*Értetlenkedve állok az események forgatagában. Talán a hely teheti ezt, vagy esetlegesen a környezetem nem ismerése? Bármennyiszer is tekintek körbe-körbe csupán két olyan személy van itt, akiről valamit is tudhatok. Mei-san invitálására egy kis időt kértem. Hiszen, ha más nem legalább a sebesültet had gyógyíthassam meg. A férfiben van valami, amitől nekem olyan különös. Olyan, mintha a kisugárzása más, mint a többieké. Legalább is, ami a hőképét jelenti, mintha melegebb lenne, mint itt bárki más. Vagy csak én látnék rosszul? Aggódva pillantok rá, nem tudhatom, hogy nem e lázas. Azonban vigyáznom kell, ne hogy megbántsam ötleteimmel. Erőteljesen megilletődöm ama pillanatban, amikor kezemen aprócska ajkait megmozgatja. Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy el kéne pirulnom, avagy félnem kellene. Reflexszerűen pillantok körbe, ha Viclyn itt lenne.. Hirtelen ijedtségem árán hátra is hőkölök, s való igaz, hogy hebegve habogva bírom válaszom megadni.*
- Illi..ame..ezt, ezt nem szabad! >.> *Remegnek meg lábaim, s sietősen behúzódom Mei-san mögé, ahol már egy másik illető is vár engem. Vagy lehet, hogy nem is engem vár valójában? Mindenesetre még a hátul kúszó kígyók is olyan idegenek a számomra. Nem igazán értem eme helynek a lényegét, de lehet, hogy én erre nem is vagyok méltó, hogy tudjam. Noha rá pillantok az idegen shinigamira, de csak bólintani merek szavára. Valójában kedves, de én már hozzá szoktam, hogy ennek ellenére sem szabad elbíznom magam. Az Insignisben ha kedvesek velem, akkor mindig bólintok és tovább állok, hogy ne legyek útban. Ugyan még így is gyakorta útban vagyok, de mindig azon igyekszem, hogy ez ne így legyen. Összerezzenek a férfi hangjára, ahogyan kifakad. Indulatos szavai ismerősen zengenek, amit majdnem úgy fogok fel, mint egy parancsot. Egy olyan parancsot, hogy megölnek, ha nem teszem azt, amit mond. Így hát készségesen, lehajtott fejjel húzódom be, hogy kivegyem a részemet a sorból. Idő közben a földet kezdem el bámulni, hátha találok benne valami érdekeset, de a jelen kibontakozó beszélgetés valahogyan jobban el kezd lekötni, Én nem akarok semmi esetre sem hallgatózni, de valahogyan megüti a fülemet az, amit az a furcsa lény mondogat.*
~ Kaput? ~ *Kérdem magamtól elkerekedő szemekkel. Ez azt jelentené, hogy egy kimondott helyre mennénk? Lehet, hogy erről szóét mindeddig, csak én nem figyeltem? Hirtelen bűntudat fog el, hogy gyakorlatilag semmit sem tudok. Valami fegyverért jöttek, amit nem is értek, hogy mire lehetne felhasználni. Megtisztítani valakinek a lelkét, ez annyira szomorú. Az olyan lenne, mintha elveszítené önmagát, mintha meghalna. A halálistenek miért tennék ezt? Miért vennék el valakinek az életét? Megannyi halálnak voltam már szemtanúja az Insignis Reliquiaban, de valahogyan mostanában fogalmazódott csak meg bennem a kérdés; hogy miért? Ha megakartunk valamit védeni, azért ölnünk kell? Akkor én valóban gyenge vagyok, és ostoba. Gyenge, mert nem vagyok rá képes. Nekem nincs jogom más életeket elvenni. Nem akarom, hogy más miattam szenvedjen, akár arra a kis időre is, míg meg nem hal.*
- Szabad beszélgetni az itteni lelkekkel? *Véletlen kicsúszik számból a kérdés, ami tulajdonképpen talán fontos is lehet. Tudom, hogy másoknak lehet teljesen felesleges, de én..én tudnék tőlük kérdezni, ha szabad. Mégis hogyan kerültek ide? Fájt mikor ide kerültek? Ők már tiszták? S ha igen hová lett régi önmaguk, vagy a lótusz virág egy az egyben mindent eltöröl? Megannyi kérdésem lenne, csak éppen azt nem tudom, hogy nekem szabad lenne kérdeznem egyáltalán? Nem szeretném semmi esetre sem megszegni ennek a világnak a szabályait. Mert minden világ valamilyen szabályra épül, vagy nem? Elgondolkodok ezeken a dolgokon, míg csak nem megint kiszűrődik egy kérdés, amire bocsánat kérően lesütöm szememet, és csak úgy kérdezem meg.*
- Elnézést, de ki háborgatná ennek a világnak a lelkeit? Milyen gonoszok fenyegetik a Sentenshit? *Számomra kicsit érthetetlen, hogy milyen okból ölhetnének meg olyan lelkeket, amik már..szóval halottak vagy nem? Nekem ez annyira magasan fekszik, hogy megint kicsinek érzem magam tudatlanságom okán. Hatalmas fák, meseszép növények,,annyira, másabbak. Sóhajtok egyet, s végre felemelem tekintetemet. Éppen ekkor érünk ki az erdőből, és egy hatalmas épületegyüttest pillanthatok meg a hegyek alján.*
- Hiszen ez..ez.. *Vöröses íriszeim át a város távoli hőképét pillanthatom meg. Hatalmas, ilyet még sosem láttam, pedig az Insignis Reliquia épülete se kicsi. Valahonnan a város nagysága mégis ismerősnek tűnik, mintha valahol már találkoztam volna ilyesmivel. Egyszer csak azt veszem észre, hogy hatalmas szemekkel indulok meg előre. ostoba viselkedésem önkívületi állapotomban nyilvánul meg. Nem veszem észre, hogy csak megyek előre minden további nélkül. Lábaim ki tudja milyen terepen indulnak meg, én csupán a várost látom, a város energiát.*
- Egy világ, ahol..ahol egy ekkora város létezik. Mégis kik a lakói? Kik ők? Mi ez a hely? Ez az energia.. *Rémült csodálkozásba kezdek, s észre sem veszem, hogy a többiek elé vágok némileg kitárt karokkal. Tekintetemet az égnek engedem. Majd előre pillantva lépek egy nagyobbat, s teleportálok egyet. Nem szabadna, mégis magával ránt. Magával ránt eme helynek nem is tudom milyen. Csak azt tudom, hogy testem valahová a város egy ismeretlen helyére kerülhet. De miről is beszélek, hiszen itt nekem minden ismeretlen...*

Amikor megemlítem Itsukinak Keisuke fukutaichout egy kicsit furcsán kezd el viselkedni, amiből arra tudok következtetni, hogy valamire rátapintottam. Ha nem a rokona, akkor csak egy valamire tudok gondolni. Valószínűleg összeházasodtak és felvette a hadnagy nevét, ezt pedig el akarja titkolni előlünk. Igen, csak is ez lehet. Büszke vagyok magamra, hogy ezt, így kisilabizáltam. De nem akarok beleszólni a szerelmi életükbe, szóval hagyom úgy a dolgokat, ahogy vannak.
- Jó, jó. Én is úgy gondoltam, hogy helyettem is seggbe rúghatod, ha valami hülyeséget csinál. – gyorsan helyesbítettem előbbi kommentemen, hogy nem áll szándékomban saját kezűleg bántani Raident. Nem akartam még egy vállra ütést kapni, eléggé férfias ütései vannak és nem olyan fájdalommentesek. Viselkedése miatt majdnem el is felejtem néha, hogy egy nővel állok szemben.
- Nem találod a saját utadat? – ismételtem meg Itsuki mondandójának lényegét, majd egy kis szünetet tartottam. Mondandójából kivettem, hogy kedveli azért Raident, csak ezt nem feltétlen mutatja ki. Egy kicsit most féltékeny vagyok Raidenre, én is akarok ilyen kapcsolatot kialakítani a tisztjeimmel. – Ha kell egy kis segítség az utad keresésében, akkor nyugodtan szólj nekem. Szívesen segítek, ha módomban áll. – valami okosságot akartam mondani, de nem jutott semmi eszembe, szóval csak felajánlottam a segítségemet. Pusztán egy gesztusnak szántam, amit majd eldönt, hogy elfogad vagy nem.
A kígyó lányok érkezésekor Masamune nagyon felkapta a vizet valamin és kezdett el vágtázni előre. Nem tudom, mi baja lehet, biztos nem szereti a hívatlan látogatókat, vagy hasonló. Ezt elkerülhettük volna, ha shunpot használunk, és nem gyalogolunk, amúgy is már kezdem unni. Vagy az itteniek nem ismernek semmiféle helyváltoztató technikát? Ha ilyen erősek, akkor már erre biztos nem képesek. Nem mintha annyira rajonganák a shunpoért, de az pont az ilyen helyzetekre van és még mindig jobb, mint a sétálás.
A kígyók szövegelése a majom királlyal nem különösebben érdekelt, inkább azzal foglalkoztam, hogy ne fakadjon ki belőlem a nyavalygás. Már nagyon elegem volt a járásból és az egész egy púp volt a hátamon ezzel a küldetéssel együtt. És még mindig nem értettem, minek a lelkek királyának egy ilyen fegyver. Aizent már sikerült legyőznünk és még egy ideig biztos nyugtunk lesz, amíg fel nem emelkedik egy másik nagy ágyú. Ennyire nem bízna a Gotei 13-ban?
Kapitányként nem mutathatom ki, hogy mit gondolok erről a sok sétálásról, inkább csak az érdeklődés hiánya olvasható le az arcomról. Amikor felnézek, hogy mikor érünk már oda, végre megpillantok egy nagy fehér falat nem annyira messze. Elém tárult egy hatalmas város, ami még Seireteinél is nagyobb, de persze nem szebb, mert mindenkinek a saját otthona a legszebb, így nekem is az.

Türelemmel figyeltem a kislány kirohanását, igazából nem nagyon tudtam megállapítani, hogy mi váltotta ki belőle ezt a reakciót. A legkevésbé sem igyekeztem fenyegető lenni, még bocsánatot is kértem Persze a 12. osztagos hölgyikétől tulajdonképpen nem is várnék más viselkedést, a vörös hajú lányok rendszerint tele vannak energiával, csupán a felhasználási módja változik egyénenként. Ez a shinigami némi ártatlan agresszivitással pattog, Nozomi kevésbé ártalmatlanul volt erőszakos, Reika-chan pedig hiperaktivitással és játékossággal vezette le az energiáját. Mindhárman cukik a maguk módján, de a leginkább persze az én kis angyalom varázsolt el. Valahogy jobban díjazom azt a tündéri viselkedést és az arcán játszó őszinte örömöt és szeretetet, mint a felém irányuló agresszivitást Mondjuk Raiden-san beosztottjára így is egyszerűen képtelenség volt haragudni, mert annyira cukin ugrált.
- Suman Örülök, hogy nem esett semmi bajod - emeltem fel a kezeimet megadóan, és hátrébb is léptem. Lehet kicsit túlzásba vittem azzal, hogy megsimogattam a fejecskéjét, de nem tudtam ellenállni neki, annyira aranyos *>* Boldog lennék, ha lehetne egy ilyen tündéri kislányom, persze ez még a jövő zenéje, és úgyis rózsaszín haja lesz, nem vörös. Mármint... ha összekeverem a szőke burámat Reika vörös hajzuhatagával, annak csakis rózsaszín lehet a vége, ugye. Olyan bájos lesz, mint a mamája, és olyan... öhm... khm... bátor, mint én?
- Egyébként hogy hívnak és mivel foglalkozol a 12. osztagban? - próbáltam valami beszélgetést kezdeményezni, hogy ne teljen olyan unalmasan a séta, de közben fél szememet Eiji-sanon és a kígyókon tartottam azért. Némi frusztráltságot véltem felfedezni Raiden-san viselkedésében, ahogy magához hívta a tisztjeit, de ha ez vezetett a sietős léptekhez, én nem bántam a dolgot és csatlakoztam is a menet elejéhez. Amúgy is akartam valamit kérdezni a majomkirálytól, így nyugodtan megvártam amíg a kis szócsatájuk véget ér a két szolgává avanzsált nővel, és csak aztán szólaltam meg.
- Sun-san, biztos benne hogy jó ötlet volt a két kígyót a kísérőnkké tenni? - kérdeztem kissé aggódva, hiszen ahogy az időközben felénk orientálódó Eiji-san sem, úgy én sem bíztam meg túlságosan a két jövevényben. Persze biztos van valami oka, nem ismerem az itteni hierarchiát és a lények között fennálló kapcsolatokat. Úgy tűnt, jól ismerik, de nem szeretik egymást, azonban mégis hallgattak a kígyók a majomra. Legalábbis látszólag. Ráadásul itt volt az a másik furcsa teremtmény is, aki nem hagyott nyugodni, főleg a félénk, zavart viselkedése szólaltatta meg a fejemben a vészharangot.
- Nem hiszem, hogy ráérünk várost nézni, Eiji-san - szólaltam meg az 5. osztagos irányába, miközben a feltűnő fehér falakat kémleltem. Hatalmas város terült el előttünk, Sentenshi talán még Seireteinél is nagyobb, bár nem tudom hogy miért lep ez meg. Felsőbb léti szinten vagyok, vagy mi, erősebbek a lakók és a világ kiterjedése is bizonyára nagyobb. A kis menetünket nyilván észrevették már, hiszen az erdő sem takart immár minket. Azért remélem az elvezetés nem azt jelentette, hogy elveszik a fegyvereinket is Nem mintha ártani akarnék bárkinek is, csupán nagyobb biztonságban éreztem volna magam Rensei-jel az oldalamon.

Nem veszek észre semmit Raiden reakciójából, vagyis úgy egészen konkrétan nem figyelek rá, túlzottan leköt legújabb spanom baráti hátba veregetése és a Natipipőke-féle pillangós rágógumi osztogatása. Nyilván ha tudnám, hogy Szőkének valami böki a csőrét, másként viselkednék, de sosem az érzelmi intelligenciámról voltam híres, azt hiszem. Pedig én tényleg, de tényleg nagyon igyekszem! Mert mégis mi mást tehetnék ebben a helyzetben, mintsem próbálnék a lehető leginkább beilleszkedni? Ezzel pedig nekem sosem volt gondom, legfeljebb mások nem tudtak igazodni hozzám, de itt aztán már kész, vége, elég volt, nem érdekel többé! Egyéni szociális probléma, oldja meg mindenki önmaga!
Azt hiszem, én már csak ilyen maradok, a srácokkal általában véve mindig is könnyebben barátkoztam, egészen gyermekkorom óta. Nekem igazán fel sem tűnik, ha kicsit fiúsan viselkedem, igazából nem sok nőiesség szorult belém, de hát istenem, ez talán nem a világ vége. Én már elfogadtam önmagamat a saját heppjeimmel együtt olyannak, amilyen vagyok, és általában engem is elfogadnak, aki meg mégsem teszi ezt, az meg egészen konkrétan nem érdekel. Nem mindig tudom azonban, mi a határ, főleg, ha az elveimről és létemből fakadó ösztöneimről van szó. Mert vannak, kik elfeledik, ki vagyok, s mivé váltam. Vannak, akiknek folyvást csalódást kell okoznom, akiknek muszáj egyszer megmutatnom, hogy mivé változtatott az éhség. Felvetődik a kérdés, hogy nem én akartam-e azt, hogy ez megtörténjen. Talán mégis csak bűnös vagyok, talán még sem vagyok áldozat. Talán én akartam, hogy ilyenné váljak. Talán én akartam ezt a létet. Mindezt egy hamis illúzióért, mely ha életben nem is, de elhitt biztonságban tart.
- Kösz, rendes tőled. – sétálok tovább Nara mellett. Lassacskán mintha kezdene körvonalazódni egy helyszín, talán maga az úti célunk, ki tudja.
- Talán túl rendes is a magam féléhez. – sóhajtok egy mélyet. Nyilvánvalóan nem fogom kikotyogni mondandóm miértjét, nem is kell azt tudnia, hogy ezzel mire is céloztam egészen pontosan. Pedig nem szeretek így látatlanban utalgatni, de valahogy ez most kikívánkozott.
- S neked mi az utad? Miért vagy kapitány? Biztos kemény lehet, bár valahogy meg tudom érteni. – kérdezek a kapitánytól. Idő közben egy olyan városba érkezünk, ami talán még Las Nochesnél is nagyobb. Igaz, Las Noches tulajdonképpen nem olyan nagy a tíz tornyával és a főépületével, de valamihez muszáj viszonyítani, nem? Ahogyan Las Noches palotájának fehér falai, így ezen városéi is elég barátságtalannak tűnnek. Valamiért mindig kifogom az ilyen helyszíneket. Hiába, én egyszerűen csak nem tartozom ide.

Továbbra is haladok Itsuki mellett valami városféleség felé, de már tényleg nagyon unom a menetelést. Szólhattak volna, hogy túrázni megyünk akkor hoztam volna túracipőt és az elemózsia sem elhanyagolható. Bár Tasu hozott valamennyi süteményt, de az nem tart ki örökké, lehet, hogy már rég el is fogyott. És még mindig nem tettem túl magamat azon, hogy nem avattak be a küldetés részleteibe, vagyis elméletileg, Masamune szerint, kaptunk róla leírást, de ahogy elnéztem a többi kapitányt ők sem tudtak semmit. Szóval ez a feltételezés még mindig sántít.
- Hát ilyen a jellemem, kedves vagyok másokkal, amíg nem tesznek valamit, amivel kiérdemelnék a dühömet. A tisztjeimnek is szoktam segítő kezet nyújtani, így neked is segítek, ha kell, bár te nem vagy az én osztagomban, de ez csak részletkérdés. – mondom el Itsukinak, miért vagyok ennyire rendes vele. Hát igen, én ilyen vagyok. Pótapukaként próbálok vigyázni a tisztjeimre és a jelenlétemben nem bánthatja őket senki, mert annak velem gyűlik meg a baja. Vállaltam a kapitánysággal járó felelősségeket és szerintem ez is hozzá tartozik.
- Igazából nincs megtervezve az utam. Azt teszem mindig, amit jónak látok és lesz, ami lesz. Jelenleg minél erősebb akarok lenni, hogy meg tudjam védeni a családomat és a barátaimat. A kapitányság csak ennek egy mellékterméke. Elértem a bankait, ezt a Soutaichou is megneszelte és felajánlott nekem egy kapitányi posztot, amit nem tudtam visszautasítani. Nem bántam meg a választásomat, nem rossz kapitánynak lenni. – mesélek Itsukinak a célomról és a kapitánnyá válásom körülményeimről. Bár még én nem tartom magam elég erősnek a többi kapitányhoz képest, mindent megteszek, hogy ne kelljen szégyenkeznem. A bankaiomat sem tudom még teljesen irányítani, így nem is nagyon használom harcokban, csak ha nagyon szükségem van rá. Ha nem vagyok egyedül akár másokat is veszélybe sodorhatnák, ha használnám.
- Neked nincs valaki, aki célt adna az életednek? – kérdezek vissza Itsuki felé fordulva, hátha ezzel segíthetek neki. Miután megkaptam a válaszomat, arra leszek figyelmes, hogy szőrmók vezetőnk, éppen város elfoglalósat kezd el játszani a kapunál álló őrök legnagyobb örömére. Úgy tűnik az őrök reakciójából, hogy mindig ezt szokta csinálni és nem csak minket tisztel meg ezzel.
- Igen, az őrölttel vagyunk sajnos. – válaszolok az egyik őrnek a kérdésére, hogy minek jöttünk ide. Bár szívesen megválnák a majomtól, ő tudja, hogy hova menyünk. Az őrök biztos elvonszolnának ehhez a felejtő tóhoz, nekem pedig nem szükséges még több dolgot elfelejtenem, mint amit általában magamtól elfelejtek.

*Mindaz, amit hallottam, számomra érhetetlen. A mi világunkban, ahol élek, ott mindig van egyik is másik is. Habár én a gonoszt mindig is másképpen értelmeztem. Mindenki, akit ezzel gyanúsítottam, csak kinevetett. Pedig én azt sosem úgy gondoltam, hogy valójában rossz volna. Biztosan van mindenkiben jó is, csak akkor éppen csúnya dolgokat csinált. Éppen ezért hökkenek meg, mikor rám rivall az egyik lény. Ám, amikor Sun-sama ítéli el a félisteneket, vagy miket...akkor picit durcásan pillantok rá. Micsoda gonoszság már valakiről a háta mögött így beszélni! Mindazonáltal csodálom is érte, amiért megmeri tenni. Én nem mernék csak úgy valakiről vélemény nyilvánítani, amúgy sincs úgy valójában jogom hozzá. Kicsit mérges is szoktam magamra lenni, ha esetleg egy ilyesmi előfordulna. Nem szabad megtennem, mert akkor még a végén gonosz leszek másoknak. Én pedig gyógyítónak tanultam. Ha hasznos szeretnék lenni, akkor pedig igyekeznem kell. Igyekeznem kell, hogy jobb gyógyító legyek. Amúgy se tudnék gyilkosan tekinteni másokra, csak akkor, ha már tényleg sarokba vagyok szorítva. Így is ritkán fordul az elő, mert általában Viclyn mindig megment ettől. *.* Bár most nincsen itt Viclyn. T_T Ezért is félelmetes számomra ez a világ, mert nincs itt mellettem. Ő biztosan ismeri, eléggé tájékozott. Sokkal biztonságosabban érezném itt magam, ha itt lenne. De nincs itt, ezért is követem el azt az ostobaságot, hogy beteleportálok a városban, minden előzetes engedély nélkül. Nem is szeretem azt, amit tettem; erre akkor jövök rá, amikor hirtelen egy imádkozó nőstények és hímek közt eszmélek fel egy szentély féleségben.
Hol lehetek most? Ajkaimra illesztem kezem, s rémülten nézek körbe. Sikerült megzavarnom egy ősi imát, ami biztosan nagyon fontos lehet. Mindent elrontottam T-T. Félénken pillantok a megriadó személyekre, akik egyre csak távolodnak el tőlem. Némelyikük elcsodálkozik, míg másikuk inkább távol tartja magát tőlem.*
- Bocsánat..én..én nem akartam. Én csak..a..bocsánat! *Hebegek- habogok, nem is tudom hogyan kell az ilyen esetekben viselkedni. Itt vagyok egy idegen világban az Insignis nélkül, meg minden nélkül. Ostobaságot követek el, rosszakat kérdezek..és mindenki gyanakodva pillant rám. Miért vagyok én itt? Miért is kell itt lennem? Nem értek ebből az egész küldetésből semmit. Az a csoport keres valamit, amiről azt sem tudom, hogy micsoda. Ráadásul shinigamik, kapitány is van köztük. Kapitány? Mit jelent az, hogy kapitány? S milyen szervezetben vannak? Hol élnek? Kik az ellenségük? Mert én annyit már tudok, hogy lyukas hasú lidércek. De kik azok a lidércek, és miért az ellenségük? Én semmit nem tudok erről a világról sem. Emberi lelkek?..Fejemhez kapom mindkét kezem, kezdek kétségbeesni ebben a bizonytalanságban. Úgy érzem lassan megindul talpam alatt a föld, és süllyedni kezdek a létbizonytalanságban. Annyira kitaszítottnak érzem helyzetem. Nem tudok semmit, nem értem az egészet. Szeretném megérteni, őszintén...*

A küldetést a mesélő inaktívsága és érdektelenség miatt LEZÁROM. Annak ellenére, hogy milyen gyorsan indult az egész, most már azért jó ideje várunk a mesélői reagra, azt hiszem, nem kell részleteznem. Raident a mesélésektől eltiltom. Ne haragudj, de ezzel a játékosoknak teszel rosszat, hogy hagyod állni a küldetéseket. Mindenki jutalma egységesen 1500 LP és 2000 ryou.