

Ezzel az elmeroggyanttal nem érdemes beszélni. Semmi normális választ nem kapok tőle. Valószínűleg nem is fogok. Egy ilyen közveszélyes őrült elől a legjobb, ha elfutok. Nem akarok harcolni, nem vagyok abban a hangulatban, erőtlennek érzem magam és egy ilyen aljas szemét alak ellen kiállni, amúgy is öngyilkosság lenne. Nincs a feladataim között, ez a szabadnapom, bár azt nem egészen tudom, miért kaptam, mikor büntetést kellett volna, amiért ellógtam az edzést. Muszáj lesz lelépnem. Még össze is jöhet, nem véletlenül bújtam el az egyik sikátorba. Nincs mersze megtámadni ezt a sok ember! Ha nem is a saját lelke miatt, de annyi esze csak van, hogy tudja, ha meglépi ezt, halálra lesz ítélve, és ha nem is én, de rövid időn belül valaki meg fogja ölni ezért. Fenyegetőzni kezd. Ezek csak üres szavak, ennyire ő sem lehet eszelős. Nem ölheti meg azokat az embereket, hiszen gyerekek is vannak köztük! Egy elfojtott sikoltásra leszek figyelmes, Azonnal felkapom a fejem. Nagy önuralom kell, hogy nem dugjam ki az arcom, hiszen akkor meglátna. Nem tudom, hogy az illető meghalt e, ezért inkább arra következtetek, hogy csupán elkapta a grabancát… Könyörgöm add, hogy így legyen! És ez a röhögés… a hideg kiráz tőle, egy eszelős gyilkos kacaja. Nem bírom megállni, fél szemmel kitekintek az épület mögül, remélve, hogy nem vesz észre, ám ekkor megdöbbentő kép fogad. Egy áldozat, egy ártatlan ember, egy szerencsétlenül járt családapa, fiú, barát, rokon, ismerős. Ez borzalmas, ez a cselekedet megdöbbent. Visszafordulok, nem akarom ezt látni. A falnak támaszkodok, majd veszek egy mély levegőt, össze kell kapnom magam. Még sosem láttam, hogy valaki ilyen hidegvérrel ölt volna meg egy ártatlant, aki csak rosszkor volt rossz helyen. Ezt nem hagyhatom! Soul Society nevére esküszöm, ezért drágán megfizet! Már éppen kilépnék az utcára, mikor valami szörnyű lélekenergia csapja meg az orrom, az ösztöneim azt súgják, ne lépjek ki, de a többi ember… nem hagyhatom őket sorsukra
~ Akkor dönts! Vagy te, vagy ők! Vagy mind meghaltok! Maradj a fenekeden, hívd fel a tizenkettedik osztagot, és töröld el ezt a senkiházit a föld színéről! ~ De nem hagyhatom őket meghalni! Az én hibám, hogy ez történik velük! Kiteszem a lábamat, ám ebben a pillanatban, valami erőteljes lövés suhan végig az utcán. Egy kislány és az édesanyja, éppen kartávolságban van velem, így azonnal elkapom őket, és berántom a védett sikátorba. Teljesen zavarodottak, mindketten, nem látnak engem, csak azt érzik, hogy valami a ruhájukba markol. Elengedem őket, majd a sikátor felé lököm mindkettőt. A telefonomhoz rezegni kezd. Nahát, milyen gyorsan reagálnak odaát, mondjuk egy cerot azért illendő észrevenniük. Miközben válaszolok a telefonra, elindulok a sikátor mélye felé és megpróbálok Karasu mögé kerülni, hogy meglephessem egy támadással.
- Halló? – Helyzetjelentést kérnek, remek azzal szolgálhatok, de nem a telefonos kisasszonynak! – Azonnal adja Yukot! – Parancsolok rá, ám erre csak annyi a válasza: „Sajnálom, de a hadnagyot jelenleg nem tudom kapcsolni…” Dühösen ráordítok – Azonnal! – A vonal elcsendesül. A pokolba! Ha letette, én isten bizony odamegyek, és felrobbantom a tizenkettedik osztagot! Már éppen letenném, mikor egy ismerős hang szólal meg! – Na végre! Már azt hittem, megint a halálomat akarod! – Megrázom a fejem, erre most nincs időm. – Mindegy, feloldást kérek! – Idegesen ordítok bele a telefonba, mire Yuko csak annyit mond: „Valami összezavarta a műszereket, ezért kis türelmet kérünk”. Szinte egy vulkán tör ki belőlem, egy vérfagyasztó „FUU” hangot kiadva. Miközben emberek halnak meg, nem akadhatok ki ezen, erőfeloldás ide vagy oda, meg kell állítanom ezt az őrjöngő barmot. Annyira őrült módon viselkedik, hogy észre sem veszi, hogy csak pár méternyire tőle rejtőzök.
