Állatkert

Tárgy: Re: Állatkert Szomb. Ápr. 21, 2012 9:39 am

Koktél tartalma: állatnézegető, csipetnyi vacsorázással egy random étkezdében *<*

Kacsómmal dörzsölve kobakomat próbálom megszűntetni az ott lüktető fájdalmat és valahogy eltűntetni bishounen fejemről azt az óriási méretű búbot, ami ott nőtt Szépséges Virágszálamnak <3köszönhetően. Nem kicsit beindította agytekervényeimet mondandója, miszerint az a horosz micsodája hidegvérű sikló, de amúgy ki nem állhatja az ebbe a fajba tartozó csúszómászókat. ._. Nem irigylem emiatt Gyönyörűségemet <3. :/
Igaz Szépségem <3 főiparként űzte szívem darabokra hullajtását, mégsem tudtam haragudni rá. Bíztam abban vagy csak reménykedtem… fene tudja, hogy talán a mai nap után kicsit többre növök majd Gyönyörűségem <3 szép szemeiben. Rákvörösben játszó arcát látva csak mosolyogni tudtam, nem tehetek róla, olyan aranyos ebben az állapotban, hogy szinte képes vagyok a legrosszabb témájú gondolataimról is megfeledkezni ilyenkor.
- Hát úgy értem, ahogy mondtam… - kicsit morcosan fordítom el arcomat, amiért az őszinte szavak, amiket mondtam – melyen még jómagam is meglepődtem, hogy ilyesmit hangoztatok – nem igen estek le Szépségemnek <3. Pedig igyekeztem lényegre törő lenni és betűtől – betűig az igazságot mondani, mert igenis tényleg úgy van, ahogy mondtam, még ha nem is akarja elhinni! ._.
A bajt jelző hangra nyomban ráemeltem Szépségemre <3 bishounen szemeimet, ahol meglepő látvány fogadott. És egy szó, mint száz, hát kérem… az erősebbik nemből vagyok, szóval teljesen természetes, hogy tekintetem rögtön olyan terepre tévedt, ami nem éppen rám tartozna, de ha egyszer megadatik egy ilyen nagyszerű kilátás még jó, hogy kihasználom! Rolling Eyes

Lovagiasságom csak ezután következett. Mondjuk, mutassanak nekem egy olyan bishounent, aki nem úgy tenne, akárcsak én, hogy későbbre halasztotta a nemes feladatot. :<
- Ejnye, Szépségem. Légy óvatosabb. Nem fáj sehol? – kérdezősködöm a helyzet felmérésének érdekében, közben kezemet nyújtva a földön henyélő Virágszálamnak <3, hogy udvariasan felsegítsem, de ő szemrebbenés nélkül utasította el segítségemet és erőlködött inkább, mintsem megkönnyítsem a dolgát. Végül is ő tudja, de ezek szerint nem esett komolyabb baja, ami megnyugtató még későn kapcsolt szívemnek is.
Gyönyörűségem <3 még egy rózsánál is vörösebb színben pompázott, inkább fel sem mertem hánytorgatni az előbb történt kis incidenst. Azért igyekeztem oldani a zavarodott feszültséggel teli légkört, miközben a tapsifüles simogatóhoz vezettem Szépségemet <3, hogy jobb kedvre deríthessem az általa említett aranyos állatokkal, mert ugye ezek a hosszúfülűek abba tartoznak… legalábbis merem remélni. Merek bízni a régi kalandjaim egyes történésében annyira, hogy azokra alapozzak ebben a vészhelyzettel teli pillanatban.
- Szóval csak a látványuktól irtózol? Heee… Surprised

Azt hittem régről van kellemetlen emlékfoszlányod, ami miatt ki nem állhatod ezeket a hidegvérű lényeket. – meglepetten dolgozom fel válaszát, abban reménykedtem, hogy kicsit több dolgot tudhatok meg Szépségemről <3 kérdésem által, de nem így történt. Mondjuk azért egy próbát még így is megért. :/
Megérkezvén az ugrabugráló, szőrös, tapsifülesekhez tereltem inkább arra Virágszálam <3 figyelmét, s megengedtem magamnak egy lelkes vigyort, amiért sikerült valamivel végre mosolyt csalnom Gyönyörűségem <3 arcára. Ez az első őszinte mosolya, amit megmutatott nekem, olyan elragadó így, nem is értem, hogy miért nincs aranyos orcáján mindig ez az öröm.
Észre se veszem, hogy kissé nagyon is belemerültem Szépségem <3 nézésébe tőlem igazán szokatlan módon. O.o” Csak akkor kapom magam ezen, amikor ismét lecsüggedni látom e miatt a kapafogú szörnyetegek miatt, melyek képesek voltak szemrebbenés nélkül lehorgasztani Virágszálam <3 jó kedvét. >.> Pörköltbe mindegyiket! >_>
Villámokat szóró tekintettel néztem még utoljára vissza ezekre az átkozott szőrmókokra, hogy tudják, jobban jártak volna azzal, hogyha hagyták volna magukat alávetni egy kis dédelgetésre, mintsem az én dermesztő nézésemmel szembekerülni. Legszívesebben elintézném mindent csak, hogy tanuljanak ezek az oktondi pockok belőle, azonban sokkal fontosabb volt most Szépségem <3 felvidítása, mintsem a nyúlpörkölt kreálása. Csak bízni mertem abban, hogy összejön próbálkozásom és ismét mosolyt fogok tudni csalni Virágszálam <3 arcára. Remélhetőleg ez a szőrpamacs, amit nézegetett pont megfelelő lesz a célom eléréséhez.
- Elektromos burok… - ismétlem el, mint valami papagáj a Szépségem <3 által mondottakból pár darabot, ami megfogott belőle. - Nem lehet erre kitalálni valami eszközt, ami ezt elnyomná ilyen helyzetekre? :/ – gondolkodok hangosan, bár nem igazán értek a 21. század technológiáihoz, néha még ez a csörgő bigyó is kifog rajtam, nemhogy ilyen nagyszabású ketyeréken agyaljak! - Ehh… mindegy, felejtsd el! Anno sem igazán vágtam ezekhez a dolgokhoz, ez mindig is a zseni osztag terepe volt. Csak egy apró fondorlat volt, semmi több. – támasztom kezeimet a pad háttámlájára, miközben fejemet is hátra vetem az előbbi égő feltételezésre. Nem is értem miért kotyogok olyasmiket, amihez nem is értek. -_-’’
Némán tűnődtem, még jelet adni is elfelejtettem arról Szépségemnek <3, hogy nyugodtan menjen csak, itt megvárom. Korábban még azt hittem, hogy az ilyen különleges varázslatok hatalmával rendelkező emberek milyen szerencsések, de ezek szerint mindennek meg van a maga kellemetlen árnyoldala.
- Haaah… =o= – jobb kezemmel homlokomat megragadva ültem fel rendesen, totál belefájdul a fejem ebbe a sok gondolkodásba. Ez nem is nekem való, túl nagy kihívást jelent. ._.” Igyekeztem inkább Szépségemre <3 gondolni… gyönyörű alkatára, szép hangjára, igéző szemeire. S amint Virágszálam <3 képe visszatérített az eredeti kerékvágásba nyomban kutatni kezdtem szemeimmel hollétét. Mintha kissé túl sok peckes időre tűnt volna el. ._. Ahogy megpillantottam nem is olyan messze magamtól három fickó társaságában nem kellett sok, hogy leessen mi is folyik ott. Egy apró sóhajtással megvakarva tarkómat kelek fel és indulok el feléjük.
Amint észrevétlenül mögéjük sompolyogtam kettőnek, akik elég közel álltak egymáshoz, egy nemesen egyszerű mozdulattal ütöttem össze nem sok észt tartalmazó burájukat, hogy ez által kiüssem őket, majd a harmadikat, mely merészelte Szépségemet <3 taperolni, a grabancánál megragadva rántottam hátra, hogy kibillenjen egyensúlyából, majd saját lábammal rásegítettem arra, hogy hanyatt essen.
- Ahogy elnézem elég nagy félreértésben vagy öregem. – komor arccal elé sétálva guggoltam le, vele szembe, miközben vészjóslóan belekezdtem mondanivalómba. - A kisasszony és én együtt vagyunk. Éppen kikapcsolódunk, ezért akadj le róla, mielőtt gondjaid lesznek, jó? Szóval, miért nem sétálsz el inkább szép csendben a haverjaiddal együtt? ^ . ^ – széles mosollyal az arcomon vágom a képéhez a tényeket, mely szerint vagy elkotródik, vagy nem fog érdekelni, hogy az állatnézegető kellős közepén vagyunk és még azt is megbánja, hogy világra jött. Azonban a rossz utat választotta és akadékoskodni kezdett inkább, mintsem elkotródni, mely hatására arcomról lefagyott a vigyor, s helyette felváltotta egy roppantul komor ábrázat, ami kitűnően leírja, hogyha még egy szót szól… vége van. - Megismétlem. Neutral

– ridegen kezdek bele, olyan hanglejtéssel, mely eléggé figyelemfelkeltő és rémisztő is ahhoz, hogy évekig ott csengjen okoskatörp fejében szavaim. - Kopjatok le róla! – ördögi pillantást vetek rá, ami elég rémisztő lehetett ahhoz, hogy visszavonulót fújjon lökött haverjaival együtt. Erről ennyit. Jómagam is felegyenesedve, originál hangszínembe váltva fordulok Szépségem <3 irányába.
- Jól vagy? Nem bántottak? – teszem fel aggódó hangon kérdéseimet, kedves mosollyal mellésétálva. Nem hiszem el, hogy manapság milyen őrültek járkálnak az utcákon, egye meg őket egy hollow, ne pedig ilyen szép szál teremtéseket rémisztgessenek halálra. - Gyere, igyunk valamit. – intek az állatnézegető parkjában lévő bódé felé, ahol italokat is árulnak. Ellenkezést nem tűrve terelgetem oda, majd választása szerint veszek neki üdítőt meg valami harapnivalót is, hogy összeszedhesse magát ezeknek köszönhetően. Egy padhoz vezetem végül, ahol nyugodtan elfogyasztathatja a vett nyalánkságokat.
- Legközelebb jobb lenne, hogyha óvatosabb lennél. – jegyzem meg, miközben belekortyolok az üdítőbe, amit magamnak vettem. - Nem akarom, hogy mások fogdossanak… – motyogva fűzöm hozzá a magyarázatot, amit képtelenség, hogy hallhatott, mégis kikínálkozott belőlem. - Öhm… mit nézünk meg ezután? – terelem a témát inkább másfelé, miközben a zsebembe vágott térképet előkapva kezdem el fürkészni. Gráh… milyen ciki ez már, mi ütött belém? Bwáh, shikkari shiro yo ore! >.>”

Tárgy: Re: Állatkert Szer. Május 02, 2012 9:43 am

Koktél tartalma: állatnézegető, csipetnyi vacsorázással egy random étkezdében

Amíg Teru-chan nem volt mellettem, volt időm átgondolni, hogy mégis mibe keveredtem. Nagyon nagy kuszaságot éreztem a fejemben, egyrészt úgy éreztem, mintha csak sodródnék az árral, másrészt meg mintha egy perce léptünk volna be a kapun, pedig már sétálgattunk minimum fél, ha nem háromnegyed órája. Össze tudtam rakni, hogy mi is történt ezalatt, de mégis olyan volt, mintha egy filmet néznék, és nem velem történt volna meg. Mintha nem is éltem volna át, hanem csak külső szemlélő lennék a saját testemben. Mélyet sóhajtva nyúztam meg kicsit az arcom, majd a tarkóm mögött kulcsoltam össze a kezeimet és úgy nyújtózkodtam egyet. Fáradtnak is éreztem magam talán most, hogy egyedül maradtam, nem tűnt fel, mennyi energiát kivett belőlem ez a ran... szóval dolog, amit csinálunk. Végül hátradőltem keresztbe tett lábakkal, és a fejemet hátrahajtva bámultam fel az égbe. Akaratlanul is eszembe jutottak a fiú szavai, valahogy akárhányszor hozzám szólt, jól esett. És különösen az az egy mondat, amikor azt mondta, csak velem jött volna el... váááh, miért öntött az el olyan melegséggel? Állatkert - Page 2 4079864673

