*Az idő, csak is az idő tehet arról, hogy végül eljutottunk idáig is. Mindenre számítottam voltaképpen ama pillanatban, mikor nap, mint nap végig néztem őket. Arrancarok, kik folyvást egymás ellen küzdenek meg azért a bizonyos székért, ami bizony sok izgalmat rejt önmagában. Én pedig csupán Kiyo nénivel a laboromban csücsülve kísérletezgettem csendesen. Nem volt semmi érdek, mi rá vett volna arra, hogy harcba szálljak azért. Csak egy pincurka szék, s mennyi pillangóságos bajjal jár. Jobban szeretem figyelni a dolgokat, jobban szeretek mosolyogni azon, amit éppen csinálok. Most is egyedül ülve a hatalmas teremben a kivetítő panelt nézem, hátha látok érdekes dolgokat még a mai nap. S valóban, valóban megüti a szememet egy kibontakozó csetepaté. El kerekedő szemekkel, s oldalra billentett fejemmel konstatálom a dolgot, mi szerint Slarin-chan éppen most készül elhagyni Las Noches berkeit. Micsoda izgalom, s micsoda pillangó effektus. Kicsit el is mosolyodom, mihelyst észre vételeim szerint vagy hatástalanul próbálják megállítani, vagy egyszerű félelemből kitérnek útja elől. Nagyot sóhajtok, s kezemre illesztem az egyik speciális fekete kesztyűmet, amely gyakorlatilag minden találmányom irányító panele. E nélkül a kesztyű nélkül bizony sehová sem mennék ám. Las Noches uniformisa már jól megszokott öltözetem, ezúttal viszont egy teljesen testhez álló, dekoltázsában picit mélyebben szabott változatába ugrok bele pillanatok alatt, s indulok el arra a bizonyos helyszínre. Arcomon egy derűs mosoly íródik le, ahogyan oly' gyorsaságba emelem a sonidomat, melyet puszta pillantásokkal nehéz volna követni. Egyszer csak, talán néhány perc elteltével megjelenek Slarin-chan mellett. Hatalmas mosollyal illetve a nőt, elé sonidozok.*
- Hűű..Slarin-chan, a gonosz nénik és bácsik nem akarnak téged elkapni! *Csodálkozó ajkaim elé egyetlen egy ujjamat teszem, s csillanó szemekkel pillantok az espadara. Kíváncsi vagyok, hogy gyakorlatilag mégis miért akar távozni erről a helyről, de mindezek előtt zavart tekintetemet a jelenlévőkre meresztem. Kapok hideget is, meleget is, de leginkább rá csodálkozást, hogy a semmiből teremtem itt, és oly' sokakkal ellentétben beálltam a Segunda espada elé. Ki hogyan jelképezi, lehetséges, hogy kíváncsiságom okán álltam elé? Ki tudja. Tátva marad a szám a jelenlévő arrancarokra, s elharapom végül ajkaim szegletét.* - Nénik és bácsik, Kiyo néni meghív mindenkit egy sütire az egyik bárban. Slarin- channal fogócskázni megyünk! *-* *Győzöm meg a többieket, hogy igazából itt nincs is semmiféle látni való. Csak sokhomok van itt, meg némi pillangó is ugyebár. Mert hát én és Slarin csak is azok lehetünk, nem de bár? Mosolyogva nézem végig azok távozásait, s eme tekintetemet az előttem állóra szegezem.*
- Na hát, na hát..*Furcsa hangerővel szólalok a volt espadam felé, kinek legalább annyit köszönhetek, mint Szayel-nii-samanak. Régóta ismerem már mindkettejüket, mégis kettejük közül Slarin volt mindig is az, aki messze állt tőlem. Van benne egy fajta erő, amit mindig is tiszteltem, ám ő nem volt képes átlátni rajtam. Sosem láthatta meg azt, mitől sosem ereszkedtem le a köz arrancarság tisztjére. Arcomon a mosoly még mindig ott marad, de hamarosan talán, ha ténylegesen eltűnnek innen a többiek, akkor majd megláthatja, talán. Addig is teszek előre egy lépést, és hatalmasat sóhajtok. Hatalmas levegőt veszek Hueco Mundo poros, ámbár mégis frissnek tűnő levegőjéből.* - Hueco Mundo egy kincses bánya..Slarin. *Behuny szememet felpöccintem, legalább olyan aspektusban, mintha egy különös alattomosság rejtőzne benne. Egyik ajkam oldaltvás cinkos mosolyra ível, s ezt egyenesen a Segunda espada irányába vetítem. Soha nem látott kép, s az, hogy ezzel vajon milyen reakciót váltok majd ki belőle...egy kicsit érdekel.* - Nyóó...ne hagyd el Las Nochest T_T *Hatalmas nagy váltást végre hajtva, majdnem síró szemekkel, pattogni kezdek előtte. Kezeimet védekezően emelem fel, és szinte könyörgök neki azért, hogy maradjon.*
- A pillangók, pillangójának, pillangói közt felmerülő vitásan, vitás kialakult helyzetében egy fő pillangó lelépése még nagyobb pillangó hullással fog járni! T_T *Nyakatekert mondatommal fordulok feléje, s aztán összehúzom ajkaimat, és hátrább állok. Lehajtott fejem arcába a felmerülő szél fújja bele rózsaszínes hajszálaimat.*
- Yare, yare..micsoda fej fájással jársz Slarin, Slarin.. *Először kimondva nevét egy gyenge, ám nyomatékos nevetés hagyja el ajkaimat. Aztán másodszorra már egy erőteljesebb, őrült nevetés szakad fel torkomból. Megzakkant tekintetemet rá irányítom, és groteszk mosolyommal meredek rá.*

Változás? Nekem nem kell a változás! Semmi sem kell! Igen, talán volt idő, néhány elvont pillanat, amikor komolyan elhittem, hogy egy szabad Las Noches majd szép és jó lesz. Most pedig, most pedig a Pokolba mindennel és mindenkivel! Elegem van, én leléptem!
Nem kérek az új vezetőből, nem kérek senkiből! Személyes cuccaimmal sem foglalkozok, és már órák óta azon töröm a fejem, hogyan kempeljek be másokhoz. Nem akarok Renén akaszkodni, de a hatalmas kecójában biztos szabad egy hely, ha pedig az nem jön össze, nem is tudom, végtére is elég sok lehetőségem van Karakurában. Minden jobb már ennél a helynél, amit egyszerűen már nem tudok otthonomnak nevezni. Rá kellett jönnöm ennyi év után, hogy Las Noches már nem az a hely, ami valaha volt, és még csak nem is az, aminek én szerettem volna látni. Hiába formáltam, a hatás csak ideiglenes. Mégis minek maradjak itt? Egy ostoba rangért? Hah! Nem kell! Vigyétek!
Egyedüli felszerelésem fegyverem, amivel könnyedén megállíthatom mindazokat, akik utamba keverednek és merészelnek megpróbálni megállítani. Sokan sajnos nem ismerik az erőviszonyokat, hozzám pedig édes kevés az ő tudásuk, hiszen Las Noches legerősebb arrancarja vagyok. Persze, valahol gyűlölöm magam, amiért ezt kell tennem, és amiért képes vagyok itt hagyni olyan személyeket, akik számomra fontosak, de az sem megoldás, ha miattuk, csakis miattuk senyvedek.
Könnyedén vágom le az elém kerülő, gyenge arrancarokat; hogy valóban távozásom akarják megállítani, vagy inkább rangomra fáj a foguk, azt nem tudom, de őszintén szólva nem is érdekel. Testük homokszemcséjű lélekenergia darabkákra omlik, nekem pedig egyetlen, ámde roppant precíz és erős mozdulatba került ezt tenni velük. Semmi megerőltetés, csak az általam megszokott elegancia.
Bíztam benne, hogy sikerül úgy elhagyni ezt a poklot, hogy nem kell ismerős arccal találkoznom. Nem készültem búcsúval, különben is rossz vagyok az ilyenekben. Általában nem szokásom elkerülni mások tekintetét, amikor beszélek velük, most azonban nem akarok beszélgetni, nem kell nekem a lelki fröccs, sem egy új vezető, sőt, nekem semmi sem kell, csak a saját szabadságom, semmi más. Kerülöm volt fracciónom tekintetét; végtére is, most már ő a primera, miután átvette Raúl helyét, már nincs szüksége rám. Minden bizonnyal a többiek is elboldogulnak nélkülem. Mert hogy én megleszek, abban biztos vagyok. Mert az úgy fog történni, ugye?
- Menj innen. Hagyj békén. – haladok el mellette, miután elküldte a nézősereget. Nem akarom bántani, mert a fracciónom volt, kész, vége, ennyi, tehát ideje lekopni. Mert én már le akarok kopni, nem érdekel semmi, de tényleg semmi, ami itt van és itt történik. Natalie tekintetét mindeközben teljes mértékben kerülöm, talán túl fájó lenne jelen pillanatban a szemébe néznem.
Könyörgése és rimánkodása inkább csak felidegesít; azt csinálok, amit akarok, nekem senki sem szabhat határt! Én nem látok semmilyen kincset ezen a helyen. Csak homok van, és idióták. Lassan ott tartok, hogy már az espada társaimat sem ismerem, pedig kevesen foglalják el régebb óta az espada pozíciót, mint jómagam. Én azonban meguntam, meguntam mindent, az ellenségeskedést és a megszokott jópofizást is. Ez már nem az én világom, már nem az én otthonom.
- Ezt te nem értheted, Natalie. – zárom le a témát és haladok tovább a sötét sivatagban; nyilvánvaló hangsúlyomból, én már eldöntöttem, mi fog történni. Mint mindig, most is az lesz, amit én akarok, és kész, itt a vége, punktum. Nem is lehetne másképp, hiszen eddig is így volt, most miért ne változna?
Pedig mostantól minden változni fog, mostantól minden más lesz, mert én azt akarom, hogy mától minden változzon.

*Úgy állok itt, mint amilyen vagyok. Sem több, sem kevesebb. S bár minden elhatározásom ellenére, sosem sikerült igazán megmutatni mindazt, hogy miért lettem én a Primera Espada, van itt még olyan személy, aki tud róla. Szayel, alkotóm és egyben utolsó rokonom. Hajdanán én magam is ember voltam, de az emberek sosem lehetnek többek, mint egyszerű kellékek táplálkozásunkra szolgálva. A legfinomabb lelkeket belőlük lehet kinyerni, és azok válnak...lidérccé. Noha igen, nagyon kevesek Aizen nélkül váltak arancarrá, de mint tudjuk, a tökéletes arrancarok még mindig távol válnak. S ha van is egy tudós, avagy immáron nem is egy Las Nochesben, az mindig törekedni fog arra, hogy fajtáját tökéletesítse. Urunk, Aizen is tudós volt, csupán emberi mohósága okán veszett el. Na meg néhányunk ébersége miatt. De kit is érdekel e fajta felesleges elme baj? Ékes mosoly kerekedik arcomon. Micsoda cselszövést, micsoda tévhit. Minő rettenet, hogy ennyien nem jöttek rá. Én már mindent látok. Tudom, amit tudnom kell, és élek, amivel élnem kell. Élek a tudásommal, azzal amit tőle kaptam, a bátyámtól. S ha tehetem a tudomány által válok sokkal erősebbé, sokkal agyafúrtabbá, le leplezhetetlenné. Mert Natalie Granzot még nem ismerik.
Slarin pedig undokul próbál kikerülni, és úgy tenni, mintha nem tudnám. Vagy ha tudom is? Mit érdekli őt? Mit érdekli őt egy olyan hely, ahol egészen pontosan úgy gondolja, hogy ő a legerősebb. Érdekes, hogy a lelkek milyen elvetemülten képesek önmagukra gondolni. De ha anatómiailag vizsgálnám ezt az esetet, megállapíthatnám, hogy Slarin az több ezer lélekből is tevődhet már össze. Nos, akkor ki is a legerősebb? Nem, nem ő, hanem a tudata. Csak egy egyszerű szintetikus maszlag, amit bármelyik pillanatban foghatok, és megalkothatok. Tudatot a tudós keze által, életet a gépek és vakcinák segítségével, és beszédet programozással. De arrancart? ahhoz kell azaz eszköz, amelyet azaz álszent Urahara Kisuke alkotott meg.
Hagyom, hogy kikerüljön, s csak mosolygok rá, mintha mi sem történne. S bár arcomon láthatóvá lesz némi fájdalom, voltaképpen színjáték az egész. Tényleg nem vette észre, Slarin Sleryrrlyn'dreskel nem lát el az orráig. Pedig valójában egy olyan csodálatos lény, mint ő, ezt nem engedhetné meg magának. Sóhajtok egy nagyot, s egy pillanatra zanpakuto kardomra csúsztatom kezemet. Ám meggondolom magam. Felesleges, hiszen e nélkül is tudom, hogy megtehetem azt, amire jelen pillanatban készülök. Így hát mikor már úgy vélné, hogy elég messze van, akkor egy pillanat alatt sonidoval kerülök a szeme elé, és egy röpke pusztakezes fogással billentem hátra, hogy a meglepettség hatását kihasználva csupán egyensúlyából zökkentsem ki. Hátrább állok, s megvető pillantásommal nézek le rá. Éppen olyan magasból, mint amilyen magasból szokott ő reánk pillantani.*
- Mit csinálsz, Slarin? *Komoly, ámbár nyugtató hangommal szólalok fel. Egy új, soha nem észlelt hangszint. Talán az is felismerhető, hogy teljesen más, mint amit használni szoktam. Jóval érettebb, s tán az én ajkaim közül némileg idegen is. Oldalra billentett fejjel mélyen pillantok szemeibe, gyakorlatilag lenézve őt. Aztán normálisan pillantok rá, ahogyan egy egymásnak semleges személy szokott a másikra pillantani.*
- Igazad van, nem értem meg. Én sokkal többet értek meg. Tudom miből épülsz fel, tudom mi az érzelmek kémiai folyamata, s azt is tudom, hogy a jelenlegi helyzetet kihasználva éppen készülsz elhagyni Las Nochest is. Tehát, miért is hagyod el? *Ekkor előveszem a szokásos mosolyomat, de kezemet nem nyújtom felé. Magam előtt fonom össze karjaimat, és csak úgy pillantok mélyen szemeibe. Majd felsóhajtok, és egy kicsit a távolba tekintek.*
- Nosztalgikus..te emlékszel milyen voltál Giliannak? *Persze ez a kérdés tökéletesen abszurd. Hiszen egy Giliannak még nincsen tudata, ellentétben egy adjucassal. De hát attól még nincs betiltva, hogy ilyesmit kérdezzek.*
- Aizen óta megváltoztak a dolgok...észre vetted? *Pillantok vissza rá, s eresztem le magam mellett karomat. Jelen esetben eléggé kaotikusnak tűnik a helyzet minden olyan személynek, akik intelligencia hányadosa nem haladja meg az átlag szintet. Hozzávetőlegesen ez egy egyszerű egyenlet, amit bárki megtud oldani, akinek valaha is köze volt a számokhoz. Lenne még annyi kérdésem hozzá, viszont előbb talán meg kéne őt hallgatnom. Szegényke, bizonyára furcsa lehet neki a volt fracciónját teljes más színben látni. Már- már a lélekenergiámból leszűrhető, hogy jócskán megerősödtem.*

Hogy mit csinálok? Hogy mit csinálok? Senkinek nem adtam engedélyt arra, hogy egyáltalán köze legyen hozzá. Szerintem amúgy is látható minden tervem. Kész, vége, elegem van, nem bírom tovább! Lelépem! Teljesen érthető reakcióm, de ha nem érthető, az sem érdekel. Mégis miért érdekelne? Hah! Engem csak egy valami érdekel, az pedig nem más, mint a saját büszkeségem. Igen, lehet, az egész csak egy átkozott maszk, egy maszk, mely mögé könnyű elrejtőzni, mely mögött azt hirdethetem, önmagam vagyok, amikor nem, de ez már maradjon az én titkom. Ha átlátnak rajta, még az sem baj. Mert csupán egy célt szolgál. S ha eme célját beteljesíti, engem a továbbiak miért érdekelnének? Hisz nem jobb mindennél a látszólagos biztonság?
Fejemet egy kissé lehajtom, s hagyom, hogy rövidre nyírt, sötét színű hajam előrelógjon kissé, így takarva vadállatiassá torzuló arcvonásaimat. Nem akarom bántani Nataliet, de onnantól kezdve, hogy azt az idegent választotta, nem pedig engem, nincs más megbeszélnivalónk, minden eldöntetett. Ő is elárult engem, s az is lehet, hogy én is önmagamat. Nem akarom ezt tovább, a szabadságom akarom! A szabadságom és a büszkeségem, s akkor, akkor talán elhitethetem önmagammal, hogy boldog lehetek.
- De ezt… Ezt akkor sem érted! – csattanok ki emelkedett hangnemmel. Nekem ne állítsa, hogy mennyi mindent ért, ha a lényeget akkor sem látja meg! Nem, nem vagyok hajlandó még egyszer végignézni azt, ami egyszer már megtörtént. Nem vagyok hajlandó áldozattá válni. Én sosem mutatkozhattam gyengének, és ezentúl sem fogok. Nem leszek többé alárendelt.
Hogy emlékszem-e? Igen, emlékszem. Gyűlöltem az lenni, s természetesen nem szeretnék újra azzá válni, azonban megtalálom a módszert, hogy ez ne történhessen meg. Vagy így, vagy úgy, de elszakítom a láncokat, melyek ehhez a sivataghoz kötnek. Nincs értelme itt maradnom, nekem már nincsen senkim. Csak saját magam vagyok. Vagy talán mindig is együtt voltam? Pedig néha, néha egészen sikerült elhitetnem önmagammal, hogy végre megtaláltam a helyem. Azonban mindez csak hazugság volt. Egy újabb réteg maszkomra, egy újabb védelmi eszköz, egy újabb hazugság.
- Az a lény teljesen elvette az eszedet, Natalie. Nevetséges, ahogyan viselkedsz. – fordulok el tőle felsőbbrendűségem teljes tudatában. Egyenrangúság? Ugyan! Egy olyat nem vagyok hajlandó magamhoz méltónak tekinteni, aki úgy viselkedett azzal a magát nagyúrnak kikiáltó féreggel, mintha a palotapincsije lenne! Láttam, amit láttam, és bár sokáig nem hittem a saját szememnek, sajnos rá kellett jönnöm arra, hogy ez igenis, megtörtént, és úgy történt, ahogyan azt láttam. Gusztustalan volt. Mindenki, szinte mindenki úgy ette és itta szavát, mintha maga a messiás érkezett volna el. S tudjátok mit? Én nem! Én nem leszek olyan, mint ti!
Eldöntöttem, ellenállok. Hisz mégis ki lenne képes engem megállítani? Ha pedig ehhez bántanom kell azt, aki valaha hűséggel tartozott nekem, hát legyen! Dobbantok egyet lábammal, mire egyfajta hullám indul meg Natalie felé, egészen pontosan a lábai alá. A gravitációt azon a ponton, ahol áll, erősen megváltoztatom, ami húzni kezdi lefelé, ha sikerrel járok. A légzésre nem jelent problémát, csupán a mozgása válik nehézkessé. Én magam pedig azzal a boldog tudattal indulok tovább, el Natalietól, el Las Nochestől, hogy nem fog tudni követni, egy darabig biztosan nem. Egy gargantát nyitok, hogy végleg elhagyjam ezt az átkozott helyet, a másik oldalát pedig valahová az Emberek Világába nyitom meg. Talpam alá már irányítok is némi reiatsut, hogy elősegítsem mozgásomat az átjáróban. Biztos vagyok benne, hogy Natalie nem tud megakadályozni, hiszen hiába ő a primera, én attól még nem fogok megrettenni. Pedig kedveltem őt... igazán kár.

*Minden annyira más. Minden megváltozott mióta azzá lettem, mint amivé. Mindent megtudtam, ami létezésem miben létét jelenti. Láttam azokat az adatokat, azokat a jegyzeteket, amik kis híján elvették önmagamat. A tudatom sokszor még így is több felé hajlik, hiszen másokkal ellentétben én sohasem lehetek egész lény. Mégis, mégis büszke vagyok arra, hogy csupán egy kísérlet miatt jöhettem létre. még akkor is, ha ebben az a szerkezet is kellett. Értetlenül pillantok Slarinra ebben a pillanatban. Olyan sok mindent láthatok a szemeiben, mégis olyan keveset mondhatok el neki. Nem mondhatok el semmi olyasmit, amiből rá jöhetne. Ha rá jönne, azzal mindent veszélybe sodornék nem igaz? Ugyan, ki nézné ki ezt? Ki hinné el, hogy igaz? Ő, ő a nagy espada? Ha tudná, hogy mennyi mindent nem tud még. Ha tudná, hogy az ő ereje semmit nem ér ellene. Egyáltalán nem tudja mivel áll szemben, s láthatóan azt sem, hogyan vethetne ennek az egésznek véget. Jelen esetben pedig egy töráésen megyek keresztül. Néhai egyetlen espadam Slarin; elmenekül. Elhagyja Las Noches berkeit, hogy új utat találjon. Megfutamodik saját létezésétől? Mégis miért gondolja azt, hogy máshol otthonra lel majd? Mégis hol fog olyan földeket találni, ami lényéhez tartozik, mint ez?*
- Hát ebben igazad van..nem értelek meg. *Sötét mosoly húzódik végig arcomon, s szemeimet lehúnyom. Kezeimet ökölbe szorítom s mire már éppen arra készülnék, hogy elinduljak feléje, abban apillanatban egy különleges erő tartja lent lábaimat. Nehéz súlyként nehezednek rám, amitől alig tudok lépni. De mégis miért éppen itt adnám fel az egészet? Miért futamodnék meg én is, ahogyan ő teszi? Bízom magamban, jobban mint bárki más. Sokkal jobban ismerem magamat, többet tudok. Ahogyan Slarinról is többet tudok, mint kellene. Ez a képessége is egyszerűen bámulatos, egyben egyedi is. Nem találkoztam még olyan személlyel, akinek a gravitáció ilyen szintű meghajlítása sikerült volna. Ismeretlen, mégis ismerős ingoványra kerültem. De hiszen ő az én régi espadam, nem? Valamilyen téren lehet, hogy még ma is hűséges vagyok hozzá..azonban megvannak a saját elveim is, amiket követek. Az én elveimben pedig, aki éppen cserben hagyja a társát, azzal többféleképpen lehet elbánni. Nagy levegőt veszek, s hirtelenjébe kiszakítom magamat ez alól az erő alól egy lélekenergia felszabadítással. Ugye mennyire különleges, ugye mennyire hihetetlen? Régi fracciónod teljesen más szinteken mozog, mint te azt hinnéd..Slarin. Utána ugrok a gargantaba, s öklömet megemelve egy ütéssel próbálkozom jobb lapockája irányába. Szembe sonidozok vele.*
- Érdekes, hogy te beszélsz arról, hogy nem értelek meg..de gyakorlatilag semmit sem tudsz rólam. Ugyan mennyit tudsz rólam Slarin Sleryrrlyn'dreskel, néhai espadam? *Észrevehetően teljesen elhagytam a szokványos megnevezéseket és gesztusokat. Ezúttal minden, ami velem kapcsolatos új lehet. Olyan arculatom nyilvánul meg számára ebben a gargantaban, amit soha senkinek nem mutattam még meg. Oldalra pillantok ökölbe szorított kezekkel. Tekintetemmel végig nézek a garganta "falain".*
- Lehetne annyi intelligencia benned, hogy megkérdezel..aztán ítélkedsz. Te elhiszed, hogy az a Natalie Salazaar vagyok, aki pillangókat hajkurászik? Aki örömét leli a fogócskában? Ironikus, hogy mennyire félre ismertek. *Komoly tekintetemmel fordulok feléje, majd groteszk módon kellemes mosoly ül ki arcomra ebben a furcsa pillanatban. Egyik pillanatról a másikra személyiségem egyszerűen a másik végletre siklik, hogy egy ominózus mimikai beli változásra hívja fel figyelmét az espadanak. kardomat rántom ki oldalamról.*
- Még egyszer megkérdezem, miért hagyod el Las Nochest, Segunda Espada? *Nem, még mindig nem mondhatom el neki azt. Még mindig nem mondhatok neki el többet. Ez nem az a pillanat, amikor megtehetem. Mindig is tudtam, hogy egy nap majd eljön ez a pillanat is. Talán örülhetek, hogy mindez egy gargantaban zajlik, így csak is kettőnkre tartozik.*

Valóban, Natalie ezt nem érti meg. Ezt senki sem érti meg! Mindenem, ami valaha volt, mostanra semmivé foszlott. Nem tudom, nem tudom, nem tudok már semmit! Azt hiszem, szépen lassan sikerült elveszítenem önmagam, ennek a felismerése pedig ugyanazzal a dühítő, őrjítő, éhséggel telített fájdalommal jár, mint amikor kitéptem magamból lélekláncom és felszabadítottam magam emberségem utolsó kötelékéből. Mindent dühből tettem, s akkor, életemben, vagyis halálomban először elvesztettem önmagam. Most úgy tűnik, ismét megtörtént, de valójában szembesülnöm kell azzal, hogy sosem voltam igazán én. Már azt se tudom, milyen voltam, milyen vagyok, honnan jöttem, most hol vagyok és hová tartok. Nem tudom… Csak egyszerűen nem tudom.
Natalie úgy viselkedik, mintha… Én sem tudom, de egyáltalán nem vicces az, amit művel, és az sem, ahogyan viselkedik. Légy boldog, Pillangócska, engem azonban ne kínozz, nem érdekel! Nem bírom ezt tovább, Natalie, hát nem érted? Én mindent elveszítettem, amiről azt hittem, hogy fontos, mindent! Úgy lépek be hát a gargantába, hogy tudom, ezzel vége. Könnyebb hátat fordítani Las Noches palotájának ilyen egyszerűen, hiszen tudom, hogy többé itt már nincs helyem. Mert miért is maradjak hálátlan falak közt? Miért is folytassam az elkeseredést? Nem, inkább példát veszek attól, akivé sosem akartam válni. Leszek inkább én a rossz, akit mindenki utál – nem érdekel.
- Mi van veled, Natalie? – makacskodok tovább; kardom már kezemben van, ha szükségem lenne rá. Bár a trükkömnek arra elégnek kell lennie, hogy kirántsa Natalie alól a talajt, jobban mondva közelebb hozza azt hozzá. Jobban aggaszt azonban Natalie viselkedése. Miért teszi ezt? Miért jön utánam? Miért nem hagy békén? Kifogások kergetnek kifogásokat, én pedig úgy érzem, hogy ezt nem fogom bírni tovább. Hajdanán büszke voltam, s igyekeztem méltónak látszani. Most pedig fejem leszegve sunnyognék el, gyáván, meggyalázottan, pont, amikor a falon lógtam, mint holmi preparált állatfej, mint egy közönséges trófea. Belőlem, a segunda espadából! Bár kérdés, meddig nevezhetem önmagam espadának. Egyáltalán ér-e számomra valamit valóban ez a rang? Vagy csupán ez is csak egy kifogás? Igen… Minden bizonnyal egy kifogás. Én ezt… én ezt nem bírom tovább. Natalie, hagyj békén, könyörgöm, nem akarom ezt. Nem akarlak bántani. Én csak szeretnék végre ismét önmagam lenni. Csak éppen nem tudom, ezt hogyan is érjem el, nem tudom, mit tegyek, hogy ismét szabad legyek, nem tudok én már semmit! Minden olyan bizonytalan. Én is bizonytalan vagyok. Én… ki valaha talán dicső volt. Legalábbis képes volt önmagával elhitetni mindezt.
- És ez miért kapcsolódik ehhez? – várom a magyarázatát monológja után. Nem, ez nem Natalie. Ez valaki más. Vagy az a Natalie, akit én ismertem, soha nem is létezett? Ennyire sikerült félreismernem a saját volt beosztottamat? Nem tudom, de talán nem is fontos. El kell innen mennem.
Úgy ugrálok a garganta belsejében lévő lépcsőfokokon, minta teljesen természetes lenne már számomra. Bár tulajdonképpen az is, végtére is valóban a legerősebb arrancar vagyok – Sethet leszámítva. Én azonban nem fogok neki fejet hajtani, én nem fogok többet senkinek sem fejet hajtani. Még csak az sem érdekel, ha erőm elszáll, hisz miért is érdekelne? Nem számít már, nem számít semmi!
- Már nem vagyok többé Segunda Espada, Natalie. – válaszolom neki mély, búgó hangon, azonban hátat fordítva neki haladok a gargantán belül, hacsak Natalie nem próbál megállítani valamivel.
- Ha erőszakkal viszel vissza… akkor sem fogok igényt tartani rá. Legyetek boldogak. – veszem kezembe zanpakutomat. Hirtelen fordulok meg ezután, és mérek a levegőbe egy csapást; gyűlölöm emiatt kissé önmagam, hogy ezt kell tennem Natalieval, de nincs más választásom. Digestión névre keresztelt technikámat használom; ha Natalie jól figyel, a levegőben furcsa rezgéseket figyelhet meg, mintha megtörne a levegő pár helyen. Ez az alig látható energianyaláb a hangsebesség kétszeresével süvít Natalie felé, ha pedig eltalálja őt… nos, megmondtam neki, hogy hagyjon békén. Célom, hogy belső szerveit tegye tönkre, egyszerűen fel kéne robbantania őket, de legalább alaposan roncsolnia kéne. Egyáltalán nem fájdalommentes a technika, de ha ez kell ahhoz, hogy békén hagyjon, nem félek erőszakot alkalmazni. Espada, állítólag tudós is, majd felgyógyul, ha már nem leszek.

*Talán megmagyarázhatatlan tényező is lehetne, hogy miért próbálom őt megállítani, mégis okkal teszem. Több okom is van rá, hogy miért eredek a Segunda espada nyomába azért, hogy megállítsam. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy elhagyja Las Nochest. Így, vagy úgy meg fogom állítani. Vannak dolgok, amiket meg kell osztanom vele. Vannak dolgok, amiket el kell neki mondanom. Jobbjára most érzem elérkezettnek azt az időt, amikor végre kicsit közelebb engedek magamhoz mást is, nem csak Szayelt. Mert igen, a saját fracciónom sem ismer igazából. Azok a személyek sem ismernek, akik elméletileg a legközelebb állnak hozzám. Ennek is megvannak a meguk okai, amiket ideje lesz felfednem végre valaki előtt. De mindent el kéne mondanom? Minden információt át kellene adnom egy espadanak? Nem. A legerősebb arrancar ugyan, de attól még nem lesz biztosíték arra, hogy egy kicsit is megérti az álláspontomat. Csak annyit közölhetek vele, ami létszükségszerű. Fel kell nyitnom a szemét, még mielőtt nem késő. S bármennyire sem szeretek másoknak előadásokat tartani, egy gargantaban nem fog kettőnket díszkíséret kísérni. Csak mi ketten vagyunk, és egy halom légüres tér. Némi lélekrészecske, amiből kevés jutott Las Nochesnek. A dimenziók közti átjáró tele van vele, ha megfelelően tudják kiszívni belőle.*
- Mi lenne velem, Slarin? *Kérdezek vissza teljesen komolyan. Nem tudom mi nem érthető a viselkedésemben. Én csak olyan dolgokat akarok elérni, amiket eddig is. Mindössze módszert váltottam ehhez. Mondhatni eddig figyelembe vettem az intelligenciában szenvedők ítéleteit is, most ezen a pontom nem. Tán a nyilvánosság előtt nem mutatnám meg magam, de most annál inkább. Régebben is megtehettem volna ezt, nem igaz? De ez most más, maga a helyzet egésszen más. Tűnhetek Seth szolgájának, vagy zakkantnak, jelenleg nem hordozok hátrányt Slarin ellen. Bár mondhatni a legerősebb arrancar, én még mindig a legnagyobb intelligenciát képviselem, ami azt illeti. Sethet mindazonáltal nem illetném az arrancar fogalmával. Egy teljesen más létforma, amiben ugyebár vannak arrancar jegyek, mégis más. Még pedig azért jelölöm meg másnak, mert tudok róla egy olyan titkot, amit más nem. Bizonyára a vezért feszélyezheti ez, ennek ellenére én mégis rá mosolygok, és kiszolgálom, ahogyan egy vezért szokás. De ezt a fajta taktikát csak azok értékelhetik, akik tudják a háttér információkat.*
- Hamarosan megtudod. De előtte vissza kell jönnöd velem. *Komolyodik ki tekintetem, ezzel szemléltetve, hogy teljesen komolyan gondolom mindazt, amit mondok. Ahhoz, hogy a tervem sikerrel záruljon, mindenképpen szükségem lesz Slarinra. Legalább is én már vele is számoltam, ami azt illeti. Eléggé kellemetlen atrocitás lenne, ha pótolni kellene a személyét. Azért pedig, hogy ne kelljen új dolgokhoz hozzá nyúlnom, kénytelen vagyok kimutatni a fogam fehérjét. Igazán kár érte, szerettem volna még egy kicsit árnyékok közé meríteni személyem elhelyezkedését. Elvégre is nyugodtabb a lelkem, ha továbbra is egy rózsaszín kiscicának néznek; nem de bár? Elé sonidozok, hogy végre megállíthassam lépéseiben .Egyelőre nem folyamodok semmiféle támadáshoz, de ökleimet már kifeszítve tartom magam mellett. El kell végre döntenem, hogy mekkora kárral szeretném megajándékozni. Mindenképpen úgy kellene visszatérni Las Nochesbe, hogy csak karcolásokat szerzünk. Ha így volna, azzal nem keltenénk feltűnést. Eleve már az feltűnő lehet, hogy az első kettő espada nincs jelenleg az épületben. Bízok Kiyoban annyira, hogy leplezi az ilyen dolgokat. Már felkészítettem rá, hogyha eltűnök, akkor fedezzen. Nem avattam be, elég annyit tudnia, hogy fontos kutatásokat csinálok. Ehhez pedig nincs szükség különösebb alibire. Megbillentem fejemet Slarin kijelentésére, aztán kissé megilletődve pillantok fel a légkörre, amely megrendül. Meg sem kísérlem kivédeni azt a támadást, amivel illet. Noha nem azért, mert olyan erős lennék. Csak éppen van még nálam egy injekció, ami visszaregenerálja a szöveteimet, ha szükségem volna rá. Nagyjából most el is jön ennek az ideje, amikor fájdalmasan szúrnak belém ennek a technikának a következményei. A bal oldalamon található hierro olyannyira beszakad, hogy tehetős vér zúdul a földre. Mégis különös lehet, hogy mosolyogva pillantok Slarinra mindez idő alatt. Előre lépek egyet, hogy ne rogyjak össze, és beadom magamnak az utolsót. Kisebb sistergést követően a keletkezett kár újra regenerálódik, én pedig az elhasznált vakcinát könnyedén eldobom. Mire az azonban földet érne, én nagyon gyors ütemben Slarinhoz sonidozok, hogy a hátát olyan ponton rúgjam meg, amitől meg kell indulnia a garganta Hueco Mundo irányába, vagy különben szépen el fog esni. Nem fogom hagyni, hogy elmenjen.*
- Ez az egész nem rólad, vagy rólam szól. Egyáltalán nem érdekel, hogy mit érzel, amiért elhagyod las Nochest..Azonban azzal számolj, hogy nem hagyom, hogy tönkre tedd a tervemet. Vagy így, vagy úgy itt kell maradnod! *Indulok meg a kardommal, irányába. Egy vágást kísérlek meg bemérni, de mire az csak el is érhetné, én már ellenkező irányba sonidozok. Jobb oldalról is előadok egy támadást, amit végül nem mérek be. Hátra sonidozok, és magam mellé engedem le mindkét kezem.*

Azt hiszem, bizonytalan vagyok. Bizonytalan vagyok önmagammal és a környezetemmel kapcsolatban is. Tudom, hogy vannak, akik számítanak rám, s azt is, hogy vannak, akik a Pokolba kívánnak, igaz, az utóbbiak sosem érdekeltek kifejezetten, egyszerűen nem idegesítem magam az ilyenek miatt. Ha akarnak, nevessenek csak, hisz én, én tudom, mi igaz, én tudom, mi az, ami a legjobb lehet nekem, s azt is tudom, hogy mikor van az, amikor már nem haladhatok előre ugyanazon az egyenes úton, amin eddig haladtam. Kerülőt kell hát tennem, s el kell felednem azokat, akik csak nevetnek. Szemet kell hunynom felettük, de legfőképpen önmagam felett.
Talán Natalie lehet az, aki rádöbbent arra, hogy nekem sehogy sem jó? Az se jó, ha maradok, s az sem, ha elmenekülök. Hiszen azért küzdök évek óta, hogy ne váljak azokká a negatív példákká, kik valamikor talán egyfajta célt adtak. Mégis most képes lennék az ő sorsukra jutni, képes lennék elkövetni ugyanazt a hibát, amit ők, ezt pedig tudom, talán sosem bocsájtom meg önmagamnak. Hol marad a tűz, mely olykor ott lobogott, mely előrevitt, mely lendületet adott? Hol marad a szenvedély, melyet szabadságért vívtam, mely most, hogy megkaptam, csupán a szemétdombra keveredvén rohad a többi közt? Hol marad a vágyódás, a tenni, cselekedni akarás? Elveszett mind. Én magam is elvesztem valamikor.
Nevek, rangok? Csak jól hangzó titulusok, melyek feledtetik, valójában ki vagyok. Én pedig vissza akarom szerezni önmagam, nem akarok többé gyenge, sebezhető maradni. Pedig most az vagyok, de mégis csak egy bolond, ki hagyja, hogy nevessenek, hagyja, hogy ítéljenek, hagyja, hogy támadjanak, hogy próbálkozzanak. Megalázkodni viszont így sem fogok. Mégsem vagyok képes emelt fővel az új vezér, vagy éppen fracciónjaim elé járulni, igaz, Sethet én cseppet sem vagyok képes vezérként elismerni. Nem szeretem, ha uralkodnak felettem, nekem nem jó ez sehogy sem. Nekem már semmi sem jó. Mégis, úgy érzem, az lesz a legjobb, ha hátrahajítom mindazt, melyre már nincs szükségem, s bejelentem, köszönöm, nekem elég volt!
- Megőrültél? – hüledezek zanpakutomat visszatéve sayájába. Biztos vagyok, hogy Natalienak egyszerűen csak elment az esze. Hah! Egyáltalán mit képzel magáról? Mit gondol önmagáról, hogy csak egyszerűen ilyet kér tőlem, hogy ilyet jelent ki nekem?
- Miért mennék vissza arra a helyre? Ne légy nevetséges, Natalie. – hátat fordítok neki, s az Emberek Világa felé kezdek el sétálni, még csak nem is sonidozni. Szemeimet kissé összehúzom, ahogyan hallom, hogy a találatom megtörtént; nem akartam ártani neki, de ez volt a legjobb, amit tehettem. Gyilkos csapás, s biztos vagyok benne, éppen elég ahhoz, hogy megfékezze a primerát. Így már nem akar majd utánam jönni. Mert nem akar majd, ugye?
Számításaim azonban nem úgy sikerülnek, ahogyan; nem gondoltam volna ugyanis, hogy Natalie képes lesz ezek után is felállni, sőt, kifejezetten arra számítottam, hogy a másik irányba fordul és menti nyavalyás életét. Ehelyett utánam jön, nem észrevéve, hogy teljesen esélytelen ellenem. Gondolnám legalábbis egy pillanatra, amikor fájdalmat érzek; hierrom nem szakad fel, de a rúgás ettől függetlenül is messzire repít, hiszen az csupán a sérüléstől véd meg, a lendülettől nem. Egyáltalán nem néztem ki Natalieból, hogy ennyi erő van benne, én pedig a gargantán belül néhány lépcsőfokkal Hueco Mundo felé vetődök. A Primera támadása váratlanul ér, nincs arra elég időm, hogy előhúzzam zanpakutomat, és védekezzek a csapások ellen, érdekes módon viszont a vágások nem érnek el, mintha csak játszadozna velem, ez pedig nagyon nem tetszik. Sikerül kibillennem egyensúlyomból, lábam megcsúszik, ahogyan rosszul veszek fel egy alapállást, minek hatására két kezemmel vagyok kénytelen megkapaszkodni a lépcsőfokban. Testem a feneketlen ürességbe lóg bele, ha leesnék, esélyes, többé nem tudnék visszatérni. Ezt viszont a kisebb gondnak tartom, Natalie állítólagos tervei valahogy szorult helyzetemnél is jobban aggasztanak. Valahogy kihasználva érzem magam, ezt pedig gyűlölöm. Én nem leszek eszköz. Többé nem.
- Mit érdekelnek engem a terveid, Natalie?! – nem foglalkozva a hangsúlyommal és a hangerőmmel rivallok rá, ezt követően pedig voeco nevű technikámmal sikoltok Natalie arcába. Némi reiatsut szabadít fel a technika, ami hanghullámokként távozik torkomból, s arra használom, hogy összezavarjam Nataliet. Ha sikerrel járok, egyensúlyérzékét elveszítheti, valamint összpontosítását is, emellett pedig valószínű, hogy kínzó fejfájás gyötörheti őt. Időt kell nyernem, ehhez pedig ezt a technikát tartom tökéletesnek.
Amíg Natalie a zavarával küszködik – amennyiben a technikám sikeres - ,én felhúzom magam, egy nagy lendületet véve lábaim ismét a biztos talajt érintik. Biztos vagyok benne, hogy talán szánalmasan festhetek, de nem érdekel, én nem válok bárki tervévé ismételten. Kardomat sem veszem elő, másként is meg tudom fékezni Nataliet. Egyik kezemet kinyújtom, s ökölbe szorítom kezemet, ennek hatására pedig Natalie nagyon nehéznek érezheti önmagát, a gravitáció pedig az egész testét húzza lefelé, éppen annyira, hogy a mozgás jóval nehezebbnek tűnjön. Valószínűleg ezzel sonidoját is lelassíthatom, amíg fenn tartom a technikát, ez pedig éppen elég nekem arra, hogy elmeneküljek. Keményen Natalie szemébe nézek, s paralizálással próbálkozom, mely gyerekjáték, ha elkapom tekintetét.
- Nem leszek eszköz, Natalie. Tartsd meg a terved magadnak. – hidegen, komolyan, mégis zaklatottan csengő szavak. Több másodpercnyi előnyöm van, amíg az Emberek Világa felé menekülhetek, Natalie pedig, ha ki is szabadul a paralízisből, számolnia kell a nehezebb mozgásával. Kizárt, hogy utoljérjen.

*Las Noches történelmének menetét nem hagyhatom, hogy így alakuljon. Tudom, hogy hol vannak a határaim, de engem sosem arra neveltek, hogy ismerjek félelmet. Talán Szayel-nii egy őrült tudós, de vannak dolgok, amiket nem tudott átoperálni rajtam. Valami hasonlóképpen is jöhetett létre Seth is, azonban őt a bátyám jobbra tervezte. Meg is lett az ára annak, hogy lénye nem maradt meg az egészséges korlátok között. Tökéleteset akart, hát megkapta. E miatt gyakran jött már fel bennem az érzés, hogy talán nekem is azzá kéne válnom, de aztán mégis leteszek erről. Mert hát valójában miért is kellene nekem olyanná válnom, mint az férfi, aki most egy olyan trónt foglal el, ami nem őt illeti? Igazából nem is lehet tudni, hogy ki az, akit megillet egy ilyen trón. Aizen óta semmit sem lehet tudni. Viszont a jelenlegi terveim szerint, van ki út ebből a vesztőből. Csak még mások félnek, és ostobán nem használják a fejüket, addig én ki tudom használni a jelenlegi helyzetünket is. Mert nekünk helyzetünk van, ez nem csak az én ügyem. Tudós vagyok, a tudomány megszállottja. E mellett viszont arrancar is, egy olyan arrancar, aki képes érezni. Képes szeretni a hazáját, ahol az első igazi napsugár érte a hazáját. Lehet, hogy ez egy mű nap, ami fent ékeskedik az égen, de még mindig ezt vélem a legigazibbnak, mert ehhez kötnek emlékek. S azt pedig nem tudom elfogadni, hogy mindezekre néhai Espadam nem emlékszik. Hogy elfelejtette azokat a napokat, amiket itt töltött. Amik által lett olyan erős, hogy lassacskán nincs arrancar, aki merne vele szembeszállni.
Én mégis megteszem. De csak egy dolog miatt, mert a félelmet valahol a fejlődésem, és a tudomány által hátra hagytam. Ezért is mertem elé állni, hogy megállítsam, ugyanakkor a saját energiáimban is bízok. Miért ne bíznék? Nincs szégyenkezni valóm, ami azt illeti. Sokunkat átvertem, sokunkat félre vezettem..s ezek mellett is még mindig én vagyok a Primera Espada. Las Noches egyes tetoválású espadaja, akinek neve, ha említődik valahol, mindenki felszegi tekintetét. Szayel talán egy kicsit büszke lenne rám amiatt, pláne azért is, amire jelenleg készülök. Viszont tervemhez szövetségesekre lesz szükségem. Ezt a szövetséget pedig Slarin személyében szeretném megtalálni. Szükségem van egy olyan személyre, akire felnéznek, akitől rettegnek. Veszélyt jelenthet a növekvő hatalom számára. S ha okosan csinálom, akkor olyannyira közel leszek az ellenséghez, hogy egyszerűen a végén sarokba szorítsam.
Nem félek attól a tényezőtől, hogy támadásaim hatására esetlegesen leessen a lépcsőről. Valahogyan tudom, hogy Slarinnak megvannak a maga képességei. Tele van nanorobottal, minden héten a belőle nyert információkat feldolgozom. Tisztában vagyok azzal, hogy a reatsuja csaknem kétszer akkora, mint az enyém. De még így is van értelme megpróbálnom. Igen is van értelme, mert célom van vele. Így összeszorított fogakkal tűröm el, ahogyan azt a hullámot rám zúdítja. Térdre esek tőle, s kezeimet halánékomra illesztem; ezzel elejtve kardomat. Lehetséges, hogy ilyenkor kéne resurrecciónra váltani, de nem teszem. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem célom komolyan megsérteni fizikailag, hiszen az feltűnő lenne. E helyett inkább lelkileg sérteném be, hogy ezt a találkozást egy életre megjegyezze. S mikor már a gravitáció is húz lefelé, akkor tekintetemet a föld felé kezdem el terelni. Nincs más megoldás, egy olyan képességet kell bevetnem, amire normál esetben nem folyamodnék. A találmányaimmal sokkal szívesebben alkotok, mintsem felfedjem a saját titkaimat a siker érdekében.*
- Haruni saku hana, natsu hirogaru sora yo.. *Japánul kezdek el énekelni, lágy és szinte altató szerűen. Egy kedves dal, aminek különleges hatása van. Legalább olyan értékű, mint az ő paralízise. Lassan körbeöleli, és szinte azonnal összeroppantja menthetetlenül. Megfertőzi az elméjét, és előcsalogatja benne életének legszebb emlékeit. Kitárulkozik, s elmerül. Feltehetőleg a Las Nochest érintő emlékek lehetnek ezek, amik megtörténtek vele. Ettől boldognak, önfeledtnek érezheti magát. Ha sikeresen elérem nála ezt az állapotot, szépen felemelkedhet a koncentráció zavara végett. De nem fogok most aljas eszközökhöz nyúlni, hogy megtámadhassam. Csupán oda sonidozok elé, hogy szemben állhassak vele. Hagyom, hogy eméssze az iméntieket.*
- Nem kell, hogy mindent magad mögött hagyj, mert úgy érzed a dolgok elnyomnak. Van megoldás, hogy visszaszerezd azt, ami számodra fontos. *Jelentem ki neki a dolgot, aztán dobbantok egyet a lábammal, hogy a fizikai erőt kihasználva a kardomat a kezembe billentsem. Kíváncsi vagyok arra, hogy Slarin végül hogyan fog dönteni. Érdekelni fogja egyáltalán az, amit kínálhatok neki? Élni fog-e egy alternatív megoldással, vagy pontosan úgy tesz, mint a legerősebb espada? Én új célokat adhatok neki, még akkor is, ha nincs bennem vezetői ambíció. Ellenben benne viszont van, és pont erre volna szükségem a legnagyobb tervemben.*

Döntöttem, és úgy érzem, sőt, tudom, hogy jól döntöttem. Nincs helye megbánásnak, nincs helye szánakozásnak, csak büszkeségnek és továbblépésnek. Én pedig tudom, egyszerűen tudom, hogy tovább kell lépnem, hogy érvényesülni tudjak. Nem, ezt Natalie nem érti, ebből semmit sem ért! Ezt csakis én érthetem, senki másra nem tartozik az egész, egyedül rám! Én pedig teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mi a súlya annak, amit teszem. Ismerem a pánikot, és tudom, hogy lesznek, akik számítanának rám, akit azt hiszik, elárultam őket, holott nem, ez nem elárulás, csupán a magam útját járom. Az én utam azonban már nem ível Las Noches tornyai körül, már nem szorítkozik hófehér falak közé, már nem ragyog felette a város, az egyetlen város hatalmas napkorongja, s nem látom az éjszakát sem. Én már nem látok semmit. Nem látom önmagam sem, nem látom utam, nem látom célom. Azt viszont látom, hogy el kell mennem onnan, nem bírom tovább. Én nem akarok már erős lenni, nem akarok senki sem lenni. Még önmagam sem szeretnék lenni. Mégis, mily elérhetetlen ez a cél, mily távoli, megfoghatatlan, körülírhatatlan! Messze van, messze, én pedig nem látom, nem érzem, nem tudom, nem tudok semmit sem!
Nem éppen ezt a pillanatot tartom a legalkalmasabbnak az énekelgetésre; ahogyan viszont a dalt hallgatom, olyan emlékek jutnak eszembe, amiknek nem itt és most lenne a helyük. Egy pillanatra megtorpanok és megrázom a fejem, szemeimmel pedig lábaimat kezdem el szuggerálni, de az emlékek nem tűnnek el. Miért éppen most? Miért éppen itt? A dalt csupán távoli morajlásnak érzem, szinte nem is figyelek rá, hiszen képtelen vagyok rá. Eszembe jut, amikor megismerkedtem azokkal, akik talán a legfontosabbak nekem. Eszembe jut, amikor Cephalus felett anyáskodtam, mert valamiért megsérült, és az, ahogyan Tuival szkanderoztunk az utolsó felbontatlan sör jogáért. Megannyi emlék önt el azokról, akik akár csak egy kicsit is fontosak nekem, főleg azokról, akik a fracciónjaimmá váltak az idők alatt, s azokról, akik sosem voltak azok, de én mégis fontosnak tartom őket valamiért. Még az az idióta Hikage emléke is örömöt csal belém, ahogyan azon sopánkodom, hogy képes volt a szendvicsein olyan alakzatokat vagdosni a parizerből, hogy a saját arcképét mutassa ki. Nagyon sok arrancart ismertem meg, s nem csak arrancarokat persze, de valamiért mégis inkább őket tartom fontosabbnak, talán egyszerűen hűségből. Még akkor is, ha néha nehéz, ha néha úgy érzem, beleőrülök, mint akkor, amikor Sirenia énekelt nekem. Példát akartam mutatni, büszke, erős lelkületű egyéneket faragni mindenkiből, nem pedig egyszerűen csak harcosokat. S Natalie… Natalie, akit igazán sosem tudtam közel engedni magamhoz, hiába volt képes akár az asztalon is táncolni egy jó sör reményében. Én féltem őt közel engedni magamhoz, mégis fontos számomra. Ahogyan mindenki más is, még akkor is, ha sose engedtem nekik, hogy túl közel kerüljenek hozzám.
Teljesen belezavarodok az egészbe, Natalie pedig így könnyebbnek érezheti magát; a technikát nem szüntetem meg, azonban lényegesen könnyebbé válik így számára a mozgás. Meg is feledkezem róla, hogy ott van mögöttem, alig néhány méterre; ha nem sonidozna elém, talán teljesen megfeledkezem róla. Róla, aki szintén fontos nekem. Mert annyi mindenki fontos nekem. De vajon én kinek lehetek fontos? Vajon van-e, aki egyáltalán tényleg számít rám?
- Értsd már meg, hogy nem bírom! – fakadok ki, kezem pedig remegve nyúl zanpakutomért, ami egyébként egyáltalán nem jellemző rá. Én nem szoktam csak úgy remegni. Elkeseredve pillantok a primera szemeibe, már rég fel kellett volna adnia, én pedig nem akarom őt bántani. Nem akarok ártani annak, aki fontos nekem. De nincs más választásom, Natalie nem hagy nekem.
Zanpakutomat előhúzom ugyan, de nem emelem, leengedem karom, s csak lóg benne a kardom. Fejemet szintén lehajtom, hajam pedig eltakarja arcom. Ha elpusztítom, nem fog tovább jönni utánam, nem igaz? Ha elpusztítom, nem kell tovább bűntudatot éreznem, nem kell többet ártanom neki, akkor vége lehet mindennek. Csak végeznem kell Natalieval, s cserébe végzek az ellenállással is. Mert én, én nem fogok visszamenni.
Szabad kezemmel a másik kezemben tartott zanpakutoért nyúlok, azonban éppen csak annyira, hogy a pengéhez érintsem az ujjam. Ha Natalie figyel, akkor árulkodó lehet, mivel próbálkozom. Felsértem ujjam, majd arcomhoz emelem azt, pár másodpercig pedig úgy tűnik, semmi sem történik. Látszólag csupán kezembe temetem arcom, de aztán lassan felemelem fejem, s számból nagy méretű, gyilkos energiasugár tör elő, mely így, közvetlen közelről eltalálva Nataliet végzetes is lehet. Az Espadák által ismert Gran Ray Cerot alkalmaztam, a legerősebb cero, amit ismerek. El kell pusztítanom Nataliet. El kell tipornom, hogy engem ne tiporhasson el.

*Minden, ami történik...az jelentőséggel bír. Bár érzéketlen, s kislányosnak tarthatnak, most mágis nő vagyok. Egy nő, aki meg akarja mutatni egy társának, hogy több annál, mint amit mutat magából. Lehet, hogy szánalmas, de még mindig szánalmasabb azaz arrancar, aki ész nélkül cselekszik. Slarinról sosem feltételezném, hogy a gondolkodást mellőzné az életéből. Nem olyan személynek ismertem meg, akinek csak úgy az ölébe hullnának a dolgok. Rengeteg minden van a háta mögött; éppen ezért nem hagyhatom neki, hogy csak úgy feladja. Mert van remény, mert lehet, hogy irracionálisan cselekszem. Lehet, hogy így van...de én ettől nem tartom magam rosszabbnak. Talán nincs bennem annyi érzés, de képes vagyok érezni. Ezt az egyet sosem sikerült Szayelnek kiölni belőlem. Nehezen ugyan, de képes vagyok más iránt valamit érezni. Slarin pedig az én espadam volt, az egyetlen espadam, akit szolgáltam. Kapcsolatunk nem volt felhőtlen, sem negatív. Én csak a fracciónja voltam, és kész. De a régi dolgok emlékére még mindig büszke vagyok. Azok nélkül nem lett volna időm fejlődni. Ha nem lettem volna a legerősebb espada fracciónja, akkor nem lett volna lehetőségem megemelni a képzettségeimet ahhoz, hogy én magam is espada magaslatokba emelkedjek. Ezt pedig valahol kamatoztatni akarom. Ugyan nem mondható el rólam, hogy jótét lélek lennék, de egy valamit még én is tudok. Tudok bánni a szavakkal, s célt tudok adni a céltalannak. Primera Espada vagyok, az a dolgom a végtelen sok szokásom ellenére, hogy utat adjak Las Nochesnek a tudásommal, ha szükségeltetik. Hatalmas volt a bukásunk, amit már előre meglehetett volna jósolni, de nem ez a vég. Most már van remény, nem igaz?
Lábaimon érzem, hogy lassabbak, mint eddig voltak. Lépnék egyet előre, hogy könnyebb legyen, de nehezebbnek érzem. Látva Slarin viselkedését pedig szinte azonnal tudatosul bennem, hogy mire készül. Nem nehéz kiszámítani, hiszen ő gyakran az érzelmeinek él, velem ellentétben. pontosan tudom mi jár a fejében. Én vagyok az egyetlen arrancar, aki utána jött, hogy megállítsa. Ezért el akar tenni lábalól, hogy aztán végképp távozhasson Hueco Mundo berkeiből. Azonban annál én rafináltabb vagyok, hogy csak úgy hagyjam magam eltűnni a föld felszínéről. Mikor meglátom a száját, már azonnal is mozdulok ki oldalra, de ezzel párhuzamosan egy sonido technikát is alkalmazok. Sejtéseim szerint ismeri a Gemelos technikát. Nem láttam még olyan arrancart, aki hat klón létre hozására lett volna képes. Habár a gyorsaságom csökkenése miatt csupán öt szinten vagyok képes lépni, önmagában már az is teljesítmény, hogy jól bekavarhatom Slarin érzékelését. Eleinte talán hiheti, hogy sikerült eltalálnia, de csak míg mellé nem kerülök. Aztán mögé, majd körülötte, s ezt mind egyik klónról a másikra ugorva. Annyiban eltérő ez a technika, hogy a shinigamik egyszerre idézik meg ezt az egészet...nálunk leginkább úgy működik, mintha egyik pontról a másikba ugranál. Kissé bonyolultabb, s kutatásaim anyagai szerint fejlettebb is. Remek megtévesztő technika, amit sűrűn tudnék alkalmazni, ha lennének úgy igazán ellenfeleim. Megtorpanok egy pillanatra.*
- Nem vagy egyedül Slarin. Ezt mutatja az is, hogy én jöttem utánad. Az a személy jött utánad, akire bizonyára nem számítottál volna. Előbb gondoltál volna Tuira, Cephire, Lalyékra..esetleg az új fracciónodra. De nem arra a régi fracciónodra, akivel még csak közeli viszonyba sem kerültél. A Primera Espadanak nem lenne semmi érdeke abban, ha távozol. *Nyersen adom elő az igazságot. Elárulva érezheti magát, amiért a legjobb barátai mind cserben hagyták, vagy leginkább nem jöttek érte. Úgy érezheti, hogy egyedül van, mégis olyas valaki jött el érte, akire nem számított volna. Ez bizonyára felkeltheti a figyelmét, s most én pontosan azt akarom, hogy figyeljen rám. Ugyanis olyas valamit készülök neki mondani, ami egy az egyben meghazudtolná a rólam kialakult közképet.*
- Las Noches hatalmasat bukott Aizennel, de nem mindhiába. Talán eltűntek a régi, fontos dolgok; de jöttek helyette újak. Sivár, de nem kihalt lett a társaság. Mi történne akkor, ha olyan személyek adnák fel a harcot, mint mi ketten? Nem kell ahhoz espadanak lenned, hogy törődj Las Nochessel. Senki nem várja el tőled, hogy erős legyél...nem igaz? *Sóhajtok egy nagyot, és kardjára pillantok. Még mindig elbűvölő, hogy egy arrancar ekkora erővel bírjon. Számtalanszor a kutatásaim alatt lenyűgözött már Slarin ereje. Nem is tagadom azt, hogy arrancarok közt páratlan volna. Ám létezik még páratlanabb létforma, erről szeretnék most neki kicsit mesélni, hogy tisztában legyen.*
- Seth egy mesterséges létforma, akit eredetileg Szayel alkotott a Hougyokuval; ahogyan engem is. Minket nem Aizen alkotott meg. Csak hogy Seth tovább fejlesztette magát, és kiesett az alkotó irányítása alól. Ő az öcsém. *Jelentem ki Slarinnak mindenféle érzelmek nélkül. Arcom ugyanolyan komoly marad, még ha ezzel egy hatalmas titkot is árultam el. Én megtudom őrizni a hideg véremet, legyen szó bármiről is. Tudom, hogy ő nem ért a tudományhoz, így nem is tud visszaélni ezzel az információval. Attól pedig nem félek, hogy esetlegesen mással is megosztaná ezt, nem az a típus, aki különösen foglalkozna az ilyesmikkel; gondolom én.*
- Meg akarja találni a hollow hierarchia csúcsán álló Vasto Lordekat, hogy ő maga is azzá válhasson. Amennyiben sikerül elérnie, feltételezem, hogy las Nochest felszámolja. Te sem gondolhatsz olyan ostobának, hogy én ezt akarom. *Emelem fel egyik szemöldökömet, és fejemet kicsit felszegem, hogy kijelentésemet nyomatékosítsam.* - Való igaz, hogy mellé álltam, de ez nem azt jelenti, hogy mellette is vagyok. Mint minden lénynek, neki is van gyenge pontja. Közel kerülök hozzá, hogy elpusztíthassam. Én vagyok a Primera Espada Slarin, meg kell védenem Las Nochest. *Lépek néhányat előre. Jelenleg örülök annak, hogy ezt a beszélgetést éppen egy garganta belsejében intézzük, így van lehetőség a titok tartására.* - Ugyanakkor szükségünk van a Seth általi kutatások eredményeire is. Szerinted véletlenül hagytam, hogy a saját fracciónommal folytasson le ilyesmiket? *Az oldalamra illesztem a kardomat, és megmozgatom vállaimat, amelyek ennek következtében megroppannak. Mintha az egyik éppen most ugrott vissza; egy kicsit fel is szisszenek tőle.* - Szükségünk van a Hougyokura, hogy megőrizhessük állapotunk, de a Vasto Lordekra is. Várnunk kell, de ez nem azt jelenti, hogy fejet kell hajtanunk. Nem térdeltem le elé, hanem mellé álltam. *Ismétlem meg azt a momentumot, ami a trón teremben zajlott le.* - Slarin, mondj le az espada rangodról, de gyere vissza Las Nochesbe privaronként. Csak együtt lennénk képesek végre visszarázni társadalmunkat a mély gödörből. Az a shinigami túl nagy kárt okozott halálával. Még mindig van egy tervem. *Ekkor közelebb sonidozok hozzá, hogy térdemmel a térdhajlatába üssek egy kicsit. Kezemmel átfogva mellkasát szorítom magamhoz, hogy a mondandómat egyenesen a fülébe tudjam súgni. Ez rendkívülien bizalmas.*
- Éleszd fel az LNIS-t, mint feltételes kém szervezet. Azonban titkon egy Seth elleni mozgalom lehetne, amely a te irányításod alatt rendkívülien ki terebélyesedne. Hiszen te voltál a Segunda Espada, nagy tekintéllyel bírsz..sokan felnéznek rád az erőd miatt. De csak titkon intézd. Ez alatt a kép úgy látszik, hogy én az úr mellett állok; s nyomatékosítom, hogy erről csak te tudj, hogy ez nem így van. Ha el jön az ideje, szükség lesz egy ütőképes csapatra, akik megdönthetik a Seth mellett állókat. Én addig is kideríthetem mik a gyengepontjaik, valamint ugyebár megszerezném a kutatási anyagokat, amiket később felhasználhatnánk. Nem kell ahhoz ő, hogy elkészítsük a Hougyokut. Uraharával fogom kezdeni, az eszköz valódi megalkotójával. *Végül elengedem a nőt, és korrekten elé állok, ahogyan azt illik. A szemeit fürkészem, s gondolatait próbálom felmérni.* - Én képes vagyok neked új célt adni az életben, amiben megtalálhatod önmagad. A kérdés csupán az Slarin, hogy hajlandó vagy-e a Primera Espadaval titkos szövetségre lépni? *Innentől kezdve pedig már minden a válaszán fog múlni ugyebár.*

Ha elpusztítom, nem keres majd tovább, ha elpusztítom, nem jön utánam, ha elpusztítom, nyugtom lesz majd, s békén hagy mindörökké! Efféle gondolatok azok, melyek arra kényszerítenek, hogy ártsak hajdani fracciónomnak. Hiszen hogy lenne képes megállítani Engem, Las Noches legerősebb arrancarját? Hiába ő a Primera, én még mindig erősebb vagyok, hiszen tőlem tanult megannyi dolgot, ahogyan annyi más arrancar is tőlem tanult mindent! Erre valamikor büszke voltam, de most? Most már nem vagyok az. Mára már szégyellem mindazt, amivé váltam, s amivé mások váltak általam. S Natalie, te mivé váltál? S mivé fogsz válni, ahogyan az energiasugár apró lélekszemcsékké bont majd téged?
Sikerrel jártam ugyan, a gyilkos sugár darabokra szaggatja mindazt, ami valaha Natalie volt. A különleges cero közvetlen közelről csapódik bele volt fracciónom testébe, én pedig azzal a kétségbeejtő tudattal vagyok kénytelen szembesülni, hogy megöltem őt. Nem akartam őt bántani, de nem hagyott nekem más választást. Egyáltalán minek kellett neki utánam jönnie?
Akármilyen fájdalmas is, nekem ezzel kell együtt élnem. Eleinte legalábbis így tűnik, s próbálnám egy fejrázással későbbre raktározni az ezzel járó bűntudatot, azonban észlelnem kell, hogy célt tévesztettem. Körbepillantva tudatosul bennem, hogy elhibáztam, s ennek pedig groteszk módra ugyanannyira örülök is, mint bánom és átkozom saját ügyetlenségem. Nem egy, hanem öt Nataliet látok magam körül, ezúttal pedig kardommal próbálom megállítani, azonban az első két sikertelen csapás után – amivel egy-egy sonido-klónt vágok ketté – inkább nem folytatom tovább, mert nem lenne értelme különben sem, ennél okosabbnak kell lennem. Vegyes érzelmek kerítenek hatalmukra, szemeim pedig gyorsan cikáznak az ál-és a valódi Nataliek között. Kis idő múltán sikerül végre megállapítanom, mikor melyik a valódi, hiszen nem vagyok sokkal lassabb nála, így többé-kevésbé szemmel tudom követni a mozgást. Én magam is ismerem ezt a technikát, s gyakran alkalmazom is, ha éppen szükségem van rá. Bár ami azt illeti, elég ritkán, hiszen nem találok magamnak olyan ellenfelet, aki ellen érdemes lenne legtrükkösebb képességeimet és technikáimat bevetnem. Még resurrecciónomat sem látták sokan, s akik megtették, akik megpillanthatták valódi erőmet, már nem beszélhetnek róla, már nem élnek köztünk.
- Hogy ki vagy? – emésztgetem magamban a hallottakat; Natalie rátapintott a lényegre, hogy miért akarom elhagyni Las Nochest, éppen ezért szemeim torzul kerekednek el, ahogyan mindazt végighallgatom, amit elmond számomra. Nem, egyáltalán nem fér a fejembe semmi sem az egészből, különösen az nem, hogy Natalie Seth testvére lenne. Az egész egyszerűen felfoghatatlan és elképzelhetetlen, s kicsit úgy érzem magam, mintha valami sci-fibe kerültem volna. Ugyan sok dolgot megmagyaráz, egyáltalán nem gondoltam, volna, s a leginkább azt nem értem, hogy ezt nekem miért mondja el.
- Mégis honnan tudod, mit akar? Hogyan bízzak benned? – fakadok ki, de már harcra sem emelem zanpakutomat. Tehetetlenül hagyom, hogy Natalie azt csináljon, amit csak akarjon. Már azt sem követem szemmel, hogy melyik az igazi Natalie, s hagyom, hogy úgy körözzön körülöttem, mint egy kiéhezett keselyű, mely utolsó lélegzetemre vár.
- S legfőképpen mások hogy bízzanak bennem? – fejem ismét leszegem, arcomon zavarodottság és zaklatottság tükröződik le. Én magam sem bírok többé bízni önmagamban, természetesen pedig ezt másoktól sem várhatom el.
Merész dolgokat hallok, s merész, sőt, egyenesen vakmerő tervekkel áll elő a primera. Arcomat ismét felemelem, melyen annyi érzelem tükröződik. Megbánás, félelem, büszkeség, elhivatottság, hezitálás, döbbentség, tartás és döntésképtelenség különös egyvelege, de a leginkább, igen, a leginkább talán az a szikra az, mely mássá teszi arcomat, mint eddig. Ugyan ott a keserűség, ugyan ott a boldogtalanság, mégis, ott a szikra is, melyet eddig hagytam veszni hagyni, most viszont, most ismét fellobbantja a tenni akarás és a szenvedély lángját.
- Hogy legyek képes félretenni a büszkeségem? Hogy legyek képes ismét emelt fővel járni, Natalie? – a garganta mintha összeomlani látszódna körülöttünk, azonban mindezt nem észlelem. A távoli lépcsőfokokat elnyeli az üresség.
- Segíts nekem, s én is segítek neked. – a hangom meg-megremeg, ahogyan kimondom, hiszen én még soha senkitől sem kértem segítséget. Én szoktam oltalmazni, engem viszont senki sem oltalmaz. Ha pedig mégis előfordul… azt hiszem, azt mindig elutasítom. Lehet, fóbiás vagyok a szeretetre.

*Ez a harc, valójában nem is harc. Ez egy olyan eset, ami elkerülhetetlen volt, éppen ezért nem esik bele abba a definícióba. A sors, és egyben személyek döntése volt az, hogy megtörtént. A tudomány által talán úgy rebesgetném, mint egy pillangó effektus. Valami elindította, míg máshol kicsapott. A kicsapás pedig a mi síkunkon, a mi időnkben; itt és most történt meg. Nem kell ez ellen semmit sem tenni, csupán haladni kell az árral, és tenni, amit tennünk kell. Most szükség van észre, és erőre egyaránt; ezt pedig csak is mi ketten érthetjük meg igazán. Tudom, hogy Slarinnak nehéz időszaka van, de azt is tudom, hogy elég erős hozzá, hogy kilábaljon ebből az állapotból. Nem aggódom olyan dolgokon, hogy esetlegesen nem sikerülne az, amit elterveztem. Pontosan azért fog sikerülni, mert személyekre szabtam a tervem. S csak annyit kell elérnem, hogy a megfelelő személyek a helyükön legyenek. Ha ez sikerül, akkor mindennek sikerülnie kell. Talán őrült ötlet ennyire beleélnem magam, de én már csak ilyen vagyok. Ez az egész számomra olyan, mint a fogócska, a megfelelő arrancarral nem ér meglepetés. Ettől függetlenül még lehet mókás, mert tudod mire számíthatsz. Csak annyiban másabb az eddigi meglepetések nélkül, hogy biztonságban érzed magad. Az arrancari létben a biztonság pedig hatalmas szó. Számomra pedig pontosan az eszem, a terveim azok, amik biztonsággal töltenek el. Ugyan hatalmas kockázatot vállalok azzal, hogy mindebben részt veszek, de ez számomra rendkívülien személyes ügy. Nem csak annyiról szól, hogy "mentsd meg Las Nochest", hanem arról is, hogy öld meg a saját testvéredet. Mert gyakorlatilag az öcsém megölését szövögetem. Innentől kezdve pedig semmi sem lehet számomra egészen objektív szemlélet. A saját szempontjaim szerint is figyelnem kell ezt az egész esetet, és többfelé kell figyelnem. Azt hiszem, nekem már csak ez a sorsom. Nagy dolgokban kell gondolkodnom, viszont ebből a pozícióból talán ennek így is kell lennie. Szótlan maradok elsősorban Slarin kérdéseire, majd aztán megállok egyenesen előtte, megint csak.*
- Ő az öcsém. Tudom, hogy mit akar. *Nyomatékosítom szavaim. Ha nem is volna így, akkor sem engedhetem, hogy pont most, mikor sikerült elevenére tapintanom, akkor bizonytalanodjon el. A bizonytalanság ostobaságokat szül, az ostobaságok pedig egy ilyen szituációban végzetesek lehetnek. Kissé ironikus, hogy pont nekem kell ilyen dolgokkal is törődnöm. Mindenesetre szívesen megteszem, mert nem csak a haszon az, ami vezérel. Slarinért szerintem megtenném a haszon nélkül is. Puszta lojalitásból azért, mert hajdanán egy-két dologra megtanított. Miatta nem veszthettem el személyiségem bizonyos jegyeit, amik talán örökre természetessé tesznek. Még mindig félek attól, hogy egy napon nem lesz belőlem más, csak egy robot, egy valódi találmány. Én ennél több akarok lenni, valahol félúton akarok elhelyezkedni, ahol még nem árthatnak az ilyen dolgok a szervezetemnek.*
- Nem azt kérem, hogy bízz bennem. A bizalmat lehet a legjobban megsérteni. Higgy bennem, és abban amilyen lehetsz, ha ezt megteszed. Mert én nem teszlek kevesebbé annál, mint ami vagy. Nem csinálok belőled semmit Slarint, én csak adok neked egy célt, egy lehetőséget az újra kezdéshez. Az rajtad áll, hogy élsz-e ezzel, de valahogy én tudom, hogy te maradnál; csak éppen kissé el vagy veszve. Nem kell messzire menned azért, hogy találj egy személyt, akiben hihetsz, aki miatt az életed újra egyenesbe kerül. Erős lettél, nagyon erős. De aki már erőssé vált, az azt is tudja, hogy erősnek lenni gyakran unalmas. Nekem is unalmas okosnak lenni néha..éppen ezért tettetem magam egy ostoba libának. Ettől lesz izgalmasabb az életem, ezzel teremthetek meg magamnak egy olyan életet, amit sosem unhatok meg. Te pedig, ha erős vagy..nagy dolgokat vihetsz véghez. De ezt sose tedd egyedül. Ha egyedül teszed, nem lesz ki visszatartson, ha butaságokat követsz el. Ezért jöttem el érted. Én vagyok, aki visszatart téged, és az a személy is, aki megmutatja neked melyik úton indulhatsz még el. *Gondolataimat adom át neki. Azokat a gondolatokat, amik őszintén bennem vannak. Hiszen valóban nem ígérek neki semmit, csupán lehetőséget. Ezúttal nem fogok piszkos eszközökhöz nyúlni, csak nyíltan elmondom neki a dolgokat. Azzal miként is fog élni, az már csupán az ő dolga. Mindenesetre én számítok rá.*
- Kérdésedre a válasz egyszerű. Az okos tudja, a bölcs meg is érti. Gondolj erre a helyzetre úgy, mintha mi csak megengednénk, hogy ő ott üljön. Viszont, ha nem váltja be az ígéreteit, bármikor megfoszthatjuk a trónjától. Ezt az előnyt kell neked megteremtened. Ahhoz már tudomány sem kell, hogy tudjam, rád sokan felnéznek. Espadakat neveltél, a legerősebb arrancar vagy. A büszkeségedet azzal őrzöd, hogy lemondasz és szervezkedsz. Ezúttal nem hajtasz fejet Sethnek, vagy is csak színlelten. Meg aztán tegyük hozzá, hogy a jelenlegi felállás szerint a primera miatt válnál privaronná, nem holmi alacsony szintű arrancar okán. Az pedig, hogy itt a gargantan belül mi is történt pontosan, csak ketten tudnánk. Az exequiasnak elég annyit tudnia, hogy a mai naptól fogva Slarin már nem a Segunda espada. *Ekkor az összeroppanó gargantara pillantok. Nagyjából fél percünk maradhatott arra, hogy elhagyjuk ezt a teret. Túl sokáig maradt nyitva, amitől természetes módon most megpróbál bezárulni. Oldalra billentem fejemet, és egy csodálkozó pillantást vetek a gargantara.*
- Hűha, ez veszélyes lesz. Na, merre? Vissza kéne menni Las Nochesbe, nem gondolod? *Sonidozok gyorsan oda hozzá, majd egy mosoly keretében megragadom ruhájánál fogva, hogy az éppen nyitva maradt résen magammal rántsam. Testét természetesen a zuhanás alatt elengedem, mintha csak egy valódi harc adta generálás lenne. Aztán a földre érkezve sokat sejtetősen pillantok rá, hogy aztán megforduljak a távozáshoz. Nem kellenek ahhoz nagy szavak, hogy mindketten tudjuk, amit tudnunk kell. Amennyiben a válasza valóban igenlő, azt előbb utóbb úgy is megtudom. Mert hát én mindent megtudok; nem igaz?*

Büszkeségből azt hiszem, nekem bőven kijutott, sőt, több, mint amennyit elbírok. Mert mi vagyok én, ki vagyok én? Csak egy koszos kis arrancar, ki azt hiszi, sokra vitte. Pedig mennyire tévedtem, s meddig tévedtem! Nem vagyok több én sem egy aprócska porszemnél, talán csak keményebb vagyok a többinél. Tévedtem, emiatt pedig egy olyan hibát követtem el kis híján, amit talán egész életemben megbánnék. Nekem fel kell állnom, küzdenem kell, hiszen ki, ha én nem? S ahogyan Natalie beszél, meglátom az indokokat, s meglátom azt, aki ő valójában. Levetette maszkját, bátran cselekedett, én pedig azt hiszem, büszke vagyok arra, hogy ismerhetem. Kicsit úgy érzem magam, mintha szerepet cseréltünk volna. Most én vagyok a gyámoltalan, akinek szüksége van egy mesterre, hogy megmondja, mit tegyen. Hiszen én mindig is magamra voltam utalva, s nem csupán nem engedtem meg, hogy mások megmondják nekem, mit tegyek, hanem nem is volt igazán senki, aki mesterem lehetett volna. Most viszont, most úgy érzem, van valaki, akire kicsit, éppen csak kicsit támaszkodhatok. Nem, nem akarok alárendelt lenni, nem leszek gyarló, de mégis, nekem szükségem volt erre, kellett, hogy legyen valaki, aki a helyes irányba terel, aki éppen csak meghinti előttem, hogy mit is kéne tennem. Nehéz elhinni, hogy pont Natalie az, akire ráhárult ez a szerep, hiszen önmaga vállalta, mindazonáltal nem szeretném, ha azokra a törékenynek tűnő vállakra túl nagy terhet rónék, éppen csak csupán addig támaszkodom rájuk, amíg össze nem szedem önmagam. Mert nekem erősnek kell lennem, nekem bírnom kell, példát kell mutatnom, s nem azért, hogy felnézzenek rám, hanem hogy én magam képes legyek elfogadni önmagam. Szükségem van arra, hogy visszataláljak valódi énemhez, az idő és a megpróbáltatások teljesen összezavartak, és nem igazán tudom, ki vagyok. Vagyis egy valami van, amiben talán biztos lehetek. Talán volna valami, amiben nem kell kételkednem.
- Azt hiszem, gyakrabban lenne szükségem a bölcsességedre, Natalie… – hangom immáron természetesnek hat, azonban még mielőtt kiélvezném a lezárt korszakom okozta megkönnyebbülést, a garganta összeomlásával kell foglalkoznom. Tisztában vagyok vele, hogy a gargantákat nem harcokra tervezték, végtére is csupán átjáró mind, melyek egy idő után lezáródnak, s én magam sem tudnám újra felnyitni azt, ha már bent ragadtunk. Hueco Mundo ugyan az örök sivárság világa, a garganták belseje még a feketénél is feketébb, s mélyebb a legvégtelenebb végtelennél is. Talán nem halnánk meg, ha bent ragadnánk, csupán az idő állna meg, létünk pedig örökké megragadna a két sík között, s valószínű, többé nem térhetnénk vissza se Las Nochesbe, se pedig az emberi világba. Céltudatosan bólintok egyet Natalienak, hogy igaza van, mennünk kell, s hagyom, hogy visszatereljen a már olyan jól ismert sivárság felé, melyben mégis van valami, ami számomra igazán kedves. A rántás kíséretében hamarosan a hideg homokban landolok, s másodpercekig csak pislogok az éjszakai égboltot szemlélvén.
- Mindjárt indulhatunk. De előbb… – felülök, majd feltérdelek a homokban, zanpakutomat pedig visszateszem sayájába. Bal kezemet mellkasom tájába emelem, hogy felkészítsem magam arra, amit tenni fogok.
Ezt a képességem még sosem mutattam. Egyike azoknak, melyeket hollow reiatsu manipulálásával vagyok képes használni. Lényegébe véve ugyanúgy, mint egy barát vagy egy cerot, csupán sokkal finomabban. Ardiente Garra. – ahogy kimondom a technika nevét, kezemen hosszú, reiatsum színével megegyező karmok materializálódnak. A cerok nyersségével ez finomságot, precizitást igényel. Ugyan már rég magamévá tettem ennek tudását, a gyakorlatban ritkán alkalmazom, jobban szeretem ugyanis kardomat használni, ha szükség van rá. Azonban most nem támadni szeretnék, most más célom van ezzel a cselekedetemmel.
Karmaimat megmozgatom, ujjaim hátborzongatóan hajlítom be, nem szép látvány, s látszik rajtuk, hogy tökéletesen élesek. Ezután ahogyan a hideg homokban térdelek, a karom a jobb vállamhoz emelem, majd belemélyesztem azt a lapockámon lévő bőrbe, s elhúzom azt. Ennek végeredményeképpen az egykori rangomat jelző tetováláson három, véresen vöröslő csík fut végig, jól láthatóan csúfítom meg mind a tetoválást, mind pedig saját magamat. A karmolás iszonytató fájdalommal jár, azonban arcom még csak bele sem torzul. Hatalmas lelki erőre van szükség ahhoz, hogy ezt bárki kibírja, nekem viszont látszólag meg sem kottyan az egész.
- Slarin Sleryrrlyn’dreskel vagyok mától, a 102. privaron espada. - leemelem karjaimat, s testem mellett pihentetem őket. A vér még azután is csöpög ujjaimból, hogy a technikát megszüntetem, a vörös színű reiatsu karmok pedig eltűnnek. Nehéz volt kimondani, s még nehezebb felállni és visszasétálni a palotába. Mégis megteszem, hisz még vannak, akik várnak rám.