Mielőtt ellőhetné a barát, megindulok felé. Shunpom segítségével amilyen gyorsan tudok bal oldalán termek, vele szemben állva, spiccbe hajlítom a lábam, majd lendületből rúgok bal lábammal a kezébe, ezzel eltérítve a támadását az emberekről, reménykedve, hogy nem robban az arcomba.
- Most azonnal fejezd be! – Parancsolok rá, nem ordítva, sokkal inkább fenyegetően, úgy sziszegek, mint egy kígyó, aki már körülfonta áldozatát, és éppen bekebelezi. – Ezekért az ártatlanokért drágán megfizetsz. Eddig nem akartam harcolni, mint harmadikosztagos semmi közöm Anaohoz, de ez már nem csak róla szól. Sosem bocsátom meg neked, hogy megölted őket. A haláluk az én lelkemen szárad, ezért a pokol legmélyebb bugyrába küldelek! – Jelentem ki, csakhogy tudja, mihez tartsa magát. Miután befejeztem rövid kis monológom, azonnal támadásba lendülök. - Szerencsémre már minden ember, aki túlélte, elmenekült a helyszínről, és a környékről is. - Rúgásom után, két lábra állok, majd egy pillanat múlva lendületből másik lábammal, a hátára mérek egy vízszintes, hátulról előrefele irányuló rúgást, reménykedve, hogy nem védi ki, és előre repül, vagy legalábbis megbillen. Testel is ráfordulok a rúgásra, így bal oldalán már nem szemben, hanem oldalt állok, majd a forgásból keletkezett energia segítségével, kitartom a bal kezemet, kinyújtott feszes állapotban, majd ellenkező irányba fordulva megpróbálom eltalálni a nyakát, hogy hátra essen. Ezek után hátrébb sunpozok, hogy leellenőrizhessek valamit. Jobb oldalon kicsit lejjebb húzom a fölsőmet, így elővillan a vállam, rajta pedig egy kis tetoválás, mely az osztagom jelképe, egy gyönyörű körömvirág. Még pár pillanatig világít, majd szertefoszlik, és eltűnik a vállamról.
- Jobban is siethetett volna… - jegyzem meg pufogva, majd megigazítom az öltözékem, nehogy el lehessen kapni a grabancomnál fogva. Az ellenfelemre pillantok, dühös vagyok, szerencsére az eszemet nem vesztettem el, ám ez kizárólag az előző sikeres akadályozásnak volt köszönhető. - Készülj fel arrancar! Az életed az enyém! – Már nem is nevezem a nevén, a jó emlékeimet vele kapcsolatban egy kis dobozkába rázom, majd lelakatolom. Ő már nem az az arrancar, akit megismertem. El fogom pusztíttani!

- Kettőn közül te szúrtál hátba engem, pedig én a karomat nyújtottam! Semmi jogod sincsen ítélkezni felettünk! Sőt létezni sincs jogod! A shinigamik feladata, hogy megvédjék az embereket, és mivel te ön- és köz-veszélyes vagy, kénytelen vagyok téged is likvidálni. Már azzal is szabályt sértettem, hogy amikor rám támadtál nem öltelek meg azonnal, ám ez eddig tartott. A jóindulatomnak is van határa te féreg! – Nagyon feldühödök ettől az egész értelmetlen hadoválástól, csoda, hogy nem törik bele a nyelvem, hiszen olyan sebességgel hadarom el, hogy magam is megdöbbenek rajta. A támadásom szerencsére talál. Annyira lenéz, hogy el sem kerüli, vagy inkább olyan ügyetlen?
- Azt sem érdemled meg, hogy a kardomat használjam! Nem fogom a te mocskos véreddel bemocskolni! – Kezdek túllőni a célon. Pont mikor elhatározom, hogy nem süllyedek le az ő szintjére, nagyszájúan olyan kijelentéseket teszek, melyeket nem tarthatok be. Ha nem is erősebb nálam, az eszelőssége biztosan felém tud kerekedni. Egyszerűen rémisztő és visszataszító. Az alsó ajkamra harapok, és a tekintetemet a földre szegezem. Arcomról süt a bűntudat és a vigasztalhatatlan bánat. Ha igaz shinigami lennék, nem kevertem volna bele azokat az embereket. Egy gyáva senkiházi vagyok. Elmés poénjára egy rideg tekintettel válaszolok. Hihetetlen ez az alak, el sem hiszem hogy volt idő mikor nem voltam róla rossz véleménnyel. Mikor arcához kap meglepetten nézek rá, hiszen oda biztosan nem támadtam. Az arc megtámadása… az tiszteletlenség. Ha valaki arcon csap valakit az az egyik legnagyobb megszégyenítés a világon, így mindig körültekintően. Hátra lépek, miközben ezt a meglepő jelenetet nézem végig. Ennek meg mi lehet a baja? Talán valami személyiségzavar? Akkor, lehet, hogy az a Vex, akit én ismerek… ő is ott van? Teljesen összezavarodok. Kérdeznék valamit, de nem tudom, hogy tegyem. Úgysem árulná el. Inkább hallgatok. A megfelelő pillanatban talán rákérdezhetek.
