Gondolataimba mélyedve üldögélek egy többemeletes lakóépület tetején, ahol nem zavar senki a néha erre tévedő galambokon kívül. A páraelszívók és a légkondicionáló szerkezetek halk zümmögése tökéletes háttérzenét biztosít tevékenységemnek. Kezemben egy igencsak megviseltnek látszó könyvecske, megsárgult lapjait feltehetőleg már csak a jóakarat tartja össze. Érdekes, azonban szövevényesnek nemigen mondható történet bontakozik ki előttem, lévén az ehhez hasonló alig száz oldalas kis zsebkönyvekben nincs idő szerteágazó cselekmény ábrázolására. Két nap telt el azóta, hogy a parkban összefutottam azzal a suhanccal. Valószínűleg már begyógyultak sérülései, hiszen ha regenerációs képességgel nem is rendelkezik, attól még megnövekedett szellemi erejének köszönhetően sejtjei hamarabb állítják csatarendbe magukat. Igazából nem tudom milyen pillanatnyi elmezavar vezérelt, amikor igent mondtam felkérésére, ám most már mindegy is. Ha szavamat nem is adtam, azért a becsület mégiscsak azt diktálja, miszerint legalább egy edzést tartsak Neki. Nagyot ásítva zárom be a nyomdaterméket, melynek kopottas borítóján már alig olvasható angol felirat díszeleg. Igencsak régen szorultam rá ilyesfajta nyelvtudásom alkalmazására, szóval éppen ideje volt felfrissíteni elhalványult emlékeimet. A legutóbbi időszakban az Ősök nyelvének tanulmányozása minden agysejtemet lekötötte, nem is csoda, hogy néha-néha japánul sem tudtam megszólalni rendesen. Elég kellemetlen szituációkat okozott, mit ne mondjak. Olvasmányom mondanivalóján töprengve egy teljesen fekete Black Devilt illesztek ajkaim közé, azután a jobb kézfejemen megjelenő lilás lángokkal be is izzítom azt. A világosszürke füst lomhán kavarog a párás levegőben, útját az ég felé kormányozva.
Ahogy Shinnek is említettem, keresnie felesleges, mivel általában szabadidőm nagy részét két tökéletesen levédett rejtekhely egyikében töltöm. Talán a vaizard-lakot képes lenne megtalálni, azonban a Fészeknek még csak a közelébe sem lenne képes férkőzni. Kénytelen-kelletlen állok fel a tető párkányára, azután szemeimet becsukva koncentrálni kezdek. A legjobb érzékelők egyike vagyok magam is, s az esper léleklenyomatát már elmentettem elmém egyik mély bugyrában előző találkozásunk alkalmával. Most nincs már dolgom, mint ráhangolódni arra a „frekvenciára” és visszakövetni az útvonalát. Csalódott grimasz kíséretében kell ráébrednem, hogy pontosan a város átellenes pontján van, a gyártelepek vonzáskörzetében. Ilyenkor milyen fasza lenne, ha tudnék hoppanálni, ám mivel sajnálatos módon nem vagyok varázsló, ezért marad a szokásos shunpós megoldás. Könnyed mozdulattal ugrom le pihenőhelyemről, miközben könyvemet megpróbálom beletuszkolni farzsebeim egyikébe. Akcióm végül sikerrel zárul, ekképp a gondolatnál is sebesebben száguldom a megadott helyszín felé, nincs lehetőség a tötyörészésre, rengetege elintéznivalóm van a mai napon ezen kívül is. Pár perc leforgása alatt már láthatóvá is válik a távolban egy rozoga gyárépület sziluettje, ami minden, csak épp nem hívogatónak mondható. Nem csodálom, hogy pont ezt a helyet választotta edzésének helyéül, épeszű ember be nem tenné egy szellemtanyára a lábát. Nem tudom igazak-e a pletykák az itt kóborló lélekkel kapcsolatban, azonban nem is érdekel túlzottan. Amennyiben találkoznék Takahashi úrral, természetesen átküldeném, ha pedig már hollowvá változott, akkor sorsa igencsak egyértelmű. Szerencsétlen flótás, nem volt egy normális utódja, aki továbbvihette volna ezt a virágzó üzletet.
Fejemet csóválva landolok a hatalmas bejárati kapu előtt, amit már régen kikezdett a kor vasfoga. A jobboldali ajtószárny felső zsanérjáról leszakadva búsan lengedez a hideg szélben, kitudja mikor enged végleg a gravitáció húzóerejének. Igazán balesetveszélyesnek számít, ráadásul nem szeretném, hogyha pont az Én fejemre szakadna rá, ebből kiindulva jobbom mutatóujjának hegyébe lélekenergiát koncentrálok, aztán becélzom a rozsdás vaspántot. A Byakurai fényes villanásként hagyja el a fentebb is említett testrészt, könnyedén égetve át az elöregedett fémet. Tompa, ám annál visszhangzóbb puffanással landol a nehéz acéllap, ami pontosan olyan anyagból készült, mint amiket a hídelemek gyártására használtak. Belépőmet valamivel stílusosabbra képzeltem el, de így már elég egyértelmű jelenlétem, felesleges lenne a további komédiázás. Kicsit elkeserítő látni a portól és a pókhálóktól szinte alaktalanná vált gépezeteket, amelyek egykor büszkén ontották magukból a szebbnél szebb vascsodákat. Eme jelenség is azt bizonyítja számomra, hogy mennyire múlandó is az emberi lét, valamint az is, amit alkot. Találomra indulok el a hatalmas csarnok belsejében, nem tudván merre találom jövetelem okát. Nyugodt léptekkel kapaszkodom fel az egyik magasabban lévő folyosóra, onnan könnyebben beláthatóvá válik az egész terület. Döntésem úgy látszik jónak bizonyul, mivel hamarosan meg is pillantom a szőkét, mialatt az ide-oda cikázik az előtte álló tereptárgyakat kerülgetve. Számomra feleslegesnek és erőpazarlónak tűnik ez a módszer, amire feltehetőleg újdonsült tanítványom is rájött, hiszen rövidesen egyhelyben maradva próbál kiötölni valami sokkalta konstruktívabbat.
- Ejnye, úgy érzem Rám itt már nincs is szükség! – szólalok meg emeltebb hangon viccelődve, majd villámtáncom segítségével egy közelebbi gépezet tetején termek. – Láthatóan összeszedted magad a korábbi sérülésedből, bizonyára a szokásos szinteden lehetsz. Nos, ne is fecséreljük az időt! Első feladatod nem más, mint valamilyen módon súlyos sérülésnek számító találatot bevinni Nekem. Nem kell aggódnod, valójában nem vagy képes megsebezni, ez csupán egy szintfelmérés. Tudni akarom, hol is állsz pontosan mind taktikailag, mind fizikailag.
Cseveghetnénk többet is, ám akkor egy társalkodónőt tudnék kitanítani, nem pedig egy harcost. Semmilyen jelét nem mutatom annak, hogy kezdőállást vennék fel vagy egyáltalán tartanék az előttünk álló megmérettetéstől. Sokkalta veszélyesebb edzésekben volt már részem, olyanokon, ahol már-már vérre menőnek gondolhatta volna az ember az összecsapásokat. Jelenleg ez a lehetőség még cáfolható, viszont nem feledkezhetek meg a benne rejlő esetleges potenciálról. Hitomi-chan sem volt semmivel erősebb egykoron, ettől függetlenül napjainkban már bármelyik kapitánynak méltó ellenfele lenne, az Espadáról nem is beszélve. Persze ehhez a fejlődéshez közel két évre volt szükség, de az eredménnyel mindenképp elégedettek lehetünk.

Ugyan a belépésemet követő hangorkán jelezte érkezésemet, azért némi meglepődöttséget elvártam volna az esper részéről. Feltehetően igencsak bízott abban a lehetőségben, mely szerint ténylegesen betartom ígéretem és eljövök edzeni Őt. Ezek után a lelkiismeret bizonyára igencsak fordulta volna az oldalam, mármint ha rendelkeznék ilyesmivel és tudomásom is lenne az előbb említett dologról, aminek lássuk be, igazán kevés esélyt adhatunk. Nos, mindenesetre nem esik nehezemre napirendre térni reakciójának teljes hiánya után, sokkalta fontosabb terveim vannak a mai napra, minthogy egy ilyesfajta történés gátat szabhasson nekik. Parancsom egyértelműségének ellenére habozni látszik, amit némileg meg is értek. Lélekenergiám ugyan közel a kilenced részére van lekorlátozva, ám még ily’ módon is erősebb vagyok egy embernél vagy egy átlagos shinigaminál. Valójában kisugárzásom is biztosít egyfajta védelmet számomra, hiszen ha nem képes elegendő energiát kifejteni az ellenfél egy-egy támadással, akkor az egyszerűen hatástalan marad Velem szemben. Egyszerű fizikán alapul ez, bár feltehetőleg eme tudomány nem fogadná el a reiatsu létezését. Erő és ellenerő viszonylatában a nagyobb töltéssel rendelkező egyszerűen kioltja a másikat, ennek köszönhetően semmiféle sérülés nem érheti. Ugyanez igaz Rám is, többek között ezért nem jelentenek gondot számomra az általános, halandók által használt fegyverek. Szép nagy robbanásokat képesek előidézni a kis játékszereikkel, azonban amíg a lélektestben nem képesek kárt tenni, semmit sem érnek sem a lidércek, sem pedig a hozzám hasonlóak ellenében. Lényegében bármely létező spirituális faj könnyedén leigázhatná az embereket, viszont ehhez a legtöbben kevesen vannak vagy egész életüket ezen dimenzió megvédésének szentelték. Mindazonáltal legalább a hollowok visznek némi szint ebbe az egyhangú, jófiús bohóckodásba.
