Takahashi gyártelep

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Kedd Ápr. 24, 2012 9:38 pm

Arra...micsoda?! Lanven & Kaito

Meglátott. Végül is várható volt, ha ekkor a lélek energiája az a minimum, hogy lásson. Első kérdésén kicsit elmosolyodok, mert tudom kiről van szó. A titulus jó is lenne, de akkor le kéne vetnem a maszkom darabjait, amit nem szeretnék. Annyira megszoktam már a bőrszínem, és saját kinézetem, hogy mindig megdöbbenek, ha ilyen titulusokkal, vagy éppen meglepődésekkel illetnek. Én vagyok az egyetlen ilyen arrancar, akinek más színe van, mint az eredeti? Kíváncsi lennék. Ha igen, akkor elkönyvelhetem magam egyedi arrancarnak. Mosolyomat visszaváltom fapofára, és válaszolok neki.
- Nos, ha már ilyen udvarias emberrel van dolgom, hát legyen. - Bele tenyereltem a kezébe, és megszorítottam, de csak jó férfiasan. - A nevem Lanven Alexander Stark. Bár a kérdésemre nem válaszoltál.
Hagyok egy kis hatásszünetet. Közben megkínál cigivel, amit én nem szeretek, úgyhogy vissza utasítom. A kardja után nézelődök, de nem látok semmit. Ezek szerint nem shinigami, mert nincsen lélekölő kardja. Ha jobban belegondolok, egy shinigami már nekem esett volna, és nem hogy nem mutatkozott volna be, de még meg is kínál egy két vágással. Úgyhogy őszintén örülök, hogy nem kell tönkre tennem az új dzsekimet holmi brutális agybajos shinigami ellen. Látom a szemében, hogy nem akar válaszolni a kérdésemre, hogy mi is ő valójában, mert egy sima mezei ember nem lenne képes látni engem. Felteszi utolsó kérdését, és ezen mélyet kell sóhajtanom. Humor Herold a srác. Annyi baj legyen, még mindig pozitív dolog, hogy nem elmebeteg gyilkológép. Látom nekem kell először válaszolni neki. Hát jó legyen. Maximum meg tudja, hogy mi vagyok. Lehet, hogy nem is reagálja le olyan vészesen. Nem lesz probléma!
- Hát, habár nem szél fújt ide, hanem inkább egy Garganta. Én Las Nochesből jövök a lidércek városából, amit még valamikor Aizen újított fel. És igen, én egy lidérc vagyok, egy arrancar pontosabban. És most halljuk, te mi vagy? Mert közönséges ember ritkán képes látni, de még az is ritka, hogy életben képesek maradni a közvetlen közelemben.
Kezemet közben visszahúztam, és felkészültem arra, hogy mindjárt letámad, hiszen ha az emberek nagy többsége egy lidércel találkozik, akkor az első reakciójuk a támadás. Sosem díjaztam, remélem nem kell megtapasztalnom tőle, elvégre nem tettem semmi fenyegetőt, és ha már gentleman ként kezdtük ne fajuljon már el. Amúgy sem rajongok a harcért. Persze a jó harc vonz, de az olyan ritka.

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Szer. Ápr. 25, 2012 10:39 am

Arra...micsoda?!
Lanven & Kaito

Soha életemben nem gondolkoztam azon, hogy a hollowknál vannak erősebb ellenfelek is akiket majd ha a sors úgy hozza el kell majd pusztítanom erre tessék hosszú évek után megjelent egy efféle szerzet. Mocskos hollow ivadék. Lehetséges, hogy el kéne pusztítanom, de előbb ki kell derítenem, hogy miféle célt vezérelte ide egyenes Karakurába. Ha balhézni akar megkaphatja bár ahogy a lélekenergia kisugárzásából érzékelem erősebb mint én, de az most nem lényeg. Nekem akár az életem árán is meg kell védenem az embereket. Pont úgy mint azoknak a semmire kellő shinigamiknak akik ki akarták irtani az összes Quincyt. Azon látszódik, hogy mennyire szerencsétlenek a shinigamik, hogy én itt állok, lélegzem és éppen baráti köszönésben részesítettem egy olyan pokolfajzatot mint aki előttem áll. Már most ki kéne használnom a helyzeti előnyömet, hogy nem tudja miféle szeret vagyok és így meg is tudnám lepni, ami lehetséges, hogy az ő halálához vezetne, de nem, még nem támadok. Meg kell ismernem közelebbről és majd ha úgy alakul harcolok vele. Bár az is igaz, hogy utoljára két évvel ezelőtt harcoltam és azóta nem nagyon használtam a képességeimet, de biztos vagyok benne, hogy ugyan olyan jól tudom alkalmazni az összeset mint azelőtt.
- Amint úgy érzem,hogy eljön az ideje elmondom, hogy mi vagyok... - mondtam kicsit mogorva stílusban majd szívtam egy jó nagy slukkot a cigibe és elpöcköltem majd elővettem egy másikat és meggyújtottam. Muszáj valamivel levezetni a nemréiben összegyűlt feszültséget amit eme hollow ivadéknak köszönhetek.
- Szóval egy tovább fejlődött hollow ivadék vagy... értem. Akkor már most itt és azonnal meg kéne, hogy öljelek, de nem teszem. Kíváncsi vagyok az okra, hogy miért vagy itt.. Karakurában.... Tudtommal elég jó az a Hueco Mundo... - mondom egy gúnyos mosoly kíséretében. Egy kicsit nagyon megváltozott a fickóhoz való hozzáállásom amikor kiderült, hogy egy ősi ellenség továbbfejlődött ivadéka, de nem baj... még van rá lehetősége, hogy kiküszöbölje ezt a hibát, mert most olyan jó kedvemben vagyok.
- Na, jó nem húzom az időt.. megmondom, hogy mi vagyok, de csak egy feltétellel... nem kürtölöd szét az egész világban... érted?- mondom kicsit erőszakosan majd egy szép füstfelhő kíséretében elárulom, hogy mi is vagyok. - Egy Quincy vagyok... - mondom majd egy hirenkyaku segítségével mögé kerülök aztán vissza megmutatva ezzel neki, hogy nem egy csiga lassú egyed vagyok.
- Amúgy mi a halál az a gargala vagy mi a fene?! - teszek fel neki egy kérdést. Lehet, hogy ez most hülyén hangzik meg minden, de na... tényleg nem tudom, hogy mi az... remélem elárulja, mert akkor egyre több információt tudok a fajtájáról összegyűjteni.

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Szer. Ápr. 25, 2012 9:21 pm

Arra...micsoda?!
Lanven & Kaito

Még egy gyűlölködő. Érzem a hangneméből, hogy ebből bizony nem lesz békés távozás. Húzza az agyamat azzal, hogy nem árulja el mi is. Fenyegetve érzem magam, bár érzem, hogy nem túl erős, de mégis jobb ha az ember felkészül. Végül is válaszolt. Quincy, soha nem hallottam még róluk, de mégis ő meg akar ölni... Milyen ismerős hozzá állás. Pont, mint a shinigamik.
- Akár hiszed akár nem, azért vagyok itt, hogy vásároljak, illetve már meg is tettem. Éppen hazafelé készülődtem, csak te megállítottál. Te, Quincy. - Ízlelgetem a fajtája nevét. - Nos, Hueco Mundo jó hely, csak halál unalmas. Karakurában mindig történik valami, és akárhányszor erre jövök valami újat találok.
Kicsit felcsigáz, hogy nem tudom mire is képes egy Quincy. A szívem gyorsabban kezd el verni, és egyre jobban izgalomba hoz a vágy, hogy kiderítsem mit is tud. Mögém ugrott, és vissza is a helyre, ahol eddig állt. Sejtettem, hogy ő is képes ilyenre, de nem olyan gyors mint én, de mégis megközelíti az én sebességem. Felettébb zavarba ejtő, de ugyan akkor kihívást sejtet, amit szívesen fel is veszek, hiszen mindig kell egy kis kihívás, ami előre sarkalja a fajtám. Enélkül a csillapíthatatlan kihívás szomj nélkül most nem lennék arrancar, de az is könnyen meglehet, hogy valami idióta elmebeteg lidérc elnyelt volna, még gillian koromban. Utolsó kérdésén elmosolyodok, és izgatott tekintettel ránézek.
- Egyszerűbb, ha megmutatom.
Felemeltem a kezem, és hirtelen le engedtem. Az ég felettünk ketté hasadt, és végtelen sötétség tárult elénk.
- Garganta, ami biztosítja a közlekedést Hueco Mundo, és az Emberek Világa között. Tökéletes kapu, de tudod miért jó még?
Válaszát meg sem vártam, csupán a levegőbe leheltem a szót, és szavaimból tökéletesen kivehető volt, a harc iránt érzett szenvedély.
- Negacion!
A hatalmas szakadásból hirtelen kihajolt egy gillian, és már el is kapott minket a védelmező sugár, ami átkényszerítette a Quincyt is Hueco Mundoba. Magamba kuncogtam, tőle alig másfél méterre, és emelkedtünk egyenest a gargantába. Figyeltem, hogyan reagál, és mámoros jó kedvel kuncogtam magamban. A sötétség végül elnyelt minket, és a Menosok erdejében találtuk magunkat körülvéve száz meg száz kis szintű lidércel. Mindegyik felkapta a fejét a Quincy szagára, de nyugalomra intettem őket. Egyenlőre.
- Üdvözöllek a földünkön Quincy! Üdvözöl téged Hueco Mundo az örök sötétség sivataga!
Mondatom befejeztével felnevettem, és kezdődhetett is a játék életre, vagy halálra!

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Szomb. Nov. 03, 2012 9:27 am

"Hulló emlékek, az utolsó nyári falevél"

*Mit is mondhatnék? Mi fedheti be gondolataimat ez idő alatt? Csak egy csepp vagyok a tengerben. Felhők közti elektromosság, amely lassan..ki alszik. Megszűnt a tomboló vihar, nincs már haragos düh. Az őszinte magánynak látszó létforma jellemez, amely lassacskán kialszik. Haladó időnkben lassan az emlékek szertefoszlanak, s új dolgokkal találkozhatunk. Tán az első hónap volt rettenetes, de megtaláltam társaimat a lelkemmel vívott csatában. Hitomi és Yuusuke segített átvészelni a kezdeti nehézségeimet, s végül tovább léphettem a szörnyű kínok labirintusából. Már nem fedi arcomat a sós patak, s nem súgja szíven a furdalást. Szabad vagyok; megtörten bár, de újra növesztettem szárnyaim. Tollaim lassan kinőttek, s újra megmutathattam, hogy van erőm versenyezni az idővel. Új erők birtokában már felvehetem a versenyt valamennyi, valamilyen erős ellenfelekkel is. Társaim védelmére kelhetek, önkénytelenül is. Hogy mi történt pontosabban ez alatt a félév alatt? Változás. Sok-sok, lelkemben gyökeret vetett változás. A bankai elérése csupán a kezdet volt, amit a resurrección követett. Azt hiszem, rengeteget küzdöttem azért, hogy végül így is társaim előtt hozzam be a lemaradásom. Szépen megerősödtem, s új célok kerültek szemeim elé. Estéimet Reivel töltve volt időm átlátni dolgokon. Rá kellett jönnöm, hogy feleslegesen kergetem azon álmaim, hogy egy nap majd Yukezo visszatér. Bár a felelősség megkövetelte keresését, de a szívem hamar feladta. Az iránta érzett szerelem vággyá alakult, a vágyaimat pedig karrierem okozója kezdte el pedzegetni. Még Yukezo iratai között bukkantam rá a kapcsolataira, s felhívtam. Nem számítottam rá, hogy egy jó módú idősödő férfinak a saját fia az ügyvezetője.
Találkozásunk alatt felkeltve figyelmét, hamar előrébb jutottam a szakmában. Bár az éjszakai látogatásai minden egyes alkalomkor kissé hátborzongató volt. Nem igazán értettem, hogyan bukkant rám mindig Karakurában; de általában érdekesek voltak ezek a találkák. Ám, azt a hatást, amit szeretett volna..nem ért el. Felszínes kedvességgé érte ki magát a helyzet, majd tovább álltam. Bár a nevem elhíresült lett, s valamennyi pénzt össze is szedtem ennek köszönhetően, de nem a karriert választottam a lelki békém kárára. Hiszen vaizard vagyok, többet jelent nekem a csendesség. Azonban az éjjeli magány, üresség, amely a főhadiszálláson rám köszöntött, valódi kínnak nézett ki. Meg kellett találnom a megfelelő elfoglaltságot arra, hogy lekössem elmém. Így aztán Hitominak sokat köszönhetek. Tanítani kezdett olyan dolgokra, amiket soha senki nem tanított meg. Megtanultam írni, olvasni, számolni..az ilyen alapvető tudni valókat, amiket már rég el kellett volna sajátítanom. Ebből pedig rohamosan érdeklődni kezdtem más dolgok iránt is. Az olvasás pedig feltépett bennem olyan elfeledett dolgokat, amiket még attól a démontól tanultam. E szavak hatására pedig a fiókom mélyéről halásztam elő azt a kis szütyőt, amibe Yukezo díszköpenyének díszét rejtettem el első találkozásunkat követően.