Támadásba lendül. Viszonylag távol állok tőle, ezért sem értem, miért egy ilyen szemtől szembeni támadással próbálkozik. Még sonidot sem használ, és a fegyverét a földbe szúrja. Meglepetten nézek rá, de nem találom olyan nagy veszélynek, hogy azonnal el kelljen ugranom, ezért csak támadóállásba helyezkedem, hogy ki tudjam védeni. Vágásra, ütésre vagy rúgásra készülök. Arra egyértelműen nem, amit művel. Egy érthetetlen vezényszó után a kasza kicsapódik a földből és magával szakít néhány kavicsot, meg pár méretes követ. Olyan hírtelen történik, hogy nincs időm elugrani, ezért kénytelen leszek kivédeni. Még szerencse, hogy nem először fordul elő velem, hogy köveket kelljen eltérítenem az utamból. Ennyi kő ellen nem érdemes kidout használni, mert nem tudnám olyan jól fenntartani, ám hakuda tudásom és sebességem segítségével a legtöbbet kikerülhetem és eltávolíthatom az útból. Elméletem tökéletesen működik, míg egy vérző kézvégtag nem találja el az arcomat. Annyira letaglóz a véres felismerhetetlen csonk, hogy ijedtemben leülök és a kezemet az arcom elé emelem, mert úgy érzem, mindjárt előbújik belőlem egy róka. Szerencsémre a nagyobb köveket előrelátó módon már likvidáltam, ám néhány tenyérnyi kő a testemnek repül. Ez eddig még nem lenne akkora baj, de védelem nélkül hagyom a fejemet, és egy homlokon talál, a helyén kiserken a vér, végigfolyik az arcomon és a ruhámra csöppen. Ez az ütés végre segít, hogy összeszedjem magam, s a következő támadása elől, máris elugrok. Egyenesen Vex mögött kötök ki. Szinte reszketek, ilyen hihetetlen dologgal nem találkoztam pályafutásom során. Ez egy őrült állat, természetes hogy tartok tőle. De legszívesebben elmenekülnék olyan messzire, amilyen messzire csak lehet.
Pár pillanatig csak állok mögötte, mire sikerül rávennem magam bármiféle életjel adására. A balmutatóujjamat a két lapockája között lévő egyik gerinccsigolyára helyezem.
- Hadou no yon: Byakurai! – Kékszínű villám indul ki az ujjamból, mely egyenesen ellenfelem testébe áramlik. Ez még nem elég, hiszen ezzel csak a hierroját zúztam szét, ám jobb öklömmel egy erős hátulról indított ütést mérek a gerincére. Ez nem csak a gerincére jelent veszélyt – melyet ha rendesen eltalálok, lábai, de lehet hogy még a kezei is lebénulnak – hanem a tüdejére, sőt akár még a szívére is. Most először akarok valakit megölni. Egészen pontosan én sem értem, hogy mit érzek. Dühös, ijedt, bánatos… amint az izgalom abbamarad, egyértelműen kidobom a taccsot.

Haragosan nézek ellenfelemre, mikor kikerüli az ütésemet. A byakurai önmagában semmit sem ér. Egy karcolást sikerül csak ejtenem azon az átkozott hierron. Látszik rajtam, hogy teljesen máshol járok. A nyugodtság elengedhetetlen ahhoz, hogy nyerjek. De akárhányszor ránézek, egyszerűen olyan feldúlttá válok, hogy képtelen vagyok tiszta fejjel gondolkodni, így sok hibát vétek. Mintha ez nem lenne nekem épp elég, még be is szólogat. Csodálja, hogy nem hagyom magam? Különben is teljesen összefüggéstelenül zagyvál. Lehordja a fajtámat, hogy aljasak, miközben ő szúrt hátba engem, és mikor ezt megemlítem, úgy viselkedik, mintha én hoztam volna fel. Ez a viselkedés egyszerűen vérlázító. Támadás helyett, nevetséges sértések jutnak eszembe. A bűntudattól pedig, olyan erőtlennek érzem magam. Talán nekem is meg kéne halnom, vezeklésképp, amiért a tömegbe menekültem. Sejthettem volna, hogy ez a szadista, akit még állatnak sem neveznék közéjük lő.