Töprengésem közepette Shin végre összeszedi magát, majd feltehetőleg szokásához híven össze-vissza makog valamit, de végül akcióba lendül. Tényleg gyorsan mozdul, egy pillanatig azt gondolnám, miszerint shunpót használ, viszont ezt fajából adódóan rögtön elvetem. Egy gyengébb lélekfalót, sőt, még halálistent is képes lenne meglepni ezzel a sebességgel, viszont a kettőnk közötti gyorsaságbeli különbség ég és föld. Egykor a Seireitei leggyorsabb kapitánya voltam, s ugyan napjainkban már feleolyan intenzitással sem használom nap, mint nap a villámlépést, a régi edzettség semmit sem vesztett egykori szintjéből. Ilyen módon szinte lassított felvételként szemlélem mozdulatát, taktikája nem is olyan botor módon arra irányul, hogy jómagam ne legyek képes tökéletesen kivitelezni saját helyváltoztató képességem. A térdhajlat a láb egyik legsebezhetőbb pontja, egyetlen tiszta találatot követően az alátámasztás önkénytelenül is megroggyan, megbicsaklik kissé, ekképp adva egy hatalmas védelmi rést, ami keresztül könnyedén lehet akár halálos találatot is bevinni. Akadémiai éveim során nagy hangsúlyt fektettek tanítóim a hakuda elsajátítására, azonban be kell valljam, miszerint szerény személyem sosem volt túlzottan oda a kézitusáért. Vívni sokkal elegánsabb, a démonmágia használata pedig majdhogynem a legkonstruktívabb pusztítási módszer, ami csak repertoáromban megtalálható. Összegzésképp kiélesedett reflexeimnek hála különösebb megerőltetés nélkül kapom fel lábam, s fordulok kissé oldalra, ennek köszönhetően a rúgást nem a gyenge inas rész, hanem a kemény sípcsont kapta meg. Mielőtt még ellentámadásra szánnám el magam, ismét eltűnik, ám ezúttal előttem jelenik meg guggoló testhelyzetben, valószínűsíthetőleg egy újabb gáncsolást tervezve. Testtartása mégis másnak tűnik, ilyen körülmények között, egy rozsdás vasgyúrógép tetején amúgy sem lehet rendes lábsöprést kivitelezni. Talpa alig néhány centiméterrel kerüli el állam, mialatt egy féllépésnyit szökkenek hátra, csakhogy könnyedébben kaphassam el kinyújtott lábát, miközben a támasztékként szolgáló másik végtagot is kirúgom a helyéről.
- Ez fájni fog! – fűzöm még hozzá vigyorogva a gondolatot, hisz’ egy könnyed taszítással elindítottam a poros padló irányába. A becsapódástól megmenekülhet, kérdés eszébe jut-e ilyesmi erőltetett, harci helyzetben. – Elsőre bíztatónak tűnik a tudásod, legalább nem teljesen üres fejjel akarsz harcossá válni. Ettől függetlenül lassú vagy, akár egy csiga és mozdulataid kiszámíthatóak. A csatatéren egy erősebb arrancar ennyi idő alatt háromszor szúrt volna le, s talán el is fogyasztotta volna a lelkedet uzsonna gyanánt. Második lecke: gyorsaság és meglepetés. Könnyedén kerülhetsz ki győztesen egy összecsapásból, ha van pár váratlan megmozdulásod. Amint gondolom már rájöttél, képességed fejlesztésére kerül először a hangsúly, ily’ módon hozunk fel elfogadható szintre. Most pedig gyere ide hozzám!
Amíg végrehajtja utasításomat, hátamról előrántom lélekölőmet, melynek fényes pengéje teljesen elüt az eloxidálódott vashulladéktól, ami ezt az egész kócerájt alkotja. Néhány szó elmormogását követően reiatsum kissé megemelkedik, midőn a jobbomban tartott díszes katana átalakul egy durva, kőből faragott pallossá. Toyone rövid ideig csodálhatja Dotonryuu első feloldását, mivel egy újabb paranccsal apró darabokra robbantom. Ezekből a felettébb éles kőszilánkokból gyúrok elmém segítségével egy-egy pár láb- és karpáncélra emlékeztető alkalmatosságot. Ennyire összetett módon még sosem alkalmaztam a sivatagi vihart, remélem ettől függetlenül elég ideig kitart majd. Nem látszanak túlságosan nehéznek, számomra nem is azok, lévén elmémmel irányítom őket, de a valóságban egyenként legalább húsz kilót nyomnak. Laza intéssel a fiúhoz csatlakoztatom őket, kőkori béklyóknak is elmennének ezek a készítmények.
- Mondanom se kell, amíg itt vagyunk, viselned kell ezeket. – bökök a súlyok felé. – Jó lenne növelni az állóképességed, aminek hála ezt a suhanást is tovább fogod tudni használni. Először is fuss néhány kört a gyár körül, azután a szemben látható üllővel fogsz közelebbi kapcsolatba kerülni. Ám mindenekelőtt hozzá kell szoknod új edzőtársaidhoz!
Biccentést követően egy villámtánccal visszaugrok a fenti folyosóra, azután kényelmesen helyet foglalok, hátamat a korlátnak támasztva. Zsebemből ismét előkerül könyvem, amit olvasgatni szándékozok egészen addig, amíg kellő könnyedséggel nem mozog lesúlyozottan is. Másrészről ez számomra is jó megpróbáltatás lesz, ekkora távolságban még sosem kellett összetartanom a sárkány pikkelyeit. Bár tökéletesen uralom zanpakutuomat, azért néhanapján jól esnek az efféle kihívások. No hajrá, addig Én fellapozom a 89. oldalt, ahol abbahagytam az olvasást.

Lévén képessége nem olyan, mint az általam oly’ sokat használt villámtánc, ennek megfelelően gyorsításához sem elég csupán képzettségét a megfelelő szintre hozni. Elméletileg ezen helyváltoztató képességét a testével, illetve pontosabban a lábába sűrített lélekenergiájával hajtja végre, így számomra egyértelműnek tűnik, hogyha fizikai erejét növeljük, akkor ezzel egyenes arányosságban a reiatsuja is növekedni fog. Az előbb felvázolt tényező ellenben visszafelé is egyenes arányosan működik, amint hatalma egyre inkább gyarapodik, szervezete annál nagyobb energiákat lesz képes mozgósítani, más szóval gyorsabban tud majd futni, méretesebbet ugrani, pusztítóbbat ütni. Könyvem pereme felett kitekintve elgondolkodva szemezek a széntől mocskos, törött ablakok egyikével. Shin stílusa egyértelműen arra utal, miszerint eddigi pályafutása során csupán a pusztakezes ökölharcot használta, mely kétségtelenül igazán destruktív lehet, ám részemről egyáltalán nem preferálom a harc ilyesfajta lebonyolítását. Némi hakudára képes vagyok oktatni, de sajnálatos módon nem mondhatom azt, hogy jómagam mesteri szinten vagyok az előbb említett diszciplínában. Egyetlen korábbi osztagomban sem várták el a verekedés felsőszintű elsajátítását, ráadásul szerény személyem is a kardvívást preferálja. Legyen akármilyen jó valaki az általa választott küzdősportban, attól még az acél így is-úgyis darabokra szabdalja. Hm, talán érdemes lenne egy kis ráhatással beszereztetni Vele egy katanát, habár ez még a jövő zenéje. Először is legyen képes lefutni ezt a kiszabott öt kört, utána haladhatunk tovább. Mivel a nehezítésként odaadott kar- és lábvédőket Dotonryuu pikkelyeiből formáztam, ezért tökéletesen tisztában vagyok vele, miszerint hol is járhat az épület körül.
Különösebb megerőltetés nélkül tartom egyben a karpereceket, azonban annyit talán észrevehet, hogyha túlzottan eltávolodik, akkor a súlyok némileg könnyebbé válnak, hisz’ összetartásukért cserébe valamilyen módon manipulálnom kell azokat. Lényegében számomra az ilyen attrakciók már annyira könnyedén mennek, mint a karikacsapás, hisz’ majd’ százharminc éve vagyok lélekölőm birtokában, ennyi idő alatt igencsak összecsiszolódtunk mi ketten. Könyvemnek is lassacskán a végére érek, igazából semmiféle izgalmat nem tartogatnak már számomra a hátralévő oldalak, nem most olvastam ezen kötetet először. Csak kedvtelésből vettem ismét elő, kicsit unalmasnak tartottam már az ősnyelven írt tekercseket, meséljenek bármilyen magasztos és epikus történetet. Másrészről fordítani sem olyan egyszer, lévén egy holt nyelvről beszélünk, ennek köszönhetően értelmezése is kihívásnak számít. Szerencsére kitűnő nyelvérzékkel áldott meg a Sors, ebből kifolyólag egyetlen külföldi dialektus elsajátítása sem jelentene gondot számomra, azonban olyan szinten lusta vagyok ilyen téren, amire feltehetőleg sehol se található megfelelő kifejezés. Halk szusszanás közepette zárom be a nyomdaterméket, azután ujjaimmal végigsimítók a megviselt borításon. Rajta kopottas, arany felirattal préselték bele a címet, valamint a kiadás évét: 1850. Nem sokkal a születésem előtt adták ki, régi életemből egy olyan emlék, ami már kezdi magát teljesen megadni az esztendők vasfogának. Feltehetőleg normál körülmények között szerénységemre is hasonló végzet várt volna, ha nem éppen shinigamivá nevel a Gondviselés. Elmélkedésemet közeledő léptek zaja zavarja meg, így hát fáradt sóhaj kíséretében tápászkodom fel amúgy nem túl kényelmes üllőhelyemről, azután szembe fordulok a fiúval.
- Így gondolod? – reagálok az Övéhez hasonlatos vigyorral, mialatt mutatóujjam apró mozdulatával megduplázom a nehezékek tömegét, aminek megfelelően már biztosan nem tud talpon maradni. – Ne aggódj, csak vicceltem! A mai napon kizárólag ezen a szinten fogsz edzeni, fokozatosan kell felépítenünk az edzéstervet, máskülönben még sérülés lehet belőle, ami pedig akár hetekre megkeserítheti az életed. Nos, amint mondottam korábban, következő feladatod a melletted található üllővel lesz kapcsolatos. Észrevételem szerint mostanra már megszoktad edzőpartnereidet, szóval nehezítsünk a feladaton. Azt várom el Tőled, hogy használd a képességed, miközben suhanás közben azt a masszív vasdarabot is magaddal viszed. Valójában ez nem tűnik túlzottan nehéz kihívásnak, mivel a ruháidat is tudod vinni, viszont most egy sokkalta sűrűbb testről van szó, ezért kíváncsi vagyok, mire mész vele.
Első hallásra tényleg nem olyan nagy megpróbáltatás ez, ám szinte száz százalékosan biztos vagyok abban, hogy pár próbálkozása kudarccal fog végződni. A rejtély megoldása ott leledzik, miszerint lélekenergiáját az egész tárgy köré kell fonnia, ekképp tudja majd megmozdítani azt. Direkt olyat választottam, amit egy normál ember képtelen lenne elmozdítani, ennélfogva számára sem lesz egyszerű, mivel reiatsuja csak nagyon minimális tekintetben rí ki átlagos társai közül. Persze ezzel már képes magára vonni a lidércek figyelmét, ámbátor azok mindenre harapnak, aminek vagy akinek lelke van. az újabb utasítás kiadásával ismételten kimerült edzős munkaköröm, ennek hála beiktathatok egy rövid cigarettaszünetet, ami igazán Rám fér már. Gyakorlott mozdulatokkal lököm a számba a dohányrudat, amit pár pillanattal később meg is gyújtok. Az édeskés füst rögtön kellemest ízként árad szét a számban, s még azután is megmaradt, miután kifújtam. Annyira nem is megerőltető ez a mesterkedés, máskülönben most otthon ülnék és a Discovery Channelt bámulnám hatalmas beleéléssel. Ott is láthatok ilyen harcművész-képzést, de élőben azért egy tökéletesen más dimenzió. Ettől függetlenül valamilyen szinten unott kifejezéssel az arcomon szemlélem próbálkozását, s ezalatt újabb próbákon töröm a fejem.

Homlokomat ráncolva veszem tudomásul rágyújtását, attól függetlenül, hogy Én éppen bagózok, Neki edzés közben egyáltalán nem kellene ilyeneket csinálnia. A nikotin nyugtatólag hat a szervezetre, azonban eddig semmi olyat nem csináltunk, ami idegességre adott volna okot. Valójában nem érdekel különösebben a dolog, így a korlátra könyökölve szemlélem tovább tevékenységét. Felelőtlenség a részéről efféleképpen gyengítenie fizikumát, visszagondolva sosem szoktam volna rá a dohányzásra egyáltalán, ha életem vége Damoklész kardjaként lebeg fölöttem. Vaizardságom okán különösebben nem visel meg a kátrány okozta káros mellékhatás, lélekenergiám közömbösít minden olyan dolgot, ami akár egy kicsit is pusztítani próbálná szervezetem. Ezt természetesen nem azt jelenti, miszerint immunis vagyok a mérgekre, hanem a normál, embereket fenyegető betegségek nem tudnak legyűrni. Lényegében az Ő dolga, harcolni akarom megtanítani, nem pedig életmódtanácsokat adni. Számomra az ácsorgás igencsak kezd untatóvá válni, szóval gyorsan eldöntöm magamban, hogy a következő feladatban már aktívan részt veszek, különben itt helyben elalszok és összenyálazok mindent, ami a közelembe kerül. Viszont természetesen erre csak akkor kerülhet sor, amennyiben megfelel a rászabott kihívásnak. Kondíciója megfelelőnek tűnik, nem sokan lennének képesek a testalkatával felemelni egy majd’ százkilós üllőt és utána még vígan sertepertélni körbe-körbe. Következtetésem nem volt hibás, első próbálkozása tényleg hatalmas pofára esés. Nem tudván elrejteni jókedvemet röhögök fel a lelátón, kétségtelenül vicces jelenetnek lehettem szemtanúja, egyáltalán nem fogom visszafogni magam, hogy megőrizzem az önbizalmát. Ha lámáskodik, kikacagom, ennyi!
Valótlan csalódottsággal az arcomon kell megelégednem a további eredményekkel, amik már kevésbé csalnak mosolyt az ember arcára. Látom rajta a tanácstalanságot, de szóban semmiképp nem fogok segíteni, mivel az ilyen részletekre magától kell rájönnie, kitapasztalni és próbálgatni erejét. Máskülönben is csak tippelgetni tudok képességének mibenlétét illetően, ennek megfelelően az általam kigondolta stratégia talán nem is működne. Jómagam is órákat töltöttem el annakidején az edzőtéren, mire alapszinten sikerült elsajátítanom az aprócska pengék irányításának művészetét. Mára hiába állnak elmém irányítása alatt, szinte önálló életet élnek, annyira reflexszerűvé vált koordinálásuk. Midőn a történések remek alakulását nézem, úgy érzem megfelelő döntést hoztam, amikor elvállaltam ezen szabadfoglalkozás levezénylését. Végtelen lustaságomnak tudható be azon jelenség, mely szerint csupán kiemelkedő tudással rendelkező pártfogoltakat választok magam mellé, semmi kedvem nem lenne például valakinek megtanítani a katana szabályos fogását vagy egy kidou helyes kivitelezését. Persze így bárki a szememre vetheti, hogy nem nagy szám jó alapanyagból még kiemelkedőbb eredményt csinálni, ám akik ehhez hasonlóan gondolkodnak, azok bekaphatják. Az alapvető fogásokat bárhol el lehet sajátítani, szerénységem biztosan nem fog ilyesmikre időt pazarolni. Shin nagy szerencséjére nem halálisten, hisz’ akkor egyetlen szóval zavartam volna vissza az Akadémiára, ahol minden tudást fel lehet szedni, ami csak szükséges. Ezt követően a trenírozás válik mindennél fontosabbá, különben az elmélet sosem lesz átültethető a gyakorlatba. Töprengésem közepette a fiú egészen belelendül a vasdarab dobálásába, most már figurázni is van kedve. Orrom alatt a felvágós szót dörmögve nyomom el a csikket az ablakpárkányon, azután szemmel alig követhető villámtánccal jelenek meg nem messze Tőle, balomat lazán zsebemben nyugtatva.
- A magabiztosság jó dolog, de nem szabad túlesni a ló túloldalára! – fedem meg kicsit az előbbi attrakciója miatt. – Meglepően jól haladsz, azonban ez nem ad még okot arra, hogy túlzottan elbízd magad. Rendben van, egyelőre leteheted a kis barátodat, más vizekre evezünk. Ahogyan találkozásunkkor mondtam, a harci tapasztalatnál nincs kiemelkedőbb tanítómester. Összecsapást szimulálunk, meglátjuk mire mész éles helyzetben. Mivel reiatsumat visszafogom, körülbelül egy középszerű shinigami vagy arrancar szintjén lehetek, ami teljes tudásomhoz viszonyítva elenyészőnek számít. Ennél feljebb nem fogok mozdulni, ám valamit jól jegyezz meg… Nem vagyok a barátod, nem foglak kímélni!
