Melankolikus órák vették valamelyest kezdetüket. Az edző terem felől megannyi edzés zaja csapódik fel e terem falai közé. Homályos fénybe boruló terem ez, mindössze két gyertya fénye világítja ki valamelyest. Valamint a kandalló tüzel meglehetősen nyugodt pattogásban. S a kandalló előtt található fotel elé térdel le hirtelen egy idegen, kinek arcát vöröses köpeny fedi el. Fejét mély alázattal hajtja le az öltönyben ülő vámpír előtt.
- Uram, minden készen áll az akcióhoz. Az indulásomról szeretném kérdezni Ön?
A fotelben ülő idegennek vörösen csillannak fel szemeiben, a kandallóban lobogó tűz tükörképe. Ajkai ravaszul felizzanak s kelletlenül egy aprón villantja meg hegyes szemfogait. A tűz, amely valójában a kandallóban lobog, legalább annyira az ő lelki világát is bitorolja. Ez a hír valóságosan megbűvölte az idegen és annak ura tekintetét.
- Akkor hát végre öcsém elnyeri méltó helyét. Menj Victor, és senkit se hagyj életben. Most bízok benned, újonc!
A vörös köpenyes alak ajkainak szegletén egy vércsepp bukik ki, s zúdul le az új padló szőnyegre. Lelke mélyéről feltört a célszemély irányába táplált gyűlölet. Holtan akarja látni azt a nőt, holtan, hogy bizonyíthasson urának, még mielőtt Samhain volna. Így hát, ahogyan ura fel áll, hogy gyűrűjét megcsókoltassa alattvalójával, az távozik is. Nem akar ő örök időre kárhozottként gyűrűt csókolgatni. Hamarosan, ha tervei szerint haladnak a dolgok már nem kell ezt tennie.

*Ismét éjjel. Ismét eljött hát ez a napszak. Ezúttal kimondottan vártam már, hogy az égen álló hatalmas Napkorona lehunyja végre szemét, és helyét átadja a Holdnak. Mióta Viclynnek szolgálok, nem szeretem bizonyos okokból kifolyólag a nappalt. Tisztában vagyok vele, hogy hátráltatja szemét azaz erős fény, s jobb ez így. Ilyenkor legalább gondtalanul dönthet úgy, hogy elhagyja a főhadiszállást, ha éppen dolga akad. Igazat nagyon privátban megvallva nem szeretem, ha elmegy. Ilyenkor egyrészt mindig egyedül hagynak, másrészről folyvást az állapotáért aggódom. Szó se essék arról, hogy nem bíznék meg a képességeiben, ám bármilyen sérülést összeszedhet, és nem szeretném, ha fájna neki valami. Ezért is döntöttem úgy, hogy a mai napon, míg távol van gondosan oda figyelek az előkészületekre. A fürdővizét a lehető legjobban készítem el, alapos odafigyeléssel. Precízen hajtom össze a törölközőt, és vetem be ágyát, hogy ha megérkezik, minden a legnagyobb rendben legyen. Ételt is készítek a számára, illetve kijegyzetelek néhány olyan könyvoldalnak a számát, amit feltétlenül meg kéne néznie. Sajnos feltehetőleg én már nem leszek itt, amikor ő megérkezik. De ennek ellenére sem szeretném, hogy bármiben is hiányosságot érezne.
Attól függetlenül, hogy nekem küldetésre kell mennem, még nem jelenti azt, hogy kötelességeimet nem kell ellátnom, s ezt magam is tudom. Nem szeretném, hogy a rám bízott feladat csak egy ócska kifogás legyen halasztásomra. Nem akarok visszaesni arra a szintre, hogy egy kicsit sem vagyok hasznos legalább egy valakinek a számára. Tudom, így sem leszek azon a szinten, mint a szervezet alap tagjai, de legalább, mint szolgáló megállom a helyem, és ez számít. Feladataim ellenére sem szabad elfelejtenem, hogy hol is az én helyem. Szóval csak szép lassan készítem elő a dolgokat, hogy véletlenül se felejtsek ki bármit is. Nem szeretném magamra haragítani Senger Viclynt. Félek attól a tekintetétől, amelyet Rinaaya-ra szokott mereszteni. Olyankor mindig kiráz a hideg, és legszívesebben elbújnék Nocturn mögött. Olyan könnyedén kiállja azt a tekintetet, pedig olyan gyilkos tekintet. Nem tudom megmagyarázni, hogy milyen is, de ijesztő. Erre a gondolatra véletlen le is estek egy kanalat, amit azonnal átmosok, és megnézem nem e esett bántódása. Szerencsére nem, nagyot sóhajtok. Ha kiderülne, hogy véletlen megrongáltam Viclyn egyik evőeszközét... Megrázom picit fejem, hogy a rossz előjeleket elhessegessem, és csak körbe nézek még utoljára, mielőtt távoznék. Jobb lesz, ha minél előbb felkerekedek, mert túl későn se volna éppen tanácsos elindulni. A névtelen IR tag világosan közölte, hogy nem szabad meglátniuk másoknak, amikor távozom. Nem igazán tudom, hogyan fogom végre hajtani ezt, de valahogy csak megoldom. Ám kissé bizarr, hogy még Nocturnnek sem szólhatok az esetről. Végül is nem tűnt egy mogorva alaknak, amikor üdvözölt. Sőt, egész jól elbeszélgettünk néhány történelmi dologról, amikor elárulta az egyik ereklyének a hollétét. Bár azt nem sejtem, hogy mire is kellhet neki, de talán tudok én majd segíteni neki. Segítség, mióta is várok én erre, hogy végre ténylegesen hasznos lehessek bárki számára is. Kicsit boldogabb lettem attól, hogy végre a szervezet egy tagja az én segítségemet várja egy ereklye megszerzésében. Valahogyan jó érzéssel töltött el, akkor is, ha ettől függetlenül nem is tudom, hogyan is fogom megszerezni. Nem sok tapasztalatom van a harcok irányában, de remélhetőleg nem lesz olyan nehéz.
Sietve szaladok át a szobámba, hogy tényleg senki sem láthasson meg, majd a ruhás szekrényemhez lépek, hogy tetőtől talpig feketébe öltözzek. Van egy elméletem azzal kapcsolatban, ha teljesen be tudom magamat burkolni feketébe, akkor senkinek sem fog feltűnni, hogy én közlekedtem a főbejáratom. A mellék kijárat túl kockázatos volna. Arra bizonyára Nocturn felfigyelne, elvégre is ő mutatta meg nekem még évekkel ezelőtt. Így a feketeség reményében indulok el lefelé a hatalmas lépcsőn, át a nappali csarnokon, keresztül a lejáróhoz. Megérkezve elkap a sötétség miatt egy kisebb didergés. Jobban arcomba húzom a köpenyem, hogy véletlenül se vegyenek rólam tudomást. Olyan nehéz ismét idekint lennem, ráadásul most illegálisan is vagyok itt. Remélem, vissza tudok jönni, mielőtt rá jönnének, hogy felügyelet hiányában hagytam el az Insignis Reliquia területét. Csak ebben tudok reménykedni, na meg abban is, hogy ezúttal nem kell semmiféle baljós ösvényre keverednem. A múltkori eset, ahová Nocturn vitt, félelmetes volt. Nem szeretnék újra átélni ilyesmit, ezért is kezdem el a lábaimat szedni, és a folyópart mentén szaladni. Az idegen férfi valamiféle térképet is adott nekem, s ezt kezdem el bontogatni, hogy megtudjam jó irányba, haladok e. Egy kis gyűrött pergamen az egész, mégis gondosan ügyeltem rá, hogy ne essen baja a ruhám alatt. Micsoda szerencse, hogy az éjszaka fénytelensége nem jelent számomra különösebb gondot. Ellentétben a hő látásommal, amelynek köszönhetően megannyi nyomot látok meg a lapon. Sőt, a rajzot sem tudom kivenni mind addig, míg meg nem szüntetem ezt a látásmódot. Kimondottan előnyös tud lenni, ha valaki láthatja így is az éjjelt, vagy nappalt, de valamikor pedig kimondottan hátrányos, ha többet látsz, mint kéne. Szépen megállok, hogy a Hold felé irányítsam a lapot, s megnézhessem az irányt. Oldalra billentett fejjel végül csak kibogarászom a rajzon, hogy jó irányt követek. No, meg észre sem vettem azt az "aprócska" hibámat se. Csupán csak magam elől el kell emelnem a térképet, és máris egy kertnek a kapuját pillantom meg, amelynek közepén egy hatalmas épületegyüttes áll. Csak nem megérkeztem volna?
