A hatalmas épületegyüttesben mindössze két tanácsterem található meg. Érdekessége a kettőnek, hogy gyakorlatilag ugyanúgy néznek ki azzal a különbséggel, hogy az egyik az antimágia egyik emeletén található, míg a másik nem. Jellegzetessége a dolognak, hogy a falak sűrűségébe rendkívülien beleolvadó terem ajtó egyáltalán nem teszi nyilvánvalóvá, hogy a tanácsterem éppen hol található. Legtöbben arról jegyzik meg leginkább, hogy néhány antik festmény található környékén, valamint, hogy a szárnynak ezen felén egyetlen egy lakosztály sem foglal helyet. Belül a terem rendkívülien tágas, és impozáns. A mennyezet mindkét esetben igazi remekmű, amely legendás történeteket írhat le azok számára, kik képesek olvasni a motívumokból, jelképekből. A terem közepén található egy hosszú asztalsor, melyhez kényelmes, selyem bélésű, leginkább gothikus stílusra emlékeztető székek tartoznak. A világítást több lehetőség is adhatja, mint például a kandalló, gyertyatartók a falakon, vagy egyszerűen a fentről lelógó smaragd kövekkel kirakott csillár. Lényegébe véve egy eléggé letisztult, tágas, és sötét színeitől kissé nyomasztó terem. Egyértelműen egy sötétebb hatalmat mond el mindazok számára, kik érzékenyebbek az ilyen apróságokra. Az ülésrend pedig úgy alakul, hogy az asztal egyik végén a tectum, a másikon pedig az arbiter foglal helyet; két két oldalukon pedig a circulus tagjai. Ám mivel az arbiter nem mutatja meg arcát, így azt a helyet kötelezően szabadon kell hagyni.

*Néha előfordul, néha nem érzünk mást, csupán azt, hogy megkell tennünk bármi áron. Nem mindig mondhatunk ellent az érzéseinknek és dugó alá sem zárhatjuk néha. Nem mindig tehetem én sem azt, amit oly' könnyeden teszek minden egyes nap, mihelyst az óra éjszakát üt. Számolnom kell az eseményekkel, s azzal is, hogy esetleges stratégiák közepette megváltoznak a vég kimenetelek. Ezzel számoltam ama napon is, mikor a szervezet irányítását a kezeimbe vettem. De nem, nem elég volt. Elég volt végre az örökös szép arcom mutatásából. Eljött az ideje, hogy leszálljak a székemről, és valami olyas valamiben részesítsem azt az illetőt, aki elvétette a sulykot, amire tőlem nem valószínű, hogy számítanának. Noha, van már olyas valaki, ki előtt valamennyi titkom fel fedett, de tán még ő sem láthatott így. Én pedig nem tűröm, van egy bizonyos határ, amire már magam sem tudom azt tenni, ami éppen kedvező volna. Pótolható kis aljadék, dús aljzaton fekvő fehér por, szárított zöldség levél...téged figyellek gömbömön keresztül, csak is téged. Fekete, ezüst sigiliumokkal ellátott köpenyemet öltöm magamra, amint elhagyni készülöm az alagsort. Minden egyes mozzanatom megtételekor tekintetem fenyegetővé avanzsálódik, s ez akkor sem változik, mikor egy fekete varázspálcával szelem végig a folyosókat. Természetesen akad olyan, aki szívesen piszkálna valamely fajta ékes beszólásával, ám a jelenlegi helyzet azt adja éppen ki, hogy ignoráljam ezeket. Gyors, s elegáns léptekkel haladok egészen a tanácsterem ajtajáig, ahol már a kör tagjai összeültek. Ide hívtam őket a kellő időpontban, hogy tanácskozásunkat megkezdhetjük egy remek éjjeli időpontban. Bár az idő már nem számít, egy ideje már annyira nem. Viszont magam részéről lényeges volt, hogy erre az időpontra tegyem a találkozót. S mielőtt be is lépnék, egy fehér maszkot húzok magamra. Csupán egy fehér porcelán maszk, amely elfedi mindennemű arckifejezésemet. Bár, akik ismernek (pl. Viclyn) azok sejthetik, hogy éppen milyen szokatlan mimikák kerülhettek fel arcomra. Egy szót sem ejtek ki, csupán pálcámat a megfelelő helyre süllyesztem, s fellibbentem egy pillanatban a köpenyemet, hogy valamennyien láthassák az az alatt pihenő rúna kardomat, melyről már hallottam ilyen- olyan pletykákat. Sokak úgy tartják, hogy egy varázseszközről van szó, de akik értenek hozzá azok tudják, hogy csupán egy jellegtelen penge. Magam sem értem sokszor az okát, hogy miért szerettem meg ennyire, de mégis magamnál hordom. Talán ez az egyetlen olyan tárgy a kezemben gyakorta, ami teljesen mentes a mágiától. Nem is szándékozom feltölteni azzal, mert elvesztené rajongásom tárgyát felé irányulóan. Leülök a megfelelő helyre, s intek a falaknál álló személyzetnek, hogy elmehetnek. Kivételesen csupán a falakra függesztett gyertyatartó adja a tanácsterem fényét, nem pedig holmi műfény, ami a modernitás jelképe. Hosszasan nézek végig a kör tagjain, s megvárom, míg csend járja át a termet. Habár ez kissé nehéz feladat, hiszen egy- két illető készségesen méltatlankodik, míg már esetlegesen öltözetem ízlését próbálja negatívan honorálni.*