Hátra bukott fejemet inkább normális tartásba állítottam és megráztam, nem akartam ezekkel az apró részletekkel foglalkozni, mint az a mondat, vagy a gesztus, amivel fel akart segíteni. Nekem az összkép kellett most, rendeznem kellett a gondolataimat, csak... nehéz volt elvonatkoztatni ezekről a momentumokról. Pedig választ kellett találnom arra, hogy miért vagyok képtelen bármi másra figyelni, ha ez az alak mellettem van, hogy miért ilyen magával ragadó a kisugárzása, hogy miért repül vele így az idő... Na és ekkor böködtek meg azzal a plüssel, pedig már egészen sikerült elterelnem a gondolataim a jó irányba :/
- Eto... el tudnám fojtani, ami azt illeti, de az... kellemetlen következményekkel járna :/ - feleltem kicsit tétován az elektromos burokra vonatkozó kérdésére. Konkrétan nem tudnék járni, ha lenulláznám a képességhasználatom, de ezt eszem ágában nem volt elmondani a fiúnak. És hát tulajdonképpen több haszna volt a dolognak, mint hátránya, most az, hogy nem macskázhatok, vagy máshogy kell használnom a mobilom, az annyira nem zavar... csak egy kicsit. Na jó, nagyon T_T De akkor is, ez az energiamező egy csomó bajtól megvéd.
A frissítő víz hatása kellett is, valamelyest kitisztult a fejem, bár a kérdéseimre így sem találtam választ. Újra visszaterelődtek rájuk a gondolataim, talán emiatt sem figyeltem fel az engem körülvevő huligánokra ^^" Kellemetlen helyzetbe kerültem, amiből határozottságom ellenére nem volt könnyű kikeveredni erőfitogtatás nélkül, de így nyilvánosan nem akartam a képességemet használni. Verekedni meg még annyira sem volt kedvem, egyébként sem voltam olyan biztos a tudásomban. Kicsit megrekedtem egy szinten, mióta Onee-channal kevesebbet tudunk találkozni. Nem éppen edzéssel töltjük az időt, de ez érthető. Kicsit elbizonytalanodtam, ahogy egy ötlet végül eszembe jutott a szabadulásra, viszont nem hagyhattam magam, szóval vettem egy mély levegőt.
- N-Nekem van b-barátom, és vele vagyok itt! >.> - Torkolltam le kissé agresszívabb hangnemben az újabb noszogatás feltevőjét. Nagyjából ebben a pillanatban koccant össze két gaztevő feje, mögöttük pedig Teru-chant pillantottam meg, mire egyébként is kissé vörös ábrázatom egyből újra pipacspirossá vált. Biztos meghallotta, amit mondtam ezeknek a bajkeverőknek, elvégre olyan hangosan mondtam ki o.O" El akartam süllyedni a föld alá zavaromban, hebegni-habogni kezdtem, de még én magam sem értettem, mit akarok mondani ^^"
- T-Teru-chan... nem kell... - motyogtam magam elé, látva hogy milyen hozzáállással bánt a három fickóval. Ami azt illeti, kicsit meg is ijedtem tőle, legalábbis attól a rideg és fenyegető hangnemtől. N-nem is sejtettem, hogy ilyesmire is képes ^^" És ahhoz se kellett sok, hogy felfogjam, ezt most... értem teszi, hogy nekem ne essen bántódásom Embarassed

Szememet lesütve, egyik kezemmel a másik karom csuklóját fogva, kissé megszeppenten álldogáltam a tett helyszínén, miközben a delikvensek szitkozódva eltakarodtak. Igazából valami egészen olyan érzés kerített hatalmába, mint annál a félmondatnál, valahogy... hálás voltam, amiért a segítségemre sietett, de ez nem jó kifejezés. Több volt, itt és most úgy éreztem, lehetek fiatal és esetlen lány, és akkor sem eshetne bajom, mert Teru-chan itt van mellettem, hogy... megvédjen... Embarassed

- Jól vagyok... >///< - bólintottam megilletődötten, de én magam sem értettem a viselkedésemet. Nem ijedtem meg a fickóktól, sőt... és mégis, most úgy viselkedtem, mintha megrémisztettek volna. Csendben hagytam, hogy oda kísérjen a fiú, ahová akar, nem egészen voltam magamnál... vagyis... jobban mondva nem egészen tudtam magamról. Összegubancolódtak az agytekervényeim Állatkert - Page 2 4079864673

- Én is el tudtam volna bánni velük >///> - álltam neki duzzogni a feddő szavak hallatán, de most cseppnyi indulat sem volt a szavaimban, mint eddig. Halk, beletörődő válasz volt, mintha egyfajta végső, csak azért is az enyém az utolsó szó típusú megszólalás lett volna egy hosszú, és fárasztó vita végén. Pillanatok múlva már üldögéltem, a kezemben pedig egy pohár üdítő volt, és cseppet sem zavart, hogy Teru-chan hozzám-hozzámért, ahogy terelgetett, holott eddig meg igen... Mindenesetre magamat összehúzva kortyoltam bele az üdítőbe. Jól esett.
- Kö-köszönöm... >///> - böktem ki hálásan, kissé félrenézve. Igazából azért esett jól az üdítő is, mert a férfi tett értem valamit, amire nem tudtam megfelelően reagálni, de határozottan boldoggá tett vele. Érdekes, hogy ilyen megmagyarázhatatlan érzéseket vált ki belőlem, hogy megvédtek, pedig Yuu-chan is megtette számtalanszor. Neki is hálás voltam, de... nem így. Mellette inkább érzem magam veszélyben, mint biztonságban, viszont Teruval ez más. Csak nem tudtam megmagyarázni, miért volt ő az, akire jelenleg rá mertem volna bízni a biztonságom.
- Semmit, nincs kedvem az állatokhoz már. Elég rossz történt már ma itt, ne kísértsük tovább a szerencsénk - mosolyogtam rá Teru-chanra egy kissé kedvetlenül, majd felemeltem a kezem és tétován a férfi felé nyúltam, mielőtt végül visszahúztam volna a kezem. Haboztam, nem mertem megtenni azt, amire vágytam. Ám idegesen remegő mély sóhajom és egy újabb nagy korty üdítő után, mely még kicsordult a számon is, annyira remegett a kezem, elhatároztam magam és... közelebb húzódtam hozzá, hogy átölelhessem, és a vállára dönthessem a fejemet. Elpirultam és hihetetlenül feszültté váltam egy csapásra, csakhogy valahol mégis megnyugtatott a közelsége, így hiába éreztem úgy magam, mintha azonos pólusú mágnesként kéne viselkednem vele, képtelen voltam rávenni magam, hogy eltávolodjak tőle. Hozzá... akartam bújni... most még... egy kicsit... egy darabig... egy nagyon kicsit... Neutral

Tárgy: Re: Állatkert Vas. Május 06, 2012 1:21 am

Koktél tartalma: állatnézegető, csipetnyi vacsorázással egy random étkezdében. *<*

Tűnődve hallgattam Szépségem <3 beszámolóját képességével kapcsolatban, amit legszívesebben kölcsönvennék tőle ilyen kiruccanásos pillanatokkor, amiért csak rontja a jókedvét! :< Legalább ő tudjon ilyenkor szórakozni. És még azt hittem, hogy az ilyen emberek boldogok, hogy valamivel kitűnnek az átlag nép között, hát nem! Pontosan az ellenkezőjét hallom vissza annak, mint amit eddig képzeltem. ._.”
- Vagy úgy… - motyogom orrom alatt, miután azt ecseteltem, hogy meg kéne próbálnia valamivel elnyomni, nem igen akartam azt mondani most, hogy a rossz végletek miatt inkább hagyja az egészet a csudába. Nem lenne túl kedves tőlem, de ha kárt tesz benne a saját képessége, akkor nem is hagynám, hogy ilyesmivel próbálkozzon! >.> Mert amúgy ugye… esze ágában sincs ilyesmihez folyamodni, igaz? ._.
Szerencsémre az akció kibontakozását látva megálljt parancsolhattam túlpörgő agytekervényeimnek. Már kezdtem elfüstölni, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy megoldásokon töprengjek, méghozzá mással kapcsolatban. Nem tehetek róla, valamiért mióta megláttam abban az ébresztő koktélos bisztróban, azóta érzem azt, hogy segíteni akarok neki bármi áron. Más lányok esetében ilyen sosem fordult elő, de ő a puszta jelenlétével elég volt hozzá. Egyszerűen van benne valami, ami ilyesmit vált ki belőlem, s nem csak szépsége az, bár gyönyörűségével vetekedhet számtalan nőével *.*… khm… nos, hanem ott lapul valami viselkedésében, ami annyira megával ragadt, hogy az óta el sem ereszt.
Amikor az illetők felé sompolyogtam, kik mertek egy ujjal is hozzáérni Gyönyörűségemhez <3 >.> és meghallottam egy mondatot Szépségemtől <3, amely igazán nagy erőt adott ahhoz, hogy porba tiporjam ezeket a szélhámosokat és még rúgjak is beléjük párat, miután a földön vannak. Sajnos a helyszínt tekintve vissza kellett fognom magamat, de akkor is elmaradhatatlan volt az, hogy halálra rémisszem őket, hogy még több mint ezer évig emlékezzenek arra, hogy a szép nőket, főleg Virágszálamat <3 nem zargathatják. Nem csoda, hogy fülüket – farkukat behúzva kotródtak el, miután „békésen” megbeszéltük a szitut. ^.^ Pedig igyekeztem „kedves” lenni. Neutral

Látva megszeppent Szépségemet <3, miközben ijedten adta tudomásomra, hogy kutya baja. Bár lehet, hogy testileg nem esett semmi baja, mélyen belül megrémisztették. Fhú, csak kerüljenek ismét a kezem közé az állatnézegetőn kívül! Mad

Esküszöm, hogy sokkal rosszabb dologban részesítem őket, mint egy egyszerű hollow támadás! >.>
- Persze, persze, hazug. :< – lehunyt szemmel túrok bele hajába szabad kezemmel, amiért megpróbálja kimagyarázni magát fedő szövegem alól. Nem ússza meg ezt. Sőt, az sem kizárt, hogy a jövőben többször visszahallja majd tőlem ezt, nehogy ismét ilyesmibe keveredjen. Mi lett volna akkor, ha nem láttam volna meg? Vagy ha nem lettem volna itt? Nem akarom összetörve látni, különben is nehezen kaparnám össze maradványaimat akkor, hogyha azt hallanám vissza, hogy Szépségemet <3 holmi gazemberek megtámadták és nem voltam ott megvédeni őt.
- Áh, értem. Sebaj, van még program a tarsolyomban. Még a vacsora úgy is vissza van, sajnos nincs közel az étterem, ahova beugorhatnánk. De a sét… - vágtam zsebembe szövegem során az útirányt tartalmazó papírost, majd mire Szépségemre <3 vezettem volna tekintetemet, ő egy meglepő testi kontaktussal lépett fel, melyre hirtelen köpni, nyelni sem tudtam. Nem értettem hirtelen zavaromat, hiszen más lányok is voltak, akik szintúgy úgy omlottak karjaimba, mintha isten lennék. De most mégis úgy éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem, majdhogynem kiugorva helyéről, ráadásul teljes egészében felélénkítik bennem az ősi védelmező ösztönöket.
- Hitomi? Shocked

– préseltem ki magamból a meglepett szavakat. Kissé bátortalanul kezdtem nyúlni felé, amiért az elmúlt alkalmak során akkor általában valami erőteljes taslit kaptam tőle, azonban most nem úgy nézett ki, mint aki pofozkodni akarna. Majd lassan, óvatosan magamhoz ölelem, mintha csak egy törékeny porcelánbaba lenne. Azonban képtelen voltam megfékezni másik, ikemen felemet attól, hogy kissé lejjebb csússzon tenyerem a kelleténél.
- Hehe… valóban jól láttam, fehér alapon kék csíkos. szemöldökrángatás

– utalok fehérneműjére, ahova remek belátást biztosított úgy negyed órával ezelőtt. Nem bírtam megállni, hogy ne ellenőrizzem le, biztos akartam lenni benne, hogy nem csak képzeltem e akkor a színeket, hanem valóban jól láttam őket.
Az ezért járó büntető ütést teljes egészében felkészülten vártam, s mikor tenyere élével mérte rám csapását, még sikerült elkapnom azt a levegőben és egy meglepetés puszit adnom ajkaira, hogy a tűzről pattant mennyecske viselkedését lecsitítsam egy csöppet. Még egy csábos, bishounen mosolyt is megengedek magamnak, miközben elmémben látom a rózsaszín felhőket, melyet Ámor a szerelem lovagja küldött körénk. Közben majd kicsattanok az örömtől, amiért hagyott maga felé közeledni Szépségem. <3
- Remélem, meghívhatom kegyedet egy vacsorára? ^w^ – az eddig fogva tartott karjánál átcsúsztatom kezemet, hogy a tenyere, enyémben pihenhessen, s egy elegáns fordulattal megpörgetem őt, akár egy hercegnőt, miközben felteszem neki az alábbi kérdést. Arcomon sugárzó, szinte már – már vakító örömmel, válaszára várva.