Óvatosan merészkedem körbe, s jól oda figyelek, hogy mit is csinálok. Talán emberek is lehetnek a közelbe, csak remélni tudom, hogy egy ilyen elhagyatott helyre senki sem olyan őrült, hogy ide merészkedjen. Noha rajtam kívül, de én okkal jöttem ide. Meg nem is szeretném az életemet kockára tenni, csak jó lenne megszerezni a tárgyat, hogy végre valahára én is érjek valamit. Lehet valami nagyon jó személlyel találkoztam a könyvtárba, akinek ha teljesítek, akkor ki tudja mi lesz. Jó lenne Viclynt meglepni valamivel. Valami egyedivel, aminek úgy is örülne, hogy nem mutatja ki. Lehet nem is egy ereklyét kéne innen elvinnem? De várjunk, ha nem a kértet hozom el, akkor az már azt jelentené, hogy tolvaj vagyok nem? >.> De nekem nem szabad tolvajnak lennem, nem kaptam meg rá, az engedélyem. Sajnálom, pedig meg akartam volna lepni, de úgy néz ki, még sem tehetem. Sóhajtok egy hatalmasat, és lehajtott fejjel sétálok be, hogy felmérhessem a terepet. Csak éppen valamennyit megyek előre, s máris megpillantok a bejáratnál néhány fekvő alakot. Rögvest hátra hőkölök, és bebújok egy vastagabb törzsű fa mögé, hátha nem láttak még meg. Csak néhány percig figyelem a mozdulatlan alakokat, az éjszaka árnyában; majd a látásom okán rá kell jönnöm, hogy mind halott. Kesernyés arccal sétálok melléjük, és komoran pillantok a tárva maradt ajtóra.* ~ Vajon a gyilkos itt lehet még? ~
*Hajolok le az egyik áldozathoz, és remegő kézzel irányítom szemét lehunyásra. Vajon mennyit élhetett, és milyen élete lehetett? Talán ártott, és ezért ölték volna meg, vagy esetleg valami más oka lehetett? A belém nyilaló kis félelmek hatására néhány kérdés felötlődik bennem, aztán abban a pillanatban, hogy fel állok rossz érzés lesz rajtam úrrá. Mi van, ha más is eljött már az ereklyéért? Elsápadok erre a gondolatra. Én nem akarom az első magánküldetésemet elbukni! Végre megkértek valamire, teljesítenem kell. Teljesíteni akarok, hogy meg tudjam lepni majd Viclynt valamivel. Persze majd azt kell hazudnom, hogy valaki más is volt velem. Nem volna jó megtudnia másnak gondolom, hogy egyedül mentem el bárhová is. Nekem nem szabadna, de ez állt a megbízásban. Azért, hogy hasznos lehessek, muszáj volt kockáztatnom. Egy kisebb, de számomra mégis hallható zajt vélek felfedezni a benti sötétségből. Akaratlanul is hátra lépek egyet, s ökölbe szorítom kezem.* ~ Tovább kell menned! Örök életedre csak félni fogsz? Nem, meg tudom csinálni.. azt hiszem.~ *Igyekszem önmagamat biztatóan cselekedetre sarkallni. Hatalmas sóhajtással befutok a kastélyba és rögtön háttal, a legnagyobb csendben húzom meg magam a falnál. Vörösen izzó szemeim egy emberi külsejű alakot pillantanak meg. Bebújok az egyik oszlop mögé.* - Te ölted meg az őröket? Ki vagy te? *Teszem fel számára kérdésemet, bár cseppet sem határozottan. Bár lehetnék ilyenkor olyan, mint Viclyn. Ő olyan magabiztosan tudja venni az akadályokat. Én még az illető elé sem merek állni jelen pillanatban.*

Árnyak közt megbújva várta, hogy eljöjjön a megfelelő alkalom. Az emeleten megbújva figyelte a párost, ahogyan öntudatlanul teszik be lábukat a "gonosz" házába. Ajkai közt előbújt hegyes szemfogai. Ez az éjjel Victor estje lesz. Eljött az ideje, hogy lemészárolhasson két útban lévőt. Bár a shinigami nem sokban volt számára torlasz tényező. De miért is hagyná életben majd az egyetlen szemtanút? Zsebéből húzta elő óráját, s sárgás szemekkel pillantott,az alig valamicskét mutató órára. Lelkét az elképzelt vér megborzongatta. Talán ez az agyi képzet nem hagyta leginkább nyugton. Hogyan fog ő ma ezen az éjjelen végezni a betolakodókkal? Milyen eszközöket használ majd fel terve véghez vitelében? Kilép az oszlop takarásából, s óráját beletartja a Hold fényébe, hogy ezüstös csillanását lentről is megláthassák. Csak egy gyémántszerű villanás, és a kastély ablaki bezáródnak, végül pedig az ajtó is elemi erővel csapódik be. Félhomály uralkodik a sötétlő teremben, még félelmetesebb hatást keltve ezzel. Mi volt ez az egész? De Victor nem válaszol mind ezekre a kérdésekre. Hagyja, hogy ketten megpróbálják felfedezni rejtélyét. Az egyik folyosónak az ajtaja tárul ki a következő pillanatban. Szinte egy egész portömeget csap ki magából eme mozdulatra, jelezvén, hogy régen vagy talán soha sem nyitották még fel. De vajon hová vezethet? Egy kellemes dallam árassza el a terepet. Fülnek szinte bódító hatású lehet. Victor, milyen órát tartasz te voltaképpen kezeidben?

*Betévedtem hát az éjjeli kastélyba, hogy megtalálhassam a feladatom célját. De őröket holtan látva kissé megijedtem attól, hogy mi van akkor, ha a tettes már megszerezte előttem? Valamit tennem kell az ügy érdekében, ha nem akarok szégyenbe maradni a cél érdekében. Muszáj lesz vissza szereznem abban az esetben, hogy ha esetlegesen elvitték volna ezt a tetthelyről. Megannyi kérdések kálváriára zúdul rám eme pillanatban, s menedékemet mindössze egy oszlop védelmében lelem. Szeretném, hogy ha bátran tudnék a dolgok élére állni. Talán ez az egyetlen lehetőségem, hogy bizonyítsak. Ha ez a hajó elmegy, tán több lehetőségem sem lesz már. Az idegen pedig nem volt oly' kegyes, hogy megmondja voltaképpen mit is kéne keresnem azért, hogy sikeres lehessek. Gondolom, azt szerette volna, ha magam jövök rá erre a létfontosságú kérdésre. Miért is jöttem én erre a helyszínre? Már nem is vagyok abban oly' biztos, hogy a puszta ereklye felkutatásának érdekében jöttem. Persze ezt is számon tartom, de van valami, ami nyugtalanít. Mit követhettek el a kint meghalt egyének? Rá támadtak esetleg valakire, és ezért történt az egész? Számomra egyre jobban zavaróbbak a tényezők, s egyre jobban nem tudok saját gondolataimban sem düllőre jutni.
S egy oszlop mögött meghúzva igyekszem jelenlétemet a lehető legjobban elrejteni. Ha az itt lévő volt a tettes, akkor jobb lesz, ha vigyázok. Noha, az éjszaka sötétségében, megannyi veszélynek kitéve, még mindig én indulok némi előnnyel, feltéve, ha az itt lévő nem lát a sötétben, és nem tud nesztelenül járni. De ezek az előnyeim nem is jutnak eszembe ebben a pillanatban. Csak is azzal tudok törődni, hogy mi tévő is legyek. Én csak egy egyszerű ereklyéért jöttem, gondolom, s máris belekeveredtem egy olyan ügybe, amelyhez semmi közöm. Nem szeretnék áldozattá válni. Nekem a halálhoz túlontúl sok elintézni valóm van. Meg kell próbálnom vigyázni Viclynre, és vigyázni a szervezet sebesültjeire. Meg kell találnom azt is, hogy ki voltam egy koron. Csak is azért, hogy majd azon a napon, ha mindenre emlékszek újra Viclyn szemeibe nézhessek. Tudni akarom, hogy akkor is ugyanúgy vélekednék a világról, vagy csak komoran pillantanék a jelenbe. Tudnom kell, hogy torz voltam e egy koron, vagy fényes tollú főnix madár. Szerencsét kívánok, szerencsét ahhoz, hogy túléljem ezt a borzadalmat. Ha nem is nyugodt léptekkel, de haza kéne mennem. Legalább azért, hogy még egyszer rá nézhessek, mi előtt végleg távozom. De miket is gondolok én. Nem kell egyből a halálon járnia a fejemnek. Sokkal inkább azon kéne járnia, hogy ki találjam, ki lehet a mocorgás tulajdonosa, és miért jött ide. "Rövid" válaszadására hátamat még jobban az oszlopnak szegezem. Nyugodtan hangoztak szavai s nevét is milyen könnyen elárulta. Miért ilyen óvatlan velem szemben? Lehetséges, hogy hazudik, és valójában rejtekemből azért szeretne előhívni, hogy megölhessem. Ki ráz a hideg, ezen gondolatokra. Túl sokat gondolkodom, de nem is tehetek nagyon mást. Ijesztő, ez az egész eset, s nem nagyon tudom, hogyan is reagálhatnék erre. Feltehetőleg már kitalálta a rejtekem, de ha nem válaszolok, esetlegesen el is bizonytalanodhat, és akkor pedig, ha ő a gyilkos még nem fog megtámadni. Legalább is ebben az egyben hihetek. Hit, milyen könnyedén játszom per pillanat ezzel, mikor súlyos jelentést hordoz maga mögött. Tudom nagyon jól, hogy ez tesz engem ehhez a világhoz igen vakká, de nem tehetek róla. Nem tudok a dolgokhoz máshogyan viszonyulni. Csak reménykedni merek abban, hogy ami rossz, az valójában jó. Ennek megfordítottjával nem igen szeretnék találkozni, csalódottá tenne, s megtörté. Megtörtség, magány, szomorúság... Ezek azok a dolgok, amiken nem szeretnék még egyszer részt venni. Tudnom kell jelenlegi helyzetem, és azt is meddig mehetek el. Csak meg kell próbálnom megvédenem magamat, s pozitív irányokba terelni ezeket, a dolgokat. Csak nem lehet olyan nehéz, mint gondolnám. Ameddig nem próbálom ki, addig nem is tudhatom, hogy mire is vagyok valójában képes. Ám félek attól, hogy elnyom a lét, a sík, s a gazság. De lépnem kell, csak egyetlen egy lépés, s néhány nyugodtnak tűnő szó. Erre én is képes lehetek. Csak egyetlen egy lépés árán lehetőségem lehet megtudni ezen események folyását. Megteszem ezt a nesztelen lépést, de a szemközti falon egy ezüstös csillanást pillantok meg. Penge? Kard? Ajkaimhoz kapom kezem riadtan, s úgy pillantok annak irányába, mintha halálom előtti pillanat zúdult volna rám hirtelen. Aztán ablakok csapódásának erőteljes hangzása veri fel adrenalin szintemet. Száznyolcvan fokos fordulatot megtéve kezdek el futni ki tudja milyen irányba. Szívem az egeket érve dobban meg, s sikítok fel, amint egy olyan ablak mellett futok el, amely éppen készül becsapódni. Engedjenek ki, én nem akartam semmi rossza tenni. Én csak egy buta ereklyéért jöttem a segítségem elismeréséért. S most, hogy rosszkor voltam rossz helyen egy ilyen szörnyűségen kell részt vennem. Önön botorságom okán azt sem veszem észre, hogy az ajtó becsapódásának pillanatában az előbb felszólaló alakba futok bele. Csak a fejem koppanását a vállán érzem meg, s erre már felsikítva ugrok hátra valami nagyon gyenge védekező állásban.