Szavaim talán bunkóságot sugallnak, ellenben nem szeretném, ha tévképzetekbe ringatná magát. A szövetségese vagyok, segítek kiteljesíteni a benne rejtőző potenciált, de a gyakorlatokat ettől még véresen komolyan veszem. Ennek megfelelően meg sem várva reakcióját lendülök támadásba. Kardforgató kezemet lomhán felemelve koncentrálok lélekenergiát mutató- és középsőujjam végére, azután becélzom vele a srác vállát. A fehéres sugárnyaláb vékonyan, a villámlással hasonlatos hanghatás közepette csapódik ki a fentebb említett testrészekből, megállíthatatlanul száguldva célpontja felé. Korábban Shin már láthatta ezt a támadásomat, ebből kiindulva feltehetőleg el fog mozdulni előle. Lévén bárhol megjelenthet egy bizonyos területen belül, szinte lehetetlennek látszik egy olyan pontot kipécézni, ahol vektorjaink keresztezik egymást. Igen, ténylegesen minimális esélyem lenne, amennyiben az esper sok csatát megélt veterán lenne. Tapasztalatlanságából adódóan valamelyik oldalra fog kitérni, Nekem nincs más dolgom, mint a megfelelő pillanatban mozdulni. Tervemnek megfelelően shunpó segítségével iramodok a kilőtt Byakurai után, jobb öklömet meglendítve csapásra készen suhanok előre. Amidőn levezetett tézisem igaznak bizonyul, akkor karom pontosan derékszöget fog bezárni az orrával. Csak el ne törjön, ez egy új felső, semmi kedvem kikukázni a vér miatt…

Következtetésem részben helyes volt, habár némileg azért mégis elszámoltam az útvonalát. Ekképp következhetett be az a dolog, hogy öklöm az orra helyett a bordáival találkozott. Relatíve erős volt az ütés, legalábbis igencsak hosszú röppályát ír le miatta, mielőtt még belecsapódna az egyik gépbe. Különösebb lelkiismerete-furdalás nélkül egyenesedek fel a támadás utáni testhelyzetemből, miközben várakozóan pillantok ellenfelem irányába. Normál körülmények között természetesen nem hagynám Neki, hogy összeszedje magát, azonban valamennyire azért mégis vigyázok a testi épségére korábbi kijelentésemmel ellentétben, hiszen nem lenne túlzottan szerencsés, ha merő véletlenségből kilehelné itt a lelkét. Legnagyobb szerencséjére hollow biztos nem válna belőle, mivel gyorsan át is tudnám küldeni a Soul Societybe. Persze eme gondolatmenet egésze abszurdum, eszemben sincs kinyírni egy embert, holott már régen nem vagyok a Gotei 13 tagja, ezért kötelességeim közé sem tartozik a halandók védelme. Valami idióta berögződés miatt mégis megteszem, hétköznapjaim amúgy is unalmasan telnének, amennyiben néhanapján nem lehetne elpusztítani pár kóbor lidércet. Harci tapasztalatot Én nem tudok nyerni az ilyen összecsapásokból, de azért jó mércéje annak, hogy mennyire is vagyok elkényelmesedve. A mindent eldöntő háborúban a lehető legjobb formámat kell hoznom, máskülönben labdába se fogok tudni rúgni Aizen mellett. Beképzelt vagyok és makacs, viszont annyi eszem azért van, miszerint egyedül nem tudnék felülkerekedni az 5. osztag ex-kapitányán. Kissé meglepő módon képességeim még mindig nem végesek, ámbátor ennek feltehetően köze van a Hōgyokuval való mesterkedésnek is. Lehet, csupán egy kísérlet volt, azonban számomra felettébb jól sült el.
Elmélkedésem közepette Shinnek is sikerül összeszednie magát, feltehetőleg időközben megbizonyosodott a tényről, mely szerint csontja nem tört, de ettől függetlenül bizonyára méretes véraláfutás fog kialakulni az eltalált területen. A teleportálás egyik legidegesítőbb tulajdonsága, hogy szemmel nem lehet lekövetni a mozgást, mivel a kiindulási és megérkezési pont közötti távolságot a használó molekuláira szakadva teszi meg. Szétesik itt, s újra összeáll amott. Nem egyszerű egy ilyen képesség ellen küzdeni, főleg, ha az ember akkor találkozik vele először, amikor már élesben megy. A Daitenshiben Yukezo és Hitomi is használ teleportációt, s lévén mindkettőjük ellen küzdöttem már, ezért tisztában vagyok a lehetőségeimmel. Emberfeletti reflexeimnek köszönhetően könnyedén tudok reagálni az oldalról érkező támadásra, ezért karjaimat fel is emelem a fejem védelmére, amikor hirtelen eltűnik addigi helyéről. Ismerős mozdulat, jómagam is szoktam használni, ennek fényében most már csak meg kell várnom, merről is szándékozik befejezni a rúgást. Ugyan indirekt módon, ám egy bizonyos szinten mégis csalok az összecsapásban. Kicsit zavarba ejtő módon elfelejtettem levenni Róla a Dotonryuuból készített súlyokat, ennek köszönhetően gond nélkül képes vagyok lekövetni mozgását. Könnyed szökkenéssel lököm el magam a talajtól, majd a levegőben teszek egy félszaltót hátrafelé, ily’ módon kézállásban landolhatok kinyújtott lábán, azután befejezni a forgás guggoló testhelyzetben helyezkedem el. A fizika törvényei alapján végtagja képtelen lenne megtartani és mindketten a földön kötnénk ki, ám szerény személyem valójában a levegőben keringő lélekszemcsékre talpalt rá. Innen minden további nélkül képes lennék fejbe rúgni és ezzel valószínűleg Toyone is tisztában van, hiszen hamarosan már egy másik szerkezet tetején jelenik meg újra.
- Elnézésed kérem, némileg unfair volt eddig a küzdelem! – szólalok meg emeltebb hangon, mialatt ismét lehuppanok a talajra. – Elfelejtettem az edzőpajtásaidat, amik végtelenül egyszerűvé teszik taktikád lekövetését. Igaz azt mondtam, hogy egész végig Rajtad lesznek, de ebben a gyakorlatban minimalizálják esélyeidet, ezért most visszaveszem őket.
Laza intéssel robbantom szét a sziklabéklyókat, melyek ezernyi szilánkként köröznek a fiú körül. Egy gondolattal magamhoz irányítom mindet, ezt követően egy non-verbális paranccsal ismét kard alakot formálok belőlük. Gyors suhintás, így már lélekölőm régi, katana alakjában tündököl ismét. Remek fegyver, egy kovács sem lenne képes jobbat készíteni ennél. Mondjuk valamilyen szinten ez lelkemet is dicséri, mivel abból született ugye. Most, miután a feltételek „kiegyenlítődtek”, semmi akadálya tovább folytatni az edzést. Durva lenne fegyvertelen emberre karddal támadni, így elegáns pörgetés után visszacsúsztatom a sayába. Kidout ellenben minden további nélkül alkalmazni fogok, hamarosan már ki is találok egy jó kis kombinációt, amivel reményeim szerint sikerül meglepnem. Shunpó használatával lépek kb. öt méterrel magasabbra bázisánál, miközben mindkét tenyerembe lélekenergiát koncentrálok. Egy Bakudou 04: Hainawaban akarok elrejteni egy Hadou 29: Aka Fenikkusut. Amennyiben tervem sikerül, egy vörösen izzó kötél fogja gúzsba kötni, amit ha megpróbál elszakítani, lángra kap és enyhe égési sérüléseket fog okozni. Régen kombináltam már démonmágiát, ideje volt ezt is felfrissíteni, mert különben teljesen elfelejtettem volna. Elképzelésemnek megfelelően vágódik ki jobbomból az ostorszerűen tekergő fénypászma, ami rövidesen körül is öleli a felkészületlen ifjút. Láthatott már korábban is ilyesfajta technikát használni, azonban arra bizonyára nem számított, miszerint nem csak pusztításra, hanem harcképtelenné tételre is alkalmasak. A győzelem mámora hamar kiül arcomra egy diadalittas mosoly képében, ám még mielőtt elkezdhetném ünnepeltetni magam, egyszer csak kámforrá válik, majd valamivel távolabb, kissé megpörkölődött felsőruházattal jelenik meg újra.
- Bravó, szép megoldás! - dicsérem meg egy főhajtás kíséretében, mialatt elenyészik a tüzes kúszókötél. - Remekül kiálltad a próbát, s talán már most is érezni fogod jótékony hatását. Másrészt javaslom szerezz be valami fegyvert, hosszútávon nem túl egészséges puszta kézzel püfölni Hueco Mundo gyermekeit. Most mennem kell, ha eljött az idő, ismét megkereslek. Addig is gyakorolj szorgosan és ne feledd, nincs az életnél jobb tanítómester, Én csak segédeszköz vagyok ebben a játszmában.
Könnyed intéssel köszönök el edzőpartneremtől, majd hátat fordítva indulok meg a gyárépület kijárata felé. Útközben zsebemből ismét előhalászom könyvemet és a megjelölt oldalnál olvasni kezdem. Habár szemeim a sorokat követik, gondolataim már messze szállnak. Rengeteg potenciálisan kiemelkedő harcos lézeng Karakura városában, de senki nem fogja össze ezeket az embereket egy ütőképes brigáddá. Valószínűtlennek tartom, hogy a shinigamik féltenék a munkájukat, a feltételezésekkel ellentétben nem csak ebben a koszfészekben lézeng ennyi lélekzabáló. Kiérve a borús égre emelem tekintetem, míg elmémben egymás után villannak fel a lehetséges ötletek. Már a kezdetek kezdetén is szövetségre akartam lépni az arra érdemes halandókkal, többek között ezért is vettem fel Hitomit a testvériségbe, hogy közvetítőként tudjon működni köztem és a fajtája között. Érdemes lenne vajon komolyabb lépéseket tenni? Átgondolandó, az idő eldönti mit fogok tenni, lévén a Sors útjai kifürkészhetetlenek.

