*Elmúlt már azaz idő, mikor engem küldtek volna egy shinigami leváltására, hogy őrizzem Karakura egy részét. Elmúltak már azok az idők, mikor első komolyabb megmérettetésemen voltam egy arrancarral. S elmúltak már azok az idők is, amikor nehezemre esett egy gyengébb lidércet elintézni. A mai nap viszont más, egy soha el nem múló belső fázás kezdete. Noha nem az időé, nem is az időjárásé. Egyszerűen az éjszaka leple alatt a folyóparton állva olyan érzésem támad, mintha az adrenalin szintem fel és le pattogna. Küzdelemre várok, magam sem értem miért. Talán éppen most fut végig elmémen az elmúlt év megmérettetései? Shinigami vagyok, aki egykoron Zaraki Kenpachi oldalán harcolt. S aki egyszer harcolt a Juuichibantaiban az sosem feledi el. Sosem felejti el a valódi harc hevét, amikor pengék súrlódnak a másikon, s mikor hallod a lidérc ordítását, ki éppen halálát leli. Ám számomra ez a küzdelem már nem rejt semmi szépséget. Komor és kaotikus, ha egy arrancarral kell megküzdenem. Olyan, mintha csupán egy ítéletet hajtanék végre, egy előre elrendeltetett küzdelmet. Egy olyat, amelyben nincs más ki út, csupán az ellenfél halála. Gyűlölt gyászban részesítem ezeket, kegyetlenül sújtok le, mert tudom, ha én nem teszem meg....majd ő megteszi. Ez shinigami létünk értelme, a harc. Mindegy miért, kiért, s merre...de minden shinigami harcol valamiért. S én ezt a társadalmat tisztelem, s próbálok minél példásabban járni utamat. Hogy éppen a mai nap miért küldtek Karakurába? Magam jelentkeztem arra, hogy visszavigyek Soul Societybe egy szökött shinigamit. Ámbár ennek a shinigaminak már akkor sem volt nyoma, mikor megérkeztem a senkai kapun keresztül. Így kihasználva egy kis időt, úgy döntöttem, hogy megállok a folyóparton, s gondolkodok. Mindegy min, csak egy kisebb csendes idő, amelyben önmagamba fordulhatok. Eme csend viszont hamar megszűnik bennem, mikor könnyedén megérzem a számomra már nagyon ismert arrancar lélekenergia forrását. Érzem rajta, hogy mennyit erősödött, azonban amiért én remekül tudom rejtegetni a reatsumat, hála annak, hogy kidou mesterré nőttem ki magam..így lehetséges, hogy tudok számára meglepetést okozni. Noha, a hátamon ékeskedő haori már is jelző értékű, hogy a Seireitei shinigamijai közül kiemelkedő helyet foglalok el. Ám ez még nem jelent semmit. Nyugodtan hunyom le tekintetem, mikor elém kerül és utamat állja. Arrancar...csak egy söpredék, semmi több. Csak egy elpusztítandó létforma, amely rosszkor volt rossz helyen.*
- Valóban...remek idő egy ítélet végrehajtására...arrancar. *Suttogom szavaim végére. Fajának nevével illetem, hiszen én magam ezeket biztosan nem fogom nevükön nevezni. Tán egyetlen olyan arrancar volt, akinek néhai nevét valaha is ajkaimra vettem. Azonban ő espada szinten áll, valamint egy személyesebb kapcsolat áll fent kettőnk közt. Persze szívesen eltörölném ezt a mocskos kapcsolatot, azonban ez nem az én dolgom. Tiszteletben tartom az ilyes fajta erkölcsi szabályokat, ezért nem támadtam rá azon a napon. Az előttem lévő arrancar viszont teljesen más. Mi már nem először találkozunk, és csapunk össze. A mai nap pedig talán éppen itt az ideje, hogy olyan maradandó sérülést okozzak neki, amelyet ő okozott Anaonak. Ez volna a legkevesebb, de a legjobb az volna, ha elpusztíthatnám. Ha megtaníthatnám számára, hogy hol a helye. Vagy Hueco Mundoban, vagy lélekszemcsékben végezve. Lényegileg számomra nem változik, hiszen aki ott "él" az számomra mind halott. Nem kell végre hajtani Soul Society törvényeit, és tanításait...nem jelent veszélyt ott az Emberek Világára. Felnyitom szemeimet, s hűvös arroganciába emelem fel tekintetem.*
- Úgy néz ki nem tudod beváltani azokat az ígéreteket, amit múltkor tettél. *Pillantok egyenesen szemeibe, maga is értheti, hogy a legutóbbi találkozásunkra gondolok. Mint egy kutya, úgy viselkedett. Noha nem is várhatnék mást egy arrancartól. Valahol még csodának is számít, hogy ezúttal nem támadt egyenesen rám. De ez mind még nem elég. Egyelőre egyébként is azt kéne tudnom, hogy mit akar egész pontosan. Még ha megölni is készülne, azt természetesen nem fog menni számára. Nem állunk egy szinten, ez teljesen egyértelmű. Hogy miért? Ő arrancar, én pedig shinigami; és a shinigamik mindig az arrancarok, valamint lidércek felett fognak állni. Eme hitemet soha nem fogja egyetlen egy sem megrendíteni, nem tudom őket egyen rangú félként kezelni. Az olyan lenne, mintha elismerném létezésüket. S ha ezt tenném, akkor ugyan mi értelme lenne azoknak a tanításoknak, amiket az Akadémián tanítottak nekünk? Miért öl shinigami lidércet, ha utána annak evolúcióját képes egyenrangú félként kezelni? Ön magát, és létezését hazudtolná meg...*

