Természetesen végül megtaláltam a kapitányi irodát, mert hát mindenkinek lehet szerencséje hébe-hóba, meg aztán... Ahhoz képest, ami ezután következett, igazán semmiség volt, szóval... úgy értem, talán nem is szerencse, talán ez teljesen természetes dolog. Ugyanis, szerintem bárki bármit is mond, az élet igazságos. Lehet, hogy sok minden történik, aminek nem szabadna - mint például ez a háború -, ugyanakkor rengeteg dolog van, ami örömmel tölt el minket, egyszerű földi lényeket... Még úgy is, hogy a legtöbben teszünk rosszat, ez szinte mindenkivel megeshet. Életünk, létezésünk folyamán, akarva, vagy akaratlanul, talán ártunk, sőt, biztosan lesz olyan, mikor ártunk, és, bár egyértelműen mindenki próbálja jóvátenni... Néha nem sikerül >.< És mindezek, minden hibánk ellenére annyi jó dolog ér minket, amikor nem is kérjük, meg sem érdemelnénk... Egyszóval mindig is úgy éreztem, hogy a világ egyensúlyban van ebből a szempontból; de ez néha nem segít. Még ha hiszem is, tudom is, hogy így van, néha kicsit sem bátorít, semmi reményt sem tud adni - és ha ez nem, akkor mi tudhat? >.<
Mert azután, hogy végre elértem áhított célom, futólag megsimogattam az ajtót, hogy ne fájjon szegénynek, ahol bekopogtattam - igazából nem tudom, miért tettem, addig sosem jutott eszembe ilyesmi, de helyénvaló volt, érzem *.* - és beléptem a szobácskába, pihegve, mert azért megjárni egy eeeeeeekkora épületet... fárasztó! >.< Szerencsére, ott volt Chiyoko-sama, sőt, Maki Kenta is, ők igazán hősiesek, és bátrak, és ügyesek, eszembe jutott, hogy talán rám nincs is szükség... Ha mégiscsak valami baj lenne, egészen biztosan megoldják! *.* Viszont a kapitány kedvesen, nyugodtan mosolyogva üdvözölt, sőt, megkínált sütivel, habozva ki is vettem egy darabot, és már éppen arra jutottam volna, hogy ha másért nem, ezért a kekszféleségért megérte idejönni, amikor a taichou felállt. És akkor kicsit ijesztő lett minden, mert nem szólt semmit, csak komoran, határozottan elindult valamerre, és hát... Kenta-san követte (ő is nagyon komolynak tűnt) úgyhogy utánuk shunpoztam. Csak mentünk-mentünk, ki, a városon kívülre, hogy eloltsuk a tüzet, vagy mit... bár úgy tűnt, Rukongaiban történt valami... tulajdonképpen nem számított. Mert... mert... mert egyszer csak ott volt egy csomó, rengeteg hollow, Menos Grandék is voltak, meg arrancarok! >.< Tengernyi arrancar, életemben nem láttam ennyit.... nem láttam még soha egyet sem, de azok voltak. Áttörték a pajzsot - aztán szétrombolták a várost - aztán... Aztán csak arra eszméltem, hogy elveszítettem szem elől Yasuji kisasszonyt T.T Körülöttem mindenki rohant, ordított, csapkodott, miközben mozdulni sem tudtam. Hogy történhetett? Hogy... hogy lehetett? Hogy lehetett, hogy egy pillanat alatt a város, ahol éltem, az otthonom, a világom két lépésem közt füstölgő, omladozó, zajos pokollá vált? Hogy mindenki, aki ott volt... aki itt van... Mindenki halálos veszélybe került, és még csak nem is sejtettük! És... erre nem lehet az a válasz, hogy Aizen; engem sosem érdekelt, hogy ki ő, tudtam, hogy valami ilyesmit tervez, de sosem bírtam elhinni, hogy ez igaz lehet, nekem... Aizen szinte csak mese volt. Egy kis színnek gondoltam az életünkben - hogy már nem csak az Emberek Világában mentették a Shinigamik a lelkeket, hanem Hueco Mundo lakói is nehezítették a dolgukat, és igaz, kezdetben sokan odavesztek, ám aztán... Seireitei alkalmazkodott a feladathoz. Talán az idők végéig lehetett volna így... Miért kellett mindent összetörni? Hogy létezhet valaki, aki ennyi lélek pusztulását kívánná? T.T Mert... mert arra rájöttem, hogy