Tárgy: Re: Állatkert Pént. Május 25, 2012 10:50 am

Koktél tartalma: állatnézegető, csipetnyi vacsorázással egy random étkezdében Állatkert - Page 2 4079864673

Megszeppent kiscica módjára húztam össze magam, mikor Teru-chan megsimogatta a fejemet, mintha valami ostobaságot mondtam volna. Az a vicces, hogy én is úgy éreztem, nem sok hitele volt a szavaimnak, pedig valójában megerőltetés nélkül szét tudtam volna csapni ezek között a huligánok között, csak... hát tényleg nem akartam jelenetet rendezni az állatkert közepén. Ilyen helyen még sose fordult elő ilyesmi, inkább a rosszabb környékeken, vagy az erdő közelében, ahol senki sem látja, vagy éppen nem törődik vele, ha kicsit balhézok. Szóval a férfi is jobban teszi, ha elhiszi, hogy meg tudom védeni magam, mert egyébként így van >.> Más kérdés, hogy talán egy picit örülök neki, hogy most nem nekem kellett elvégeznem a piszkos munkát, hanem volt valaki, aki önként és szívesen megtette helyettem, valahogy úgy, ahogy egy férfinak az ilyesmit kötelessége megtenni egy lány kedvéért Embarassed

Tinédzser koromban érthető okokból ilyesmi nem történhetett, mikor pedig már kikerültem a tolószékből, akkor meg engem nem érdekelt ez a lányos stuff, csak így mostanában, hogy valamelyest helyrerázódott az életem... szóval már szerettem volna megtapasztalni ezt-azt, amit már réges-régen meg kellett volna normális esetben. Zed mellett már kaptam kóstolót, de nehéz volt élvezni azt, hogy lányként bánnak velem, amikor minden második cselekedetével felhúzott >.> Persze nem arról van szó, hogy akkor én most Teru-chantól várnám ugyanezt, mert mi ketten ugye nem vagyunk úgy, ahogy a Zeddel való találkozásaimat se nevezném... randinak Embarassed

De na, szóval nem lettem volna morcos, ha esetleg a shinigami nem most utoljára tett volna valami... ilyesmit, mint most >///>
Mindenesetre azt hiszem elment az eszem, de talán ennek tudható be az is, hogy most egy nagyon picikét szerettem volna hozzábújni Teru-chanhoz, csak azért, hogy kipróbáljam, milyen érzés is, meg ilyesmik Surprised

Meg egy kicsit azért is, mert örültem neki, hogy megvédett, és szerettem volna még pár aprócska percig élvezni a megnyugtató társaságát, legyek bármennyire is feszült és ideges attól, amit most tettem Embarassed

Meg is rezzentem, amikor végül ő is átölelt, igazság szerint remegtem, mint a kocsonya, és hirtelen én nagyon máshol szerettem volna lenni, meg nem is. Kezem is megrándult, hogy fejbe vágjam újra, de aztán erőtlenül hullott vissza az ölembe a karom és úgy maradtam, mozdulatlanul. Mármint nem mozdulatlanul, mert a remegés nem akart elmúlni T_T
Nem tudom mi lett volna, ha ebből az állapotból nem szakít ki, de ahogy megszólalt és kifejtette, mit is látott a szoknyám alatt, valami felforrt a fejemben, mivel hatalmas gőzrobbanás kíséretében vörösödtem el, főtt rák színét is felülmúlva. Borzasztóan elszégyelltem magam, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna zavaromban. Egyszerűen olyan béna vagyok T_T Nem gondolkodtam azonban, mit is tettem, hiszen azzal, hogy felforrt valami, konkrétan az agyvizem, automatikusan mozdult a kezem és vágtam is volna fejbe ezért a határtalan szemtelenségért! Teru-chan azonban váratlanul megragadta a lendülő kacsómat, a következő pillanatban pedig közvetlen közelről láttam az arcát, és megéreztem... valamit az ajkaimon. Tágra nyílt szemekkel, elhűlve pislogtam a fiúra, szabad kezemet pedig reflexszerűen a szám elé kaptam, miközben ijedtemben hátrahőköltem. Kellett néhány hosszú pillanat míg felfogtam, hogy mi is történt, és valamiféle ájulás közeli állapotba szédelegtem bele, hiszen akkor most Teru-chan most meg...meg...megcsókolt? O.O

Megsemmisülten meredtem magam elé, forgott körülöttem minden. Ilyennek kellett hát lennie az elsőnek? Vagy csak képzelődök, és valójában ez nem is az volt, hanem valami más? Állatkert - Page 2 4079864673

Szívem valahol a torkomban dobogott, míg én kipirultan néztem fel Teru-chanra, aki azonban még mindig nem hagyta abba és a kezemet megfogva pörgetett meg, mintha táncolnánk. Mondjuk a lábaim kis híján össze is akadtak, régen voltak már Rosa-chan táncórái, meg egyébként sem a mozgásomra koncentráltam, hiszen annyi minden járt a fejemben.
- Cs-csak azért fogadom el, mert megéheztem, nem más miatt Tényleg messze van az étterem? - válaszoltam kissé morcos, de inkább halvány és megszeppent hangon a meghívására. Pedig nem is voltam éhes annyira, csak úgy kibukott a számon a válasz gondolkodás nélkül. Azt hiszem látszott rajtam, hogy valahol nagyon messze jár az eszem, e ezt az egészet most... nem tudtam hová tenni. Már csak azért is, mert zavaromban most nem lendült a kezem ütésre, és nem hiszem hogy amiatt, mert az előbb megfogta volna... valami más akadályozott meg, valami megfoghatatlan.
- Teru-chan... ezt miért csináltad és... mi történik velem? - néztem fel rá végül tanácstalanul, utalva az előbbi eseményekre. Magyarázatot vártam a férfitól, segítséget, hogy megérthessem ezt az egészet. Mióta elzavarta azokat a bajkeverőket, semminek sem találom az értelmét, pedig eleinte azt hittem, hogy értem legalább a saját cselekedeteimet, de valahogy mégsem Állatkert - Page 2 4079864673

Spoiler:

Tárgy: Re: Állatkert Csüt. Okt. 18, 2012 6:43 am

Koktél tartalma: állatnézegető, csipetnyi vacsorázással egy random étkezdében. *<*

Ajkaink pár pillanattal ezelőtt váltak szét, de még mindig úgy zsongtam, mintha elkapott volna a fészekláz. Még minimális tánctudásomat is megvillantottam Szépségem <3 előtt, hát na, nem vagyok valami Rock and Roll’ király, de meg kell hagyni ehhez is kell ám’ egy minimális tehetség. Cool

Hajamba beletúrva merengek el az étkezde helyzetén, hogy melyiket is néztem ki a hírmondó papírosból, mely az alkalomhoz pont tökéletes nekünk. De hát a távolság nem éppen lábakat kímélő… hosszan tartó túra lenne annyi szent, Virágszál <3 biztosan nem bírná ki odáig, de akkor meglenne az esélyem arra, hogy karjaimban vihessem el a célhelyszínig, mint holmi hős lovag! :3
Elégedett mosoly kúszik arcomra, miközben Szépségem <3 felé irányzom íriszeimet, majd kérdőn vonom fel, csak olyan sci-fisen egyik szemöldökömet, ahogy rákvörös ábrázata keresztezi tekintetem útját. Eredeti ötletemet ívelt mozdulattal dobhattam most kukába, Virágszálam <3 biztosan nem bírna ki egy gyalogtúrát, már most ki van vörösödve, lehet, rosszullét kerülgeti? O.o
- Hé, Hito-chan mi a baj, rosszul vagy? – némileg aggódó mimika kúszik képemre, ahogy vállára teszem kezemet, hogy érezze törődésemet. De Virágszálam <3 nem úgy néz ki, mint aki pillanatokon belül összeesik, egyre inkább csak az előbbi szitura tudok gondolni, mint probléma forrása, lehet túlontúl nagy sebességű volt neki? scratch

- Mi?

– nézek értetlenkedve Szépségemre <3, tarkómat megvakarva húzom ki magamat és kezdek töprengeni azon, hogyan is magyarázzam meg az iménti szösszenetet, minden gondolatomat összeszedem hozzá, ami valljuk be azért tőlem nagy szó! ._.”
- Hát nem egyértelmű? ._. – motyogom orrom alatt kissé tanácstalanul, csak nem? - Szépségem, csak nem ez volt neked az… első? – hajolok közel arcához, komoly tekintettel, igazi színészi profilkép lett volna, ha az önelégült mosolyom el nem rontotta volna azt. Nem tartom valószínűnek, de hát a reakciói erről tanúskodnak. Elnevetve magamat hajolok el tőle, feje búbját meglapogatva Szépségemnek <3 közben . - Ne vedd a lelkedre, csak kérdeztem, biztos nem ez az oka, hogy így elvesztetted a fonalat. – legyintek jobbommal, képtelenség. Szép, fiatal hölgy létére biztosan bomlanak érte a férfiak – élükön én -, az előbbi perverz csoport rajtaütéses akciója is arról tanúskodik. Persze most már senki sem közelítheti meg a tisztességes távolságon belül rajtam kívül Szépségemet <3. Neutral

- Rá se ránts, biztos az éhség miatt zavarodtál össze. Jobb, ha mini sárga utasszállítóval fuvaroztatjuk el magunkat, hogy minél előbb odaérjünk, szerinted? – indulok el kezemmel átkarolva a vállát. Feltéve, ha hagyja Rolling Eyes

, és úgy kezdem el kivezetni az állatnézegető területéről. Sok mindent történt itt és volt közte pár ritka rossz fordulat is, amit jobb is, ha hátunk mögött hagyunk. De az tuti, hogy emlékezetes volt, de most jön a következő felvonás!
Kiérve az állatnézegető elé jobbommal villantottam egy stopot az első közeledő sofőrnek, majd feltárva a megállt jármű hátsó ajtaját tessékeltem be oda Szépségemet <3, hogy mellé én is letehessem magamat.
- A Vicondba lesszíves’. – adom ki a vezetőnek a helyszínt, hogy oda menjen. Igen puccos környék egyik legelegánsabb étkezdéje, teljesen természetes, hogy egy ilyen helyre viszem Szépségemet <3. Bár a spórolt vagyonom tuti elszállingózik ott. ._. Lehet nem ártana valami meló után néznem… szememet Virágszálamra <3 vezetem, de mintha cseppet sem változott volna az állatnézegető óta zavarodott viselkedése, ezért megfogom kezét, hátha ezzel le tudom nyugtatni egy blendamedes reklámmosoly keretein belül. Fekete dobozba illő ábrázatom azonban nem tart sokáig, amiért a gépjármű vezető forma 1-es pilótának gondolta hirtelen magát és mutatott nekünk egy versenypályára illő kanyart. Szerencsétlen Szépségemre <3 borulok, ami mi tagadás igen vidám helyzetbe kerülök, de mielőtt egy újabb búbbal gazdagodnék, amiért rossz felé jár kacsóm, ami esküszöm, csak magától kélt útnak, ülőhelyzetbe szedem magam. Döbbenten nézek ki az ablakon, talán jól is tettem, mert így láthatom, hogy a hely ahova tartottunk minden csak nem a puccos csili – vili környék, ahova az utazást kértem, hanem a városközponti dugó.
- Mi a fene… - morgom orrom alatt, majd szikrázó szemekkel villantok a megtébolyult sofőr felé. - Hé, őrült forma 1-es vakegér, mi a sajtosburger kerti salátáját művelsz?! – förmedek rá a csávóra, hogy koncentráljon rám is elmebeteg vezetési stílusa mellett.
- Fogd be lúzer, különben nekivezetem a kocsit a tündérkéd oldalánál egy villanyoszlopnak! – na, ez mindennek a teteje! Úgy hajt, mint egy megveszekedett őrült és még egy nyavalyás fakabát sem akad ilyenkor a közelben, mikor kellene! Jellemző, hogy az ártatlan bárányokat el tudják kapni, de az ilyen állatokat, szigorúan egy l-el, nehogy az állatnézegetőben lévőket sértsem meg azzal, hogy azokhoz hasonlítom ezt a barmot, de ezt a teremtményt meg persze, hogy képtelenek lekapcsolni. Neutral

- Ezt gondold csak végig, fafej! >.>;; – ragadom meg ruhája nyakát, majd erőteljesen előrelököm, hogy szép foltba lefejelje a műszerfalat. Nem tudom mit akart ez a rossz külsejű piperkőc, de ha nem a fakabátok, hát, akkor én most eltávolítottam a forgalomból. Cool

- Ne aggódj Hito-chan, a veszélyforrás likvidálva remélhetőleg egy életre. – jelentem ki nyugodtan, hogy ne parázzon a helyzet további részében, csupán a még mindig járó motorú gépjárműre nem gondoltam. No meg a belváros autópályájára, ami jelenleg tömve van különböző utasszállító kerekes járművekkel, ahol mi most a hátsó ülésen békésen ücsörögve, vezető nélkül furikázunk.

Tárgy: Re: Állatkert Szomb. Okt. 20, 2012 1:52 am

Koktél tartalma: állatnézegető, csipetnyi vacsorázással egy random étkezdében Állatkert - Page 2 4079864673

Valószínűleg nagyon rosszul festhettem, hogy hirtelen ilyen kérdéseket kaptam, és ami azt illeti, egy picikét mintha tényleg megszédültem volna. Forgott velem a világ, a fiú érintése pedig olyan volt, mintha valami gyenge villámcsapás ért volna. Megrezzentem, de ellenkezni képtelen voltam, és talán nem is akartam. Puszija nyomát még mindig az ajkaimon éreztem, figyelmem pedig most ezen tapasztalat feldolgozására irányult. Idegennek hatott az egész valahogy, nem szoktam hozzá. Teru-chan teljesen másképp bánt velem, mint Zed, pedig mindketten folyton felhúztak ezzel-azzal. Csakhogy míg korábbi... udvarlóm? Embarassed