*Hiába van mellettem, s hiába zavarja a személyes szférámat jelenléte, mégis nyugodt maradok. Most már az leszek, még ha ez neki nem is fog tetszeni. Nem engedem meg egy arrancar számára azt az élvezetet, hogy ismét dühösnek láthasson. Mert nincs bennem düh, sem harag. Egyszerű racionális dolgok ezek, amik ellentéteinkkel magyarázandóak. S midőn immáron kapitány vagyok, csak természetes, hogy kardom fogja őket sújtani egy-egy találkozáskor. Természetesen nem fogom elvetni a sulykot, csak éppen annyira, mint amennyire kell. Egyszerűen nem veszem a fáradtságot arra, hogy reagáljak Vex ama szövegelésére, ami a diadalról szól. Láthatóan ennek az arrancarnak nincsenek rendben a gondolatai. Nem tudja, és nem is fogja sohasem megérteni az indítékaimat. Így hát miért is törném magam érte? Felesleges szó cséplés az egész, egy arrancar sem ér annyi, hogy megpróbáljam elmagyarázni neki. Mindössze csak szimplán kivárom míg ő támad elsőre.
Ahogy sejtettem, még mindig több felesleges szót ültet bele ebbe az egészbe, mint amennyit kellene. Néha elgondolkodok azon, hogy vajon az összes társa ilyen jellegű? Őszintén sajnálni tudom ilyen téren az arrancarokat. Egy mély levegőt veszek, és a távolba tekintek. Nem, egy espada nem ilyen. Ő vele már találkoztam, s ha nem volna éppen arrancar, talán még jobban is beszélgethettünk volna. Ám most nem az a pillanat van, hogy különösebben elgondolkozzak azon mi volt éppen, vagy mi nem. Egy arrancar oldalán állok, és maga a tudat is feszélyező értékű. Aztán végre neki rugaszkodik, én pedig egy egyszerű shunpoval térek ki kaszája ható sugarából. Csak ekkor húzom ki a nodachimat, és magam mellett tartva emelem a súlypontom kicsit hátrább, hogy az előre nehezedő penge súlypontját ki tudjam támasztani. Ezt az egyet nem szeretem Fuhaku Yashiban, rettentő erős pengével rendelkezik. Úgy vélem hozzám nem illik egy ilyen hatalmas kard, mégis a saját zanpakutom, büszkének kell lennem rá, hogy forgathatom. Már éppen megindulnék vele, hogy közel harcba enyelegjek, - felmérve ezzel ellenfelem harci tapasztalatait - azonban egy cero útja képez számomra akadály.* - Danku! *Kidou pajzzsal igyekszem kivédeni a támadását, ám éppen csak hárítja az arrancar támadasát. Ridegen pillantok feléje, s majd megindulok irányában. Mindkét kezem kardom markolatán pihen, egészen addig míg el nem érem ellenfelemet. Abban a pillanatba a fent pihenő ujjaimat lecsapom, hogy oldalvást kitartva pengém tompa felébe állon csapjam Vexet. Kioldva láncot a kardomon a shuriken élével akarom megfogni a kaszája pengéjét.*
- Úgy néz ki, változnak az idők..arrancar! *Suttogom semmit mondóan, ezzel gyakorlatilag egy elég feszült helyzetet teremtve. Nem számít, ha kiszabadul eme fogásomból, már akkor megérte, ha ezzel meglepetésben részesítettem.*

*Hányadik eset is volna ez? Hányadszorra is találkozok ezzel az arrancarral? Már nem is emlékszem. Mégis annyira összefolynak a nappalok és éjjelek, mintha csak ma lett volna. Emlékszem arra a napra, amikor először támadtunk a másiknak, és egy izmot facsartató küzdelemben dőltünk a földre. Végül egyikünk se tudta a másikat megölni. Akkor talán nem, de most...lehetséges, hogy igen. Sosem szokásom előre eldönteni, hogy egy harcot ki fogja megnyerni, hiszen bármikor jöhetnek meglepetések. Bármikor jöhetnek olyan tényezők, amelyek gátolhatnak a szabad döntés hozatalban. Bármennyire is eldönthetem, hogy ezúttal nyerni fogok, ha lehet, hogy nem is lesz így. Vex erős, ahogyan én is. Ostoba arrancar, de valahogyan neki is el kellett jutnia idáig. Tapasztalattal rendelkezhet, éppen ezért muszáj ugyanolyan kimértnek, és óvatosnak lennem vele szemben. Mindazonáltal a gyorsasága még mindig előnnyel szolgál a számára, ebben a képzettségben csak nehezen vagyok képes magamat edzeni. Így hát mozdulatainak nagy részét nem tudom kivédeni, csak annyit tenni, hogy a megfelelő pillanatban jó helyre shunpozni annak érdekében, hogy ne szerezzek olymi sérüléseket, amikkel később meggyűlne a bajom.