- Csendet! *Végül az események élére állok, kissé drasztikus hangzásban, amelyre ketten meg is ugranak. Direkt nem emelem le a maszkomat, jó okkal nem teszem, de erről nekik nem kell tudniuk. Látnom kell annak az arcát, aki ezt művelte. De hogy ezt megtehessem, ahhoz fel kell vennem az álarcot, szó szerint. Hátrább dőlök méltóságteljesen a székemben, s az asztal felett kulcsolom össze ujjaimat.* - Volna itt olyan személy, aki szólni szeretne valamiről? *Pillantok végig mindenkin. Tizenkét tag, s köztük lesz azaz illető, akire jelen esetben vadászok. Még ha el is követte Viclyn velem, néhány héttel ezelőtt azokat a dolgokat, ettől függetlenül volt benne igazság. Nem fogom ki mondani elhelyezkedésemet, nyilván való, hogy elég a tectumi múltam. Már ez is elegendő ahhoz, hogy csendet kérjek egy vocant gyűlés alatt. A sorra következő feszültséget teljes mértékben megbírom érteni, így a kíváncsiskodó tekintetek gyanánt újból megkérdezem, bár kissé másképpen.* - Még egyszer megkérdezem. Volna itt valaki, aki el szeretne mondani valamit kedvelt körünknek, hogy mentse a bőrét? *Pásztázom körbe a tagokat kivétel nélkül. Még olyan személyeket is megnézek magamnak, mint Rinaaya, Illiame, Viclyn..egyszerűen egy ilyen helyzetben nem vagyok hajlandó egyikőjükben sem megbízni. De a választ eléggé sokáig nem kapom meg, csak míg egy elemista mágus, Isaac fel nem emelkedik a székéről.* - Én szövetkeztem az Angolokkal és adtam ki az információkat a listán lévő ereklyékről. *Kis meglepettséget vált ki egyesekből ez a megszólalás, de jól tudom, hogy ennek még itt nincs vége. Bár való igaz, hogy ez szabályba ütköző dolog, hogy a parcellák közti információ kiadás tilos. Pláne az a felháborító, hogy ezt egy olyan circulus tag tette meg, aki a karakuraiba tartozik. Hanyagul intek neki egyet, hogy álljon hátrább a székétől egyelőre, habár látom rajta, hogy itt és most képes lenne támadni ha kell.* - Az egyiptomi kincstárnak adtam a fényjogar párok egy harmadát. *Áll fel egy kellemes hangú, holló fekete hajú nő. Őt is szintén hátrább intem, hogy álljon szépen be a mágus mellé egy sorba. Nagyjából még két tag, hasonlóképpen tesz, mire aztán az áll fel, akire a legjobban kíváncsi voltam. Egy sötét hajú elf férfi áll fel helyéről. Hosszú fekete köpenye alatt a csörrenésekből ítélve megannyi fegyver lapulhat. Lassan kezdem azt hinni, hogy ezek Viclynt próbálják leutánozni.* - Szövetkeztem az Orosz arbiterrel, hogy kémhálózatot építve végül elfoglaljuk a helyedet, Nocturn. *S jobban megfigyelve az elf arcát, legalább harminc sodalis tartozik hozzá, s mind elf férfi. Minő véletlen, nem de bár? Őt is hasonlóképpen hátra intem a négy másik mellé, majdan én magam is fel állok. Csupán ekkor veszem le az arcomat fedő maszkot, s sose látott ridegséget sugárzok feléjük. Egy teljesen más, idegen mágus áll előttük, akinek tekintete eléggé vészjósló lehet azoknak, kiknek van félni valójuk.*
- Úgy gondoltátok, hogy rövid időn belül nem jövök rá a csalásra? Angolok, Egyiptom, Oroszország.. *Ajkaim alatt suttogom, majd szinte alig látható gyorsasággal pöccintem fel ébenfekete pálcámat, és egy vörösen izzó átokkal falnak szegezem mind az ötöt. Némi berendezés is meglátja ebben a kárt, de ez egyáltalán nem lényeges most. Lassan lépek eléjük, villanó tekintetemet a szemeikbe fúrva, ezzel keltve némi félelmet bennük fájdalmaik, fulladozásuk közepette.* - Sayonara...barátaim! *S ezennel rémülettől eltorzult tekintetük elfeketedik, majd élettelen testük a földre hullik. A nő, még utolsó pillanatában el is sikította magát. Bár most nem az anti mágiás szinten vagyunk, akkor sem hinném, hogy bármit is tehettek volna. Visszafordulok a csaknem megfeleződött társasághoz. Valóban, ez akár némi figyelmeztetést is kelthet a többiekben. No meg némi útmutatót is, hogy mit ne tegyenek.*
