Jelszó: a g i m i

~ Adatlap

Név: Wang Liu Mei
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1904.szeptember 9.
Kor: 107
Emberként: 18
Lélekként: 89



~ Előtörténet

Azért jöttél erre, hogy halld a történetemet, jól sejtem? Ez nem egy vidám história. Nem romantikus, halált is legyőző szerelemről szól, vagy a hazájáért életét is feláldozni kész hősnőről. Nem különleges, mostani helyemen teljesen átlagosnak mondható mese, melynek vége számomra ugyan happy end, ám az ilyesmire vágyó lélek másként fog vélekedni. Ha még ezek után is itt vagy, hogy meghallgass, magadra vess. Én előre szóltam, hogy nem lesz vidám. Emberi létem emlékei lassacskán már feledésbe merülnek. Mégis megkísérlem részletesen elmesélni, mik történtek velem, noha bizonyos részleteket máris az idő homályos fátyla borít. Hogy megérthesd a mesémet, vissza kell kalauzolnom téged az 1900-as évek eleji Hongkongba.
Ez a város ekkoriban a britek fennhatósága alatt állt. Ők irányították a város és az emberek életét. Hongkong, Kína korábbi hadikikötője a távoli Brit-szigeteken élő angolok kezében volt. A szüleim, akik családjai egykoron a gazdag, nemesi réteghez tartoztak, sokat veszítettek hatalmukból és befolyásukból. Ezekre az időkre már csak nagyszüleim emlékezhettek, akiknek még volt hatalmuk az ópiumháborúk előtt. Az angolok ugyanis ekkor tették kezüket a városra, és a környező szigetekre a nankingi, majd a pekingi szerződés értelmében. Ez természetesen érzékenyen érintette rokonaimat, hiszen korábban ezek a családok gyakoroltak uralmat Hongkong területén. A Wang család vezetékneve éppen ezért jelent uralkodót, noha jelen esetben ez csupán egy kis területre korlátozódik.
Szüleim 1904, vagyis a Sárkány évének tavaszán már tudták, gyermekük fog születni. Aztán szeptember elején világra jöttem én, szüleim legnagyobb örömére kislányként. Nem tudhattam, mik lehetnek velem a terveik, de már ekkor megszülettek fejükben a jobbnál jobb ötletek, miként szerezhetnék általam vissza a hatalmat és tarthatnák fenn gazdagságukat. Első nevem, Liu, éppen ezért drágakövet jelent, míg második nevem, Mei jelentése: szép. Terveiket ezekbe palástolták. Jól tudták, ha behódolnak, sokkal többet érhetnek el. Sorsomat pedig már születésem pillanatában eldöntötték, ezzel megfosztva engem minden választási lehetőségtől. A szüleik által felfestett hatalom és befolyás sokkal jobban csábította mindkettejüket, mint a szülői feladatok. Eszköz voltam az első perctől fogva, egyetlen cél elérése érdekében.

A családom sosem volt szegény. Még az angol fennhatóság alatt is tekintélyes vagyonuk maradt, és remek kapcsolatot ápoltak a kormányzóval. Ennek az úriembernek a segítsége lévén engem is tudtak taníttatni, első sorban idegen nyelvekre, társalgásra, zenére, táncra és lovaglásra – utóbbit úrinő módra. Noha származásom szerint kínai vagyok, sosem jártam hagyományos ruhákban. Nem. Egészen kiskoromtól kezdve az angol és európai divat szerint öltöztettek. Eleinte tiltakoztam, mert a többi gyerekkel szerettem volna játszani, ám szüleim vasmarokkal fogtak, nem engedtek ilyen pórias dolgokat, arról pedig, hogy hozzájuk hasonló ruhákban járjak szó sem lehetett. A nadrágról meg pláne nem. Szóval ilyesmit sosem viseltem. Az nem illett volna a terveikhez. Én pedig igyekeztem szófogadó, jó kislány lenni. Eljártam az összes órámra. A kedvencem ezek közül a klasszikus kínai hangszereken való játék volt. Személy szerint ezt szerettem legjobban, szüleim boldogságát viszont a társalgási és tánctanulmányok hozták meg. A véleményünk nagyon is eltért.