~ Életösztön egyes! Szedd össze magad te hisztis ribizli! Öld meg, az ő vérének kell folynia nem a tiednek! Na kapd össze magad és verd szét. Tudom, hogy meg tudod csinálni! ~ Különös, Ribbon-chan nem is piszkál, amiért azt mondtam, hogy ezt a harcot nélküle fogom megnyerni. Ez az én harcom! Egyedül kell helytállnom. Ha nem sikerül, s végül az én fejem hull a porba, akkor nem vagyok alkalmas a hadnagyságra, és Ai-san még jól is jár ezzel. A helyemre lép Nihaochan és az élet megy tovább… ~ Még néhány ilyen gondolat és felpofozlak! Én öllek meg te baromarcú! ~ Be lehet fejezni! Maradj csendben és figyelj! Elnémul, tudja, ha megzavar, azzal csak ront a helyzetemen.
Míg én a gondolataimba veszve nézek, mint borjú az újkapura, Vex nem tétlenkedik, máris egy elmebeteg támadáson töri a fejét. Már csak azt látom, hogy felém fordul. A pokolba! Ébresztő te hülye liba! Teremtem le magam dühösen, ám ezzel csak rontok a helyzetemen. Egy számomra ismeretlen támadást használ, vagy legalábbis előző harcukból erre egyáltalán nem emlékszek. Vörös fényt látok mögülem felsejleni, mely azonnal futásra ösztönöz. Shunpo segítségével iramodok meg, ám későn mozdulok, ezért egy lépés megtétele után a vörös sarlóforma körülvéve a lábamat, megakadályoz a továbbhaladásban. A hírtelen blokkolástól, arccal előre a földre zuhanok, kezeimmel kitámasztom magam, majd a levegőbe szökkenek, saját tengelyem körül is több fordulatot téve, miközben két kezemet mellkasomhoz vonom x-et formálva – ezzel rásegítve a pördülésre -, majd két méterrel hátrébb érek földet. Így sikerül ugyan a barát kikerülnöm, ám a következő támadást már képtelen vagyok kerülni. Reflexből hátrahúzódok, behúzom a hasamat, ezzel egy időben felső testem akaratlanul is előrehajlik. Olyan lendülettel és sebességgel hajtom végre ezt a mozdulatsort, hogy annak rendje és módja szerint az ülepemre érkezek. Ezzel szerencsére sikerül megúsznom a sérülést, s csupán ruhámon keletkezik arasznyi vágás. Ám ennek a kivédésével sokkal hatalmasabb bajba sodortam magamat. A szeppentségtől teljesen leblokkolok, így tökéletes felületet hagyva egy esetleges támadásra, melyet képtelen leszek kivédeni. Kárörvendő arccal szól ismét hozzám.
- Istenem hát dugulj már el! Te elbizakodott, felfújt hólyag! Egy senki vagy! Még a létezést sem érdemled meg! - Elszakad a cérna, és ingerülten szólítom fel a hallgatásra. Folyamatosan provokál. - Ez így nem harc! Csak száj karatézol, nem vagy méltó hozzá, hogy ellenfélnek nevezzelek! - Magas lóról beszélek ugyan, de kettőn közül én vagyok a földön, ez visszatetszést kelthet és nehéz komolyan venni...

Spoiler:

Spoiler:

A mai napomat belengi az a különös nyugalom, melyből a legtöbben ösztönösen érzik: nem sokára kitör a vihar. Jómagam is így érzem, nem tudok odafigyelni az adminisztrációra, pedig ez immár az én dolgom lenne. Egyszerűen a puszta tudat, hogy Shizuka-san hollétéről fogalmam sincs, nyugtalanít. Jobban szeretem, ha tisztában vagyok a tartózkodási helyével. Ezt az érzetet pedig csak növeli a hadnagyi irodába beszállingózó pokollepke, mely a 12. osztag üzenetét hozza. Az emberek világában zűr adódott, amiben korábbi felettesem, jelenlegi társam szintén benne van. Az üzenet vajon azt jelenti, segítségre van szüksége? Nyilván lehet benne valami, hiszen mikor megkérdezem Yoshida fukutaichoutól, szükség van-e a pecsétre, azt mondja, ezúttal eltekinthetünk tőle. A sokadik baljós előjel erre a napra. Ezen a ponton kezdek komolyabban is aggódni a társamért.
