Jelszó:siuaio

~ Adatlap



Név: Shiruba Eiko
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1968. november 1.
Kor:

• Emberként: 20
  
• Lélekként: 23

~ Előtörténet

Emberi évek:
1968. November 1. Minden egy szép novemberi napon kezdődött el. Akkor még senki sem sejtette, hogy később milyen események fognak bekövetkezni. Ki tudja, talán a puszta véletlen munkája. De ne szaladjunk ennyire előre. A történet akkor jó, hogy ha a legelején kezdik.
Eset az eső. Villámok töltötték meg a sötét eget, tiszta horrorfilm jelenet. De most egy kórházban vagyunk és nem egy filmben. Anyám épp a világra hozott és távozott az élők sorából. Hiába fejlődik az emberiség gyors ütemben, az ilyen esetek még mindig meg történnek. Szóval örömteli és egyben gyászos nap születésem dátuma. Ezért is volt talán, hogy soha nem tudtam igazán örülni, ha eljött ez a nap. Ilyenkor mindig eszembe jutott az áldozat, amit édesanyám hozott értem. Amit soha nem feledhetek, amíg csak dobog a szívem.
Talán így írhatnám le legjobban születésem napját és azzal járó érzéseket. De haladjunk egy kicsit előre az időben.
Ízig-vérig egy kicsi hölgy lett belőlem, aki nem kedveli, ha mindenki ugráltatja és parancsolgat neki. De édesapám szavát bárhol bármikor fenntartás nélkül elfogadom. Idősebb és bölcsebb nálam. Én legalább is saját bejáratú hősömnek tartom.
Iskola, mit nekem az, könnyedén lenyomom. Még hogy nekem, aki könnyedén veszi a harccal teli élet akadályait. Rövid, fennhéjázó, önbizalomtól duzzadó gondolatok, persze ez is megváltozott. Mint minden idővel. Lassan elértem, hogy pisis óvodásból iskolás lettem majd ott több-kevesebb sikerrel teljesítettem. Külsőm miatt rendszeresen provokáltak és szóval próbáltak bántani. Persze én azonnal ütöttem, soha nem fogtam vissza magam. Egyenesen jól esett az adrenalin, ami ilyenkor elárasztott. Az érzés, hogy elégtételt veszek a sérelmekért. Így ment ez alsóbb osztályokban, amíg meg nem tanulták, hogy jobban járnak, ha nem tesznek megjegyzést. Ez volt a saját osztályom. Ami más osztályokról nem volt elmondható. Persze mint már mondtam, minden változik, ahogy az idő egyre jobban halad előre a medrében.
Évekkel később… na, jó nem évtizedekkel. Csak pár évről van szó. Mikor egy lány kezd nővé érni, elkezd a megfelelő helyeken kikerekedni. Megváltozott minden. Nem azt mondom, hogy én voltam az iskola első osztályú, minőségi lánya viszont azért volt mit megnézni rajtam. Ez tetszett, hogy már nem a gonosz megjegyzések tárgya vagyok. Szándékosan visszaélve külsőmmel kezdem őrületbe kergetni a fiukat. Kihívó, néha kéjenc viselkedés. Mikor valaki túl közel merészkedett, jött a hatalmas Giga-Eiko tockos. Középsuliban ugyanígy mentek a dolgok. Közepes tanulmányi eredmény, ami az elméletet illeti, de testnevelés órán mindig kitűntem valamivel. A kéjenc kihívó viselkedést és a tockos osztást folytattam. Mért hagynám abba, ha egyszer annyira mulatságos és rengeteg élvezet van benne? Sőt, ekkora, már aki tapizni mert, az nem csak tockost érdemelte ki. Így nem egyszer voltam kénytelen igazgatóiba vonulni egy kis fejmosásra, amit utána otthon is megkaptam, de alaposan. Így teltek boldog emberi éveim a kezdetek kezdetén. Suli után rögtön beálltam dolgozni. Húsz éves voltam, fiatal, energikus és harcias. De nem ez volt a végzetem. Nem is egy macska vagy betegség. Egyszerű közúti baleset.
Hétköznapi ember, hétköznapi munka. Fárasztó nap után hazafelé tartva elaludt az autóban. Felszalad a járdára és engem talált meg. Lehetne mondani, hogy rossz helyen rossz időben. Hát jah, az idő és a hely tényleg rossz volt. Mindig azt hittem, hogy majd jön a fehér fény, de semmi nem volt, csak mese az egész. Először azt hitem, hogy nem esett bajom, de amikor hallottam a rémült és sajnálkozó emberek hangját…
- Szegény lány.
- Előtte volt még az egész élet.
Volt, aki sírt. Főleg aki ismert, hisz munkából tartottam épp hazafelé. Furcsa volt látni az egészet. Azt hittem, hogy más fölé hajolnak. Nem vettem észre, hogy senki nem tekint rám, hiába szólalok meg. Közelebb léptem és őrület, a kétségbeesés öntött el. Láttam magam, miközben a földön fekszem. Szemeim nyitva, ajkaim mögül vér szivárog. Nem mozdulok, levegőt sem veszek. Már a szívem se dobog.......