Szapora légzésen közli a velem szemben állóval, hogy lehető legjobban sikerült megijednem a történtektől. Arcomat bár még mindig a sötét lepel fedi, annyit ez alól látok, hogy megállapíthassam lényének lényegét. Egy emberrel futottam volna össze? De az oldalán lévő kard ismét elárulja, hogy több vala ő, mint egyszerű halandó. Nyelek egyet.* - Kojiro-sama? *Éppen olyan bizonytalankodva kérdezem meg nevét, hogy biztos lehessek ő volt e itt az előbb. Micsoda név ez, érdekes a hangzása, s ha a velem szemben álló is ő volna, akkor maga az illető is. Ki merészkedne ilyen órákban egy ilyen ódon kastély termébe? Eléggé megszokott dolog, hogy én vagyok ilyen balga, de hogy egy ember ezt megtegye? Számomra teljesen szokatlan. Nem tudok úgy tekinteni rájuk, hogy buták lennének. Felépítették valahogyan ezt a világot nem? Mégis csak ők építették fel, még akkor is, hogy ha éppen eléggé ijesztő is egyben a maga páratlan szépségével.* - Ha maga a gyilkos, akkor nem szabad elárulnom a nevemet Kojiro-sama! *Illetlenül kezdem el bizonygatni neki álláspontomat. Meglátszik, hogy nem túlzottan vagyok a taktika mestere. Tudatlanságom elfedésére oda sem figyelek. Egyre viszont már megtanítottak a szervezetben, akkor is, ha teljes mértékben ezt nem tudom át venni: Az emberekben sosem szabad megbízni. Nem tudom, hogy egész pontosan hogyan is értették, de igyekszem én ennek betartásával. Megkísérlek egyetlen egy lépést előre tenni. Erre való pillanatválasztásom viszont meglehetősen rossz. Egy ajtó csapódik ki az egyik szabadra tárt folyosón. Ezt is csak onnan tudom, hogy reflexszerűen emelem arra tekintetem, hogy érzékeljem az esetet. Vörös pillantásomon keresztül abban a furcsa jelenségben van részem, hogy semmilyen hő képet nem látok meg azon az ajtón. Érdekeltségemet annyira felkelti ez a látvány, hogy lábaim önkénytelenül lépnek egymás után, s oldalra billentett fejjel vonz magához az ajtó.* - Miféle hely ez? *Suttogom, de nem mennek ám a dolgok ily' könnyen. Azért eszembe jut, hogy van itt más is rajtam kívül.* - Biztos nem te vagy a gyilkos Kojiro- sama? *Noha arra számítanék, hogy ő, de talán annyira nem is lehet rossz, ha eddig nem bántott. Egy kellemes zene hang csapódik ki a feneketlen sötétnek tűnő helység irányából. Szinte bódítóan nyugtató hatású lehetne, ha füleim nem félnének éppen eléggé ettől. Félre állok, s kérdőn pillantok az emberre.* - Ön biztos erősebb nálam. Kérem, előre menne? *Sütöm le tekintetem kicsit félénken. Amúgy, biztos, hogy nekem kéne döntenem arról, hogy mit is kell tenni egy ilyen esetben?*

*Félelem járja körbe ezt a helyet. Homály fedi a tudatot, amely megmondhatná, hogy mi végre is történnek ezek a dolgok. A józan ész megszűnik létezni, és helyébe egy adrenalintól túlfűtött állapot veszi át a helyét. Félelem szennyezi a szívet, s ádázul sújtja a lépteket, melyeket mindketten megteszünk. Félelmetes borzongás kezd rajtam úrrá lenni. Nem is tudom mikor volt legutoljára ilyenben részem. Valójában talán nem is volt, hiszen nem sokat voltam eddig távol a szervezettől. S most félek, minden porcikámba belé nyilall a félelem legmagasabb szikrái. Mivel érdemelhették ki? S miért zárt be engem, vagy minket ez a kastély? Bár szavai nyugalmasan hangoznak fel, én mégis összerezzenek hangfekvésére. Nem tudok feléje oly' nyugodtan pillantani, mint ő, felém teszi. Vajon látja- e, hogy hogyan nézek is ki valójában? Ha tudná, biztosan nem tekintene így rám. Komoran pillantok magam elé, amint ez az érzés eszembe jut. Fátyol alá kell rejtenem valómat, hogy ne féljenek tőlem. Majdnem ugyanaz az érzés, mint hogy nem emlékszem múltamra. Csak a múlt, éppen előlem, rejtegeti önmagát. Lehetséges, hogy éppen azért, hogy ne féljek tőle? Bonyolult, és ennek felderítése meghaladja parányi képességeimet. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy kiderítsem, segítséget pedig nem merek kérni. Ahogyan most se tudom eldönteni, hogy egyszerűen féljek, vagy valóságosan rettegjek. Én nem akarok meghalni. Én még élni akarok, hogy Viclynnek továbbra is tudjam biztosítani azt a luxust, amit igazán megérdemel. Bár itt lenne, akkor nem félnék ennyire. Akkor talán nem csak a rosszat látnám ebben az esetben, hanem a sötétségben felderülő hő spektrumokat szivárványoknak látnám. Nyugtató volna, de hiánya okán erre még csak gondolni sem tudok.* -Kojiro? *Félénken bár, de érdeklődőn kérdezem vissza nevét, hogy megbizonyosodjak annak helyes megjegyzéséről. Nem szeretném olyan névvel ellátni, amelynek esetlegesen nem örülne. Illetlenség valakit úgy nevezni, ahogyan valójában nem is hívják. No, meg talán kis szerencsével, ha rendes nevén szólítom, talán nem öl meg. Bizonytalanul lépek egyet, mert nem tudom, hogy szabad e egyáltalán lépnem. Elharapom ajkaim szegletét az elém tárt eszmefuttatásra. Jobban belegondolva teljesen igaza van. Milyen ostoba is vagyok, előbb is gondolhattam volna erre. Csak hogy a félelem elzárta az utat a józan ítélőképességem felé. Balga vagyok, hozzá szokhattam volna már. Vörös szemeimmel bocsánatkérően pillantok felé. Nem tudom, mennyire lát a sötétben, de talán érzékelni tudja, hogy mennyire sajnálom a feltételezést is, hogy gyilkosnak neveztem. Remélem, megbocsátja nekem ezt a botlásomat, és nem haragszik meg rám végleg. Csak remélni tudom, hogy nem bántottam meg kérdésemmel. Nem csodálkoznék, ha úgy döntene, hogy szavaimat megtorolná egy penge általi sebzéssel. Az oldalán lévő fegyver eléggé veszélyesnek tűnik, ahogyan letekintek rá. Furcsa kisugárzására fel is figyelek, mintha nem átlagos kard volna. Habár ilyet nekem nem szabadna feltételeznem róla, hiszen nem is értek az ilyenekhez. S ha Viclyn ezt megtudná, hogy kardokról gyártok hamis nézeteket, azt hiszem, örökre magamra haragítanám.
Megpróbálom elemelni tekintetem a kardjáról. Kicsit feszélyez a kard jelenléte. Hiszen ezzel bármikor lecsaphat rám, és én még csak bocsánatot sem tudok kérni, hogy útban voltam neki. Erősnek tűnik, legalább is ha kardot hord magánál biztosan az lehet. Csak úgy nem hordanak az emberek maguknál ilyen fegyvereket. Vajon ő is annyi veszélyen túl van már, mint az Insignis Reliquia tagjai? Vajon ő is megismerte már azokat az ádáz sújtásokat, amelyek komorrá, és boldogtalanná teszik az egyéneket? Ha karddal jár biztosan így volt. Biztosan ezért jár karddal csak is ez lehet a magyarázat. Vagy inkább próbálok abban hinni, hogy nem engem akar megölni. Kicsit reszketve fonom össze magam előtt karjaimat, és oldalra billentett fejjel hallgatom a kastélyról szóló történetet. De furcsa, a kastélynak éppen olyan neve van, mint az előttem állónak. Már szinte azon járnak ajkaim, hogy mikor ér a végére, hogy kérdezhessek. Noha, tán nem fogja értékelni túl buzgóságomat, de mindig is szerettem, ha történeteket mesélnek nekem. Annyira, hogy teljesen ki tudok szakadni ebből a félelmi körből, és csak arra tudok gondolni, hogy ez a történet roppantul izgalmas lehet.*
- Ne haragudj, hogy megkérdezem, de ki volt az a Oda Nobunaga? Rólad nevezték el a kastélyt? *Pillantok rá érdeklődve. Talán nem zavarja, hogy rá kérdezek. Buta dolog, de én tényleg nem tudom, hogy kiről beszél. Viszont azt nem tudom megállni, hogy ne tekintsek körbe a helyen, amint felelevenítem gondolatban, hogy több, mint négyszáz éves kastélyról beszélünk. Ahhoz képest tényleg nagyon szép. Legalább is az alapján, amit a hőképek gyanánt lefest. A színek vonulatai gyanánt tudom csak megállapítani a szegleteket, meg úgy összerakni a képet, hogy világosban körülbelül hogyan is nézhet ki. Annyira elkalandozok, hogy hiába hallom a bizonygatását afelől, hogy nem ő a gyilkos a tekintetem éppen elhalad mellőle. Csak akkor pillantok rá, amikor már kardját tartja felém. Erre pedig félőn ugrok hátra azonnal, hátamat beverve az ajtóba. Fájdalmasan szisszenek fel.* - Én..én nem láttam. Kérlek, ne bánts! Nem akartalak gyilkosnak nevezni. *Sütöm le tekintetemet, majd a növekvő hallgatagság miatt kissé megnyugszom, és előre lépek. Nyugalom, nos egy ilyen helyen egyáltalán nem lehet teljes mértékben megnyugodni. Csak úgy lehet tenni, mintha nyugodtak lennénk. Vagy is nekem ezt tanította Nocturn. Természetesen ez az én képességeimet meghaladta, de az elméletet végül is megtanultam. Ennek ellenére a rengeteg taníttatás miatt igyekszem kamatoztatni, és hasznára válni a szervezetnek kisebb sikerrel. S pontosan ezért is jöttem ide, hátha most tehetek valami olyasmit, amitől kaphatok egy kis "köszönömöt". Olyan rég hallottam már ezt a szót.. Viszont a jelenlegi helyzetet nézve nem lennék meglepődve, ha már most elbuktam volna a dolgot. Hasznavehetetlen vagyok. Lesütöm tekintetemet, s bólintok egyet Kurodának, valamiféle köszönetképpen, hogy előre megy. *
- Te ismered ezt a helyet? *Egyre jobban letaglóz a zene hallgatása. Az én füleimnek a lágy, és bódító dallam inkább hat félelmetesnek, mintsem nyugtatónak. Annyira fülbemászó, hogy inkább megijeszt. Nem maradok le Kurodától, mert ez volt a kérése. De most úgy belekapaszkodnék, hátha kicsit meg tudok nyugodni, és hasznosabb is tudok lenni a számára. Viszont nem igazán megy. Ő nem az a személy, akinek jelenléte meg tudna teljesen nyugtatni. Persze ez nem az ő hibája, hanem az én aberráltságom egy formája, hogy csak egyetlen egy személy jelenléte tud teljes mértékben megnyugtatni. Fogjuk rá, hogy ez jó dolog, de szerintem azért még sem. Ki tudja mennyi illetőt bántottam már meg azzal, hogy féltem mellette, esetlegesen mögötte járni. S itt szó sincs arról, hogy azt hinném Kuroda a gyilkos. Biztosan erősebb nálam, és biztosan meg tudja magát védeni, de nekem csak egy fajta erő tudja megidézni biztonságom. Megint sóhajtok egy súlyosat, míg Kuroda hátát bámulom. Minő meggondolatlanság. A lábaim elé sem néztem, csak a hátának hő képét követtem mind ez idáig. Felkapom fejem, amint tudatja velem, hogy baj van a szemével. Lehetséges, hogy felcsillant volna a szerencse?* - Egyel, rendelkezel? Megsérültél? *Kérdezek rá aggódón. S tekintetemet talán először emelem fel szem magasságában. Abban a furcsa dologban lesz ekkor részem, hogy az egyik szeme helyéről, még hátulról nézve is furcsa színek leledznek. Ilyet soha életemben nem láttam. (Már amennyire emlékszem az eddigi életemre.) Valóságosan hátra riaszt a képe, s hátra lépek egyet, ám "bámulatos" képességeimnek köszönhetően sikeresen hanyatt vágódom valamiben. Ekkor lecsúszik fejemről a csuklyám, és ebben a homályban, vagy éppen teljes sötétségben lévő teremben, teljesen láthatóvá válik arcom. Ijedten pillantok Kurodára, mivel nem tudhatom egész pontosan mennyit lát, és ha lát is, hogy mit fog rám reagálni. Fehér hajszálaimat gondolom teljes mértékben tudja észlelni, de hogy a többiből mennyit észlel... Butaságokat gondolok, biztosan látja az arcomat is, és már is sikerült mindent elrontanom. Rögvest fölkelek, hogy legalább ezzel enyhíthessem látványomat, s vissza is húzom csuklyámat.* - Elnézést kérek, csak a szemed.. Ilyet sosem láttam még.. *Felelem kelletlenül, és megbánón. Nem kellett volna ennek sem nyílt szavakat adnom, jobb lett volna tán, ha nem vagyok olyan bátor, hogy rá nézzek. Akkor gondot sem okoztam volna, és őt sem bántom meg.
S tovahaladva néhány méter után megjelennek eme teremnek veszedelmei. Ha eddig nem voltam éppen eléggé megijedve, akkor most majd ez teljesen felfokozza ijedtségemet. A zene egy kaparászásra vált, melytől sokkot kapva szorítom össze ujjaimat, hogy ha másban nem is, ön magamba talán bele tudjak kapaszkodni. Gyenge vigasz, de nincs itt más, akire úgy tudnék támaszkodni, hogy meg tudjak nyugodni. Egy érintést érzek hátamon, és hajamat felemeli valami. Erre véletlenségből neki megyek Kurodának.* - Bocsánat! *De hiába is pillantok körbe, egyelőre nem sokat érzékelek abból, ami körbe vesz minket. Mindössze csak annyit tudok mondani neki, hogy egyenesen előre, hiszen valóban nem látok se folyosó végét, se kanyarulatot. Olyan, mintha egy végtelen hosszú termen haladnánk végig. Csak, hogy ennek a teremnek a teljes berendezése is meglehetősen hiányos. Félelmetes ez a hely! Olyan groteszk világot vázol fel szemeim előtt, amitől olyan sokkos állapotba kerülök, hogy félő, egyetlen egy érintésre is képes lennék elájulni ilyen helyzetben. Ki könnyező szemekkel szólítgatom magamban Viclynt. Rá kell gondolnom, csak ő adhat erőt nekem egy ilyen helyzetben. Miért kell ilyeneket átélnünk? Ez egyszerűen rémisztő. Nem tudom, hogy merre felé is kapaszkodjak, hogy mit tegyek azért, hogy ne tehet, hanem haszon legyek kettőnk számára. Nem tudok úgy elhaladni a sikítások, és húscafatok mellett, hogy ne gondoljak a halálra. De ez a halál nem olyan, mint amilyenre klasszikus értelemben gondolni lehetne. Ez sokkal kínzóbb, és nehezebb, mint az átlagos. Bár az átlagosról sem tudom, hogy milyen.* - Az ajtó! *Szinte remegve mondom Kurodának, hogy az ajtó.. Noha ő is biztosan látja. Ebben a helyzetben pedig engemet a fény, és ez a látvány.. Leírhatatlan.* - Nee! *Sikítok fel, amint átérünk a következő terembe, ahol halott test hull elénk. Sikításom közben még Kurodát is hátra rántom, hogy ne hogy rá hulljon az a test véletlenül. Eltakarom kezemet, és szakadatlan sírásba kezdek. Ostoba vagyok, de félek, nagyon félek. Nem bírom ezt a közeget, nem bírok megnyugodni, és nem bírom feldolgozni a látottakat. Lelkemet mardossa a megannyi borzadalom, és robbantja össze szívemet percről- percre. Csak egy pillanatra nézek fel, de ekkor is mit pillantok meg? Vérző hát, és a kezemen lévő vér.* - Én...én..nem akartam. Én nem.. a hátad.. sajnálom.. én nem... *Zilált sírásban kezdek el hátrálni, s bármit is tegyen, ez nekem túl sok. Túl sok ez a kín, ez a szenvedés, és ez a sikítás, amely őrült kínok közé kezdi lelkemet sodorni. Ki kerülöm társamat, és rohanni kezdek. Nem számít hová, nem számít mi végre, csak jussak ki innen. Könyörgöm, csak jussak ki innen!*

*Megrémiszt, mi itt feltárul szemeim előtt. Lesz e valaha innen ki út? Teljesíteni fogom, eme rám kiszabott küldetést, vagy a sötétség végleg el fog nyelni? Nem tudom, már semmiben sem vagyok oly' biztos, mint ezekben a rémségekben. Mégis mi vezetett el idáig...Ki tud ily' gonoszságokat művelni csak azért, hogy fogságban tarthasson? Roppantson szét; miért nem roppant már szét? Miért nem nyel el, és emészt fel? Lelkem összes rétegei azt kívánják, hogy vége legyen ezeknek a borzalmaknak. Reszketek, s valóságos félelmet érzek a történtekre irányulóan. Nem tudom, mi várhat még, csak azt tudom, hogy én ehhez gyenge vagyok. Nem tudom, hogy társam hogyan viszonyulhat ezekhez, de bizonyára sokkal erősebb, mint én magam. Kissé ostobának is érzem magam, hogy össze- vissza, rémüldözök az eseményeken, de nem tehetek róla. Én nem tudom azt megszokni, hogy hullákat látok minden felé. Bár gyógyító vagyok, de számomra sosem volt természetes az ilyesmi. Nem volt meg bennem soha az a bátorság, ami hozzá segített volna ahhoz, hogy biztonsággal járjam az utamat. Félek a környezetemtől, és tudom, hogy csupán egy személy mellett érezhetem magam teljes biztonságban. Viszont, eme személy most nincsen itt, így meg kell próbálnom a magam lábán megállni. Kuroda-sant nem szeretném azzal terhelni, hogy hátráltatom. Bocsánatkérőn pillantok rá, mihelyst sikerül újra két lábra helyeznem magamat. Nem tudom, hogy mit kellene felelnem arra, hogy megköszöni az ellátást, így csupán bólintok egyet. Tényleg sajnálom, mert nem tudom, hogy most ez jót jelent, vagy sem. Nocturn még nem egészen tanította meg nekem, hogy egyes esetekben hogyan, kell viselkednem. Azt mondta nekem, hogy vannak dolgok, amiket magamnak kell megtapasztalnom, és hogy ezeket nem lehet csak úgy megtanítani. Én nem kételkedem benne, biztosan tapasztaltabb már nálam. Viclyntől nem merek tanácsot kérni, mert félek attól, hogy már az első kiejtett betűnél elrontanám. E helyett tán ha hallgatok, az a legbölcsebb megoldás. Érdeklődve kémlelem társamat, hogy szemeimmel megpróbáljam kitudakolni, hogy végül is hogyan vannak a sérülései. Sajnos nem engedte meg nekem, hogy mágiával gyógyítsam meg, így csupán bekötöztem minden tudásommal, ahogyan kérte. Nekem nem szabad eltérnem mindattól, amit megengednek nekem, mert azzal csak magamra haragítanám környezetem. Most a fő az, hogy ha haszonnal nem is járok, hátráltatni ne is hátráltassak. Valami füstölgő tárgyat vesz elő, amit a szájába tesz. >.> Ettől kissé megijedek, és kiverem a szájából ezt, ami lehet, hogy úgy fog tűnni a megnevezésemért kapta pedig, nem azért, hanem teljesen másért.*
- Nem..nem szabad..egészségtelen. *Aggódva pillantok rá. Nem szabad ilyesmikkel ártani a szervezetének. Vagy lehet, hogy elvetettem volna asúlykot, amiért próbáltam beleszólni abba, hogy mit tegyen? Már késő bánat, hiszen megtettem, s hátrébb is lépek komoran a padlót bámulva. Minden csupa vér egyszerűen, ettől nem tudok rendesen gondolkodni. Folyton attól félek, hogy ezek a vércseppek összesűrűsödnek valami démoni alakká, s megölnek. Kiráz a hideg, ha erre kell gondolnom. Egyszerűen nem tudok megnyugodni egy ilyen helyzetben, s ettől igazán szánalmasan érzem magamat. Félénken bólintok egyet az észrevételére, s kérlelőn pillantok rá. Hogyan is dönthetnék én? Én nem vagyok alkalmas arra, hogy ilyen létfontosságú kérdésekben dönthessek, nem? Lepillantok kezeimre, de ekkor kis híján hanyatt esek a rémülettől.* - Elnézést..kaphatnék...*Félelemtől beszélni sem tudok, így inkább beszéd helyett elmutogatom, félénken, hogy a kezemre szeretnék egy kis ruhadarabot kérni. Ha megengedi, akkor csak tényleg annyit szerzek róla magamnak, amennyivel betudom a kezeimet kötözni. Csak most vettem észre, hogy csupa seb mindkét kezem, de magamnak ezeket nem tudom begyógyítani még. Nem vagyok akkora nagy gyógyító, hogy erre képes legyek. Másnak bármikor eltudom látni a sérüléseit, de a sajátom az más dolog. Ha magamat próbálom gyógyítani gyakran eltúlzom, és csak nagyobb kárt okozok, mint gyógyítást. Éppen ezért már próbálkozni sem merek ezzel, inkább bekötözöm a kezeimet, ha Kuroda-san megengedi. Nem is tarthat sokáig, sietek, hogy ne hátráltassam a szerencsétlenkedésemben. Ezután megszeppenve nézem őt kérdésére. Vagy is..mire válaszolnék neki mindig újat tesz fel, ettől még jobban belém folytja a szót.*
- Sétáltam..és..ami..nem..nem..a szeme...csupán.... *Ostoba dadogásba kezdek ennyi kérdésre. Restellem, de az eseményen fejében nem tudtam megjegyezni a pontos kérdéseket. Azt se tudom jelen esetben, hogy hogyan, és mit szabad ezekre válaszolnom. Vajon elmondhatom-e neki, hogy miért is vagyok itt tulajdonképpen? Még ez a belső kérdés sem jut eszembe, de igyekszem magam összeszedni, hogy válaszolni tudjak. Nem illendő csak úgy megválaszolatlanul hagyni a kérdéseket nem? Még védekezőn is feltettem a kezemet. Fogalmam sincs igazából már, hogy mitől félek jobban. A sok vértől, vagy a szeme helyén lévő furcsa tárgytól? Egy biztos, a pillanat, mikor valaki a nevemen szólít, akkorát esek a félelemtől, hogy majdnem beverem a fejemet. Fájdalmasan szisszenek fel elsőre. Ennél inkább, annál jobban meg is ijedek Viclyn látványára. Viclyn, itt? Viclyn nem szabad ide jönnöd, bajba fogsz esni. Már, mint...Viclyn itt? Hosszasan pislogok rá érthetetlenül. Nem számítottam arra, hogy itt lesz. Ijedten meredek Kurodára is. Fogalmam sincs, hogy most mit gondoljak, de arcomon az előbbiekhez képest némi nyugalom íródhat le rémültségem ellenére is. Megérkezett az, aki mellett biztonságban érezhetném magam, feltéve, ha nem látnám azt a tűzt a tekintetében, ami egyenesen belém ivódik. Az a harag, amivel ő hozzá, majd hozzám szól egyszerűen, letaglóz. Sokáig moccani sem merek, mert attól félek, hogy rosszul tenném, ami miatt még jobban magamra haragítanám.