- Minden kirendeltség önálló. Ha áttelepítik az arbiter engedélye nélkül tagjaikat, akkor felhatalmazzák a tectumot arra, hogy ezt megtorolhatja. Ha a kincses lista ki kerül, vagy csak úgy más kirendeltség kezére adják a listát az arbiter engedélye nélkül..szintén megtorlást hagy maga után. S végül...így jár az, aki nem veszi komolyan a tectum jelenlétét a szervezetben. *Ülök le végül a székembe, s a jelenlévőkre pillantok.* - Valakinek valami kérdése? Ha nincs, akkor ezennel a gyűlést berekesztem. *Jelentem ki nemes egyszerűséggel. Számítok majd arra, hogy lesz olyan, aki bent marad a teremben, de véleményem szerint a jelenlévők nagy százaléka inkább lelépne. Ilyen nap volt a mai, s ilyen ez a gyűlés. Itt volt az ideje, hogy ne csak azt lássák, amihez hozzá szoktak; hanem azt is, hogy milyen az, ha a szervezet valóban betart bizonyos szabályokat.*

Felettébb bosszantó és nagyságomat kellemetlenül érintő események vezettek a jelenlegi idegállapotomhoz, ingerlékenységemhez. A napokban elég volt egy rossz szó, egy mozdulat, és függően a tartózkodási helyemtől, a kezeim által sodalisok, emberek, avagy lidércek hullottak a porba élettelenül, válogatás nélkül. S anélkül, hogy akár megfontoltam volna a velük való játszadozást. Saját magam szórakoztatása most másodlagos volt, a kikapcsolódás lehetetlennek bizonyult, amíg feszültségem oly mértékű volt, hogy a puszta aurámban is felfedezhető volt gyilkos hangulatom. Haragom ezúttal lecsapott mindenkire, aki akár csak egy fűszálat is keresztbe mert nekem tenni, akarva vagy akaratlanul, a türelem szó pedig eltűnt a szótáramból. A vocant hírére azonban szíves-örömest indultam el, hiszen bosszúságom forrása hívta azt össze, így kitűnő alkalmat kaptam arra, hogy meglássa az iránta érzett dühömet. Még egy utolsó pillantást vetettem a fejemen tátongó sérülésre, mely elcsúfította az ábrázatom, és amiért kénytelen voltam egy, az arcom jobb oldalát fedő maszkot viselni, ha nyilvánosság előtt mutatkoztam. A lyuk szélén gennyes, habzó anyag képződött a lassú gyógyulás jeleként. Felgyorsíthattam volna a folyamatot, ám akkor addig nem lennék képes emberi alakot ölteni amíg teljesen meg nem gyógyulok, az pedig akár egy hétig is eltarthat. Márpedig most nem engedhettem meg magamnak egy efféle szünetet, így kénytelen vagyok csúfságommal élni. S ezt még az a haszontalan, semmirekellő Illiame sem képes helyretenni, még egy ilyen szerencsétlen és feladatára teljesen alkalmatlan gyógyítója egyetlen mágikus szervezetnek sincs. Kudaranai -.-
Sérülésemet ezúttal nem takartam el, így a 13-as kör minden tagja láthatta. Azonban nem miattuk, hanem Nocturn miatt nem vettem fel a maszkomat. Hadd lássa csak, mit tett az én tökéletes, gyönyörű és ellenállhatatlan vonásaimmal! Tisztában voltam vele, hogy viszolyog a csúnya nőktől, és az én látványom most cseppet sem volt esztétikus. Higgadtan szürcsöltem a teámat, míg ő azzal volt elfoglalva, hogy rendet teremtsen a Circuluson belül. Határozottsága kissé szokatlan volt, de legalább végre egyszer nem egy bohócra emlékeztetett, hanem a rangjához méltóan viselkedett. Kérdésére nem nekem kellett válaszolnom, pillantását kemény, hűvös és kimért tekintettel viszonoztam. Amikor pedig éppen nem engem vizsgált, élettelenné váló íriszemet azokra függesztettem, akiktől Nocturn a választ várta. Nyílt titok volt Samhain után, hogy kik kísérelték meg elárulni az Insignis Reliquiát, kicsit sajnálom is, hogy egyiküknek sem sikerült kellően nagy káoszt okoznia a tettével. Rossz időpontot választottak, hiszen a kívánkozó alkalom ellenére mindenki számított arra, ami történt, így még csak nem is maradhattak észrevétlenek. Ostoba, szánalmas barmok, még egy ilyen piti tolvajbanda tagságára sem méltóak.