egyszerűen bunkó volt és érzéketlen, utunk pedig hamar el is vált, addig a shinigamiról ezt nem lehetett elmondani. Minden perverzsége és furcsasága ellenére szimpatikusabb figura volt, és figyelmesebb is.
- Iie, jól érzem magam - ráztam meg a fejem kissé, és ezúttal meg tudtam állni, hogy csak magamban tegyek hozzá olyasmit, amit tényleg csak gondolatnak szánok. Névlegesen azt, hogy minden balsors és nyűg ellenére azt hiszem vele és miatta éreztem jól magamat. Nem igazán látszott át a folytonos pironkodásomon a hangulatom, de nem panaszkodhattam az undok állatok szabotázsait leszámítva. Gondolom nem maradtam volna itt, ha kellemetlenül éreztem volna magam a férfi mellett. Csak ne hajolna folyton olyan közel az arcomhoz, most is kissé hátrahőköltem az ijedtségtől, mikor váratlanul az arcom előtt találtam az övét -.-" Ráadásul most olyan komoly volt a tekintete o.O Remegő hanggal kezdtem motyogni a kérdésére valami összefüggéstelen feleletet, aminek csak az első hangjáig jutottam el minduntalan, ám mikor elnevette magát és meglapogatta a fejem búbját, ismét felment bennem a pumpa >.>
- Urusai, baka! Nem tehetek róla, hogy ez volt az el...ső... O///O - reagáltam ingerülten, és a kelleténél talán kicsit hangosabban is, de ami igazán borzasztó volt, azok a szavak, amik kibuktak a számon. Nem tudom, lehetett-e még fokozni azt a mélyvöröset, amiben arcaim úsztak, viszont kristálytisztán megfogalmazódott a fejemben a gondolat, hogy most nagyon-nagyon gyorsan el kéne süllyedni a föld alatt, és elő se bújni onnan életem végéig T///T Szörnyen cikinek éreztem, hogy ennyi idősen még csak idáig jutottam, még akkor is, ha tényleg nem alakulhatott máshogy azzal a múlttal, amivel én rendelkezem. Bár tulajdonképpen van olyan férfi az életemben, aki ennél... kicsit többet csinált már velem pár lépés kihagyásával >///< Jó, nem volt éppen beszámítható állapotban Yuu-chan és hamar lekapcsoltam, de akkor is >///>
Egy ilyen felsülés után arról szó sem lehetett, hogy újra megszólaljak, szóval jobb híján egy bólintást követően hagytam magam kísérgetni. Furcsa látvány lehettünk, megszeppentségemnek köszönhetően elég sok tekintetet vonzottunk. Talán kicsit félreérthető lehetett, talán azt is hitték, hogy nem egészen saját akaratomból sétálgatok a fiú mellett, de hál' istennek senki sem akart közbelépni és "megmenteni." Nem akartam több felfordulást most már. Viszont csak a taxit leintve jutott eszembe, hogy magyarázatot még nemigen kaptam a számomra kissé ködösnek tűnő eseményekre, és nem is igazán találtam. Vajon magyarázható volt a viselkedésem pusztán azzal, hogy jól éreztem magam? De hát akkor mondjuk ha Yuu-channal beszélgettem, akkor miért nem voltam ennyire szétszórt és zavarodott? :/ Mattaku ^^" Miért vagyok képtelen megmagyarázni önmagamat? :/
- Vicond? Az nem az a drága étterem a külvárosban? o.O" - lepődtem meg, Teru-chan felé kapva a fejemet. Tátott szájjal pislogtam egy darabig, aztán visszafordultam és végignéztem magamon. Ugyan csinosan öltöztem fel, de vajon elég elegáns a ruhám egy ilyen étteremhez? Te jó ég, bele se gondoltam, hogy egy "puccos" helyen fogunk enni, mikor én többnyire megállok a családi éttermek nyújtottam komfortszintnél, vagy gyorsbüfékből szerzek magamnak valamit, ha éppen nem jut időm házi kosztra o.O Biztos jó ötlet ez? :/ Egyáltalán miért pont a Vicond Teru-chan célpontja? Vááá, miért kell nekem egyik idegeskedésből a másikba esnem? T_T
- Teru-chan...? - fordultam feléje ismét, ezúttal kissé értetlenül, mikor lágy érintését megéreztem a kezemen. A pír, mely sikeresen visszahúzódott az arcomról végre, most gyorsan vissza is tért a férfi gyönyörű mosolyát látva. Tekintetemet gyorsan el is kaptam, hogy aztán a következő pillanatban hátammal nekieshessek az ajtónak, köszönhetően a sofőr hirtelen útirány változtatásának >.> Meglepettségből fakadó sikkantásom elfojtott nyikkanással folytatódott, mivel a mellettem üldögélő egykori halálisten is rám borult annak tetejébe, hogy bevertem az oldalamat. Kissé bosszús arccal pillantottam az első ülések felé, furcsa módon cseppet sem zavart, hogy Teru-chanra ilyen közelségben pilloghatok. Illetve... mégis. Most, hogy nyugalmi helyzetbe kerültünk, rájöttem, hogy valami nem stimmel, és szép lassacskán leesett, hogy egy olyan kéz nyaral a mellemen, ami... nem az enyém Embarassed

- T-T-T-Teru... O///O - nyögtem ki cérnavékony hangon egyfajta figyelmeztetésként, hogy nem egészen díjazom azt, ami éppen történik, és egy szikra is elpattant eközben, ám legnagyobb megkönnyebbülésemre a fiú is mintha megijedt volna a helyzettől, és villámgyorsan visszaült a helyére. Én még hosszú másodpercekig terültem ott félig elfeküdve, kezeim pedig utat találtak mellkasom elé, védekező felállást öltve magukra, miközben szótlanul tátogtam, persze fülig vörösen. Baleset volt, nem szándékos, ezt mantráztam magamban, amíg én is visszarendeződtem ülő helyzetbe. Légzésem kicsit remegett és szapora is volt, azzal vigasztaltam magam, hogy volt már rosszabb is, és ami azt illeti, olyan gondolatok is támadtak bennem, hogy Teru-chan mindeddig tulajdonképpen kellemesnek bizonyult érintése az egyetlen, amit képes lennék bizonyos fokig elviselni ott is, de gyorsan száműztem ezt az ostobaságot >///>
El is feledkeztem arról, hogy minek köszönhetően kerültünk ebbe a helyzetbe, de a két férfi vitájának fokozódó heve visszazökkentett a való világba. Már-már azon voltam, hogy megkísérlem leállítani őket, mikor Teru-chan fogta magát, és nekivágta szerencsétlent a műszerfalnak O.O

Hiába nem tetszett nekem sem a sofőr hangneme, de akkor sem az erőszak lett volna a megoldás!
- Mi a fenét csinálsz, Teru-chan? -.-" - reagáltam a büszke kijelentésre vérfagyasztó tekintettel, cseppet sem lopta be magát a szívembe ezzel a mozzanattal a srác. Remélem nem mindenre a verekedés a válasza, mert amíg azoknál a huligánoknál érthető volt, itt azért annyira nem, és nem is tudtam megfejteni, mi járt a fejében :/ Nem csodálkoztam volna, ha a taxis nyom egy satuféket, aztán kipenderít minket a kocsijából, vagy egyenesen a rendőrségre furikázik minket -.- Csakhogy... a férfi meg se moccant, és némi nyaknyújtogatás árán azt is megláthattam, hogy a fejéből szivárog a vér. Tágra nyílt szemekkel konstatáltam, hogy a sofőr elájult minden bizonnyal, vagyis perpillanat senki sem vezeti az autót o.O Azonnal rátapadt a kezem a kocsi oldalára, és egy viszonylag komoly elektromágneses impulzussal igyekeztem átvenni az uralmat az elektronika felett, vagy ha azt nem, akkor megbénítani, csakhogy nem működött o.O Értetlenül pillantottam a kezemre, majd ijedten fordultam Teruo felé. Pánikba esésem remélhetőleg ráébresztette, hogy milyen kalamajkát is okozott felelőtlenségével, de mikor fogaimat csikorgatva megkíséreltem előremászni a két ülés között, akkor már egészen biztosan rá kellett jönnie. Kiteleportálhattam volna ugyan magunkat, de sem a sofőr, sem a többi közlekedő épségét nem kívántam kockáztatni azzal, hogy magára hagyom a taxit. Két dolog zavart: az egyik, hogy miért nem tudtam egy ilyen modern autót megállítani az erőmmel, a másik pedig az, hogy... fogalmam sincs, hogy kell vezetni ^^” Sose volt rá szükségem, magamat ismerve pedig egy minimum több éves folyamatot tudtam csak elképzelni, legalábbis a gyakorlati részt tekintve.
Próbálkozásom azonban rögtön az első lépésnél kudarcot vallott, mivelhogy nagy kapkodásomban nem figyeltem, hol támaszkodok meg a kezemmel. Eredetileg az ülést akartam megtisztelni a tapintásommal, hogy aztán onnan kiindulva kapaszkodhassak meg a két előttünk lévő ülés támlájában, de a durva szövet helyett valami finomabb anyagra került a kezem. Érdeklődve néztem meg, hogy mégis miért van megfoltozva a kárpit, azonban hirtelen elkapott kéz, sikkantás és hátraesés lett a vége, mivel tenyerem Teru-chan combjának tövén támaszkodott meg Állatkert - Page 2 4079864673

- Gomennasai! T///T ...are...? - kértem elnézést ismét vörösbe burkolt arccal, figyelmemet azonban ekkor megragadta valami a kocsi mozgásában, aminek hangot is adtam. Kanyarodtunk. Az elöl ülő férfi gyakorlatilag eldőlt az ülésen, így azt rögtön kizárhattam, hogy ő tért volna magához, figyelmesebben megnézve azonban rájöttem, hogy... mozog a kormány... és magától o.O
- Mi a fene, távirányítás... Teru-chan, gondolom nem a rivális étteremlánc szeretne minket megvendégelni, légy résen! - arcomról egy csapásra eltűnt minden zavarodottság, nem engedhettem meg magamnak. Valaki vagy valakik elraboltak minket, valószínűleg jó okkal. Azt gyanítottam, hogy a célpont én lehetek, bár ki tudja, a shinigaminak vannak-e rosszakarói? Az ajtók zárva, az erőm pedig továbbra sem működött az autón, valószínűleg jól kitervelt csapdába sétáltunk bele gyanútlanul. Nyugtalanul és feszülten ültem vissza, tekintetemmel pedig az ablakon túli világot fürkésztem. Jól láthatóan kiféle haladtunk a városból, pár perc múlva pedig a taxi egy erdei ösvényre kanyarodott le, és körülbelül egy-másfél kilométernyi zötykölődés után egy tisztás szélén állt meg. Aztán csend. Semmi sem történt, én pedig ismét feszengeni kezdtem. Teru-chanra pillantottam, és csak most esett le, hogy milyen helyzetbe is kerültünk. Egy elhagyatott helyen, egy kocsi hátsó ülésén voltunk, lényegében kettesben. Sokszor láttam már ilyet filmekben, és felrémlett a gondolat, hogy mi van, ha ezt az egészet a halálisten tervelte ki? Nagyot nyeltem, régen belém ivódott ösztönök és félelmek kerültek a felszínre, miközben a sarokba húzódtam. A shinigamik nem megbízhatóak. Ez a gondolat tolakodott a fejembe, de gyorsan ki is űztem onnan. Kizárt dolog, hogy Teru-chan kitervelt volna valamit, ő is ugyanolyan áldozat mint én ^^” Csak az zavart, hogy semmi mozgás nem volt a környékünkön. Minden csendes volt...

Tárgy: Re: Állatkert Csüt. Nov. 29, 2012 12:58 pm

Madárkodás ^.^

A legújabb olvasmányom egy különös szakkönyv volt bizonyos tüskésbőrűekről. Egy új receptet kellett elsajátítanom, míg rájöttem, hogy egészen biztosan nem fogom megtalálni az épkézláb magyarázatot arra, hogy Belial-sama régi birtokának szalonjában az előkelő polcon miért van SÜNKÖNYV, így tehát feladtam, és inkább a tartalomra kezdtem koncentrálni. A képekre, egészen pontosan. Kicsi süni, nagy süni, vízi süni, szárazföldi süni, éjszakai süni, nagy szemű süni, repülő süni (fogpiszkálókkal tűzdelt teniszlabda, miután felidegesítette Naraku-samát), hőálló süni (kókuszgolyó) és olvadós süni. Sünfagylalt.
Sünkultúrám egy délután alatt tökéletesre fejlesztettem és nem is gondoltam arra, hogy estére így nem marad majd olvasni valóm, így mikor elolvastam az utolsó pixelt is (valahogy így hívják a képek darabjait, de ne kérdezd, hogy mi az pontosan), kénytelen voltam egy új állatfaj után kutatni. Némi megnyugvást hozott a felfedezés, hogy egy betű sincs a környéken más állatfajról. Arra gondoltam, talán ajándék lehetett az az egyetlen, vagy simán egyfajta rejtett perverzió volt ez az előző életéből, amiről sosem beszél, de ez utóbbi feltételezésre semmilyen tárgyi bizonyítékot nem találtam.
Másnap, mielőtt még saját állatfajt találtam volna ki, hódolva az álmomnak, mely felettébb nyugtalan, s utólag is roppant nyugtalanító volt, révén gondolatban kereszteztem a kutatási alapnak megfelelő sündisznót egy gülüszemű struccal és egy, már önmagában is nevetséges nyüszítő lamantinnal, úgy döntöttem, kirándulok. Így keveredtem mindenféle rejtélyes lélekszálak által vezetve az állatkertig, melyről már korábban hallottam. (Ez a kijelentés az igazságot csak részben fedi, pontosabb ok lehet, hogy elfelejtettem leszállni a villamosról, ami a város széléig vitt volna el. Már ha egyáltalán jóra szálltam fel.)
- Kutatást folytatok a tüskésbőrűek evolúciós mutációjáról a tengeri süntől a lamantinig, kérem, tessék beengedni. Kutatásom célja a társadalom életkörülményének javítása és a helyi GDP 0,5%-kal való növelése, mely később két generáció megkérdőjelezhetetlen javát képezné a mezőgazdaságban és az üvegházhatás forradalmasításában. – mondhattam volna akár ezt is a bejáratnál, ehelyett inkább beálltam egy család mellé, akik mellett gyermekjeggyel beengedtek, melyet Belial-sama elfeledett perselye finanszírozott, ezúton is köszönet neki. Így kerültem az állatkertbe ezen a fantasztikus napon, ahol teljesen eltévedtem, alig hagytam el a főbejáratot és a nagy eligazító térképet, melyre vetettem ugyan jelentőségteljes pillantást, de okosabb nem lettem tőle.
Természetesen semmi komoly szándékom nem volt odabent, sem a pandánál, sem a pingvineknél, de nagyon jó kedvvel csodáltam mindkét helyszínt. Mintha egy pandát és egy pingvint eresztenének össze, olyan érzés ébredt bennem, mikor megláttam az ismerős kalapot. Aztán arrébb ment a magas bácsi, aki a többi kilátást elfogta addig és teljessé vált a kép: Belial-sama! Megijedjek és elbújjak, vagy ugráljak oda hozzá, ahogy máskor tenném? Mit fog szólni, ha itt lát?
A tapasztalat mutatja, hogy Belial-sama mindenről tud, főleg arról, amiről nem akarom, hogy tudjon, úgyhogy nem volt túl nehéz döntés erőt venni magamon, megigazítani a ruhám szegélyét és az almácskáimat a mosolyom szélén, és már szökkentem is hozzá, megszokott jókedvvel, de tisztes távolságot tartva.
- Konnichi wa, Belial-sama! Örülök, hogy látlak és mennyire jó, hogy pont itt találkozunk, ezen a szép napon! – Meghajoltam és forogtam egyet, mintha legalább egy vattacukormezőre csöppentem volna. Ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, hogy nem csak az a furcsa, hogy én itt töltöm a délelőttöt. Nem, mintha kérdőre akarnám vonni a Mestert, de legalább olyan meglepő az is, hogy ő itt van. Hacsak nem tényleg sünperverz. De akkor nem a pingvineket nézné, gondolom. – Én itt éppen egy kutatást végzek, ezért nem otthon tanulok. Megfigyelem az állatfajokat, mert szokatlan ám ennyi minden egy helyen és erre vonatkozó szakirodalmat nem találtam. – fogalmazom meg nagyon szakszerűen, mutató ujjal az égre mutatva, a lehető legellenállhatatlanabb cukisággal. Az arca kifejezéstelen. A tartása délceg. Az öltözéke… szokásos. (Más szóval alapvető tiszteletből nem illetem.)
- Én igazán nem szeretném megzavarni a munkádat. De hoztam csokis kekszet, ha megéheznél. Tízórainak szántam, de egymagam úgysem bírnám megenni. Ha szeretnéd, arrébb megyek és nem zavarlak, és ha megéhezel, szólhatsz és odaadom. Vagy inkább most ennél? – húzom elő az otthon talált tarisznyából az uzsonnás dobozt, ahol néhány csudicsudi csokidarabos keksz már eltört, de nagy többségben, hála a szoros és bőséges elrendezésnek, mégis épek maradtak. A luxusosztrigáról nem olvastam, de úgy éreztem magam, mintha legalább valami olyasmit szolgálnék fel neki.