A végtelenségig nem lehet ezt folytatni, hatalmas levegőt veszek, hogy ezt követően fel álljak. Pontosan kettejük közé állok be, de fogalmam sincs, hogy melyikükre helyezzem a tekintetemet. Bocsánatkérően pillantok Kurodára, maiért nem mondtam el neki a nevemet, bár ezt gondolom nem tudhatja vagy mi. Mindenesetre félénken fordulok Viclynhez.* - Viclyn..nem tudod, hogy szelídíthető e egy szilmarin? *Pillantok az ajtó felé, bár csak kinyílna. Mondjuk, ha Viclyn felfeszítené, tutira kinyílni nem? Én ebben nem akarok döntőszerepű lenni. Félő, hogy mindent elrontanék, ha megpróbálnám át venni ezt a szerepet. Teszek egy lépést előre, de majdnem megbotlok az egyik hulla kezében. Rémülten pillantok rá, ám az éjszakában valami fel fénylik. A kezénél valami fénylő tárgyat pillantok meg melyre, elharapom ajkaim szegletét.* - Egy...kulcs... *Hozzá sem merek nyúlni. Inkább beszaladok Viclyn mögé, mert az a lehető legbiztonságosabb hely szerintem. Viclyn erős meg minden, és meg is nyugtat. Aligha volna jobb hely, mint a háta mögött nem?* - Fáj? *Mutatok a szememre, s egyértelműen Kuroda felé intézem egészen halkan a kérdésemet. Még mindig nem békéltem meg azzal a mű szemmel *

*Viclyn jelenléte csak megerősítette bennem a tudatot, hogy esetlegesen tényleg lehet kiút ebből a pokolból. Oly' sötét még mindig minden. Olyan elátkozottnak tűnik ez a hely, mely fokozatosan fertőzi az elmémet. A falakból áradó vér illata örökösen kínozza elmémet. Lelkem nem nyugodhat ezen a kaotikusan mély helyen. A hullák borzalmas jelenléte nem hagy nyugodni. Még midig úgy érzem, hogy ami itt történt, akár nekem is szólhatna. Akár engem is gyűlölhetnek annyira, hogy ezt tegyék mindazért, mert mertem lábamat betenni egy ilyen helyre. Ezt kellett tennem, érzem, hogy ezt. De megérte azért, hogy ezek a lelkek szívszorongató halálukat leljék? Komoran pillantok fel társaimra, elsődlegesen Viclynre. Bocsánatkérőn pillantok rá, bár tudom, hogy ez mit sem ér. Nem fog nekem megbocsátani, amit meg is értek. Igyekszem magam összeszedni. Tulajdonképpen ez kéne ahhoz, hogy hasznossá tudjam magam tenni. Eléggé reszketve hajolok le az élettelen testhez, hogy a kulcsot kivehessem a kezéből. Szemeim valóságosan bekönnyeznek az hideg érintésére. Miért kell nekem egy holttesthez hozzáérnem? Ez annyira...szomorú.
Persze megpróbálok igyekezni, hogy Senger Viclynt, és Kurodát ne tartsam fel menetelében. Óvatosan illesztgetem le a tárgyról az idegen ujját, majd egy gyors, s felettébb reszkető mozdulattal lefejtem róla. nem szeretném megsérteni a halott testét, de nagyon ijesztő ilyen közel lenni hozzá. Szerencsére a többiek elég bátrak ahhoz, hogy egész jól elsétáljanak mellette. Bizonyára, csupán én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy félek tőle. Sajnos ő már nem mozdul meg, bennem pedig, nincsen meg azaz erő, hogy újra megmozdítsam. Úgy értve, hogy nem tudom feltámasztani. Komoran kémlelem még végig, s majd fel állok.* - Nos..én...nem tudom, mi lehet az.. *Mily meglepő válasszal állok elő. Gyakorlatilag hozzá is lehetne szokni, hogy én az ilyenekről nem tudok semmit. Még csak olvasni sem olvastam róla. Valószínűleg, mikor visszamegyek - ha visszamegyek - a főhadiszállásra, az első dolgom lesz, hogy megnézzem a jelentését. Nem szeretnék tudatlan maradni ebben az esetben. Lehet, hogy legközelebb is találkozok ezzel a kérdéssel, akkor pedig szeretnék hasznos lenni a többiek számára. Ezzel az elhatározással félénken lépek előre Viclyn utasítására. Kétszer is pislognom kell, mire a hő látásomat használatba tudom venni az ajtó kulcslyukának felfedezésére. Zavarosak a gondolataim. Érzem, hogy most már biztonságban lehetek, de zavarban érzem magam. Megint Viclynre, és egy emberszerű férfira kell hagyatkoznom. Haszontalannak érzem magam, amiért nem lehetek a segítségükre. Talán, ha megtudnék birkózni a bennem tengő félelemmel, menne. Menne, csak éppen meddig? Megrázom a fejemet, s erőszakosan illesztem kezemmel a kulcsot a zárba. Elsőre nem is sikerül elmozdítanom, segítségkérőn pillantok Kuroda felé.
A nem reagálása gyanánt merem feltételezni, hogy nem szabad megkérnem a segítségre. Nyelek egyet, és megpróbálom ismételten, melyre már csak-csak megkattan az a zár. Behunyom szemeimet, s magamban elszavalok egy igen mély köszönetet erre. Egy zárat még ki tudtam nyitni, valamit tudok. Egy kicsit jobb érzésem lesz erre, de mindez hamar el is száll, amint Viclyn majdnem elsodor. Bánatosan pillantok a padlóra, azonban inkább Kurodára pillantok. A halott látványa még mindig hatással van rám. Talán nem haragszik meg, ha a sebeit nézem a halott helyett.
Már az ajtó nyitásakor hunyorítani kezdek a fényre. A hő látásomnak mindez majdnem egy átmeneti vaksággal járt. El sem tudom képzelni, hogy Viclynnek akkor milyen ártalommal járhatott. Ő azért élt Menzoberranzanban, amelyről csupán a történetei alapján tudhatok. Egy végtelenségig elnyúló, nemesi barlangrendszer. El sem tudom képzelni, hogy ez voltaképpen hogyan is nézhet ki. Tán egy magamfajtának nem is szabadna ilyenen ábrándozni, különösen egy küldetés kellős közepén, amiről Viclynnek még mesélni sem tudtam. Nem kéne ilyesmikkel terhelnem, ezért csendben követem. A sorra következő látvány pedig egyenesen ledöbbent. Az előbb még egy holttestekkel teli teremben, vérben sétálva voltunk; most pedig egy gyönyörű ruhákba öltözött pároknál. A kellemes zene felismerésre talál. Pontosan erre a zenére tértünk le Kurodával, félénken a gondolataimba írt személyre is pillantok. Biztosan ő is érti, hogy mire is célozta ezzel a tekintetemmel. Habár nem tudom, hogy mennyire szabad vele bármilyen úton is kommunikálnom. Viclyn nem igazán szereti, ha a jelenlétében bárki mással is törődök. Meg kell próbálnom valahogyan azt a bizonyos köztes állapotot tartanom annak érdekében, hogy senkit se haragítsak magamra. Megszeppenő figyelemmel kísérem végig az üdvözletünket. Ami leginkább megüti a fülemet, azaz a mondatrésze, amikor a táplálkozásról ejt szót. Elsápadok.*
- De, akkor..megfognak..halni.. *Kényszeresen bújok be az mögé, aki éppen közelebb van. Először sikerül éppen Kuroda hátát megtalálnom, de miként megijedek tőle, azonnal Viclyn mögé bújok be. Én, én nem tudom miféle lények lehetnek ezek, de aki nem táplálkozik, és nem hal meg...az tutira megakar engem ölni. Vagy akkor fogja megtenni, ha az útjába esek. Viclyn és Kuroda erős, ők megtudják magukat védeni, meg legyőznek mindenkit. Én, ha szabad maradok hátul, ne hogy ártsak a jelenlétemmel. Talán ezért se veszem észre, hogy két hölgy válik ki a sorokból. Bájos, szépen felöltözött nők. Ha látnám őket a takarásból, bizonyára bántana. Bántana a tudat, hogy sokkal szebbek, és szebben felöltözöttek egy ilyen eseményre. Fogalmam sincs, hogy hol lehet, azaz az ereklye, amiért elküldtek, de ha a megszerzéséhez szép öltözet kell, akkor én elbuktam. Ismét haszontalan lettem, igaz? T_T Ráadásul a két nő megáll az előttem lévők előtt.* - A férfiak jöjjenek táncolni, a sheriff szeretne beszélni a hölggyel! *Kellemes, szinte csengő hangon szólalnak fel. Nem hasonlítható elfhez, de különleges hangjuk némiképp csalogató lehet Viclynék számára. Elkerekednek szemeim, mikor "hölgyet" említenek. Tehát észre vették, hogy megbújtam Viclyn mögött? >.> Teljesen elsápadok. Fogalmam sincs, hogy mit akarnak, és miért. Miért éppen velem szeretne beszélgetni? Ami pedig fő, miért akarják, hogy Viclyn táncoljon? O.o Azt hiszem, kezd megfájdulni a fejem...*

*Kellemes meleg járja át ezt a termet. Kellemes fényekkel, és zenével fűszerezi a hangulatot, amely jelen esetben nem képes rám hatni. Nyugtalanság vizeibe evez félénk lelkem, mikor meglátom, hogy Viclyn elmegy azzal a nővel. S ahogyan észre vehetem, Kuroda-san sem tesz másként. Egyedül hagynak egy ekkora teremben, és egyedül a sok keringőző pár között. Szemeimet ide-oda vezetem, de egyszerűen nem találom a helyemet. Egy adott pillanatban, még neki is megyek az egyiküknek, de sűrű bocsánatkéréseim közepette áll meg mellettem egy alak, aki miatt elhallgat a pár. Egy határozott kiállású vámpír, ki miatt félénk hátralépésemmel nyilvánítom ki, iránta érzett félelmemet. Egy ilyen hatalmas hely nem lehet az otthonom, csupán a félelmem forrása. Félek, hogy mi fog itt félni, s ami leginkább aggaszt az- az, ami jelen esetben a szemeim elé tárul. Komoran sütöm le szürke tekintetemet a padló irányába, ahogyan szívemet szorongató látvány kell elviselnem. Érzem a nyomást, érzem azt a fájdalmat, ami ki akar törni belőlem. Csak egy tánc, csak egy ártatlan tánc, nekem mégis fáj. Mégis fáj, hogy azzal a nővel sokkal szívesebben teszi azt meg, és egyszerűen magamra hagyott. A magány egy ilyen helyen, megannyi vámpír közt..félelemmel tölt el. Legalább akkora félelemmel, mint a legutóbbi termekben, ahol hullák sokaságának lehettem tanúja. Láttam azokat a hullákat, láttam a fognyomokat rajta. Jól tudom, hogy azokat a sebeket ők tették, csupán ezt nekem nem szabad szóvá tennem. Mindegy is már igazából, hogy mit szeretnék, vagy kellene tennem, ha a két támaszom elpártolt tőlem. De legfőképpen az a támasz, aki miatt képes voltam összeszedni magamat. Buta voltam, hogy azt hittem, majd Viclyn felbukkanásával helyre jönnek a dolgok. Így csupán annyit tehetek, hogy követem ezt a furcsa nevezetű urat, és leülök vele szemben.
Én magam is kifordulok a fotelomban, hogy tekintetem az itt táncoló közönségre pillanthasson. Csak lassan merem tekintetemet rájuk szegezni. Azokra az alakokra szegezni, akik bizonyára minden egyes porcikájukkal gyűlölnek engem, amiért hibát követtem el. Jó lenne tudni az okát, hogy helyre hozhassam, de bizonyára erre már igen csak késő van. Kojiro-sanra pillantok, és abban reménykedem, hogy remélhetőleg jól érzi magát. Nem szeretném, ha egy ilyen csodálatos teremben, egy olyan szép nő társaságában nem érezné jól magát. Az a nő igazán kitesz magáért, látszik rajta. S ha ezt a vonalat követem, akkor tekintetem előbb utóbb Viclynékre is rátéved. Lábai úgy mozognak, mintha valóban szeretné vezetni azt a nőt, akárcsak a keze, amely minden mozdulatával a hölgy épségéért felel. Elszorul torkom eme látványra, és a szívem élesen fájó dobbanásokba kezd. Látni egy más nőt a karjaiban, mi közben tekintete és az enyém találkozik, mintha egy világ halna el bennem. Kivörösödő szemem sarkából egy könnycsepp gurul le arcom szegletén, mi alatt fagyott pillantásommal kémlelem Őt. Tökéletes, mint mindig, de talán csak most értettem meg igazán. Most értettem meg, hogy Viclynt, ha akarnám sem mondhatnám magaménak. Ő azt tesz, amit csak akar, s ezen én magam sem változtathatok. Nem mondhatom meg neki, hogy amit tesz, az nekem nagyon fáj. Jobban fáj, hogy ha bántana, vagy ha mindenki előtt megalázna. Mert ha ezt tenné, legalább foglalkozna velem, akkor legalább nem hagyna magamra, nem zuhannék vissza ugyanoda, ahonnan indultam. Forogni kezd velem a világ, csupán a vámpír kérdése miatt él bennem ismét a szorító jelen.* - De, az. *Szűken felelem, s tekintetem a padlóra irányul. Fájni kezd, nagyon fájni kezd, de a lelkem törése miatt nem tudok vele törődni. Félénken pillantok rá az úrra, és bólintásom keretében veszek át tőle egy tárgyat. Az üveg csillanása miatt, kinyitásában egy pillanatra megtorpanok, nem tudom, hogy mennyire volna szabad nekem egy ilyesmit kinyitnom. De, amint az üveg tükörképében éppen csak egy kicsit megpillantom a táncoló párt, elharapom ajkaim szegletét. Lassan nyitom ki, s ugyanilyen lassúsággal kezdek neki a felolvasásnak.*
-Vult conducere in genus nostrum ad ruinam. Tenebris bibendumrufi oculos alba capillos facilisis manus Turcorum et .. nostrum esse unum diem. Tunc ignitus ulciscendi dolor tum calores et malum. Malum erit qui in tenebris et in campum ire non verentur. Et erit in morte concarnatio vampires. Timete eum, et multo magis si ... *Ajkaim, ahogyan kerekítik e szavakat, fokozatosan belé remegnek. Szemeim világa, kontrasztosan sötétülnek el, s mint a villám úgy csap belém a mély katarzis. Fel állok a félelemtől, ami miatt az üvegtárgy a padlóra esik, és szilánkokra törik pillanatok alatt. Tudtam, mindig is tudtam, hogy nem lehettem jó a múltamban, de hogy a jövőm is erre lenne megírva, összeránt bennem mindent. Hajam arcomba sodródik és pillantásom ez alatt a földön heverő szilánkokat, kezdik kémlelni. Szaggatott tükörképemben készülök társra találni; de milyen társra? Milyen társ vagyok én, aki veszélyeztet egy fajt, és családokat öl majd meg? Ki vagyok én egyáltalán? Úgy érzem, hogy ebben a pillanatban a cseppnyi reményemet is elvesztettem, hogy kijussak erről a helyről. Ha el is megyek, ezek a szavak már az elmémbe ivódtak, amik örökre ide láncolnak majd. Most már tükörbe nézhetek, nem reménykedhetek a felől, hogy majd én más leszek, és sokkal hasznosabb a számukra. Nem reménykedhetek abban, hogy majd nem teszek olyasmit, amivel más nő karjaiba sodorhatom egyetlen volt társamat. Arrébb rúgom a szilánkokat, és a fejem fájlalása miatt dühös fájdalommal pillantok a küldönc szemeibe. Ám mire megszólalhatnék kivágódik a terem nagy ajtaja, mely küszöbén megjelenik maga a sheriff. Furcsa hatás lehet, hogy a keringőzés meg sem áll. Mintha a párok pontosan tudnák, hogy ezt el is várják tőlük. Kisugárzása eléggé erőteljes, de mi lényegesebb, lassú, kimért léptekkel halad felénk, mire még a mellettem lévő is letérdel. Én magam továbbra az a földet bámulom.* - Mit szeretne, Sheriff úr? *Suttogom ajkaim alatt.*
Mindez idő alatt a Viclynnel táncoló hölgy hosszasan kémlelni kezdi a drow arcát. Leginkább arra kíváncsian, hogy éppen mit forgathat a fejében a harcos. Csak remélni tudja, hogy most nem kezd bele valamiféle őrjöngésbe, mert igazából neki most éppen az a dolga, hogy ezt megakadályozza. Észre veszi, hogy elég sokszor a mögöttük lévő félvért bámulja, így hát nem igazán fél rá kérdezni a nyilván valóra.* - Ön szereti azt a hölgyet? *Teszi fel lágy, búgó hangján a kérdését, s majd közelebb hajol a vezetőjéhez, hogy még véletlenül se hallhassák meg mások a szavát.* - Nem kell aggódnia, nem sokára minden rendben lesz. Mi csak táncoljunk, és figyeljük az eseményeket. *Kicsit érdekes szavak lehetnek ezek egy maszkarás vámpírtól, mintha kételkedne az események lefolyásában. Ám kétségtelen, hogy jól begyakorolt már erre az eseményre. Alig láthatóan összenéz a terem másik felében lévő, árnyak közt megbújó fekete alakkal, aki olyan jelentéktelen szolgának tűnik, hogy senki sem volna hajlandó idejét rá fecsérelni. A sheriff megérkezésekor Viclyn szemeibe pillant.* - Maguk bizonyára sokat jelentenek a sheriffnek. Nem szokása személyesen megjelenni a civileknek. Főleg, ha azok nem vámpírok. Miben utaznak? *Érdeklődik, közben a háttérben már javában zajlik a szervezkedés. Csak néhány perc, néhány apró perc, és kezdődik majd az a bizonyos támadás, ami majd megakadályozza azt az egyezményt. Még hogy békét kötni a gyilkossal? Ez haza árulásnak minősül, s ennek ez a két féreg is az áldozata lesz. De nem baj, ők csak táncoljanak nyugodtan...*

*Tudd meg, hogy ki vagy valójában. Ez a leges legnagyobb cél számomra az Insignis Reliquiaban, s ettől is félek a legjobban. Hajt a kíváncsiság, mégis annyi veszteség érhet. Annyi mindent veszthetek el, ha valóban elérem azt az állapotot, mi által emlékezhetek. Fáj a fejem, de még mennyire fáj. Ugyan, szabad-e szólnom mindezért? Szabad azt mondanom, hogy itt és most felállok, és menekülni kezdek? Menekülni a múlt, jelen, jövő elől. Számomra tán az utóbbi nem is létezik. Sosem tudhatom, hogy milyen is lehettem egy koron. S most a prófécia olyan vádakkal lát el, melyen nem vagyok képes átnézni. Gyilkos, én belőlem? Gyilkossá kéne válnom? Gyilkos voltam egy koron? Hiszen látom, látom azt a tartást önmagamtól az ő szemükben, mint ami bennem is lejátszódik, mihelyst rájuk pillantok. Mit kéne tennem? Ki mondja majd meg nekem, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel, úgy, hogy a fej fájásom ne csapjon át egy dühös, agresszív attitűddé? Nem akarok olyan lenni, mint amit oda kint láttam. Ez a világ számomra idegen, nem tudom otthon érezni magam benne és azt sem tudom még, hogyan tehetném otthonommá. Tudni is akarom meg nem is. Tudni úgy, hogy esetleg nem emlékszem vissza, de történetet olvasok róla? Akkor talán eldönthetném, hogy mit szeretnék. Körbe pillantok a társaságon, mikor a sheriff felénk haladva elfoglalja végül helyét. S mit tehetnék én? Lehajtom fejem, s legnagyobb meglepetésemre oly' mértékben elszégyellem magam mindazért, hogy tehetségtelen, ostoba módon nem tudok mit tenni, hogy magamnak is meghökkentő.
Egy pont adja nékem a biztonságot, amelyet a padlón kémlelek. Sajnálkozva pillantok oldalra Kuroda-sanra, és egy kisebb fejrázással jelzem neki, hogy nekünk nem szabad elhagynunk ezt a helyet. Túlságosan nagy bűnt követtem el, vagy majd elfogok ahhoz, hogy elmehessek innét. Most még a halál is jobb lenne annál, mintsem szembesüljek a puszta tényekkel. Én gyógyítónak vagyok jó, s mindig is ezt akartam. Meggyógyítani a szenvedőket, és hozzá segíteni a boldogsághoz azt, aki boldogtalan. Talán nem vagyok e világba illő, de ha már eltűrnek maguk mellett, nekem csak is ez lehet a célom. Csak is azért lehetek, hogy másnak jó legyen, s ez által kis férő helyet kaphassak. Nem sokat, csak éppen annyit, hogy élhessek, s annak a férfinak az arcát kémlelhessem meditálása közepén, akit a legjobban szeretek. De ezek az álmok mostanra keveseknek tűnnek, s a kinti Hold fénye sem lehet annyira fényes. Kaotikus helyzetbe kerültem, s pontosan ilyen zavaros szavakat kell végig hallgatnom egy illető szájából, kire még csak pillantani sem merek. Így tehát sulykos nehezékként avanzsálódik az a pont is, és hirtelen kapom fel tekintetemet az olvasóra. Rémült fájdalommal lépnék hátrább, ám egy rideg kéz érintése megállít ebben.
Keze fagyos, akár a befagyott téli tó. Tekintete viszont vérszomjas szörnyeteg képét idézi fel bennem. Elkapnám tekintetemet, ha lenne bennem akkora bátorság. Hirtelen történt minden, és hirtelen vált még bonyodalmasabbá ez a helyzet. S hiába hallani a mocorgást, valamint azt, hogy összesúgnak sok felé, valahogyan Viclyn szavai nem jutnak el hozzám. Lehajtom fejem, s becsukom szememet. Elhaltan állok meg, kezemet sem én tartom, hanem az a hideg kéz. Erős fájdalom járja körbe a szívemet, elmémet egyaránt. Miért? Miért nem hagynak már békén? Miért kell rossz dolgokat megtudnom, és olyan döntések elé kerülnöm, amely ellen nem tudok mit tenni? Halok meg, egyre csak halnak meg a jó érzéseim. Fejemből mintha ebben a pillanatokban a jó emlékek kiszállnának, és helyüket átvenné a csupa rossz, és félelem. Reszketni kezdek, kezdem, elveszteni a tudatom e miatt a kaotikusság miatt. Táncoló párok, suttogások, hangok. Nem, nem..olyanná fogok válni. Igen, megint olyan leszek, mint Baltazaar korszakában, egy rettegő senkiházi. Ugye milyen gyorsan hathat egyetlen mondat, szó avagy hang? A mostaniaknak pedig hatalmas súlyuk van, olyan súly, amit én már nem bírok el. Gyenge vagyok, nagyon gyenge. Szinte összeszakadok a félelemtől, mikor kirántom kezemet a vámpír kezéből, és könnyes arcommal hátrálok meg. De csak két lépést bírok megtenni, hiszen elég csak rá pillantanom. Szinte torkom szakadtából sikítok fel, s kezemmel betemetve arcomat térdre kényszerülök, mi alatt falhoz repítem mindazokat, akik jelen esetben a közvetlen közelembe kerülnek. Az egyikük éppen rossz helyre csapódik, s testét egy éles faldíszítés szúrja át. S én csak, én csak...nekem nagyon fáj. Félek, rettegek, mindentől, minden olyantól, aki a közelembe jön. Én védekezni akarok, én csak, élni akarok. Féktelen zokogásba kezdek, s érzem, hogy mágiámra testem felforrósodik. Lassan én magam nem leszek képes elviselni azt a hőt, ami a fájdalmamból fakad. Úgy fogom arcom, fejem, mindenem egyaránt, mintha a rettegés és a fájdalom elől próbálnék menekülni. S e közben a lélekenergiám is felszabadul, amely amint megcsap néhány gyenge berendezést, azok törését okozza.*
Mindenki számára meghökkentő szöveg lehetett ez, s az akit ért, kellőképpen meg is rázott. Már a halálisten is szembesülhetett azzal, hogy a félvér nő gyenge pszichikailag. Habár ennek okát ő maga nem igazán tudhatja, még így is érzékelhető a fájdalom. Senki nem sikolt fel csak úgy, s rogy a padlóra, hogy majd felszabaduljon lélekenergiája pusztán azért, mert megkérik a kezét. Nem, ez annál többről szól, s mikor jól látható alakzatba fordulnak a vámpírok, lassan Kuroda felfedezheti ezt a cselszövést. Viclyn számára pedig maga a mondat is megrázó élményű, nem hogy az, hogy tekintete előtt játszódik le Illiame fájdalmának nagyobb vetülete. Drow létére pillanatok alatt felbírja ő maga is fogni, hogy nem a véletlenség jellemzi ezt a küldetést. Először Illiame, majd ő jött ide, s a halálisten is bizonyos okokból kifolyólag került a szolgája mellé. Ha jobban képes lenne átforgatni elméjében az eseményeket, arra is rá jöhet, hogy ez nem Nocturn módszere. Annyira ismerheti már, hogy nem adja csak úgy ki a keze alól egy értéket. Tehát ebből jöhet a feltételezés, mi szerint Illiame egyáltalán nem Nocturn szavai miatt lehet itt. Ebbe a képbe egyetlen egy illető nem fér bele, s az a halálisten. Néhányan megpróbálnak közel kerülni Illiamehez, de a rettegése gyanánt, hogy valaki esetleg hozzá ér, elsodorja azt. Az emeleti erkélyen ama esemény kezd el kibontakozni, mi által ezt a termet lassan vámpírok zárják közre, s villanó tekintetüket nem csupán a behatolókra, de fajtársaikra is emelik.
- Nem ebben egyeztünk meg Victor. Azt mondtad, hogy ide csalod, s mi majd megöljük. Elárultad vámpír urunk, és fajunkat egyaránt. Mi pedig megvetjük az árulókat. Bajt hoztál a fejünkre, tudattad a próféciát az idegenekkel. A mi dolgunk lesz eme probléma kiküszöbölése. Öljétek meg azt a hármat, s majd a sheriffet és annak alattvalóit. - Egy idősebb vámpír úrnő állt a csapata éllére, és e monológgal indít fenti csapataival támadást a terem minden egyes tartózkodójára. Hárman szinte egyből fogukat fenik a halálistenre, köztük egy nő is, aki kardot rántva sérti fel a férfi arcát. Viclyn valamennyire rosszabb helyzetbe kerül azzal, hogy a környezetére nem csupán a belháború, de a személyes is jellemző lesz. Tehát mindenki támad mindenkit alapon kezd el működni ez a kisebb csatatér.
- Chh...inkább menekülnétek, és hagynátok hátra a nőt. Neki már úgy is annyi, ha nem a vámpírjaim által, akkor a fájdalomba fog meghalni. Vagy tudjátok mit, nektek már úgy is mindegy. Öljétek meg mind! Haláluk legyen a bizonyíték, hogy mekkora hűséget tanúsítunk urunk iránt! Vesszen az összes nyomorult, aki képes volt elárulni Őt!

*Az események forgatagában néha előfordul, hogy elveszítjük fejünket. Néha felszínre tör olyasmi, aminek bár ne ott lenne a helye, ahol. De ha mégis van kiváltó ok, akkor ellene nem sokat lehet lenni. Legalább is az én helyzetemben ez majdnem lehetetlen tényező. Csupán egyetlen egy személy van a világon, aki komoly hatással van rám, komolyan képes megtörni ezt. De a sors mindig ironikusan lép fel az ilyen esetekkel kapcsolatosan. Viclyn nem tenné meg, hogy fellépjen. S én magam ezt nem is várhatom el tőle. Nekem nem szabad ilyesmikben reménykednem, mert ama pillanatban teherré válnék. A teher pedig sosem jó. Fájdalmam pedig egyre csak nő, egyre jobban tompul el elmém, és minden kivehetetlenné válik. Nem akartam, hogy ez legyen vége. Nem akartam, hogy fájjon. Én csak azt akartam, hogy végre hasznos lehessek. Csak elindultam a kastély felé, hogy majd megpróbálom megszerezni a titokzatos felkérőnek a rendelését. Végre olyan személy akartam lenni a szervezet életében, aki hasznos. Aztán megjelentek a vámpírok, és a sok borzasztó dolog. Ez pedig egyre jobban elkeserít. Nem vagyok én senki, és semmi. Viclynnek is folyvást gondot okozok, és mindig megharagszik rám. Jelen pillanatban pedig egy fájó semminek érzem magam semmi többnek.
Lassan folynak össze az események elmémben, lassan sötétedig el minden. A hangok is egyre halkabbak, és csak a fájdalom marad számomra, semmi más. E közben a környezetemben felszabaduló lélekenergia ingataggá változik, mintha határaimat súrolnám. Én ezt belülről nehezen állapíthatom meg. Egy adott pillanatban pedig egy hatalmas csattanást hallok. Mintha a csillár szakadt volna le a harc hevében. Eme csattanásra összerezzenve emelem fel tekintetemet, és tekintetem előtt borít be a tűz mindent. Nem sok mindent hallok, csak fájdalomtól eltorzult sikoltásokat, pengék csattanását. Mintha ez a harc már kezdene a hatáskörük alól kiveszni. Mintha szépen lassan minden veszne. Rémülten pillantok minden felé, hiszen nem látom Viclynt. Azonban a shinigamit sem látom a lángoktól. Akkor hol lehet? Hol lehetnek ők? Hol van Viclyn? Az nem lehet, hogy Ő..ő nagyon erős. Ha terhére is vagyok biztos vagyok benne, hogy mindez nem állíthatja meg. Fejemhez kapom kezeimet, és előre hátra dülöngélni kezdek.