Közönyösen figyeltem, ahogy a tectum kivégzi őket. Erődemonstráció, hmpf... Azok után amit tettek, a gyors halál még ajándék is volt számukra. Nem szenvedtek eleget, ha én lettem volna Nocturn helyében, hetekig szenvedtek volna és olyan kínokat éltek volna át, hogy ezerszer is megbánták volna a tettüket. A férfi szavaira oda se fordítottam a fejem, mindvégig az élettelenné váló testeket figyeltem, és mikor a gyűlést berekesztette, csendben odasuhantam egyikükhöz, a kezemet a mellkasa fölé helyeztem. A tenyerem alatt egy mágikus kör formálódott meg, és alatta a test felszínén egy nagyjából 30 centiméter átmérőjű kör fénylett fel, melyből lassan egy apró gömb emelkedett ki és lebegett a tenyerembe.
- Þǫkk... - Zártam össze a markom hálásan, majd a kicsiny tárgyat köpenyem mélyére süllyesztettem. Igazán kellemes meglepetésként ért, hogy ilyen hasznos kis ereklyét ágyazott ennek a patkánynak a lelkébe a svájci tectum - legalábbis ez a félkegyelmű őt segítette, így minden bizonnyal tőle is származik az ajándékom. Ezután, látva hogy Viclyn arra vár, hogy mindenki távozzon, én is kilibbentem a teremből, ám az ajtó szárnya mögött megálltam. Nem szándékoztam végig rejtve maradni, csupán kíváncsi voltam, hogy mennyire fontos a drow mondanivalója. Szavaira azonban önkéntelenül is előtört belőlem a gúnyos kacaj, és elő is léptem az árnyékból.
- Kezdd csak nyugodtan az én nevemmel, Nocturn. Bizonyára kudarcként éled meg, hogy a képességeimet leghatékonyabban semlegesítő circulus elbukott velem szemben. Bizonyára nem merő véletlenből nyújtottad át az ő adataikat. Hiányosan. - Vádoltam meg a mágust leplezetlenül, fagyos hangnemben. Nem tűri, hogy keresztbe tegyenek neki, de gátlástalanul mozgatja a hátérben a szálakat, és dolgozik egyes tagok ellen. Tetszik, de még mennyire tetszik ez a kétszínűsége a férfinak! Öröm lesz őt elpusztítani egyszer.

*Nincs időm szánalmas játszadozásokra. Noha soha nem fogom egyértelműen felfedni, hogy ki is vagyok a szevrezet életében, gyakorlatilag mindenki sejtheti. Egyszerű tectumként gondolnak rám, holott gondolataikban érzik, hogy arbiter közeli lehetek. De nem fogom kimondani, addig nem míg eme információval akár egyetlen egy különleges lényt sakkban tarthatok. Elvégre is, ha a tectum ilyen, akkor milyen lehet az arbiter? Az arbiter olyan mint én. A két személy egy és ugyanaz, csak a fokok felfedése közt vannak hatalmas különbségek. Puszta erővel is szétzúzhatnék megannyi tagot akár a circulusban is, (a pecsét ellenére is megtehettem volna) ám sokkal több haszont jelentenek számomra, ha markomban táncolnak egyesek úgy, ahogyan éppen fütyülök. S míg van mit kínálnom nekik cserébe, addig őgy is megfogják tenni azt, amit éppen kérek. A legviccesebb gyakorlatilag az egészben az volna, hogy sokan nem ismerik valós szándékom, valamint kilétem. A felszínes színjáték alatt mindig rejtőzik valami, valami olyasmi, aminek eddig csak ki kellett bontakoznia. Eme vocanton kaphattak némi bemutatót arról, hogy mi jár azoknak, akik ujjat húznak a circulussal. Valamint talán arra is rávilágíthattam, hogy nem bölcs dolog merénylettel elő állni ellenem. Habár sosem kedveltem az erőfitogtatást. Sokkal mókásabb valakit úgy elintézni, hogy nem is számít rá.
Visszaülök joggal fenntartott helyemre, és Viclynre pillantok mondandója alatt. Irónia helyzet, hogy pont a legcinikusabb tagunkat kedvelem a legjobban. Már- már barátomként tekintek a drow bérgyilkosra, akinek egyetlen célja, hogy izgalmakkal telien ölhet. Ezt pedig mi más, ha nem mi tudjuk neki megadni? Nyilván van már olyan idős, hogy rá jöhetett a világuralom hajkurászása bolondság. Nem a világot kell uralni, hanem az azt megdöntő hatalmat kell megdönteni. Nagyot bukik az, aki felesleges fejfájásra utazik. E helyett megdönteni egy másikat megdöntő szervezetet sokkal szórakoztatóbb. S hogyan tenni ezt? Kihasználni, kegyetlenül, érzelmeket nem ismerve. Pont én beszélek, aki még a kedvenc zakójától sem bír megválni egyetlen napra sem. Tehát tekintetem hosszasan a drowon állapszik meg egészen addig, míg a sötétség árnyékából a boszorkány lép elő. Talán nem is annyira véletlen, hogy mind eddig csendben ültem helyemen? Lehetséges, hogy érzékeltem őt, magam sem tudom jelen esetben erre a választ. Legalább nem kezdtem bele egy személyesebb beszélgetésbe.
