Hiába is tiltakozna ellene, egyszerűen megszokta itt. Vajon valóban magányát űzte el eme ostoba, mégis izgalmakkal teli új lét? Vagy valami más lapul hihetetlen kényelmének hátterében? Teljesen nyilvánvaló ugyanis, jól érzi magát. Kényelem? Megkapja. Ők, drowk mindig is szerették, ha könnyen és egyszerűen kapják meg azt, amit akarnak. Különösen a nemesek, s Viclyn vonásairól egyszerűen lerí származása. Hisz famíliája valaha mégis csak a het4edik legrangosabb ház volt egész Menzoberranzanban. Ám mindez már a múlt, Viclyn pedig már nem tartozik számukra semmiféle tisztelettel. Saját törvényei vannak, melyeket az Insignis sem szabályoz – annak ellenére, hogy tökéletes harmóniában képes összehangolni a kettőt. Mégis, saját törvényei továbbra is elsőbbrendűek számára. Tiszteli a hagyományokat, egyben nem is. Hiszen bármiféle lelkiismeret furdalás nélkül ölte meg alig néhány hete azt az elfet is, aki számára nem tetszőn viselkedett. Pedig ő még kegyes is volt hozzá, választási lehetőséget nyújtott. Vagy lekopik, vagy megöli. Ő őszintén nem akarta ismét bemocskolni kezét. De nem hagytak neki választást. Még sem emészti miatta magát.
Kényelméből mégis hiányzik egy faktor. Nem látja, nem találja. Pedig időben szólt a nősténynek, hogy ezen a napon pontban hány órára legyen kész reggelije s fürdője, valamint hogy melyik mérgeit és könyveit készítse elő, hisz a mai napot – ismételten – önmaga képességeinek fejlesztésére szánná. Kérdés, vajon hova tanulhat egy olyan képzett bérgyilkos, mint ő maga, ám a választ azon könyvek, tekercsek és tanulmányok nyújtják, amihez itt, az Insignisben tett szert. Önmagától is elkezdte természetesen gyakorolni ezt a művészetet még hosszú évszázadokkal ezelőtt, ám a balesete után, melynek során az Abyssban kötött ki, jó hosszú időre letett arról, hogy komolyabban az árnyak megjárásával kísérletezzen. A traumát viszont úgy véli, már feldolgozta, hiszen nem picsoghat állandóan efféle gyermeki apróságok miatt! Drownak született, drownak nevelkedett, egyszerűen túl kell tennie magát rajta. Nem lehet gyenge, nem mutathat félelmet és tartást. Csak döntenie kell, s persze cselekednie. Ahogyan ezt most is készül tenni.
Mégis, reggeli elmaradhatatlan fürdője elmaradni látszik. Sehol reggelije, sehol szolgája, sehol semmije. Öltözetét sebtében felkapja magára, s még mindig csak övével mímelődik, mikor kicsapja saját ajtaját, hogy a szomszédos szobában kérje számon a nősténytől, miért végez ilyen pocsék, hanyag munkát. Egy kívülállónak persze biztosan kegyetlenségnek tűnhet, ahogyan Viclyn olyan könnyedén egyszerűen szolgának titulálja a nőstényt, ám számára – számukra – ez teljesen természetes. Ők nem tudják, hogy máskor miféle kapcsolat van köztük. Páran talán sejtik, de a publikum előtt a drow felettébb ügyel arra, hogy semmiképp se lássák rajta, képes elgyengülni a nőstény közelében. Ha lehet, ilyenkor szemléltetésképp még jobban megalázza… s ha egyedül vannak, ugyanezt folytatja, csak egy másik szinten. Végtére is, a maga komor évezredeivel az is kész csoda, egyáltalán még képes érezni. S még inkább: minél jobban megalázza őt, annál jobban szereti. Még csak észre sem veszi, ha ezzel fájdalmat okoz a nősténynek. Egyszerűen nem tudja, nem érti, nem bírja. Ám egy a biztos, tulajdonképpen szereti. Minden rémtette ellenére, egyben pont azért, amiért ő így viselkedik, pontosabban viselkedhet vele. Szörnyeteg? Valóban, ő egy szörnyeteg. Ahogyan azt Illiamenek is megmondta azon az éjszakán, amikor először nyúlt hozzá. Figyelmeztette előre, hogy nem lesznek, nem lehetnek boldogok, elmondta, hogy ő nem más, csak egy szörnyszülött, és hogy a nőstény nála jobbat érdemel. Ám bűntudatát s kételyeit elmosta a nőstény kellemes érintése s fájó sebeit összeforrasztó szavai. Így hát újra megacélozta magát. Illiame egyszerűen tulajdonává vált.
A nőstény ajtaját nyitva találja, különben sem méltóztatja őt arra, hogy kopogásával figyelmeztesse őt érkezésére. Hiszen csak egy tulajdon. Mindig készülnie kell arra, hogy váratlanul látogatója támad. Arcizmai aztán megfeszülnek, mikor a jelenetet látja. Arra nem számított ugyanis, hogy önnön magasztosságán kívül is lehet a lánynak látogatója, egy nyálas képű, nőies vonásokkal rendelkező, ám kétségtelenül hím elfszülött képében. Úgy látja, ők is ugyanannyira meglepődtek, talán megrémültek látványára, mint ő maga, de Viclyn a racionalitás embere, pontosabban drowja. Megtanulta fékezni indulatait. Nem bánja… életben hagyja őket. Életben hagyja mindkettőt. Az ő döntésük volt. Neki viszont így nem kell. Nem kell semmi, nem kell senki! Nincs szüksége sem a fürdőre, sem a reggelire, sem a masszázsra, s pláne nem a nőstényre. Bolond volt, amiért elkezdett bízni. Hah! Többé nem fordulhat elő.
- Csak szólni akartam, hogy felmentelek szolgálatod alól. Mától nem kell gondoskodnod sem a fürdőmről, sem az étkemről. Soha többé. - reagálja le mély, reszelős hangján. Szavai ridegek, tárgyilagosak, végtére is egy egyszerű tárgy nem érdemel amúgy sem többet. Teljes nyugalommal hagyja őket magukra, hogy saját szobájából kapja fel néhány kedvenc fegyverét, és az edzőteremben adja ki magából a feszültséget. A mai tervei romba dőltek, de ő maga nem fog romokként a földön heveredni. Nem, ő túl büszke hozzá.
Bár ajtaját talán a szokottnál durvábban csapja be, mialatt az edzőterem felé veszi irányát…

Csodálatos! Most mindent csak csodálni tud Illiamen, még akkor is, ha tudja, hogy csak direkt csinálja. Mert egészen biztos, hogy szándékosan provokálja, járatja vele az eszét és próbálja elérni, hogy beleőrüljön a testre simuló, fekete ruha látványába, na meg még inkább abba a képbe, amit a szépen kirajzolódó idomok adnak meg számára, azonban lassacskán már ez sem érdekli, sőt, már kifejezetten élvezi. Élvezi, hogy a nőstény ennyire tetszeni akar neki, hiszen biztosan ez az oka mindennek. Ő pedig mégis miért mondana számára ellent? Hiszen az ő segítségével ebből valami még élvezetesebb elfoglaltságot tudnának kialakítani. Legalábbis az biztos, hogy ő maga élvezni fogja, és hogy ő igenis, akarja, na meg ezeket a jeleket nem lehet félreérteni, tehát abban is biztos már, hogy Illiame is akarja, úgyhogy már csak egy dolog van hátra. A kiszemelt cél elérése úgy, hogy mindeközben úgy tűnjön, mintha ő a kisujját sem mozdítaná. Hisz még sem állhat oda elé azzal a mondandóval, hogy ő most éppen a testüket szeretné élvezni, mégis milyen lenne már az? Mindig is hagyta, hogy igazándiból Illiame legyen az, aki megkéri őt rá, ehhez van szokva, neki így a kényelmes és a jó, tehát ennek most is úgy kell lennie.
Teljes áhítattal fordul vissza Illiame felé, reménykedve benne, egy apró kis falatkát betuszkolhat csodás ajkai mögé. Újra végigméri gazella alkatát, formás lábait, de a leginkább lapos hasát, mely mindig is a kedvenc része volt Illiamen, s már most alig várja, hogy levehesse róla a csillogó, fekete latex ruhát, hogy csókjainak halmazával árassza el testtájékát.
Szabad, szabad? Hát persze, hogy szabad! Észre sem veszi, hogy varázslat alatt áll, mármint tényleges varázslat alatt, a latexfelszerelés teljesen, a szó szoros értelmében megbabonázza, ami talán újabb magyarázatot ad ismételten kigúvadó szemeire. Nem tudja, mire is kérdezett rá Illiame, csak szabad és kész, a rajta lévő varázs egyszerűen megakadályozza számára, hogy képes lehessen ép ésszel, higgadt fejjel gondolkozni. S amikor nevét hallja, felkapja fejét, vörös íriszeivel pedig hosszasan Illiame mandulavágású lélektükreit szemléli. A nevén szólította, tehát figyel rá, csakis rá figyel, hát nem fantasztikus? Ő pedig amennyire szeretné is inkább elfordítani a fejét, hogy úgy tűnjék, nem érdekli őt a lány, ugyanakkor a lábai előtt is hajlongana s heveredne, hogy jelezze Illiame számára, hogy ő az övé, szabadon rendelkezhet vele.
- Milyen izé? – egyenesedik ki a fürdővízben, valahogy éppen nem tudja érdekelni őt semmiféle lényegtelen dolog, ami közéjük áll. Felemelkedik a vízből, vizes haját hátraveti, és kezébe vesz egy apró, olívabogyós falatkát. Kimért léptekkel áll Illiame mellé, szabad kezével annak arcát simogatja meg, majd résnyire nyittatja csodás ajkakkal keretezett száját, s amíg állán pihenteti gyengéden obszidián színű kezét, egy falatot tuszkol be száján. Kis híján ő maga alél el a látványtól, szemét pedig nem tudja sokáig levenni ajkairól, bár végül tekintete ismét a lány nyakán, majd a csodás, fekete, mágiát sugárzó anyagon állapodik meg. Megvárja, míg Illiame lenyeli az olívabogyós falatkát, végül a földre térdel, szemeit pedig ismét Illiame jégkék íriszeibe fúrja. Nem érdekli őt most semmi, semmilyen izé, egyedül egyetlen dologra tud koncentrálni; arra, hogy Illiame csodálatos, ebben az öltözékben valóban az.
- Parancsolj, Úrnőm… – teljes áhítattal utasítja rá Illiamet, hogy tegyen vele úgy, ahogyan akar, bármit megtesz érte, tényleg bármit, ha cserébe megkaphatja. Mert szüksége van rá, neki most kell és ő kell, számára a latexruha minden, ami valaha is hiányzott kapcsolatukból. Teljes a mágia sikere, s még csak észre sem veszi, de mégis honnan venné észre? Talán ha észrevenné, már az sem érdekelné.

Rémülten száll le a nőstényről nem tudván, mi történt, mit csinált rosszul, és mi az, amit tennie kéne. Még sosem fordult elő vele ilyesmi ezelőtt életének majdnem négy évezrede alatt, még akkor is, ha megesik vele, hogy néha talán egy kicsit durvább a kelleténél. Nem mindig tud higgadtan gondolkozni ilyenkor a drow, hiszen mégiscsak ösztönökről van szó. Azonban a kérlelés elég volt hozzá, hogy minden ihlete elszálljon, egyszerűen elveszi a kedvét az, ami történt, még akkor is, amikor neki tulajdonképpen fogalma sincs, mi történt. Pedig egy perce még jól érezték magukat, akkor mégis mi az, mely kövér könnycseppeket csalt Illiame arcára?
Pár másodpercig még tétlenül, zavartan, riadtan próbál rájönni arra, mi történhetett, de a felszólításra inkább azonnal ugrik egyet. Gyógyítót… Illiame azt mondta, gyógyítót, tehát szereznie kell egyet, aki majd rendbe teszi őt. Kapkodva kap fel magára egy nadrágot, és sietősen húzza össze övét, még azzal sem foglalkozik, hogy a szokásosnál egy kicsit lazábban fogja össze övének csatját, valamint egy köpenyt Illiamere is ráterít, hiszen nem engedheti a gyógyítónak, hogy többet lásson szeretőjéből a kelleténél. Jóformán pedig Nocturnon kívül nincs senki a szervezetben, aki tudna viszonyukról, hiszen Viclyn igyekszik ezt a lehető leginkább titkolni, ugyanis gyengeségnek tartja azt. Igaz, mindig akadnak olyanok, kik úgy gúnyolják Illiamet, hogy az ágyasának nevezik, de a drowt ez nem érdekli. Voltaképpen igazuk van, jól sejtik, de viszonyukat nem viszik ki a hálószobán kívülre. Még csak az kéne, eme gyengeségét használják ki ellene, cöhh! Így is egyre nehezebb anélkül elhaláloztatni azon merész hímegyedeket, akik véletlenül merészeltek ránézni Illiamere például egy-egy séta közben, hogy rájönnének arra, hogy Viclyn a tettes és hogy célja nem más, mint tárgyi tulajdonának megtartása.
Éppen csak egy szablyát csatol fel magára, és csak út közben veszi magára köpenyét, hogy a Katedrális folyosóit járva egy gyógyítót keressen. Bőrszíne talán egy árnyalattal világosabb a szokásosnál, bár legfeljebb egy másik drow tudná megállapítani róla, miszerint ő éppen elsápadt. Jól emlékszik arra, hogy mintha lett volna egy elf, akit egyszer felajánlottak számára, hogy Illiame távollétében gyógyítgassa sérüléseit, és egészen jól végezte a munkáját, éppen csak túl sokat beszélt és túl lassú volt. Azonban ő az első, aki az eszébe jut, tehát azonnal befordul az egyik sarkon, hogy felmehessen az egyik lépcsőn, ahol az onnét keringő folyosó erkéllyel szemközti ajtaja a számára megfelelő személyt tartogatja.
Bármiféle illedelmességi formulát nem ismervén dörömböl az ajtón mindaddig, míg ki nem nyitják azt neki. Bár nincs olyan barbár, hogy erőszakkal törje be az ajtót, most még azt is megfontolja egy pillanatra, hiszen Illiamenek gyógyítóra van szüksége, neki pedig vinnie kell egyet. Egy tőmondatban utasítja őt, hogy kövesse, mert baj van, és sietve rángatja le magával kicsit erőszakosan a fekete hajú, tisztavérű elf nőt. Természetesen nem kötött barátságot fajával, azonban elismeri, szüksége van épp egy gyógyítóra, hogy ellássa Illiamet, bármi is történt vele. Zaklatottan rohan vissza hát hálószobájába és rángatja oda a gyógyítót Illiamehez.
- De hát mi történt? – faggatja az elf Viclynt az ágyon szenvedő Illiame láttán. A drow arcbőre eddig mondhatni, sápadt volt, most viszont zavarában inkább elsötétedik az. Morogva válaszol neki.
- Nem kérdez, gyógyít. – fordítja vissza a gyógyító fejét a betegre és várja, hogy csináljon már valamit.
- De… – akadékoskodik újfent az elf.
- Cöhh… – rivall rá Viclyn, és teszi keresztbe karjait. Nem szeretné az életével fenyegetni a gyógyítót. Előre fél a diagnózistól, szemeit pedig inkább lesüti, hogy ne kelljen a szemükbe néznie. A diagnózis hallatán kis híján sikerül elalélnia, hiszen nem gondolta volna, hogy… S ahogy visszagondol a kellemesnek induló időtöltésük részleteire, sajnos rádöbben, hogy mégis. Arcán egy sötét árnyék húzódik végig, és a fal végébe húzódva várja a gyógykezelés végét; egészen biztos, hogy ezek után jó hosszú ideig nem is mer majd egyáltalán hozzáérni Illiamehez. Ki tudja, mikor tesz újra kárt benne.

Aggódik, hát persze, hogy aggódik! Olyan érzés dulakodik benne, ami ezelőtt nagyon régen volt benne utoljára: szégyenérzet. Szégyelli saját magát, amiért ilyen egyáltalán előfordult vele, s kezdi megkérdőjelezni saját alkalmasságát és teljesítőképességét. Illiame reakcióiból mindig természetesnek vette, hogy megfelelően teljesít, de mi van, ha hazugság volt az egész, és Illiame valójában sosem volt elégedett vele? Talán mindig is túl durva volt vele, és ezelőtt is túl sok fájdalmat okozott volna neki? Pedig ő tényleg biztos volt benne, hogy ez nem így van, ő úgy látta, Illiamenek jó, tehát így neki is jó volt, most pedig, most pedig egyszerűen nem tudja, mihez kezdjen és mit csináljon.
Feszülten várakozik a szorosan a fal mellett állva; nem hisz a szemeinek, amikor meglátja a láda tartalmát, azokat Illiame is csak akkor használja, amikor valamit muszáj úgymond manuálisan elvégezni rajta, például kivenni egy testében lévő töltényt, ha egy lövést szenvedett el, és hasonlók. Ezeket ő maga rendszerint fájdalomcsillapító nélkül tűri, a legtöbb ilyen hatású anyagra ugyanis tüneteket produkál, nem bírja őket, de ő maga kibírja ezt a fájdalmat, hisz történt már vele nagyobb is ezelőtt elég gyakran. Bízik benne, hogy a gyógyító tudja a dolgát, a maga részéről pedig cseppet sem érdekelné, ha neki kéne meghalnia azért, hogy Illiame élhessen. Nem érdekli más élete, vissza akarja őt kapni és kész. Ha már elrontotta, tegye is helyre. Meg végül is mi mást is tehetne? Hiszen ő bérgyilkos, erőskezű férfi, akit arra tanítottak, hogyan öljön, nem pedig arra, hogyan legyen gyengéd. Igaz, éppenséggel abból is kapott elég leckét, miután betöltötte a kilencvenedik ciklusát.
Látott már egyet s mást, így nem tölti el undorral a beavatkozás látványa. Inkább próbál is segédkezni, amikor tud, tiszta törölközőt és vizet biztosít a gyógyító számára, igaz, az idő nagyobb részében inkább a fal mellett gubbaszt azt várván, végre vége legyen ennek az egésznek. Mikor megtudja, mennyi időre van szüksége Illiamenek, hogy beforrjon csontja, önmagában önmagát marcangolja, azonban ennek külső jele nem látható. Csak biccent egyet a gyógyítónak, hogy rendben van, megértette. Nincs más választása úgy sem.
Miután kikíséri a gyógyítót, elpakolja a felesleges holmikat; alaposan megmossa és fertőtleníti kezét egy csapnál, mielőtt egy jó vastag takarót húzna rá Illiamere. Mindezt úgy, hogy még véletlenül se érjen hozzá, majd kellő távolságban tőle telepedik le mellé az ágyra, kezében azt a tálkát tartva, amibe azokat az olívabogyós falatkákat készítette bele.
- Jobban vagy? – próbálkozik érdeklődni felőle, bár tudja, kérdése rettentően ostobán hangzódhat. Kerüli Illiame tekintetét, fél attól, amit látni fog, és még jobban attól, amit ő maga is látni enged, még ha önkéntelenül is. Nem akarta bántani őt, tényleg nem, baleset volt az egész, de mégis hogyan magyarázza el ezt? - Hoztam neked… ööö… Nem tudom, éhes vagy-e. – hadonászik a tálkával, bár kis híján sikerül is fejbe találnia vele Illiamet. Még időben kapcsol és visszaveszi azt ölébe, mielőtt valami újabb kárt tenne benne. - Szólj, ha… Szóval ha kell, ha bármi kell, Illiame. – a kezébe vesz egy sajtos-olívabogyós falatot, és közelíti azt Illiame ajkai felé, hiszen táplálékra van szüksége. Neki pedig vigyáznia kell rá, nemde?