most tényleg meghalnak! Aki nem... nem szerencsés, annak vége! És hirtelen mozdulni akartam, ezerfelé, tízezerfelé, megmenteni... megmenteni mindenkit, miközben tudtam, hogy ez lehetetlen. Hogyan is lehetett volna egyensúlyban a jó és a rossz? Hogyan lehettek volna harmóniában mindezek a dolgok, ha egyszer itt senki sem győzhetett? Máris annyian meghaltak, csak még többen fognak! Itt csak mindenki veszít, elveszít mindent, ami fontos neki, mindent, ami jó volt! Semmi sem lesz már olyan, mint volt... és az nem lehet, hogy mindez egyvalaki miatt történjen így! Nem lehet, és kész! >.<
Eltartott egy ideig, mire eldöntöttem, ha már úgyis elveszett mellőlem mindenki, legalább a gyengélkedőt megpróbálhatom védeni, amíg csak tudom... kész csoda, hogy mindaddig életben maradtam, talán... Úgyis értik. S már éppen indultam volna, amikor vakító fényesség töltötte az eget - nem olyan, mint nemrég, amikor minden elkezdődött, ez más volt... Nem láttam tőle semmit, de mintha... a gondolataimnak is hunyorogniuk kellett volna, mintha behatolt volna a fejembe, a lelkembe, betöltve engem egészen; amikor résnyire kinyitottam a szemem, láttam, mindenki más is megáll egy pillanatra, tanácstalanul.... jómagam sem tudtam, hol vagyok, mit keresek ott.
~ Ha mindenki itt áll, kivont karddal... Ennyiféle ember... azt jelentené, hogy háború van? o.o De hogy jöttem én ide? Vagyis... Én nem szeretek harcolni, nem igaz? Bár... elkezdenek mozdulni, talán mégis küzdenem kéne? Talán nem is lenne rossz! *.* De kinek az oldalán állok... hümmm... nos, rajtam fekete ruha van! Akkor a fehér ruhások ellen kéne harcolnom, igaz? Mivel feketében vagyok, és shinigami vagyok itt vannak ezek az aranyos, haaaaaaatalmas szörnyikék, ööööö... a Menosok! Emlékszem, igen, szóval ők is velem vannak! *.* Nyilván, mi, feketék a fehérek ellen...! ~
Viszont a fehér... a fehérek mindig jók, akkor én gonosz lettem volna, és tudtam, hogy nem vagyok az, mert nem akartam az lenni, úgyhogy végső soron nem is értettem semmit, de aztán láttam, hogy ott van egy lány fehér ruhában; bárki is vagyok, nyilván nem egy oldalon állunk, ő meg nem nézett felém... talán meg kellett volna támadnom? Hirtelen eszembe jutott, hogy meg kéne kérdeznem Anemonét! *.* Ő biztosan tudja, nem zavarodik össze olyan könnyen, mint én.... És elővettem, ránéztem, de nem értettem. Nem értettem, mit akar mondani, zavarosak voltak a szavai... csak azt láttam, hogy nem véres. Tiszta, gyönyörű, mint mindig! *.* Mint mindig... De ha mindig... Egyszerre csak tudtam, hogy nekem nem szabad ölnöm. Igaz, a nevemre nem emlékeztem, nem tudtam, mit keresek egy csata kellős közepén, sem azt, hogy kinek az oldalán állok, milyen értéket kéne képviselnem... A káoszban csak egy volt bizonyos, hogy nekem tilos mások halálát okoznom, vigyáznom kell rájuk, nem szabad, hogy bajuk essen! >.< Nem tudtam, hogy kinek-minek, és miért, de nem, és kész! >.< Más nem is volt fontos. Anemone is kezdett megnyugodni.... segített, ez a lényeg, most mehettünk együtt segíteni! *.* Csakhogy... egy ekkora tömegben, valószínűleg egyedüliként a céllal, hogy ne ártsak másnak, ráadásul egy rózsaszín hajzuhatag mintha konkrétan felém közeledett volna... Hát hogyan jussak ki innen élve, és győzzek meg másokat, hogy mindez... mindez rossz? T.T