Lélek évek:
Megrémültem, kétségbeesve próbáltam felhívni magamra a figyelmet. Nem és nem ez csak egy álom egy nagyon gonosz rémálom. Ez nem történhet meg velem. Láttam, ahogy édesapám megtörve térdel a testem mellett. Nem szól egy szót sem. Szigorú volt és mindig uralkodott magán, de most hangosan zokogott. Ahogy ott álltam láttam, éreztem, hogy magát hibáztatja. Annyira szerettem volna még egyszer utoljára megérinteni csak elmondani, hogy nem az ő hibája és megköszönni mindent. Amit értem tett az évek alatt. Mellette maradtam és egy idő után úgy éreztem, hogy érzi a jelenlétem.
Legalábbis úgy hittem, ugyanezt éreztem én is az évek alatt anyával kapcsolatban. Mindig mellettem van. De amikor kiléptem a hús börtönéből, nem volt sehol. Még hónapokig voltam apám mellett lélekként. Végigkísértem a mindennapjait, de végül elszakadtam tőle. Saját elhatározásból hagytam magára. Nem voltam már más, csak egy testetlen lélek. Jártam az utcákat, halottam, láttam az embereket. Éreztem őket, hogy megérintenek. Én is megérintem őket. Nem tudtam akkor még, hogy ez micsoda, csak később derült ki. Én ezalatt láttam sok mindent. Kedvességet, igaz szerelmet, gyűlöletet és az emberi érzelmek szinte minden bugyrát megfigyelhettem. Ők engem nem láttak, de én láttam mindenkit. Kezdetben folyton csak sírtam, de ahogy eltelt egy bizonyos idő, megtanultam kezelni a helyzetem. Nem örültem neki ez tény. De ha már így történt, bele kell törődnöm és lehető legtöbbet kihozni belőle. Csak ne lenne az a furcsa érzésem néha, mikor bizonyos emberek közelébe kerülök. Nagyon ritkán úgy érzem, mintha még mindig ember lennék. Vagyis érzem a gyengeséget. Azt, ami úrrá lesz a húsvér testen egy fárasztó nap után. Talán butaság, de tényleg ilyen lenne a szellem lét?
Lassan megtanultam élvezni a helyzetem. Már nem is nagyon zavart semmi sem, egy dolgot kivéve. Egyetlen dolgot sajnáltam. Nem tudtam elköszönni apámtól.
Egy nap aztán furcsa zajra figyeltem fel. Nem is zaj volt, inkább egy üvöltés. Úgy éreztem, hogy a nem létező vérem megfagyott ereimben. Hátborzongató fájdalommal és haraggal teli, éhes üvöltés. Nem tudom, mi lehet, vagy ki lehet, aki ezt a hangot adja ki. De érzem, hogy távolabb kell kerülnöm tőle. Régen volt az, hogy féltem valamitől, de most a félelem sötét kígyója szívemre fonódott. Nem hagyott és csak szorított. Rémülten menekültem a közeledő hang forrása elől. Nem láttam még, mi az, de éreztem a jelenlétét valami gonosz dolognak. Legalábbis én annak állítottam be, vagyis valami gonosz dolog művelheti ezt. Elestem és mikor megfordultam már ott tornyosult felettem. Üvöltött és a száját hatalmasra tátotta akárcsak egy horrorfilm démona. Fehér maszk volt rajta és förtelmes szája, két karja karmos kezekkel és négy lába volt.
Démonian visszataszító, félelmetes külső. Már mozdulni se tudtam. Még láttam, ahogy veszett-fenevad tekintettel néz rám, majd felém nyúl, hogy bekebelezzen. Ekkor valami még furcsább dolog történt. Megcsillant valami fémes, tompa csillogással. Egy pillanat töredéke volt csupán de nekem felért egy utolsó reménysugárral. Egy furcsa ruhás férfi ugrott a fenevad elé. Nemes, egyszerű, tiszta mozdulattal kettészelte a démoni alak fejét. Még mindig hátamon feküdtem és remegtem. Segített felülni, majd elmondta, hogy ő egy halálisten. Az a feladata, hogy a kóborló lelkeket egy szebb helyre juttassa. Megnyugtató volt, ahogy beszélt. Azt mondta, segít megbékélni önmagammal. Fejemhez érintette kardjának markolatát. Számomra elsötétült minden.
Hol vagyok? Kik vagytok? Merültek bennem fel a kérdések, mikor felébredtem. Teljesen új és idegen helyen. De az itt levő emberek, vagyis egyelőre a férfi, aki mellettem ült, hallott és látott is engem. Megnyugtatott, hogy biztonságban, jó helyen vagyok. De mikor felálltam, észrevettem, hogy öltözékem más. Néhol kicsit hiányos és olyan helyen simogat a szellő, ahol én azt nem szeretném. PERVERZ KÉJENC ***(***- káromkodás) meg szólalásom közben felugrottam és egy hatalmas Eiko tockost osztottam ki. Szerintem nagyon is jogosan. Nem adtam engedélyt, hogy az én fehér bőrömhöz érjen. Ki tudja, miket művelt még. A dolog vége az lett, hogy alaposan helyben hagytam. Takumi nagy nehezen kimosta magát a helyzetből, de bocsánatkérésre nem számíthatott. Kérdéseket tett fel és hosszasan beszélgettünk. Az első pár napom így telt el. Nem volt mit csináljak, de már tudtam, hogy hol vagyok. Igaza volt annak a shinigaminak. Tényleg békésebb hely és nem kell félni semmitől. Mint ahogyan megfigyeltem, vendéglátóm nem volt szegénynek mondható. Nem volt az az átlagos középosztálybeli, de nem letehet gazdagnak se mondani. Úgy mondanám, hogy anyagilag stabil volt a helyzete, mert mindig szép ruhákban járt. A ház se volt lepukkanva normálisan kinéző hely volt. Csak az a furcsa érzés ne lenne, amit még az emberek világában is éreztem néha. Egy nap, mikor sétáltam céltalanul csak előre, lépés-lépést követett, zajra figyeltem fel. Egy sokkal gyengébb fiút bántottak éppen. Nem hagyhattam szó nélkül, elvégre ez egy jó pofonosztásnak ígérkezett. Nem hagyhattam, hogy kimaradjak belőle. Meglepően hirtelen belépő után ki is osztottam a megfelelő embereknek a kijáró jutalmat. Vagy is alaposan elvertem a két fiút, akik a gyengébbik és termetre is kisebb fiút bántották. Innentől kezdve nem volt megállás. Egyesek azt mondanák, hogy elindultam a lejtőn lefelé. Én azt mondom, hogy végre újra rátaláltam régi önmagamra. Verekedni és visszaélni adottságaimmal ez tette, aki napjaim javát. A környéken hamar híre is ment a dolognak: ,,Vigyázzanak a fehér nővel! Szemei ördögiek egyik zöld a másik kék. Ne merj rosszat szólni, mert a padlót törli fel veled." Persze kezdetben észnél voltam. Csak olyanokba kötöttem bele, akiket könnyen elvertem. De nem volt elég, mint egy rossz drogfüggő. Végén volt, hogy engem hagytak helyben. De mikor egy nehéz ellenfelet, egy nálam erősebb ellenfelet nyomtam le, történt más is. Furcsa, de éhes voltam. Fáradt és nagyon éhes. Takumi, a vendéglátóm tudott pár dologról. Elmagyarázta, hogy itt ritkán van olyan, hogy valaki éhes legyen. Ez egyetlen dolognak a jele: a lélekenergiám magasabb az átlag lelkek energiájánál. Az ilyen lelkek általában mind a Halálisten Akadémián kötnek ki. Bevillantak egy rég múlt emlék képei. Az a furcsa ruhás fazon a halálisten, ahogy megment.
Napok teltek el, mire arra jutottam, hogy ennyivel nem elégszem meg. Ők biztos jó kis mókában vegyenek részt. Biztos van néhány érdekes ember ott, akit érdemes laposra verni. De leginkább azoknak a démoni szörny pofáknak a lenyomása érdekelt. Mint kiderült, lidérceknek hívják őket. Így esett eme eset, hogy az akadémián találtam magam.

Akadémián tanulva:
Sok mindent akartak a fejembe verni. Vagyis tanítani, de engem nem igen érdekelt a mágiával foglalkozó órák tananyaga. Jobban érdekelt a kard. Abban volt az igazi élet és izgalom, amikor órákon a vívás gyakorolhattuk. Különböző formákat sajátítottunk el, de kihangsúlyozták a mágia fontosságát is. Kénytelen voltam részt venni azokon az órákon is bár nem volt hozzá kedvem. Folyton csak a kard és a vívás járt az eszemben. Na persze az se maradhatott el, hogy különböző dolgokat érjek el. Pusztán azzal, hogy csábosan pislogok, vagy épp telt kebleim bevetve lehajolok édesen nézve és kérve. Ezzel a módszerrel általában el is értem a célom. De mindent a látványnak, szemnek, semmit a kéznek. Soha nem engedtem, hogy hozzám érjenek. Még is megtörtént, Eiko tockos már repült is.
Egy szimpla edzés volt. Vagy tanóra, nem tudom, nem is érdekel. Ekkor jöttem rá egy másik nagy dologra. Én egy kéjenc, harcias, enyhén mazochista kis ****vagyok. Sebet ejtettek az én szép bőrömön. Hát mondjak nem túl szépet, elég fájdalmasat, de én csak mosolyogtam és kacagtam. Mintha csak cukrot kaptam volna, vagy most teljesült volna egy régi nagy vágyam Pfújj vér? Pfújj fájdalom… nem, inkább ohh igen még egy picit. Még egy kis harc, még egy kis fájdalom, ohhh igen. Felért már egy fantasztikus testi kapcsolattal is néha.
A kardom a lelkem. A lelkem a kardom. Mondhatnám így is, hisz az összhang megrémit, mi köztem és közte van. Már régen történt még az akadémián. Mindenkinek már megvolt a saját kardja, ami csak az övé, de nekem még semmim sem volt. Nem tudom, hogyan történt, és hogyan, kerültem oda. Egy mágia félre sikerült, közvetlenül szinte kezemben robbant fel. Én repültem és lecsordogáltam a falról szépen. Egy furcsa helyen ébredtem fel. Kinyitottam szemeimet és körbe néztem. Egy város, mint az emberek világa. De ez teljesen más. Vannak benne magas házak, felhőkarcolók, autók, kisházak és sok minden más. De ezek teljesen le vannak pukkanva. Az egész városban az enyészet terjenget elborítva mindent. Mintha egy hatalmas csata vagy csaták pusztítottak volna el itt mindent.
- Végre…. már vártalak. Figyeltelek mindig, hogy mit csinálsz. Tetszik, nagyon is tetszik, ahogy viselkedsz. De ennek ellenére gyenge vagy nem, vagy több egy szánalmas nyúl. Aki reszket, ha harcolni kell. Fél, nem oh, igen inkább retteg.
Fejemet fogva felálltam és körbenéztem, de senkit nem találtam.
- Én vagyok a gyáva te…****… nem én vagyok, aki nem mer szemtől szembe állni a másikkal.
Az árnyékok közül egy alak lépet ki elém. Embernek tűnt, amíg teljesen a fénybe nem ért.
De akkor meg mutatta igazi valóját. Emberi külső démoni szemek. Hátából meganyi ezüst penge meredezett.
- Csak nem félsz?
- Soha! Az előbbiért pedig fizetni fogsz a véreddel.
Gondolkodás nélkül neki ugrottam, hogy az öklömmel vegyek elégtételt. De könnyedén félresöpört. Felállva a földről csak mosolyogtam. Megtöröltem vértől pettyes ajkam.
- Oh, igen ezt szeretem. Végre valaki, aki nem finomkodik. tudja, hogy mi a dörgés.
- Valóban?