- Ideje, hogy véget vessek ennek. Mégis mit akarok még? Jobb lesz, ha megpróbálok megszeretni valaki mást.. *Lemondó sóhajtást vetek a szütyőre, ami a polcomról figyel egész csendesen. Megváltoztak a dolgok, s talán az lenne a legjobb, ha tényleg tovább lépnék; hiszen ő nincsen itt. Milyen érzéseket, tetteket várjak egy olyan alaktól, aki nincs is itt mellettem. Talán már nem is él... Komorrá vált tekintetem, de a tükörbe nézve újra összeszedem határozottságomat. Ezúttal egészen máshogyan is festek, mint félévvel ezelőtt. A modell lét kicsit megváltoztatott. Talán mostanra már tényleg felnőttem ahhoz, hogy lehagyjam a fiús butaságokat. Megmondtam, a szárnyaimat újra növesztettem. E szárnyak pedig sokkal erősebbek, és fehérebbek, mint voltak. Ezüstös hajamat (ami már csaknem a derekamig ér) felkötve hordom már egy ideje; testemet pedig egy élére vasalt, drága női kosztümbe illesztem alkalmanként, mint most is. Magassarkú cipőt egészen megszoktam annyira, hogy gyakori viseletem legyen, akárcsak egy-egy mutatósabb női táska. Tehát ez volna az emberi világ felé mutatott énem, amit a hideg idő miatt fehér szövetkabátba csomagolok. Soul Societyben meg attól függ.. de emberként a szépség ipar egy kirakatbabája vagyok. Noha, nem adtam csak úgy el magam; mindössze felhagytam az igénytelenséggel.
Ma éjszaka pedig kilépek végre a vaizard raktárból, s néhány perc sétálás után hívok inkább egy taxit. A cél állomásig kicsit elbeszélgetek a sofőrrel, akivel amúgy is sűrűn találkozok a kedvenc kávézómban. Kicsit furcsán érinti, hogy ilyen időben, és éjjel egy elhagyatott gyártelepre kell vinnie; viszont kedvesen egészen a folyót áthidaló hídnál tesz te. Megtehettem volna, hogy shunpoval érkezek, vagy Soul Societyből senkai kapun keresztül; de inkább emberi megoldásokra hagyatkoztam. Elköszönésem után a híd korlátjához sétálok, s csak némán figyelem a folyó gyors sodrását a hídat tartó oszlopoknál.*
- Nem élhetek tovább álmokban...Yukezo! *Veszem ki fehér kabátom zsebéből a szütyőt, amit elegáns mozdulattal engedek útjának. Had sodorja víz, had nyelje el zavaros habok könnyes sodrása. Az utolsó nyári falevél pedig éppen mostan hullhat le, az örökké zöldülő növények pedig megújulnak; az emlékeket lassan elnyeli a mélység ereje. Behunyom szemem, de nem ébredek fel. Az álom könyörtelenül csap le kapillárisom legvégéig is, a szavak pedig lelkem alsó bugyrait is elérik. Világok hangjai tüstént fagynak meg, a kerekedő szemek pedig az idegennek látszó alak felé fordulnak. A hitem visszatérni látszik; vagy mégsem? Tekintetem mégis felülkerekedik a káoszon, elhalványul a kezdeti dicsfény.*
- Yukezo? *Nem ismerek rá. Ez nem lehet Yukezo, hiszen Ő meghalt, elvileg! Talán egyedül a szemei, igen a szemei azok, amik hiába nem régi színükben tündökölnek, de kisugárzásuk még mindig a régi. Közelebb is sietek hozzá, ám kisugárzása oly' mértékben letaglóz, hogy egészen más jut eszembe. Ökölbe szorulnak kezeim.* - Megmondtam, hogyha visszatérsz...darabokra szedlek Belial! *Villámcsapásként zúdul a hídra a megemelkedett lélekenergiám, ami már sokkal nagyobb, mint az 6 hónappal ezelőtt volt. Mindkét kezem a ruhám alá rejtett lélekölőmre csúszik. De valahol mélyen érzem, hogy valami itt nincs rendjén. Látszik is, hogy habozok bevetni a zanpakutomat, helyette inkább egy rám régebben nem jellemző dologhoz nyúlok.*
- Hadou no sanjuusan, soukatsui! *Ismeretes démon mágiát idézek meg neki, ami még csak nem is hasonlít régi önmagam szintjéhez. Úgy látszik, az otthoni látogatásoknak is megvolt a maguk előnye. Ikertestvérem és apám ebben egészen jók, így kikértem megfelelő tanácsukat...annyira már nem találom hasztalannak ezt a dolgot. Viszont, ahogy megpillanthatom, hogy semmi haszna nem volt ennek az egésznek...ijedtemben használom az egyik rajtam levő eszközt, amivel akaratlanul is három méterrel odébb teleportálom a Belialnak hitt alak testét. Neki csapódom a korlátnak, ami kissé bele is remeg ebbe az egésznek. Instabilitása már most megmutatkozik, hiszen régi..nem éppen ma karbantartott korlát.*

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Szomb. Nov. 03, 2012 11:42 pm

Jónapot!

Mikor nevemet suttogta valaki, úgy éreztem eljött az idő, hogy Yukezo visszatérjen abba a világba, ahol született. Többé kevésbé abba. A nő, aki szólított, magányosan állt a hidegben, egy gyártelepnek tűnő helyen, egy rozoga hídon. A lámpa fénye kissé darabosan adta meg amúgyis gyenge fényét, de a Hold, sajnos mindent megmutatott, amire szükségem lehetett. Ismerős volt az arca, és úgy éreztem, a nyelvem hegyén honolt a neve, de sokkal inkább azzal voltam elfoglalva, hogy egy ilyen kislány mégis mit akarhat tőlem. Ismer, hiszen a nevemen szólított. Yukezo. Ő visszahívott ebbe az unalmas világba, mely csakis arra vár, hogy én, felforgassam, és egy sokkal mulatságosabb hellyé tegyem. Igen, szórakozni jöttem, és ezt idegesítően magabiztos vigyorom is mutatta. Cipőmhöz szorítottam a botocskám végét, és rátámaszkodtam a tetején helyet foglaló golyóbisra. A hangok egyre hangosabbakká váltak a fejemben, amire csupán csak egy kis kuncogás lett a reakcióm. Mit is tehetnék? Kiabáljak ellene? Sokkal inkább azt veszem észre magamon, hogy szórakoztat a dolog. Én meghallgatom őket. Zavarna engem is, hogy ha beszélnének hozzám, és még csak meg se hallgatnának. Nincs is annál idegesítőbb dolog. De lássuk csak mit is akar tőlem ez a lány. Barátságosan mosolygok rá, de nem úgy érzem, hogy előszörre látom az arcát. Olyan sokat mondó, mintha már egyszer megfejtettem volna. Kérlek te lány, ne legyél unalmas számomra! Már bele is kezdtem volna szokásos szövegembe, hogy ujjam köré facsarjam, mikor megemlíti Belialt, és szét akar tépni. Erre csak szórakozottan válaszolok egy ennyit, vállat vonva.
- Ó… szóval már ismerjük is egymást. Akkor azt hiszem egy kicsit ki kell igazítsalak. Lord Belial. De szólíthatsz Yukezonak is, úgy látom azt jobban kedveled, hiszen szét akarsz tépni- mondom, miközben ő kieresztette bika erős reiatsuját. Felcsillan a szemem, mikor meglátom a hatalmasnak mondható üteget, ami elüt a mellkasomnál fogva. Csak nehogy a bicskája törjön bele. Ekkor egy kicsit közelebb lépnék hozzá, és egyengetném a félreértések sorozatát, amelyet rám ereszt. Démoni mágiát kezd el szavalni, amire én csak nyelek egyet. Abból nem kérek köszönöm, volt szerencsém eleget látni belőle, de csak egy aprócska tűzgömb tör felém… aprócska, azokhoz képest, amikhez hozzászoktam. Unalmas ábrázatomon megláthatja, hogy nem igazán tör a dolog.
- Kounkanteny- mondom lehangoltan, még egy ásítást is imitálok mellé. Ennél azért több kell, hogy engem megöljön. Bahh… kértelek rá, hogy ne légy unalmas a számomra, mégsem teszed meg. Najó, legyünk gyorsak. A kidouja amúgy valamerre a levegőbe elszállt, és eloszlott. Most már egy kicsit komorabban tekintek rá, még a kalapomat is megigazítom. A kesztyűmet leveszem. Ekkor eltűnök, és felbukkanok egy olyan három méterrel, el a hídról. Zuhanni kezdek, de egy két méternél megállok, ahogyan ráállok a levegőre. Elejtettem a kesztyűmet, egy csodálatos darabot. Ettől most bepöccentem egy kicsit. Lesújtóan pillantok rá, mikor visszaemelkedek a híd szintjére. Szabadjára tör Villogjunk akkor, ha ő akarta. Kezdek egy kicsit neheztelni rá. Sóhajtok egyet, és levegőbe tartom a sétapálcámat, ami visszaváltozik Paragonná.
- Miért akarsz megölni, mielőtt még egy szót is szóltam volna hozzád. Azt hiszem inkább én öllek meg, és akkor gyorsan levan a gondod, vagy inkább szót fogadsz, és leülsz? Szerintem mindkettőnknek jobb, ha megöllek. Apropó… akit én ölök meg, az a pokolra kerül. Senbankai: Raijin Paragon- morgom a szavakat felé, és kardom ekkor azonnal szétröppen, mintha semmi sem történt volna. Csupán csak a nála is hatalmasabb lélekjelenlét az, ami megmutatja, mennyire is komoly bajban van. Innentől ez már az én játszmám. Nagyon ismerős játszmám. Rámutatok a Holdra, ami elvörösödik, és bele a Villámvándor szimbóluma vésődik. Kuncogni kezdek, mikor a híd felé intek és a rozoga korlátok leszakadnak. Ha esetleg megoldja, hogy ne essen le, a háta mögött fél méter magas kis zöld, pufók démoni lények jelennek meg, rágcsálva a kezét, még a hajába is kapaszkodnak. Ha megtudják oldani, még a zanpakutouját is kilopják ruhája alól. Ott termek az orra előtt, ahogyan egyre többen jelennek meg, és próbálják lefogni. Puszta pillantásomra a beton megrepedezik, és a híd tartó elemei a lány köré csavarodnak. Következő kép, amit lát, hogy a világ tűzbe borul. A folyó, aminek a partján állunk, lávafolyammá fejlődik, és a környező terület is sűrű gomolygó füstöt kezd el ereszteni. Kezemben fényből manifesztálódik egy aranyló kard, ahogy öltözékemet is ledobom, egy hófehér szárny nő ki hátamból, a lapockámba vésve. Lüktetni kezd a Hold, és az égen furcsa lények kezdenek el röpködni. Valóban olyan érzése lehet, mintha a pokolba került volna. Az utca lámpák több része irreálisan elhajlik, egy futórózsaszerű növény nő rá. A felhők összeállnak, eltakarva a Holdat, és záporos eső kezd hullani belőle… véreső. Mindeközben közelebb lépdelek a lányhoz. Mosolyogva lépek hozzá.
- Hát hallom, hogy hívnak, én jövök. Ott hagyom a dolgaimat, mintha fontos lennél, és eljövök, erre te megtámadsz. Hát most mondd, miért is ne öljelek meg?- nézek rá vihogva, ekkor a szemébe nézek, és egy ismerős érzés fut keresztül rajtam. A hangok, most kórusként kiáltották.
~ Ne bántsd!~ elejtem a kardom, ami porcelánként tör apró darabokra, és párolog el. A fejemet kezdem el szorítani.
- De ő támadt rám! Én nem akartam őt bántani, én kedves vagyok- mondom szinte hisztérikus hangon. Nincs okom rá, hogy bántsam, ez is igaz, ekkor egy név beugrik, aki miatt ez az egész történt. Szinte magam előtt látom, hogy itthagyom ezt a világot, és csak egy név ismétlődött bennem.
- Shizune…- ejtem is ki suttogva, majd kerekre nyílik a szemem. Ez a lány lenne Shizune, aki miatt én Belialhoz kerültem. Miatta történt ez az egész, miatta kellett annyit szenvednem, minden az ő hibája. Tudom már! Ő volt az, aki Belialhoz fordult, és ő az, akire annyiszor gondoltam. Álmaimban megjelent, mint egy angyal. Abban a tudatban aludtam el, hogy ő meglátogat, és kiment az őrületből, a démoni fogságból. Minden este hozzá fohászkodtam, hogy hallgasson meg, és jöjjön el értem. Megtaláltalak Shizune. Elfásul az arcom, magam elé bambulok. Kitartom zanpakutoum hüvelyét, és minden, amit eddig látni vélt, nagyon gyorsan, felszippantódik. Kardom a helyére került, ahogyan minden más is úgy néz ki, mint ez előtt. Ismét az elegáns ruhámban vagyok, amiben érkeztem.
- Több, mint 600 évig voltam Beliallal, mire megöltem végre. Sajnos a sorsommá vált, hogy engem is Belialnak hívjanak. Félek, minden meghalt bennem, amitől még visszafordítható lenne. Elfelejtettelek… nem tudtam az emlékeimet megtartani. Itteni életem, semmivé foszlott előttem. Darabonként, lehullott, mint egy fáról a levelei, ha az ősz hűvös érintése a fülébe súgja a halál közeledtét. És most itt vagyok, és nem tudom ki vagyok. Mondd, én téged nagyon szerettelek?- a végén megtörten rápillantok, még egy mosolyt sem tudok az arcomra csalni. Miért felejtettelek el? Miért nem emlékszem régi életem teljesére? Csak apró foszlányok, képek azok, amik bennem megragadtak, és ez édes kevés, hogy beléjük kapaszkodhassak. Shizune. Csak ennyire emlékszem, hogy milyen Shizune, az nem igazán maradt meg bennem.
- Hol van a kislányom? Jól van? Ugye… nem esett semmi baja… ugye tudta, hogy az apja visszajön? Én is tudtam ám, hogy visszajövök, de azt már nem tudtam, hogy hova. Még ennek az izének a mellkasomba is… már nem emlékszem hogy került rám, csak azt tudtam, hogy fontos, hogy van, de a kislányom… ő ugye jól van? Tudod ki a kislányom?- motyogtam hozzá, teljesen életvesztetten, mintha csak ömlenének belőlem a szavak, és a megzavarodottság teljes hatása ülne rajta. Nem áll messze a valóságtól.
- Én... én azt hiszem beleőrültem ebbe az egészbe. Megöltem Belialt!- beszélek továbbra, és a végén tágra nyíltak a szemeim, és hatalmas mosoly jelent meg az arcomon. Gonosz mosoly, és önelégült. Röhögcsélni is kezdtem rajta. A két kezemre nézek, majd ökölbe szorítom a kezemet. Odasétálok a lányhoz. Mikor kinyitom a kezemet, egy pakli kártya volt már a kezemben. Szétterítettem, és felé tartottam, hogy húzzon egyet. Miután ez megtörtént, és megnézi, a pikk nyolcast láthatja. Én hátat fordítok neki.
- És most kérem fordítsa meg a pikk nyolcast- mondom hátra. Mikor megfordítja, egy szöveget lát rajta.

”A nevem Tamachi Yukezo
Sokan hívnak úgy, hogy Lord Belial
A kívánságok egyik démona vagyok,
egyszerű valamit, valamiért elven.
Mit tehetek érted?

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Vas. Nov. 18, 2012 4:55 am

"Hulló emlékek, az utolsó nyári falevél"