Érdekes, hogy ők ketten mindig közelebb merészkedtek hozzám, amióta a szervezetben vannak. Lehet, hogy ez éppen azért van, mert egyenesen én szerveztem be őket? Mondhatni circulus tagságuk ellenére az én sodalisaim. Bármelyik pillanatban megkísérelhetném megölni őket, de annak viszont semmi haszna nem volna. Egyáltalán nincs ilyen szándkom velük. Gyakorlatilag jelenleg öten képezzük az IR elit lényeit. Jó magam, Malazaar, Viclyn, Rinaaya, s a még nem emlékező Illiame. Bármilyen dolgot követtek el a szevezeten belül, velük jóval okosabban kell eljárnom, mint a többiekkel. Így hát mindössze felbiccentem a pálcámat, melynek hatására a köpenyem kisimul rajtam.*
- A reliquiaban sosincs lezárt ügy. Az arbiter mindig tudja, kik az árulóik. Csak éppen ritka azaz eset, amikor végrehajtási parancsot ad ki. Itt nincsenek egyértelmű dolgok...reméltem, hogy ezt már megtanultátok. *Hunyom be kimérten szemeimet. Ezzel a mondattal legalább egy kerek választ adtam arra vonatkozóan, hogy felesleges azon gondolkodni, hogy ki éppen az áruló, vagy sem. A parancsot rájuk vonatkozóan az arbiter adja (jelen esetben én), s én tudom, hogy soha semmi sem marad büntetlenül. Előbb utóbb úgy is lesz alkalom az illető félre söprésére, csupán idő kérdése minden. Egyébként meg ez egy remek figyelmeztetés, mindkettejük számára. De talán elhihetem, hogy addig úgy sem fognak elárulni, míg a szervezet haszonnal szolgál számukra. Rinaayara pillantok ravaszul.*
- Bizonyára úgy gondolod, hogy kudarcként élem meg drága Rinaaya. Akkor felteszem a kérdést. Miért éppen neked adtam a Németországi kivégzést? A győzelmed a terv része volt. Ahogyan azt is tudtam, hogy Viclyn Dimitruval és a boszorkánnyal küzd majd meg. *Fedek fel egy kis információt arra vonatkozóan, hogy gyakorlatilag előre kilogikáztam az esetleges eshetőségeket. Az már más kérdést, hogy "elfelejtettem" őket minderről informálni. Ez is azt mutatja, hogy én mindig többet tudok, mint amit a szappanoperás Nocturn mutat magából. Felsóhajtok.*
- Mesélj nekünk az új szervezetről, akik megjelentek Karakurában. *Pillantok Rinaayara. Kizárt, hogy eltévesztette azt a levelet, amiről én már előzetesen tudomást szereztem. A boszorkány jelleméből fakadóan pedig nem tartom kizártnak, hogy képes volna kettős ügynököt játszani. Fel állok székemből, és az ablakhoz sétálok.*
- Érdekes dolgok történnek manapság. Lehetséges, hogy nem sokára Viclyn baráom több harcban lesz majd részed? Új feladatok elé nézünk... *Pillantok ki a folyópartra. Egyáltalán nincs kedvem most a komolytalanság patakjában lubickolni. Jelen pillanatban nincs jó hangulatom.*

Újra belépve a terembe, Viclyn felé csupán egy megvető pillantást vetettem a fintorgására reagálva, majd gőgösen fordítottam el a fejem, hogy megkíméljem magamat a drow látványától. Faragatlan tuskó, mit keres egyáltalán a felszínen? Miatta kényszerűségből utána kellett néznem a fajtájának, túlságosan nyugtalanító volt a jelenléte ahhoz, hogy óvatlan legyek vele szemben :/ Gyűlölöm, amiért ilyesmire kellett vetemednem miatta, évszázadok óta nem fordult elő ilyesmi velem. Ráadásul barbár módon öl, pénzért cserébe... hmpf... elpazarolni egy életet holmi értéktelen vackokért, amit pénznek hívnak, az áldozatai pedig még csak nem is szenvednek sokat, hiszen egy bérgyilkos nem engedheti meg a kockázatot, hogy túlélje a célpontja a támadását. Érthetetlen, mi az élvezet ebben, amikor a gyötrődés látványa annyira... felemelő és mámoros érzés *.*
Ahogy ő sem, én sem fordítottam rá hát túl nagy figyelmet, hiszen Nocturn miatt maradtam itt, nem pedig azért hogy egy vandálon zsörtölődjek. Amíg békén hagyjuk egymást, addig legfeljebb csak véletlenül csúszhat meg a kezem, benne egy fegyverrel, de ha felbosszantana, nem haboznék az életére törni, hiszen értéktelen a szememben. Nem úgy, mint a tectum. A mágus ravasz pillantása és fölényes hangneme csak még sötétebbé tették a megcsúnyult arcomat, mely annyira undorító volt ebben a formájában, hogy még tükörbe sem nézhettem anélkül, hogy ne fordulna fel a gyomrom a saját látványomtól. A varázs hatása pedig olyan erős, hogy az alakváltás ellenére is megmarad a sebhely, csak akkor tudnám saját erőből meggyógyítani pár nap, talán egy hét alatt, ha feladnám a fizikai formám. Ám ezt most nem tehettem meg >.> Bárhogy is, dühös voltam, és nem haboztam kristálytisztán kinyilvánítani az ingerültségem okát, ahogy azt sem viselem jól, ha szórakoznak velem. A férfi megnyilvánulására szó nélkül közelebb léptem, kacsóm pedig kecsesen lendült... egy pofonra. Boldog lehet, hogy megúszta ennyivel és nem pazarlom rá el a drága a varázserőmet azért, hogy valami kellemetlen átkot olvassak rá példának okáért :/ A csattanást követően néhány másodperc hatásszünetet tartottam, hogy ha esetleg sokk érte a drága tectumunkat, akkor legyen ideje felocsúdni, majd közel hajoltam az arcához, hogy minél jobban beleégessem a retinájába a sebhelyes arcomat, és megszólaltam.
