Hogy is van ez, kérem szépen? Úgy, hogy egyszerűen itt ülök az osztagom egyik fája alatt és az öngyújtómmal játszadozom jobb dolog híján. Vagy csak arra lennék kíváncsi, hogy mikor fogy ki? Neeem, inkább arra, hogy mikor gyújtom fel magam, vagy az osztagot. Kis agyacskámban ebből csupán a gyújtogatás szó marad meg, amihez előbb a tűzijáték, majd a a robbantás és helyben agyunk. Az arcomra kiült az a szokásos „robbantgatós” vigyor, így a körülöttem lévők, már tudják, hogy miről is van itt szó, bár az is igaz, hogy a kapitány valószínűleg kinyírna, ha egy kicsit szórakoznék. Fújtatok egyet, öngyújtómat elsüllyesztem a ruhámban, majd előadok egy szép nagy ásítást. Unatkozásom egyszerűen kiűz a fa alól, így feltápászkodom, és szépen lassan elcsoszogok egy Gyakorlóterepig, ahol elbeszélgethetek Kazenekoval, mert a múltkor is piszkált, nem is kicsit. Piszok dög, hát nem beszólt? Szépen süt a nap, én meg mindjárt megvakulok, ha nem teszem a szemem elé a kezemet, de semmi baj, én már csak ilyen vagyok. Végül csak a kürölnézés mellett döntök, mert nem szeretem, ha megzavarnak. Kiszemelek magamnak egy szép darab sziklát, ami megfelel egy kis társalgáshoz és fel is pattanok rá, hogy azután elmerüljek a gondolataimban. Első dolgom, hogy a hegyemen egy szépet elnyalok, mire Kazeneko teli pofával kiröhög.
- Na, most mi van? – kérdezem, mire nagy nehezen felállok a földről és a macsek felé pislogok. – Tán van valami problémád?
- Nekem nincs. – vonja meg a vállát, majd hátat fordít nekem. – De ha most megbocsátasz… Dolgom van…Szépen vagyunk, mondhatom. Állandóan leráz, aztán meg nyavalyog nekem, hogy már megint nem dugtam felé a képemet. Szörnyű természete van, de meg kell hagyni… néha én magam is ilyen vagyok, persze csak nagyon ritkán. Szépen lerakom magam mellé a zanpakutomat, majd elfekszem a sziklán és elkezdem nézegetni a kék eget. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy volt-e értelme ide kijönni, mert így csak rövid úton alszom el, de majd meglátjuk. Hátha hoz még ez a nap valami érdekes fordulatot, csak ne azt, hogy leessek a sziklámról, mert az gáz lenne.

Egy hatalmas ásítás közepette felpillantottam a tiszta kék égre, ami visszavigyorgott rá. Milyen szép is így az élet… semmi munka, semmi lidérc, semmi robbantás… állj! Ez utóbbi nem a legjobb, bár addig sem rúgják szét a hátsóbbik felemet egy-két lebontott épületért. Na, ja… nekem is inkább tereprendezőnek kellett volna mennem, mert így shinigamiként csak a tájat rendezgetem össze-vissza, vagy hobbiból, vagy pedig mert egy lidércet próbálok elkapkodni. Van ez így, bár a többiek is valahogy így csinálják, csak mégsem. Mindenkinek megvan a saját hollow irtási módszere, amik 90%-a szép adag porral jár. Hatalmasat vigyorgok, majd az orromra szállt lepke két pillanat alatt letörli azt az arcomról, én pedig eltüsszentem magam, de a lepke visszaszáll az orromra.
- Ember, normális vagy?! – ismételten próbálom elhajtani, de csak nem megy, így egy tüsszentés a vége, aminek hála a lepke elrepül, én meg lendületből ülök fel. – Na, vééégre…
Már eddig is feltűnt, de most már egyre erősebben érzem, hogy rajtam kívül van itt valaki. Körbenézek és ekkor meg is pillantom azt, akihez nagy valószínűséggel a reiatsu tartozik. Kíváncsiságom rögtön erőt vesz az unalmon és fölé kerekedve hajt engem olyan gondolatok felé, mint például, ő is a 9. osztag tagja? Erre egyértelmű a válasz, mert ugyebár mást nem sűrűn engedünk ide be, de valószínűleg újonc. Mondjuk én sem vagyok itt túl régen…
- Hali! – köszönök neki és ezt még egy intéssel meg is toldom. – Mi járatban errefelé?
Egy gyors nyújtózkodás közepette lecsúszok a sziklámról és még egyszer kinyújtóztatom megfáradt tagjaimat, aztán elé lépek és úgy döntök, hogy ideje bemutatkoznom.
- Uchiwa Arashi vagyok, az osztag 5. tisztje.

// Bocs a rövid posztért, de most nem jött össze több. //

Jó, szóval ő is a 9. osztagban van és ráadásul a 6. tiszt. Bólogatok kettőt és elkezdek a zanpakutom markolatán dobolna, bár ez még mindig a szerencsésebbik eset, mert ezután az öngyújtó, a petárda és a tűzijáték jön. Most komolyan, néha borzasztó alak tudok lenni. Hallgatom Tsuga mondandóját, közben figyelem a környezetet, ahogy a madarak csicseregnek, ahogyan a szellő meg-meglebbenti a fák lombjait és ekkor jut el a tudatomig az a bizonyos szó. A harc. Nagy munkája közepette Hineko is felfigyel erre és fülel tovább, hátha lesz ebből valami. Veszek egy nagy levegőt, majd lassan kifújom és elvigyorodom.
- Egy kis erőpróba? – vigyorom tovább szélesedik, én pedig valószínűleg egyre elvetemültebb fejet kezdek el vágni. – Okké, felőlem mehet.
Egy kis bunyó nekem sem fog megártani, kivéve, ha jobbegyenessel jön nekem, mert akkor már az első körben képes leszek kifeküdni, az pedig ciki lenne. Oo” Megfogom a markolatot és kihúzom Hinekot a tokjából, de egyelőre csak lazán leengedem magam mellé, mert még nem szándékozom támadni. Még.
- Nos, remélem nem probléma, hogyha én azonnal bele is csapok a közepébe. – kissé megemeltem a kardomat, ránéztem, majd ismételten elmosolyodtam. – Pörgessük fel egy kicsit a dolgokat.
Egy kis villámlépés segítségével növelem a közöttünk lévő távolságot, mert képes itt orrba vágni és az nem lesz túl stílusos. A távolságot olyan 6-7 méterre saccoltam, ez még igencsak hatótávon belül van, már csak arra leszek kíváncsi, hogy milyen fegyverrel állok szemben. Most már aztán ideje beindulni, mert nem szeretek sem várakozni, sem másokat megváratni. Türelmetlen alakocska vagyok.
- Akkor rajta. – mormogom az orrom alatt, a következőket viszont jól hallhatóan ejtem ki., szint már kiabálva. - Haretsu shiro, Hineko!
Hineko lassan megnyúlik, mindkét végén pengéket növeszt és két szép vörös védőszalagot, aminek az egyik részét el is kapom, majd magát a fegyvert a vállamra támasztom.
- Hali, főnök. – egy kis hang a fejemben jelzi, hogy Hineko bevetésre kész. – Banzai, főnök!
Komolyan mondom, ennek a macskának lángok vannak az agya helyén is, de én ettől függetlenül csípem a fejét, mert jó haver… de néha nagyon tud bosszantani. Nos, harcra készen, kíváncsiságtúltengésben és mérhetetlen lustasággal és ugyanennyi önbizalommal szándékozom nekimenni ennek a harcnak. Hogy jön ide a lustaságom? Lusta vagyok elsőnek támadni, bár ebben az is benne van, hogy szeretem kiismerni az ellenfeleimet, mert utálok veszteni. Csend és nyugalom… körülbelül ennyivel le is tudtam írni a környezetet, ami magamból kiindulva hamarosan szép kis tereprendezésen megy majd át. Felnézek a tiszta kék égre és nézem, ahogyan egy madár száll el pontosan felettem, majd miután eltávolodott, szemeimet ellenfelemre függesztem.
- Na, kész vagy? – naná, anélkül neki sem indult volna -,-” – Tied lehet az első csapás, ha már te hoztad fel a harcot.