*A világ számtalan ponton képes összekötni lelket a tudattal. Néha elég egyetlen történés, egy hang vagy szó, mely megváltoztat mindent. Noha, egy jelenlét sokkal mérvadó azoknál a semlegesnek látszó fonalaknál, amelyek behálózzák a teret. A gyomrom összeszorulni látszik, mikor megérezhetem a jelenlevő alak lélekenergiáját. Mégis súlyossága nem dönt romba. Bár arca oly' félelemet kelhető, s általa fennhangon kísért név elrettentő; a belső düh az úr. A félelem pedig nagyobb bátorságot szül, bár a nem tudás egészséges távol tartást ígér. Nos, ki is ő valójában? Hiába nézem, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ő valóban az a személy, kinek lelke leginkább vonz engem a valósághoz. Árnyéka nem sötétség, hanem fény; melyet az elhulló növény utolsó pillanatában is kíván. De ez az arc, amit mutat, nem áll közel hozzám. Megszeppenve veszem tudomásul, hogy a zuhanás karjai olykor sokkal takaróbbak, mint az egészséges talaj; ami a létfennmaradáshoz szükségeltetik. Mégis visszavetem magam a talajra, hogy szembe nézzek a jelenlegi ingatagságommal. Furcsa, de szavai szánalmas mosolyt váltanak ki belőlem.*
- Egy vaizard hova máshová kerülhetne..baka. *Lemondón sújtom szavammal, s végül felvillan előttem a lélekölő kardja. Ha van valami, amit megismerhetek, az paragon. Az egyetlen olyan lélekölő kard a világon, akit jól az eszembe véstem. Teljen el bármennyi idő is, csak arról a kardról tudhatom, hogy a gazdája csakis Tamachi Yukezo lehet. Az én Yukezom. De nem, az indulatai; tettei mind arra utalnak, hogy Yukezo mintha csak elveszett volna valahol. A puszta itt léte is mesékbe illő, ami azt illeti. Ezek szerint így értette félévvel ezelőtt, hogy megmarad Daitenshinek. Rengeteg kérdésem volna számára, de ellenséges gesztusa egyszerűen hátráltat. Még pedig aki kardot emel rám, annak cserébe kardommal válaszolok. Ám kardom ezúttal nem egy lélekölő képében nyilvánul meg; hanem maszkomban, mely szinte automatikusan materializálódik arcomon. A maszk által ábrázolt vigyor kiváltképpen jellemzi a bennem szunnyadó másik felet; azt az iróniát, amelyet szeret kinyilvánítani. Elszabaduló lélekenergiámmal vetem le magamról a kis lényeket, mikből egy párat saját kezemmel zúzok porrá. Tartok ugyan a senbankaiától, de bízok abban is; hogy a belső lidércem elég szívóssá érte ki magát ahhoz, hogy levakarjam magamról ezt a Yukezo utánzatot. Csak utánzat lehet, hiszen Yukezo sosem bántott volna. Már megismerkedésünkkor is azon volt, hog megmentsen saját magam elől. S most...Belial, Lord Belial vagy kicsoda. Ahogy erre gondolok, úgy cselekvésképtelen leszek. Levethetném magamról a híd tartó elemeit, de az ösztöneim nem engedik, hogy menekülhessek. A világ vérszínű lesz, tüzes színei csapásként hasítják az így is már meghasadó lelkem mindkét felét. Hallom elmémben a lidércem segélykiáltását, ahogyan a pokolnak látszó képtől kíván szabadulni. Mégis, a csapás kínzása alatt szemeim előtt olyasmi játszódik le, amely megvéd mindenféle kínérzettől. Belial démoni szavai erősödnek fel bennem, mik elfednek lassacskán mindenféle külső hangot. Egy természetes üresség vesz körül, s lelkem megszilárdul. Ezek csupán illúziók, amikre a kastélyából emlékszek. A tanítások, amelyek elterelik figyelmemet a fájdalomtól. Puffanást érzek, a ködös emlékek folyama pedig semmibe vész. Veszek néhány mélyebb levegőt, míg mesél nekem.*
- Nem tudhatom azt, hogy mennyire szerettél; hiszen csak annyit tehettél értem, hogy átírod a Beliallal kötött alkut. Elmentél helyettem, ahogy az mindig is megvolt írva. Én sem tudom, hogy ki vagy.. Yukezo sosem bántott volna. *Vetem oda neki kicsit könyörtelenül, összezavarodva. Már pedig ez az egész meglehetősen összezavaró jellegű. Mégis mit tehetnék most? Hogyan kéne vélekednem erről? Látható némi örömkönny szemeim sarkában, ugyanakkor a vaizardmaszkom jelenléte óvatosságot hagy maga után. Ha teljes mértékben megbíznék benne, akkor már elhagytam volna.*
- A lányod? *A maszkom magától foszlik semmivé, amely kisebb értetlenséget vált ki belőlem. Ezek szerint a lidércem nem szeretne most játszani.* - Biztonságban van, a világ legerősebb harcosai veszik körül. Ha egy haja szála is meggörbül...azt darabokra tépjük. *Kissé figyelemfelkeltőn engedem meg a hangsúlyokat. Majdnem úgy hallatszik, mintha rá is céloznék valamilyen mértékben. Túl sok még a vakfolt, így még mindig nem tudhatom, hogy ellenség, vagy barát. Ahogy maga is elmondta elfelejtett dolgokat. Mi van, ha azt is elfelejtette, hogy kiket kell utálnia, s kiket védenie?*
- Tamachi Yukezo.. *Ejtem ki nevét, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fog erre reagálni.* - Te Daitenshi vagy, az emberiség első..a remény utolsó védvonala. *A daitenshi egy kialakult mondatával szembesítem, hátha eszébe jut valami. Lassan már kezdene meggyőzni, amikor arca megint csak torzzá válik. A mosolya idegen a számomra, akárcsak az, amit kíván tőlem. A lapra írt szövegre behunyom szemem, majd belőle kicsattanva arcon vágom az őrültet.* - Gyűlöllek..mégis hogy képzeled?! Kívánságra ösztönözni engem? Nem csak te vagy az egyetlen, aki volt a kastélyban. Nem te vagy az egyetlen, akit tanított a démon! Jobb lesz, ha megjegyzed..hogy soha, de soha nem kérek a nyomorult alkujaidból! Ha Yukezo vagy...akkor örülök neked. De, ha egy mocskos Belial kívánsz lenni...jobb, ha távol tartod magad tőlem...shinigami. *Mérgemben megfordulok, s nyomatékosabb ütemben shunpozok le a hídról a gyár területére. Az egész amúgy is ingatag volt már. S mialatt előre sétálok, addig csörögni kezd a mobilom, amit egy határozott mozdulattal földhöz vágok.* - Kellett neked elmenni..a rohadt életbe! *Káromkodok, pedig valójában magamat hibáztatom mindenért. Hiszen Belial megmondta, tudta előre. "Vajon képes leszel az utódomat megölni?" Azt hiszem, nem. Nem tudom Yukezot bántani...talán ez fog a későbbiekben megölni igazán; ki tudja.*

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Vas. Nov. 18, 2012 6:48 am

Jónapot!

Nem igazán emlékszem arra, hogy a halálból visszatérteket így szokás köszönteni. Sóhajtok egyet, és eltűntetem a kártyákat. Megrázom a fejemet. Ezek szerint még mindig nem jött rá a trükkre? Én Tamachi Yukezo vagyok, az egyetlen! Csak éppen kicsit változtam. Csak egy icike-picike-aprócskát. Ujjaimmal mutatom Shizune hátának, hogy mennyi is az a pici.
~Hagyd őt békén!~ kiabálnak a fejembe, megzsongatva amúgy is instabil gondolataimat. Elnevetem magam, majd megigazítgatom a kalapomat. A kis pofonja félrebillentette, a fejfedőt. Csak nem állhat olyan csálén. Sétabotommal kettőt koppintok a híd aszfaltjára. Sehol itt egy lélek, még olyan se. Miközben földhöz vágja a telefonját, én unalmas fejjel követem a mozdulatsorozatát. Szóval én tényleg beleszerettem ebbe a nőbe? Eléggé idétlen, biztos megvolt rá a jó okom. Vagy akkoriban nem csak az előnyöket kutattam a másikban? Vajon tényleg létezhet még bennem igazi szerelem? Nem hiszem. Ahogyan a lányra nézek, igazándiból nem értem, hogy miért, de olyannyira vonzó számomra. Okom nincsen rá. Vagy ez már szerelemnek minősül? Honnan a bánatból tudjam. Belial dolgai átmosták a tudatomat így másokkal kapcsolatban. Mindenki csak át akar verni, hogy a saját céljait hamarabb elérhesse. Ezért élek én. Nekem nincsenek céljaim, én csak átvágom azokat, akik átvágnak másokat. Egyszóval, bárkit. Viszont amit a Daitenshiről mondott, az már egészen közel áll hozzám. Védvonal. Reménykeltő az érkezésem. Én is így gondolom. Csak még szélesebb vigyort húzok a számra, mikor elér az agyamig létem kitűnő fontossága, amit, ezek szerint, olyannyira vártak. Színpadiasan meghajolok, és füleimben még egy kis taps is helyt kapott, bár csak az enyéimben.
~ Nem érdekelsz, te senkit sem! Tűnj el, ebből a világból!~ sipította egy nő, amire én csak egy önelégült kacajt engedtem meg. Már lassan a hídról is leér Shizune, de én még olyan jól szórakozok itt magamban, hogy minek is vágyjak a társaságára! Hiszen itt állok én magam, és csak úgy szaporáznak a jobbnál jobb, és érdekesebbnél érdekesebb mondatok. Szórakoztass még kislány, olyan mulattató vagy nekem! Talán ezért is szerettem beléd? Igen! Valószínűleg. Ekkor megcsapott egy ismerős képsorozat, egy emlék, és fájdalom. Elválásunk pillanata, amikor még egyikünk sem tudta, hogy visszajövök-e. Csak átöleltem, és úgy éreztem, hogy utoljára történik csak meg.
- Ezek szerint- szólaltam meg kikerekedett szemekkel- Másért szerettem beléd- még a mosolyom is lefagyott, ahogyan emlékek sora szállja meg tudatomat. Egy lány, akiért én pontosan meghaltam. Megforgattam a szemem. Hülyeség! Odashunpozok hozzá. És eléugrok. Komolyan néztem rá, végül egy barátságos mosoly került az arcomra. Semmi mögöttes őrület, talán hasonlíthatott a régi énemre, de mégis látható volt a különbség. Én most őszintén álltam előtte, valamiért nem vertem át. Miért verném át? Ő nem érdemli meg, hogy én becsapjam. Ő kedves volt velem, és kimentett Belial markaiból.
- Neked köszönhetem, hogy megmaradt a harci kedvem, és nem törődtem bele a rabságba, de közben megértettem a feladatot, amit a démon végzett, és valakinek csinálnia kell. Tartania kell valakinek ezt az egészet. Én örököltem ezt meg, de nem érzem magam a rabjának. Szabad akaratomból döntöttem így. Inkább én, mint egy újabb démon, akit a Pokol jelöl ki. Én legalább a feladatnak megfelelően tehetném. Beletanultam a dologba már. Bár…- itt egy kicsit megakadt a torkomban egy gombóc, ami megakadályozta, hogy beszéljek. Magam elé bambulva kuncogtam, lehangoltan- Minden egyes nap, minden egyes éjszaka, szenvedek a terhétől. Néha nem tudom eldönteni, hogy ki vagyok. Csak egy dologban vagyok biztos. Téged soha sem szeretnélek megbántani. Nem akarlak elveszíteni, ahogyan majdnem megtettem. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, hogy ha neked kellett volna elmenni Belialhoz. Nem hiszem, hogy ennyire kapaszkodtam volna az életembe, mint ahogy eddig tettem, de nagy árat fizettem cserébe- mosolyogtam ismét bizalom gerjesztően. Ekkor fejembe ütötte a kalapács a szöget, hogy lehet most is csak megjátszom magam. Ezt én mondtam, vagy csupán csak azt akarom, hogy magam mellett maradjon. Bele esnék egy olyan csapdába, hogy átvágom, csak azért, hogy velem legyen? Most én ki is vagyok? Ki vagyok valóban… Összehúztam a szememet, látszott rajtam, hogy nem értek valamit. El is állok tőle, teszek egy kört, közben a szám elé emelem sétabotom gömbdíszét. Gondolatomra egy új ruházat kerül rám. Shinigami egyenruha emlékeimből, a Daitenshis haorival. Tisztán emlékszem, hogy ez volt rajtam, mikor elhagytam ezt a világot. Esetlenül nézek vissza Shizunére. Kérdőn tekintettem rá, hogy hogyan is nézek ki így. Végül komoran pillantottam a ruházatomra. Megzuhantak vállaim, sóhajtottam egy mélyet.
- Nekem ez nem megy. Én már más vagyok! Nem hazudhatok senkinek- nyögöm ki lehangolóan, majd csettintésemre visszaváltott arra, amiben érkeztem. Kalapomról egy cetli lógott le. Egy bolti cetli. Éppen a szemem elé lógott le. Megfújtam, de nem tűnt el. Megfogtam, és arrébb raktam, de akkor is visszaugrott a szemem elé. Ingujjam alól egy ollót szedtem elő, és sebészi pontossággal elvágtam az apró kis műanyag tartóelemet. Leesett a cetli a földre. Én ráléptem, majd mikor elvettem onnan a lábamat, még a cetli is eltűnt.
- Na én is így gondoltam- mondom szórakozottan, majd utána Shizunére pillantottam, és ekkor leesett, hogy nem magam vagyok, és szórakozok csak úgy. Idétlenül, de ijesztően mosolyogtam rá, majd odaléptem hozzá.
- És mit gondolsz, hogy tud felmászni egy hím oroszlán felmászni egy fára? Én sosem láttam még oroszlánt fára mászni, pedig macskaféle. Még a tévében sem mutatták sosem. Szerintem nem is tud az oroszlán felmászni a fára. Ne nézzük meg?- nézek rá halál komolyan, majd fel is húzom a szemöldökömet, ha nem kapok azonnal választ. Bezony én választ várok tőle. Hümmögök egyet, bármi is legyen a végeredmény, majd leveszem a kalapomat, és egy csésze teát veszek elő belőle. Még eléggé forró volt, és alig tudtam megfogni. Megfújogattam, majd belekortyoltam.
- Hmmmm… Imádom Bharroni kaktuszokból készült teát. Olyan, mintha egy körfűrésszel kapargatnák a torkodat, és egy fejszével hasogatnák a gyomorrendszeredet, nem is beszélve a nyelőcsövedről. Hát ha azt is megemlíteném, lehet elájulnék, már csak a szó kiejtéséről is…- itt szinte az arcába hajolok- Igazándiból hasonló a borsmentához, de egy kicsit elragadtattam magam- és egy széles vigyorral díjaztam a tea bemutatót. Kihajolok az arcából, és eldobom a csészét. Furcsamód a csésze nem puffant sehol sem, mintha földet sem ért volna. Igazság szerint, nem ért földet. Felnézek az égre. Nem igazán jelent számomra semmit sem a sötétsége. Ismerős helyzetekben jártam már. Megöregedtem, és ezt inkább a tudatomon érzem, nem is a testemen.
- Amúgy mesélj rólunk. Milyenek voltunk régen. Jártunk is, vagy csak töketlen módon szenvedtünk saját enzimjeink, optimálás működésén agonizálva. Nagyon szép vagy, biztos sokan megkörnyékeztek. Miért pont én voltam melletted?- beszélek végül hozzá, közben sétabotomra támaszkodtam, és keresztbe tett lábbal álltam. Mindeközben faarccal bámultam őt. Csodás egy teremtés.

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Vas. Nov. 18, 2012 8:04 am

"Hulló emlékek, az utolsó nyári falevél"

*Modorom kissé nyersnek tűnhet, de azt hiszem az előző félév óta most vagyok igazán önmagam. Feltehetőleg, ha az ember képébe kamerák bámulnak, az egy kicsit megváltoztatja. Engem is megváltoztatott, már nem igazán engedhetek meg magamnak balhékat, vagy bármiféle lebukásokat. Azonban olykor muszáj a világ elől elbújni, mint most is. Azt hittem, az életem majd nem fog utolérni; de tévednem kellett. Az életem elől nincs menekvésem, csak egy lehetőség áll fenn előttem: meg kell erősödnöm. Meg kell találnom újra az érveimet, amiért hajlandó vagyok kiállni. Fogalmam sincs, hogy ez mennyire sikerülhet majd Yuusuke oldalán. Annyira nem ismerem a férfit, hogy megoszthassam vele a legbelsőbb problémáim; ez nem azt jelenti mindazonáltal, hogy nem bízok meg benne. Egyszerűen nem látnám az okát annak, hogy a problémáimmal foglalkozzon, mikor neki vannak olyan tenshijei is, akiket maga választott. Meg aztán most ki tudja, hogy mi lesz; hiszen Yukezo, vagyis Belial visszatért. Nem tudom eldönteni, hogy most mi van, csak azt, hogy a telefonom földhöz vágása (annak tönkretétele) jól esett. Már haladnék is tovább kissé ziláltan, amikor a férfi újra megjelenik előttem. Ködösen emelem tekintetem rá, bár szavai megindítóak ugyan; de könnyeket nem hullajtok.*
- Már értem. *Sóhajtok egyet.* - Ebben a világban csak félév telt el; történtek dolgok ebben a félévben. A Daitenshi főhadiszállásra új helyre került a ránk hagyott pénzedből. Én pedig dolgozni kezdtem, felfutottam egy milliárdos által. Aztán ott hagytam nem rég..bár.. *Nem fejezem be a mondatom. Nem igazán akarom a tudtára adni, hogy az a férfi mai napig zaklat ilyen- olyan dolgokkal. Ezt magam is el tudom intézni, ha nagyon akarom. Egyelőre egyébként is megvagyok abból a pénzből, amit itt szerzek; vagy itt- ott beugrósként. Némileg látható lesz tekintetemből a nyugalom, mégis a hallottak felkavarnak. Megtörlöm szemeimet kicsit, mikor régi öltözetében pillanthatom meg. Ajkaim meg-megremegnek a látványra, eszembe jut a búcsú pillanata, amit kitépnék magamból, amikor újra visszavált öltözéke.*
- Érzel valamit egyáltalán irántam, vagy mindennek vége lett; ahogy átvetted Belial helyét? *Pillantok oldalra kissé komoran. Fogalmam sincs, hogy mit kívánnék jobban most. Azt, hogy szeressen; vagy inkább azt, hogy ne tegye? Az egészet nem érdemelném meg, mégis hiányzik. Hiányzik minden, ami vele kapcsolatos. Mégis hogyan segítsek neki? Ha igaz, amit mond; én kevés vagyok ahhoz, hogy segítsek neki...nem igaz? Tétovázok némelyest, ezért is ér következő reakciói ilyen hirtelen.* - Utazni szeretnél? *Egészen halkan kérdezem meg. Nagyjából akkor szokott így beszélni, ha konkrétan elszeretne vinni valahová. Vagyis várjunk..akkor mondott régebben ilyesmit. Kicsit megrázom a fejem, teljesen össze vagyok már zavarva. Leginkább a soron következő furcsa szokása miatt. Ilyesmiket csak Belial volt képes csinálni, de ezek szerint nem csak a helyét, de a képességeit is örökölte. Talán még személyiségjegyeiből is vett át, ezért tűnik nekem annyira ellenszenvesnek néha. Nem tudom mire vélni még, meg kell szoknom. Ha nem tudnám, hogy kicsit érdekes...már biztos orrba vágtam volna, amiért a képembe bámul. Tudhatná, hogy teljesen zavarba hoz vele, és nem szeretem. Szóval magam teszek néhány lépést hátra, hogy kerüljem a közelségét. Már érzem, hogy a közelsége meg tudna ölni, nagy bennem a vonzalom. A távolba tekintek kérdésére. Normális esetben nem válaszolnék ilyen kérdésekre, mert senkinek semmi köze..de ő más.*
- Szép..mondták már sokan, de ez nekem nem jelent semmit. Ha ismernél, pontosan tudnád, hogy hozzám nehéz igazán közel kerülni. Csak társak voltunk, az érzéseinkre az utolsó pillanatokban döbbentünk rá, azt hiszem. Olyanok voltunk egymásnak, mint a virág és a föld. Föld táplálja a virágot, cserébe a virág mellett sosem lesz magányos. Mi pedig magányosak voltunk..túlságosan is. *Aztán kicsit közelebb sétálok hozzá.* - Yukezo...a lányodat Tamachi Reinek hívják. *Egyre csak közeledem, míg megállok előtte.* - Ha visszatérsz..nem ártana felkeresnek Sierashi Yuusuket.

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Vas. Nov. 18, 2012 9:39 am

Jónapot!

Ahogyan közelít felém, és az információkat adagolja, egyre inkább megijeszt. Szeretem most is? Jó kérdés. Tamachi Rei, Sierashi Yuusuke. Megkeresem őket okés, de most mit is csinálok? Fellobban bennem valami, amitől nem tudok nem a szemeibe nézni, és elmélyedni bennük kényelmesen. Még hogy érzek-e még valamit iránta? Mi ez, ha nem egy érzés? Kellemetlenül érint, hogy nem igazán emlékszem már rájuk. Hogy felejthettem el? Ez is Belial egy mocskos kis trükkje volt? Nem igazán tudom, hogy miért történt mindez. Ahogyan odalépett elém, lepillantok rá, egy igazán vonzó tekintettel. Szinte a gondolataiig kutatom a szemét, de nem igazán találhatok ott semmit, ami rám tartozna. A gondolatai csakis őt illetik meg, ez is igaz, de valahogy mindig is szerettem volna belelátni mások fejébe, éppen csak sosem sikerült. Felvonom a szemöldökömet, és mosolyogni kezdek ismét. Szélesen.
- Hát ha oly magányosak voltunk, mondd miért lennénk továbbra is azok- mondom, szinte suttogva, és előrenyúlok a kezéhez, bal kezemmel. Ha engedi, hogy megfogjam, megláthatja, hogy meggyógyult a bal karom. Fiatalabban is festek, ha jobban megnéz. Sokkal inkább az ő korához tartozom, ezzel a kinézettel. Csak én tudom, hogy a kor számomra már semmit sem jelent. Másik kezemmel csinálok egy bűvész mozdulatot, és kezemben egy kártya jelenik meg, rajta egy szöveggel. Megnézem, majd megcsóválom a fejem. Nem ezt akartam. Megforgatom a kezeim között, és egy szív király lapot tartottam. Összegyűröm a kezembe, majd egy kicsit kinyitom a kezemet, és egy tüskés növényi szár jött le. Egy rózsához hasonlított eddig. Eddig. Miután kibukkant a virág része is a kezemben, egészen másra hasonlított. Egy recés, és fenyegető színű szirmokból összeálló gyönyörűség, ami változtatta a színét. Mézédes illata beterített engem, bár lehet, hogy ezt is csak hallucinálom. Én láttam az igazi virágot is.
- Ezt egyes helyeken szerelmes kroingonnak hívják. Csak akkor állapodik meg a színe, ha egy olyan embernek adjuk át, aki szeretünk. De sajnos ezt most nem tudjuk letesztelni, mert ez csak egy másolat. De az én szememnek eddig világokat jelentett, szeretném, ha elfogadnád tőlem- mondom, és nyújtom felé. Ekkor elkezd olvadozni, iszonyat gyorsan ráfolyik a kezemre, és a kezemről a földre, majd elfüstöl. Kinyitottam a kezemet, és ijedten néztem lefelé. Elkeseredetten lebiggyesztettem az ajkamat, és a lányra néztem szomorúan.
- Úgy látszik, hogy már ajándékot sem adhatok annak, akit kedvelek- mondom, majd hirtelen óbégatni kezdenek a fejemben, és ezt nem tudom lecsitítani. A füleimhez kapok, és fájdalmasan felkiáltok. Az egész olyan hirtelen jött, hogy nem tudok mit csinálni vele. Mire magamhoz térek, már méterekkel arrébb szaladtam Shizunétól. Lerogyok a földre, és démonul káromkodok hosszú sorokat, és szitkozódom, hogy még holtában is megkeserít Belial. Még a víz is kivert, és elfehéredett az arcom. Betegesen magam elé bambultam, és halkan vihogtam esetlenségemen. Még a kalap is leesett a fejemről időközben. Felállok, leporolom magamról a port, és odasétálok a kalapomhoz. Felveszem, és a fejemre teszem, közben egy mondókával foglalom le magam.
-Nem volt ködmönkéje, nem viselt kalapot. Addig izgett-mozgott, míg kirepedt a bőre, leesett a földre. Hej, de fényes legényke lett belőle. De hál’istennek kalap már van- zárom le mókásan, majd ismét a lányra nézek, mintha semmi sem történt volna. Én már el is felejtettem, hogy volt-e ilyen.
- És mondd csak, mit tettem érted cserébe azért, hogy megváltottad az életemet? Valamit tennem is kellett nem? És tényleg olyan gyáva voltam, hogy kimondjam mit is érzek? Ennél nevetségesebb nincs is! Én bármikor kimondom az érzéseim. Figyelj csak. Én sze…- darálom, és megakad a szó a torkomon. Látszik rajtam, ahogyan küszködök a kimondásával. Legyintek egyet, és egy jót nevetek rajta.
- Viszont! Tudni akarom azt is, hogy milyen kapcsolatod volt ezzel a szörnyeteggel. Úgy nézem, hogy ismerted Belialt, nagyon is jól. Nem kell többé tartanod tőle. Darabokra téptem. Megvolt hozzá a hatalmam, hogy megölhessem. 600 évembe tellett, de elértem. Sereget toboroztam, erőt gyűjtöttem és lerohamoztam. Utolérte a végzete. Örömmel néztem a rettegést az arcán, mikor meglátta, hogy én visszafiataladtam, és még erősebbé váltam- mondom, közben önelégülten vigyorgok az elért eredményen. Nincs is mit mondanom többet, várom, hogy megszólaljon, hiszen a hangjába is beleszerettem már.

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Szomb. Dec. 15, 2012 9:25 pm

"Hulló emlékek, az utolsó nyári falevél"

*Minden annyira megváltozott. Ez a változás pedig megrémiszt részben, mert nem tudom hogyan kezelni. Yukezo annyira megváltozott. De a változása talán még fel is fogható. Viszont az nem, hogy én okoztam ezt. Úgy érzem, hatalmas fájdalom lesz úrrá rajtam, ha belegondolok abba, hogy mindezt miattam csinálta végig. Mégis miért? Miért tette?! Miért lett ennyire meggyötört miattam? Most először érzem úgy, hogy gyűlölöm azt, hogy megismertem. Ha nem ismert volna meg, akkor nem történt volna ez meg. Lehet magányos lenne, de legalább boldog. Most meg mivé tettem őt? Egy szörnyeteg lett elborult pillanataiban. Egy pszichopata, aki nem képes uralkodni magán; legalább is így tűnik most elsőre. S fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Kezdek komolyan kétségbeesni attól, hogy nem tudok mit tenni érte. De mégis miért ment az utcára aznap? Miért követte a lélekenergia lenyomatomat, és állt elém? Minden közös emlékünk könnyeket facsar szemeimbe. S akármennyire is állok előtte határozottan, jelenléte gyengeséget vált ki belőlem. Vöröslő íriszeimből gyöngypatak kezd el lefolyni arcom mentén. A sós cseppek pedig puha arcomat szárítják ki. Ahogyan szemeimbe néz, lábaim megremegnek. Természetes hidegrázás kap el, ahogyan megfogja kezemet. Kezének érintése eszembe juttatja mindazt, ami a tenger parton..vagy az Andokban történt kettőnk közt.*
- Biztos vagy abban, hogy jól választasz? *Remegő hangon szólalok fel. Nem akar magányos lenni, de én sem. De ezek után abban sem lehetek biztos, hogy olyant akar választani..aki mellett annyi veszély van. Nem mintha mellette nem lenne, hiszen Daitenshis. Itt nem is arról van szó..csak egyszerűen én vonzom a bajt. Olyan vagyok, mint egy bajmágnes. Nem is én lennék, ha nem történnének érdekes helyzetek velem. S egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy Yukezo minderre vágyna. Ő biztonságot kereshet, amit nem biztos, hogy éppen mellettem fogja megtalálni; vagy mi. Csak most veszem észre, amit eddig nem sikerült észre vennem. Külsőleg is egészen megváltozott, kivéve a szemét. A szeme, vagy is annak kifejezése megmaradt ugyanannak. Végig nézek rajta, s megállapítom, hogy a bal keze teljesen megjavult. Kissé remegő kézzel húzom fel a ruhájának ujját, hogy megbizonyosodjak róla.*
- Ez lehetetlen! Yukezo..a kezed! Meggyógyult a kezed! *Szinte majd kicsattanok, de fagyottan bámulok fel szemeibe. Legalább egyetlen pozitívum érte ebben a történetben. Meggyógyult a keze, amit mindig fájlalt. Ennek viszont örülök, hogy ezentúl nem kell oly’ mértékben gyógyszerfüggőnek lennie. Sőt, sokkal egészségesebbnek tűnik; s jobban megfigyelve..egészen érdekes.*
- Hogyan? Hogyan lettél ilyen.. *Nem tudom kimondani hirtelen, hogy nem értem miképpen lett ilyen fiatal. Teljesen megfiatalodott, szinte kicserélték. Nem mondom azt, hogy jobban tetszik..mert akkoriban sem volt semmi gond a külsejével. Yukezo sosem volt az a nem feltűnő alak, rengeteg nőt képes volt elszórakoztatni..akár egyszerre is. De most már..most már valahogy nem tudnék ilyenekre féltékeny lenni. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek érzéseim..csak éppen megváltoztak részint. Most már örülök annak is, ha mellettem áll..mindenféle kisebb apróságnak. Eleve annak örülök, hogy mégis életben van; akkor is, ha ezzel teljesen össze bír zavarni. Most is csinál egy bűvésztrükköt, amit nem tudok mire vélni. Az a növény, amit a kezébe vesz, egészen különleges. Fogalmam sem lenne arról, hogy miképpen csinálja ezt, ha nem tudnám ,hogy Belial képességeiből örökített át. Tehát erre Belial is képes volt, bizonyára. Vajon ő is adott másnak ilyen virágot? Vagy láthatóan az ő kezében is elolvadt a virág, amikor szerette volna átadni valakinek. Ám az, amit mond Yukezo..arra kicsit oldalra nézek.*
- Semmi baj, biztosan volt oka annak, hogy elolvadt a kezedben. Biztosan túlhevült..nem bírt megállapodni. *Gondterhelten sóhajtok egyet, mert csak annyit fogtam fel belőle, hogy egyszínű lesz, ha jó a választás. De ez nem csak egyszínű lett, de meg is semmisült...tehát jah, hát ez van. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék Yukezonak. Inkább teszek egy-két lépést hátrább, s kabát zsebembe mélyesztem kezeimet. Hosszasan nézek rá, meg úgy általában mindenre. Elég szokatlan helyet választottam az „egyedüllétre“. Végül is ki menne egy koszos gyártelepre azért, hogy eldobjon valami fontosat? Nekem fontos volt az a dísz, Ő rá emlékeztetett. De most már nincs is semmim, hogy rá gondolhassak. Helyette itt van, de nem tudom eldönteni, hogy pontosan ő most kicsoda. Olyan furcsán viselkedik... Szótlanul, rezzenéstelenül viselem, ahogy a földre rogy, meg felkiált. Jót tennék vele, ha oda mennék? Talán igen, s már emelném is lábamat..de meghallom a démoni szavakat. Csak onnan ismerem fel, hogy egyszer Belial is beszélt így hozzám. Maradok a helyemen, és megvárom míg visszatér. Közben letörlöm arcomról a könnyeket, és komolyan nézek fel rá.*
- Cserébe? Megmentettél Belial karmai közül. Valószínűleg arája lettem volna a kasélyában, vagy valami olyasmi. Nem neveznélek gyávának, más voltál akkoriban. Nem csak megállapodni nem mertél, de talán féltél is az érzelmektől. Amikor pedig az érzelmeidet választottad volna, Belial eljött értem. De látva téged...nekem kellett volna mennem! *Nyomatékosítom szavaim. Így még sosem néztem a szemeibe..némi elhatározást vegyítek szomorúságomba.* - Az én lelkem mondhatni így is hasított. Vaizard vagyok, shinigamiként egy lidérccel vagyok egy testben. Nem lett volna mindegy..ha egy démon megkínoz? Neked nem lett volna örök harc az életed..Yukezo! Te élhettél volna! Idővel megismertél volna valakit, aki illett volna hozzád! *Vagy talán már ismert is olyat, csak éppen nem volt ideje jobban megismerni? Ezt sosem tudhatom. Részben magam okolom az állapotáért, és ettől nem is fogok tudni elszakadni. Miattam vált ezzé..csak árnyéka már önmagának. S szavaira felhúzom szemöldököm.*
- Valóban azt hiszed, hogy Belial halott? Nézz magadba! Belial benned él tovább.. *Komoran hajtom le fejem, sajnos ezzel meg is fogom törni arcán a mosolyt.* - Persze jó látni itt..de így nem. Így sokkal jobban fáj nekem, hogy elmentél..miattam. *Visszapillantok szemeibe.* - Belialt én szabadítottam ki, úgymond. Feltörtem a pecsétet, ami akadályozta, hogy a mi időnkbe léphessen. Cserébe megszabadított a fájdalmaktól, mik akkoriban tönkre tettek. Húsz évet éltem a démonnal egy fedél alatt a kastélyában. A tanítványa voltam részben, megtanított számtalan dologra és felfogásra. De nem is ez a lényeg. Belialnak mindig is tervei voltak velem..miután rá jött, hogy valós korom ellenére rohamosan fejlődöm vaizardként. Ki tudja azt, hogy miért akar maga mellett tudni? Talán ő is éppen annyira magányos volt, mint te..vagy én! *Nézek mélyen a szemeibe, talán kicsit megértettem azt, hogy miért vitte el Yukezot. De ez nem feltétlenül fedheti az igazságot. Ismertem ugyan a démont, de kiszámíthatatlan volt akkor is. Ha kiszámítható lett volna, mindenki kibírta volna cselezni. Viszont Yukezon is kifogott. Elindulok egy irányba. Kezd ez a környezet zord lenni nekem, és túlságosan sötét. Észre sem veszem, hogy amikor elindulok egy irányba, s pislogok egyet..a szemeim egy pillanatra megváltoznak. Megjelenik benne a lidérc, majd el is tűnik. Talán a külvilágnak jelzi, hogy bizony itt van, csak éppen nem tud kitörni. Legyőztem már a lidércemet.*
- Nem te nyertél Yukezo. Belial nyert, mert benned élhet tovább. De most már meg fogod érteni azt, hogy mi mindenen mentem keresztül eddig. Érezni fogd, hogyan próbál összeroppantani egy nálad sokkal másabb érzés. Nap, mint nap küzdeni fogsz..az életedért. S ha egyszer legyőzöd, ugyan boldognak érzed majd magad..de vissza már nem léphetsz. A benned lakozó Belial örökké megváltoztat majd. Köszönöm, hogy végig csináltad és ismét megmutattad, hogy jó mentorom vagy. De, ha ezt tudtam volna...ha ezt tudtam volna..elengedtem volna a lidércem és magam közti gátat azért, hogy engem vihessen magával. Fáj látni a szenvedésed..nem tudom miképpen fogod tudni ezek után tanítani a mentoráltjaidat. Hogyan fogsz tudni hazudni arról, hogy te nem vagy egy szörnyeteg? Belial nem volt lidérc. Ő nem az a fajta, akit csak úgy el lehet zárni. *Bámulom a betont, ahogy haladok rajta előre. Nem haladok gyorsan, ezért beszélek hozzá. Leginkább csak sétálni kezdek a semmibe, az első, korai hóesésben.*
- Mit szeretnél, ki legyek ebben a történetben? *Furcsa kérdéssel szolgálok feléje, de legalább őszinte. Némileg sikerült rendeznem az érzéseimet, és gondolataimat vele kapcsolatosan..de semmiben sem vagyok biztos.*

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Vas. Dec. 23, 2012 11:50 am

Jónapot!

Letörlök minden nedvességet az arcomról, most már egyre inkább jól érzem magam. Szórakozni jöttem vagy mi! Nem azért érkeztem, hogy fájjon minden perce a megérkezésemnek. Visszajöttem! Háromszoros hurrá a Tamachinak! Annyi szenvedés végül meghozta a gyümölcsét. És milyen jól érzem magam ettől. A célhoz vezető út a legfontosabb ugyebár. Pláne, ha mozgójárda. Hehehe. A lányra nézek, és válaszát mintha meg se hallottam volna. Őszintén? Nem hallottam. Aztán egy olyat mondott, hogy Belial nyert. Elkerekedett szemekkel néztem rá, és minden egyes mondata után egyre szélesebb vigyorral néztem rá. Miután befejezte, hangosan hahotázni kezdett. Ujjammal hangsúlyoztam az elkövetkezendő mondani valómat.
- Nem! Tévedsz! Én nem vagyok szörnyeteg. Szakmámnak nemes célja van, ha nem tudnád te lány. Azokat az embereket keresem, akiket átveréssel jutottak el oda, ahol vannak. Sikereket értek el, miközben hazudoztak. Nekik ajánl Belial egy alkut, amivel még nagyobb lehet a hatalmuk. Azért hívom magam Belialnak ekkor, mert mégis csak ő volt az, aki ezt undorítóan csinálta. És ezzel is hirdetem győzelmemet a démon felett- mondom felhőtlen jókedvvel, majd ujjamat végighúztam finoman az arcélén. Végül minden ujjammal megsimítottam visszafelé az arcát. Szóval tudom már miért jöttem vissza. Teljességgel tudatosult bennem, hogy megérte az Emberek Világa mellett döntenem. Itt van ez a lány, és azt hiszi, hogy nem lehet az enyém. Látom a szemén, hogy ő is azt akarja, hogy mi együtt legyünk. De annál sokkal viccesebbnek találjuk mindketten, hogy csak húzzuk egymás agyát, és sosem lépünk egymás felé egy igazán nagyot. Igazán szórakoztató játékot találtál ki te lány, elfogadom a kihívást. Amelyikünk hamarabb omlik a másik térde elé, hogy most már fejezzük be, az nyer. Én utálok veszíteni, azt tudnod kell te lány. De felettébb szórakoztató. Kuncogok ezen egy keveset, majd elkezdem játszani a kis játékunkat. Közelebb lépek hozzá, és teljes melegséggel magamhoz szorítom a derekánál fogva. A testével tudja tartani a távolságot, hogy felnézzen rám, de pontosan érezheti a helyzet igazán érdekes mivoltát. Én nagyon szeretek játszani te lány! Remek kis szórakozást találtál ki Yukezo számára.
- Hogy ki legyél a mesémben? Erre igazán egyszerű a válasz. Csak te tartasz tőlem még mindig. Nem tudsz szabadulni a gondolattól, hogy az elmúlt 600 évemet ott töltöttem, ahol neked egy örökkévalóságot kellett volna letöltened. Hát lásd mosolyomban. Én ezt élvezem! És én az szeretném, hogy te is így élvezd az életet, ahogyan én. Boldog vagyok, hogy ismét találkoztunk, mondd miért nem azzal kezdtük, hogy egymás karjaiba borultunk valahogy így?- mondom és közben villogó szemeimmel pásztázom az övét. Kérdésem után kezeim feljebb csúsznak, és magamhoz ölelem már a háta közepétől. Ráhajtom a fejem az övére, és halkan suttogok.
- Nem élveznéd, ha minden este lenne valaki, aki átölel, és a füledbe súgja, hogy szeret? Nem lennél boldog, hogy ha egy olyan valaki mellett ébredhetnél, aki álmában is csak azt hajtogatja, hogy a világot jelented neki? Megéri félredobni ezt csakis azért, mert a túlélésért eldobott mindent, ami a józanészhez járt? Jártál már ott. Pontosan tudod, hogy ha nem tudsz képtelenségekben hinni, akkor hamar elveszel- ekkor megfogom a kezét, és a mellkasomhoz emelem, hogy érezze hogyan is dobog a szívem.
- Nem vetted még észre? A démonoknak már nincs szívük…- mondom, és arrébb táncolok tőle, ott hagyva az ölelés utáni hidegben. Remekül szórakozok, hihetetlen mekkora móka eljátszani az időt ahelyett, hogy örömökben gazdag éjszakát töltsünk együtt. Igaza van a lánynak. Ez sokkal jobban tetszik nekem is. Volt már lehetőségem annyi nőnél. Nem is tudtam, hogy a nőkkel eképpen is lehet foglalkozni, és játszani! De persze ez is csak azért van mert, te lány, te így szeretnél játszani. Lehet megtartom ezt a játékot, és játszom majd másokkal is. Mennyivel érdekesebb, és szórakoztatóbb. Node folytassuk, hiszen még nincs vége. Visszashunpozom hozzá, és kezembe megjelenik egy kulcs.
- És ha azt mondom, hogy ez a kulcs az, ami neked kell. Minden férfi szívét nyitja, és bárkit megkaphatsz, akit csak akarsz. De csak az enyémet nem nyithatod ki veled. Arra itt van valami egészen más- másik kezemben egy kis bábu jelenik meg, ami engem mintáz, csak sokkal aranyosabban. Nagy szemekkel, vigyorgó fonal szájjal- Mondd te lány, neked bárki más kell, vagy a vigyorgó kalapos?- mekkora fordulatot vett a játék. Nem hiszem, hogy neki a kulcs kell. Játszani akar, de ha most nem felel okosan, és hagyja, hogy az érzelmei teljesen átvegyék az irányítást, akkor veszít. Én egy igazán nagy mosollyal várom a válaszát!

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Csüt. Jan. 03, 2013 11:53 pm

„Hulló emlékek, az utolsó nyári falevél“

*Végig szalad, s eléri a célját. Ott sündörög az ereimben, s megállíthatatlanul áramlik. Dobbanás, szívem hevesebb dobbanása, amely nem hazudhat senkinek és semminek. Szerelmes vagyok, szerelmes még pedig a saját Daitenshimbe. Micsoda könyörtelen játékot űz velem a sors? Hát miért kellett nekem beleszeretnem? Csupán egy kislány voltam még, mikor megismertem. Mostanra talán érett nőnek tűnhetek, és rengeteget is tanultam..de a szerelemről semmit sem tudok. Félek, igen én félek Belialtól. Félek attól, hogy fertőzi Yukezot és az érzelmeim magukra maradnak. Belial talán halott, de valami belőle Yukezoba ivódott. Én pedig azt hiszem, félek ettől a valamitől. Fogalmam sincs hogyan kezeljem, s leginkább attól félek, hogy ezért meggyűlöl majd. Most mit tegyek? Le kellene mondanom róla, ez lenne a legjobb. De nem tehetem, hiszem megígértem neki, hogy ott leszek. Mindazonáltal az eszem mást mond, mint a szívem. Végig vitt mindent, miattam, s amit a tengerparton tett, azt sosem feledhetem. Össze vagyok zavarva, s éppen ezért teljesen megremegek, amikor magához ölel. Olyan, mintha újra a régi lenne. Én pedig naivan csukom le szemeimet mellkasának hajtva, azzal a hittel, hogy ez így is van. Szavaira még belé is karolok, hiszek a hazugságaiban és utálom is magam miatta.*
- Félek tőled Yukezo, ugyanakkor akarlak is. Vajon meddig hihetem el ezt, hogy lehetséges? Meddig kell majd elhinnem, hogy képes vagy szeretni engem? Még ha emlékeznél is, nem őrjítene meg a gondolat, hogy létezik valaki, akivel nem játszadozhatsz? Nem bántana, ha tudnád, hogy én a másik egyéniségedet nem tudom elviselni? Mert csak akkor választhatsz engem, ha képes vagy rá. Ha nem, el kell hogy engedjük egymást. *Gyenge vagyok, most érzem igazán először, hogy képtelen vagyok erősnek lenni. Ha olyannyira erős lennék, nem érdekelne, hogy ki ő meg hogyan csak szeretném és kész. De a dolgok nem ilyen egyszerűek, sőt. Sokkal bonyolultabbak, mint hittük volna valaha is. Mennyire egyszerű lenne visszatérni a múlthoz nem igaz? Mennyire egyszerű lett volna, ha megjelenik Hitomi és Yuusuke, akikkel együttesen elpusztítottuk volna ezt a démont. De Belial elragadta tőlem, talán örökre. Itt van, de ettől a dolgok nem változtak meg. Tamachi Yukezo talán sosem lehet az enyém, mert én pont akkor vagyok a leggyengébb, mikor a legerősebbnek kellene lennem. Yuu, bárcsak itt lennél. Bárcsak emlékeznék most szavaidra, mindarra mit megtanítottál azalatt az idő alatt, míg tenshidül fogadtál. Erőt adtál a reményhez, de mindezt nem a lélekenergiámba mérve, hanem a lelkemhez viszonyítva. Fura belegondolni, de olyan volt, mint egy apa aki nem fogta a kezem, viszont szavaival ugyanúgy pofán vágott, mikor baj volt a fejemmel. Mára már sokat jelent nekem Yuusuke, de amikor kellene nem tudok emlékezni rá. Mikor kellene a felképelése, nincsen itt. Most Yukezo van itt, akiért erősödni akartam. De teljesen elgyengültem az érintésétől, s a vehemens lányból egy vattacukrot csinált; amiért akár gyűlölhetném is. Nyelek egyet, mihelyst kezemet a dobogó szívére teszi. Megérzem valóban annak dobogását, még ha megérteni nem is tudom.*
- Ebben tévedsz. *Ennyiben is hagyom mondatom, hiszen ő is megismerhette Belialt. De akár az is elképzelhető, hogy Yukezonak nem mutatta meg azt, mit nekem pedig igen. Belial magányos volt, és ez a magány olyan dolgokra késztette, ami igazából nem is az ő hatásköre. Ő csupán egy tér- és idő démon volt, kinek létezése biztosította a zavartalan működést. De nem volt dolga az alkuk megkötése és a világába való lelkek dezertálása. A gyűjtögetéssel akarta mindazt elérni, mit sokkal egyszerűbben intézhetett volna, ha nem félt volna az emberi érzelmektől. De félt szeretni bárkit is, mert a szerelem ugyanúgy sebezhetővé tette volna, mint Yukezo. S talán ebbe belegondolva még meg is érthetem azt, hogy miért vitte el Yukezot. Talán azért vitte el, mert magáénak akarta érezni mindazt, amit Yukezo érzett. Magányos volt, de én kiragadtam ebből s többé nem volt az. Lehetséges, hogy a magány elűzése miatt nem engedte el lelkemet a kiszabadítása ellenében. De pontosan még én sem mondhatom meg, hogy mit akart az a démon. A távolodás hidegében alig figyelek Yukezo szavaira. Ám a figurára emelem tekintetem. Mélyet sóhajtok, majd elveszem a kezéből mindkettőt. Sokáig nézem azokat, aztán egyszer csak mindkettő tárgyacska a földre hull.*
- Én Tamachi Yukezot akarom. *Jelentem ki, s a tárgyak semmivé foszlása egyértelmű lehet. Végülis nekem nem a kalapos shinigami kell, vagy mindenki más..csak Tamachi Yukezo. Az a Yukezo, akibe én beleszerettem; de ha nem kaphatom meg, talán képes vagyok lemondani mindegyikről. Akkor majd kész leszek más érték megteremtésére, és annak követésére a Daitenshim oldalán.*
- Sajnálom, de én nem téged szeretlek; hanem Yukezot. Az én Yukezomat szeretem, nem pedig azt az árnyékot, ami most befedi őt. Azt az árnyékot gyűlölöm, mert miattam van rajta. Azért van rajta, mert lemondod mindenről csak hogy éljek. Az én életem pedig vajmi sivár nélküle. De választom ezt a sivárságot inkább, mintsem a kalapos gonoszt válasszam. Ha őt választanám, azzal Yukezot árulnám el. Yukezot pedig soha nem lennék képes megcsalni. Szóval dobhatod a kukába a kulcsod és a figurád, mert én egyikből sem kérek. *Közben fordulok meg, s indulok el végre haza. Az úton ugyan szemeim újra elvörösödnek, de nem sírhatok. Nem sírhatok egy olyan dolog miatt, mint egy helyes döntés meghozatala. Őt választottam, de nem a Belialból kapott démoni én részét. Nekem csak Yukezo kell, a kalapost látni sem akarom. De legalább visszatért, s így egyenesen a főhadiszállás felé veszem az irányt, hátha eszébe jut követni. Ha így lenne, akkor hamarosan találkoznak Yuusukevel és a többiekkel.*

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Pént. Jan. 04, 2013 6:10 am

Jónapot!

Eleresztem, majd megdermedt szemekkel meredek rá, és szótlanul tűröm a szavait. Nyúlnék utána, de valami meggátol benne. Valami undor, valami kellemetlen érzés, ami hideg nyúlós cafatokban ömledezik a szívemre. Ami eddig boldogított, most hirtelen elillan, és csupán csak az elutasítás kényelmetlen érzése honol bennem. Elutasított??? Engem??? Az hogy történhetett meg? Úgy tudtam, hogy én vagyok az, akire vágyott. Ő az, aki visszahívott ide! Ha nem remélte visszatértem, akkor egyáltalán miért beszél velem? Azt mondja, hogy törődjek ezzel a problémával, hogy szűntessem meg. Én úgy emlékszem, hogy szerelmesek voltunk egymásba, és ő ennyitől megfutamodik. Hiszen én, én vagyok! Tamachi Yukezo, személyesen. Miért nem érti ezt? Tán csak nem tudja elfogadni, hogy hatalmat kaptam? Önzően vágy rá biztosan! Szememet elborítja valami rossz, amitől alig látok ki a fejemből. A kép széle valahogy elmosódik. Talán ezt nevezik könnyeknek. Igen, sokat sírtam, pontosan tudom, csak ez most olyan hirtelen jött, valahogy a semmiből felszakadó kötelékek azok, amik most eltűnnek. Szeretlek még? Nemtudom… eddig a pillanatig azt hittem, hogy a szerelem az, ami végigkísért az úton, és mentett meg. Igen, azt tudom, hogy az volt. Félreérthetetlenül mardosta a fantáziámat, hogy milyen boldog leszek, ha megszabadulok a láncoktól. De mi van, ha igaza van. Ha most is láncok vannak rajtam. Talán azt ajánlom, hogy akkor vegye fel ő is őket, hiszen fantasztikusan érzem magam, illetve éreztem magam eddig a pillanatig. Kopácsoltak a fejemben, mintha acélkardot kovácsolnának, a fájdalomból, ami most nyalogatja a szívemet. A fájdalom, egy fegyver, de olyan, amit más nem is használhat. Az én fájdalmam márpedig erős, és ezt megérzi majd mindenki. Hallani fognak még az én nevemről. Ez kell ahhoz, hogy a munkámat lelkiismeret furdalás nélkül is csinálhassam. Nevetséges, hogy azt gondolja, hogy Tamachi Yukezo eltűnt. Én vagyok az, maradék nélkül.
~ Hiszen a neveden szólított~ ámuldozik egy női hang a fejemben. Értem, hogy meglepődött, hiszen engem is meglepett. Szavak nélkül hagyom, hogy elmenjen, hiszen jómagamnak egy kis magány kell, hogy megszőjem a tervem. Tervet, de mire? Szerintem egyértelmű.
~ Mi történt veled Yukezo?~ beszél ugyanúgy a hang. Én egyre inkább ijesztően merevnek tűnök. Fejemben még nem tisztázódott ez az egész. Most mondjak le róla?
- Átkozni fogod azt a napot, amikor azt hitted, hogy Tamachi Yukezo meghalt. Hallani fogsz a nevemről úgy ám kedves- kiabálva kezdek el énekelni, egy új dallamon, ami most csendült csak fel a fülemben.
~ Nehogy megöld! Te fogsz csupán meghalni!~ zengik kórusban a fejemben, zengő férfiak, baritonok, és remegő basszusok.
- Megsértettél, ezért vér fog folyni, de nem a tied, nem bizony, veled legyek ellenszenves?- folytattam a nótámat, és közben ruhám nem igazán tudott megállapodni. Üvöltő magas tenorom kiegészítette a fejemben a tömeget. Kacagtam, és forogtam.
- Hiszen jól emlékszel rám nemde? Hogy ne okozzak neked szenvedést, mi jár a fejedbe?- mondom egyre inkább erőszakos hangon, és közben egyre kevésbé tudom megállapítani, hogy ki is vagyok én. Csak kínozni akarok, rettenetes fájdalmakat akarok okozni ennek a lánynak, és ki lenne az, ha nem én? Szerelmes vagyok? Igen! És nem okoz nagyobb örömet semmi számomra, ha ezen szerelmem átérzi azt a 600 évet, amit érte adtam el az életemből. Egy köszönöm se hagyta el a száját!
~ Ne tedd ezt, te nem ez vagy!~ megint a nő sipítozik.
- Pontosan tudom, hogy ki vagyok. Az aki e nőben halálos sebet hagyott. De úgy látszik a kis ribanc meggyógyult, tehát kitépem a szívét, és lehet felőlem megboldogult. Fájdalom és szenvedés volt az én részem, de ez már eltűnt régen- ordítozok tovább, könnyekkel küzdve, pontosabban veszítve ellenük. Zokogok, és ahogyan kiáltásaim felszántják a levegőt, tisztázódik minden előttem. Egy olyan elfogult düh tör ki belőlem, amibe megremeg a környék. Szemem szinte izzott, és ahogyan torkomból újabb hangok kíváncsiskodnak a külvilág felé, igazán magamnak érzem magam. Ez vagyok én, az igazi Belial! Hazugok, és csalók, rettegjetek… jövök.
- Hát ennyit ér az egész, amit érted tettem? Hát mondhatom én azt, hogy szívesen? Bárcsak neked kellett volna megtapasztalnod a rabságot, hogy semmi sem a tied, látod? Ezt te okoztad magadnak, a visszajáró maradhat. Csak menj, és ne nézz vissza, hiszen a veszély a véred issza. Sosem elölről jön a baj, mögötted gyűlik a sáska raj, mely boldogságod mezejét aratja, és a termesztőkre száll egy karvaly, hogy a szívét vágja, mint kés és a vaj. HÁHÁHÁ!!!- hisztériázok, közben táncolok, és az ég felé mered a tekintetem.
~Emlékezz, hogy ki vagy, tartsd magad!~ szólnak ismét rám, de én mit sem törődve velük, dallamomat dudorászom.
- Magadra uszítottál egy démont kislány! Már nincs ki megmentsen, rád a viszály, utána meg a ragály. Höhö- énekelem halkan, eltorzított hangon, utána kiabálva röhögök, és szitkozódom démoni nyelven. Meg fogja kapni a jussát, amiért semmi hálát nem mutat irántam. De én így boldog vagyok! Nélküled is, te lány. Hát nem nagyszerű az én dolgom? Számtalan ember életét keseríthetem meg, és küldhetem a Pokolba. Ez lesz a te jussod is, és ha szerelmemnek nem, de szolgálónak annál inkább. Undorodom tőled!
~ Te nem Belial vagy~ igen, igaza van. Én nála sokkal, de sokkal rosszabb vagyok. Ő volt olyan könyörületes, hogy megmenthette magát egyszer, de előlem már nincsen senkije, hogy megmentse. Extázisos mosolyom teljes őrületet ébreszthet bárkiben, aki csak rám pillant. Mély hörgős torz hangom kiáltottam mindenféle átkozódást.
- Nem vár rád más, csak a puszta szenvedés… nem hagyom, hogy a Pokolban vigasztaljanak majd. Majd mi megmutatjuk neked, úgy ám! Mire végzek veled, Lilithék puszta felüdülés lesznek számodra- vihogok, és egyik pillanatról a másikra megszűnik ez az egész tombolhatnék, és az útra nézek, ahol eltűnt. Egész eddig azt hittem, hogy itt áll előttem, és mindezt a szemébe mondhattam. A szeme. Mi van a szemével? Belial megmutatott mindent, hogyan lehet valakit a térhajlíthatásokkal megkínozni. Hát most ez lesz, bezony. Lihegek, sőt, le is izzadtam. Azt hiszem sok dolgom van még hátra a mai nap. El kell készítenem a tökéletes tervet, hogy megtörjem, és az életkedvre még emlékezni se tudjon!

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Hétf. Ápr. 22, 2013 11:24 am

Motivációs játék - avagy mi mozgatja belülről?

A szokásos nap volt Karakurában. Az élők gyanútlanul jöttek mentek és tették a dolgukat. Élték mindennapjaikat, nevelték gyerekeiket, aggódtak szüleikért, munkába jártak ... A Takahashi gyártelep közelébe se mentek. valami buta kísértet históriás pletyka miatt. Na persze, pont egy kísértettől kellene félni. A nappalok és éjszakák sokkal veszélyesebb lelkeket hordanak a hátukon, mint egy halott ember szelleme.

A déli nap hevében álltam a volt gyártelep, régi parkolójában. Ideális helynek számított, hogy itt teszteljük le a mobil laboratórium prototípusát. Egy fekete, házikó állt az udvar közepén. Úgy nézett ki, mintha valaki egy pagodát épített volna a parkolóba. Persze erről szó sem volt. Felvettem a lélekmobilomat és beleszóltam.
- Stabilizálták már a labort?
Némi recsegés volt először hallható. Valami interferenciát generált a helyszínen és ez egy kicsit zavarta az adást. Végül azonban a harmadik tisztem visszaigazolta, hogy a stabilizációs folyamat befejeződött.
- Köszönöm.
Mondtam, még bólintottam is egyet, majd lenyúltam a lábam mellé korábban lerakott táskáért. Nem kimondottan gyerekjátékok voltak benne. Ha pedig minden a terv szerint megy, hamarosan meghozzák az alanyt. Ez a csapat, igazán jónak minősült. Végrehajtják a parancsot és nem nyavalyognak, hogy egy arrancar élve elfogására utasítottam őket. A ZT73-om típusú fájdalomcsillapítóval és idegnyugtatóval szereltem fel őket. Nincs az a virgonc jószág, amely, ha bekap egy adagot belőle, akkor ne kerülne olyan állapotba, mint egy részeg háromlábú szék. Kézitáskámmal a kezemben besétáltam a mobil laboratóriumba, majd csomagomat letettem egy asztalra. Körül néztem. Az egy dolog, hogy kedvenc bonctermemre hasonlított az egész, ahogyan kértem, de hogy a különböző anatómiai érdekeltségű plakátokat is tökéletesen másolták... hát ahhoz már hozzá se tudtam szólni. Még vizes blokk is volt. Feltűrtem ruhám ujját, majd elkezdtem kezet mosni.
- Tádá dádám, tádádádám...
Dudorásztam magamban, miközben felkészültem az alany fogadására. Mégsem várathatom meg, hogy akkor kezdjek bemosakodni, amikor már hozzá kezdhetnék a feltáráshoz, hát nem? Miután megmostam alaposan a kezeimet egy műtősköpenybe bújtam. Amikor ezzel is végeztem, kis táskámat, amelynek tartalmát, még nem látta a kapitányom, laza mozdulattal kinyitottam. Minden kellék jelen volt. Micsoda szerencse, hogy nem hagytam otthon az anti-hierro körpengével ellátott kedvenc szerkezetemet. Ezzel a kis motoros jószággal, szinte gyerekjáték felnyitni egy arrancart. nem is értem még, hogy miért nem találtam még ki Zanpakutoukra élbevonatnak. Vicces lenni, nézni a sok arrancar képét, amikor a lélekölőink egyszerűen átszaladnak a bőrükön és a csontjaikon. Gondolataimból az a pillanat rángatott vissza a valóságba, amikor az ajtó kinyílt és három társam egy igen csak rossz bőrben lévő arrancart hoztak be. A fickó erősen nyáladzott és úgy nézett ki, mint aki legalább benyakalt három üveg töményet. De, ami ennél is rosszabb volt. Ez az arrancar, nem az az arrancar volt. Szemöldökömet kérdőn felvontam, majd beosztottjaimra pillantottam.
- Ember, szerinted ez úgy néz ki, mint akiről beszéltem?? Ez a fickó részeg!! Azt ne mondjátok, hogy a sarki kocsmába szedtétek össze, mert úgyse hiszem el.
De mégis, hol a fenébe tudnak összeszedni egy részeg arrancart? Na mindegy, majd máskor kiderítem. Ha nincs ló, jó lesz a szamár is alapon, akkor ezen a fickón hajtom végre a kísérletet.
- Vigyük vissza?
Kérdezi az egyik shinigami, amire olyan lapos pillantással válaszolok, hogy szinte már-már laposabb nem is lehetne.
- Kérjél tőle bocsánatot is! Pakoljátok fel az asztalra.
Az arrancar közben akart még magyarázni valamit, de nem egészen értettem, hogy mit mond. Az arrancar mocorgott, valamit zagyvált, hogy ő nem akar ... mit nem akar?
- Arany apám, mindjárt segítek rajtad. Maradj nyugton egy pillanatra!
Azzal egy kísérleti vallató szerrel feltöltött fecskendőt nyomtam a nyakába és a kellő adagot befecskendeztem az alanyba.
- Kezdjük az egészet az elején. Neved, számod, rangod Las Nochesen belül?
Kérdeztem tőle, majd addig ismételgettem a kérdést, amíg végre értelmes választ nem kezdett produkálni. A válaszokat egyik kollégám, aki segített becipelni a fickót, elkezdte lejegyzetelni a számítógépen.

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Kedd Ápr. 23, 2013 8:35 am

Motivációs játék - avagy mi mozgatja belülről?

*Egész csöndes napnak indult. Persze minden olyan napja csöndesnek indul, amely során végül egy várost kell megvédenie valami tomboló Hollowtól, shinigamik kísérelik meg belegyógyítani a talajba, esetleg világuralomra törő, kevéssé beszámítható humánokat kell legnagyobb szívfájdalmára eltennie láb alól. Hasonló kaliberű események sodrásába került a jelenlegi szép, tavaszi verőfényben is.
Mert hát ki gondolná békésen iszogatva, hogy alig órák múlva még boncolás alanya lesz?
Márpedig ebben a meglehetősen nyugalmas szituációban kapta el a gépszíj, pontosabban az érzet, melyet a Pesquisa közvetített a számára. Halálistenek a közelben, errefelé tartanak. Tudván tudva, hogy ő az egyetlen arrancar a közelben, Hollow-val pedig hetek óta nem volt szerencséje összefutni, esetében ez minden, csak nem megnyugtató. Na nem mintha elveszítené a fejét, nem. Annál többször volt része hasonló helyzetekben. Felhajtja a maradék mérgét és barátságos biccentéssel fizet, csak azután távozik. A Cuerpót már csak odakint, egy szűkebb utcácskában oldja fel, annak elkerülése végett, hogy szemtanúja is kerüljön az eltűnésének.
A mese innentől kezdve jó darabon a szokásos kutya-macska fogócska sémái szerint alakult, melyben oly nagy gyakorlatot szerzett az elmúlt szűk évszázad során. Sajnálatos módon azonban képtelennek bizonyult lerázni üldözőit, hiába vetette be optikai trükkjei, na meg természetes faji adottságai tekintélyes hányadát. Közel fertályóra terméketlen kergetőzés után sikerült végül elkapniuk, vagy neki elkapnia őket, voltaképpen nézőpont kérdése. Nem tartott különösebben tőlük, ugyanis, érezvén, hogy igazán impresszív erejű köztük, maga csapott le rájuk, csak hogy a meglepetés ereje is az ő oldalára kerüljön.
Erős túlzás lenne állítani, hogy minden tervszerűen alakult.
Valóban nem akadt különösebben magas rangú tiszt a támadók soraiban, s ő meg is szorongatta a meglepően népes kompániát. Na persze csupán úgy, ahogy szokta: tekintélyesebbik részüket felebaráti módon téve harcképtelenné, megfosztva őket érzékeiktől és mozgási lehetőségeiktől, de nem okozva valódi sérüléseket. Néhányukkal mindazonáltal kénytelen volt végezni. Ezeknek is gyors haláluk volt, az egy főre eső átlag három-négy Lanza Roja alig pillanatnyi eltérésekkel ütötte át a testüket. Eközben persze ő is szerzett kisebb sérüléseket...
Aztán valahogy vége volt.
Ha még tudott volna gondolkodni, rögtön méregre asszociált volna, de a vérébe került nyugtató a legbékebelibb hasonlattal élve pörölycsapásként hatott rá. Legyőzték, kellemetlen, valószínűleg meg fog halni. De legalább nem bánta. Ahhoz legalábbis minimális agyi aktivitás szükségeltetett volna.
Kétségbeejtően lassanként kezdte visszanyerni mentális épségét, de addig is élvezhette a belső ködön átütő, penetráns érzetet, hogy bizony shinigamik közé keveredett. A vége felé mintha egy boncasztal battyogna vele szembe, hívogatóan integetve, hogy feküdjön fel rá, s közben mintegy mellékesen a legújabban megvásásrolható képei felől érdeklődik. Ő tiltakozni próbál, hogy ne boncolják már fel, és különben is rég festett utoljára, boncasztal pedig tényleg sohasem vásárolt tőle, nem is tudja, milyen ízlése lehet, de mindhiába. Csakhamar vízszintesbe kerül, szúrást érez a nyakán...
És a köd jelentős része egyszerre eltakarodik. Idegen arcot lát maga fölött. Érzi az illető halálisten mivoltát, hallja a kérdéseit... Sőt, mi több, még a válaszokon is el tud gondolkodni többé-kevésbé. Nem mintha gyorsan beugranának. De beugranak.*
- Hernando Rivera... - *percekig tartó heroikus küzdelemre van szüksége, hogy először kinyissa a száját és beszédhangokat sikerüljön kinyögnie, utána azonban meglepően folyamatosan képes motyogni a mondandóját. No igen, motyogni, a motorikus funkciói ugyanis még hagynak kívánnivalót maguk után. Az ajka és a nyelve még mindig vonakodva mozdul, igencsak oda kell figyelni rá, hogy értsék, amit mond.* - Számom nincs... Nocheshez közöm nincs... És önt... señor kínvallató?
*És, mily csodákra képes a szellem, mintha még egy hanyag és a jelen helyzetben bizonyos fokig kétségtelenül halálmegvető vigyor éppencsak sejthető árnyéka is felderengene a meg-megrebbenő ajkakon.*

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Kedd Ápr. 23, 2013 5:55 pm

Motivációs játék - avagy mi mozgatja belülről?

A szer, amit a laborból hoztam tesztelés céljából, csodálatosan működött. Legalábbis, az arrancarunk úgy dalolt, mint énekes rigó a nyári melegben. Amikor elmondta a nevét, hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy kollégám jegyzeteli az adatokat, amelyeket sikerül kiszednünk ebből a kedves alanyból. Nagy meglepetésemre, még vissza is kérdezett. Na jó, egye fene, abból nem lesz semmi baj, ha megmondom, hogy kinek az asztalán fetreng jelenleg. S miközben két csinos asszisztens hölgy elkezdi levenni az arrancar ruháját, én magam bemutatkozom és újabb kérdéseket teszek fel. A hölgyek szándéka persze nem a kényelem biztosítása a behozott férfi számára, hanem az én munkám megkönnyítése a boncoláshoz.
- A nevem, Kamioka Shinrou. A Kutatási és Fejlesztési részleg hadnagya vagyok. Nagyon jó, ha továbbra is együttműködik, semmi komolyabb bántódása nem fog esni.
Na persze, még ha látná szegénykém a szomszéd asztalon sorakozó különböző szikéket és pengéket, meg csipeszeket és a kedvencemet az ollót. Azzal lehet ám tökéletesen lenyisszantani darabokat. Ahogy a hölgyek vetkőztetik a férfit, találnak egy ecsetet. Hm, művész lelkületű arrancar? Ilyet is ritkán hallottam. Ugyanakkor az ecsetet lerakjuk tőle elég távol. Ezek kifinomult szörnyetegek, nem ám holmi barbár idióták. Bár akad köztük olyan is.
- Zanpakutoujának neve? Parancsa?
Újabb kérdésekkel bombáztam elméjét és addig ismételgettem bántóan monoton hangon, amíg ki nem adta ezen értékes információkat. Most, hogy sikerült fognunk egy arrancart, minden létező dolgot ki kell szedni belőle. Azon mondjuk meglepődtem, hogy Las Nocheshez nincsen köze. Lehet, hogy egy kívülálló, vagy dezertőrrel van dolgunk? Az most mindegy, nem ez a lényeg. Végül kezeire és lábaira erős acélcsatok kerülnek. Hiszen közeledünk barátságunk fénypontjához, a feltáráshoz. Előtte azonban elektródák sokaságát veszem elő és szakszerűen elkezdem az alanyunk fejének bizonyos pontjaira rögzíteni. Közben dudorászok, mert hát, miért is ne tenném, mikor olyan jó kedvem van.
- Tagja bármilyen szervezetnek? Ha igen, mi a szervezet neve és az ott betöltött szerepe?
Miközben ezen kérdésekre vártam a választ és addig-addig ismételgettem, amíg meg nem kaptam rá a választ, egy monitort húztunk az arca elé. Ez lesz az első kísérlet. A jobbjába egy érzékelőt adtunk, majd ismertettem a feladatot.
- A monitoron különböző jeleket fog látni elhaladni. Amikor valamelyiket felismeri, szorítsa meg az érzékelőt.
A jelek többnyire sorba helyezve a Gotei 13 szimbólumai. Tökéletesen felmérhető ezzel a teszttel az illető memóriája, valamint az, hogy mely osztagokból találkozott már shinigamikkal. Az első osztag jelével kezdjük, majd haladunk a 13. osztag felé. Közben egy kis gép rögzíti az alany agyhullámait. Miközben az alanyunk dolgozik én a kollégám fel pillantok.
- Sterilizációs beavatkozásra felkészült?
Kollégám lassan bólintott és beindított egy aprócska gépezetet, jelezvén, hogy tökéletesen működik. Elégedetten mosolyogtam és visszafordultam a barátunkhoz, aki remélhetőleg ennyi idő alatt már végzett a feladattal. De, ha már itt van nálunk és szabad a pálya, akkor azt hiszem egy kis gonoszkodás is belefér.
- Pontatlanul dolgozott. Ez büntetést von maga után.
Miközben elvesszük a kezéből az érzékelőt és a fejéről is leszedjük a tappancsokat, előkerül a sterilizációs készülék.
- Szőrtelenítjük, utána feltárjuk a koponyát. Az lesz ám az igazi buli barátom, megnézzük, hogy mekkora az agya. De ne ficánkoljon, mert egy rossz mozdulat és fagylaltot csinálunk kobakja tartalmából. Higgyen nekem, ez egy csodálatos barátság kezdete.

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Szer. Ápr. 24, 2013 7:28 am

Motivációs játék - avagy mi mozgatja belülről?

- Jó... Emlékezni fogok...
*Már persze, ha kijut innen, nagyjából egészben, élve. Ebben ugyan jó okkal kételkedik, de csodák ugyebár vannak, és addig is, míg jobb létre nem szenderül, kicsit szórakoztatóvá teheti a procedúrát a mélyen tisztelt publikumnak, akármi is készül itt éppen. Meg persze, ha igyekszik járatni az agyát, akár csak nyilvánvalóan üres hőzöngés és sértések kiötlése formájában is, talán gyorsíthatja a testét aggasztóan hatékonyan megbénító nyugtató hatásának elmúltát is. Az is valami.
Érzi, hogy levetkőztetik. Nem is emlékszik, mikor forgolódott utoljára körülötte ilyen buzgalommal egyszerre két fiatal nő, de ezúttal most kivételesen nem örül az élménynek. Ha a zakóját is lehámozzák róla, egész biztosan ráakadnak arra az ominózus ecsetre... Na de végül is nem mindegy most már? Nagyjából ez a mentalitás teszi, hogy a hadnagy következő kérdéseire is válaszol. Honnét is tudhatná, hogy - legalábbis részben - a kihallgatást segítő kísérleti drog miatt került ilyen lelkiállapotba?*
- Broncha Sortilega... Componer... Fattyú.
*Ez utóbbi szót kimondottan szereti. Valami olyan hangnemben képes elsütni, amitől sokkal inkább húsba vágó, mintha bármi egyéb, cirkalmas átkot vágna a másik fejéhez. Márpedig ezt most minden vegyi rásegítés ellenére is sikerül így kinyögnie, oly módon, hogy a célszemély se legyen kérdéses. Hadnagy, bizony ez személyesen neked szólt...
Lassan az elektródák is felkerülnek, jönnek az újabb kérdések, melyekre ezúttal csak egy hanyagul megvetőnek tervezett nemet köp a levegőbe. Szervezetek... Eh. Ha erre játszanak, nem a jó arrancart fogták ki vele...
Monitor az orra elé, valami felismerhetetlen tárgy az egyik markába. Szóval most jön a teszt. Teszt. Ilyet csimpánzokkal szokás, nem?
Az előtte elvonuló szimbólumok többsége nem vált ki belőle különösebb hatást. A vége felé, a tizenegyeseknél, a harci osztag jelvényél észlelhető a részéről egy meglepően erős fellobanása az érzelmeknek, oly formában, hogy az kétségtelenül a gyűlőletre emlékeztet. A régi történet... Igen, ezt a jelet látta. A következőnél, a tizenkettesekénél már újra higgadt, éppcsak egy motyogó megjegyzést fűzve hozzá.*
- Ezek maguk... kedves mészárosaim...
*Végül csak a végére vergődnek az eljárásnak, és szinte össze sem tudja szedni a gondolatait a bűbájos elfoglaltság után, már ismét Kamioka hadnagy jóindulatú karizmától sugárzó arcát látja a magáé fölött. Kétségtelenül valami igazán csúnya dolog készül éppen.*
- Dolgozni...? A fizetésem... készpénzben szolgáltassák...
*Ééés... Nagyon úgy tűnik, csak most jön az érdekes rész. Mit gagyog ez a Frankeinstein-imitátor a fejéről? Felnyitni? Kikéri magának. Az egy fontos tartozéka, és sokakkal ellentétben nem azért tartja rendszeresen magánál, hogy legyen hol tárolnia a szemüvegét. Az a legértékesebb része, közvetlenül megelőzve a kezeit, és... Hmmh. A lista folytatása azonban aggasztó helyzetéről a legegyértelműbb asszociációval a ragyogó asszisztensekre terelné a gondolatait...
Tömören szólva, fenyegetésnek ez is éppúgy megteszi, mint bármi más, sőt egy fokkal tán jobban is.*
- A maguk dolga... hogy hogy ölnek meg... Bár jobb szeretném... kevésbé összetett módon... Ami meg a barátságot illeti... - *néz fel még utoljára a kellemetlen eseménysor előtt a hadnagyra annyira, amennyire csak szűk mozgástere engedi, méghozzá valami olyan eltökéltséggel, ami kétesélyesebb helyzetben vélhetően erősen nyugtalanító lenne.* - hosszantartó és érzelemdús lesz...

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Vas. Május 05, 2013 4:17 am

Motivációs játék, avagy mi mozgatja belül

- Héh, hé! Ne legyünk ennyire ellenszenvesek, még a végén megtaláljuk hosszabbítani a szenvedéseidet. Különben is, nem tudtad, hogy amennyiben megöllek a lelked felszabadul ez alól a rabszolgaságból, amelyben most tanyázol? De tudod mit? A fattyú megnevezést nem szeretem. Olyanok szokták mondogatni, akik azt se tudják, hogy mit jelent. Én nemesi családból származom, eltudok számolni a családom bármely tagjával, visszamenőleg kilenc generációig. De lásd kivel van dolgod... rátérek a feltárásra. Arra gondoltam, hogy fájdalom csillapító nélkül fogom végig csinálni. Tudod a fattyú csúnya szó, ki kellene törölni a szókincsből. Borotvát!
Fejezem be mondandómat s azzal már veszem is kezembe az elektromos borotvát, amellyel elkezdem tarra vágni szerencsétlen páciensem fejét. Minek neki haj? Anélkül biztosan jobban fog kinézni, amikor ezzel a művelettel készen vagyok, akkor jön majd igazán a remek móka. Roppant kíváncsi vagyok bizonyos dolgokra, amelyek feltárásával, most bizony hihetetlen tudás részesei lehetünk. Mikor leteszem a borotvát, amellyel kopaszra sikeredett vágnom, kedvenc áldozatomat, az egyik shinigami, már a kezembe is ad egy jó másfél kilós eszközt, amely nagyjából úgy néz ki, mint egy körfűrész és egy fúró kombinációja, csak hi-tech kivitelben.
- Mintát fogok venni drága barátom. Úgy vélem az az adag nyugtató, amit beadtak neked, egy jó darabig még teszi a dolgát és nem fogsz túl sokat vergődni vagy valami kárt okozni. Viszont! Mindent érzel. Ez lesz ám a szuper-buli. Nem az emberek idióta Lajcsis műsora. Ha kényelmesen elhelyezkedtél, akkor kezdhetjük is.
Áldozatom hallhatja is, amint hangosan felpörög az anti-hierro fogakkal ellátott kézi körfűrész, amellyel egy aprócska darabkát szándékozom levágni maszkjából. Miközben a körfűrész hangosan felvonyít, amint a fogak belemarnak a maszk anyagába, én egy kedves dalocskát dúdolgatok.
- Du-du-du-dúúú, shubábá. Du-du-du-dúúú, tudáppá.
A fogak megannyi harapásnak tűnhetnek, ahogy belemarnak az arrancar maszkjába. Hangos recsegés és sercegés után, a maszk anyaga azonban enged kedvenc kis eszközömnek és egy aprócska darabka, kerül a petri csészébe. Cseppet sem érdekel, hogy az arrancar ezt mekkora fájdalomként élte meg, ugyanis következik a következő mintavételezés. S nekem arra kell figyelnem, hogy szerencsétlen párát ne öljem meg idő előtt azáltal, hogy az agyába véletlenül belevágok a kelleténél. A fogak ezúttal a koponyatetőbe marnak bele s ismételten felsikoltanak a fogak, ahogyan elkezdik átrágni magukat a csonton.
- Törlőkendőt! Szerencsétlen még elvérzik itt nekem az asztalon. Ollót, fogót.
Adom ki az utasítást, hiszen a jeladó beépítéséhez, szükségesek ezen eszközök. Persze azt nem közlöm a vendéggel, hogy egy jeladót ültetek az agyába. Elég, ha annyit tud, hogy élve boncolom. Egy aprócska, alig gomb méretű eszközt helyezek a szövetek közé, majd jöhet a következő lépés. Aprócska fogómmal ráhajtogatom a bioelektronikus energiafelvevő lábacskákat az illető agyi szöveteire. Bárki buherálkodik az eszközzel, az biztos, hogy a vendégünknek kisüti vele az agyát. Olyan finom tükörtojást süt belőle, hogy a társai megnyalnák, mind a tíz ujjukat. na jó, előfordulhat, hogy valamelyiknek több van.. De ez lényegtelen. Ez az aprócska eszköz Reiatsu mérőként szolgál, valamint ezen adatok továbbításáért felel.
- Kér fájdalomcsillapítót? Tudok ám adni és van nálam néhány kísérleti darab. valakin ki kell próbálni, szóval ... remélem szükségét érzi egy kis lazításnak.

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Hétf. Május 06, 2013 5:54 am

Motivációs játék - avagy mi mozgatja belülről?

- Azt hiszi... én nem tudom? - *ezzel az információval - mármint hogy a hadnagy tulajdonképpen nemes - csak sikerült még ellenszenvesebbé tennie magát az arrancar szemében, ha ez egyáltalán lehetséges.* - Ha nem tudnám... nem használnám.
*A feltárás első szakasza még nem viseli meg különösebben. A haj levágása kissé többet sejtet a kelleténél, de legalább fizikai fájdalommal nem jár. Persze sajnálatosan gyorsan vége szakad. És ami ezután jön... Nos, a szeme sarkából sikerül elkapnia azt a bűbájos, ultramodern játékszert, ami történetesen a feje felé közelít. Ajjaj...
Megpróbált lélekben felkészülni a fájdalomra, azonban ami éri, az valahogy túlhaladja az elképzeléseit. Nem magában a maszkdarabban keletkezik az érzet, az éppolyan élettelen anyag, amilyenek a kiszáradt csontja lennének, vagy éppen amilyen a bőre legfelső rétege. Nem, a kínt a vibrálás jelenti, ami a relítave vékony fehér anyagdarabból átsugárzik az egész fejébe, mintha nem is fűrésszel, hanem ütvefúróval estek volna neki. És pluszban még ott az az irtózatos, visító hang is... Múzsáknak hála, ez sem tart éppen sokáig, nem lévén különösebben bonyolult feladat, a minta pedig vélhetően nem túl nagy.*
- Mire kell... ez magának? - *zúg a feje, de alig pár másodperccel azután, hogy a procedúrának ezen szakasza véget ért, már körülbelül eszénél van.* - Csak érdekelne.
*Nem mintha választ várna. Inkább magát igyekszik ezúton összeszedve felkészülni a következő fázisra. Mert immár ott érzi a fejbőrén a fémet... Még van ideje görcsösen összeszorítania az állkapcsát, hogy egy óvatlan üvöltésnél le harapja a nyelvét, mikor a fogak belemarnak. A kín - összehasonlíthatatlanul erősebb, mint az előbb - mindent elsöprő hullámban zúdul rá, és akár akarja, akár nem, minden izma táncba kezd a boncasztalon. Az ereje így, benyugtatózva és lekötözve temészetesen elenyészőnek tetszik, s még Shinrout sem zavarja meg a vágásban.
Fajának ellenállóképessége teszi, hogy nem veszti öntudatát, de ez nem jelenti azt, hogy egy darabig mást is érzékel, mint a mindent elborító fájdalmat. Egy idő után pedig, ahogy a jótékony sokk elringatja, szinte már azt sem. Fogalma sem lehet, mit ügyeskednek a tizenkettesek a koponyaűrében, s ahhoz is hosszú másodpercek kellenek, hogy a hadnagy neki címzett mondandója eljusson pislákoló öntudatához. Nem mintha fölfogná úgy, ahogy van, inkább csak a baljós dallam, na meg a "fájdalomcsillapító" szó, amibe úgy kapaszkodik bele, mint valami fuldokló abba az ominózus szalmaszálba. A válaszadásra ugyan képtelen, még arra is, hogy kifordult tekintetét a Kamioka arca felé fordítsa, de egy hangtalan igent csak sikerül kipréselnie ólomsúlyúnak érződő ajkai közül. Fájdalomcsillapító... Bármi, csak a kín érjen véget.*

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Kedd Jún. 04, 2013 11:23 pm

Motivációs játék - avagy mi mozgatja belülről?

- Mire is kell? Elmondom önnek, kedves arrancar-san. A minták, amiket vételezünk magából arra kellenek, hogy olyan fegyvereket fejleszthessek ki az Ön faja ellen, amivel bármilyen háborút megnyerhet Seireitei. Tehát boldog lehet, fajirtásra kell. A Kamioka-ház nagyságát nem gazdagsága fogja meghozni, hanem a tény, hogy a Ház szülöttje érte el az arrancarok pusztulását. Élvezze a további kísérleteket, mert minden egyes lépéssel közelebb juttat a győzelmemhez, kedves arrancar-san.
Válaszoltam neki, miközben folytattam a vizsgálatokat. A maszkjából szerzett minta tulajdonképpen pont elegendő arra, hogy olyan területeken kezdhessük el az arrancarok elleni harcot, amilyenen még sosem sikerült. Az biztos, hogy a maszkjuk regenerálásával érik el azt az állapotot, amelyet Ressurectionnak neveznek. ha sikerül, olyan fegyvert kifejleszteni, amellyel ezt megtudjuk akadályozni, gyakorlatilag megnyomorítjuk őket a harc idejére és ezzel megpecsételhetjük sorsukat. Már csak a belső szervek vizsgálata van hátra, amely, hogy is mondjam nem kecsegtet túl nagy változatossággal. Lévén az arrancarok is épp olyan lelkek, amint amilyenek mi vagyunk, azzal a különbséggel, hogy ők halottabbak nem is lehetnének. Képtelenek reprodukálni magukat olyan módon, ahogyan mi shinigamik arra képesek vagyunk. gyakorlatilag mi valóban istenek vagyunk, az arrancarok pedig semmi többek, puszta játékszereknél. Az, hogy némelyikük olyan erős, hogy képes legyőzni egyszerre akár több Shinigamit is, mindössze a természet tréfája ránk nézve. Az alanyom, úgy tűnik, hogy szeretne egy kis fájdalomcsillapítót. Igazából, semmi kedvem teljesen eltompítani az érzéseit. Mégis előveszek egy fecskendőt, amelybe pár cseppnyi kísérleti gyógyszert szívok fel egy aprócska ampullából.
- Semmi baj. Mindjárt jobb lesz. legalábbis a Biológiai és Kémiai részleg azt állítja, hogy ettől az adagtól úgy fogja érezni, mintha testetlenül repülne. Persze nem garantálom, elvégre, ha a kapitányunkat és magamat veszem ... nem szeretjük gyógyszerekre fecsérelni a drága alapanyagokat. Az is lehet, hogy kilúgozom a génállományát és nem marad magából más, csak egy rakat zöld nyálkás kupac. Ha tévedek, akkor kellemesnek fogja érezni a további tortúrát. Remélem örül neki?!
Mondom, majd beadom az alanynak a kísérleti gyógyszert, miközben az egyik shinigami jegyzeteli a történteket. A gyógyszer azonban sajnos nem arrancaroknak készült, így szegény alanyomat olyan érzés önti el, mintha izzólávát folyatnék végig az ereiben. A teste szinte tiltakozik a folyékony anyag ellen. Ez azonban sokkal jobban fáj, mint amikor elkezdem feltárni a mellkasát az Anti-hierro fogakkal ellátott körpengével. Nem foglalkoztat, hogy áldozatom vergődik az asztalon, ha egy kicsit mellévágok, az az ő hibája.
- Nézze, drága arrancar-san, ha tovább vergődik, kifogom metszeni véletlenül a szívét. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy mikor krepál be, de amennyiben lehetne, akkor ne a kísérletek kellős közepén.
Miután megejtettem az Y bemetszést a mellkason, egy hatalmas bozótvágó ollóra emlékeztető szerszámot veszek elő. Ha pedig a kedves kísérleti alany, felemeli a fejét, láthatja önön mellkasát, immáron a lenyúzott bőrével együtt.
- Semmi ugrándozás. Kiemeljük a bordaketrecet, ehhez át kell, hogy vágjam a bordákat. Ha vonaglik, tényleg nem vállalok felelősséget.
Ezek után elkezdem egyesével átvágni a bordákat. Tudtommal az arrancarok nagyon szívósak, így egy ilyen egyszerű kis beavatkozásba nem lenne szabad belehalnia.

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Szer. Jún. 05, 2013 7:39 am

Motivációs játék - avagy mi mozgatja belülről?

- Naív taknyos... Pff...
*A gyors lereagálás még belefér a részéről, mielőtt még utolérné a mintavétel okozta agónia. Onnantól pedig aztán édesmindegy, magyarázhatna tovább a hadnagy, őt nem hibáztatná senki, ha nem alázkodna meg egészen tökéletesen, miközben a koponyaűrében turkálnak.
Idővel aztán eljut a pontig, mikor az egész már annyira sem érdekelné, mint eddig, ha tényleg hozzájut valami helyi érzéstelenítésféléhez. Hogy, hogy nem, is sikerül kipréselnie a szónoklatra magából egy megvető mordulást, a hagyományos Arrancar elnyűhetetlenséget példázva. Aztán meg is kapja a magáét. Hogy Shinrou akarta-e ezt így, vagy tényleg csak a kísérleti stádium átka a félrecsúszott hatás, nos... Neki ebben a pillanatban igazán nem differál. Ő annyit tud, hogy elégett és most a pokolban van, de azt biztosra. Mert olyan fájdalom, mint ami ekkor járja át, máshol nehezen fordulhat elő...
Szóval agonizál. Meg rángatózik, bár az erősen korlátozott mozgástér miatt annyira nem képes, hogy a Kamioka emiatt - legalábbis véletlenül - mellévágjon. És annyiban már-már pozitív hatással is bír, miszerint a szer okozta kínok miatt jószerével észre sem veszi, hogy fölnyiszálják a mellkasát. Felnézni meg aztán nem fog, nem evett meszet, semmi kedve végignézni a saját élveboncolását. A hangokat persze így sem zárhatja ki a füléből, így a kommentárt kénytelen hallgatni, bár ilyen állapotban nem éppena leggyorsabb a felfogóképessége, így, mondhatni, az élő adásánál valamivel később értesül a fejleményekről.
Például arról, hogy "kiemelik a bordaketrecét". Na ne...
Meglepő módon még ezek után is képes tiltakozó hangokat kiadni, mikor a fűrész belevág az először sorra kerülő bordába, talán annak köszönhetően, hogy a szer hatása lassanként máris csitulni kezd. El nem múlik, persze... No de ennyivel is beljebb vannak, minden értelemben. Remélhetőleg arra sem lesz szükség, hogy a hadnagy egy műhiba miatt hárítgassa el a felelősségrevonásokat, már ha történnének ilyenek. Vélhetően igen, ha egyszer nem Zanpakutóval ölné meg, így a lelke megtisztítására sem kerülne sor... Arról nem is beszélve, hogy félbe kéne szakítani a kísérleteket. Ámbár ez a mexikóit adott esetben kevéssé vígasztalná. Minden tekintetben holtan még a kárörömet sem élvezhetné ki...
De van valami sansza túlélni ezt egyáltalán?*

//A rövidség mea culpa. Nehezen hozhatnék ki többet a szituációból...//

Tárgy: Re: Takahashi gyártelep Szomb. Júl. 26, 2014 9:57 am

Családi kötelékek

Egyenletes léptekkel haladtam, annak ellenére is, hogy pontosan érzékeltem, ezúttal nem csupán azért jönnek utánam, mert ugyanarra akadhat valakinek dolga, hanem módszeresen követnek. Nem ijedtem meg, biztos voltam benne, hogy az a személy nincs tisztában azzal, kit is szemelt ki magának célpontként, mert ellenkező esetben bizonyosan nem utánam caplatna. Mosolyogva igazítottam meg hajamat, mintha csak a szemembe lógna, így pillantottam hátra, de nem tudtam ilyen távolságból kivenni az arcát, épp ezért úgy döntöttem, legjobb védekezés a támadás, amihez azonban olyan terepre kell csalnom, ahol egyrészt nincsenek szemtanuk, másrészt megfelelő a képességeim kibontakoztatásához.
Umi~jii biztosan ellenezné, ha tudná mire is készülök, és azt kérné, hogy azonnal hívjam a bronzosokat, ha nem maga tárcsázná, és adná elő aggódó hangon, hogy mi is történik jelenpillanatban, és azonnal érkezzen segítség, nehéztüzérség, esetleg a légierő és a tüzér század. El kellett mosolyodnom a gondolatra, mert olyannyira féltett, mintha valóban csupán egy tizenéves lennék, aki az ő felelőssége, és aki rászorul efféle védelemre. Az igazsághoz azonban inkább az tartozott hozzá, hogy inkább azoknak volt tartani valójuk tőlem, akik megpróbáltak célkeresztbe fogni.
A könnyű, fehér nyári ruhát megcsavarta a szél, és örültem, hogy már nem voltak mellettem osztálytársaim, akikkel találkozva néhány nyári feladatot egyeztettünk, nehéz lett volna megmagyarázni számukra, miért is kell a teljesen kietlen, és manapság használaton kívüli városrész felé vennem az irányt. Ráadásul így nem is kerültek veszélybe, egy kicsit biztos aggódtam volna, ha úgy fedezem fel az alakot, miközben mellettem nevetve mesélik ilyen-olyan élményeiket a szünet napjairól. Surprised

Ahogy egyre inkább távolodtunk a város forgatagától, úgy fogytak az emberek, és vettem ki mind inkább a magas alakot. Sikerült észrevétlen vissza-visszapillantanom, így mind inkább kirajzolódott előttem, miképpen is festhet, és ez egyáltalán nem tetszett. Főként, hogy már a harmadikból meg tudtam állapítani, kiről is van szó, csupán saját lelkem megnyugtatása miatt igyekeztem felfedezni, még sem lehet ő, egyszerűen nem lehet itt. Ennek ellenére a magasság, testfelépítés teljesen ráillett, ahogy ruhája rejtekéből elősejlő szőke tincsek is, amit minden bizonnyal igyekezett elrejteni előlem, de amúgy sem ez árulta el, hanem a járása. Évek óta figyelem hátulról, pontosan ismerem minden mozdulatát, ahogy ő is az enyémet, egy tömegben bármikor kiszúrtam csupán az alapján, miként is tartotta magát, és mozdította meg testének tagjait.
Elképzelésem sem volt, mit is kereshet itt, nem szabadott volna ennek megtörténnie, éppen azért vállaltam az utazást, hogy neki ne kelljen. Az arcomon már csupán azért látszott mosoly, mert kényszerítettem magam, hogy úgy maradjak, ne sejtse még egyből, miért is tartunk egyre sietősebben egy olyan helyre, ahol semmi keresnivalója nem lenne egy magamfajta egyszerű diáklánynak. Már elértük a gyártelepet, de jócskán le volt maradva, így volt időm néhány másodpercben felmérni a terepet, merre is lenne érdemes fordulnom, hogy meglepjem. A következő sarkon befordulva futólépésre váltottam, és még egy sarkot fordultam, hogy elveszítsen szem elől, majd felkapaszkodtam az ereszcsatornán, és az egy emeletes épület tetején végig másztam egészen mögé, figyelve, nehogy felfedezzen egy kóborpillantással. Hiába, meg kell mondjam, a legjobbaktól tanultam, és ha a rendszerellenőrzők gépeit képes voltam becsapni, egy ilyen terepen gyerekjáték volt az eltűnés.
Átlendítettem lábam a tető szegélyénél, és egy tompa puffanással érkeztem meg alig pár méterrel mögötte, ügyelve, hogy a nagy keresésben is meghallja. Ahogy felém fordult kicsit megfacsarodott a szívem, hiszen egyszerre vágytam arra, bárcsak ne lenne itt, és örültem is neki, hogy ennyi idő után újra láthatom.
- Ha követni akarsz, jobbnak kell lenned, mert én a legjobbak legjobbikától tanultam mindent. ^w^ - Fontam karba mosolyogva kezeimet, majd arcomról lehervadt a mosoly, ahogy tekintetünk találkozott. – Mégis mit keresel itt, Nii~san?