Már jó ideje azon gondolkozom, hogy vajon miért jó az nekem, hogy folyamatosan be vagyok drogozva mint a szemét. De sajnos mindig ugyan arra jutok.... a nagy semmiért csak úgy csinálom, hogy ne lógjak ki a baráti társasából, de ez akkora baromság. Három ember miatt teszem tönkre a életemet.... Nem látom értelmét mégis csinálom.. ezen látszik, hogy valójában mennyire is befolyásolható kis hülye vagyok... na, mindegy.. most az a lényeg, hogy kipihenjem az esti szórakozást és megvárjam, hogy kimenjen belőlem a fű hatása.... addig is meghallgatom a kedvenc drogos zenémet. Fél óra után sikerült álomra hunynom a szemeimet....
Valami zörgést hallottam a bejárati ajtó felől ezért nagy nehezen kinyitottam a szemem és kimásztam az ágyból. A fű hatása még nem últ el teljesen ezért még egy kicsit szédelegve az ajtóhoz tántorogtam, hogy megnézzem mi volt a zaj forrása. Kinyitottam az ajtót és egy pizzafutár állt velem szemben.
- Jó napot... meghoztam a pizzáját...- mondta majd nyújtotta is nagy dobozt amiben ott lapult a pizza. Már csak arra voltam kíváncsi, hogy én mikor rendeltem pizzát... mert tudtommal én aludtam.... Intettem a futárnak, hogy várjon.. beszaladtam a szobába és megvizsgáltam a telefonom és láss csodát elalvás előtt rendeltem a pizzát ami ne m olyan rég volt... fél órája... O.o Hát mit ne mondjak nagyon kész lehettem ha nem emlékszem rá. Miután sikerült feldolgoznom ezt a tényt előkereste a pénztárcámat és lebattyogtam a futárhoz, aki már egy kicsit türelmetlenül toporgott a küszöbömön állva.
- Köszönöm. - mondtam majd átvettem és kifizettem a pizzát. Miután a futár átszámolta, hogy jól adtam e neki hátat fordított és elment én pedig berúgtam az ajtómat és elindultam a Tvhez, hogy nézzek valami gagyi cuccost addig amíg megeszem a pizzát...
Körülbelül fél óra alatt sikerült megennem a pizzát ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek fürdeni aztán megyek a gyártelepre újabb cuccért mert hát minden elfogyott és most nálam lesz összeülés ezért fel kell tankolnom. A fürdést gyorsan letudtam, hogy még időben odaérjek a díleremhez. Felöltöztem és nagy sebességgel kirontottam a házból és szép lassan, ráérősen elindultam a gyártelep felé. Nem tudom miért kapkodtam el ennyire a fürdést hiszen olyan ráérősen sétáltam mintha semmi dolgom nem lett volna... meghosszabbítottam a lépteimet, hogy tényleg időben odaérjek....
Amikor megérkeztem szomorúan észleltem, hogy lekéstem a díler bácsimat viszont éreztem valami érdekes, számomra ismeretlen lélekenergiát a közelemben, amiből arra következtettem,h ogy társaságom lesz.
- Bújj elő....!!! - kiáltottam és nekidőltem a falnak. Nem tudom, hogy miféle fajzat lehet aki ilyenkor erre felé járkál, de remélem nemsokára kiderül. Természetesen úgy dőltem neki a falnak, hogy ha védekezni kell minél gyorsabban meg tudjam tenni.

Fél percenként pislogtam és körbenéztem, hogy lássam megérkezett e az a furcsa lélekenergiájú személy... Vagy legalábbis reménykedtem benne, hogy meghallotta amit kiabáltam és ide jön, mert nincs kedvem a nagy semmiért itt állni... Nem szeretem az egyedüllétet. Nem tudom miért, de kiráz tőle a hideg. Na, de most ez mindegy mert ahogy pislogtam egyre közelebbről éreztem a furcsa lélekenergia gazdáját.
Lassan kezdett megenni az unalom és azon gondolkoztam, hogy vajon miért nem jött ide az valami? Nem vagyok olyan erős és a hangom se valami ijesztő szóval nem nagyon értem, hogy miért nem fedte fel előttem kilétét... ~Na, mindegy... ha nem hát nem...~ gondoltam majd elrugaszkodtam a altól és szép lassú léptekkel elindultam hazafelé amikor egy bőrdzsekis idegen sétált el előttem és éreztem, hogy a különleges lélekenergia tőle származik. Már éppen fordultam volna, hogy utánaszóljak, hogy álljon meg, de amikor megfordultam meglepődve kellett feldolgoznom azt a tényt, hogy ott áll velem szemben tisztes távolságban és feltesz egy kérdést. Még mielőtt bármit is mondhattam volna majd leesett az állam. A csávókának olyanok voltak a fülei mintha egy tündizé lenne és egy kicsit elég érdekes volt a bőrszíne is. Ilyet még nem láttam.
- Hát téged meg honnan szalajtottak Drakula utánzat?! - teszem fel a kérdésem gondolkozás nélkül amikor egyszer csak leesett, hogy kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni... na, mindegy nem tehetek róla, ilyen a természetem. >.< vettem egy nagy levegőt és kinyújtottam felé a kezem.
- Ezt a kérdést én is feltehetném neked, de mindenek előtt esünk túl a formalitásokon.... A nevem Hiroshi Kaito... Nyugodtan hívj Kaitonak.... és neked mi a becses neved? - mondtam kicsit flegma arckifejezéssel hiszen ne nagyon szoktam ismerkedni és ezért nem is nagyon tudom, hogy hogyan is kell csinálni pontosan... A baráti társaságom felének a nevét nem tudom... mindegyiket úgy, hívom, hogy faszi... ők meg arcnak hívnak szóval tök nyolc nekem ez az egész, de ne térjünk el a tárgytól ami nem más mint ez a holdkóros zombi kinézetű nem tudom micsoda. Eddig nem tűnt veszélyesnek szóval nagy szerencsém van, hogy nem kell használnom az íjamat. Tudom használni meg minden csak na, nem kenyerem az erőszak egy idegennel szemben.
- Cigit? - kérdezem majd benyúlok a zsebembe, hogy elővegyem az ott lapuló koporsószögeket. Amint kivettem egyet magamnak és meggyújtottam a dobozt amiben lapulnak a kicsikéim az ismeretlen felé nyújtom hátha elfogadja tőlem. Elég furcsa tőlem mert nem szoktam kínálgatni a cigimet, de most ha elfogadja nem halok bele egy szál hiányába... ha meg elfogy veszek újat... van rá pénzem hála a halott édesapámnak aki, hogy s mondjam jól keresett. Bár azt még a mai napig nem tudom, hogy mivel keresett ennyi pénzt, de nem is érdekel. Annyi a lényeg, hogy van pénze ráadásul a sulit is kijártam szóval majd lassan keresnem kell magamnak valami melót mert ha elfogy apám hagyatéka akkor bebasz a gebasz és azt nagyon nem szeretném. Utálok pénz nélkül lenni.
- Amúgy mi szél fújt erre? Ugye nem a passzát szél?!- teszek fel egy újabb kérdést majd egy nagy slukkot szívok a cigarettámba és szépen lassan fújom ki a füstöt mint egy ezeréves kocsi kipufogója.

Soha életemben nem gondolkoztam azon, hogy a hollowknál vannak erősebb ellenfelek is akiket majd ha a sors úgy hozza el kell majd pusztítanom erre tessék hosszú évek után megjelent egy efféle szerzet. Mocskos hollow ivadék. Lehetséges, hogy el kéne pusztítanom, de előbb ki kell derítenem, hogy miféle célt vezérelte ide egyenes Karakurába. Ha balhézni akar megkaphatja bár ahogy a lélekenergia kisugárzásából érzékelem erősebb mint én, de az most nem lényeg. Nekem akár az életem árán is meg kell védenem az embereket. Pont úgy mint azoknak a semmire kellő shinigamiknak akik ki akarták irtani az összes Quincyt. Azon látszódik, hogy mennyire szerencsétlenek a shinigamik, hogy én itt állok, lélegzem és éppen baráti köszönésben részesítettem egy olyan pokolfajzatot mint aki előttem áll. Már most ki kéne használnom a helyzeti előnyömet, hogy nem tudja miféle szeret vagyok és így meg is tudnám lepni, ami lehetséges, hogy az ő halálához vezetne, de nem, még nem támadok. Meg kell ismernem közelebbről és majd ha úgy alakul harcolok vele. Bár az is igaz, hogy utoljára két évvel ezelőtt harcoltam és azóta nem nagyon használtam a képességeimet, de biztos vagyok benne, hogy ugyan olyan jól tudom alkalmazni az összeset mint azelőtt.
- Amint úgy érzem,hogy eljön az ideje elmondom, hogy mi vagyok... - mondtam kicsit mogorva stílusban majd szívtam egy jó nagy slukkot a cigibe és elpöcköltem majd elővettem egy másikat és meggyújtottam. Muszáj valamivel levezetni a nemréiben összegyűlt feszültséget amit eme hollow ivadéknak köszönhetek.
