Szégyenletes, hogy semmi mást nem tehetek a jelenlegi helyzetünkben, mint amit az a különös utasítás javall. Nincs más irány, a keresztutakat elhagytuk, és besétáltunk a zsákutcába. Hogy mi lesz ez után, egyáltalán jó döntéseket hozunk-e, és helyes-e, amit teszünk, azt már csak az idő döntheti el. Félek, nem a kötelességemet követem, hanem egy őrült, szeszélyes játék részesévé váltam. Mint egy egyszerű marionett bábu. Más mozgatja a szálakat, és nem lehetek ura a cselekedeteimnek, mert olyan ideák feszülnek egymásnak, amik közül nem lehet jól választani. Az emberek vagy a lelkek védelme? Nem tudom. Nem tudom, mi volna a kisebbik rossz, milyen irányba vezet az út. A híd, melyen vissza lehetett volna fordulni, leomlott a hátam mögött. Hogy mikor, azt nem vettem észre. De most, hogy menekülnék, már nincs merre. Aoi-san és az apja érdekében haladnom kell azon az ösvényen, mely itt van – más, ismeretlen erők által – kijelölve a lábam alatt. Ezt a cselekvésmódot már ismerem, bár korántsem állíthatom, hogy kedvelem is. Mégsem látok más ésszerű lehetőséget. Csak remélni tudom, az idő majd engem igazol. Abból amúgy sem lehet már sok. Előbb-utóbb véget ér az este. Mintha csak gondolataimnak adna hangot a folyamatos kattogás, mely bezengi a termet. Nem tudom, mióta állok mozdulatlanul, és próbálom beazonosítani, honnan eredhet e zaj, de már egy ideje nem foglalkozom a denevérekkel. Amúgy sem végeztem velük valami nagy munkát. Mégis valamilyen szinten megnyugvással tölt el, hogy e rémes feladattal már nem kell többet foglalkoznom. Azonban a kattogó hang, mely leginkább a régi ingaórákra emlékeztet, közel sem tölt el bizalommal. Lassan már bele sem merek gondolni, miféle őrület következhet ez után.
A fejem kissé kóvályogni kezd, mikor az „óra elüti az egészet”. Még teszek egy tétova lépést Aoi-sanék felé a lassacskán elmosódó világban. A színek mintha megszűnnének létezni, mialatt a körvonalak már réges-rég eltűntek. Aztán szép lassan elhomályosul minden, és nem marad más, mint a jótékony sötétség. Az idő pedig lassacskán telik. Én egyedül vagyok a sötét, végeláthatatlan homályban. Magány, kitaszítottság. Ezek az érzések kavarognak bennem, ahogy teszek egy lépést a fekete némaságban. Lánc csörren. Hol lehetek? Mi lehet ez? Mi lehet az örök sötét, ahol most vagyok? Újabb lépés, újabb csörrenés. És mégsem vagyok leláncolva, mégsem én váltom ki a hangot. Hiszen állok egyhelyben, és újra hallom ismét. Lassan kinyílik egy ajtó, és belép egy ismeretlen. Lát vajon? Aligha. Valahogy az az érzésem, mintha most tehetnék, amit csak kedvem tartja, és mehetnék, amerre akarok – nem fog észrevenni senki. Így hát az én utam is előre vezet, egy tágasabb helyiségbe. Meg sem nézem, hol voltam korábban, csak megyek a hölgy mögött, amerre mutatja. Nem telhetett még el sok idő… Ráadásul olyan az egész, mintha valami összejövetel zajlana. Mindenki nevet, szinte levegőért kapkodnak, hogy legyen elég oxigén a tüdejükben mindeközben. Én nem értem az okát… a történet, melyet mesélnek, cseppet sem tűnik viccesnek. A hangulat azonban átragad, és olyasmin kezdek nevetni, amit magam sem értek. Talán csak egyszerűbb így, hogy nem lógom ki a sorból. Legalább az elején. Aztán ahogy telik az idő a társasággal, már-már magam is mulatságosnak találom az ismeretlen, értelmetlen anekdotákat, és szívből nevetek azokkal, akik számára nem vagyok több egy árnyéknál. Az egész helyzetnek ez adja a bizarr színezetet. Meg a folyamatosan erősödő, szűnni nem akaró dübörgés…
Szinte megkönnyebbülésként ér, bármily abszurdnak tűnik is, a pillanat, amikor mint egy varázsütésre kikerülök abból a különös világból. Valóság volt vagy káprázat? Nem tudnám megmondani, s nem is kívánnám. Most az első gondolatom, hogy ezt a tököt leszedjem magamról. Hát mégis eltalált volna? Azonban a látszat néha csal, és a tök sem tök, hanem hatalmas cukor. Ki érti ezt még? Én már inkább feladom. Nem szeretném megérteni. Csak tudni szeretném, hogyan végződik eme kerge karnevál. A korábbi – álombéli tán? – dübörgés még most is csak erősödik, de legalább már behatárolhatóvá válik. Körülnézek, hogy lássam, van-e itt valaki? Halk sóhajjal nyugtázom: mindenki megvan, senkinek nem esett baja. Innentől már nem számít, mi történik. Meg tudjuk oldani. Legalábbis azt hiszem. Bízom a társaimban, még ha nem is mindig látszik. A megjelenő lény azonban engem is megdöbbent. Szavaira azon nyomban gyanakodva kezdem méregetni. Miféle lény volna, hogy lelkeket és táplálékot együtt emleget? Ez lidércre vallana, de valamiért nem emlékeztet rájuk. Fülsértő nevetés zengi be a környéket, ahogy a korábbi női személy megjelenik. Ki tudja miért, most még díjazom is jelenlétét. Még ha ebből a közjátékból nem is értek semmit, azért az világos, hogy ő tartja a kezében, és ő mozgatta mindvégig a szálakat. Távozásával vége is a megpróbáltatásoknak, így hát nem marad más hátra, mint tovább vinni a szolgálatot az est hátralévő részében. Aoi-sanék úgy látom meglesznek. Keisuke-sannak intek egyet, jómagam pedig Shizuka-san mellé lépek.
– Nos, merre tovább, Shizuka fukutaichou?