- Nem tűröm, ha szórakoznak velem, mágus, ezt jól jegyezd meg! Én nem vagyok a játékszered, akit kedvedre mozgathatsz, mint valami sakkfigurát a táblán! Magától értetődő a győzelmem, néhány piszkos kis trükkel nem fog senki sem túljárni az eszemen. De ezért a kis ajándékért még fizetni fogsz egyszer... - mutattam az arcomra sziszegve, majd kihúztam magam, és hátat fordítva a bagázsnak tettem néhány lépést az ajtó felé. Nocturn elvetette a sulykot, én pedig nem voltam hajlandó alárendelt szerepet játszani. Én nem, az Insignis Reliquia legtöbb tagjával ellentétben, ha szüksége van rám, akkor elvárom a megfelelő bánásmódot is. Azt hittem ezt a feltételemet világossá tettem számára, de ezek szerint szüksége volt az emlékeztetőre. Sem Aizen, sem Fredonn, sem senki előtt nem hajtok fejet, mindegy mekkora hatalma van, így természetesen ezeket a kis tréfákat sem nézem jó szemmel, ha a büszkeségemet tapossák meg velük...
- Hmpf... Nem jelentenek fenyegetést az Insignis Reliquiára, ha erre vagy kíváncsi. A célpontjuk a Daitenshi. Egy ostoba, hatalommániás ős a vezér, aki a Fredonn névre hallgat. Egy még ostobább jelentéktelen shinigamit és egy félkegyelmű arrancart hívott meg rajtam kívül a szervezetébe, előbbi még csak meg sem üti bármelyikünk szintjét, utóbbi pedig a markomban van, retteg tőlem mióta kicsit eljátszadoztam vele - közöltem szenvtelenül, hangomból nyilvánvaló, hogy mennyire lenézem őket, hogy mennyire jelentéktelenek azok a férgek. Egyedül az ős okozhatna problémát, de legfeljebb egy-egy tagra, ahhoz gyengének tűnt, hogy a szervezet létét fenyegesse az ambícióival. Ős ide vagy oda, sajnos az IR túl erős ahhoz, hogy valaki egymagában elpusztítsa.
- Az egyetlen érdeklődésre számot tartó dolog a főhadiszállás. Úgy vélem érdekelne egy a föld alatt elrejtett, mágikus erővel átitatott városméretű ereklye, nemde? - húztam el a képzeletbeli mézesmadzagot a mágus előtt. Egy pillanatig sem haboztam bizonyos információkat megosztani Nocturnnel, valószínűleg többet is, mint amennyit Fredonn szeretne. Ugyanezt meg fogom tenni fordítva is, amennyiben szükségesnek vélem és megkapom cserébe a megfelelő jutalmat, és ezzel minden bizonnyal tisztában van mind a mágus, mind az ős. Furcsa perverzióra vall, hogy mégis rám bízzák a titkaikat megbízhatatlanságom ellenére, úgy tűnik mindketten végzetesen alábecsülnek. Nevetséges...
- Nocturn, szükségem van a gyógyítóra - jelentettem ki, és ahogy az utolsó szót megnyomtam, egyértelművé tettem hogy nem akárkire gondolok. Ezzel a sérüléssel csak Illiame lehet képes elbírni, holmi félkegyelmű elfek nem mennének semmire vele. Remélem a tectum számára egyértelmű, hogy ez a kis szívesség az ára annak, hogy ezt a pár semmitmondó apróságot a tudtára adtam, afféle ízelítőként. Hisz többet is tudok, ám persze vannak olyasmik, amiket semmilyen fizetségért nem fogok elmondani. Így például a katedrálisról és az azt védő mágiáról sem szándékoztam beszélni... egyelőre.