- Szóval egy tovább fejlődött hollow ivadék vagy... értem. Akkor már most itt és azonnal meg kéne, hogy öljelek, de nem teszem. Kíváncsi vagyok az okra, hogy miért vagy itt.. Karakurában.... Tudtommal elég jó az a Hueco Mundo... - mondom egy gúnyos mosoly kíséretében. Egy kicsit nagyon megváltozott a fickóhoz való hozzáállásom amikor kiderült, hogy egy ősi ellenség továbbfejlődött ivadéka, de nem baj... még van rá lehetősége, hogy kiküszöbölje ezt a hibát, mert most olyan jó kedvemben vagyok.
- Na, jó nem húzom az időt.. megmondom, hogy mi vagyok, de csak egy feltétellel... nem kürtölöd szét az egész világban... érted?- mondom kicsit erőszakosan majd egy szép füstfelhő kíséretében elárulom, hogy mi is vagyok. - Egy Quincy vagyok... - mondom majd egy hirenkyaku segítségével mögé kerülök aztán vissza megmutatva ezzel neki, hogy nem egy csiga lassú egyed vagyok.
- Amúgy mi a halál az a gargala vagy mi a fene?! - teszek fel neki egy kérdést. Lehet, hogy ez most hülyén hangzik meg minden, de na... tényleg nem tudom, hogy mi az... remélem elárulja, mert akkor egyre több információt tudok a fajtájáról összegyűjteni.

*Mit is mondhatnék? Mi fedheti be gondolataimat ez idő alatt? Csak egy csepp vagyok a tengerben. Felhők közti elektromosság, amely lassan..ki alszik. Megszűnt a tomboló vihar, nincs már haragos düh. Az őszinte magánynak látszó létforma jellemez, amely lassacskán kialszik. Haladó időnkben lassan az emlékek szertefoszlanak, s új dolgokkal találkozhatunk. Tán az első hónap volt rettenetes, de megtaláltam társaimat a lelkemmel vívott csatában. Hitomi és Yuusuke segített átvészelni a kezdeti nehézségeimet, s végül tovább léphettem a szörnyű kínok labirintusából. Már nem fedi arcomat a sós patak, s nem súgja szíven a furdalást. Szabad vagyok; megtörten bár, de újra növesztettem szárnyaim. Tollaim lassan kinőttek, s újra megmutathattam, hogy van erőm versenyezni az idővel. Új erők birtokában már felvehetem a versenyt valamennyi, valamilyen erős ellenfelekkel is. Társaim védelmére kelhetek, önkénytelenül is. Hogy mi történt pontosabban ez alatt a félév alatt? Változás. Sok-sok, lelkemben gyökeret vetett változás. A bankai elérése csupán a kezdet volt, amit a resurrección követett. Azt hiszem, rengeteget küzdöttem azért, hogy végül így is társaim előtt hozzam be a lemaradásom. Szépen megerősödtem, s új célok kerültek szemeim elé. Estéimet Reivel töltve volt időm átlátni dolgokon. Rá kellett jönnöm, hogy feleslegesen kergetem azon álmaim, hogy egy nap majd Yukezo visszatér. Bár a felelősség megkövetelte keresését, de a szívem hamar feladta. Az iránta érzett szerelem vággyá alakult, a vágyaimat pedig karrierem okozója kezdte el pedzegetni. Még Yukezo iratai között bukkantam rá a kapcsolataira, s felhívtam. Nem számítottam rá, hogy egy jó módú idősödő férfinak a saját fia az ügyvezetője.
Találkozásunk alatt felkeltve figyelmét, hamar előrébb jutottam a szakmában. Bár az éjszakai látogatásai minden egyes alkalomkor kissé hátborzongató volt. Nem igazán értettem, hogyan bukkant rám mindig Karakurában; de általában érdekesek voltak ezek a találkák. Ám, azt a hatást, amit szeretett volna..nem ért el. Felszínes kedvességgé érte ki magát a helyzet, majd tovább álltam. Bár a nevem elhíresült lett, s valamennyi pénzt össze is szedtem ennek köszönhetően, de nem a karriert választottam a lelki békém kárára. Hiszen vaizard vagyok, többet jelent nekem a csendesség. Azonban az éjjeli magány, üresség, amely a főhadiszálláson rám köszöntött, valódi kínnak nézett ki. Meg kellett találnom a megfelelő elfoglaltságot arra, hogy lekössem elmém. Így aztán Hitominak sokat köszönhetek. Tanítani kezdett olyan dolgokra, amiket soha senki nem tanított meg. Megtanultam írni, olvasni, számolni..az ilyen alapvető tudni valókat, amiket már rég el kellett volna sajátítanom. Ebből pedig rohamosan érdeklődni kezdtem más dolgok iránt is. Az olvasás pedig feltépett bennem olyan elfeledett dolgokat, amiket még attól a démontól tanultam. E szavak hatására pedig a fiókom mélyéről halásztam elő azt a kis szütyőt, amibe Yukezo díszköpenyének díszét rejtettem el első találkozásunkat követően.

- Ideje, hogy véget vessek ennek. Mégis mit akarok még? Jobb lesz, ha megpróbálok megszeretni valaki mást.. *Lemondó sóhajtást vetek a szütyőre, ami a polcomról figyel egész csendesen. Megváltoztak a dolgok, s talán az lenne a legjobb, ha tényleg tovább lépnék; hiszen ő nincsen itt. Milyen érzéseket, tetteket várjak egy olyan alaktól, aki nincs is itt mellettem. Talán már nem is él... Komorrá vált tekintetem, de a tükörbe nézve újra összeszedem határozottságomat. Ezúttal egészen máshogyan is festek, mint félévvel ezelőtt. A modell lét kicsit megváltoztatott. Talán mostanra már tényleg felnőttem ahhoz, hogy lehagyjam a fiús butaságokat. Megmondtam, a szárnyaimat újra növesztettem. E szárnyak pedig sokkal erősebbek, és fehérebbek, mint voltak. Ezüstös hajamat (ami már csaknem a derekamig ér) felkötve hordom már egy ideje; testemet pedig egy élére vasalt, drága női kosztümbe illesztem alkalmanként, mint most is. Magassarkú cipőt egészen megszoktam annyira, hogy gyakori viseletem legyen, akárcsak egy-egy mutatósabb női táska. Tehát ez volna az emberi világ felé mutatott énem, amit a hideg idő miatt fehér szövetkabátba csomagolok. Soul Societyben meg attól függ.. de emberként a szépség ipar egy kirakatbabája vagyok. Noha, nem adtam csak úgy el magam; mindössze felhagytam az igénytelenséggel.
Ma éjszaka pedig kilépek végre a vaizard raktárból, s néhány perc sétálás után hívok inkább egy taxit. A cél állomásig kicsit elbeszélgetek a sofőrrel, akivel amúgy is sűrűn találkozok a kedvenc kávézómban. Kicsit furcsán érinti, hogy ilyen időben, és éjjel egy elhagyatott gyártelepre kell vinnie; viszont kedvesen egészen a folyót áthidaló hídnál tesz te. Megtehettem volna, hogy shunpoval érkezek, vagy Soul Societyből senkai kapun keresztül; de inkább emberi megoldásokra hagyatkoztam. Elköszönésem után a híd korlátjához sétálok, s csak némán figyelem a folyó gyors sodrását a hídat tartó oszlopoknál.*
- Nem élhetek tovább álmokban...Yukezo! *Veszem ki fehér kabátom zsebéből a szütyőt, amit elegáns mozdulattal engedek útjának. Had sodorja víz, had nyelje el zavaros habok könnyes sodrása. Az utolsó nyári falevél pedig éppen mostan hullhat le, az örökké zöldülő növények pedig megújulnak; az emlékeket lassan elnyeli a mélység ereje. Behunyom szemem, de nem ébredek fel. Az álom könyörtelenül csap le kapillárisom legvégéig is, a szavak pedig lelkem alsó bugyrait is elérik. Világok hangjai tüstént fagynak meg, a kerekedő szemek pedig az idegennek látszó alak felé fordulnak. A hitem visszatérni látszik; vagy mégsem? Tekintetem mégis felülkerekedik a káoszon, elhalványul a kezdeti dicsfény.*
- Yukezo? *Nem ismerek rá. Ez nem lehet Yukezo, hiszen Ő meghalt, elvileg! Talán egyedül a szemei, igen a szemei azok, amik hiába nem régi színükben tündökölnek, de kisugárzásuk még mindig a régi. Közelebb is sietek hozzá, ám kisugárzása oly' mértékben letaglóz, hogy egészen más jut eszembe. Ökölbe szorulnak kezeim.* - Megmondtam, hogyha visszatérsz...darabokra szedlek Belial! *Villámcsapásként zúdul a hídra a megemelkedett lélekenergiám, ami már sokkal nagyobb, mint az 6 hónappal ezelőtt volt. Mindkét kezem a ruhám alá rejtett lélekölőmre csúszik. De valahol mélyen érzem, hogy valami itt nincs rendjén. Látszik is, hogy habozok bevetni a zanpakutomat, helyette inkább egy rám régebben nem jellemző dologhoz nyúlok.*
- Hadou no sanjuusan, soukatsui! *Ismeretes démon mágiát idézek meg neki, ami még csak nem is hasonlít régi önmagam szintjéhez. Úgy látszik, az otthoni látogatásoknak is megvolt a maguk előnye. Ikertestvérem és apám ebben egészen jók, így kikértem megfelelő tanácsukat...annyira már nem találom hasztalannak ezt a dolgot. Viszont, ahogy megpillanthatom, hogy semmi haszna nem volt ennek az egésznek...ijedtemben használom az egyik rajtam levő eszközt, amivel akaratlanul is három méterrel odébb teleportálom a Belialnak hitt alak testét. Neki csapódom a korlátnak, ami kissé bele is remeg ebbe az egésznek. Instabilitása már most megmutatkozik, hiszen régi..nem éppen ma karbantartott korlát.*

”A nevem Tamachi Yukezo
Sokan hívnak úgy, hogy Lord Belial
A kívánságok egyik démona vagyok,
egyszerű valamit, valamiért elven.