Nem tudja, mi mást kéne tennie, hogy tudassa Illiame-el, hogy ő tényleg sajnálja, ami történt, és hogy tényleg nem akarta, hogy ez legyen. Kínos neki ez az egész, hiszen ezelőtt sosem fordult elő vele olyasmi, hogy eltörte volna partnere csípőjét, a mostani azonban ugyanolyan sokként éri őt is, mint Illiamet. Fél attól, hogy legközelebb is előfordul, tehát arra a következtetésre jut, hogy a legjobb az lesz mindkettőjüknek, ha nem lesz legközelebb. Ő a maga részéről teljes mértékben kibírja azt – a mai eset is csak annak a galád latexnek köszönhető - , hiszen majdnem négyezer évével Shao talán jogosan piszkálja őt az őskövület jelzővel. Lehet, már túl öreg ehhez az egészhez? Ugyan mindig is kényesen ügyelt arra, hogy megcáfolja Nocturn és Shao véleményét az „öregekről”, s még az sem zavarja, ha elmélyülő, ám nem túl sűrű, férfias ráncai miatt zaklatják. Érzékei kifinomultabbak bárki másénál, léptei pedig nesztelenek, mintha teste vattából lenne. Mégis, most mégis figyelmetlen volt és kárt tett Illiameben, és nem úgy, ahogyan az egyébként elfogadható lenne számára. Egy olyan cselekedet közben tett benne kárt, amikor pont, hogy neki kéne a lehető leginkább odafigyelnie a másikra, hogy minden vágyát felszínre hozhassa.
Megijed, amikor Illiame „azokkal” a szemekkel néz rá; igaz, kívülről csak annyi látszik ebből, hogy talán kicsit keményebben pillant az átlagosnál, nehogy még azzal merészeljék vádolni, elérzékenyült, gyengévé vált a nőstény iránt. Kénytelen így hát megkeményíteni arcának vonásait, és kicsit feljebb ül az ágyon a paplant feszülten markolászva. Kérdésére a levegő is megakad tüdejében, egyáltalán nem számított arra, hogy Illiame ezt a kínos témát hozza fel kettejük közt. Bár nálunk mi számít kínosnak? Végtére is elég keveset beszélgetnek, hiszen Viclyn azt vallja önmagáról, hogy ő nem tud beszélni, na meg nem is akar, és amiért a nőstény önmaga sem rója ezt fel neki, így nem aggódik amiatt, hogy ennek nem így kéne lennie. Neki így jó ugyanis, és ha a nőstény sem tesz ellene semmit, ő miért tenne ellene bármit is? Hiába, Viclyn a kényelem drowja.
- Cöhh… – hangzik erőtlenül már olyannyiszor hallatott szavacskája; teljesen megsemmisülve érzi magát, ahogyan Illiame a szemeibe néz, egy pillanatra mintha minden meghalt volna benne. - Én csak… Véletlen volt. – kapja el tőle fejét; végtére is megfogadta magának, hogy soha többé nem nyúl hozzá, nem nyúlhat hozzá, nem okozhat számára még több fájdalmat.
Egy percen át némán szuggerálja a maga mellett lévő éjjeli szekrényt, igaz, semmi sem található rajta egyetlen gyertyát leszámítva, ami még csak meg sincs gyújtva. Ez a kellemes sötét amúgy is megfelelőbb érzékeny szemeinek, tökéletes látásviszonyt nyújtva számára.
- Ami azt illeti… – kezd bele, ha már fel lett hozva a téma. - Van pár dolog, amit… – hallgat el mégis hosszú időre; valóban van egy-két olyan dolog, amit szeretne elérni Illiamenél, hogy kicsit merészebb legyen olyan téren és sokkal odaadóbb. Viszont minek kínozza önmagát olyan dolgokkal, amiket sosem kaphat meg? Mert már elhatározta magát, viszonyuk mostantól nem terjed ki a hálószobáig, és kész.
- Mindegy, hagyjuk. – néz mereven maga elé elfeledvén, mit is akart az imént mondani. Szemeit lehunyva próbálja feldolgozni a ma történteket, egyszerűen még mindig képtelen elhinni mindezt, majd amikor Illiame elkéri tőle azt a tőrt, ismét láthatóvá válnak vörös íriszei. Feláll az ágyról és fegyvertartó állványához lép, hiszen éppen csak egy szablyát tart most magánál hála annak a bizonyos sietős felöltözésnek. Hamarosan vissza is tér a tőrrel, egyszer még a levegőbe is feldobja azt, és el is kapja, majd Illiame felé nyújtja azt markolatánál. Nem tudja, mire az neki, de reméli, nem éppen róla akar valamit levágni tettéért és kijelentéséért, cöhh.