A senkaimon, melyen keresztül az emberek világába jutok, a saját kérésemre távol esik a csata színhelyétől, hogy ne érzékelhessék érkezésem. Ezt kihasználva szóróm magamra a Meimei Kamen nevű kidout, mely a rólam visszaverődő fény mennyiségét szabályozva úgymond láthatatlanságot biztosít nekem, hogy zavartalanul megközelíthessem a csatateret. Most viszont már ideje indulnom, hogy kisegítsem a társamat szorult helyzetében. Mert Shizuka-san erős lány, nyilván komoly ellenfele akadt, ha segítségre van szüksége. Arról nem is beszélve, hány áldozatról hallottam az előzetes jelentésben. Ezek után az előzmények után a láthatatlanság kimondottan előnyömre válhat, ameddig felmérem a terepet magamnak. Nem szabad elhamarkodottan cselekednem, mert azzal mindkettőnket veszélybe sodorhatom. Az pedig, hogy az osztagom mindkét hadnagya komolyabban sérüljön, egyszerűen megengedhetetlen. Ahogyan az elém táruló látvány is az lenne. Az itt rendezett vérfürdő… noha éles küzdelemben számomra még előnnyel is szolgálhat, egyszerűen… gyalázatos. Az a lélek, akibe egy csepp emberség is szorult… Bár ha egy arrancar az ellenfél, akkor ilyen még jobb, ha meg sem fordul a fejemben. Aki ilyesmit tesz, legyen bármilyen fajtájú is, egyszerűen elpusztítandó ellenfélnek minősül. Éppen ezért ahhoz a jól bevált módszerhez folyamodok, hogy félreteszem a személyes érzelmeimet, és csak a megfelelő stratégiára koncentrálok. Ezt kell tennem, ebben biztos vagyok, és meggyőződésem csak fokozódik, ahogy egyre közelebb érek a küzdő felekhez.
Néhány perc. Ennyit adok csak magamnak, hogy szemrevételezzem a küzdelmet, mely már jócskán kibontakozott. A különös lefegyverzés Shizuka-san lábán, és hogy ellenfele képes volt a földre kényszeríteni, teljesen kiszolgáltatott állapotba, nem hagy túl sok választási lehetőséget. Csak egy kis idő kell, ameddig felkészülök nem túl régen elsajátított technikámra. Ehhez persze kell egy kevéske elterelés is.
– Bakudou no yon: Hainawa - suttogom ellenfelemre mutatva, továbbra is a Meimei Kamen fedésében, és amint a kúszókötél elindul, shunpoval el is tűnök korábbi helyemről, melyben a láthatatlanság nagy hasznomra van. A kidou hatásosságától függetlenül immár felkészültem arra, hogy új tartózkodási helyemről indulva végrehajtsam a Nadegiri nevű zanjutsu technikát lélekölőm segítségével. A gyorsaság, pontosság és erő tökéletes ötvözése ez a technika, ennél fogva szinte kizárt, hogy az arrancar sérülés nélkül megússza, hiszen a Nadegiri egy több emeletes ellenfelet is képes lenne kettévágni. Legalábbis ez a technika lényege. - Bakudou no yon: Hainawa - suttogom el újra, kardomat eltéve, akármi legyen is az arrancar sorsa. Ha más nem, elterelésnek tökéletes, ameddig shunpoval megközelítem, és kihúzom Shizuka-sant az arrancar fegyverének hatósugarából. Bár a kihúzom elég finom megfogalmazás. Szó szerint megragadom a csuklóját és elrángatom onnan, majd felvéve a biztonságosnak ítélt távolságot, végre meg is szüntetem a Meimei Kamen nevű kidou hatását. Komolyan, rezzenéstelen hűvösséggel nézek társamra, kivételesen szánt szándékkal. Kicsit megrázom a vállát is, hogy magához térjen valamelyest.
– Ez nem a fennhéjázó büszkeség ideje, shinigami. Rendben van, hogy ok nélkül nem rántunk kardot, de az, ami itt van, már bőven elég ok. Szedd össze magad, Yamasaki fukutaichou, és küzdj úgy, ahogy az méltó a 3. osztag hadnagyához. – ennyit mondok neki, nem többet. Már így is túl sokat beszéltem, ideje, hogy az immáron közös ellenfélre tereljem figyelmemet.

Lenézően tekintek az ellenfelemre, mikor a kivégzésemnek nevezi a helyzetet. Ez csupán egy pillanatnyi állapot, az nevet ki utoljára nevet. Bár számomra a harc, legyen az bármilyen kimenetelű, gyásszal zárul. A harc csupán ítélet, melyet végre kell hajtani. Még sosem öltem emberszerű lényt, de meg kell tennem. Meg kell acéloznom a lelkem és habozás nélkül lesújtani, ha esélyem adódik rá.