Mit tehetek érted?

*A világ számtalan ponton képes összekötni lelket a tudattal. Néha elég egyetlen történés, egy hang vagy szó, mely megváltoztat mindent. Noha, egy jelenlét sokkal mérvadó azoknál a semlegesnek látszó fonalaknál, amelyek behálózzák a teret. A gyomrom összeszorulni látszik, mikor megérezhetem a jelenlevő alak lélekenergiáját. Mégis súlyossága nem dönt romba. Bár arca oly' félelemet kelhető, s általa fennhangon kísért név elrettentő; a belső düh az úr. A félelem pedig nagyobb bátorságot szül, bár a nem tudás egészséges távol tartást ígér. Nos, ki is ő valójában? Hiába nézem, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ő valóban az a személy, kinek lelke leginkább vonz engem a valósághoz. Árnyéka nem sötétség, hanem fény; melyet az elhulló növény utolsó pillanatában is kíván. De ez az arc, amit mutat, nem áll közel hozzám. Megszeppenve veszem tudomásul, hogy a zuhanás karjai olykor sokkal takaróbbak, mint az egészséges talaj; ami a létfennmaradáshoz szükségeltetik. Mégis visszavetem magam a talajra, hogy szembe nézzek a jelenlegi ingatagságommal. Furcsa, de szavai szánalmas mosolyt váltanak ki belőlem.*
- Egy vaizard hova máshová kerülhetne..baka. *Lemondón sújtom szavammal, s végül felvillan előttem a lélekölő kardja. Ha van valami, amit megismerhetek, az paragon. Az egyetlen olyan lélekölő kard a világon, akit jól az eszembe véstem. Teljen el bármennyi idő is, csak arról a kardról tudhatom, hogy a gazdája csakis Tamachi Yukezo lehet. Az én Yukezom. De nem, az indulatai; tettei mind arra utalnak, hogy Yukezo mintha csak elveszett volna valahol. A puszta itt léte is mesékbe illő, ami azt illeti. Ezek szerint így értette félévvel ezelőtt, hogy megmarad Daitenshinek. Rengeteg kérdésem volna számára, de ellenséges gesztusa egyszerűen hátráltat. Még pedig aki kardot emel rám, annak cserébe kardommal válaszolok. Ám kardom ezúttal nem egy lélekölő képében nyilvánul meg; hanem maszkomban, mely szinte automatikusan materializálódik arcomon. A maszk által ábrázolt vigyor kiváltképpen jellemzi a bennem szunnyadó másik felet; azt az iróniát, amelyet szeret kinyilvánítani. Elszabaduló lélekenergiámmal vetem le magamról a kis lényeket, mikből egy párat saját kezemmel zúzok porrá. Tartok ugyan a senbankaiától, de bízok abban is; hogy a belső lidércem elég szívóssá érte ki magát ahhoz, hogy levakarjam magamról ezt a Yukezo utánzatot. Csak utánzat lehet, hiszen Yukezo sosem bántott volna. Már megismerkedésünkkor is azon volt, hog megmentsen saját magam elől. S most...Belial, Lord Belial vagy kicsoda. Ahogy erre gondolok, úgy cselekvésképtelen leszek. Levethetném magamról a híd tartó elemeit, de az ösztöneim nem engedik, hogy menekülhessek. A világ vérszínű lesz, tüzes színei csapásként hasítják az így is már meghasadó lelkem mindkét felét. Hallom elmémben a lidércem segélykiáltását, ahogyan a pokolnak látszó képtől kíván szabadulni. Mégis, a csapás kínzása alatt szemeim előtt olyasmi játszódik le, amely megvéd mindenféle kínérzettől. Belial démoni szavai erősödnek fel bennem, mik elfednek lassacskán mindenféle külső hangot. Egy természetes üresség vesz körül, s lelkem megszilárdul. Ezek csupán illúziók, amikre a kastélyából emlékszek. A tanítások, amelyek elterelik figyelmemet a fájdalomtól. Puffanást érzek, a ködös emlékek folyama pedig semmibe vész. Veszek néhány mélyebb levegőt, míg mesél nekem.*
- Nem tudhatom azt, hogy mennyire szerettél; hiszen csak annyit tehettél értem, hogy átírod a Beliallal kötött alkut. Elmentél helyettem, ahogy az mindig is megvolt írva. Én sem tudom, hogy ki vagy.. Yukezo sosem bántott volna. *Vetem oda neki kicsit könyörtelenül, összezavarodva. Már pedig ez az egész meglehetősen összezavaró jellegű. Mégis mit tehetnék most? Hogyan kéne vélekednem erről? Látható némi örömkönny szemeim sarkában, ugyanakkor a vaizardmaszkom jelenléte óvatosságot hagy maga után. Ha teljes mértékben megbíznék benne, akkor már elhagytam volna.*
- A lányod? *A maszkom magától foszlik semmivé, amely kisebb értetlenséget vált ki belőlem. Ezek szerint a lidércem nem szeretne most játszani.* - Biztonságban van, a világ legerősebb harcosai veszik körül. Ha egy haja szála is meggörbül...azt darabokra tépjük. *Kissé figyelemfelkeltőn engedem meg a hangsúlyokat. Majdnem úgy hallatszik, mintha rá is céloznék valamilyen mértékben. Túl sok még a vakfolt, így még mindig nem tudhatom, hogy ellenség, vagy barát. Ahogy maga is elmondta elfelejtett dolgokat. Mi van, ha azt is elfelejtette, hogy kiket kell utálnia, s kiket védenie?*
- Tamachi Yukezo.. *Ejtem ki nevét, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fog erre reagálni.* - Te Daitenshi vagy, az emberiség első..a remény utolsó védvonala. *A daitenshi egy kialakult mondatával szembesítem, hátha eszébe jut valami. Lassan már kezdene meggyőzni, amikor arca megint csak torzzá válik. A mosolya idegen a számomra, akárcsak az, amit kíván tőlem. A lapra írt szövegre behunyom szemem, majd belőle kicsattanva arcon vágom az őrültet.* - Gyűlöllek..mégis hogy képzeled?! Kívánságra ösztönözni engem? Nem csak te vagy az egyetlen, aki volt a kastélyban. Nem te vagy az egyetlen, akit tanított a démon! Jobb lesz, ha megjegyzed..hogy soha, de soha nem kérek a nyomorult alkujaidból! Ha Yukezo vagy...akkor örülök neked. De, ha egy mocskos Belial kívánsz lenni...jobb, ha távol tartod magad tőlem...shinigami. *Mérgemben megfordulok, s nyomatékosabb ütemben shunpozok le a hídról a gyár területére. Az egész amúgy is ingatag volt már. S mialatt előre sétálok, addig csörögni kezd a mobilom, amit egy határozott mozdulattal földhöz vágok.* - Kellett neked elmenni..a rohadt életbe! *Káromkodok, pedig valójában magamat hibáztatom mindenért. Hiszen Belial megmondta, tudta előre. "Vajon képes leszel az utódomat megölni?" Azt hiszem, nem. Nem tudom Yukezot bántani...talán ez fog a későbbiekben megölni igazán; ki tudja.*

*Minden annyira megváltozott. Ez a változás pedig megrémiszt részben, mert nem tudom hogyan kezelni. Yukezo annyira megváltozott. De a változása talán még fel is fogható. Viszont az nem, hogy én okoztam ezt. Úgy érzem, hatalmas fájdalom lesz úrrá rajtam, ha belegondolok abba, hogy mindezt miattam csinálta végig. Mégis miért? Miért tette?! Miért lett ennyire meggyötört miattam? Most először érzem úgy, hogy gyűlölöm azt, hogy megismertem. Ha nem ismert volna meg, akkor nem történt volna ez meg. Lehet magányos lenne, de legalább boldog. Most meg mivé tettem őt? Egy szörnyeteg lett elborult pillanataiban. Egy pszichopata, aki nem képes uralkodni magán; legalább is így tűnik most elsőre. S fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Kezdek komolyan kétségbeesni attól, hogy nem tudok mit tenni érte. De mégis miért ment az utcára aznap? Miért követte a lélekenergia lenyomatomat, és állt elém? Minden közös emlékünk könnyeket facsar szemeimbe. S akármennyire is állok előtte határozottan, jelenléte gyengeséget vált ki belőlem. Vöröslő íriszeimből gyöngypatak kezd el lefolyni arcom mentén. A sós cseppek pedig puha arcomat szárítják ki. Ahogyan szemeimbe néz, lábaim megremegnek. Természetes hidegrázás kap el, ahogyan megfogja kezemet. Kezének érintése eszembe juttatja mindazt, ami a tenger parton..vagy az Andokban történt kettőnk közt.*
- Biztos vagy abban, hogy jól választasz? *Remegő hangon szólalok fel. Nem akar magányos lenni, de én sem. De ezek után abban sem lehetek biztos, hogy olyant akar választani..aki mellett annyi veszély van. Nem mintha mellette nem lenne, hiszen Daitenshis. Itt nem is arról van szó..csak egyszerűen én vonzom a bajt. Olyan vagyok, mint egy bajmágnes. Nem is én lennék, ha nem történnének érdekes helyzetek velem. S egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy Yukezo minderre vágyna. Ő biztonságot kereshet, amit nem biztos, hogy éppen mellettem fogja megtalálni; vagy mi. Csak most veszem észre, amit eddig nem sikerült észre vennem. Külsőleg is egészen megváltozott, kivéve a szemét. A szeme, vagy is annak kifejezése megmaradt ugyanannak. Végig nézek rajta, s megállapítom, hogy a bal keze teljesen megjavult. Kissé remegő kézzel húzom fel a ruhájának ujját, hogy megbizonyosodjak róla.*
- Ez lehetetlen! Yukezo..a kezed! Meggyógyult a kezed! *Szinte majd kicsattanok, de fagyottan bámulok fel szemeibe. Legalább egyetlen pozitívum érte ebben a történetben. Meggyógyult a keze, amit mindig fájlalt. Ennek viszont örülök, hogy ezentúl nem kell oly’ mértékben gyógyszerfüggőnek lennie. Sőt, sokkal egészségesebbnek tűnik; s jobban megfigyelve..egészen érdekes.*
- Hogyan? Hogyan lettél ilyen.. *Nem tudom kimondani hirtelen, hogy nem értem miképpen lett ilyen fiatal. Teljesen megfiatalodott, szinte kicserélték. Nem mondom azt, hogy jobban tetszik..mert akkoriban sem volt semmi gond a külsejével. Yukezo sosem volt az a nem feltűnő alak, rengeteg nőt képes volt elszórakoztatni..akár egyszerre is. De most már..most már valahogy nem tudnék ilyenekre féltékeny lenni. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek érzéseim..csak éppen megváltoztak részint. Most már örülök annak is, ha mellettem áll..mindenféle kisebb apróságnak. Eleve annak örülök, hogy mégis életben van; akkor is, ha ezzel teljesen össze bír zavarni. Most is csinál egy bűvésztrükköt, amit nem tudok mire vélni. Az a növény, amit a kezébe vesz, egészen különleges. Fogalmam sem lenne arról, hogy miképpen csinálja ezt, ha nem tudnám ,hogy Belial képességeiből örökített át. Tehát erre Belial is képes volt, bizonyára. Vajon ő is adott másnak ilyen virágot? Vagy láthatóan az ő kezében is elolvadt a virág, amikor szerette volna átadni valakinek. Ám az, amit mond Yukezo..arra kicsit oldalra nézek.*
- Semmi baj, biztosan volt oka annak, hogy elolvadt a kezedben. Biztosan túlhevült..nem bírt megállapodni. *Gondterhelten sóhajtok egyet, mert csak annyit fogtam fel belőle, hogy egyszínű lesz, ha jó a választás. De ez nem csak egyszínű lett, de meg is semmisült...tehát jah, hát ez van. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék Yukezonak. Inkább teszek egy-két lépést hátrább, s kabát zsebembe mélyesztem kezeimet. Hosszasan nézek rá, meg úgy általában mindenre. Elég szokatlan helyet választottam az „egyedüllétre“. Végül is ki menne egy koszos gyártelepre azért, hogy eldobjon valami fontosat? Nekem fontos volt az a dísz, Ő rá emlékeztetett. De most már nincs is semmim, hogy rá gondolhassak. Helyette itt van, de nem tudom eldönteni, hogy pontosan ő most kicsoda. Olyan furcsán viselkedik... Szótlanul, rezzenéstelenül viselem, ahogy a földre rogy, meg felkiált. Jót tennék vele, ha oda mennék? Talán igen, s már emelném is lábamat..de meghallom a démoni szavakat. Csak onnan ismerem fel, hogy egyszer Belial is beszélt így hozzám. Maradok a helyemen, és megvárom míg visszatér. Közben letörlöm arcomról a könnyeket, és komolyan nézek fel rá.*
- Cserébe? Megmentettél Belial karmai közül. Valószínűleg arája lettem volna a kasélyában, vagy valami olyasmi. Nem neveznélek gyávának, más voltál akkoriban. Nem csak megállapodni nem mertél, de talán féltél is az érzelmektől. Amikor pedig az érzelmeidet választottad volna, Belial eljött értem. De látva téged...nekem kellett volna mennem! *Nyomatékosítom szavaim. Így még sosem néztem a szemeibe..némi elhatározást vegyítek szomorúságomba.* - Az én lelkem mondhatni így is hasított. Vaizard vagyok, shinigamiként egy lidérccel vagyok egy testben. Nem lett volna mindegy..ha egy démon megkínoz? Neked nem lett volna örök harc az életed..Yukezo! Te élhettél volna! Idővel megismertél volna valakit, aki illett volna hozzád! *Vagy talán már ismert is olyat, csak éppen nem volt ideje jobban megismerni? Ezt sosem tudhatom. Részben magam okolom az állapotáért, és ettől nem is fogok tudni elszakadni. Miattam vált ezzé..csak árnyéka már önmagának. S szavaira felhúzom szemöldököm.*
- Valóban azt hiszed, hogy Belial halott? Nézz magadba! Belial benned él tovább.. *Komoran hajtom le fejem, sajnos ezzel meg is fogom törni arcán a mosolyt.* - Persze jó látni itt..de így nem. Így sokkal jobban fáj nekem, hogy elmentél..miattam. *Visszapillantok szemeibe.* - Belialt én szabadítottam ki, úgymond. Feltörtem a pecsétet, ami akadályozta, hogy a mi időnkbe léphessen. Cserébe megszabadított a fájdalmaktól, mik akkoriban tönkre tettek. Húsz évet éltem a démonnal egy fedél alatt a kastélyában. A tanítványa voltam részben, megtanított számtalan dologra és felfogásra. De nem is ez a lényeg. Belialnak mindig is tervei voltak velem..miután rá jött, hogy valós korom ellenére rohamosan fejlődöm vaizardként. Ki tudja azt, hogy miért akar maga mellett tudni? Talán ő is éppen annyira magányos volt, mint te..vagy én! *Nézek mélyen a szemeibe, talán kicsit megértettem azt, hogy miért vitte el Yukezot. De ez nem feltétlenül fedheti az igazságot. Ismertem ugyan a démont, de kiszámíthatatlan volt akkor is. Ha kiszámítható lett volna, mindenki kibírta volna cselezni. Viszont Yukezon is kifogott. Elindulok egy irányba. Kezd ez a környezet zord lenni nekem, és túlságosan sötét. Észre sem veszem, hogy amikor elindulok egy irányba, s pislogok egyet..a szemeim egy pillanatra megváltoznak. Megjelenik benne a lidérc, majd el is tűnik. Talán a külvilágnak jelzi, hogy bizony itt van, csak éppen nem tud kitörni. Legyőztem már a lidércemet.*
- Nem te nyertél Yukezo. Belial nyert, mert benned élhet tovább. De most már meg fogod érteni azt, hogy mi mindenen mentem keresztül eddig. Érezni fogd, hogyan próbál összeroppantani egy nálad sokkal másabb érzés. Nap, mint nap küzdeni fogsz..az életedért. S ha egyszer legyőzöd, ugyan boldognak érzed majd magad..de vissza már nem léphetsz. A benned lakozó Belial örökké megváltoztat majd. Köszönöm, hogy végig csináltad és ismét megmutattad, hogy jó mentorom vagy. De, ha ezt tudtam volna...ha ezt tudtam volna..elengedtem volna a lidércem és magam közti gátat azért, hogy engem vihessen magával. Fáj látni a szenvedésed..nem tudom miképpen fogod tudni ezek után tanítani a mentoráltjaidat. Hogyan fogsz tudni hazudni arról, hogy te nem vagy egy szörnyeteg? Belial nem volt lidérc. Ő nem az a fajta, akit csak úgy el lehet zárni. *Bámulom a betont, ahogy haladok rajta előre. Nem haladok gyorsan, ezért beszélek hozzá. Leginkább csak sétálni kezdek a semmibe, az első, korai hóesésben.*
- Mit szeretnél, ki legyek ebben a történetben? *Furcsa kérdéssel szolgálok feléje, de legalább őszinte. Némileg sikerült rendeznem az érzéseimet, és gondolataimat vele kapcsolatosan..de semmiben sem vagyok biztos.*