Mire betöltöttem a 7. életévemet, már folyékonyan beszéltem angolul és kínaiul. Emlékszem, éppen egy angol regényt olvastam, talán éppen a Gulliver utazásait, amikor hirtelen lábdobogást hallottam a folyosóról, és kisvártatva, kopogás nélkül bejöttek a szüleim. A szüleim, akiket oly ritkán láttam, hogy jóformán a tanítóimat is nevezhettem volna szüleimnek. Velük jóval többet találkoztam, mint a vérszerintiekkel. Mégis, arcomon – a sok tanítás ellenére, hogy ne mutassam ki az érzéseimet, hogy mindig legyek kimért és megfontolt – megjelent egy halvány, boldogságot sejtető mosoly. Tudhattam volna, hogy arcuk sugárzása nekem nem jelent jót. Sosem jelentett. Mégis örültem, hogy láthatom őket. Pontosabban: hogy ők kíváncsiak voltak rám.
- Liu Mei, nagyszerű dolog történt – kezdte édesanyám – Apád szerzett neked két új tanárt!
Arcomról eltűnt a mosoly, ismét az érdektelen kifejezés vette át a helyét, mely addigra már védjegyemmé vált. Bár talán a kifejezéstelen lenne erre a megfelelő szó. Szüleim mindig is tettek róla, hogy alig észrevehetően mutassak érzelmeket. Ha valamiben, akkor ebben bizonyára eredményesek voltak.
- Mit fogok tanulni? – kérdeztem tettetett érdeklődéssel. Sosem felejtem el, ez mennyire boldoggá tette őket. Alighanem boldogabbá, mint maga a tény, hogy léteztem.
- Japánt és franciát – felelte édesapám. – Japántól csupán egy tenger választ el, tehát illik megtanulnod, a francia nyelv pedig az Angliában tett látogatásaid alkalmával lesz hasznodra.
- Európába utazom? – hangom és arcom nem tükrözte meglepettségemet. Nem akartam elmenni sehová, noha az otthonomat sem mindig volt merszem így nevezni. Számomra inkább tűnt börtönnek. Egy börtönnek, melynek rácsait az ablakok és ajtók jelentették, amiken sosem mehettem ki.
- Még nem. Majd ha elég nagy leszel, oda is elutazol. A nyelvóráid holnaptól kezdődnek – közölte édesapám büszke mosollyal. Ezek után kimentek a szobámból és magamra hagytak a közös vacsoráig, melyre a kormányzó is hivatalos volt. A szabad időmben én odamentem az ablakomhoz. Mellkasom előtt összefontam karjaimat, ahogy azt a felnőtt nőktől ellestem, és homlokom a hűvös üveghez hajtva kinéztem a szabadba. A kertbe, amit csak lovagláskor látogathattam. A birtokot határoló kőfalra, világom határára. Igen, ez volt az én börtönöm. Egy gyönyörű, hatalmas kert a város szélén, idilli környezetben. Csak pár apróság hiányzott, ami mindenki másnak természetes volt. Ezek pedig a szabadság, és tulajdon hazám kultúrájának ismerete voltak. Az angol etikett számomra éppen olyan idegennek tűnt, mint a keresztény vallás. Valahogy nem illett a világba, melyben éltem. Melyben a korombeliek éltek.

Három esztendővel később,1914-ben, még a tizedik születésnapom előtt kitört a nagy világháború Európa szívében. Ebben az évben kezdtem el levelezni a kormányzó unokaöccsével, aki egy angol nemes ifjú volt. Nálam 5 évvel idősebb. A neve, akárcsak nagybátyjáé, immár elveszett a múltban. Képtelen lennék felidézni. De tőle rengeteget hallottam az óvilágról, ahogyan arról is, hogy szüleivel együtt a háború idejére Amerikába utaztak. A britek hosszú háborút terveztek, rengeteg új és kegyetlen fegyverrel, erős szövetségesekkel, két fejlődő ország ellen. Sosem értettem a háborúkat, ő mégis lenyűgözve írt a rengeteg új fejlesztésről.
Sokat gondolkodtam, vajon tudja-e egyáltalán, hogy a puskapor ez én népem találmánya? Bizonyára nem tudta. Az ellenkezőjét egyenesen kizártnak tartottam. De mivel udvariasságra neveltek, és arra, hogy tiszteljem a férfiakat, sosem kérdeztem tőle ilyesmit. Illetlenség lett volna. Eszmei ellentéteink ellenére azt hiszem, mondhatom, hogy jól kijöttünk egymással. Vagy ez csupán azért lett volna, mert én mindig azt mondtam, amit hallani akart? Ezt sem tudtam meg soha. De igazán nem is érdekelt. Nem éreztem közel magamhoz. Nem éreztem, hogy bármi közöm lenne hozzá. Mégis mindenki csak a vőlegényemként emlegette. Nekem nem tűnt helyénvalónak, de tisztában voltam vele, meg kell tennem, amit mondanak nekem. Nem volt más dolgom, csak úgy táncolni, ahogy mások húzzák a nótát. Erre tanítottak az évek során.