A démoni alakkal újra és újra egymásnak estünk. De erősebb volt nálam. minden összecsapásnál alul maradtam. Egyszerűen erősebb volt nálam. Nincs elég erőm, hogy legyőzzem. Egyszerűen ez őrület kerülget, nem fogok beletörődni.
- Erő kell?
- Van erőm és legyőzlek.
- Érzem, hogy nem elégszel meg ennyivel. Mondd, akarod az erőt, hogy tovább harcolhass, hogy minél több élvezetben legyen részed?
- Kell, ahogy a levegő, ahogy az étel.
De nem hagyta abba az ellenfelem a támadást kénytelen voltam védekezni és védekezni. Észrevettem, hogy mikor támadok Akuma teljesen más lesz. Vidámabb és valahogy boldogabbnak tűnik. Meg volt egy kis apróság még. Halk suttogást hallottam ami harcra buzdított. Megelégeltem az egészet, hogy folyton alul maradok. Nem akarok gyenge lenni. Nem akarok másokra szorulni. Ellentámadásba lendültem és nem hagytam magam. Nem érdekelt, hogy megüt. Nem érdekel az sem, hogy sebet ejt rajtam kardjával. Míg végül lesújtottam rá. A kezéből eltűnt a kard és az én kezemben volt. Felemeltem végig mértem. Csodálattal adóztam a hűvös hideg pengének.
- Most már érted. Ha forgatsz mindig jusson ez a harc az eszedbe.
Kiléptem a világ kereteiből és magamhoz tértem a valóságban. Körbe álltak és próbáltak felültetni. Azt hittem csak az elmé játéka volt az egész. De kezembe simult a kard pengéje.
~Érezd, hogy melletted vagyok. Én leszek a te eszközöd. Te pedig az enyém. Soha ne hátrálj meg és fogadd el a kihívást.~

Az akadémiai éveim lassan leteltek. Egyetlen hely volt, ahova kerülni szeretem volna. A híres 11-osztag. Úgy éreztem, ott megtalálnám a helyem.
Így történt hát, hogy megszülettem és ember voltam. Majd meghaltam és lélek lettem. Így lettem én halálisten.
(Ha lehet 11-es osztaghoz szeretnék kerülni.)





~ Kinézet


Legszembetűnőbb, hogy hófehér, hosszú haja van. De a bőre is szintén fehér, akár a hó. Egyetlen különc dolog van rajta. Jobb szeme kék, a bal pedig zöld. Átlagos magasságú legalább is annak gondolja magát 162 cm-el, 57 kiloval. Igazi kis szürke egér lenne, ha a bőre nem lenne fehér, ahogy a haja és szemei nem felemásban pompáznának. De emellett telt, nagy keblekkel büszkélkedhet. Általában fehér vagy sötét színű ruhákat szokott hordani otthon, amikor pihenhet. Még régen emberként is ugyanezt kedvelte, ami mai napig semmit sem változott. Egyetlen egy piercingje, van a nyelvében.

~ Jellem


Néha szeret visszahúzódni és távolabbról szemlélni az eseményeket. Néha pedig teljesen bevadul. Kihasználja testi adottságait és ezzel próbál minden hím neműt az őrületbe kergetni. Néha pedig szeret pofozkodni. Vagyis szereti, ha egy jó harc van kilátásban. Ami elöl nem is szokott meghátrálni. Talán már beteges, de élvezi, ha villoghat és harcolhat. Ezért is többnyire a viselkedése kicsit kéjenc és annál inkább kihívó. Furcsa mód, de nem nyöszörög, ha fáj, valamije, csak mosolyog és élvezi, mint ha csak cukorkát kapott volna. Ritkán történik olyan, hogy csendben marad és némán szemléli az eseményeket.


~ Zanpakuto

Neve: Shiruba Akuma (Ezüst démon)
Fajtája: Erő alapú
Shikai parancsa: Kirikarase, shiruba akuma! (Pusztítsd el ezüst démon.)
Shikai kinézete: Nem változik semmiben sem. Legalább is ami a külső jegyeket illeti. Shippou Namida
Támadások:
Neve:Eltörlő Erő ( Yosu Kekki)( 取消の強さ )


Nem mondhatni támadásnak, mert nem is igazán oda sorolható. Egy egyszerű kepésségről van inkább szó. Képes az ellenfél lélekenergia támadásait a kard pengéje elnyelni és lezárni. De ezeket a támadásokat nem tudja vissza verni. Egyedül egyetlen haszna van, ha sikerül egy ilyen támadást elnyelni. Az elnyelés után a kard ereje erősebb lesz. Erősebb csapás és támadás. Két zanpakutou pont után képes egy támadást elnyelni. Négy után két támadás. Hat pont után három támadást. Nyolc elköltött pont után pedig négy támadást képes elnyelni.



~ Szeret-nem szeret

+ kéjenc módon piszkálni és ingerelni az ellenkező nemet.
+ harc, fájdalom
+ kedves valaki vele.
+ Férfi idegtépés után nem hagyja, hogy hozzá érjen a kiszemelt áldozat.
+ szereti, ha pezseg az élet.
+ Néha szeret félre vonulni és egyedül lenni. De ilyenkor mindig azt várja, hogy valaki mellette legyen.

- Nem szereti, ha félvállról veszik.
- Ha nála gyengébb más fiatalabb akarja ki oktatni.
- Ha valaki piszkálja és ugráltatja.
- Nem szereti azokat, akik ok nélkül vagy náluk gyengébbeket bántanak.
- Irtózik attól, hogy egyszer gyenge lesz és maga tehetetlen.




~ Felszerelés(ek)
-1 Db piercing a nyelvben.