Fejem felett hullámokként csaptak át a mondatok, ahogy megjelent a kapitány úr, mármint a hajóskapitány úr testvére is, és kibontakozott közöttük a szópárbaj. Mélyről jövő konfliktust éreztem, de semmi sem megoldhatatlan, ha megértjük mindkét fél szándékát, céljait, és segítünk megtalálni a megoldást, ami mindenki számára megfelelő. Ezt a feladatot jelenleg a sajátomnak éreztem. Csakhogy amíg nem ismertem az összes részletet, addig hiába próbálkoztam volna igazságot tenni, így figyelmesen hallgattam mondandójukat. Egészen addig, amíg meg nem pillantottam a taichout és Kacchant hadakozni.
- Ne bántsátok őket, kérlek! - kiáltottam feléjük, hátha még nem késő megakadályozni őket abban, hogy hevességük és aggodalmuk valami ostobaságra késztesse őket. Bántott, hogy aggodalmat ébresztettem bennük tettemmel, de nem volt más választásom, nem hagyhattam kibontakozni a szükségtelen vérontást! Biztonságban voltam, és ebbéli hitem akkor sem rendült meg, mikor a hajóskapitány úr testvére magához rántott, és kampós kezét a nyakamnak szegezte. Higgadtan mosolyogtam rá Waylon-donóra, jelezvén hogy nincs semmi baj, nem eshet bántódásom. És még csak nem is tévedt a kezem Kaminami-sama markolatára, tudtam, éreztem hogy van egy erő, ami meg fog védeni. Behunytam a szememet, és a csoda megtörtént. Szélroham támadt, mely kiszabadított, kinyújtott kezembe pedig egy zöld színű kulcs esett.
- Suteki~ *.* - lelkendeztem halkan a míves kulcs mintáján, ám amikor felkaptam a fejem, azt vettem észre, hogy hirtelen minden megváltozott körülöttem és nem csak Kacchanék voltak ott, de Kei-kunék és megjelentek. Boldog mosoly került az arcomra, örültem, hogy ők is épségben vannak, és nem esett bajuk nekik sem. Immár nem volt bennem semmiféle bizonytalanság, inkább élveztem ennek a varázslatos helynek a kisugárzását, vagy a tenyeremen fekvő kulcs lenyűgöző auráját. Egy pillanatig sem ellenkeztem, mikor az előttünk lévő ajtón látható zár vonzani kezdte a kezemben pihenő tárgyat, habár azért egy kicsit meglepett a dolog. Talán ez volt az utolsó, innentől kezdve mindenre fel voltam készülve.
- Ne aggódjon, taichou! - mosolyogtam rá Anao-chanra, bizonyos voltam benne, hogy nem eshet semmi bajom, még akkor sem, ha hirtelen úgy éreztem, minden csepp erő elszáll a testemből. Mikor magamhoz tértem, meleg és kellemes energia járta át minden porcikámat, és immár a belső világomban találtam magam. Előttem Kaminami-sama állt, de aranyos derengés vette körül, s tekintete is másmilyen volt, mint szokott lenni.
- Te nem ő vagy, ugye? - kérdeztem, még mielőtt megszólalhatott volna, s válaszomat megkaptam, mikor mesélni kezdett. Kicsit furcsálltam ugyan, hogy zanpakutoum lelkét emlegeti, ahogy korábban is tette a hajóskapitány úr, de nagyon kedves volt, amiért megajándékozta a kalózokat. Lassan mindent megértettem, sajnáltam hogy azt önzőség megmérgezte a testvérek egyikét. Ha visszajutok, és tudok vele még egyszer beszélni, felnyitom a szemét, erre meg is esküszöm akár
- Azon az áron, hogy a lelkedet magamhoz láncolom, nem kívánok semmit. Mi értelme volna boldognak látnom mindenki mást, ha közben rabságra ítélek egy szabadságra született lelket? - feleltem, s behunytam a szememet. Lelki szemeim előtt sorra jelentek meg szeretteim, barátaim élükön Ai-samával, a szüleimmel, Masaru-samával, egykori és jelenlegi osztagtársaimmal, kiknek boldogságát kívánnám, ha nem volna ekkora ára. Bíztam bennük, hogy még ha most el is szalajtom a lehetőséget, megtalálják a boldogságot önmaguk is.
- Légy szabad, tégy a saját akaratodnak megfelelően! - nyitottam ki a szememet, s mosolyogtam rá a Kaminami-sama képébe bújt lélekre, majd kinyújtottam feléje a kezemet, hátha meg tudom érinteni és megsimogathatom a kezét.

Na persze, a sajt helyett működött volna az is, ha egy hatalmas mágnest veszünk a kockázáson nyert pénzből, azonban ez nem kevés komplikációt okozott volna. Először is, nagy volt az esélye, hogy nem találunk mágnest, sajtos szendvicset még mindig egyszerűbb szerezni. Másrészt pedig, egy hajón vagyunk, azt hiszem, még mindig, ami azt jelenti, tele az egész mindenféle fém bigyóval. Ugyan nem vagyok egy fizikus zseni, de abban biztos vagyok, hogy sokkal több fejfájást okozott volna nekünk hosszú távon a mágnes. Meg aztán kegyetlenség is lett volna szegény egérrel szemben, kinek egyetlen bűne, hogy magával hordozza A kulcsot. :/
Lényegtelen igazából, hiszen megszereztük sikeresen a sajtos csapdának köszönhetően az egeret, s ezzel együtt a kulcsot is, amire szükségünk lesz a továbbiakban. Még Koooooody is sokat segít nekünk, hiszen ő az, aki lecsippenti a rágcsálóról a kulcsot, s Hime~chan kezébe pottyantja azt, mielőtt visszatelepedne a vállamra. Egészen vagány ez a madár. Remélem, nem haragszanak meg, ha hazaviszem őt.
- Igen, valóban az. - cirógatom meg a papagáj nyakát kicsit, majd a Himénél lévő kulcs felé hajolok. Nincs időm azonban alaposabban megvizsgálni azt, hiszen alattam megnyílik a padló, vagy szimplán csak behúz engem valamiféle örvény, nem is tudom ezt igazán. Nem értem pontosan, miként, hogyan, s miért utazunk így, s hogy miféle helyre kerülünk, gyorsan összeszedve magam tápászkodom fel, s lesek körbe, Hime~chan megvan-e még, és ha igen, épen van-e. Azonban nem csak Hime~chant találom itt, nagy örömömre tényleg, de tényleg mindenkit újralátok itt, akiktől nem is annyira régiben el kellett válnom. Ricchan, Katsu-san, és ami a legfontosabb, NaoNao! *>* Hittem azt botor módon, csúnya, öreg kalózzá változott, ráadásul férfivá, én meg komolyan pánikba estem tőle. De semmi probléma! NaoNao friss, üde és egészséges, hangjával pedig ugyanazon kérdéseket teszi fel felém, amiket általában szokott! sosem gondoltam volna, ennyire fogok örülni a kis lükének, de elvégre az én keptönöm, meg volt tisztem is ugyebár, meg hát nélküle nem lenne az élet olyan, amilyen, s még csak az kéne, ne álljon partyból az egész napom. >_>
- NaoNao! *<* Hime~chan, nézd, még sem változott férfivá! - válaszolok rohadtul értelmeset, még nem bírom feldolgozni az újralátási és megkönnyebbülési örömöm. Még sohasem örültem neki ennyire, pusztán csak azért, mert létezik, és ugyanolyan, mint rég!
Nincs időm azonban tovább örömködni, hiszen éppen csak említenem kellett Hime-chant, aki látszólag teljesen megbolondult. Persze, csak Hime~chanról van szó, ő pedig hajlamos néha érthetetlen dolgokat tenni, nem csoda, hogy mindig lassan és megfontoltan kell hozzá beszélni, hiszen mégis csak külföldi, és nehéz neki a japán. Annál inkább meglepő, hogy Ritsu-chan is elvesztette a józan eszét, vagy ítélőképességét, valahonnan márpedig veszi a bátorságot, hogy badarságot csináljon. Gondolkodás nélkül shunpozok oda társaimmal, hogy felkaparjam őket a földről, hiszen még sem hagyhatom őket itt. Gyengének, erőtlennek érzem őket, ez pedig igencsak aggaszt. Nem igazán értem, mi is történik körülöttünk, azonban a tény, hogy Hime~chan és Ricchan bajban vannak, elegendőek ahhoz, hogy józan eszemre próbáljak kicsit hagyatkozni.
Azt sem értem, hogyan, s hogy nem, de lelki világomban találom magam. A hatalmas katedrális végeláthatatlan beltere most is rendelkezik megannyi sötét zuggal, melyeket kardom lelke, Amejishuto annyira szeret. Mikor megjelenik előttem, mégis egyértelmű, hogy valami nem stimmel. Annak ellenére, hogy lételeme a sötétség, hiszen ő maga az árnyakból táplálkozik, s ő maga sem több egy árnyéknál, szemei úgy villognak, mintha két led lámpát dugtak volna a helyükre, ez pedig az ő esetében egészen biztos, hogy nem normális. Aggaszt a dolog, de még inkább aggaszt az, hogy nem tudom, miért vagyok itt. Én most nem érek rá ezzel foglalkozni! Odakint van rám szükség!
Hallgatom végig az idegen mondandóját. Hiányolom zanpakuto szellemem idegesítő kuncogását, s még ha nehezen is, de el kell fogadnom, hogy valami nem stimmel vele. Hogy én most nem vele beszélek. Éppen csak csatornaként, közvetítőként működik köztem, meg azon vízistennő között, akinek történetét hallhattuk az imént. Még mindig nem áll teljesen össze a kép, már azon kívül, hogy van egy veszélyes aranytojás, amire vigyázni kell, s egy magát Istennőnek nevező lény el akarja adni a saját lelkét. Talán a tojás lehet az, de lehet, csupán rosszul kötöm össze a szálakat... Sosem voltam jó az ilyenekben, ráadásul még zanpakutom lelkére sem támaszkodhatok.
- Tudod, az imént láttam két barátomat ájultan az ajtód miatt. - támaszkodok neki egy oszlopnak. Hangnemem akaratlanul is sokkal komolyabbá válik, mint amit általában megszoktak tőlem, pedig igazán én sem tudom, mit csinálok. Nem engedhetem azonban, hogy bajuk essen azoknak, akik közel állnak hozzám.
- Semmit sem szeretnék jobban, mintsem biztonságban legyenek azok, akik nekem fontosak. - nem gondolok bele abba, hogy ennek akár következményei is lehetnének, azonban nem tudom, tudnék-e bármit tenni így, hogy saját lelki világomba vagyok beleránatva. Vissza kell jutnom, ezért jobb lenne mihamarabb túlesni ezen az egészen. A legjobb lenne mihamarabb kikerülni ebből az ostoba könyvből, és visszatérni a saját világunkba.