Egy adott pillanat történése miatt tekintetem egy ismerős szempárba fúródik. Olyan ez, mint mikor egy sötét alagút végén meglátod a fényt, és nem tudod elvenni róla a tekinteted, mert vágysz felé. Vágy újra a fényen lenni. Az egyre mélyülő vágyódás gyanánt pedig azt is elfelejtem, hogy nekem ezt nem szabad. Furcsa bizsergés lesz rajtam úrrá, mely egyszerre mossa ki fejemből a fejfájást, és egyszerre igéz meg újra. Tökéletes, s szívem hevesen megdobban. Az a szempár, amit látok, az a lény, aki előttem áll...egyszerűen csodálatos. De az ő szemei nem vörösek, az ő szemei jégkékek, akárcsak az enyéim. Tükröt látok a tükör előtt, szépséget a szépségben. Minden elhomályosul elmémben, s olyan érzésem van, mintha Ő jött volna értem. Ugyanaz az érzés, még erősebb is ..lehetséges. Lábaim erőteljesen megremegnek, mihelyst karjaiba vesz. Nem bírok állni, nem bírok nem szemeire pillantani. Halántékomat mellkasára döntöm, és csak is szemeibe pillantok. Kezeimmel átfogom nyakát...ugye nekem szabad ilyet? Ugye nekem szabad nyugtalan nyugodtságban lennem az ő karjaiban? Szabad-e remegni lábaimnak, ahogyan bőrömhöz ér? A körénk keletkező sötétség mit sem tompít ezen. Csupán arra eszmélek, hogy pillanatokkal később a teremben lévő hatalmas ablak törésére a kertben landolok a sheriff karjaiban. Behunyom egy pillanatra szemeimet, és zavaros dolgok ütik meg elmémet, amint viszont karjaiban tartva ismét szemeibe pillantok, ismét kitisztultnak hiszem elmémet.*
- Megmentettél...pedig...mindent elrontottam...*Epekedve pillantok szemeibe egyszerűen olyan csodálatos áhítatot kelt bennem. Kissé csalódott leszek, mikor letesz és szembe fordít magával. De két kezemet megfogva így sem enged el. Csupán hosszasan pillanthatok szemeibe. Ettől pedig nyugodt leszek, már- már olyan nyugodt, mint aki elfelejtett mindent. Minden olyan értékes pillanatot, mit Viclynnel éltem át. Mindent, ami a kastélyban történt. Egy hűvös szél csap át ekkor a kerten, néhány falevelet sodorva cipőmhöz. Oldalra billentem fejemet, és nagyra nyílt, csillogó szemekkel fürkészem arcát. Egyik remegő kezem pedig arcára simul. Ezüstösen csengő hangommal szólalok fel.*
- Köszönöm...Victor... *Teljes hipnotizálás alatt állva, sajnos egyszerűen mindent elfelejtek, s úgy érzem ez egy édes álom. De vajon hogyan cselekednék, ha tudnám, hogy mindez csupán egy becsapás része? Mit tennék ama pillanatban, ha lelepleződne ez a csalás? Akkor talán érezhetném azt az érzést, amit ilyenkor szokás? Én ezt nem tudhatom, még nem.*
A terembe egyre nagyobb káosz kezd keletkezni. Ahogyan a csillár leesik a helyéről, és tűz üti fel fejét, úgy a tömeg egyre elsodróbbá kezd változni. Mindössze egyetlen egy kis kör alakul ki, ahol éppen a shinigami és drow társa harcol azokkal, akik még így sem adják fel. Hát ennyire hűségesek volnának urukhoz? Dimitru valóban ennyire markában tartaná a királynékat? Ők nem adják fel, és egyre változatosabb módszerekkel igyekeznek közel kerülni a két férfihoz. Néhányuknak sikerül is karcolásokkal ékesíteni a két harcolót, de Kuroda zanpakutoja hamar elsöpri ezeket. Bámulatos eszköz a zanpakuto mindazok számára, akik nem értenek ehhez. Meglepetésként érő támadási lehetőséget az ennek ugyan, de egyben újabb rizikófaktor is egyben. Hiszen hiába a nagy sötétség a hatalmas csörrenést, amely az ablak betörését okozta, azt mindenki meghallja. Ez az éles hang pedig újabb káoszt okoz, ehhez pedig elegendő egyetlen hiba. Ezt a hibát pedig a shinigami véti el, így a külső falon egy akkora lyuk keletkezik, melyen rengetegen távozhatnak a tűz elől. Ez a sokaság pedig szépen kitereli a két férfit is a helyszínről, egyenesen a kertbe. Hűvös éjszaka alatt állhatnak egy kihaltnak tűnő terepen, nem sokkal több, mint tíz ellenséges vámpírral. Ám a helyett, hogy ezek a vámpírok rájuk figyelnének, egy éppen kibontakozó dologra reagálnak. Nem, ezek az élők bizony nem Dimitru korcsai. Sokkal inkább azon személy követői, akinek módszerei sokkal szabadosabbak. Körbe véve a sheriffet egy hatalmas körben letérdelnek elé, mit sem törődve a hátul mögött rejtőzködő veszélyekkel. Vagy éppen azzal, hogy a kastélyban az a terem még mindig ég.
- A királyné és küldöttei meghaltak odabent. - Lép elő az egyik szolga Victorhoz, aki éppen az előtte álló félvérrel van elfoglalva. A helyzet ellenére kikezdhetetlen, hogy tetszik neki a nő. Most tekintetét mégis a szolgára szegezi, és idegen nyelven utasítja arra, hogy vonuljanak vissza. S míg a vámpírok még utoljára fenyegetően pillantanak az idegenekre, addig Victor végig simít Illiame arcán. Hosszasan a szemeibe pillant, és egyszerűen nem hagyja, hogy markaiból kikerüljön. De a lány ebből semmit sem észlel. Voltaképpen ezzel csupán a drowot provokálja, hiszen felfedezte benne azt az érzést, amit a félvér iránt érez. Ez alatt egyik kezével eldob valamit, aminek hatását igazából csak akkor lehet észlelni, amikor Kuroda megkötözve rogy a földre.
- A vacsorát sajnos nem szabad futni hagyni...nem igaz, kedvesem? - Ravaszul csillanó szemeivel mosolyog rá a félvérre.

*Olybá tűnik, mint egy mesebeli világ melyben, teljes biztonságban érezhetem magam. Szemei valósággal megigéznek, és nem hagynak szöknöm. E pillanatban elmém tompítása okán Viclyn valótlan személynek tűnik, akire nem is emlékszem teljesen. Vagy csupán Victor iránti hipnotikus vágyaim zárták el Őt máshová? A férfi az életemben most nem létezik. S ha magamnál lennék, mély depresszió követné ezt. Hiszen én Viclyn nélkül elég nehezen tudom már magamat elképzelni. Ő az, aki értékessé tesz. Akiről alig tud valaki valamit, én mégis többet látok lélektükreiben, mint bárki más. Tudom milyen is ő valójában, tudom minden apró rezdülését. Tudom szavai mögötti őszinteséget, s azt is tudom, hogy önön botorságom oka az esetleges félre értéseknek. De most nem tudom világom, nem tudok semmit. Csak annyi jár a fejemben, hogy egy olyan világba csöppentem, amelyben egy védelmező karban remegek meg. S mit is tehetnék én, ha éppen jól érzem magam? Hiába is próbálnám tudatom ébreszteni, hogy ezek az érzések hamisak, nem sikerülne. Közel állok hozzá, s csak lélektükreibe pillantok. Olyan dolgokat látok meg, amit másban még sosem láttam. A megtörtség mögött élet lakozik, kárhozattal ellentétben az ő szemei némileg pozitívak. Mintha annyira nem is volna boldogtalan, de fél. Mégis mitől fél ő? Tekintetemet elfordítom, és Viclynék felé fordulok. Ekkor Viclyn karját hasamra illeszti, és közel húzva magához pillant a többiekre úgy, ahogyan én teszem. Így, hogy nem látom, szemeit kétes érzések lesznek rajtam úrrá. Olyan érzések, mintha egyszerre két illetőt szeretnék. Nem értem, hogy mi történik, nem tudom, hogy mégis mi ez.
Előttem Ő, előttem az egyetlen, s mögöttem az, akitől felszabadult vagyok. Mégis mi történik? Minden olyan kaotikusnak hat. Minden olyan felettem állónak tűnik. Most akkor melyikük az, aki? Melyiküket látom igazán magamban? Rémülten pillantok Viclynre, valamint fel Victorra is. Egyik kezem szinte önkénytelenül csúszik ajkaimra, amint megpillantom Kuroda-san tettét. A zanpakutojának képessége sebesen csap át a környezeten, és sebzi meg Victor szolgáit. Azonban ők még nem adják fel, hiába veszít a kard képessége ellen az egyik ilyen szolga. Szervezetten próbálnak fellépni a shinigami ellen, bekerítve őt. Az egyiküknek ugyan sikerül elérnie karját, és kicsit beleharapni a karjába, de rögvest eltávolodik, amint majdnem eltalálja a shikai támadás. S eme pillanatban szívemet mintha facsarnák. Fáj, de miért fáj nekem az ő haláluk? Miért fáj? Ellököm magamtól a vámpírt, és halántékomra teszem kezemet. Összeszorítom szemeimet, és felkiáltok.*
- Ne öld meg őket, kérlek! Kérlek Kuroda-san, ne öld meg őket! *Magam sem értem ezeket a szavakat. Talán a tudatom egy része kezdene kitisztulni? Igen, látom magam előtt a próféciát. Látom magam előtt a sötét jövőt melyben, ha minden igaz, vadászni fogok. Nem, én nem bírom végig nézni, ahogyan brutálisan megölnek valakit. Mocskosan, és fájdalmasan. Nem bírok ama tudattal, hogy egy nap gyilkossá fogok válni. A vámpírok egyik legnagyobb gyilkosává. Mocskos leszek, és keserű. Egyedül leszek, magányosan, és nem lesz ott senki, hogy megvédjen...önmagamtól. Akkor pedig mit tegyek? Forduljak meg, és mondjak igent? Forduljak meg és mentsem a jövőmet? De milyen áron? Elhagyjam Őt? Azt már nem! Mégis miért hagynám el Viclynt? Egy külső személy tán erre is tudná a választ. De én nem, én nem tudom erre a választ. Még pedig azért nem, mert én ismerem őt, azt hiszem. Tudom, hogy nincs miért elhagynom őt. S így inkább szenvedek, inkább kúszok a sárban, ha kell, de nekem szükségem van Viclynre. Szükségem van arra a személyre, aki meg tud engem védeni. Aki mellett egy kicsit én lehetek én. Aki néha szépnek tud tartani ilyen bőrszínnel is, és akit meggyógyíthatok, gondoskodhatok rajta. Tudom, hogy ez igazán nem sok mindazért, amit ő értem tesz, de ez minden, amit adhatok cserébe a biztonságomért. Néhány lépést igyekszem előre tenni, azonban hamar gátra találok.*
- Meglátjuk, hogy kié is lesz valójában. Inkább megölöm, de kudarcot nem vallok, drow! *Szólal fel a sheriff hangosabban, s két pengével kezeiben szorít magához jó erősen. Ijedten szisszenek fel a hideg penge karcolásán, amit nyakamon okoz. A másik pedig hasi tájékomra illeszkedik e pillanatban. A vámpír hideg arcát az enyémhez simítja, s halkan súg a fülembe. Kiráz tőle a hideg.* - Nem kell félned Illiame, nem fog fájni. Mindezt azért teszem, hogy megmentsem a fajtám, hogy megmentselek téged. Gyere velem kedvesem, majd a túlvilágon megejtjük nászunk. *Utóbbi mondatát hangosabban szavalja, mintha azt akarná, hogy mások is meghallhassák. Mindez idő alatt pedig Kurodát ketten úgy megrohamozzák, hogy a lendülettől felkapva az erdőbe sodorják. Csupán fájdalmas felordításból lehet hallani az ott keletkező harcról. De én még mindig hiszem, hogy ő egy erős shinigami. Aggódva pillantok utána, hiába vagyok megrémülve. Remélem, hogy épségben haza jut arról a harcról. Én pedig felpillantok Victorra, de ekkor gyengén ugyan, ám megmártja hasamban a pengét, ezzel jelezve, hogy nem viccel. Fájdalmasan nyögök fel egyet, és erősebben veszem a levegőt. Zilált könnyek lepik el arcomat.*
- Én..én nem akarok veled menni. Ez fáj! *Ekkor hátra rántják fejemet úgy, hogy két szemem az övével ütközzön. A pengéje pedig még mindig a nyakamon pihen.* - Elhallgass! Meguntam a várakozást Illiame, ha kell erővel, viszlek el. Nem leszel az övé, te az enyém leszel, mert a prófécia is ezt akarja! *Már a tartása is fájdalomként érint, és próbálok felsikoltani, de nem tudok, ajkaival szorítja vissza sikoltásom. Kiszabadítva kezemet pedig próbálom magamat szabadítani, de nem megy. Szinte levegőt sem tudok venni, s az egyik penge, amely hasamnál van szinte milliméteresen, lassan kezd mélyedni. Őszinte rémület lep el, hogy nem tudok mit tenni. Nem tudok szabadulni ettől a szörnyetegtől. Bárhogyan ütöm, ő egyre erősebben tart, s levegőt is alig kapok.*