Spoiler:

Tárgy: Re: Állatkert Pént. Nov. 30, 2012 11:43 am

Egy kalap alá vettem a kislányt, és a pigvint =|:>

Hol vagyok? Hogy kerültem én ide? Nem emlékszem a mai napra. Miért nem? Pislogok körbe. Emberek, ráadásul sokan. A Nap fénye szinte elvakít, alig fogok fel valamit a külvilágból. Nem értem ezt az egészet. A fejem zsong, de nem fáj. Nem tudom mit csináltam a mai nap. Az első dolog, amit meglátok, egy medve. Jesszusom, ez engem bánthat! Most már komolyan hol vagyok? Ahogy kitisztul a kép, meglátom a rácsokat, a gyerekeket, és megérzem az illatokat. Állatkert. Pont úgy néz ki, mint egy állatkert. Ez még nem jelenti azt, hogy ez valóban az. Például lehet sok állat, kertben való összehabarása, és azokat pénzért mutogatása. Lehetne akár, de ez egyre gyanúsabban egy állatkert. És látnak az emberek. Tehát egy gigaiban vagyok. Zöld bársony palást volt rajtam, alatta csicsás öltözék. Botom feje most inkább hasonlított egy nyalókához. Elmosolyodok, és megörülök rajta, hogy magamhoz térek. Vihogni kezdek, aminek következtében az emberek rám-rám pislantanak, hogy megnézzék megőrültem-e. Higgyenek csak a szemüknek, nem érdekelnek ők. Egy kislány odaszalad hozzám.
- A bácsi bűvész tetszik lenni?- rámosolygok, és kezemben egy pakli kártyát varázsolok elő. Az anyukája, vagy bárminemű női hozzátartozója odaszaladt, és karon fogta a kislányát. Kiokította, majd elakarta ráncigálni.
- De én látni akarom a bűvész bácsit!- kezdett el hisztizni. Én csak szótlanul álltam, és elkomorodtam. Ki ez a nő, hogy nem engedi a kislánynak, hogy csodálatos trükkjeimmel álmodozzon, és teljesíti leghőbb vágyait. Talán most dőlne el, a leányzó foglalkozása. Feljebb emelem a kalapomat, és sárgás élettelen szemeimmel rávillantok a felnőtt nőre.
- Kérem hagyja, hogy a kislányának legyen miért élnie- mondom kedvtelenül, és megforgatom a paklit. Mutatván, húzzon egyet. Meg is teszi, miután én kimondom egyből, hogy mit húzott. Jött a najóó, de honnan tudtad kérdés. Ekkor megmutatom neki a pakli összes lapját, és mind ugyanaz a lap volt. Szélesen kezdek vigyorogni.
- Ez nem is igazi trükk, ezt én is megtudom csinálni!- hisztizett, mire én megrántottam a vállamat, és a kezébe adtam. Mutatta hasonlóan színpadiasan, ahogyan én tettem, a trükköt, és én habozás nélkül húztam egyet. Bemondta azt a lapot, amit ő is húzott, mire én csak csóváltam a fejem.
- Ezek szerint mégsem olyan könnyű- mondom lesajnálva, és megmutatom a valóban másfajta lapot. Hitetlenkedve kezdi el nézni a paklit, mikor látja, hogy most az összes lap az enyémhez hasonló. Vihogni kezdek, és elkérem a kártyákat. Egy tapssal eltűntetem őket. A leányzó pattogni kezdett, hogy még-még! Leemeltem a kalapomat, és pillangók áradtak ki belőle, és kezdtek el körülöttem, és a kislány körül körözni. Tapsikolt, és mindeközben egy kicsit magamra vontam a figyelmet. Élvezni kezdtem a sütkérezést. A lány megpróbált elkapni egyet. Én meg rákiáltottam, hogy ne tegye, mert akkor elpusztulnak. Nem hitt nekem. Hozzáért egyhez, és az össze kigyulladt, és szenesedve a földre hullottak.
- Miért ölted meg a lepkéimet? Szerettem őket, és ők is szerettek engem. No hunyd le a szemed, és kérj magadtól bocsánatot- simogatom meg a feje búbján, és ő egy sírógörcsöt nehezen visszatartva meg is tette. Ekkor a pillangók ismét életre keltek, és körözni kezdtek. Ő ujjongott, és boldogan visongott, de most óvatos volt, hogy még véletlenül se érjen hozzájuk. Az anyja elámult, és semmit sem tudott mondani. Visszaszálltak a kalapomba, amit a fejemre tettem, és lezártam a kis mutatványt. Erre még többen álltak körénk, és csodálkoztak, hogy ez miféle trükk lehetett. Tapsoltak és ujjongtak.

Mikor eldőlt bennem, hogy csak magamat csaptam be ismét, és mindez nem történt meg, kicsit csalódott lettem. Lebiggyedt az ajkam, és magamba zuhantam. Mitévő legyek? Most nincs itt egy kislány, akit a bűvészmutatványaimmal szórakoztathatnék. Most csak egy kalapos idegen vagyok mindenkinek. Senki sem szeretné látni, hogy milyen szép színes pillangókat tudok teremteni a fejfedőmből? Miért nem kíváncsiak rám? Pedig önmagam is egy jelenség vagyok. Pingvinek. Ahogy fülemet megcsapta a rikácsolásuk. Kicsit sem szimpatikus lények, a Pokol egyik teremtménye lehet ősük, vagy mittudomén… Ültem egy padon, és néztem ki a fejemből. Rámeredtem az egyik kis madárszerű állatra. Felháborodtam hirtelen, majd odasiettem hatalmas léptekkel, és üvöltözni kezdtem.
- Madár vagy! Tudnod kéne repülni! Mondd miért nem vagy rá képes? Hát még ennyi madárság sem szorult beléd, te színtelen, unalmas dög. Csak zabálod a halad, mikor a fókának is juthatnak. Az például emlős! De még milyen jól végzi. Oroszlánfóka. Az duplán is az, de még nyávog is a nevéhez híven… Te meg királypingvinnek nevezed magad! Még csak madárnak sem vagy madár, nem hogy valami irányító uralkodó- ezután már csak démonul szidtam, majd megakadtam a szavakból, és észrevettem magam, hogy milyen tömeget herdáltam megint magam köré. Ez most nem volt hallucináció. Vérmesen pillantottam az emberekre, és szintúgy nem szokásos szemem az, ami meggyőzi őket arról, hogy engem békén lehet hagyni. Elmennek, én meg botomat fogdosva várakozok. Talán arra, hogy repüljenek a pingvinek. Ekkor Kirie a semmiből jelenik. Mintha ügyet sem vetnék rá, csak veszek egyet a sütijéből, és rágcsálni kezdem. Legalább olyan jó, mint amit egyébként is szokott csinálni. Én meg több sütit még nem nagyon ettem, és nem is vagyok hajlandó mást enni, így az övé a legfinomabb. Mosolyogva barátságosan ránézek, és megkérdezem a következőt.
- A pingvinek miért kevésbé madarak, mint a többi madár? Miért nem tud repülni? Ha én csináltam volna, nem lenne olyan madár, ami nem tud repülni. A Pokolban még az is tudott repülni, aki nem is volt madár. Nemhogy egy madár ne tudna repülni. Amúgy kislány…- fordulok most rá, kicsit kétségbeesetten. A szemébe nézek, és ő is az enyémbe- Tényleg olyan ijesztőek a szemeim? Csak mert eddig akárki látta, az elszaladt. Pedig Shizune azt mondta, hogy a szemeim voltak a legvonzóbbak. Most inkább a kalapom háháhá!-nevetem el magamat a saját viccemen, majd visszafordulok a pingvinekhez.
- Kounkanteny!- kiáltom el a mozgató kidout, és a levegőbe emelem az egyik pingvint az intésemmel. Én közben jót nevetek, míg az állat kiabál, eddig sosem tapasztalt madári önmegvalósulása miatt. Én egyre inkább jobban kacagok, miközben a pingvinnel nyolcasokat, és karikákat futtatok a levegőben. Mikor veszek még egyet a süteményből egy nagyon színpadias, jól megjátszott mozdulattal, az ál-madár addig lepottyan a vízbe, és ijedten eliszkolt valamerre. Akik ezt látták, csak tátott szájjal bámultak. Egy-kettő engem is észrevett, ahogyan nem tátott szájjal bámulok. Elégedetten néztem körbe, ahogyan a sok bamba ember örül a fejének, hogy micsoda látványossággal szolgált nekik a nagy Belial! Háhh!
- Csak tudnám miért nem hiszik el, hogy egy madár tud repülni- húzom félre a számat.

Tárgy: Re: Állatkert Vas. Dec. 02, 2012 11:52 am

Madárkodás

Áhítattal figyeltem Belial-samát, egészen ágaskodnom kellett, hogy az arcát is láthassam, amit beárnyékolt kalapjának karimája. De elöntött a boldogság, mikor vett a sütimből és látszólag jó ízűen meg is ette. Nem kezdtem örömmonológba ennek kifejezésére, mert ő megelőzött. Kicsit meglep, hogy ilyen kedvesen néz rám, még ha nem is láthattam az előbbi hisztérikus kifakadását. Mert ez az volt, és ha megkérdezném, ő sem tagadná.
És ha más kérdezné meg? Remélhetem, hogy ráförmedne és elküldené a fenébe? Vagy húzatna vele egy lapot és az arcába nevetne, mint sokaknak már, akik idegesítették. Ezért sem láthattam még őt igazán idegesnek. Legfeljebb ráncolta a homlokát, összevonta a szemöldökét. Még azt is el tudnám képzelni, hogy sóhajt egyet és görnyedt háttal, kicsit teátrálisan kullog a nagy, díszes kanapéhoz, amin szeret heverészni, és csak úgy leülne, magába roskadva, hogy mindenki sajnálja. Már akitől elnézi az ilyesmit. Például ha Rei-chan itt lenne, tőle biztos elvárná. Még sosem láttam azt a lányt, kíváncsi lennék rá. Révén reagálni nem nagyon tudok kifakadására, már éppen megkérdezném, hogy mikor találkozhatok vele, amikor közelebb hajol hozzám, időt sem hagyva, hogy túltegyem magam a véletlenül elhintett információn: Belial-sama járt már a Pokolban? És ami még ennél is durvább, hogy ott mindenki repül? Ezt muszáj megbeszélnünk.
- Hogyhogy az is tud ott repülni, aki nem madár? Nem úgy volt, hogy a Pokol egy rossz hely? Repülni viszont jó dolog, minden földi halandó vágya, meg minden! A nagymama is mindig azt mondta, hogy azért kell jónak lennem, mert különben a pokolban mindenféle fenevadak között kell lenni, meg ilyenek. – A nagyi, az ordas fenevad maga. Remélem, hogy éppen ott van, ahova engem kívánt. Ahányszor csak rá gondolok, egyre kevésbé tudom magam meggyőzni, hogy a jó szándék vezérelte, amikor megkeserítette az életem. Legalább is besózta a fontos sütiket, vagy ilyesmi. Meg egyébként is, mi az a pokol és hol is vagyunk mi hozzá képest? Amilyen okosnak hitte magát a nagyi, annyira volt buta. Belial-samában viszont bízom. Bízom benne, hogy az igazat mondja nekem a Pokolról és ha még most nem is vagyok hozzá elég nagy, egyszer majd elmondja részletesen. Az egész történetet.
Ha majd elég nagy leszek.
Persze akkor is le kell majd hajolnia hozzám, hogy közelről lássam az arcát, mert nőni már nem nagyon fogok, legfeljebb kikerekedem, mint anya mondta mindig, hogy ez természetes… de elég érett leszek.
Most olyan, mintha nemcsak az ő arcát árnyékolná a kalap karimája, hanem az enyémet is. Tény, hogy ő fogja el előlem a napot - észre sem vettem, hogy eddig hunyorogtam - de kalap nélkül is megtenné. És így is, úgy is ijesztő egy kicsit, ez kétségtelen. Ha messze van, akkor azért, most meg, hogy ilyen közel hajolt hozzám, az a gyanús. Elpirulok, érzem, lesütöm a szemem, aztán vissza.
- Nem ijesztőek. Csak szokatlanok. – Ez szokásos, sablonos megnyugtató szövegnek tűnhet, de tényleg így gondolom. Hogy erről őt is meggyőzzem, kicsit bátrabban folytatom, olyan aranyosan, ahogy beszélni szoktam hozzá. (Sok is lenne már a komolyságból.) – Inkább az az ijesztő, hogy mindig árnyékban van az arcod, főleg a szemed és olyan, mintha most léptél volna ki egy rémmeséből. De ha rendesen látszik, egyáltalán nem ijesztő. – csóválom bájosan a fejem és van egy olyan megérzésem, hogy ezentúl már csak azért is kalapot fog akkor húzni. Még ha a sarki boltba megy is le. Még ha ő olyat nem is csinál.
Valami furcsát mond ezután és a hátam mögül hallom a tömeg morajlását, mire ösztönösen megpördülök. Elárulta magát Belial-sama, még ha képes is lett volna rá más, nem volt kétség, hogy ő repteti szegény pingvint. A varázsszóval, meg ezzel a felhőtlen kedvével.
Köpni-nyelni nem tudok. Aztán gondolkodás nélkül olyat teszek, amire tiszta fejjel sosem vetemednék: nekiesem a Mesternek és püfölni kezdem. Nem tiszta erőmből, az igaz, meg valószínűleg az is csak olyan lenne, mintha csiklandoznám, éppen csak a figyelmét akarom elterelni szegény pingvinről. Biztos komikus látványt nyújtunk. A kalapos, ahogy kacag, meg én, amint ágaskodom mellette és ott ütöm, ahol elérem: már a vállát sem anélkül, hogy ne állnék lábujjhegyre.
- Belial-sama, tedd le szegényt! Nem tehet róla, hogy nem tud repülni, ez fáj neki! Ő egy ilyen különleges madár! – sipákolom hisztérikusan és a szemem is könnyes lesz. Le kell egy kicsit nyugodnom és abbahagynom az ütlegelést, hogy szomorú mosollyal hozzá tehessem. – A többi madár nem tud úszni, ő meg igen. Nem kevesebb a többinél. Sőt, bizonyos szempontból szívósabbak is, mert ügyesen kikerülték az evolúció során a jeges medvéket. Tudsz még olyan madarat mutatni, ami ilyen messze él a főragadozójától? – Mire ezt tudálékosan végigmondom, már mosolygok. Nem merek a hátam mögé nézni, hogy bebizonyosodjon, de remélem, hogy már letette szegény állatkát, méghozzá épségben. És ha ez így van, én megrángatom a zakója szélét.
- Naa, most nézzük meg a jegesmacikat is! - És a tigriseket, csimpánzokat, kolibriket, pillangókat és a panda macit is, mert olyat még sosem láttam és nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet. Igaz, pingvineket sem láttam ezelőtt. De a panda olyan cukorborsó, hogy különösen érdekel. Na.

Tárgy: Re: Állatkert Csüt. Jan. 17, 2013 6:27 am

Egy kalap alá vettem a kislányt, és a pigvint =|:>

Kislány… nem is igazán értem, hogy miért sipákolsz, miért verdesed a karomat, és miért nem elég, hogy ha beveszel egy kis csokis sütit a szádba, és elnyammogsz a fahéjas csodaédes világodban, amit oly gyakran teszel meg. Rámosolygok, mintha mi sem történt volna, én csupán csak bebizonyítottam, hogy egy madárnak tudnia kell repülni. A kis pingvin most először szelhette a levegőt, igazándiból még én segítettem neki. Igen, én egy csodálatos teremtés vagyok, hogy megadtam ezt az élményt. Az én fülemben karcos üvöltése, melyet egyesek halálfélelemnek titulálnak, én örömittas kurjongatásnak könyveltem el. Kislány, te ezt miért nem látod be? Node nem is ezzel a madárutánzattal óhajtok én foglalkozni, miért is tenném ezt. Sokkal inkább érdekesebb, hogy az emberek most a kislányt fürkészik. Vajon mikor döbbennek rá, hogy a kislány őrült, és egy nemlétező személyhez kiabál. Ugyanis bármennyire is gondolja azt Kirie, jómagam láthatatlan vagyok most a számukra. Én ezt erőteljes vihogással jelzem számára, bár lehet nem tudja dekódolni, és elteszi ugyanúgy, mint bármely másik kitörésemet. Pislogok egy párat, majd elegánsan elfordulok, és elindulok egy új állatfaj képviselőjéhez, mint például az előbb említett panda medvék. Ugyebár aranyosak, ezt én sem vonom kétségbe, de hosszú életem során én már láttam gyilkosságot, amit egy hollow vitt véghez, és panda volt az állati alakja. Vajon miért állatok alakját szokták felvenni? Talán ez is tükrözi, hogy nem mások, mint vadászó állatok, akik arra várnak, hogy a vadászok megakadályozzák az elszaporulásukat. Én így látom talán ezt a dolgot, de hogy shinigami, vagy hollow, számomra mindegy. Épp oly lenyűgözően hasztalan a létezésük, és amúgy is, jogosultságuk is csupán ennyi. Ha meg rosszul viselkednek, és megrontják ezt a kis szabályt, akkor mehetnek a Pokolba, ahol kis szerencsével csupán csak az őrületig kínozzák őket, és nem kell átélniük a megtörtséget. Jobb egy örökkévalóságig őrült lenni, mint megtagadni a reményt, és letört lenni. Bár egyszer minden lélek elveszíti az erejét, és eltűnik belőle a küzdeni akarás, a remény jobb létre. Ugyanis csak akkor halhatnak meg, ha egy örökké valóságot végig őrjöngtek.
- A Pokol nem olyan rossz hely- szólalok meg végül óvatosan, nem olyan kinyilatkoztatóan. Megmarkolom a kislány kezét, letakarom a szemét.
- Hát mi a legszörnyűbb rémálmodnál is nehezebben elviselhetőbb hely? Hogyan képzeled el a romlottságot, és a kínt melynek gondolata mélyen a lelkedbe harap? Egyre inkább gondolod tovább ezt a dolgot, annál egyszerűbb lesz ez az egész, és hirtelen rájössz…- elveszem a kezem a szeme elől- Ez a világ maga a Pokol. Nincs rosszabb ennél a létezési síknál. És innen még a halál sem ment meg! Ez a világ elvette tőled a családod. Apuci, anyuci már régen holtak, és talán a lelkük is meghalt azóta. A te fajtád volt a kulcs, hogy a lelkeket eltűntessék ebből az örök körforgásból, és megváltást hozzon rájuk, de a fekete kimonósoknak mindez nem tetszett, ők tovább óhajtották látni, ahogyan szenved a világ- lépek el végül mellőle, és tovább pattanok a pandákhoz. A kislány nagy valószínűséggel most ledermedt egy kicsit, és ha van egy kis esze, felfogja, hogy amit most mondtam, az mind igaz, és talán egy kicsit kezdi megérteni, hogy mi az, ami megszülte Belialt. Ez a világ az, ami puszta létemet indokolja, ez a világ szülte meg Belialt, ahogyan a Pokol is ennek a világnak a kisgyermeke. A gyarlóság olyan szintet ért, hogy szükség volt egy helyre, ahol meg lehet őket büntetni… hogy ezt a démonok vállalták fel, szívük rajta, én pártolom a Pokol feladatát, ahogyan az enyémet is. Belialként nagyon sok minden színpadra lépett előttem, és adta elő magát, miközben nem tudott elbújni a színdarabban, a néző, vagyis én, könnyűszerrel kiderítette mi is a mozgató rugója ennek az egésznek. Javaslatom szerint mindenkit a Pokolra küldenék egy kis továbbképzésre, ahogyan zanpakutoum immáron nem Soul Societyba küldi a holt lelkeket, hanem a Pokolba, hogy megváltsam őket az örökké változó kíntól. Egy szenvedést egy idő után elvisel az ember, de hogy mindig más, és más helyről kapja a pofonokat, abba nagyon hamar elgonoszul a lélek. Ahogyan a kislány lelke is sötétül mellettem, úgy ez a világ csupán csak megerősíti az igazamat. Talán az lenne a legjobb, ha elvágnám a torkát, és a Pokolba küldeném, mily szívesség lenne ez tőlem, de nem erre esküdtem. Daitenshi vagyok, nem pedig démon. Feladatom, hogy őrizzem a meglévő rendet, ezáltal tönkretegyek mindent, ami szép és jó. Bárhányszor megváltjuk a világot, csak még nagyobb szenvedést hozunk, és ezáltal talán mi, és én vagyok a leggonoszabb a világon. Nem hagyjuk megváltani, mert szerintünk ez így jó. Szerintem is… Saját maga változtathatna, mégsem teszi. Így állunk. Ezt látja bárki, aki a szemembe néz. Szokatlan, mondta a kislány. Hát igaza van.
- Ha már elég nagy leszel hozzá, elviszlek a Pokolba, és megmutatom mi is folyik ott. Alig páran vagyunk, akik már jártak úgy a pokolban, hogy visszajöttek. Én nagyon sokat edződtem ott. A mostani szintemre ott jutottam el, és mondhatom… sokkal szívderítőbb ott, mint itt- mondom, miközben beugrok a pandához, és megsimogatom. Engem nem bánt, viszont rápislogok a rácsok mögül a kislányra.
- Kislány! Sose csüggedj, az élet túl rövid ahhoz… nincs sok időd hátra, ezt én mondom. Épp ezért, most megtanítalak arra, hogy itt, az Emberek Világában, te hogyan is leszel képes úgy szántani a levegőt, mint akármelyik madár. A Quincyk a legtehetségesebbek ebben. Teremtesz magad alá egy kis reiatsut, és rá tudsz állni. A gravitáció ebben nem akadályozhat meg. No hadd lám, bocsájtsd ki a reiatsudat, mutasd meg a világnak, hogy itt vagy velem! Világíts!- mondom, és egy pillanat alatt felszabadítok rengeteg reiatsut. Számára, egy lila derengés jelent meg körülöttem, és felkavartam a port, illetve a környékező fák is elhajoltak előlem. Vigyorogva vettem le a kalapomat, és hajoltam meg. Az emberek fulladozni kezdtek, mert elnyomtam azt a csöpp kis reiatsujukat, ami még arra sem elég, hogy csodálatos megjelenésemre csorgassák a nyálukat. Bár Kirie számára is fullasztó lehet ez az erő, de visszafogásom után, nem okozhat számára ez már problémát

Tárgy: Re: Állatkert Vas. Jan. 20, 2013 8:43 am

Madárkodás

Sosem gondoltam, hogy Belial gonosz lett volna. Furcsa és nem értem, gyakran napokig nem tudom megfejteni egyetlen szavát sem, de aztán hirtelen elmosolyodik, megemeli a kalapját és mond valami aranyosat, amivel mindig jókedvre derít, és olyankor kedvem lenne megölelni. Néha érdekelne, hogy mi ját a fejében, mi történt vele, míg fel nem öltötte ezt az idétlen kalapot, de ha megkérdezném is, biztosan csak sóhajtana, mondana valami rébuszt, vagy egyszerűen az orromra kötné, hogy ehhez még kicsi vagyok és sarkon fordulna. De most elgondolkodik, látom rajta. Nem nevet harsányan, amikor bevetem ellene minden erőmet, nem fog meg, mint egy játék babát és nem taszít el megdorgálva.
Mikor végzek, követem őt, magam sem szólalok meg. Tudom, hogy majd beszél, ha akar. Ha nem akar, úgysem fog. De valami nyomja a lelkét, látszik az arcán, néhány torz rezdüléséből, és amikor morcos, feltűnően mélyre húzza a kalapja szegélyét is, hogy az árnyék a fél arcát takarja. A szeme ilyenkor olyan, mintha nem is lenne, pedig Shizunénak igaza lehetett, biztos gyönyörű szeme volt.
Végre megáll, felém fordul és ezúttal az én arcom felét takarja el némileg egyszerűbb módon: nagy és gondterhelt tenyere puhán takarja le a szemem, belátom, köpni-nyelni nem tudok. Nehezen veszek levegőt a meglepetéstől és határozottan érzem, hogy a tenyere alatt elpirulok. Remélem, az árnyék a szeme fölött az ő látását is befolyásolja, nem csak a másokét rá. Nem mintha bármit el tudnék titkolni előle.
Most sem értem minden szavát, de azt hiszem, tudom, miről beszél. A legrosszabb hely a világon? Számomra a legrosszabb, ahol úgy érzem, hogy megfojtanak, ahonnan nem lehet kitörni, ahol azt ordítanám, hogy „ölj meg!”, ha nem lennék még kicsi hozzá. Nem az az üres, fekete kétszáz év jut először az eszembe, amit elvárnék magamtól. Belial-sama tenyere alatt lehunyom a szemem és a szobámban vagyok, a régi kis lyukban, csak egy kis lámpa ég és a nagymamám áll felettem, noszogat, hogy tanuljak, bármilyen érthetetlen is: amíg ott áll, zavar és beszél hozzám, úgysem tudok koncentrálni. Azután felkérdezi az anyagot és minden szavamba beleköt, majd lekapcsolja az apró szobában az összes fényt és bezár. Ez a legrosszabb dolog a világon. Azokon az éjjeleken annyira fuldokoltam, mint a kétszáz évnyi sötét alatt soha.
A fény még a csukott szemhéjam alatt is bántja a szemem. Olyan, mintha egyszerre hűvös lenne, de a nap elől mégis el szeretnék menekülni. A saját mancsommal árnyékolok, hogy kinyithassam a szemem, de Belial szemét nem látom, máshová pedig értelmetlen lenne nézni, újra behunyom hát a szemem. A panda maci bambán rágcsál valamit, egészen messze tőlünk, akármennyire is aranyos állatka, nagyon unalmas is.
- A fajtám? – Úgy tűnik, mégsem olvastam eleget az elmúlt hónapokban, nem töltöttem elég időt Narakuval és Belial sem mondott el mindent, amit tudnom kellene. Már miért lenne a fajtám bármilyen kulcs? Lélekszemcsékből táplálkozunk, az az erőnk, tudom – és? Cukormáz mindig van, ha nincs, előállítjuk, mert a tartály kifogyhatatlan és állandóan pótlódó. Egy vödör cukrot bármikor leemelhetsz a polcról és lélek is mindig lesz. Azt hiszem. Remélem. – Nem ment meg a halál? Dehogynem. Bármikor meghalhatnék, ha akarnék. – És legyenek ezek bármilyen nagy szavak, komolyan gondolom őket. Rám ragad Belial filozofikussága, az a sötét merengés és egyszerre tényleg nm tűnik a halál olyan messzinek. Pedig még csak most éledtem újra. Sok sütit kell még megsütnöm és sok cukormázat kell még elfogyasztanom, mielőtt meghalok. És egyáltalán nem hiányzik anya és apa, de a legjobb az, hogy tudom: ha ők nem élnek, az öreglány sem. Ha pedig élnek, úgyis látom még őket. Addig meg itt van a panda és Belial a kalapjával és a sötétségével.
- A… a Pokolba? – Nem tudok nem meglepődni rajta. Végre elmondott magáról valamit, valami fontosat az életéből, és csak ilyen természetesen, ilyen ábrándosan. – Szívesen megnézném, hogy mi van ott. – Jegyzem meg és igyekszem leplezni a lelkesedésem. Ha lehetne, most azonnal edzenék, megmutatnám Belialnak, hogy mennyit fejlődtem és hogy mennyi cukormázat tudok egyszerre felhasználni, de ez a magabiztosság is éppen csak addig tart, míg ki nem találja, hogy tanít engem. Olyan ez, mintha egy király sétálna el mellettem az utcán: meglepetésemben elönti az arcomat a forróság. Repülni fogok, tényleg lehet repülni szárnyak nélkül, és éppen ő fog rá megtanítani?
Rengeteg cukormáz tör elő belőle, és az első kétségbe esésem után, hogy mi lesz a pandával, már arra is van időm figyelni, hogy egyenletesen vegyek levegőt, sőt, időben észbe kapok és magamba is szívok egy keveset. És amikor kitisztul a kép annyira, hogy lássam a rikító kalapját, sőt, arról is meggyőződjek, hogy a panda elég messze van, nem lesz baja, elszánom magam és úgy koncentrálok erre a rengeteg cukorszemcsére körülöttem, mint még soha. Azt mondja, csak gyűjtsem magam alá. Csak el kell hinnem, hogy menni fog. Nem szabad kizökkennem és idegeskednem, amiért figyel engem. Elfordulok, erőt gyűjtök és egy kevés szemcsét máris összegyűjtök. Képzeletben megolvasztom, ahogy az íjhasználatkor is szoktam, sűrű cukormáznak képelem el, és hagyom, hogy körbefolyjon, mint egy kis patak. Aztán azt a patakot felduzzasztom és remélem, hogy megtart. Kicsit félek. Visszafordulok és Belialra nézek, meg a kalapjára, remélvén, hogy a furcsa mintái majd megnyugtatnak és elfelejtem, hogy a cukormázat a legügyesebb cukrász sem tudja azonnal szilárddá főzni. És azt, hogy nem is érdemes, mert akkor nem lehet vele tovább díszíteni.
- Na? Történt valami? – kérdem vonakodva, mert a lábam elzsibbad ettől a rengeteg erőtől, határozottan kellemesen bizsereg, de nem érzem, hogy vészesen elemelkednék a talajtól.

Tárgy: Re: Állatkert Kedd Feb. 26, 2013 1:23 am

Egy kalap alá vettem a kislányt, és a pigvint =|:>

Tudatlansága szinte meglep. Hát kire bíztam én rá ezt a gyereket. Az a Quincy semmit sem mondott el neki ezek szerint. Megcsóválom a fejemet, és a kalapomat visszateszem a fejemre. Igazán többet is elújságolhatott volna neki, de hát akkor ez a feladat rám maradt, miszerint kínok útján kell ezt megtapasztalnia. Odasétálok a pandához, és megvakargatom a buksiját. Azon reménykedek, hogy addigra Kirie talán tud kezdeni valamit magával, de szomorúan kell konstatálnom, hogy erre ő teljességgel képtelen, hiszen semmi elképzelése sincs a dologról. Sajnálom Kislány, de így jártál. Kiugrok a kerítésen, a panda le se szar továbbra se. Villámtempóban jelenek meg mellette. Még semmi sem történt vele, de akkor úgy nézem, meg kell kérdeznem tőle.
- Tanítottak téged valaha úszni, Kislány?- kérdezem mosolyogva, majd megragadom a vállánál fogva, és egy hihetetlen gyors shunpoval felugrottam vele uszkve 5-600 méter magasba. Még ott álltam vele fönt, majd mosolyogva az arcába vihogok, és eleresztem, majd én leshunpozok oda, ahová várnom kell rá. Feltéve ha becsapódik. Nagyon ezen tény ellen csak úgy tud ellenkezni, ha ráérez a repülés lényegére. Menni fog neki, én érzem, és ez felemelő érzés lesz számára =|:> . Másrészről az órámra pillantok, és félrehúzom az ajkam. Szóval hogyan is tanulhatná meg, mit is jelent a halál. Van egy olyan érzésem, hogy ezt pillanatok múlva megoldom. Kis állatkereskedés részlegbe elshunpozok, majd felmarok egy égszínkék szemű hófehér macskát. A tarkójánál ugyebár, hogy lebénuljon. Megsimogattam, meg cirógattam egy kicsit, igazán aranyos, sajnos mostantól az én szolgálatomba kell állnia neki is. Megesik az ilyesmi, ha az állat egy gyanútlan macska, és egy démoni ragadozó veszi a kezébe. Hihetetlen mik meg nem történnek. Az eladó csak lesett, hogy miért lebeg ki az ajtón egy árucikke. Sajnálatos módon ez a macska most másra kell, és nem fogok fizetni nekik. Fütyörészve érkezek oda, ahová Kiriének meg lennie kell, ha kirepdeste magát. Látod-látod? Egy pingvinnél is ügyesebb vagy. No meg cukibb… jót vidulok ezen. Megtapsolom a csuklómat ütögetve, majd megmutatom neki az állatot, rezzenéstelen vigyorral.
- Szóval úgy gondolod, hogy a halál jó mentség? És hogy az véget vet mindennek?- vigyorgok rá, majd sétabotomról fűrészporként lehullott a fa, és csak zanpakutoum jelenik meg, amit átdöfök egy fordítás után a kisállaton, akinek ideje se volt reagálni a dolgokra. Szeméből egy pillanat alatt tűnik el az élet ragyogó entitása, holtan ernyedt el a kezembe. Ekkor leesik a kezemből a lelke, aminek egy ideig még a lánca a tetemhez volt kötve, de utána azon nyomban szétesett. Alig pár láncszeme maradt, de még ki fogja húzni pár évig vele. Pláne, hogy utána sem fogom elengedni. Lélekmacska. Nem veszített szőrének puhaságából, és bársonyosságából. Még a szeme is ugyanolyan játékos maradt, de azért egy mély ijedtség bújt meg benne, mikor rám tekintett. Pislogott párat, utána szökni próbált. Mire dobbant volna a szíve, ismét a kezemben fogtam. Megpróbált megkarmolni, de lélekteste esélytelen volt még arra, hogy bennem kárt tegyen, így majdnem leszakadt a karma, de jó erős volt a dög, így kibírta. És ezt Kirie is jól láthatta. Ahogyan a halott macska, most mégis a kezemben dorombol, mert olyannyira aranyos vagyok vele, hogy miután hagyta, hogy megöljem, még meg is simogatom. Gonoszan vigyorgok a Kislányra, majd odaadom neki, hogy simogassa meg, mert azt szereti. Elvégre macskaféle, és azok imádják, hogyha birizgálják ott a nyakicájuk alatt. Vagy mi… legalábbis a pokolban ez így van, meg az én világomban. És ahogyan az emberek szörnyülködve nézik a Kislányt, arra intem, hogy lassan inkább menjünk innen haza, mert naaaagy problémák lesznek, ha ránk küldik a Karakuraizert, ami a helyi szellemírtó csapat. Meg valami Don Kanonji is ott van az élén, hát remélem, hogy azt a balféket nem kell kifognom. Így a lesokkolt Kislányt a vállán megragadom, és elteleportálunk haza. Ha bárminemű kérdése lenne, egyszerűen ignorálom.
- Ezt a macskát amúgy nem kell etetni- jegyzem még meg neki, majd otthagyom a szobájában. Jómagam a Daitenshi főhadiszállására megyek, ahol lejelentem a mai napomat, és hogy a Kislány mi mindent művelt. Későbbiekben talán óvatosabbnak kéne lennem? Fenét!

Tárgy: Re: Állatkert Szomb. Márc. 16, 2013 8:22 am

Madárkodás

Már hogy tanítottak volna úszni? Akkoriban nem voltak olyan mesterséges vizek, mint most. Kád volt, alig nagyobb, mint egy teknő, de nekem már ez is újdonság volt a lakásban: egy szép, nagy kád. Fürdőben sosem jártam, folyóba ugrani meg nem éreztem szükségét, még a nagymamám tiltása ellenére sem. Pedig nála jobban akkoriban senkit sem akartam megbotránkoztatni. Most sem, Belialt. Na, őt sosem szeretném, és csalódást sem akarok okozni, nagyon csüggedt lennék, ha nem sikerülne most teljesíteni a feladatot. Mert látom rajta: tanítani fog. Ilyenkor olyan vészjósló tud lenni. Majdnem megnyugszom, ahogy látom, hogy simogatja meg a pandát, és hogy az állat hagyja magát,. de aztán már gondolkodni sincs időm. Átkarol, ugrik velem, én azt hiszem, megkarmolom. Behunyom a szemem, nagyon megijedtem, de aztán rájövök, hogy ezt nem úszom meg ilyen egyszerűen, ismerhetném már ennyire Belialt. Szeretném az orra alá dörgölni, hogy ennek bizony nem sok köze van az úszáshoz, de ilyesmire nincs időm, ő már nincs is mellettem. Elengedett.
A szabadeséstől, ha eddig nem, most pánikba esem. Közeledik a föld, hasít a levegő, a fejem majd’ szétesik, de nm akarok csalódást okozni, épp az előbb határoztam el. Gyerünk, Kislány, mormolom magamban, ahogy ő mondaná, gyűjtsd össze az erődet, állj rá és koncentrálj, ahogy mondta.
Cukormáz, az van. Egy kicsit, mintha lassabban zuhannék, amint meglátom a sok-sok rózsaszín szemcsét az égen. Olyan, mintha egy nagy felhőt alkotnának, és én közöttük lebegnék. Kapkodom utánuk, el is kapok néhányat, de a többit a fejemmel kell magam alá gyűjtenem. Nehéz, mert mozgásban vagyok. De nem okozok neki csalódást. És ami még ennél is fontosabb: nem kéne most meghalni. Fájna, csúnya lenne, mit szólnának a látogatók? Pandát várnak, erre vért látnak és agyvelőt. Ciki. Ahogy az is, hogy ezen gondolkodom, miközben gyűjtöm a kis cukorgolyócskákat, már majdnem elég ahhoz, hogy megtartson. Erős kis rágógolyó lesz ez, nem lesz baj. Ha más nem, egy nyúlánk kötél lesz belőle, ami tompítja az esést. Az agyvelő a helyén marad, legfeljebb vérfog folyni. Ez némileg megnyugtat.
Aztán csak fent maradok. Már látom a fák tetejét, egy kicsit jobb idő is van és egészen lelassulok. Szeretném megrázni a fejem, hogy a zúgás elhallgasson, de félek, hogy elveszíteném az egyensúlyom.
- Belial-sama! – kiabálok, mert biztos vagyok benne, hogy meghallja. Nem tudom, hogy csinálja. – Megcsináltam! Nézd, nem estem le! – persze, ezt valószínűleg anélkül is észrevenné, hogy külön figyelmeztetném. Elég masszív a golyó alattam, az az elvetemült ötletem támad, hogy leülök rá és lelógatom a lábam a semmibe, de helyette inkább megpróbálok lejjebb kerülni egy kicsivel. Csak szép lassan. Aztán egy kicsit jobbra, hogy lássam a pandát. És hogy Belial nincs ott. Aztán meg ott van.
A talpam a talajt érinti.
- Sikerült! Megcsináltam! – ujjongok, észre sem veszem az állatkát a kezében. És bár átfutott az agyamon, hogy vajon Belial-sama hagyott-e volna meghalni, nem kérdezem meg. Talán, mert egy kicsit mégiscsak félek a választól. Aztán elkerekedik a szemem, nem tudom, hogy jobbra vagy balra kezdjek táncolni, mikor meglátom a tüneményes kis állatot Belial kezében. Néz rám a nagy szemeivel, olyan fehér és olyan puha, mint még soha semmi, olyan, mint egy kis édesség, csak nem kell megenni ahhoz, hogy örömet szerezzen.
Nem igazán tudom, hogy mit csinált vele Belial, de határozottan más lett egy pillanat alatt. Ha nagyon figyelek, cukormáznak látom, ezt persze inkább hibának, rémképnek könyvelem el, megrázom a fejem és igyekszem tudomást sem venni róla. Magamhoz szorítom, amikor a kezembe adja, az arcom hozzádörzsölöm a puha szőréhez, úgy fogom, mint egy gyermeket fognék, ha olyan képződményt meg mernék fogni, és simogatom, gügyögök hozzá, várom, hogy doromboljon. Eszembe sem jut, hogy az állatka most egy példa a halálra, arra, hogy halva is lehet élni.
- Köszönömköszönömköszönöőőőőm! Belial-sama, te vagy a csúúúúcs, a legeslegjobb. Ő lesz a kedvencem, mindenhova magammal viszem, ugye, ugye megtarthatom? Nagyon jó barátok leszünk, Pillecukornak nevezem el, mert olyan színe van, nééézd! – viszem közelebb Belialhoz, mintha nem látta volna az előbb is elég közelről.
Aztán elmegy. Én pedig fogom a kiscicát és hazafelé veszem az irányt. Másnap reggel mégiscsak fogok neki enni adni, és utána is még napokig, a fogadócédulákat szeretettel várjuk arról, hogy mikor fog feltűnni, hogy Pillecukor tényleg nem él már.

Spoiler:

Tárgy: Re: Állatkert Vas. Jún. 22, 2014 10:38 am

Kerítésbe zárt állatok között

Ez is csudi szép napocskás napnak kezdődött. Őrködő járkálónak mentem háromosztagos shinimimi társaságos társaságában. Az íjamat otthon hagytam, mert nem volt kedvem azzal járkálni, mert tudtam, hogy soksok karikát fogunk járkálni, hogy őrizzük a járkálást. A kettő bácsi és egy néni megbeszélgette, hogy külön-külön négy meg félefelé fogunk őrző járkálni. Mind ügyesek voltunk és leszünk is, és tudták, hogy bár kicsi meg lány vagyok, mégis tudok vigyázni magamra és másokra, ezért egyik és másik se mondta, hogy fognom kellene valakinek kezikéjét, vagy nem kellene itt lennem az őrző járkáláson. Viszont a Nyulacska velem volt, szóval és hanggal mégis mondhatjuk, hogy valakinek a kezikéjét fogtam, de ő mégis az én lelkem darabkája és társa volt, szóval ez nem számolgatott. Örülgettem is, hogy nem kell őt otthon hagynom, mert ő nagyon erős volt, és nagyon szeretett játszani, ahogy én is, ezért meg azért remélgettem is, hogy lesz alkalmam valakivel játszani, mert azért ú~únalmas csak úgy karikából karikába járkálni őrizgetés közben.
Amerre nekem kellett járkálnom, hogy őrizgessek a csúnya és rossz maszkosoktól a szegény meg gazdag embereket, arrafelé voltak állatok kerítésekbe zárva. Ennek örültem, nagyon-nagyon, amikor megláttam, mert mégsem lett unalmas az őrizgető járkálásom, és emellett, meg amellett ki- meg beváncsi voltam, hogy mikor utoljára láttam, onnantól voltak ottan más álló meg ülőtok? Ezért megengedtem magamnak, hogy körbe és négyzetbe nézzen ott. Talán kicsit meg nagyon el meg visszabambultam, miközben nézegettem az aranyos csíkos cicákat, akik nem voltak itt, amikor én utlojára errefelé járkáltam, de azt, hogy talán kicsit meg nagyon el meg visszabambultam azért gondolgattam, mert arra lettem figyelmes, hogy valaki van mögöttem, pedig nem is ettem mög. Szóval és hanggal megfordultam, hogy nem a hátamat, hanem az arcomat lássa az a valaki, akiből én nem sokat láthattam, mert a napocskát elrejtette a hátához. Csak azt láttam, hogy magasabb, mint én, és hosszú haja volt, talán egy néni?
- Nem lógom, sem állom el meg vissza az őrködő járkálásomat! – Mentegetőztem rögtön, mert azt hittem, hogy az egyik tisztem az, de mivel még mindig nem láttam, hogy ki meg beaz, ezért gyorsan, kicsit meg nagyon gyanakodva hozzá tettem egy kérdést. – Amúgy te ki meg be vagy? Én Yaro Chifuyu, a tizenharmadik osztag legshinimimibb shinimimije. – Mutatkoztam be meg ki neki, de nem mutogattam, mert azt nem illik. Én meg nem akartam szégyent és rosszhírt hozni és vinni a kapitánynénimnek, hogy buta és illetlen lány vagyok.

Tárgy: Re: Állatkert Hétf. Jún. 23, 2014 6:51 am

Kerítésbe zárt állatok között

Még szerencse, hogy Suzaku amolyan lélekként nem volt látható, másképp tuti ott fogtak volna minket, aztán esélyem se lett volna haza keverednem. Így viszont teljes lelki nyugalommal sétáltam az úton, ide-oda tekintgetve. Kérdés nem férhetett hozzá, kerestem valakit. Egy lidércet vadásztam le, majd egy lelket, ámbár őt más célzattal. És ez a lélek volt oly kedves, hogy megbízott ezzel a mostani feladattal. Lelkesedtem extra mód, csak valahogy annyira azért mégse. Főleg, ahogy minden fele ketrecbe zárt állatok voltak. Azt naná, nem gondoltam végig, hogy így aligha állhatok le bájcsevegni senkivel, lévén magam is szellem, az a jó, ha nem lát meg a kedves rokon. Szóval körbe loholtam az ormótlan parkon, míg végre elkaptam, ám se nem látott, azt nem állítom, hogy se nem hallott, de lehet kaptam volna, ha miattam kellett volna egy újabb lelket átszállítani, szóval inkább befogtam a lepénylesőm. Más megoldás után kezdtem kutatni a fejemben. Végül a paírra írás győzőtt. Tatyóból előbányásztunk papírt, ecsetet, majd művészien rákanyarintgattuk a tudatni kívánt információkat, végül hasznát véve Keiko~chan kleptomán multjának, észrevétlen a célszemély zsebébe loptuk azt. Innentől már csak rajta állt, kimossa~é az értékes információt, avagy belenyúl a zsebébe, és megtalálja, de mi az utóbbira fogadtunk, lévén más is volt a nevezetes ruha-rekeszben.
Szóval a jól végzett munka érzetével eltelve el is döntöttem, hogy a napi jó cselekedetem letudva egy kis szabadidőt engedélyezek magamnak. Arról nem is beszélve, hogy két kitsune nyaggatta a fülem, hogy látni szeretnék ezt a furcsa állat-börtönt, és nem csak kutyafuttában, lévén nem lelkesedtek egyelőre a vakkancsokért, még a nem túl régi események hatása alatt leledzvén. Nem okoltam őket. Így aztán szép komótosan kezdtem el sétálni ott, ahol láttam, hogy mindenki más is. Néha erős volt a kísértés, hogy lévén úgy se lát senki ember fia, belógjak egy-egy állathoz, így esett meg, hogy némelyik nagyobb-kevésbé nagyobb cicát, szurikátát, mackót megsimogattam, megszeretgettem. Ha már börtönbe zárták őket, mint valami cirkuszi majmot, akkor legalább szeretgetve legyenek! Eközben folyton mondták a Rókák és Suza~chan felváltva, hogy nem vihetek haza egy oposszumot, oroszlánt, de még csak egy sima rozmárt se! Így aztán a kissé viszontagságosra sikeredett, ám mindenképp egyedi túránkat egy kép akasztotta meg. Egy pillanatra, mintha Hikaru~chant pillantottam volna meg! Holott az fizikálisan képtelenség. Egy zashiki-warashi nem hagyhatja el a házat, ami nálunk az osztag volt eleddiglen. Hangtalanul libbentem mögé, hogy leellenőrizzem, vajon csak a fény játszott vélem, vagy eleddig a kislányom vezetett orromnál fogva. Végül kiderült, a nap űzött vélem csalfa játékot. Ahogy közel értem, már láttam, hogy nem Hikaru~chan volt a picur lány. Ám eleddigre már érzékelve jelenlétem, meg is fordult, szóval még se lett volna szép elslisszolni. Főleg, hogy egyből mentegetőzni kezdett, majd be is mutatkozott. Úgy illett, én is hasonlóképp tegyek.
- Igazán örvendek Yato~chan, én Chiyo~chan vagyok... - léptem mellé, és megfájdult azon nyomban, ahogy megláttam a tigrist a börtönében. Emlékeztem, életemben egyszer láttam egyet szabadon, pár pillanatra végig futott az emlék rajtam, majd igyekeztem fel is ocsudni belőle - ...bocsánat, én a 11. osztag shinigamija vagyok. - mutatkoztam be. - Szereted a cicákat? - kérdeztem akaratlanul, miközben rajongással vegyes szomorúsággal néztem. Egy ilyen fenséges állat... ez volt a rajongásom oka... és hogy szolgaságba kényszerítettek... ez volt a szomorúságom oka. Mindez pontosan érződött a hangomon, miközben leérdeklődtem az aprócska lányt, szeretetből szemlélte~é olyan elmélyülten a tigrist, vagy épp itt tartott a körszemlén.
- Mellesleg én még sosem voltam itt, szóval segítenél, ne tévedjek el, és körbe vezetnél? - kérdeztem gyorsan, ha már itt voltunk.

Tárgy: Re: Állatkert Szomb. Júl. 19, 2014 5:38 am

Kerítésbe zárt állatok között

Chiyo… Chiyo… Nem hangzott ismergetősen, vagyis de, csak nem a shinimimik közül, hanem az emberektől. Valamikor, egyszer egy embergyereknél láttam valami fura zacskót, amire azt mondta az egyik, csak véletlenül hallgattam meg, mert én nem szoktam hallgatózni, csak, mikor nekem beszélnek, szóval és zacskóval a kezezében az egyik ember azt mondogatta, hogy az Chiyo. De a néni nem nézett ki zacskónak, bár a haja olyan vörös volt, mint annak a zacskónak a festéke, de csak ennyire hasonlított arra.
- Őket még nem láttam, - mutogattam a csíkos cicákra, akiket tigrisnek hívnak, – mert amikor utoljára erre járkáltam még nem voltak, de igen. Szeretem a cicákat, de nem annyira, mint a nyuszikat, a pillangókat és a nyulakat. És te szereted a cicákat? Milyen állatokat szeretsz? – Kérdeztem vissza mosolyogva és hunyorogva hátha többet láthatok a néniből. Erre kis-, meg nagyvártatva só is került, mert arrébb lépdeltem, és megláthattam az arcát, amitől nem le, hanem felvidultam, mert ismerős volt az arcocskája. De biztos nem játszottam még vele, de biztosan láttam már, és amúgy is olyan kedves arcocskája volta, de nem annyira mint a Kapitány-nénimnek, mert az én Kapitány-nénim a legeslegkedvesebb shinimimi egész világokban.
- Persze, segítek. – Nyújtottam még mindig mosolyogva a kezemet az ő keze felé, hogy megfogjam, hogy vezessem. – Gyere, milyen állat érdekel? Vannak macik, kígyók, cicák, majmok, meg csúnya pókok… brrr… oda ne akarjunk menni, jó, Chiyo-chan néni?
Ahogy a kezemben fogtam a kezét, máris elmegindultam, arra, hova laknak azok az állatok,amiket Chiyo-chan mondott. Szóval és lábbal, csak sétáltam előre, a kezemet, amivel a játékos néni kezét fogtam, azt a kezemet lóbálva. Olyan volt, mintha anyukámmal sétáltam volna… ~Nekem van anyukám? Nem emlékszem rá.~
- Chiyo, Chiyo! – Rángattam meg azt a kezét, amivel az én kezemet fogta, hogy tényleg észrevegye, hogy szólok neki. – Chiyo, neked van anyukád? Emlékszel rá? Emlékszel, hogy hogy néz ki, milyen a hangja, hogy hívják, milyen a szeme? – Kérdeztem kíváncsi arcot rajzolva az arcomra, szóval és hanggal azért kérdeztem, mert ki-, meg beváncsi voltam, hogy csak én nem emlékszem… ~Vagy talán nincs nekem? Vagy az a feketehajú néni lenne az anyukám az álmocskáimból?~ Azt a nénit sokszor-sokszor láttam álmomban, és mivel kicsit hasonlított rám, ezért futkározik fejecskémben a gondolat, hogy ő lehet az én mamám.

Spoiler: