Érezhető, hogy agya lassacskán kezd elborulni. Nem tűri, ha bárki, bárki hozzáér a nőstényéhez, a szolgájához, a tulajdonához! S talán tényleg látható rajta, túlontúl sok gyengéd érzelmet táplál a nőstény iránt, amit szégyell is, de mégis mit tehetne? Nem bírja látni az eseményeket, s maga a gondolat, hogy idegen kezek s idegen test mocskolja be az egyetlen lényt, akihez a maga módján képes ragaszkodni, olyan határtalan haraggal tölti el, mit máskor legfeljebb akkor érez, ha egy démon táplál belé negatív érzeteket. Még sem lesz barbár. Ő nem egy agyatlan vadállat, hanem megfontolt, precíz gyilkos. Tudja, tökéletesen tudja, hogy azzal semmit nem érne el, ha egyszerűen rárontana. Megvannak azonban a maga módszerei, miképpen ölje meg anélkül, hogy Illiameben kárt tenne. Hiszen erre specializálódott. Ez a Victor tényleg teljesen komolyan gondolja, hogy képes lesz őt megállítani egy Illiamehez tartott, vékony penge? Tényleg azt hiszi, ez elég lesz? Tényleg azt feltételezi, hogy ne tudná elérni, hogy az éles fémeszköz még csak meg se karcolja Illiame bőrét, miközben az ő nyakából ömölne a vér? Cöhh… szánalmasak ezek az élőholtak. Mindig is gyűlölte őket. Nem, a gyűlölet nem a megfelelő szó… Undor. Undorodik tőlük. Undorodik, hiszen undorítóak. A legtöbben még csak harci kiképzést sem kaptak, s azt képzelik, a felnagyított erő elég lesz ahhoz, hogy veszélyessé váljanak, s mekkorát tévednek mind! Mit ér a puszta erő és gonoszság, ha azt nem tudod kontrollálni? S velük ellentétben Viclyn képes azt irányítani. Igaz, ő nem is erőből küzd, sokkal inkább ügyességből, pontosságból és precizitásból. Kevés olyan fegyvere van, amihez konkrét fizikai erőt kell kifejtenie, ő maga pedig sokkal célszerűbbnek tartja az esetek nagy százalékában ezen fegyvernemeket. Vegyük példának a nyílpuskákat; nincs is egyszerűbb, mint távolról sérülést okozni az ellenfélnek, s amikor már kardváltásra kerül a sor, semmire se megy vele, hiszen ha nem is ölte meg, de mindenképpen kellőképpen legyengítette őt.
- Cöhh… – csúnyán fintorog Victorra, s elhúzza orrát, mintha valami nagyon büdöset érezne. Grimasza s megvetése jól látható, minden esetre fenyegetőleg megpörgeti kezében egyik kardját. Nyilvánvaló róla, nem csak fenyegetni óhajtja a sheriffet.
Keserű szag csípi meg orrát, s megpillantja, ahogyan a sheriff pengéjét Illiame hasába mélyeszti. Meghagyta neki az esélyt, hogy megadja magát neki, de többé nem, már nem veheti őt félvállról.
Elrugaszkodik a talajtól, s a megbájolt lábbelije által szolgáltatott sebességet használja arra, hogy meglepetést okozzon ellenfelének. Kirántja karjaiból Illiamet, aki hamarosan lendületesen a földön találhatja magát, azonban számára jelenleg ott a legbiztonságosabb. Viclyn kiropogtatja egyszer nyakát, miközben egy pillanatra ellenfele szemébe néz, ki riválisának akarta kikiáltani önmagát, nyilvánvalóan sikertelenül.
Fegyvermesterként nem okoz számára nagy gondot és megerőltetést, hogy jobb legyen a másiknál. Ő mindig is jobb volt nála, hát nem nyilvánvaló? Könnyedén éri el, hogy Victor meghátráljon, s egy lélegzetvételnyi pihenőidőt sem hagy neki, ahogyan újra, újra és újra megpróbálja kicselezni. Mindaddig folytatja, míg fejét el nem választja testétől, s lám ekképpen bevégeztetett számára élőholt léte.
Egy arcába lógó tincset félresöpör, s kardját visszarakja hüvelyébe. Illiame felé lép, s kissé megemeli őt a földről. Letérdel mellé, s fejét ölébe hajtja. Vissza kell térniük az Insignisbe, hogy a lány megkapja a megfelelő ellátást.
- Térj magadhoz, Illiame. – próbálja kicsit visszarángatni a világba a nőstényt; állapota nem olyan súlyos, mint amilyennek tűnt, a vágást megszemlélve fontos szerveket nem ért el, csupán húsát sértette fel kissé. A mögöttük lévő ház hajnalra hamuvá ég, nekik azonban el kéne tűnniük innen. Ismeri már az emberi szokásokat, hogy tudja, elég feltűnő számukra a lángoló ház azért, hogy kijöjjenek kíváncsiskodni és segédkezni. S ami Nocturnt és a tekercsét illeti, Viclynt mindez nem érdekli. Felfoghatná már végre, hogy ő bérgyilkos, nem pedig tolvaj vagy adóbehajtó.
A shinigami is jól végezte dolgát. Nyilvánvaló Viclyn számára, hogy nem képességei, hanem mágikus erővel felvértezett kardja az, mely elég erőt szolgáltatott neki. S ha a halandónak ekkora hatalmat biztosított, az ő kezében még méltóságosabb lehetne.
- Tehát, zanpakuto. – segít Illiamenek feltápászkodni a földről, majd érdeklődve fordul a visszaérkező shinigami felé. - Mennyi aranyat ér Önnek? Vagy öljek meg valakit érte? Megveszem. – jelentem ki számára szándékomat, és már nyúlok is erszényemért. A pénzzel nincs gondom, és azzal sem, ha egy gyilkosságot kér fizetségként. Kell nekem az a kard. Szükségem van rá, imádom.

Mindent megtett azért, hogy a nőstényt mentse. Kiabálni lenne vele kedve, amiért merészelt megsérülni, s mi több, anélkül jött el egy ilyen veszélyes helyre, hogy őt magát értesítette volna róla. Haragját azonban visszafojtja, ahogyan azt általában teszi, hiszen jól tudja, jelen pillanat alkalmatlan efféle időhúzásra. Illiamet vissza kell vinnie az Insignisbe és rábízni valamelyik gyógyítóra. S ami még ennél is fontosabb, hogy szüksége van egy fürdőre. Nem, egyáltalán nem erőltette meg magát, még csak nem is súrolta képességeinek határát, számára mondhatni rutin volt ez a hadviselés. De attól még eleget izzadt, jóformán feleslegesen. Viclyn pedig elhatározza, hogy mostantól nem így lesz. Ha Illiame kellőképpen felépül, első dolga lesz megtiltani neki, hogy bajba sodorja magát. Még Nocturn barátjával is el kell beszélgetnie kicsit, hogy ne merészelje az ő szolgáját olyan helyekre küldeni, ahol meghalhat. Viclyn legalábbis jelen pillanatban úgy véli, hogy egyedül a suhanc mágus az, akinek megfordulhatott a fejében, hogy ide küldje a nőstényt kísérő, Viclyn kísérete nélkül. Mellékes apróság, hogy egy mágikus tekercs nyomán őt magát is elküldette erre a helyre, de kis híján így is elkésett. Hiszen Viclyn számára nyilvánvaló, ő az eset hőse, nélküle Illiame és a shinigami is meghaltak volna. A halálisten is csak mágikus kardjának köszönheti, hogy képes volt helyt állni. S jó, talán kicsit vívni is tud, s annyira nem is tehetségtelen, ha képes volt annyi vérszívóval elbánni…
Azonban a drowt már nem érdeklik a shinigami képességei, alkalmassága, vagy éppen alkalmatlansága. Vörös íriszeit a kardra szegezi, s nyilvánvalóan látszik rajta, tetszik neki, s teljesen komolyan gondolja azt, hogy megveszi. Pénzre neki nincs gondja, annyit is képes lenne fizetni belőle, amiből több olyan kastély ára is kiférne, amilyet az imént gyújtott csak fel, hogy megszabaduljon pár tucat kellemetlen ellenségtől. Mit számít az? Neki a kard kell! Bármit képes lenne kifizetni érte, ha megkaparinthatná. Normál esetben persze gondoskodna egy alapos ellenőrzésről is, hogy letesztelje a kardot. Fegyvermesterként meg tudja állapítani egészen pontosan, melyik kard értékes és melyik nem. Elég lenne néhány alap gyakorlatot elvégeznie, hogy megállapítsa, súlypontja rendben van-e, vagy éppen az éle tényleg azt a hatást ígéri-e, mint amilyennek elsőre látszik, nem beszélve a penge rugalmasságáról. Megannyi dolog határozza meg egy kard tökéletességét, vagy éppen tökéletlenségért, Viclynnek pedig nem kellenek a selejtek. Azonban ez a zanpakuto nevű fegyver minden bizonnyal tesztek nélkül is megfelel a drow minden elvárásának. Látta a shinigamit élesben harcolni, s a kard mágikus tulajdonságai egyszerűen lenyűgözőek! Viclynnek pedig szüksége van rá, kell neki. Talán csak az Excaliburt lenne ennél is nagyobb megtiszteltetés forgatni.
- Mit mond? – pillant a halálistenre zordan, amikor ő visszautasítja ajánlatát. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy ha megölné, akkor az övé lehetne a kard; nyilvánvalóan nem fogta fel a lélekből született dolgot, számára túlságosan is új ez a dolog. Azonban Illiame is jóformán készül elalélni, s talán kivételesen, most az egyszer meg kéne őt kímélnie a stressztől. Ujjai megremegnek, s pár másodpercig némán, feszülten, gyűlölködve mered a shinigamira, aki merte elutasítani határozottan elutasíthatatlan ajánlatát. Látszik rajta, vívódik önmagában, hogy mi mindent kéne megtennie a kardért, vagy inkább tartsa meg büszkeségét és hagyja az egészet. Egy pillanatra úgy tűnik, meggondolja magát, mert mintha az egyik fegyveréhez nyúlna, ám végül mégis elernyed karja. Nem éri meg a plusz szenvedést.
- Cöhh. – húzza fel orrát pökhendien és dülleszti ki mellkasát. Ha nem, akkor nem. Nem foglalkozik vele többé. Ha ez a shinigami nem is, majd más biztosan eladja neki a kardját. Viclyn ugyanis már elhatározta magát, hogy kell neki egy ilyen, szüksége van rá.
Némán kíséri el Illiamet az Insignisbe; nem szól semmit útjuk közben, s hagyja, hogy az esetleg kimondásra kerülő szavakat a hamarosan kezdődő eső egyszerűen elmossa. Mire visszaérnek a katedrálishoz, már mind a ketten bőrig áznak. Viclyn azonban nem akar többet a nősténnyel egy légtérben tartózkodni. Egyszerűen elirányítja őt szobájához, s út közben rivall rá valamelyik gyógyítóra, hogy mozogjanak és csináljanak valamit. Viclyn jóformán karcolásokkal megúszta, ezeket pedig ő maga is el tudja látni. Nem kellenek nekik gyógyítók. Önmaga egyedül is boldogul. Hiszen mindig is egyedül volt, s most is egyedül van, nem de bár?