~ Mielőtt így előrerohansz, inkább a jelenlegi helyzetet kéne megoldanod, ugyanis jelenleg te állsz vesztésre! ~ Menekülnék én, de valahogy földbegyökerezett a lábam. A halál megérintette a lelkem. Ugyan már egyszer átéltem a halált, így váltam azzá, aki vagyok, de nem tudom, mi történik, ha most a fejemet veszi. Végleg eltűnök? A lelkem végleg elpusztul? Esetleg felzabálja? Nem ez nem történhet meg, csupán a gondolat elborzaszt, hogy ennek a hevenyészett lénynek a részévé válljak. Ez a gondolat teljesen letaglóz. Túl sok dolog történt ezen rövid idő alatt. Azt hiszem ez túl sok volt a lelkemnek, ezért nem tudok mozogni. Jobbhíján gyilkosom szemébe nézek, remélve, hogy tekintetem kísérteni fogja, ha már nem leszek. Tekintetemből nem süt a harag, inkább a sorssal való megbékélés. Sajnálom őt, és mindenki mást, aki ennyire letévedt az útról. Nincs szüksége rá, hogy gyűlöljék, hiszen lelke mélyén ő kívánja magát leginkább a pokolba. Szegény eltévedt, megtépázott kétségbeesett lélek, azt sem tudja, hogy eredetileg ki volt, hisz már annyi lelket kebelezett be, mint egy agyatlan ösztönlény, aki önnön gyarapodásán kívül mással nem foglalkozik. Elkorcsosult formája ez az életnek, s aki erre a sorsra jut, tőlem nem kap mást, csupán szánalmat.
- Mielőtt megölnél, csupán egy kérdést szeretnék feltenni. Megérte? Megérte egy ilyen visszataszító korccsá válni? – Nem gyűlölettel, sokkal inkább leplezetlen kíváncsisággal kérdezem, bár nem hiszem, hogy válaszolni fog, ám a kérdés kis szikráját elvetettem fejében. Ha csak egyszer elgondolkozik rajta, akkor halálom nem volt hiábavaló. Már nem érzek dühöt, sem felé, sem saját magam irányába, a hibáért, melyet elkövettem, rögvest megfizetek, így nincs mit bánom, ha most itt hagyom ezt a világot.
Döbbenten kapom fel a fejemet, a kimondott varázsszavakra. Hiszen ez egy kidou. Ami azt jelenti, hogy… Yuko, hát mégsem hagysz cserben? Segítséget küldtél? Ha ezt túlélem, akkor még meghálálom ezt neked. Az idézést nem hallottam, de a lélekenergia olyan ismerős, megnyugtat, körbevesz, és reménnyel tölt el.
- Mei? – suttogom meglepetten, szememből most beletörődöttség helyett életerő és öröm sugárzik. Nem számítottam semmire. Azt hittem, meghalok és az idő elteltével az ismerőseim emlékeiből végleg kikopik még a létezésem is, s így szűnök meg létezni tovább.
Mire észbe kaphatnék, és kereket oldhatnék, már csuklómnál ragad meg a láthatatlan lány, s vonszol egyre távolabb az arrancartól. Hihetetlen, sosem hittem volna, hogy ilyen erős. Most látom először ezt a támadást tőle. A földön ülve nézek fel, a méltóságteljes lányra, aki a szokottnál is sokkal erőteljesebben néz. Sok mindent szeretnék mondani, de érzem, ha egy hangot is kiengednék, elfakadnék sírva.
Mei szavai ismét visszarántanak a valóságba, s meglepetten nézek rá. Honnan tudja, hogy nem akarok kardot rántani? Olyan régóta van itt? Vagy ilyen kiszámítható vagyok? Elmosolyodok saját ostobaságomon. Igaza van. Ez már nem a makacs büszkeség ideje. Az, hogy egyedül küzdjek, mostanra már lehetetlenné vált. Ez az arrancar egy nehéz ellenfél, minden erőm be kell vetnem, hogy győzzünk, és hogy megvédjem Meit.
- Bakudou sanjuukyu: Enkosen! – Reagálok szinte pillanatokkal a Lluvia nevű támadás megidézése előtt. Csupán addig hezitálok, míg meg nem látom a támadás pontos formáját. Egy ovális alakú széles kicsit homorú pajzsot hozok létre, mely nálam hatalmas teljesítmény, s így sikerül is felfognom a gömbök legnagyobb részét, azt a néhányat, mely kikerült minket a társamra hagyom, biztos vagyok benne, hogy van egy remek ötlete. Figyelemmel kísérem a következő vezényszó után történő eseményt, s a végén bosszankodva veszem tudomásul, hogy az eddigi támadásaink eredménytelenek é értelmetlen erőpocsékolások voltak… Mondtam már, hogy utálom ezt az alakot? Egy lenéző fintorral illetem az arrancart, az ostoba beszólásáért, de nem érdemes tépni a szánkat, szegény szerencsétlenen úgysem lehet segíteni… Az ostobaság az ő szintjén nem gyógyítható… Egyik támadást a másik után indítja ellenünk, most valamiféle hanghullámot indít.