*Tova tűnő tekintetem az éjszakai erdőt kémleli. Ebből a magasságból jobbjára több minden látható, mint amire eddig számítottam. Gyakrabban ki kéne néznem az ablakon. Lassan értem már, hogy egy elgondolkodó nő miért is lép az ablakhoz, és néz ki azon. A természet képe sokkal elgondolkodtatóbb tud lenni, segít átlátni a zavaros környezetet. már pedig ez a szervezet rendkívülien zavaros tud lenni, ha valaki nem rendelkezik a képességgel, mellyel átláthatja az események kerekét. Én rendelkezem mindennel, ami ehhez szükséges. Csak éppen még mindig van valami, ami visszatart. Egy kép, egy vágy. Az ablak tükrére pillantva, akit látok az nem csak én vagyok. Aki én vagyok, az sem csupán én vagyok. Tudom, hogy alapvetően jól nézek ki, de ez most nem az egoizmus pillanata. Hangulatom most valahogy megcsappant. Látom arcát a saját arcomban, mégsem állhatok elé, hogy legalább egyszer beverjem a száját. Átvágva érzem magam, s fogalmam sincs hogyan kerüljek ki ebből a slamasztikából. Nyugtalanító helyzet, de most másodjára érzem magam elárulva. Ennél pedig nincs is rosszabb érzés, mint valóban elárulva érezni magad. Már számtalanszor megfordult a fejemben, hogy Theltasnak mekkora ereje lehet? S meddig kéne nekem eljutnom ahhoz, hogy ezt megdöntsem? Felesleges szócséplés volna, ha azzal traktálnék mindenkit, hogy nélküle mennyivel jobb lenne a világ. Csak én tudhatom, hogy valójában ebből csupán nekem származna haszon. Felszabadíthatnám magam, mert így többé nem kéne egy másik mágus árnyékában élnem. Végre a Nocturn név lenne a valós, nem pedig Theltasé. Unom már, hogyha kitérőt teszek a világ pár pontjára, nem úgy üdvözölnek, hogy Nocturn. Folyvást a Theltas nevet hallom, idegesít.
S mikor közelebb lép a nő hozzám, aki egyik játékszeremül szolgál, akkor elgondolkodok egy dolgon. Ha nem ennyi idős lennék, akkor is megengedné magának azt, hogy így beszéljen? Bizonyára igen. Érdekes mosoly kerül arcomra, bár ez egyáltalán nem szokványos arcmimika, ami tőlem származik. Más, teljesen más. Nem is tudom magam most úgy színészezni, mint szoktam. A mai napra vonatkozóan kicsit fáradtan állok még mindig talpon. Nem fizikai fáradalomról van szó, én vagyok fáradt. Ugyan mágus vagyok, s kitartó; mégis ez egy pontja annak, hogy alkalmanként én is megtörhető vagyok. Csak másokkal ellentétben ilyenkor azon oldalam mutatkozik meg, amely kemény. Tényleg hasonlítanék Theltashoz? Lehetséges. Mikor pedig meglendül Rinaaya karja, elkapom azt csuklójánál fogva. Ám az a tekintet, amelyet íriszeibe fúrok, az önön létformámtól eltérő jellegű. Mind a pupillám, s szemeim színe megváltozik. Akárcsak egy kígyó, aki dühösen pillant le legújabb áldozatára. Egy pislogás után eloszlik eme kép. Animágus vagyok, ezt ők is tudják. Amit meg nem tudnak rólam, hogy ez nem puszta animágia volt, ahhoz pedig semmi közük.*
- Még egyszer kezet emelsz rám boszorkány, az arcodat végérvényesen elcsúfítom. Talán máskor úgy érezheted kényedre felléphetsz ellenem, de ez nem az a pillanat Rinaaya. Nem az én hibám, ha hibáztál. Magadra vess, ha ennyire figyelmetlen voltál! *Engedem el csuklóját, s hagyom, hogy elmenjen. Nem igazán érdekel jelen pillanatban, hogy miért is olyan elégedetlen. Ha jobban belegondolok, ezek ketten mégis mikor gondoltak abba bele, hogy én mennyire elégedetlen vagyok? Viclyn, aki tudja egy-két titkom, ugyan mikor gondolkodott el mindezeken? Bár nem ember, ez érthető. De igazán tudhatná, hogy a követelőzéseinek ára is van. Bármennyire is nevezhetem a barátomnak, akkor is kezd frusztrálni ez az egész helyzet. Furcsa, de most először egyenesen nyomasztó a számomra az Insignis Reliquia. Ez annak, aki többször látott, különösen kitükrözhet szemeim tükréből. Kimondhatatlan a pillantásom mindkettejükre. Nem az erő hiányzik belőle, inkább a szenvedély. Még akkor is, amikor végre a boszorkány hasznos információkkal áll elő. Tekintetem hol a drowra, hol pedig a nőre irányul.*
- Érdekelne, de nem most. Majd később visszatérünk még erre a kérdésre. *Semmilyen választ adok, ami miatt szinte rám se lehet ismerni. Azért az ilyenek általában érdekelni szoktak. Most viszont inkább csak eltárolom magamnak, mert más dolgok foglalkoztatnak. Visszaülök a saját székembe, s egyszerűen előre dőlve homlokomat kezdem el dörzsölgetni. Remek jele annak, hogy gondolataim nem itt járnak.*
- Illiame nincs a szervezetbe. Küldetésre ment az Antarktiszi démonbarlangba két erős személlyel. Talán nem sokára visszatér, ha visszatér..természetesen. *Nagyot sóhajtok.* - Amint viszont visszajön, rendelkezésedre bocsátom. De most előre szólok Rinaaya, nem ölheted meg Illiamet. Most pedig távozzatok, nincs több mondani valóm! *Jelentem ki, bár feltűnően Viclyn kérdésére rá se tértem. Tudtam volna neveket mondani, de nincs hozzá ingerenciám. Nincs kedvem beszélni, nincs kedvem gondolkozni, nincs kedvem vezetni. Semmihez sincs kedvem, csak létezni akarok. Nem érzem a céljaimat és indítékaimat jelen pillanatban.*

Megragadta a csuklómat. Megakadályozott abban, hogy egy jól megérdemelt pofonnal díjazzam arcátlanságát, tűrhetetlen viselkedését. Ennek a patkánynak volt hozzá mersze, hogy megérintsen a mocskos kezével, és legfőképp hogy még jobban megalázzon ezzel a mozdulattal. Míg ő fenyegető pillantást vetett rám kígyó szemeivel, addig én is belátást engedtem a lélektükreimben rejtőző valódi sötétségbe. A közönséges dühöm egycsapásra elmúlt, azaz jobban mondva átalakult. Ezt a rideg, éjsötét, színtiszta gyűlölettel teli tekintetet évszázadok óta nem láthatta senki, és ez nem múlt el egyetlen pislogás után. Egy szemernyi félelmet sem keltett bennem sem pillantása, sem pedig szavai, miután hátratántorodtam. Aurám is megváltozott, akárcsak tekintetem, az is sötétté és jéghideggé vált. Nehezemre esett, hogy ne szabadítsam el a bennem felgyülemlett feszültséget és pusztítsam el ezt a termet minden benne tartózkodóval együtt. Nem támadt bennem kétség afelől, hogy képes lennék rá. Olyan mágikus erőket vagyok képes mozgósítani, amelyről egy ilyen félkegyelmű álmodni sem merne, még ha ennek az ára az is lenne, hogy talán évekre, évtizedekre eltűnnék erről a síkról. Ha megtenném, talán akkor megtanulná ez a ficsúr, hogy felettem nincs hatalma, bármit is tesz vagy ajánl. Hogy velem nem bánhat úgy, mint bármelyik másik taggal következmények nélkül.
- Úgy tűnik, valamit elfelejtettél, Nocturn... Számomra semmit sem jelentenek ennek a szedett-vedett szervezetnek a rangjai, sem pedig maga az Insignis... Ha nem vagy hajlandó megadni a nekem járó tiszteletet, akkor szívfájdalom nélkül búcsút fogok inteni ennek a szánalmas tolvajbandának, különválásunk pedig számodra lenne nagyobb veszteség... - válaszoltam halk, rideg hangon. Talán számára is nyilvánvaló, hogy ha az érmét egyszer visszaadom, onnantól nem csak a szövetségünk szűnik meg, de ellenségek is leszünk. És ha ez így lesz, én mindent meg fogok tenni azért, hogy tönkretegyem és elpusztítsam az Insignis Reliquiát. Az pedig Nocturn számára is nyilvánvaló volt, hogy nem én hibáztam, hanem ő hallgatott el bizonyos információkat, ennek pedig arcom elcsúfulása lett a következménye, ám ez most már nem foglalkoztatott. Engem már csak a puszta bánásmód csökevényessége irritált immár olyan szinten, amely előhozta belőlem a legkíméletlenebb énemet.
- Hmpf... minek ölném meg? Különben sem vagy olyan helyzetben, hogy megtilts nekem bármit is, addig semmiképp, amíg ostoba módon életveszélybe sodrod a szervezet gyógyítóját. A szobámban várom a korcs visszatérését, amint lehet, küldd hozzám - fordultam el gőgösen, noha gyűlöletes kisugárzásomból egy hangyányit sem vesztettem. A szokásos, gunyorosságtól csöpögő hangom most szenvtelen, fölényes, ellentmondást nem tűrően üres volt. Ahogy neki sem, úgy nekem sem maradt több mondanivalóm, mi több, addig tőlem innentől kezdve kevés együttműködésre számíthat, ameddig nem kapom meg a nekem járó tiszteletet. Magabiztosan indultam el kifelé, ám ahogy eszembe jutott valami, az ajtóban megtorpantam. A zsebembe rejtett apró tárgyat, egy gyűrűt megfordulva Nocturn felé hajítottam minden magyarázat nélkül. Az ereklye, amelyet az általa megölt alaktól szereztem meg, valójában őt illette, nekem pedig elég volt lemásolnom ahhoz, hogy használhassam. Most hogy ez megtörtént, már nem volt akadálya annak, hogy a tulajdonosához juttassam, és mihelyst ezzel végeztem, elhagytam a termet, hogy visszavonuljak a szobámba. Az elcsattanó ütést már csak a folyosón hallottam meg, reakcióm pedig egy halvány, gonosz vigyor volt. Szóval nem csak nekem volt már elegem ebből a beképzelt mitugrászból...