Mire a világháború véget ért, én már a japánt és a franciát is folyékonyan beszéltem. Nem volt szükség hát ezekre a tanárokra. Emlékszem, 1918 körül kezdtem el élénkebben érdeklődni a hazámban fellelhető okkultizmus iránt. A spirituális, ezoterikus dolgok mindig is vonzottak, ekkor pedig már megengedhettem magamnak, hogy ilyesmit kérjek a szüleimtől.
Néhány nappal kérésem után egy spirituális szakember érkezett. Tőle hallottam először a buddhizmusról, horoszkópokról, valamint a yin és yang összefüggéséről. Tanultam továbbá meditációt, ami életemben először elvezetett a belső békéhez. Többé belül sem lázongtam, elfogadtam a sorsomat, és ez nem várt megnyugváshoz vezetett, amit mindig is kerestem. Az idősödő szerzetesféle volt az első olyan házitanítóm, akivel tényleg beszélgethettem a gondjaimról. Éreztem, hogy tényleg foglalkoznak velem, és ez leírhatatlan boldogsággal töltött el. A monoton mindennapok hangulatát is könnyebben viseltem. Volt miért dolgoznom. Még szüleim is észrevették a változást: nem csak egy maszkot mutattam a külvilágnak, hogy minden rendben, hanem az arcomon állandósuló halvány mosoly a valóságot mutatta. Életemben csak ezt az egy tanítást kértem tőlük, a többit ők választották. De a lelkemnek csak erre az egyre volt szüksége. Semmi másra.

1922. szeptember 9. Aznap töltöttem be 18. életévemet. A szüleim ünnepi vacsorára várták a kormányzót, aki mint mindig, ezúttal is örömmel elfogadta a meghívást, és a megfelelő időpontban meg is jelent nálunk. A szokásos formalitások és csendes étkezés után az épület fő helyiségébe invitálták egy teára.
- Áh, Liu Mei kisasszony, az unokaöcsém már nagyon szeretne találkozni is veled – jutott egyszer csak a kormányzó eszébe.
- Is? Tán látott már a nemes úr? – kérdeztem remekül leplezve ellenérzésemet. Rosszat sejtettem.
- A kormányzó úr a legutóbbi útján mutatott neki néhány fényképet rólad – tájékoztatott édesapám.
- És jelenleg épp Amerikában tartózkodik – bólintott a kormányzó.
- Abban egyeztünk meg vele, hogy a jövő héten te is Amerikába utazol, hogy végre találkozhass vele. Elvégre jövő nyáron egybekeltek – édesanyám áradozása megrémisztett. Nem akartam férjhez menni. Pláne egy vadidegenhez. A levelei számomra nem sokat mondtak, és tudtam, az én leveleimben sem állt semmi olyan, ami alapján véleményezhetett volna. Mégis, a családjaink már ki tudja mióta az esküvőnket tervezgették. Nem éreztem helyénvalónak. Nem éreztem magaménak. Még részben sem. Túl közelinek tűnt a határidő… Mégis hűvös nyugalommal mosolyogva bólintottam.
- Természetesen, anyám.

Azon a héten elbúcsúztam tanáraimtól. A hajóutat, mely Japánt is érintette egyedül készültem megtenni. Kedves spirituális tanítóm a búcsú alkalmából megajándékozott egy kínai ruhával. Egy nadrág, melyet valószínűleg sosem fogok hordani, és egy hosszú, két oldalt hasított ruha. Utóbbit a nadrág nélkül is lehetett hordani, ám így némileg kihívónak tetszett. Mégis, megfogadtam, hogy a hajóúton, ha törik, ha szakad, ezt fogom viselni.
Szeptember 16-án kifutott a hajó a hongkongi kikötőből. A fedélzeten én voltam, egy szolgáló, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt, és a hajó általános személyzete. Integettem a szüleimnek, de amint eltűntek a fedélzeten tartózkodók látómezejéből, rohantam átöltözni. A kabinomban magamra öltöttem azt a ruhát, amit a mesterem adott. A nadrággal is próbálkoztam, hogy ne legyen kihívó, de valahogy nem találtam kényelmesnek. Zavart. Így aztán csak a ruha volt rajtam, egy egyszerű bebújós cipővel. Elővettem az ékszeres dobozom, és a pipereasztalhoz léptem vele. A tükörből visszanéző lány – talán a ruha miatt – jobban hasonlított egy kínaira, mint valaha. Csak a hajam… az nem illett oda. Európai divat szerint mindig feltűzve, vagy valamilyen módon összefogva hordtam. Nem szerettem, de nem tiltakozhattam ellene. Ám most senki nem szólhatott rám. Ezen a gondolaton, hosszú ideje először, őszintén elmosolyodtam. Szép lassan lebontottam az órákon át készített remekművet. Biztosra vettem, hogy a szolgáló ezért le akarja majd tekerni a fejemet, de jobban érdekelt, hogy úgy nézzek ki, ahogyan én akarok. Hosszú, egyenes szálú hajam fényesen lógott, nem emelte ki arcom szépségeit. Egy olló segítségével kicsit megnyirbáltam, így kialakítva egy frufrut, mely szép keretbe foglalta arcomat. Ezek után felpattintottam az ékszeres dobozom fedelét, és kivettem belőle a két aranyló csatot, melyekkel a vállam vonalának környékén két copfba fogtam hajam. Már valóban úgy néztem ki, mint aki Kínából jön, nem pedig úgy, mint egy angol úrilányt imitáló ázsiai gyermek. Egész úton ezt a kinézetet akartam megőrizni.