Hanghullám… hmmm… Erre emlékszem, szép emlékeket idéz fel bennem ez a szó. A bátyám mesélt egyszer a hanghullámokról. Munka közben elbújt egy fa alá és elővette az egyik könyvét. Igazi könyvbolond volt és mindent tudni szeretett volna. Azt mesélte, hogy a hang a levegőben terjed és ezért az űrben… a levegőben terjed…
- Bakudou gojuuhachi: Tenran! – Mondom ki fennhangon a vezényszót, s előrébb lépek, hogy Mei nyugodtan ügyködhessen a hátam mögött, ezzel a tenrannal kitakarom magunkat Vex látószögéből, ám valami igazán megdöbbentő dolog történik. Elcsúszok, de nem egy banán vagy bármi csapda miatt, egyszerűen bal lábam kicsúszik a testem alól, s én hátra esek, így a tenran, melyet egyenesen Vexre akartam lőni, hogy érezze a saját támadását, az ég felé tör. A hatás így sem sokkal rosszabb, ugyanis a hanghullám, amely belém csapódik, leginkább egy női sikolyra emlékeztet. Döbbent arcom ennek hatására hírtelen kárörvendő és kárörömtől ittas lesz, majd nevetni kezdek. Nem szándékosan, de valahogy Vex szájából ez így elég komikusan hangzik, főleg a sminkes dumája után. Kezemet a szám elé teszem, s megpróbálom elfojtani a nevetőrohamomat. Ezt Mei egészen nyugodtan ki is használhatja, hiszen egy ekkora egóval rendelkező alak, nem fog elsiklani a becsületébe gázolás fölött. A cerot egy fél kézzel elvégzett cigánykerékkel kerülöm el – miközben másik kezem még mindig a számra tapasztom -. Mikor ismét összeszedem magam Mei, már nincs mögöttem, s én tudom mi lesz a következő lépése, így eldöntöm, hogy rásegítek egy kicsit. Vex elé shunpozom, majd egy Gatoringu Jidandát használok. A mellkasát célzom, majd öt erőteljes, lélekenergiával felerősített, talpal végzett rúgással próbálom meg feltörni a hierróját. A taposás közben lélekenergiát gyűjtök a bal kezembe, majd mikor a taposás már véget ért, egy erőteljes ikkotsuval zárom a támadásomat. Egyenesen a szegycsontjára célzok, hiszen ötből három rúgásom oda talált, így eltalálva állítom röppályára. Ha Mei elég gyorsan reagál, most kardélre hányhatja, vagy akár ketté is vághatja az arrancart. Innentől meghagyom Meinek, mit tesz, ám amint lehetőségem adódik rá és megfelelően helyezkedünk, további támadásokkal bombázom Vexet.

Spoiler:

Igazán megnyugtató tény, hogy Shizuka-san jól van, és nem esett még komoly baja, legfeljebb az önbecsülésének, de lesz még alkalma kiköszörülni a csorbát. Ez ellen az alak ellen biztosan. Már közel sincs akkora hátrányban, mint az imént volt, persze a helyzet továbbra is igen kellemetlen. Ráadásul ez az alak is… Miről beszél? Nem rémlik, hogy különösebben nőies dolgokat mondtam volna az imént, vagy éppenséggel komolyabban beszélgettünk volna, mivel csak én beszéltem, de nyilván a fülére ment az előző támadásom, és oda a hallása. Remélem, ez a helyzet áll fenn, különben kénytelen vagyok feltételezni, hogy nem véletlenül beszél ostobaságokat, hanem mert ő maga is az. Ez esetben tényleg csak szánni tudom, és remélni, egy szép napon eléri a halál megváltását. Az ilyen lelkeknek ugyanis csak az hozhatja el a gyógyírt. Nem többek puszta állatiasságnál. Ez az arrancar is rég levetkőzte már emberi önmagát. Éppen ezért nem érdemel mást, csak szánalmat, és a törekvést, hogy lélekölőnk pengéje által megtisztuljon.
Az ellenfél technikája igen érdekes, de attól még látványosan veszélyes lehet. Nagy segítség, hogy Shizuka-san pajzsa a java részét felfogja, így nekem már csupán egy töredékével kell megbirkóznom. Ezeket egyenként, a Byakurai nevű kidouval veszem kezelésbe. A kezemből távozó fehér villámok pont megfelelnek arra, hogy a Lluvia gömbjeit darabokra szedhessem vele. Támadásnak ugyan nem lenne nagy ez ellen az alak ellen, de legalább valamire még tudom használni.
Ám a következő parancsszavak sem kerülik el hallószervemet. Hirtelen nem tudom, mire számítsak, ám a következő pillanatban már magam is átlátom a helyzetet. Ezek szerint felépült a korábbi sérüléséből. Nincs mit tenni. Egyetlen sóhajjal veszem tudomásul, miközben oldalra vezetem a szemem elé került, látásomat zavaró hosszabb hajszálakat. Ez csak meghosszabbítja a kálváriánkat. Valamint felhívja a figyelmemet arra, ideje lenne nekem is a zanpakutoumhoz fordulni ismét. Talán. Ám még nem érzem elérkezettnek az időt, hogy lélekölőmet használva küzdjek ellene. A képességeit biztosan nem. Lehet, arrogánsnak tűnök majd ezzel, főleg az iménti szavaimat követően, ám mindez főként taktikai lépés. A jobb technikáimat sosem szeretem egy küzdelem elején felhasználni. Jobban szeretem csak akkor felfedni a legnagyobb ütőkártyáimat, ha az ellenfél már volt oly kedves és megtette előttem a sajátjával.
– Ha beszélsz, tedd érthető nyelven, vagy legalább a helyzethez illően, arrancar - teszem szóvá észrevételemet a legújabb megjegyzése után, bár egyre inkább szimpatikusnak tűnik a tény, hogy megsüketült. Szándékosan nem lehet valaki ennyire ostoba. Legalábbis kétlem, hogy külön szórakozásból mondana a szituációhoz abszolút nem illő, nevetségesen sztereotip és értelmetlen dolgokat. Ha bosszantani akart vele, azzal sem érhetett el sokat: nem veszem fel, amit nem tudok értelmezni. Márpedig szavai értelmezhetetlenek. Következő szavalása után Shizuka-san technikája által okozott figyelemelterelést használom ki, hogy felmérjem a terepet és kikerüljek az ellenfél látómezejéből. Keresgéljen csak, ha nem figyel eléggé, nekem jobb ötleteim is vannak. Shizuka-san cigánykereke is pont kapóra jön, hogy lekössem egy kicsit az arrancart. - Bakudou 09: Geki – küldöm rá a bénító hatású vörös fényt a közös ellenfélre, és ha talált, azzal megkönnyíthettem Shizuka-san dolgát. Mert azt igen hamar észlelem, hogy nem kívánja annyiban hagyni az őt ért atrocitást. Ameddig lefoglalja az arrancart, én előrántom zanpakutoumat és a tőlem telhető leggyorsabban hívom elő shikai képességét, miközben igyekszem kellő távolságban az ellenfelünk mögé kerülni. Itt az európai vívóstílusnak megfelelően veszem fel az alapállást, tehát egyik lábfejem előrefelé néz, mögötte a másik erre merőleges irányban oldalra. Ennek megfelelően katanámat csak a jobb kezemben tartom, másik kezemet magam mögött tartom, ettől törzsem féloldalas helyzetbe kerül, csökkentve a támadható felületek nagyságát. Karom felemelve arcom elé emelem a pengét, majd előre lépek egyet, kicsit pliébe helyezkedve és a kardot is immáron előre tartva. Kardomat tartó karom tökéletesen párhuzamos az előre felé néző lábammal irányvezetésében, ám finoman behajlított, csupán alkarom párhuzamos a talajjal. Mindez az alatt a néhány másodperc alatt történik, mialatt Shizuka-san hakudával támadja az ellenfelet. Amint meglátom az arrancart hátrafelé lendülni, apró, gyors lépésekkel kerülök megfelelő közelségbe, hogy egy kitöréssel zárjam a mozdulatsort. Ennek során hátul lávő lábammal kicsit elrúgom magam, ahogy előre lépek, kardot tartó karom kinyújtom, így pillanatok alatt meghosszabbítva a hatósugarát. Mivel meglehetősen közel vagyok az arrancarhoz, ha nem pörül időben oldalra, a pengém keresztülszalad rajta, és akkor ez a vámpírjellegű szépség szipolyozni is kezdi a vérét, amint megteheti.
Mindettől függetlenül, miközben felállok eme majdhogynem guggoló helyzetből (ez mindössze egy mozdulatomba kerül, nyújtott, hátul lévő lábam kicsit behajlítva, és testsúlyom visszahelyezve rá), és találat esetén kihúzom a kardom az arrancar testéből, szabad kezemmel megtoldom az iméntieket egy kidouval.
– Juugeki Byakurai – az idézés hatására ujjaimból egy erős, vöröslő villám távozik a célpontom felé.

Spoiler: