Sötét, komor éjszaka vette be magát a város fölé. Az utcán azonban ebből mi sem érződik. Ahogy körbenézek, szinte nappali világosságot teremt a megannyi fény, körös-körül különös öltözékű emberek nevetnek és beszélgetnek. Az utca másik oldalán édességárus hangja harsan, ahogy portékáit kínálgatja, első sorban a gyerekeknek. Egy ilyen késői órán már ágyban lenne a helyük bármely más, átlagos éjszakán. Mint korábban nekem is elmesélték, a mai éj kivétel. Halloween-t ünnepli csaknem az összes halandó. Még mindig nem értem teljesen, mi ennek az ünnepnek a lényege. Mindenszentek előestéjén kísértetnek, zombinak, egyéb mesei lénynek, vagy kreatívan kitalált teremtménynek öltözött emberek szaladgálnak errefelé.
Mikor megérkezésünk után póttestbe bújtam, és felvettem a fehér ruhát, melyet vörös sárkány díszít, valamint a hozzá tartozó kiegészítőket, meg mertem volna esküdni rá, hogy mindenki meg fog bámulni emiatt az öltözék miatt. És láss csodát, egyáltalán nem lógok ki a tömegből. Egy zöld szörnyecske szalad el mellettem, én pedig halvány mosollyal az arcomon nézek utána. Ideje lenne közelebbről megszemlélnem az édességárus kínálatát, mert az árak elég kedvezőnek tűnnek…
Csak pár cukorkát veszek, hogy kipróbáljam, mivel is rontják a mai emberek a fogaikat. Ezek után egy csendesebb rész felé veszem az irányt. Shizuka-san is itt kellene, hogy legyen valamerre, hiszen együtt indultunk el otthonról… Nála mondjuk sosem lehet tudni, merre kavar. Lehet, megtalálta azt az Aoi nevű lányt, aki meglátogatta az irodájában múltkor, és együtt kalandoznak valamerre… Pedig Ai-sama direkt kiküldött minket, amikor a 12. osztag valami különös energiákat emlegetett a térségben. Minket, és egy Fukuyama Hidekazu nevű tisztet az osztagból. Ha jól belegondolok, őt sem láttam, mióta megérkeztünk. Pedig elvileg dolgozni vagyunk itt! De ha már itt tartunk, akkor a magam részéről inkább leülök egy padra a szórakozó negyed egy csendesebb parkjában, és innen nézem a szikrázóan fényes, színes lámpákat. Az ünnepség hangjai idáig is tökéletesen tisztán elérnek, nem kell lemennem a térre, hogy halljak mindent.
Nyújtózkodom egyet, hátha ettől kényelmesebbé válik ez a nyavalyás gigai. Sosem szerettem használni, és most sem vagyok kifejezetten oda érte. Sőt, meglehetősen zavaró. De ahogy végignézek magamon, és sokadszor is tudatosítom magamban, hogy ennek hála az emberek is látnak, valami örömféle tölt el. Most viselkedhetek úgy, mint bármely közönséges halandó, anélkül, hogy komplett idiótát csinálnék magamból, vagy azon kellene aggódnom, hogy mindenkit kikerüljek, aki képtelen érzékelni. Hát jó, akkor próbáljuk élvezni ezt a mulatságot, és elfelejteni, hogy a póttest mennyire korlátoz. Ha már mindenki más is elillant arra, amerre nem kellene… Felállok a padról és elindulok vissza az ünnepség szíve felé. Mivel is kéne kezdenem? Mondjuk, ha megkeresném a hadnagyomat? Hát azt hiszem, az lenne a lehető legjobb ötlet. Nagyszerű, ez meg is volna. De… vajon merre lehet? Na igen, efelől teljesen tanácstalan vagyok. Nem tudom, merre kéne elindulnom, vagy egyáltalán mi az, ami vonzza, és aminek a közelében megtalálhatnám. Annyi érdekes dolog van itt, engem már a puszta látványuk döntésképtelenségbe taszítana… Miket beszélek, pontosan ezt is teszi.
Épp kezdenék kétségbeesni, amikor valami a hátamnak ütközve meglök. Azonnal megpördülök a tengelyem körül, hogy láthassam támadómat, ám csak egy nevetgélő töklámpást látok. Pislogok párat. NEVETGÉLŐ TÖKLÁMPÁS?! Ráadásul zölden fénylő? Mi a csudát kereshet ez itt? Nem hagy időt gondolkodni, tovább bökdös, majd ráncigálni kezd. Körülnézek, mennyi kíváncsi szempár szegeződhet már rám? Szerencsére még egy sem, szóval nem ártana, ha ez így is maradna. Ideje odébbállni, hogy ez az idegőrlő kis lényecske ne a nagyközönség előtt maceráljon, mert akkor előbb-utóbb mindenki ezt fogja nézni, és az nem lenne túl előnyös sem nekem, sem az osztagom otthoni hírének, de még Soul Society-nek sem. Ezen okokból kifolyólag igyekszem elhagyni az ünnepségtől zsongó területet, és valami csendesebb útszakaszra érkezni. Miközben haladok, a sütőtök csak ugrándozik előttem, ám mihelyst megállok, ismét elkezdi rángatni a ruhám alját. Nem igazán értem, mit akarhat, így leguggolok hozzá, hogy megfogjam. Ezt nem hagyja, helyette felugrik, hogy a fejemre huppanjon és két pattogás után távozzon onnan. Hátranézek, amerre a lámpást sejtem, ami épp ekkor dönt a fölöklelésem mellett. Ameddig a lendületvétellel szórakozik, én odébb ugrok, így a gonoszkodó lényecske pont mellettem gurul el. Felállok, és onnan nézem, a zöld fényű Valamit, továbbra sem értve a cselekedetei mögött rejtőző logikát. Egyik kezem a csípőmre teszem, és fejem oldalra billentve próbálkozom a megfejtésével. Egy ideig csak pattog, majd megint rángatni kezd. Talán azt akarja… hogy kövessem? Egy próbát megér. Ezzel el is dőlt bennem a tisztázatlan kérdés, és elindulok a lényecske felé, aki, mint arra számítottam, elillan, távolodik, és vissza-visszanézve figyeli, megyek-e még mögötte.
Árnyékként követem a város központja felé. Az utcákon egyre nyomasztóbb csend lesz úrrá. Ha nem póttestben lennék, most zanpakutom markolatára tenném a kezemet, de sajnálatos módon erre most nincs lehetőségem. Szemem ide-oda járatom az utca két széle és a lényecske között, hogy szemmel tarthassam környezetem rezdüléseit. Szinte minden bokorban veszélyre számítok, hogy felkészülhessek egy esetleges személyem elleni támadásra. A töklámpás begurul a következő kereszteződésbe. Itt már hagyja, hogy beérjem, és felvegyem. A kezembe fogva alaposan megnézem a zöld fénnyel ragyogó, faragott sütőtököt, majd elnézek arra, amerre a lény utoljára fordult. A város főtere, közepén egy ismeretlen, sötét alakkal. A lámpást nem teszem le, vele együtt indulok meg a főtér felé, ahol az idegen áll.
Mikor kilépek az ide vezető utcából, feltűnik az a három alak is, akik már korábban megérkeztek ide. Mind egy-egy ilyen különös lámpás társaságában vannak itt. Számomra két idegen van a jelenlévők soraiban, azonban egy arcot, egyetlen arcot felismerek közöttük. Keisuke Isami-sanét. Szinte imádkozom érte, hogy shinigami-egyenruha nélkül ne ismerjen fel, de annyira senki nem lehet ostoba, hogy csupán a megváltozott viselet miatt idegennek lásson valakit, akit már ismer. Nekem végem. Mélyet sóhajtok, és közelebb megyek a már egybegyűlt társasághoz. Úgy tűnik, még várunk valakikre.

This is a very guddo dei! *<* Harouiin is a kuuru paatei! *>* Már külföldön is fuanii volt, but itt is az! Természetesen I minden évben goozok, muszáj ott lennem and now Holmes-mesuta~ is velem jön, what will be guddo. *<* Már the month elején elkezdtem tervezgetni the kosuchuumu Mido~onee-channal, mert no mindone, hogy minek öltözöm, but no ám’! Ugyanis szerettem volna waaurufu is lenni meg goosuto, vampaia and uitchi… the pampukin no is sayelve! So nagyon nehéz choice volt. T-T Szerencsére Merlin Hittocky-sensei helpelt dönteni! *o*
So történt, hogy the mai dei alkalmára félredobtam Karakura-Raizer Tuxedo-cat and the Ravugyár akushonruhás kosuchuumumet is and one nyuujat öltsek magamra, ami no más, mint… *doramupergés* … Pampukin uichi, goosutobőrbe bújva! *-* Fully egyedi, no knowoltem Mido~onee-chan why vonakodott ettől. :/
Előző dei the Karakura-Raizer Teammel megsayelt kontesuto további felét szőttem fejemben, meg kell saachilnem Holmes-mesuta~t, hogy megkérhessem, legyen the paatonaam the chokoreeto gyűjtésnél, mert nekünk kell minél több chokoreetot gyűjteni, meg kell előznünk the másik teamokat! And persze megvédeni Karakura Town-t the Harouiin-i banzei mellett.
- Holmes-mesuta~ gyűjts velem chokoreetot! Puriizuuu! *.* Nekünk kell uin the többiek ellen! – ranningulok Holmes-mesuta~ felé, ahogy kiszúrom the tömegben épp, hogy no elesve the goosuto kosuchuumuben, miközben ranningultam felé, mert többször is ráléptem the howaito lepelre. Lehet, hogy túl ritoru vagyok the kosuchuumuhez? No időztem inkább the kuesuchomen, hiszen the Torikku or Toriatsu kontesuto sokkal fontosabb!
- Siessünk, Holmes-mesuta~! The többiek már biztosan sutaatoeddo! – húzom magam után lelkesen, the we párosunk verhetetlen. Főleg, hogy velünk van Miyavi-nyan the batkyatto is! *w* - Azt hallottam, hogy Silence-chan is jön Holmes-mesuta~ no találkoztál még vele? Bár no jelent veszélyt, she minden chokoreetot megeatel, amit kap. – sayelem, miközben nagyokat lépdelve, majdnem minden bódénál megtorpanok the big sietésben the sok – sok kyurioshitei and chokoreetok meg kyandeek láttán, no meg the geemuok. *o*
Miközben one geemukuriyanaifut fedezek fel Miyavi-nyan batkyattonak, Silence-chant is észreveszem no fua ettől az árustól, so gyorsan szólok Holmes-mesuta~nak, hogy máris jövök and rögtön el is viharoztam mellőle, hogy megknowoljam arról, tényleg Silence-chant láttam - e kosuchuumuben and sutoriito közben beszerzem Miyavi-nyannak the geemut, hogy még scarynek látszódjon.
- Silence-chaaaaan… ueito for me!!! >o< – sayelek the sietős Silence-channak, hogy meg ueitoljon, mikor hirtelen nekimegyek valakinek. – I’m sorry! T^T – fordulok az adott irányba, ahol… no one. Oo Kérdőn rukkuzek körül, hogy minek mehettem neki, but mivel no rukkutok no one and nasshingu, ezért tovább gozok and elkeseredetten veszem észre halfsutoriiton, hogy Silence-chant and Holmes-mesuta~t is aizu elől vesztettem… Aoitson sukirukért könyörgök! T3T
Zavartan tekintek körül the Harouiin zsongás kihalt részén, Harouiinkor no célszerű egyedül lenni, ezt I is guddo knowolom! One saundot hallok the busshu felől, melyre scared kapom magam elé az immáron geemukuriyanaifusel felszerelt batkyatto Miyavi-nyant, hogy megvédjen bármi is volt az, but no volt ott semmi… knowolom már. :<
- Silence-chan, ez nagyon baddo tőled, come auto! I know, hogy you are az! T_T – sayelem kihúzva magamat, mert I no scaredek meg, még guddo, hogy no! Karakura Raizer Tuxedo-cat semmitől sem fueaa!
Hátam bihaindo valami hatalmas saundoval dőlt össze, megrezzenve fordulok sarkon, ahol az ijesztgető idegen felfedte magát to me. – You no is Silence-chan vagy… – ámulok and bámulok the furooto pampukinre. Kíváncsian kapkodom afutaa tekintetemet, bármerre furootozik, majd kezdem fuoroo, amint sutoriitonak sutaatol. Milyen fuanii, vajon who irányítja? *<*
Supiido léptekkel fuorootem, hogy megknowoljam the talányt, meg mintha egyre supiidoban and supiidoban menne valamerre, csak úgy győzök lépést tartani vele. Oo Amikor one némileg üres pureesure érkezem, ahol csupán one – two alakot szűrök ki the deisutansu, kérdőn rukkuzek már arrafelé, but ahogy jobban aizuügyre veszem the jelenlévőket the deisutansuban Holmes-mesuta~t, Key~nii-senseit, sőt még Mei~nee-sant and Silence-chant is észreveszem. *o*
- Waaaa~ Torikku or Toriatsu aaru~! – sietek hozzájuk big ijesztő goosutoként, ok… néha – néha botladozva the kosuchuumu miatt. – Milyen fuanii ez the pampukin, who táv irányította? *w* - kíváncsiskodom, miközben azt rokkuzem Holmes-mesuta~nak sikerült e már chokoreetot and kyandet szereznie.

A mai este, még az átlagos őszi estékhez képest is sötét, és igen vészjóslónak ígérkezik. Nekem pedig pont ma kellett egy missziót kapnom Ai-santól. Látszik rajtam mennyire is vagyok lelkes. A feladat a megfigyelés és a beleolvadás kategóriába esik, melyhez már viszonylag jól kéne értenem, mivel ezt a feladatot láttam el többek között második osztagos tartózkodásom alatt. Szerencsére nem egyedül kell elvégeznem a feladatot, a nagy terület megfigyeléséhez elhozhattam két tisztem. Nihaochan és újdonsült tízedik tisztem készségesen kísért el az emberek világába.
Ám elkeveredtem tőlük. Ráadásul az öltözőben felejtettem a mobiltelefonos hollowdetektorom, melynek most nagy hasznát venném. Ó! Mondtam már? Majdnem elfelejtettem! A tökéletes beilleszkedés egyik alapelve, a megfelelő álruha, így én is készítettem egyet még tegnap éjjel. Nihaochan szerint nem illik az alkalomhoz, mivel semmi köze a halloweenhez. Szerintem egy lány akit majdnem megégettek a máglyán tökéletesen beleillik a képbe… Nem tehetek róla, hogy egy púpos csóka megmentette…
Mikor besötétedik, mindig kicsit nehezebben találok el egyik helyről a másikra, nem látok az orromnál tovább és ez jelentősen csökkenti az esélyét, hogy bármit találjak. Így inkább nem próbálkozom megtalálni a tisztjeimet, hiszen ami nem megy azt nem kell erőltetni.
~ Kamu… Hülyének nézel vagy mi van? ~ Nem! Komolyan nem találnám meg őket, így inkább felderítem ezt a piacfélét. ~ Ahha… -.- Nem tudom hogy vagy vele, de szerintem azok a sütik amiket, a képedbe tömsz, nem tűnnek gonosznak vagy veszélyesnek ~ Nyelek egy óriásit majd kérdőn pillantok a materializálódott Ribbon-chan felé. „Milyen süti?” Kardom csak egy szemrehányó nézést ejt meg felém, majd úgy dönt, inkább hagy a fenébe, mielőtt valaki megsérül…
Egyszer csak egy ismerős hangra leszek figyelmes. Mintha Aoit hallanám valahol. Legalábbis a furcsa szóhasználata és helytelen beszéde erre enged következtetni.
- Aoi-chan?! – Fordulok a hang felé, ám mire oda nézek, már nem látok senkit. – A-O-I-C-H-A-N??!! – Ordítom el magam az utcán, de csak nem jelenik meg Tuxedo Cat… Áhh! Csak hallucináltam! Legyintek lemondóan, majd lelkesen megtámadom a karamellával bevont almás standot. Miután a bolt tulajdonosa megfosztott minden pénzemből, úgy érzem ideje lenne a feladattal törődni, amiért ide küldtek. Hogy is monda Ai-san? Mit csináljak. „Ellenőrizd a süteményes standokat is, a gonosz mindig az édességek között rejtőzik” Igen, mintha ez lett volna.
~ Idióta! Azt mondta „A tizenkettedik osztag különös lélekenergiát észlelt ebben a körzetben, és ránk osztották a feladatot, hogy ellenőrizzük le, így haladéktalanul szólj a hadnagyodnak, és késedelem nélkül induljatok el…” Legalábbis Mei-chan erről számolt be… Egyáltalán miért műveltél ilyen idiótaságokat, hogy a kapitányod még mindig nem beszél veled?! ~ Bocsánat T_T Nem is tudom, hogy mi ütött belém akkor… ~ Mindegy! Törődj a dolgoddal! Vedd komolyan ezt a küldetést és lehet, hogy akkor a kapitány megbocsájt neked… ~ Ideje komolyan venni… Csak még egy feladatot! Aucs! Ezt most mért kaptam? ~ Tanulj meg viselkedni! ~ Morcos fintorral az arcomon csak azért is a süteményekhez lépek, ahol miután a kezembe veszek egy sütit, feltűnik valami igen különös. Egy tökös tökfejű töklámpás totojázik a többi járókelővel. Harapdálja, csipkedi őket. Közelebb lépek, mikor meglát ijesztően vihog rám.
- Ennyitől nem ijedek ám meg! Ilyen töketlen tömzsi tök engem nem tör össze! – A tök nem szól semmit, csak tovább méreget engem… nem a sütimet. A SÜTIM KELL NEKI! – Veszed le a szemed te… nem tud valaki valami „t” betűs sértést? – Nézek körbe tanácstalanul az ijedt emberek között, akinek úgy tűnik nincs meg a kellő humorérzékük hozzám… Chh… emberek, kihalt belőlük a humor… Míg nem figyelek oda, a tök kikanyarít a süteményemből egy jókora darabot, jószerével egy fél falat sem marad.
- Hé te! Na álljunk csak meg! Ezt nem hagyom annyiban! – ordítok rá dühösen, majd a mellettem ágaskodó automatát kapom föl fejem fölé. Ám a kis tököcske, már azonnal nyakába kapva a lábát iszkol előlem. – Megállni! Valaki kapja el! Tolvaj tök! – Eszeveszett rohanásom közepette, alig veszem észre sem veszem a saját Nihaochanomat és a többi személyt. Mikor meglátom őket, megtorpanok, egylábon állva nézek feléjük. Mintha megállították volna az adást…
- Hehe… Sziasztok… - Hírtelen eldobom az automatát egyenesen be egy ablakon majd kellemetlenül, pirulva nevetek egy halkat… - Hát ez meg hogy került a kezembe? – Majd elkapom a rémült töklámpásom… - Remek… végre te is megvagy! Mától a neved Paul… Mert ugye fiú vagy? Hmm egy tökről hogy lehet ezt megállapítani? – Kérdezem az előttem állókra nézve, akik valószínűleg elég érdekesen nézhetnek rám.
- Nihaochan nem láttad öö… Hogyishívjákot… Megane-kunt? – Kérdezem a szemüveges tisztemet keresve, de sehol sem látom. Végignézek a többi ittlévőn, és a szemem megakad a feketés hajú fiún. – Ismerős vagy nekem… Nem láttalak már valahol? – Hunyorgok rá, de nem igazán ugrik be pontosan ki is ő, de ismernem kéne. Közben továbbnézek.
- Aoi-chan~ - Reppenek oda a lány elé. – Te szórakozol velem? Mintha köszöntél volna, ám mikor megfordultam már nem voltál sehol! Pedig megy szerettem volna kérdezni milyen a ruhám? Tegnap csináltam Nihaochannal! – Fordulok párat páváskodva, majd ismét kérdőn fordulok feléjük. – Mellesleg meg tudjátok magyarázni, hogy nektek honnan van tökötök? Paul testvérei? – Döntöm kérdőn oldalra a fejemet várva a további eseményeket.

*Igen, ez az! Az első közös Halloween-ünneplés ideje is elérkezett drága Aoitsonommal! *3* Nem is tudom, milyen régóta várok a pillanatra, hogy a lányommal együtt beöltözhessek, és közösen járjuk a várost cukorkáért és csokoládéért. Milyen jó is lesz! Már néhány napja erre készülök a legnagyobb titokban, nehogy idejekorán leleplezzem jelmezemet a drága Aoitson előtt, elvégre úgy az igazi, ha még ő se tudja, minek készülök beöltözni. Persze azt már rég megbeszéltük, hogy együtt fogjuk kifosztani egész Karakura lakosságának édességkészleteit... Ennek megfelelően pedig egyszerűen lehengerlő öltözéket kell kitalálnom! Így választásom ki másra esett volna, mint Sherlock Holmes - mindenki kedvenc nyomozójának zsenialitásának, vaslogikájának, módszereinek és sármjának senki sem lesz majd képes ellenállni. Mi fogjuk uralni a várost, mint a legjobb jelmezes páros! Bár a legjobb az lenne, ha Aoi-chan meg Watsonnak öltözne, de nem kockáztathatom meg lebukásomat ezzel a javaslattal; még a végén gyanút fogna... Pedig úgy aztán mindenkit levennénk a lábáról minden bizonnyal. *3*
No, de a lényeg az, hogy a rendelkezésemre álló rövid idő leforgása alatt mindent sikerült előkészítenem és beszereznem. A jelmez hozzávalóinak nagy részét - úgy mint pipát, sapkát és mellényt - lakásomban is megtaláltam, azonban némelyik ruhadarabért elég intenzíven lejártam a lábamat. Kabátot és cipőt például az istennek se láttam sehol, míg végül egy külső kerületbeli használtruha-üzletben rájuk nem leltem... Persze az nem hátrány, hogy ez a módszer igen költségkímélőnek bizonyult. Ezen shoppingolásokat (ahogy Kamill-chan és Hoshiko-chan nevezik az eseményt) természetesen munkaidőm alatt végeztem, majd pedig arra fogtam, hogy muszáj időnként felderítenem az egész várost, hogy mindig a legpontosabb képben lehessek. Asszisztenseim persze először nem díjazták valószínűleg, hogy egyedül kell maradniuk az irodában. Biztosan messzire kisugárzó férfias, megnyerő sármom hiányzott nekik! Épp időben beszereztem még mindent tehát, és tetszelegve billegettem magamat a tükörben, mialatt gyönyörködtem a tökéletes látványban. Még van néhány perc addig, hogy el kelljen indulnom találkozónkra, szóval ki kell használnom a lehetőséget... Nem is értem amúgy, miért viselkedett olyan hűvösen Eve kisasszony folyton, amikor találkoztunk, pedig én mindent megtettem gyümölcsöző kapcsolatunk érdekében T^T*
- Kedves Aoitsoooooo~n!
*Kiáltom el magam válaszképpen az utcára kilépést követő rövid séta után, mikor meglátom és -hallom egyetlen kislányom alakját és hangját. Hevesen integetek felé, amíg egymáshoz nem érünk, és el nem kezd húzni maga után karomnál fogva. Ezt a lelkesedést nevezem, nyilvánvalóan tőlem örökölte! *3* *
- Naná, hogy megyünk, Aoitson! Sőt, mi gyűjtjük majd messze a legtöbb csokit, kieszünk mindenkit az édességvagyonából... Egyébként nagyon szép a jelmezed! *.*
*Hadarom válaszképpen, ahogy követni kezdem a lányt és szemrevételezem szellemöltözékét. Micsoda kidolgozottság, micsoda precizitás... Így biztosan mi aratjuk majd le az összes babért az éjszaka! Bár még egyelőre nem mindig értem meg teljesen beszédét a sok angolság miatt - fájdalom bevallani, de sajnos megkopott gimnáziumi nyelvtudásom az évek során, hah! -, azért egyre jobban kezdek belejönni. Ugyan gőzöm sincs, kicsoda például Silence-chan, de hát majdcsak találkozunk vele, aztán bemutat neki. Gondolatbeli fordítóprogramom azonban hirtelen lefagy, mikor észreveszem, hogy eltűnt mellőlem Aoitson. Mintha mondott volna valamit még köddé válása előtt, de mire rá akartam kérdezni, mit is, már nem láttam sehol... Gyorsan körbefordulok tengelyem körül, hogy szemügyre vehessem a terepet és rátaláljak utódomra, amikor valami repülő jószág pöckölni kezdi sapkámat.*
- Azta, micsoda technológia! Repülő tök! Héé, ne csipkodj, még a végén tönkreteszed a jelmezemet!
*Füttyentek elismerően, majd érdeklődve figyelem további mozgását a szálldosó termésnek. Mintha mondani akarna valamit... Addig nem hagy békén, amíg el nem indulok utána. Vajon mit akarhat? - ugrik be a kérdés, ahogy elindulok zaklatóm után. Hamarosan egy tér közepén találom magam, néhány ismeretlen alakkal körbevéve. Gyanakvó tekintettel mérem végig mindegyikőjüket, amikor ismét meghallom Aoitsonomat.*
- Aoitson, hát még élsz! Már azt hittem, elnyelt a föld! O.o
*Ugrok kis híján a nyakába örömömben, még néhány könnyet is elmorzsolok a hirtelen megkönnyebbülésben, mikor látom, semmi baja nincs a lánynak. Ekkor kezd bemutatkozni az ismeretlen fiatal férfi is, akiről kiderül, hogy Aoi-chan osztályfőnöke és testneveléstanára jelenleg, valami helyettesítés miatt.*
- Á, örülök, hogy megismerhettem, uram! Lányom biztosan kifogástalanul viselkedik az iskolában és remek jegyei vannak... ugye?
*Rázok kezet vele, majd megpróbálom finoman kipuhatolni Aoitsonom teljesítményét. Nem mintha kétségeim lennének kitűnősége felől, de sajnos csak nemrég találkoztunk újra, így minden lehetőséget meg kell ragadnom, hogy minél jobban megismerhessem.*

Lassan lépdelek a már egybegyűlt társak felé. Közben igyekszem légzésgyakorlatokkal kontrollálni a bennem lévő feszültséget, úgy mint belégzés… 1…2…3…4… kilégzés…1…2…3…4. Úgy tűnik, mindenki el van foglalva a másikkal, így én is ráérek azon töprengeni, mit fogok mondani, ha Keisuke-san észrevesz, vagy miben állhat ez az egész helyzet. Odahaza nem mondtak semmiféle konkrétumot. Sóhajtok. Nincs mit szépíteni a dolgon, főleg, hogy a társaim sincsenek meg. Remélem, Shizuka-san és a 10. tiszt nem keveredett semmiféle bajba…
Ami a hadnagyomat illeti, azt hiszem, kár ezen filozofálni, elvégre épp most fut be a képbe, éppen Aoi-san előtt - akit még anno a hadnagy irodájában történt kis incidens óta ismerek, és most is kedvesen rámosolygok, amint észlelem. Shizuka-san meg nem elég, hogy nem figyel fel az egybegyűltekre, még egy automatát is a feje fölé tart, hogy hangsúlyt adjon megjelenésének. Ez elég abszurd, tekintve, hogy alkatra milyen törékenynek látszik… Noha magam is tapasztaltam, mennyire jó hakudás, ilyesmit azért mégsem vártam volna tőle, nem is beszélve arról az aprócska tényről, hogy hosszú szoknyában rohangál. Ez igen nagy teljesítmény lehet egy nadrághoz szokott shinigamitól… Elkerekedett szemekkel nézem, ahogy megszabadul a gépezettől és zavartan nevetgélve próbál kiagyalni egy teljesen átlátszó kifogást. Erre már nincs mit tenni, fáradtan a homlokomra csapok, és várom a folytatást. Shizuka-san persze ebben sem okoz csalódást. A tök nemét illető kérdésre csak a fejemet csóválom, egyébként szóbeli válaszra nem méltatom. De persze a következő kérdés nekem szól, így mindenképpen fel kell néznem rá. Megane-kun? Csak nem Hidekazu-sanra gondol? De, minden bizonnyal.
- Sajnos nem láttam, Shizuka-san – felelek halvány, zavart mosollyal az arcomon. De persze Shizuka-san szinte azonnal tovább áll, egyenesen Keisuke-san felé, aki a számomra ismeretlen egyénnel beszélget, feltehetően Aoi-san rokonával. Erre újra a homlokomra csapok. Shizuka-san… legalább egy küldetésen komolyodj meg… csak egy icuri-picurit. Mielőtt viszont bármit is szóvá tehetnék, a hadnagyom tovareppen, engem pedig valaki hátba vág. A meglepetés és a némiképp előre dőlő testtartásom miatt kénytelen vagyok egyet-kettőt lépni, nehogy orra bukjak az egyensúlyomból való kibillentésem okán. Visszafordulva „orvtámadóm” felé, egy cseppnyi zavar ül ki az arcomra. Na most mit válaszoljak? Szerencsére a második kérdést nyugodtan vehetem az első pontosításának, úgyhogy bőven elég, ha csak arra reagálok. Ugye?
- Sajnos nekünk is csak annyit mondtak, hogy a 12. osztag különös lélekenergiát észlelt a térségben, és nincs semmi konkrétumunk – felelek a tizedik osztag hadnagyának, aki Shizuka-san mellett maga a megtestesült komolyság. Na arra sem számítottam, hogy valaha ilyet mondjak Keisuke-sanra, még ha csak gondolatban is.
A felhangzó rekedtes nevetés kizökkent minden egyéb gondolatomból. Honnan jött, kitől származik? Erre is megérkezik a válasz, mikor egy nő lebben elénk, aki engem leginkább a régi tündérmesék boszorkányaira emlékeztet. A kezemben lévő tök és társai valószínűleg az ő eszközei, ugyanis csettintésére kifordul kezeim közül, és még egy utolsó harapásával boldogít eltűnése előtt. Ezt követően a boszorkányszerű nő beszélni kezdene, ám valami megzavarja. Miután látványosan kiiktatja a zavaró tényezőt és visszatér helyére, zöldes derengésbe vonva magát kezd el magyarázni a kihalt téren. Nem tudom kizárni fejemből a gondolatot, hogy az ünnepi menet talán direkt kerüli el ezt a helyet, mintha az emberek éreznék, hogy itt most nincs helyük. Különös egy gondolat.
A nőszemély kérdésére, tevékenységére nem rezzenek. Kétségtelenül érdekes, amit csinál, de annyira nem, hogy reagáljak rá. Vagyis, inkább egyfajta védekező mechanizmusom, hogy nem reagálok az ilyenekre semmit. Azért szememmel próbálom követni a mozdulatait, reakcióit, és érdeklődve hallgatom meséjét. Minden idegszálammal a történetre összpontosítok, nehogy lemaradjak egy fontos részletről. Nyilván köze van ennek a históriának ahhoz, amit akar. A lámpásokig a történet érdekes, azzal pedig igyekszem nem foglalkozni, hogy ez a nőszemély produkálja magát.
A téren átfutó hideg fuvallattól kiráz a hideg, ám arcomra még így sem ül ki semmi, noha szemem sarkából a hadnagyomra sandítok. Remélem, ő is figyel, mert könnyen meglehet, hogy nagy szükségünk lesz rá. Tekintetem visszaterelem a boszorkányos nőszemélyre, bár ezzel csak annyit érek el, hogy növelem a bennem lévő feszültséget. Miért nem tudja rendesen, hatásszünetek nélkül elmondani, mit akar? Egyetlen mondatnyi kiáltására, mintha remegni kezdene alattam a talaj… vagy én magam remegek? Nem, nem hiszem, hogy annyira félelmetes lenne… Lenézek a földre, hogy ha erősebb rengés következne, lássam, hol támaszkodjak meg. Ám a jelenség abbamarad.
Kaján nevetés hallatszik, és amikor ismét felnézek, a különös nőszemély már a magasból figyel és egy különös mondókát szaval. Érdekes versike, annyi szent. Hát még a hatása, az a csillámlás szerű erő a kezénél, mellyel felénk suhint. A megjelenő tárgyak látványától már elkerekednek szemeim, és leplezetlen döbbenettel nézek fel a nőszemélyre. Már amennyi arckifejezés tőlem telik… az a kevés minden bizonnyal híven tükrözi gondolataimat. Egyre különösebb ez az egész. A nő szavai még sokáig csengenek fülemben eltűnése után is. Kell egy-két perc, hogy magamhoz térjek a csodálkozásból, és elkezdjek gondolkodni az értelmezésen. Szellemeket gyűjteni egy kosárba, mikor azokat nekem elvileg át kéne küldenem a lelkek világába? Ez abszurdum! Mély levegőt veszek, és igyekszem megbarátkozni a helyzettel, mert ha a nőszemély ezt károgta, akkor valószínűleg nincs túl sok választásom. Ránézek az ismerős és ismeretlen arcokra. Szerencsére utóbbiból csupán egy akad. Valami jelet keresek, hogy van valami ötlet a megoldásra. Nem hinném, hogy a szétszéledés a szélrózsa minden irányába komoly taktikát jelentene. Bár lehet, végül ez lesz a megoldás, csak továbbra sem értem, mi minden kellene tennem a sok holmival. Nem elég ez a kosárka? Nem kell sokat gondolkodnom, kihez forduljak tanácsért. Odasétálok Aoi-sanhoz, elvégre ő itt a legfiatalabb, tehát a modern eszközök között neki kell legjobban kiismernie magát, ugye?
- Aoi-san… Segítenél nekem? – kérdezem a kislánytól. Hát ezzel most lehet, megleptem, de odatartom elé azt a színes valamit, amiről fogalmam sincs, micsoda. Nem, nem a kosár, az a karomra van akasztva. – Elmagyaráznád, ez micsoda? – valahonnan tájékozódni kell, ha az ember nem ismer bizonyos dolgokat, nem?

This is Harouiin, this is Harouiin … this is wan nagyon guddo paatei, and milyen fuanii, hogy Holmes-mesuta~ and Silence-chan mellett Key~nii-sensei and Mei~nee-san is itt van! Együtt tudjuk megfuaniilni the többieket and chokoreetot, kuukiit, kyandeet szerezni tőlük.
- Happii Harokuiint and Harouiint Key~nii-sensei! *<* Holmes~mesuta, dehogy nyelt el. I Tuxedo-cat and fuaasutoszámú herupuereden Aoitsonon, the föld no fog ki rajta wankönnyen! *3* - nyugtatom meg Holmes-mesuta~t, hogy lássa, no kell félteni engem, but no ám’! *o* Majd the buzgó and neemuvel ellentétesen viselkedő, egyre inkább fecsegő Silence-chanra vezetem tekintetemet.
- Hm? But hát Silence-chan, yuu ranningultál el! – sayom meglepetten, amiért azt feltételezi, hogy I tűntem el mikor, mikor no is! T3T – The ruhád fuantasuteikku Silence-chan, tisztára olyan, mint Esumeraruda byuuteifuru ruhája… wááá! *o* Silence-chan yuu are Esumeraruda-chan! – ugrálok lelkesen, happiisen tapsikolva egyet, miközben jobban aizuügyre veszem ruháját. Bár hirtelen azt se knowom, kire utal „Nihaochan” neemu alatt, but biztosan igaza van, hogyha she sayja. – And az enyém? Holmes-mesuta~ szerint byuuteifuru! *-* But the he kosuchuumuje is nagyon kuuru, mint wan igazi Sherlock Holmes! Bár Holmes-mesuta~ jobb Sherlock Holmesnál. – dicsérem Holmes-mesuta~ detekuteibu képességét. Egyszer majd I is szeretnék ilyen big, híres detekuteibu lenni, mint he! *o* This is my doriimu! *w*
- Pooru? – kérdőn rokkuzek Silence-chan felé, majd egyenest the pampukinre, majd az enyémre, mely engem vezetett ide. Milyen faragatlan vagyok még el sem neveztem, but… ueito, hiszen ez irányítva van, vagyis ezek szerint mindegyik. Né, and tényleg no is wan pampukin van! – Heee? Neemu? Nekik? But hát ezek mind gépek, valaki irányítja távkezelővel, no? O.o – döntöm oldalra kobakomat, tanácstalanul vizslatva the pampukinre, aki kompasuként szolgált nekem, majd furu meglepettséggel arcomon nyugtázom the seprűs uitchit, ki váratlanul felbukkant előttünk. Wow! Lehet, hogy wan fuirumu kellős közepébe csöppentünk? *<* Micsoda efuekuto, madzag nélkül lebeg the eyaban! *o* Happiin integetek neki, amiért más belesayelt and no vette guddo neemuen the uitchi, így inkább no kockáztattam.
- Jack O’lantern? – persze, persze hallottam már Jack storyjáról no is egyet, viszont the uitchi storyja iesu rendkívüli and ijesztő, meg littlekét eltér az eddigiektől, amiket hallottam. Lehet, hogy no is olyan kedves the uitchi, hanem éppen, hogy ellenkezőleg… she the baddo aironnoozu bába, aki át akar verni minket? °o°” The horaa storyra figyelve no knowolom megállni, hogy the fuanii efuekutokon ne kacarásszak, mégis milyen élethű pafuoomansu ez! Ez the fuaasuto olyan horaa story, amely ilyen jól kinéző is volt mellette. *<* The kiabálásra and the földremegésre littlekét ijedten ugrok Holmes-mesuta~hoz, mert ez… ez most tényleg rémisztő volt! °x°” Még super hero Miyavi-nyant is magamhoz ölelem the váratlan rémületemben, melyet the versike azonnal elkergetett the hirtelen majikku, amit the uitchi csinált. No is olyan baddo, mint hittem! She is csak hepurulni akar Jacko~nii-sannak! *<* Milyen kedves, she the fuaasuto guddoszívű uitchi, akit valaha láttam! *>*
- Szegény Jacko~nii-san! TT-TT Holmes-mesuta~ ugye herupuzunk neki? *-* But ueito csak! Ide herok kellenek, majd mi Karakura Raizerek herupuzünk neki, ugye? *.* Key~nii-sensei and Mei~nee-san[/u] is [i]herupuzik? *o* Addig kinevezünk titeket Karakura Raizer helyettesnek! - kérdezem lelkesen, közben the handomban kikötött basukettot vizslatva, hogy mégis mi ez pontosan, miközben elmerengek the hozzátartozó magyarázaton is, amit the uitchi sayelt ezzel kapcsolatban. – Goosutot? Ez… ez azt jelenti, hogy nekem bele kell mászni the basukettoba? T^T – kérdezem the többiektől, hiszen rajtam van goosuto kosuchuumu, and ha azok kellenek bele, akkor I is beleszámítok or no? Or now what?
The big letargiámból Mei~nee-san herupuzik ki belőle költői kérdésével, az arcpeintokkal kapcsolatban. Eleinte meglepetten pislogok rá, majd handobe véve azt, big sumairuval arcomon rukkuzek rá. Lehet, hogy abban the Souru Society neemu helyen vagy hol, ahol Mii~nee-san is lakik, nincs is ilyen?
- Ez wan olyan painto, amivel the piipuruk még szebbé tehetik magukat! Ueito, megmutatom! – sayom happiian, majd the kuuru kosuchuumuből kiindulva, mellyel olyan, mint valami chainiizu emepraa purinsesu or wan chainiizu doragon megtestesülése... wan byuuteifuru reddo tekergő doragont paintolok arcára. *o* Némi bíbelődés után befejezve the remekművet lépek hátrább tőle. – Kész, Chainiizu doragon-chan! *w* Így now már jobban fogod vonzani the goosutoket, akik megijednek the big doragon kuiin hatalmadtól and behódolnak előtted! *<* Holmes-mesuta~ neked is paintolhatok az arcodra? Neked, neked, Key~nii-sensei? Haaaa! °o° But hát Key~nii-sensei rajtad nincs is kosuchuumu! :< – sayom karba tett handovel, akárcsak wan elkeseredett sensei, mint aki now fogja beírni the suchuudentonak the baddo jegyet emiatt. Ezt követően big sebesen paintolok Holmes-mesuta~nak wan nagyítót, Key~nii-senseinek pedig wan koponyát az arcára, hogy vonzzák ők is the goosutoket, majd jött… Silence-chan…
- Hm… Esumeraruda-chan… hm… – big gondolkodva hol raito – hol refuto saidora billentve kobakomat, végül elkap the múzsa and kap wan byuuteifuru furawaa az arcára. *.* Kár, hogy the többiek nincsenek itt, mert így now no knowolok paintolni az ő arcukra is byuuteifuruket. T.T

- Megane-kuuuun, MEGANE-KUUUUUN… - Szólongatom még egy darabig, kidugva orromat a nagy forgatagba, de csak annyit sikerül elérnem, hogy tökéletesen idiótának néznek… - Nihaochan, szerinted lehetséges, hogy nem is ismeri a saját nevét? – Teszem fel döbbenten kérdést, hiszen mi másért tűnhetne el? [color=#FF7F00]– Ha nem találom meg, tuti, hogy Ai-san megint mérges lesz T^T – Még nézelődöm kicsit, de nem találom meg. Kicsit aggódok, hogy minden rendben van e vele. Nincs mit tenni, biztos jót shoppingol…
– Még hogy én? Inkább te! Egyszer csak megszólalsz, odanézek, és te nem is vagy ott! Azt hittem megőrültem ><”” - Aoi-chanhoz fordulok. Másképp nem értem, csak akkor, ha teljesen ráfigyelek, Úgy is nehézkesen ^^”. Büszkén húzom ki magam, mikor a ruhámról lesz szó… - Höhöh, végre valaki észrevette. ˘-˘De ki az a….. az az izé… ööö… Esumeraruda… vagy ki – Biccentem oldalra a fejem meglepetten. Én azt hittem, hogy ilyen kreatív vagyok T^T’’. – A nevem nem Esumeraruda! – Háborodok fel ezen a borzalmas névadáson! A Silence-chantól is kibukok még néha, mikor meghallom, de ez már sokk… A tekintetem közben a mellette álló férfira téved. Ki is ő? Mintha már láttam volna a raizereknél… Fenébe a rettenetes memóriámmal…
Zavartan bólintok, még mindig nem tudom pontosan, hogy ki is ez a fiú... Vagy várjunk csak? Erőfelmérő? Ó! Azt hiszem, megvan. Nihaochanra nézek. – Ugye nem voltál túl durva? Nem akartam nagy balhét csapni, ugye nem vetted túl komolyan? - Ezek után szúrós szemmel nézek Keisukére. – Hol hagytad azt a törpepincsi kapitányodat? Van neki egy ajándékom… - Mondom sokatmondóan és egy automatára pillantok, nem messze tőlünk
Valami eszelős kacaj hallatszik nem messze tőlünk. A hideg kiráz ettől a furcsa hangtól. Azonnal odakapom a tekintetemet, majd meglátom a villanypóznán álldogáló nőt, vagy mi az Oo. – Úristen ez megmozdult! – Sikkantok fel, miközben a banya közénk ereszkedik, és Nihaochan mögé pattanok, hogy biztosan biztonságban legyek. – Nem mintha megijedtem volna, csupán… öö.. helyzetjelentettem ^^” – Érzem a kétkedő tekinteteket, melyek rám szegeződnek. Vagy csak beképzelem? Nem tudom, mivel nincs időm oda nézni, a 5többiekre, a gonosz banya zöldes, rémisztő arcától ugyanis kővé váltam, a nyakam pedig nem mozog… Átszellemülten hallgatom a történetet, erről a bizonyos Jánosról, vagy mi volt a neve… - De ugye most nem fog jönni? – Kérdezem félhangosan Nihaochantól, mikor a boszorkány az ördögre tér. Még inkább összekuporodok, erős és hatalmas harmadik tisztem mögött, ha esetleg robbanna az a nagy pufók, vörös fej. – Átok? Utálom az átkokat.. átkozott átkok, elkárhozik tőlük mindenki… - Motyogom csak magamnak, miközben kikukucskálok Nihaochan válla felett, de a banyát már nem látom, amint megszólal, sikerül behatárolnom a helyét és ránézni. A szavalás után kis ideig csönd telepszik a kis társaságra, melyet én török meg… - Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de a legjobb lenne, ha megegyeznénk, hogy semmit sem láttunk, kirabolnánk a sütis standot és lelépnénk… - Nem vevők az ötletemre… De én nem akarok ijesztő szellemeken segíteni, és az ördögöt sem akarom megismerni, erről a boszorkányról nem is beszélve. Ehelyett, társalogni kezdenek, úgy tűnik, itt csak nekem van életösztönöm…
- Waito Aoi-chan – Szentséges úr isten! Átragadt rám ez a szó, most gyorsan a fejemre kell esnem, hogy elfelejtsem. Bár, ha tényleg ilyen húzós, ördögös küldetésnek nézünk elébe, akkor ezt nem szánt szándékkal kell tennem.. – Mármint várj! – Próbálom elkerülni Aoi-chan ecsetét, de a halálos combó elől, még én sem menekülhetek, és arcomon egy pacával végzem… - Éljen… Megmondaná valaki, hogy mit rajzolt az arcomra? Én nem látom ^^””” -
Furán nézek Keisukére, mi az a Hello Queen? De nem kérdezhetem meg, hiszen annyi lenne az önbecsülésemnek! Nem lehetek tudatlanabb a tizedik osztagnál! Nagyon okos fejet vágok, mintha érteném, miről beszélnek. Hogy bebizonyítsam, milyen okos vagyok, bólintok párat, majd igazat adok Keiuskének.

- Az én lányom! *3*
*Sóhajtok fel megkönnyebbülten és legalább ugyanennyire büszkén, amikor végighallgatom kislányom válaszát, majd a tanára szavait. Hát persze, hogy a föld nem fog ki ilyen egyszerűen egy Hayashin, de itt van ez a végtelen apai féltés meg az ördög sem alszik ugyebár... Egyszóval bármi megtörténhet, még ilyen übermenschekkel is, mint amilyenek mi vagyunk! Érkezésem sincs alaposabban végigmérni a másik két fiatal lányt szerény társaságunkban, annyira lefoglal Aoitson megkerülése és osztályfőnökének megismerése. Legszívesebben a nyakába ugranék - mármint Aoitsonomnak, nem a férfitanárának -, de az jelen pillanatban nem kivitelezhető már csak jelmezeink miatt sem. Figyelmemet akkor fordítom az egyik ismeretlen irányába, amikor lányom áradozni kezd az én öltözékemről is; ennek hallatán kihúzom magamat, és zsebem mélyéről előhalászom pipámat, hogy fújjak belőle egy adag buborékot, ezzel is növelve a hasonlóságot példaképem és magam között.*
- Ugyan-ugyan, Aoi-chan, azért még Holmes úrhoz van hova fejlődnöm...
*Szólalok meg halkan, de legbelül tovább hízik a májam a sorozatos dícséreteket feldolgozva. Aztán egy nem túl bizalomgerjesztő vihogás hallatszik valahonnan fentről (már hallucinálnék?), majd valami a fenekembe harap. Hátrafordulva bosszúsan konstatálom, hogy a töklámpás az, aki már az előbb is tönkre kívánta tenni jelmezemet folyamatos csipkelődésével, most pedig jól láthatóan a hátsó - sokak szerint szebbik - felembe kóstol bele. Ez már majdnem munkahelyi zaklatás! Azt leszámítva persze, hogy éppen nem dolgozom, bár a fejleményeket elnézve nem biztos, hogy az este folyamán nem kerül rá sor... A lényeg, hogy gyorsan próbálok utána kapni a kis szemtelen dögnek, de az megérzi a veszélyt, és semmivé foszlik. Helyette viszont megjelenik egy középkorú-idős hölgy, aki szintén nem túl megnyerő első ránézésre. És, azt kell mondjam, másodikra sem. Különösen az a zöld fény... Ezek láttán észre se veszem, hogy hirtelen kiürül az egész tér.*
- Vajon tud azzal az orral rádióadókat fogni?
*Suttogom mintegy magamnak, választ nem igazán várva, elvégre olvastam már olyanokat, hogy fogtöméssel simán hallgattak ilyen műsorokat, hát miért is ne lehetne mondjuk vasorral? Mindenesetre látványos effekteket használ, biztos valami bűvészcsaládból származik, állapítom meg gondolatban, ahogy szemlélem folytonos eltűnését és felbukkanását. Igazság szerint szavaira nem is figyelek annyira, túlságosan lefoglalnak a mutatványai... Annyi eljut tudatomig, hogy versben beszél és valami halloweennel kapcsolatos történetet mond el. Megigézve bámulom az asszonyt, és előadása végén kis híján meg is tapsolom, annyira "fílinges" (ahogy Kamill-chanék szokták volt mondani) volt az egész. Még egy mini földmozgást is megszervezett! Kár, hogy a horror-hangulatot elrontja egy szivárványszínű, csillámos kis trükköcskével... Nem szeretem, mikor meglett hölgyek próbálnak kislányként tetszelegni, mint most ez a közjáték bebizonyította. Mindenesetre érdeklődve pillogok a kezemben megjelenő kis kosárkára, közben pedig koncentrálok a feladatra.*
- Természetesen segítünk, Aoitson! Elvégre mi másért lennénk világhírű detektívek, ha nem mentenénk meg mindenkit, aki segítségért fordul hozzánk?
*Villan tekintetem magabiztosan, majd engedem, hogy az én arcomat is kipingálhassa a lány. Remélem, valami hozzám méltó, roppant férfias mintát mázol rám, amilyet megérdemlek! Nem kerüli el figyelmemet Keisuke-san kísérlete arra, hogy eltüntessen minket a környékről - biztosan egymaga akarja megnyerni a játékot és nem akar osztozkodni, cöh! Ilyen könnyen azonban nem intéz el egy, pláne nem két Hayashit... *
- Isami úr, sajnálattal kell közölnöm, hogy nem fog lerázni minket, mikor ilyen fontos küldetést kaptunk... Egyébként is, ide szükség van magánnyomozókra, igaz, kedves Aoitsonom? *3*
*Nézek mélyen és komolyan a szemébe, vállára helyezve kézfejemet, ahogy magyarázok félig felé, félig Aoi-chan felé fordulva, a mozdulatsor befejezéseként pedig megigazítom kalapomat fejemen. Hayashi Yuuta ezennel készen áll egy újabb lélek megmentésére és életének jobbá tételére!*

Hadnagyom kérdésére csak vállat vonok. Nem, nem vettem túl komolyan, csak megpróbáltam Keisuke-sant belekényszeríteni egy helyzetben, ahol megmutatja, mit tud. Azzal nem számoltam, hogy egy támadás elől nem ugrott félre… és őszintén szólva mostanáig szégyenkezem is miatta. Nem kellett volna akkor megsérülnie, és ez az én hibám volt, mert nem figyeltem eléggé. De most van fontosabb dolgunk is, például ez a feladat. Cseppet sem tetszik nekem, főleg, hogy két ember is belekeveredett már így az elején. Nem kellene itt lenniük. De a festékről tényleg nem tudom, micsoda, legalábbis Aoi-san bemutatója előtt. Nem tudom, mit pingált rám, de biztosan valami szépet, hiszen mindenki másra is igazi remekművek kerülnek. Vagy csak én vagyok elfogult az ismerős gyermekkel? Az tényleg nem tetszik, hogy Aoi-san és az apja (?) is csatlakozni akarnak a küldetéshez. Emberek, biztonságosabb lenne nekik, ha nem ütnék ebbe bele az orrukat. Remélem, tudunk majd vigyázni rájuk a feladat végrehajtása során. Nem lenne szerencsés, ha bajuk esne miattunk. Azt nem engedhetjük meg magunknak. Odahaza le is nyakaznának érte.
Valami furcsa hang hallatszik, de bizonyára csak én képzelgek. Egész biztosan csak a szél játszadozik velünk. Amikor az a valami megjelenik fölöttünk, az első dolgom, hogy Aoi-sanhoz ugrok, legalább őt védjem ettől a veszedelemtől. Aztán társaimra nézek, és látom, ők éppen úgy érzékelik a jelenést, mint jómagam. Mikor ez a valami semmivé foszlik, ki is fújom magam. Fölösleges volt hát az aggodalom. A következő képek ugyanolyan valóságosnak tűnik, mint a korábbi, és nem tudom, hihetünk-e a varázslatnak, vagy ez is éppen olyan átverés, mint a korábbi gigantikus méreteket öltő sütőtök? A feliratok láttán végképp eltanácstalanodom. Merre kellene indulnom? Végül Aoi-sant követem az arcfestéses – az pontosan mi is? – felirat felé. Vigyázni fogok rá, ha másra nem is tudok. Remélem, nem lesz semmi baj. Ez a halvány reménysugár persze azonnal darabokra törik, amikor megérzem azt az égetésszerű fájdalmat az arcomon. A felém repülő kréták pedig már csak a habot jelentik a tortán. Ne repkedjen csak semmi az arcom felé, jó az úgy, ahogy van. Mégsem tudok ellenkezni. Azt hiszem, hiába is próbálnék. Azok a valamik megállíthatatlanul teszik a dolgukat, és mikor végeznek, alkalmam nyílik körülnézni. Azonnal felfedezem Keisuke-san és Shizuka-san hiányát, de ami aggasztóbb, hogy mindkét ember mellettem maradt. Ez így nem lesz jó. Nem hiszem, hogy kellően oda tudok majd figyelni rájuk. De mindent megteszek majd, és… Mi ez a valami az arcukon? Az enyémen is valami ilyen mázolmány lenne? Ebbe bele sem gondolok, jobban járok. Ebben biztos vagyok.
A kosaram vibrálása oly hirtelenséggel szúr szemet, pontosabban érzéket, hogy e váratlan pillanatban nem tudom eldönteni, vajon eddig is ilyen volt, vagy ez egy újabb trükk, ami csupán most aktiválódott. A tök, mely előttünk jár… vezetni próbálna minket, mint korábbi társai? Akárhogy is, számomra egyetlen út létezik: követnem kell, és mivel Aoi-san éppen így lépdel a tök után, a visszafordulás lehetősége is megszűnt. Nem fogom hagyni, hogy egy gyereknek baja essen. Márpedig őt valószínűleg az apja is követni fogja, az pedig máris két ember, akire vigyáznom kellene. Nehezebb feladat lesz ez, mint vártam, bár talán annyira mégsem.
Különös vezetőnk egy még érdekesebb épület előtt foszlik semmivé. Itt lennie kell valaminek. Valaminek, aminek érdemes utána nézni. De nem két emberrel a nyakamban. Jaj, most mit csináljak? Shizuka-san, hol vagy ilyenkor? Még mielőtt bármerre mehetne, elkapom kisebbik társam vállát, és halványan rámosolygok, vagy valami olyasmi…
– Aoi-san, nekem most van egy kis dolgom odabent. Mi lenne, ha ti addig elmennétek apukáddal felfedezni a környéket? Tudod, biztos vannak arrafelé nyomok… – elég átlátszó ferdítésnek érzem, hogy pont ezzel akarom őket távol tartani az épülettől. Ahol nyilvánvalóan van valami. De végülis rájuk bízom a döntést, én szavaimnak megfelelően elindulok az épület felé. Az ajtót óvatosan nyitom ki, nem tudhatom, mi vár rám, ha így teszek. Kicsit meglepő, hogy nyitva van az épület, de azért igyekszem legyőzni az ismeretlen eredetű rossz érzést, és belevetni magam az ismeretlen sötétségbe, hogy aztán az épületben is körülnézhessek, már amennyire ezt a látási viszonyok engedik.

Olyan happii vagyok, hogy I peintolhatom ki mindenki arcát! *3* Még annak ellenére is, hogy sajnos the többieket no knowoltam ilyen byuuteifurun kipingálni. T^T But legalább ezekre büszke lehetek! *<*
- Na but Esumeraruda-chan! Megint túl sokat sayelsz, no vagy hű igazi namaehez! Amúgy wan furawaat kaptál, mert az illik the kosuchuumuhez. *3* Ugye, Holmes-mesuta? *o* - várok megerősítést tőle, miközben meghúzogatom ruhaujját, hogy figyeljen Silence-chanra and the rápeintolt mintára, hogy alátámassza Holmes-mesuta the mondandómat.
- Yes, yes, ahogy Holmes-mesuta mondja! Key~nii-sensei no akarhatja, hogy mi the Karakura-Raizer tagjai hagyjuk csak úgy Jacko~nii-sant herupu nélkül! °o° No-but? *3* - húzom ki magamat, big boci aizuket meresztve the senseire, amiket the mangákban is sokszor peintonak ilyen helyzetekkor. Lehet, hogy now is hatásos lesz! *<* Lehet… még mit no! Ez no is kérdés, biztos, hogy no lesz kifogása az ellen, hogy részt vegyünk Holmes-mesutaval Jacko-nii-san herupuruzésén. The hausuk különben is ueitolhatnak, mert ha no teszik meg, akkor olyan „torikku or toriatsu”-ban lesz részük, amit még sosem láttak, hehehe…
Kérdőn figyelek fel the furcsa hangra, melynek hatására Silence-chanra nézek, mert fullra olyan volt, mint amikor kukkiik evése közben félrenyel. O.o But még nagyobb meglepetésemre no tőle származott the saundo, hanem wan… wooow életemben látott legbigobb pampukin the waarudoon! *o*
Felfelé vizslatva the biiig pampukinre, ahonnan halhattam the furcsa pukkanást, végig is nézem páholyból the fullra 3D-s előadást. No knowolom, hogyan csinálja the uitchi, but nagyon ügyes gépes ilyen fejlesztései vannak az biztos! *<*
- °o°… miért hoosu and baato van oda írva? – kérdezem Key~nii-senseitől, Holmes-mesutatól and Mei~nee-santól, miközben the szövegek irányába mutatok, mivel ők biztosan knowolnak olvasni, mert tuti, hogy megint keverem the kanjikat… T.T Silence-chant talán jobb is, hogy no kérdeztem meg, mert, mert kinevetett volna and néha – néha nagyon furcsákat szokott összehozni ő is.
- *<* wooow! Esumeraruda-chan, nézd, nézd, mennyi kyandeiika! *-* Holmes-mesuta, mi fogunk nyerni, gyere speedo and szedjük fel őket! *>* - mutatok az egyik sorra, hogy azt ő betámadhassa, míg I the másikhoz iramodok, but ahogy megfogtam volna belőlük pár szemet azon nyomban el is tűntek. Oh, no! T-T Így sosem lesz meg the kyandeii the Raizer versenyhez! T^T – Haaah, ez no fuanii! Ide the kyandeiikel! >.> I am, Karakura-Raizer Tuxedo-cat, Holmes-mesuta herupuere: Aoitson, kö-ve-te-li! – kezdem kergetni the baddo szórakozott pampukineket, tőlem aztán no menekülnek meg! Holmes-mesuta and I fogok nyerni, mi fogjuk gyűjteni the legtöbb kyandeiit. *-*
Big kergetőzésben fullra váratlanul érnek the kréták attakui. Lesből attakuni no ér, hát no knowolták?! °o°”
- Hé, sutoppu, what, hogy… @.@ What történt, anou… láttad, hogy elmenekültek pawaamtól Holmes-mesuta *o*… vagyis, Vader-sama? °o° - amint the kréták kellőképpen megijedtek tőlem – mert ugye miattam rettentek meg? -, döbbenten Holmes-mesutara nézek, aki now knowolom, hogy now ő Holmes-mesuta, avagy sem. Mert the ruha szerint yes, but, but arcilag hát… szóval, no. Aztán the Mei~nee-san öltözékét viselő Si-si-sikolyra tekintek. O_O”
- Super cool the nyuu arcpaintoeitek! *___* - kisebb fejrázással terelem el the meglepettséget magamtól and big fankodva csapom össze tsuu handomet. Ezerszer jobbak and raibuu hűbbek, mint amit I csináltam! *.* I is szeretnék knowolni így paintoni egyszer, hogy aztán arcpaintolo lehessek! *-* - Né, világít! – fedezem fel the basuketto raitojáz, melyre Holmes-mesuta and Mei~nee-san figyelmét is felhívom, majd követni kezdem the pampukint, hátha the kyandeiikhoz vezet, ami kell the győzelmünkhöz. Közben azon töprengek, hogy vajon miféle hiányérzet ez, ami bennem kering, hisz no hagytam el semmit tudtommal…
- ÁÁÁ! – torpanok meg Holmes-meusta and Mei~nee-san felé fordulva kezdek el izgatottan föl – leugrálni. – Eltűnt! Eltűntek! Eltűntek! T^T Key~nii-sensei and Esumeraruda-chan eltűnt! – eltűntek yes, vajon hova lettek? I emlékszem mikor Silence-chan még the kyandeiikhez ranningult, but aztán? Utána? T-T Nooo, no vagyok goddo super hero, így no knowoltam vigyázni rájuk, and goddo detekuteibu herupu sem, mert… mert elhagytam the nyomukat. T^T
- Hem? O_o No, no, no, no, no, Chainiizu doragon-chan! Erről szó sem lehet, Esumerardu-chant and Key~nii-senseit már elvesztettük! No mehetsz be oda egymagad, viszont the Karakura-Raizer Team super hero brigád tagjaival már yes! Ugye, ugye, Holmes-mesuta? No hagyhatjuk egyedül! – izgatottan várom Holmes-mesuta válaszát, hiszen ha ő no akarja, akkor, akkor… no knowolom, mit csinálok! °o° But Holmes-mesuta wan big hero, the waarudo legjobb detekuteibuja, így no aggódok the felől, hogy Mei~nee-san bajba kerülne, mert biztosan vele megyünk! *_*

- Nem, az sokkal fontosabb, hogy megmentsük a rászorulókat!
*Húzom ki magamat ellentmondást nem tűrően - meg amúgy is, az már instant győzelemnek számítana, ha segítenénk valakin, és ezt utána elmondjuk a többieknek! Egyébként még a végén meggyanúsítanak azzal, hogy kivonom magamat kötelezettségeim alól, melyeket önként vállaltam magamra, mikor eldöntöttem, hogy magánnyomozó leszek. Nincs is felemelőbb érzés, mint amikor tudod, hogy segítettél egy rászorulón! És hát most ki más lenne a legalkalmasabb rá, ha nem mi Aoitsonnal? A két fiatal lány olyan törékeny alkatú és biztos tapasztalatlanok is; Aoi-chan testneveléstanára pedig, hiába van láthatóan jó erőben, nem hiszem, hogy sokat értene a rendőri munkához vagy éppen az önvédelemhez. Egyszerűen kell valaki, aki szemmel tartja őket, hogy ne tegyenek semmi meggondolatlanságot! Amire pedig ki más lenne a legalkalmasabb, mint jómagam, aki évek óta a szakmában van és minden csínját ismeri a nyomozásoknak?*
- Hohó, mennyi cukorka! *3*
*Kiáltok fel meglepetten, miután túlteszem magam azon, hogy pár perccel korábban egy mutáns óriástök készült elnyomni zsenimet. Az volt a szerencsém, hogy az utolsó pillanatban a repülő növény meggondolja magát és inkább szertefoszlik apró darabokra - melyekből a kis tökök születtek, melyek a feliratokhoz vezetnek, melyek... Átalakítanak minket O.o Vagyis hát remélem, engem nem, de Aoitson és az a másik lány kifejezetten ijesztő lett, majdnem ugrottam is egyet riadtságomban! Az mondjuk nem kecsegtet sok jóval, hogy arcom viszket és éget - talán allergiás lettem hirtelen? Pedig eddig még szerettem is a tököt, különösen sütve... Azt pedig, hogy a földre szórt cukorkák érintésre szétfoszlanak, kifejezetten pofátlannak tartom. Össze kell őket gyűjteni, hogy nyerhessünk, nem pedig oszlatni a szemeket!
Ráadásul még a kosárkám is villogni kezd nemsokára kezeim között. Gőzöm sincs, mit akar, Aoitson azonban gyorsan megindul az egyik irányba, így követni kezdem, a két másik lány közül az egyikkel kiegészülve. De várjunk csak... Hova tűnt Aoi-chan tanára és a másik fiatal lány? Még a végén bajuk esik! o.O Meg kell mentenünk őket, azonban előbb végére kell járnunk a rejtélyeknek!*
- Bizony, bizony, bizony, nem mehet be a kisasszony egyedül! Nem hagyhatjuk, hogy még jobban szétválasszanak minket egymástól, két embert már így is elvesztettünk!
*Hadarom bólogatva lányom mondandója után, és a nyíló ajtón megpróbálok elsőként benyomulni - elvégre hogy tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha egy fiatal, védtelen hölgynek és saját utódomnak baja esne?! Ha pedig bármi veszély is leselkedik az elhagyatott uszoda falain belül ránk, kötelességem védelmezni a gyengébbik nem gondjaimra bízott tagjait...*

A mai nap egyre jobb és jobb lesz. Tényleg, először Paul – a tökfej – támad meg, majd felfalja a sütiket, ezek után pedig eltűnik, s mintha ez nem lenne elég még az a boszorkány is… Tudom, hogy nem kikapcsolódni jöttünk ide, de azt reméltem ennél kicsit pihentetőbb lesz az ittartózkodásunk. Amolyan szabadnapnak fogtam fel, de már előre látom, ez nem lesz piskóta. Végre teljesen eltűnt az a rémisztő boszorkány, lélekenergiástul, mindenestül. Már nem érzem a jelenlétét sem közel sem távol. Ezért megragadom az alkalmat, hogy megosszam a többiekkel, Nihaochan háta mögé bújásom okát. Nem azért bújtam el, mert megijedtem! Csak megfigyeltem a banyát, hátha van valami gyenge pontja, vagy ilyesmi. Hogy ezt nyomatékosítsam, zavartan mondok köszönetet tisztemnek.
- Hálás vagyok Nihaochan, amiért segítettél álcázni magam. Sajnos nem találtam gyenge pontot… - Tisztára mosva a becsületemet húzom ki magam, hiszen egyértelműen igazat mondok. Még a remegő térdeim nem tudnak erre rácáfolni, melyek időnként össze-össze ütköznek. Emelt fővel teszek pár lépést hadnagytársam felé, így is kimutatva felsőbbrendűségem felé. Hiszen felsőbbrendű vagyok… mert.. mert… Mert én Ai-san hadnagya vagyok, ő meg csak a pasija! Azért ezen mindenki érezheti mennyivel előrébb vagyok én Ai-san rangsorában… Szúrós tekintettel méregetem, mígnem egyszer csak ellágyulok és hihetetlenül lelkesen pattanok fel hogy a nyakába ugorjak, miközben felkiáltok.
- CSOKIIII!!~~ - Csoda, hogy a nyálam nem csordul ki, a szó hallatán, valamint megismétlésén, de annyit elmondhatok, a számban elég nagy nyálorgia indul be. Szemem előtt lebeg saját képmásom, amint több zsáknyi csokit töm a képébe, egész arca csupa csoki és bepörög a sok cukortól. Milyen szépséges vízió *O*. Ám gyönyörű képzelgésemet félbeszakítja, egy óriási méretű tök, mely hihetetlen sebességgel száguld felénk. Amint felnézek és meglátom, egy emberinek nem nevezhető sikító hangot adok ki, miközben elkapom Keisuke kezét, mellyel a hátamat veregette, és magam elé rántom, kicsit megemelem a grabancánál fogva, élő pajzsnak használva a tök ellen. Ijedten szorítom össze a szememet, várva az elmúlást. A tök egy pukkanást hallat, s utána sem csapódik be. Mi a fene? Keisuke ilyen hatásos pajzs? Félve nyitom ki a szemem, és döbbenten látom, tényleg nem esett semmi bajom, de neki sem.
Végre összeszedem magam, lerakom a földre és zavartan nevetek egyet, hátha így sikerül oldanom a feszültséget. Ezek után araszolva távolodni kezdek Keisukétől, remélve, hogy nem fog követni, s nem áll vérbosszút. Ijedten veszem észre, hogy mégis erre indul el. Ám mielőtt elmenekülhetnék, valami színes szőnyegféle emelkedik fel a lábunk alatt. Cukrokat veszek észre, melyeke éppen el tudok érni. Kapálózni kezdek, sikerül kapnom egy marokkal, ám ekkor a szőnyeg hírtelen megemelkedik, s én elejtem a cukrokat. Elvesztem az egyensúlyom, ezért megpróbálok belekapaszkodni a mellettem álló fiú… KARMAIBA!!!??? Megdermedek ijedtemben, meglepetésemben elfelejtek elesni, s csak akkor eszmélek föl, mikor csodálatos jelmezem oszlani, foszlani és bomlani kezd. Mintha már évek óta a föld mélyén nyugodtam volna…. Békében.. Fintorogva nézek végig magamon. Az a szép ruha, most hogy néz ki. Ez igazságtalan.. Ráadásul alig takar itt-ott… Oda sem figyelek arra, miket beszél társam, sőt az sem tűnik fel egy jó ideig, hogy elvesztettük a többieket. Mikor Keisuke megdicséri a külsőmet idegesen szólok neki vissza.
- Ne nézz rám!! Bunkó!! Hogy mondhatsz ilyet! Figyelmeztetlek, még egy pillantás, és felszeletellek!!! – Hadoválok össze vissza. Hiszen ilyen merész ruhában még sosem voltam. Igaz hogy ahol takarnia kell takar, de… de… Az ajánlatra helyeslően bólintok. – Oké, de te mész elöl! – Jelentem ki, majd Keisuke után kezdek baktatni. Az első köpenyes alakról letépem a köpenyét… Még egy függönynek is örülnék jelent pillanatban.
A kapu előtt mindketten megtorpanunk. Gyanakvóan nézek a Színházra. Egy biztos, bemenni oda öngyilkosság. Mikor Keisuke elindul, én rászólok.
- Várj nem tudhatod, mi van odabent. Inkább keressük meg Nihaochant, Aoit és az apukáját… Nem hagyhatjuk őket egyedül… - Szólok remegő hangon, de nem sikerül meggyőznöm. – Én ugyan nem megyek be!! – Makacskodom. - Én oda be nem teszem a lábam! -
Keisuke eltűnése óta fél perc telt el. Egyre jobban kezdek aggódni. Ne! Mi lesz, ha megtámadnak! Nem maradhatok egyedül, Halloween estéjén nem! – Várj Keisuke! Várj meg! – Rohanok be ijedten, remélve, hogy megtalálom…

Annak örülök, hogy Aoi-sannak tetszenek az új arcfestések, amikből ezek szerint nekem is kijutott – megjegyzem, dunsztom sincs, mit ábrázolhatnak, de a társaimból kiindulva, jobb ha most nem nézek tükörbe. A kérésem fogadtatásának viszont már közel sem örülök ennyire. Lemondó sóhajt hallatok a két ember válaszára. Volt egy olyan rossz előérzetem, hogy velem akarnak majd jönni. Pont azért szerettem volna, ha kimaradnak ebből, mert nem hiszem, hogy mindkettejükre vigyázni tudnék ezen a kísértetjárta helyen. Ez a feladat meghaladná a képességeimet. És mégis, bármilyen más lehetőség elvágódik tőlem azzal, hogy eme két szerzet csatlakozik hozzám, és az Aoi-san által Holmes-mesutanak illetve Vader-samanak nevezett egyén elsőként áll a nyíló ajtó teremtette réssel szembe. Nem is hagy esélyt a tiltakozásra, pedig ezt nem kellene szó nélkül hagynom. Elvégre ők az emberek, a veszélyt nekem kellene hárítanom… Hisz éppen ezért szerettem volna, ha kint maradnak és nem jönnek velem. Jobb lett volna, ha egyszerűen kimaradnak ebből az egészből. Ez így nagyon nagy koncentrációt fog tőlem igényelni…
Még végig sem gondolom, mikor az a furcsa valami célba találja az urat. Azt hiszem, szerencse, hogy csak ez a kétes állagú, fogalmam sincs micsoda repült vele szemben. Nem tudom, mi lett volna, ha valami sokkal veszedelmesebbel akad szembe, és… Ez egy szemgolyó volt? O.o Valamiért erre a megállapításra kell jutnom, ahogy azt a különös röppályát bejáró valamicsodát nézegetem, mely a padlóra pottyanva eltűnik. Kicsit kiráz tőle a hideg, ennek ellenére belépek a sötét helyiségbe, ha már idáig eljöttem, és igyekszem nem törődni azzal a feltehetően rémisztőnek szánt hanggal. Ugye csak valaki tréfás kedvű egyén adja ki magából és az egész nem több puszta káprázatnál?
A hirtelen fény eleinte bántja a szemem, de ez nem tart tovább néhány pillanatnál. Ennek hála legalább van lehetőségem felmérni a terepet. A vörös folyadékkal – ugye nem 100%, hogy vér? – szennyezett padlót, és a hasonlóan járt, korábban feltehetőleg színtiszta vízzel teli tárolókat. Azt hiszem, gyakrabban kellene körülnéznem az emberek világában, hogy az ilyen dolgok és helyiségek nevével tisztában legyek, mert a jelenlegi tudásom nem erre az évtizedre vonatkozik… bár megeshet, már a század sem stimmel. Erre itt az a felirat a falon… Mi lenne ez a hely? Szellemjárta hely? Kísértetház? Áh, valami egyszerűbb magyarázatnak kell lennie erre, csak remélem, ezt nem tőlem várják… Mert nekem sajnos fogalmam sincs.
Végül egyik társam kimondja, mi jár a fejében, és ennek hatására én inkább hátrébb lépek a víztározó mélyedéstől. Nem tetszik az a bugyogás, pláne a belőle kiröppenő bőregér, ami még ráadásul felénk is indul. Azonnal elkezdek gondolkodni a lehetségesen szóba jöhető kidoukon, mikor a mellettem álló Aoi-san arcfestése nos… hogy is mondják ezt szépen? Önálló életre kel? Azt hiszem, ez lesz a megfelelő kifejezés. Mindegy, a lényeg, hogy ennek hatására az a dög kimúlik (azt hiszem), és valami távozik belőle. A lélek. De hogy ez Aoi-san kosarában landoljon… felháborító. Annak a léleknek nem egy kosárban lenne a helye. Ez így nem helyes. Minden esetre veszek egy mély levegőt és lenyelem ellenérzésemet. Tisztában vagyok vele, itt most nem én diktálok, és kénytelen leszek úgy játszani, ahogyan a lehető legkevesebb veszélyhelyzetet teremtem a két ember számára.
Miután túlteszem magam az iménti felháborodáson, ismét a falra tekintek és… nem értem…
– Aoi-san, mit kell tudni erről a Pinokió nevű egyénről? – hajolok le ifjú társnőmhöz beszerezni az információt, ugyanis fogalmam sincs, kiről, miről szólhat a rejtvény. - Ön tudja a megoldást, uram? - fordulok kérdésemmel másik társam felé. Hátha neki van valami ötlete ezzel a rejtvénnyel kapcsolatban. Félek, nem vagyok valami hasznos társaság számukra.

Büszkén húzom ki magamat, amiért Holmes-mesuta belegyezett abba, hogy Mei~nee-sannak herupuzünk, mint the big super herok! Holmes-mesuta olyan bátor, örülök, hogy ő the my dadeiim! *w* Big happiin követem az épületbe, amint bement az doan and kíváncsian rukkuzok körül the helységben, hátha történik valami no normális, hisz mégis csak Harouiin naitoja van! Ki knowolja, melyik sarokban vannak olyan kosuchuumusek, akik meg akarnak ijeszteni „torikku or toriatsu” felkiáltás nélkül.
Meglepetten veszem tudomásul, hogy Holmes-mesutara repült valami, vajon ki dobhatta? Na, mit sayeltem, itt vannak the „torikku or toriatsuot” no mondó kosuchuumuesek and már atakkunak is! No puroburemu, we hárman erősebbek vagyunk náluk, no adjuk az eddig gyűjtött kyandeiikat! *^*
- Hé, ez csalás! „Torikku or toriatsu” – mottó nélkül no ér dobálózni! Nééé, Holmes-mesuta~ ez a paradicsom furuen hasonlít wan igazi aizure! *o* - szólalok fel lelkesen, amint jobban aizuügyre veszem the zöldséget, amivel baddo módon megdobták Holmes-mesutat. The furcsa hangra kérdőn pillantok fel and rukkuzok the sötét helységben körül, hátha felfedezem the forrását, but amíg érdekes módon the semmiből no kapcsolják fel the világítást, addig no yes látok dolgokat. Elképedve rukkuzek, no is knowoltam, hogy itt wan Harouiini fuirumuforgatás megy! °o°
- Ó-ó… Holmes-mesuta… Chainiizu doragon-chan… mi lehet, hogy megzavartunk wan horrorfuirumu forgatást? O.o” – húzogatom meg hol Mei~nee-san, hol pedig Holmes-mesuta ruháját, hogy rám figyeljenek, majd tovább rukkuzem álmélkodva az igazán hihető, ijesztő helyszínt. – But fuanii! Szerepelhetünk wan fuirumuben, hát no fuantasuteikku? *O* - lépek előre wan bigot, hogy jobban körülnézhessek the valóban élethűen felépített forgatási helyen. Vajon ki lehet the rendező and honnan tudhatta, hogy az álmom az, hogy egyszer akutoresu legyek? *.* – Szerintetek is valami waaurufu and vampaia szösszenet lehet the sutoorii? *-* - érdeklődve fordulok Holmes-mesutaék felé, miközben big kíváncsian felteszem nekik the kérdésemet. The tappmancs nyomokból csak erre knowolok gondolni, kérdés, hogy valóban így van e?
Kérdőn döntöm oldalra fejemet, amint meglátom the falon felbukkanó feliratot. But guddo, milyen élethű efuekto! Vajon, hogy csinálják? Tényleg, and hol vannak the kamerák? Nagyon felkészültek, no is lehet knowolni, hogy ez wan forgatás, annyira guddol csinálják, but I and super hero Miyavi-nyan no vagyunk ilyen könnyen átverhetőek! Knowoljuk ám’, hogy ez wan fuirumuforgatás, előlünk no titkolhatják el.
- Miért van kyansaaveszély odaírva? °o° - teszem fel the kérdést, amint megpróbáltam elolvasni the falra írt, számomra értelmetlen szöveget. Nooo, biztos now írna be the Tanaka–sensei wan baddo jegyet nekem the naplóba, amiért megint no ismertem fel ezt the csúnya kanjit! T_T” – Holmes-mesuta, but okos vagy! *o* - tapsolom meg big happiisen. Persze, ez no is meglepő, hiszen Holmes-mesuta the waarudo detekuteibunak the legjobbja, még guddo, hogy ő knowolta hármunk közül the megfejtést – mint megknowoltam valami találós kérdéses szösszenet volt… but, hogy mit akart the kyansaatól, azt még mindig no knowolom.
The medencében lévő paradicsomlé bugyogására először azt hiszem, hogy megromlott, but mint kiderült valami úszó, kyuuto állatka az csupán, ami rosszul irányzott repülést vesz mifelénk. Ajaj, alacsonyan repülnek the baatok, az azt jelenti, hogy eső lesz! Oh, no, but hiszen még no herupuztünk Jacko~nii-sannak and no gyűjtöttük össze the kyandeeket Holmes-mesutaval! No veszíthetünk the Raizer kontesuton! T3T”
- Rukkuzatok, felénk jön! °O° – mutatok felé, amikor komolyabban aizuügyre veszem, and egyre vészesebben közelít felénk. But, mintha csak ettől ijedt volna meg hirtelen valami, valami történik vele and leesik meg minden. Lehet, hogy csak wan gép volt and lemerült benne az elem? Újra kell csinálni the jelenetet? T.T But legalább nagyon fuanii volt, olyan igazi horrorfuirumues! *o* – Wooow, még egyszer! Furu olyan volt, mint wan 3D-s moziban, no? *-* - kicsit közelebb merészkedve the lemerült fuirumukellékhez rukkuzom meg jobban. Egész kyuuto, bármi is legyen ez. Nekem kell! *.* – Holmes-mesuta~ ez tetszik, hazavihetem? *w* - kérdezem izgatottan and furu meglepetéssel ér the basukettom felizzása. Értetlenül emelem fel azt and rukkuzem meg jobban, hátha meglátom, hogy vajon now miért is világít, but semmi szokatlant no fedezek fel rajta. Tanácstalanul megvakarva buksimat fordulok Mei~nee-sanék felé. – Holmes-mesuta~… No figyeltem, mi történt? T^T Miért világít? – teszem fel neki the kérdéseimet, hátha ő látta, amit I no. Ez után kicsit váratlanul ér Mei~nee-san kíváncsiskodása wan meseszereplő felől. Mei~nee-san no ismerni… őt? °O°
- Nahát, Chainiizu doragon-chan… yuu no knowolod, ki az the Pinokkió?! °o° Pinokkió wan suriibábú, akit életre keltett wan guddo fuearii, hogy annak the fejében, hogyha guddo kisbooi lesz, akkor igazi emberré változhat. Viszont, ha hazudott, akkor mindig megnőtt az orra. Ebben the mesében van the szerencsesutaa is, ami teljesíti the kívánságodat, ha erősen hiszel benne! *w* - mesélem el neki the byuuteifuru sutooriit röviden, hogy megismerhesse jobban Pinokkiót. Bár no knowolom, mire fel, kérdezte meg ezt, egészen addig, míg fel no figyeltem the falon lévő nyuu kérdésre, amiből annyit knowoltam, hogy… Pinokkió meg még valami, amitől no lett túl értelmes the mondat. Tanaka-sensei biztos megint beírna wan baddo jegyet nekem ezért. T_T” But no tehetek róla, olyan hasonló mindegyik kanji… T3T” – Chainiizu doragon-chan… mi van pontosan the falra írva? – amint elmondta, big felvilágosodva, ragyogó aizumel rukkutem immáron the fal felé, egészen addig, amíg no kezdett sántítani számomra the kérdés, vagyis olyan, mintha no lenne értelme, vagyis van, but na. Olyan furcsa kérdés… But azt hiszem knowolom the választ! *o*
- Semmi sem történhet akkor, no? Holmes-mesuta, hiszen Pinokkió no hazudik ezzel. Őszintén elsayeli, hogy no fog nőni, kivéve akkor, hogyha valamit füllentett előtte. Eeee… vagyis now, jajj. @_@ – big merészen azt hittem, hogy I and Miyavi-nyan knowoljuk the választ erre kiderült, hogy mégsem olyan egyszerű, mint azt hittük. T_T Persze, ha Pinku-fueari~nee-chan itt lenne ő biztosan knowolná rá the guddo választ.

Keisuke belép az épületbe, nem is törődve vele, hogy én éppen ellenvetésem fejeztem ki. Pff… férfiak… mikor hallgatnak a nőkre… Határozottan rossz előérzetem van ezzel az egész tökgyűjtögetőssel kapcsolatban. Egyértelmű, hogy odabent valami történni fog, s én személy szerint nem állok készen semmilyen borzalmas dologra. Legrosszabb tulajdonságomhoz hűen, azonnal a legrosszabbra gondolok. Az a banya bármire képes, és ha nem vigyázunk, akkor meg is tesz bármit, hogy elérje célját. Az sem biztos, hogy most nem a halálunkra játszik. Csak bennem van ösztönös élni akarás? Ez a tökkelütött fejjel ugrik a vízbe és még csak azt sem tudja milyen mély…
- Keisuke várj! – Rikkantom el magam, mikor észreveszem, hogy fél perce csak meredek magam elé, miközben hadnagytársam előresiet. Ezt nevezem, férfi a javából Igazán megvárhatná, míg kifejtem a véleményem… Egy csapdába ilyen könnyeden belesétálni… a tizedik osztagot sem becsültem volna ennyire alul… Szerencsére nem rohan előre, hanem bevár. Ez mindenképpen értékelendő, nem vártam volna tőle. Kissé megnyugszom, hiszen így mégiscsak nagyobb biztonságban érzem magam, mint egyedül…
Csupán néhány lépést teszünk meg, de azonnal felismerhetővé válik a terem. Ez egy színház, méghozzá nem is kicsi. Ahogy belépünk már látható, hogy a színpadon valami történik, hiszen ki van világítva, s néhány árnyat is észre lehet venni, ám csak akkor válik egyértelművé a jelenet, mikor Keisuke nem sokkal a színpad előtt megálljt parancsol. Hírtelen torpan meg, s ennek meg is lesz az eredménye, ugyanis magabiztosan taposok a sarkára. Úgy kell neki. Különben is mióta ő a főnök? Nekem kéne parancsolgatnom! Vagyis az biztos, hogy nem neki… és ha neki nem akkor nekem…
Újabb bosszankodásomat a felcsendülő dal szakítja félbe. Kíváncsian kapom a tekintetem a duóra, akik egy szép zongorajátékban fejezik ki érzelmeiket. Még tetszene is az előadás, ám akárhányszor a lányra téved a tekintetem, azonnal elfog a rosszullét. Olyan mintha egy többéves temetőtöltelék lenne. Talán ez csak valami ártatlan színházdarab, s mi a boszorkány személyében egy marketingfogásba botlottunk, ám ez még mindig nem magyarázza meg, hogy mitől ment tönkre a nagy gonddal készített ruhám. Mikor Keisuke elindulna kifele, inkább megállítom, ha már úgyis itt vagyunk, megnézhetjük mi lesz a színdarab vége nem? Éppen ülőhelyet keresnék mindkettőnknek, mikor a párocska felfüggeszti előadását, s a nő rosszallóan förmed ránk. Rémisztő arcától ismét nyugtalanság fog el, ez nem természetes, valami itt nincs rendben. Torkomban ismét összeáll a gombóc, amit akkor éreztem mikor beléptünk. Bizonytalanul hátrébblépek, s Keisuke pulóverének meghúzogatásával jelzem, inkább kövessük az ő tervét, s oldjunk kereket, míg megtehetjük. Valami elkapja a karom, óvatosan. Megdöbbenve fordítom oda a fejemet, mikor az ismeretlen férfi ajkaival közelít kézfejem felé. Arcomra valami értelmezhetetlen döbbent fintor ül ki, s amint észbe kapok, elrántom a kezem. Annyira ledöbbenek, hogy képtelen vagyok egy értelmes szót is kinyögni, ezért szerencse, hogy Keisuke helyettem válaszol. Miközben bájcsevelyt folytatnak, van időm végignézni a közönségen. Csupa különös szerzet, szellemek talán, de nem a megszokott fajta… Mire ismét észbe kapok, már a színpad kellős közepén állok félig Keisuke mögé bújva. Végül sikerül összeszedem a bátorságomat ahhoz, hogy kérdezzek, ha már Keisuke nem teszi ezt meg.
- Elnézést… - fordulok a pár női tagja felé – ő legalább megtartotta a tisztes távolságot - - Meg tudná mondani, hogy pontosan mi ez a hely? Miért lettünk felhívva a színpadra és ki az a bizonyos „ő”, aki minket küldött? – Remélem, egyik kérdésem sem fogja felzaklatni az amúgy is izgulékony hölgyet.

Aoi-san beszédéből valamiért nem mindig tudok minden információt leszűrni, és nem azzal van a gond, hogy olyan különös a szava járása. Az angolra hasonlítanak bizonyos kifejezései, így elméletileg értenem kellene, miket hord össze, csak… mégsem. Egyszerűen, amire gondolok, az mindig sületlenségnek tűnik, vagy csak egyszerűen értelmetlennek. Miféle filmforgatás és milyen vámpírok? Bármennyire is aranyosnak tűnik, nekem ehhez a lányhoz szükségem lenne egy tolmácsra, vagy legalább egy szótárra. Amikor nem egy ilyen szituáció kellős közepén vagyok, akkor nem zavaró egyáltalán, még úgy sem, hogy ezeket a modern dolgokat egyáltalán nem értem, de… most legszívesebben elsüllyednék valahol, amiért nem értem, mit próbál velem kommunikálni az egyik „társam”. Erre a célra tökéletesen alkalmas lenne az a valamivel feltöltött hatalmas kád. Feltehetőleg mély is… Na nem, nem akarok még egyszer megfulladni! Egyszer elég volt…
Aztán ez az értelmetlen magyarázat is… Mit kérdez most Aoi-san? Nem értem. Egyáltalán nem értem. Kezd sok lenni nekem ez az egész, tényleg. Inkább meg sem próbálok válaszolni, hiszen… Rákveszély? Milyen rákveszély? Hol lát ő ilyet? @.@ Még szerencse, hogy a velünk lévő úriember érti, miről kérdez, és még a falra kent szövegre is tudja a választ. Azt hiszem, jobb, hogy nem maradtak kinn, mert most nagy bajban lennék egyedül. De ennek megvan az a kétes érzete, hogy nekik biztonságosabb lenne kint, és ez cáfolhatatlan tény. Még úgy is, ha jelenleg nagyobb hasznuk van, mint nekem, és ez felettébb frusztráló. A következő jelenség után, mikor már kezdeném összeszedni magam, hogy figyeljek is a környezetemre, ismét szembesülnöm kell egy Aoi-san féle megnyilvánulással, melytől minden olyasmi kiszalad a fejemből, amire figyelnem kéne… Mi az a 3D-s mozi? O.o Majd valamelyik shinigamit meg kell kérnem, hogy korrepetáljon ilyenekből ha visszatérünk, mert ez most már tényleg egy lehetetlen helyzet. T.T
Aztán még ez az új kérdés is, aminek egyáltalán a megértéséhez is Aoi-san segítségére van szükségem… Tényleg egy kész csődtömeg vagyok ma, és nincs is rá mentségem. A kislány visszakérdezésén viszont elcsodálkozom, de azért felolvasom neki hangosan a mondatot. Talán nem ismeri ezt az írásmódot? Lehetséges, de az iméntiek után semmi okom elítélni ezért, így megjegyzést sem teszek, csak a kérdés értelmén gondolkodom. Eléggé paradox helyzetnek tűnik. Van erre egyáltalán jó válasz? Aoi-san válaszáról sem tudom megítélni, vajon helytálló lehet-e, de a falon megjelenő jelenség okán arra kell következtetnem, valami megint nincs rendjén. Kicsit összeráncolom a szemöldökömet annak az ismeretlen nőszemélynek a megjelenésére, akinek ezt az egész kalamajkát köszönhetjük. Mert ő volt az, aki elindított bennünket, nem igaz? És nagyon nem tetszik az a valami, amit a kezében tart. Rikácsoló hangjától a hideg is kiráz, de nem mozdulok, hiszen az nem volna méltó egy shinigamihoz. Hogy ilyesmi miatt összerezzenjek? Ezt nem fogom megengedni magamnak és kész. Bár mit ne mondjak a kinézete sem bizalomgerjesztő, ráadásul ismét elmondja az életelveimmel tökéletesen szembenálló mondatot, miszerint gyűjtsük be a lelkeket. Milyen lelkeket, és minek? A lelkeknek ott a helyük, ahová valók, Soul Societyben, nem pedig valami bűvös kosárban, amivel ez a nő szórakoztatni kíván… nos nem tudom, kit, de valakit biztosan, ha más nem, saját magát.
De szavainak hatására ismét különös eseménynek lehetünk tanúi. Ma már sokadszor. Azt hiszem, jobb lesz megjegyezni, hogy eme személy jelenléte különös események közeledtét fémjelzi, és akkor legközelebb már nem fog váratlanul érni a felbukkanását követi megannyi érdekesség. Az a hatalmas méretű testrész és a nagy víztározóból felreppenő denevérek már kezdik kikezdeni az idegeimet. Lidércekhez vagyok szokva, nem ilyen… izékhez. De ezen még csak-csak túltenném magam, ha a tárolóba csobbanó szemszerű valamik nem tennék teljesen nyilvánvalóvá, hogy abban a gigantikus méreteket öltő kádban bizony víz van. Víz… Most már biztos, hogy én nem akarok annak a valaminek a közvetlen közelébe menni. Mikor a boszorkány eltűnik, szavai még mindig visszhangzanak a fejemben, párhuzamosan a gondolattal, miszerint ennyi víz mellett állok. A lábam megremeg, a légzésem szaporábbá vált már ki tudja mikor. Nekem csak most tűnik fel, és igyekszem is kontrollálni. Muszáj. Erősnek kell lennem, Aoi-sanék érdekében. De a vízbe akkor is képtelen vagyok bemenni. Nem vagyok rá képes. Így aztán bármennyire megalázó is, valamennyi nyugalmat visszaerőltetve magamra, megszólítom a velünk lévő úriembert. Még szerencse, hogy csak a hangomból érzékelheti a megingásomat.
– Ne haragudjon… Megtenné, hogy helyettem is kihalászik néhányat azokból a… valamikből? Nem hiszem, hogy túl nagy segítség lennék a… vízben – mondandóm utolsó szava előtt nyelek egy nagyot. Ez még majdnem 90 év után is óriási trauma. Nem tudok úszni, nem megyek mély vagy nyílt víz közelébe, ez pedig nem tűnik épp sekélynek. Szerencsére az úriember igen segítőkésznek bizonyul, aztán már csak azzal a tudattal kell megbirkóznom, hogy ezekkel az azonosíthatatlan – illetve nem nagyon felismerni kívánt – valamikkel megdobálgassuk azokat a denevéreket. Sehogy sem tetszik az ötlet, ráadásul kifejezetten viszolyogtató is… De mint már annyiszor megnyugtattam magam ezzel a mai éj során: itt nem én diktálok. És mivel nem vagyok egyedül, szükséges követnem az irányító utasításait. Nem akarom kockáztatni, hogy a velem lévő két ember miattam kerüljön veszélybe.
– Hát akkor… – sóhajtok - Essünk neki – ezzel végérvényesen belenyugszom a helyzetbe, bár meglehetősen utálatos feladatnak érzem. Nem ellenkezhetek. Az első olyan nyákos golyóbist el is dobom az orrszerű képződményen függő denevérek felé. És ezt még számos másiknak kell követnie, mert jobbat nem tudok…