Már közeledtünk a japán partok felé. Fényes nappal volt. A fedélzeten tartózkodtam és kihajoltam a korláton, hogy a tengerben gyönyörködjek. A szolgáló természetesen neheztelt rám, amiért „kárt tettem a gyönyörű hajamban”. Szerintem fazontalan volt. Így jobban illett az általam preferált frizurához, amit jelenleg is viseltem.
Hirtelen valami sötét árnyat vettem észre a víz alatt.
- Alice, nézze! – kiáltottam oda a szolgálónak. Odanézett, majd rám, és felvonta a szemöldökét.
- A kisasszonynak talán ideje lenne lemenni a kabinjába és lepihenni, mielőtt napszúrást kap.
- De ott van valami – erősködtem, változatlanul kifejezéstelen arccal. Csak a szemöldökömet ráncoltam. Még mindig ott volt az árnyék. Ha homályosan is, de láttam.
- Kisasszony, ott nincs semmi. A víz teljesen tiszta, még víziállat sem jár erre – jelentette ki a korosodó angol hölgy, majd tüntetően elvonult a matrózok közé egy kis fecsegésre. Ismét visszafordítottam a tekintetem a víztükörre. Az árnyék eltűnt. A következő pillanatban hatalmas hullám csapott fel a hajó átellenes oldalán, benne ott lebegett a sötét árnyék, tetején egy homályos, fehér folttal. …

Ez az utolsó emlékképem az életemből. Legközelebb a tengerparton fekve tértem magamhoz. Mellkasomból egy lánc lógott ki. Nem értettem, de nem ez volt a fő gondom. Először azt akartam kideríteni, hogyan kerülhettem a tengerpartra a hajóról. A legutóbbi emlékképemben még elég messze jártunk a parttól. Felültem és körülnéztem. Nem láttam senkit. Lassan talpra álltam, és elindultam a víz mellett, hátha találok valamit. Valamit, amit esetleg láthattam a hajóról. Közben végig a különös lánc rejtélyét próbáltam megfejteni. Akkor még nem tudtam, hogy meghaltam. Azt sem vettem észre, hogy nem hagyok lábnyomokat, és ott sincs folt a homokban, ahol korábban feküdtem. Kis idő múlva egy sziklásabb részre értem. A vízbe gázoltam. Ekkor már kezdett gyanús lenni a dolog. A sziklák között fekvő lány kísértetiesen hasonlított rám. Odamentem mellé, és nem kis megdöbbenésemre magamat láttam – holtan. Ezen a ponton tudatosult bennem, többé már nem kell aggódnom sem a közelgő esküvőm, sem más miatt. Többé nem lesz gondom semmire, mert már nem élek. Leültem egy sziklára a testem mellett, felhúztam lábaimat és átöleltem őket. Fejemet térdeimre hajtottam. Nem tudtam elmozdulni a testem mellől. Akármennyire eseménytelen és monoton is volt az életem... még nem akartam meghalni. A kétségbeesés halvány jelei mutatkoztak az arcomon is. Hirtelen, minden előjel nélkül a víz felcsapott előttem, és immár tisztán láttam a szörnyeteget, mely a hajót is megtámadta.
- Megtaláltalak! – nevetett rám ördögi kacajával. Azonnal pozíciót váltottam és guggolásból néztem a rémet, kifejezéstelen tekintettel.
- Mit akarsz tőlem? – vontam fel a szemöldököm.
- Mégis mit akarhatnék, kicsi lány? – szavait gúnykacaj követte. Már felálltam és hátráltam, hogy el tudjak menekülni. De sajnos nem volt olyan ostoba, mint amilyennek tűnt. Észrevette az ügyetlen menekülési kísérletet, és mozgásából egyértelműen tükröződött: készül lecsapni rám. ~Végem van~ villant át az agyamon, és kezeimet védekezőn a fejem fölé emeltem. Már hallottam is a szörnyeteg kéjes hörgését… Aztán hirtelen megszűnt a zaj és én leengedtem karjaim, kinyitottam a szemem. Egy fekete ruhás alak állt előttem, kezében katanával. Sosem tanultam, hogyan kell forgatni… harcművészetet sem tanultam, pedig ezt a kettőt mindig is akartam. Az idegen észrevette, hogy bámulom, de az arcomról valószínűleg semmit nem tudott leolvasni.
- Tisztában vagy vele, hogy meghaltál, igaz? – vonta fel egyik szemöldökét, ahogy tekintetével alaposan végigmért. Azt azonnal észrevettem, hogy japánul beszél.
- Persze – billentettem oldalra a fejem. A holttestem mellett erre elég nehéz lett volna nem rájönni. De nem láttam magamon külsérelmi nyomot, szóval gyanítom, vízbefulladtam, elvégre az olyan hasznos dolgok, mint az úszás, nem szerepeltek a tantárgyaim listáján.
- Akkor most átküldelek a Lelkek Világába – elég tárgyilagos volt. Pont olyan, amilyet a környezetemben élőktől megszoktam.
- Várj még. Előbb kérlek, magyarázd meg, mi volt az a szörny, mi vagy te, és miféle világról beszélsz – nem vártam, hogy ezek a kérdések válaszra lelnek. Mégis türelmesen elmagyarázta mindet. Nem volt több kérdésem. Hagytam, hogy átküldjön Soul Society-be.