S mikor újra egymással szemben állunk, akkor kimért komolysággal nézek egyenesen szemeibe. Mimikáim meg sem rezdülnek szavaira, egyszerűen leperegtetem magamról a dolgokat. Azonban tekintetem némileg üvegessé változik, egy pillanatra azért mégis elgondolkodok azon, hogy mi van akkor, ha igaza van. Mi van akkor, ha egy arrancarral valóban személyes ügyem volna? Nem, most már kapitány vagyok. Nem hagyhatom, hogy egy arrancar csak úgy manipuláljon. Nem éppen dísznek hordom ezt a haorit, így hát míg ő beszél..addig a szalagommal kötöm fel a hajamat. Még emlékszek bizonyos momenumokra, amelyek harcaink folyamán előfordultak.*
- Kapitány vagyok, arrancar. *Ennyit mondok mindössze, s ha nem csökevényes ésszel van megáldva, akkor bizonyára ő maga is rá jön, hogy ebben a mondatban több jelentés van, mint amit látszólag érteni lehet. Nem akarok olyan dolgokat elmagyarázni neki, amit amúgy sem fogna fel. Arrancar lett belőle, egy lidérc pedig ne üsse bele az orrát a Gotei dolgaiba. Nem is várhatom el tőle, hogy megértse a dolgok miben folyását. Gyarló életének nagy részét bizonyáa Hueco Mundo kietlen táján élhette le. Nem sokat tudok az ottani létről, de annyit biztosan, hogy tudjam nem csak arrancar, de még rossz körülmények közt is él. Ez pedig bizony az elmét is képes fertőzni. Nincs értelme visszakoznom a dolgok felett, lényegébe véve sem változtatna a nyers tényezőkön. Ő az ellenségem, én pedig az ő ellensége vagyok. S így, hogy felfedeztük ismételten egymás lélekenergiáját, a harc egyszerűen elkerülhetetlen. Tesszük, amit tennünk kell. Kezdeti hibám, - avagy inkább szerencsétlenségem - hogy a hanghulláma telibe talál, így a testem egy pillanatra, amíg hatással lehet rám, lebénul. Lábaim földbe gyökereznek, viszont ettől nem fogok megijedni.*
- Hadou no sanjuusan, soukatsui! *Amint ismét visszanyerem mozgásom, máris egy kisebb fajta kidouval támadok vissza, hogy az ezzel felvert füstöt felhasználjam egy újabb támadásra.* - Hadou no gojuuhachi, tenran! *A keletkező füsthöz hozzákeverem még a felszálló port is, amelyet egyenesen felé irányítok. Noha ez nem csupán egy támadás, inkább érzékeket való megtévesztés; hiszen a kezdettől fogva az a tervem, mely szerint jobb oldalról a nodachim élével betámadom. Egy keresztező mozdulattal próbálom az alsó bordai falon rést találni, azonban hátráltat az, hogy mindkettőnk hosszabb fegyverrel rendelkezik. Éppen ezért a bal kezemben már készenlétben is van a shurikenem, hogyha magával a kardommal nem sikerülne, akkor a shurikennel próbáljam betalálni. Elrúgom magam tőle, s egy shunpo lépéssel a levegőbe emelkedek, ahol egy reishit gyűjtök a talpam alá, hogy megállhassak. Még ha a várnál gyengébb is vagyok ezúttal, akkor sem akarom csak úgy hagyni ezt a harcot.*