A Lelkek Világának Rukongai nevű részén találtam magam. Az itt lévő emberek kedvesen fogadtak. Olyanok voltak, mint én: halottak. És úgy éltek ebben a városban, mintha a Földön lettek volna. Nem tudtam nem jól érezni magam. Még akkor is így volt, ha ezt nem tudtam kimutatni. Azt hiszem, innentől kezdődött az a szokásom, hogy a Mei nevet használom. Kevésbé találtam hivalkodónak, mint az egészet. És életemben először otthon éreztem magam. Még ha ez már bőven a halálom után is volt.
Minden körülöttem lévő azt mondta, az evés számára megszokás. Nem éreztek éhséget. Én igen. Nekem az evés az első perctől fogva a létfenntartás eszköze volt. Egyszer beszélgettünk erről. Az egyik idősebb lélek azt mondta, ez annak a jele, hogy Shinigami válhat belőlem. Félmosolyra húztam ajkaim. Shinigami. Mint az, aki megmentett a lidérctől még a Földön. Csábító lehetőségnek tűnt, amivel mindenképpen élni akartam.

Halálom után három évvel az Akadémia kapujában álltam. Elfogadták a jelentkezésemet, és felvételt nyertem az intézménybe. Az egész életem tanulásból állt. Gondoltam, ez sem lesz sokkal különb a korábbiaknál. Nagyot tévedtem, ez hamar kiderült. Itt olyasmit tanulhattam, ami érdekelt. Ez már más volt, mint korábban. Az egyetlen problémám az egyenruhával volt. Az istennek sem tudtam benne rendesen mozogni. Kényelmetlennek találtam, folyton akadályozott a mozgásban. De sosem panaszkodtam miatta.
Arra hamar fény derült, hogy a közelharc nem az én műfajom. Átlagosan teljesítettem belőle, mégsem állt túlzottan közel a szívemhez. De a kidou és a kardforgatás igen. Ezeket szerettem, és jó is voltam belőlük. Egyikből sem voltam a legjobb, de az első háromban mindkettővel benne voltam. Nagyon élveztem őket, akárcsak az elméleti órákat. Furcsa volt olyasmit tanulni, amit én választottam és érdekelt, nem pedig azt, amiről mások döntöttek helyettem. De ez a jó értelemben értendő.
Örültem, hogy végre az én kezemben van az irányítás. Ha úgy tetszik, ekkor már nem úgy néztem a halálomra, hogy arra gondoltam, mennyi mindent nem tehettem meg. Különös hálát éreztem a lidérc felé, akinek kapcsán elvesztettem az életem. Hiszen neki köszönhetően a magam ura lehettem. Érdekes paradoxon, de a halálom után kezdtem igazán élni. A berögzült szokásokon, ami az érzéseim kifejezését és a beszédességet illeti, sajnos nem tudtam változtatni, mert már hozzám tartoztak, de ez többé nem riasztott el senkit. Legalábbis olyat, aki meg akart ismerni.

Harmadik éve jártam az Akadémiára, amikor először álmodtam Vele. De az maradandó élmény volt.
Álmomban egy hatalmas kertben találtam magam, fehér kövekkel kirakott ösvény elején. Az ég mélyvörös színben játszott, és a csillagok ragyogása is mintha a vörös szín legvilágosabb tónusába csúszott volna. A Hold is rózsásan ragyogott az éjszakai égbolton. Az utat, melyen álltam, cserjék, fehér virágok és fák szegélyezték. Csak egyetlen fa borult virágba: a cseresznyefák ágain csak úgy hemzsegtek az apró, rózsaszín helyett vérvörös virágok. Patak is csordogált, akár egy valódi japán kertben, ám ebben a patakban nem kristálytiszta víz folyt. Az ebben hömpölygő folyadék vörös volt, akár a vér, de gyönyörűen csillogok, ellensúlyozva az anyag némileg morbid hangsúlyát. Mindent összevetve gyönyörű volt, ahogy a vörös ezernyi árnyalata harmonizált az ösvény kavicsainak és a növények virágainak fehérségével, valamint a kerti növények sötétzöld tónusával. Gyönyörű, megnyugtató, és egyben titokzatos, rejtélyekkel teli.
A fehér ösvény hívogatott, mintha csak suttogná, kövessem, induljak el rajta. Így tettem. Csak egy lépést kellett tudatosan megtennem, a többi már ment magától. Valami feltartóztathatatlanul csalogatott magához. Olyan érzés volt, mintha már évek óta erre várt volna. Követtem az ösztöneimet. A vérpatak vonala mentén futott az ösvény. A folyadék egy nagyobb szigetet határolt, rajta hatalmas cseresznyefa állt. Ágai tele voltak bíborló virágokkal, és alatta is egyfajta szőnyeget képeztek a már lehullt szirmok. A fa aljába egy lány ült, vörös haja egzotikusan feltűzve arany tűkkel, egyik oldalon pár tincset annyira szabadon hagyva, hogy arcába omlottak. Ajkain vörös festék. Hosszú ruhája kicsit egy kimonóra emlékeztetett, mégsem volt az. Válláról lecsúsztatva, mély dekoltázst láttatva viselte. Még ültében is jól látszott a ruhát a derekához simító selyemöv, valamint a ruha oldalán lévő hasíték, mely láttatta combján lévő, csipkés pántot. Első benyomásra is gyönyörűnek találtam. Egyik kezét előre nyújtotta, hogy elkapjon egy virágszirmot, majd felém fordult, és rám mosolygott. Sötét szemei barátsággal ragyogtak. Korombelinek tűnt, legfeljebb 2 évvel idősebbnek. Mintha már hosszú ideje várt volna rám. Az ösvény egy vörös hídhoz vezetett, mely átvitt a vérfolyam fölött a szigetre, a különös lányhoz. Átmentem a hídon és gondolkodás nélkül odasétáltam hozzá. Intett, üljek le mellé.
- Már vártalak – szólalt meg lágy hangon, kedves mosollyal az arcán. Irigyeltem érte, amiért ilyen tökéletesen és bájosan mutatta ki az érzéseit. Halvány mosoly kúszott az én arcomra is.
- Sajnálom, hogy késtem. Mei vagyok – mutatkoztam be neki, kezet nyújtva. Nem fogadta el. Hetykén nekidőlt a fa törzsének, szeme csillogása ravasszá vált.
- Tudom, Liu Mei. De én még nem mutatkozhatok be – tekintetéből látszott, sokkal többet tud, mint amennyit elárul. Oldalra billentettem a fejem.
- Miért nem?
- Mert még úgysem hallanád a nevem, akkor pedig minek erőlködjek? – egyik kezével kicsit feldobta az arcába hulló tincseket.
- Te vagy a kardom szelleme, igaz? – kérdeztem kis gondolkodás után. Sokat sejtető mosoly ült az arcára.
- Így van.
Ezt követően minden éjjel abban a kertben jártam és a lánnyal beszélgettem álmomban. Mint régi jó barátnők. Sok mindent megtudtam róla. A neve nem került szóba sosem. Az a fajta lány volt, aki nem erőltette meg magát, ha nem látta értelmét. Úgy volt vele, nem fogja magát bosszantani azzal, hogy nem hallom a nevét. Tudtam, csak akkor fogja elmondani, ha már biztos benne, azon a szinten vagyok, hogy érteni is fogom.
Ez a pillanat az Akadémia utolsó évének vizsgája előtt fél évvel érkezett el. Meglepett, mikor elárulta és én értettem. Onnantól kezdve ösztönösen tudtam, hogyan használjam, és mennyire illik rá a neve. Gyakran éreztem úgy edzés közben, mintha mögöttem állna és átölelne, úgy tanítana a használatára. Egy technikát, mellyel a lidércek ellen harcolhatok, az Akadémia utolsó vizsgájára már sikerült elsajátítanom, noha ez akkor még sokkal nagyobb hátulütővel járt, mint manapság. Azóta én is edzettebb lettem, és Chi Kirivel is jobban összecsiszolódtunk. Nem, ez így kicsit sántít. Inkább úgy mondanám, hogy sikerült teljesen kiismernem ezt a laza erkölcsű, némileg perverz szellemlányt. Ki nem mondott alkunk része, hogy harcon kívül sosem használom a teljes nevét, így ő is csak Meinek szólít. Már amikor nem éppen a hugicája vagyok. Nekem pedig ő már csak Chi marad.
Visszatérve a történetemhez, az Akadémia elvégzése után a 13. osztagba kerültem, és itt végeztem küldetéseimet. Az egyenruha nadrágjában még mindig nem tudtam rendesen mozogni, nagyban csökkentette a sebességemet, ezért az akkori kapitányom engedélyével kicsit módosítottam az egyenruhámon. A zavaró nadrágot leváltottam egy rövid szoknyára, felsőm derekát övvel fogtam össze. Úgy nézett ki, mint egy combközéptájon levágott, fekete kimonó. A fehér övhöz egy vékonyabb is tartozik, mely zanpakutomat tartja kéznél. A rövidített ruhával már sokkal könnyedebben mozogtam, támadásaim is sokkal hatékonyabbak lettek. Arról nem is beszélve, hogy a nyílt sérülések számomra nem jelentenek hátrányt, sőt, ha kardom pengéjét hozzájuk érintem, azzal még fel is erősíthetem Chi Kiri képességét.
A Shinigamiként töltött 80 év alatt természetesen többször is áthelyeztek már. Hogy jelenleg hol tartok? Azt már látod te magad is. Igen, ennyi lenne. Előre megmondtam, hogy sem szerelmi történetet, sem hősi eposzt nem fogsz hallani. Tetszett vagy sem, az már rajtad múlik. Az én tisztem annyi volt, hogy elmeséljek neked egy igaz történetet, melyre már egy élő sem emlékezhet a Földön.



~ Kinézet

Viszonylag alacsony, 154 centi magas lány. Bőre fehér, mély kontrasztban áll a shinigami-egyenruhával, melyet az emberi világban tett hosszabb távú küldetések kivételével mindig visel. Sötétzöld, egyenes szálú haja derekáig ér, nyaktövénél két arany csat fogja össze, hogy ne zavarja harc közben. Arcát egyenes vágású frufru keretezi, két oldalt kicsit le is jön a füle elé, ezzel kicsit kislányosabb kisugárzást keltve. Ez sokat enyhít kifejezéstelen tekintetén, amit első ránézésre is észre lehet venni. Ha valaki közelebb megy, észreveheti, hogy a világoskék szemekben sokkal több érzelem rejlik, mint elsőre látszik. Ezeknek a csillogásából szinte mindig ki lehet találni, milyen hangulatban van.
(Kép hamarosan)


~ Jellem

Mei egy visszafogott lány, az érzéseit csak nagyon gyengén tudja kimutatni, beszélni róluk pedig szinte egyáltalán nem képes. Hajlamos arra, hogy minden érzését magába fojtsa, aztán váratlanul egy apróság hatására egyszer csak kitörjön belőle minden. Ennek ellenére kedves lány, hatalmas szívvel és mély érzésekkel. Ha valakivel találkozik, jobban szeret hallgatni. Nem kérdez fölöslegesen, de bárkit végighallgat, halvány mosollyal az arcán. Ez nála azt jelenti, hogy örömmel tölti el a bizalom, amit kap. Magáról viszont nem szeret beszélni. Nagyon nehezen nyílik meg mások előtt, ám ha valakit a szívébe zár, azt mindig védeni fogja, bármilyen helyzetben legyenek is.


~ Zanpakuto/képesség

Neve: Chi Kiri, vagyis Vérköd
Fajtája: vér
Normál állapotban egyszerű katana, fekete kötésű markolattal, mélyvörös tokban pihenve Mei oldalán.
Shikai parancsa: Nemuri kara same, Chi Kiri! – Ébredj fel álmodból, Vérköd!
Shikai kinézete: „Ahogy kardforgató kezem tenyerét a fekete markolatú katana ezüst pengéjén végighúzom, a penge sötétvörös színre vált. Nem tudni, a vérem színezi-e olyanra, megvágtam-e magam egyáltalán, vagy csak a viselője érintése kellett neki. Amint tenyerem végigér a pengén, azonnal visszahelyezem a fekete kötésű markolatra. Chi Kiri mélyvörös pengéjében élénkebb árnyalatú rubintos csillogású vonalak hullámzanak, akárha mozgó, vörös víztükör lenne, melyen megcsillan a napfény, és mindez egy katana pengéjébe zárva.”

Chi Kiri alaptulajdonsága, hogy a pengéje felszívja a vért, amint hozzáér, és bizonyos vérhígítót juttat a sérülésbe, ami gátolja a véralvadást, és nem engedi a sebet bezáródni. Sajnos a vér felszívásához fizikai érintkezésre van szükség, de erre már egy karcolás is elég, azzal is nagyobb mennyiségű vért szív fel, mintha másik kard vágta volna meg az ellenfelet és amiatt vesztett volna vért. Ebből következik, hogy ha Meinek sikerül valakit leszúrnia Chi Kirivel, az már a penge kihúzásáig is elég tetemes vérveszteséget szenved.
De nem csak az ellenfelek vérét szívja fel, hiszen az aktiválásakor Mei vérét nyeli el. Tehát ha a tulajdonosa sérül, az ő vérét és fel lehet vele itatni, amitől maga a kard kicsit megerősödik, és ezt a vért is tudja használni a támadásokhoz.
Minél több vért nyelt már el a penge, annál élénkebb vörös a színe.

Támadások:

1. Nobiro, Chi Kiri! – Nyúlj, Vérköd!
A legegyszerűbb támadása, ehhez még az ellenfél vérére sincs szükség, elég, ha Mei vére van a pengében. Az egyetlen feltétel, hogy Mei az ellenfél felé fordítsa a kard hegyét, mikor kimondja a parancsot. Akkor a kard hihetetlen sebességgel kilő a célpont felé, persze ez tulajdonképpen hosszirányú növekedés, amivel komoly sebet okozhat az ellenfélnek. Lidércek ellen ezt szokta használni, mert minden megerőltetés nélkül összezúzhatja a maszkjukat.

2. Furimake akai ame, Chi Kiri! – Szórj vörös esőt, Vérköd!
Ebben a támadásban már nagy szerepe van akár az ellenfélen ejtett apró karcolásnak is. Ehhez a támadáshoz már nem elég, ha csak az aktiváló vérmennyiség van a pengében. Ha csak egy karcolást okoz, az már elég a célzáshoz. Innentől a támadást kétféleképpen lehet végrehajtani:
- Ha sok vért szerez az ellenféltől, ez esetben nincs semmi gond, a kard hosszú tű formában kristályosítja az ellenfél vérét, és azt lövi rá, minek következtében az ellenfelet gyakorlatilag a saját vére változtatja tűpárnává. Mivel az ellenfél véréről van szó, az tulajdonképpen iránytűként működik a tulajdonos felé, ezért a vértűk követik a célpontot a betalálásig.
- Ha csak egyetlen karcolást sikerült ejteni az ellenfélen, akkor ehhez a támadáshoz Mei a saját vérét használja. Az aktiválásnál megvágta magát, ezt a vágást pedig a markolatra illesztette. Chi Kiri a markolaton keresztül is képes vért felszívni, de Mei vérét két esetben szipolyozza. Ez az egyik, amikor a támadáshoz szükséges. Az első változathoz képest az a különbség, hogy a kezdő karcolásból szerzett vért egyenletesen szétosztja a vértűk között, mindegyikbe beletáplálva a célpont személyét. Persze ez a verzió Meit is legyengíti, hiszen sok vérveszteséggel jár neki is.

A kard gyenge pontja, ha nagyon hosszú ideig nem sikerül vért szereznie az ellenféltől. Ez egy bizonyos mennyiségű időlimitet eredményez. És ez a második esete annak, hogy Chi Kiri Mei vérét veszi el, amennyiben az időlimit lejár.
Ez zanpakuto 1 pontnál 30 perc, és pontonként 10 perccel növekszik. (Tehát 2 pontnál 40 perc, 3 pontnál 50 perc és így tovább.)
Valamint minél erősebb, annál gazdaságosabb a vérrel, annál több tűt tud kilőni – következésképpen kivédeni is egyre nehezebb, mert egyre több vértű követi az embert.
1 pont – 15 tű
2 pont – 20 tű
3 pont – 25 tű
4 pont – 30 tű
5 pont – 35 tű
6 pont – 40 tű
7 pont – 45 tű
8 pont – 50 tű
9 pont – 55 tű
10 pont – 60 tű


~ Szeret-nem szeret

Szereti:
- az édességet
- az aranyos dolgokat
- magabiztos embereket
- a nagyobb összejöveteleket
- ha mások mesélnek neki

Nem szereti:
- az izomagyú erőmániásokat
- a sznob képmutatókat
- ha kényszerítik valamire
- ha engedély nélkül lépnek be az intim szférájába
- ha a barátait bántják, vagy sértegetik