A rózsaszín Hajzat csak közeledett, közeledett, szinte fééénysebességgel száguldott felém, azzal az egészen nyilvánvaló szándékkal, hogy véget vessen rövidke életemnek! T.T Elvégre ilyen tempó mellett egy frontális ütközésből semmi jó nem sülhet ki; igaz, normális esetben neki is baja lenne belőle, de természetesen egyből tudtam, hogy ez a Valaki egészen biztosan valami nagyon-nagyon kemény páncélzattal rendelkezhet, és ha becsapódik, akkor csak én lapulok ki, neki nem lesz semmi baja - aljas egy taktika...! >.< Viszont tévedtem, (ez nem is meglepő), de még abban is, hogy nem is szándékosan közelített felém, vagyis... akkor minek sikított volna? Méghozzá meglehetősen vékony Hangon, mármint én azt hittem, az arrancaroknak olyan mély, brummogós hangjuk van, mint egy hollownak! o.o Buta sztereotípia, tudom, de logikusnak tűnt, hiszen... végül is, egy lidérc, vagy egy Menos, szóval az majdnem olyan, mint egy arrancar, nem? >.< Mármint tudom, hogy nem ugyanaz, csak több közük van egymáshoz, mint például egy olyan cuki, óóóóriási elfajult léleknek és egy halálistennek… Szóval mindezidáig abban a hitben leledeztem, hogy sokkal... szörnyikésebb a hangjuk! De meg sem lepődhettem ezen, mert hirtelen mindent beborított valami ködféleség, de nem ám egyszerű, fehér kivitelben - rózsaszín volt, mint a Száguldó Veszedelem Haja! Tehát egészen biztosan ő idézte meg, ez csak természetes kapcsolat, nemde? ^.^ Viszont ez a képződmény még köd mivoltához képest is nagyon sűrű volt - sűrűbb, mint amivel valaha találkoztam, olyannyira, hogy a saját kezemet sem tudtam volna megnézni, s ha bandzsítottam volna (mert most tegyük fel egy pillanatra, hogy tudok bandzsítani >.<), az orrom hegyét sem láthattam volna. És valahol tudat alatt reméltem, hogy ez az... az izé, ha már olyan, mint egy aranyos vattatenger, talán épp oly puha is; de sajnos nem, mert a Valaki egyenesen nekemütközött, és ez annyira fájdalmas volt, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakadt! Bizony >.< Ám amikor forgolódni kezdtem, hogy megkeressem a Hang és a Hajzat gazdáját, nem láttam sehol. Persze, ez nem meglepő, hiszen olyan volt minden, mintha elmerültem volna egy rózsaszín felhőben, viszont az sem hozott eredményt, amikor óvatosan körbetapogatóztam, merre lehet; még a földön is megnéztem, hátha elesett! >.< De egyszerűen eltűnt! Az is eszembe jutott, hogy talán keresztülesett rajtam: hogy esetleg, ha már nekem a mindent eltakaró köd felett érzett ijedelmemben nem jutott eszembe, Anemone talán önmagától működésbe lépett, hogy annyira ne üssem meg magamat-magunkat... De ezúttal nem tudta ő sem, mi történhetett, pedig tudni szokta! Egyszerűen semmi magyarázatot nem találtunk arra, mi történhetett - talán valami illúzió lett volna mindez? -, aztán hirtelen ugyanaz a Hang hallatszott, mint az imént.
- Halál néni... merre vagy? – kérdezte a Valaki, miután valami nevetésféle hallatszott.
Igazán nem is tűnt rémisztőnek, mígnem egyszer csak a Valaki a semmiből, a rózsaszín ködből váratlanul és halálra rémítésem nyilvánvaló szándékával rámcsimpaszkodott, és általánosságban véve komoly kísérletet tett arra, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül megöljön azáltal, hogy a szívbaj szélére sodor. Életem leghorrorisztikusabb élménye volt, azt hiszem: a Hang hirtelen a fülembe dünnyögött, s egy testetlen kéz a hajamat huzigálta, nem durván, csak... na... a hajam az enyém, neki ott van az övé, nagyon szép rózsaszín, az enyémet tessék békén hagyni! T^T Senki ne mondja nekem, hogy nem ez a világ legaljasabb Gonosz Terve volt elpusztításomra! >.< Ráadásul semmit sem láttam, úgyhogy jobb ötlet híján sikkantottam egyet, majd - mivel beláttam, ez igazán nem a legjobb megoldás, kissé talán gyerekes - ijedt, vékonyka hangocskán eldadogtam magam:
- Sa-saki-saki-ki-kiwatarinasai, Anemone! >.<
Hihhhetetlenül hátborzongató volt, ahogy minden egyes kiejtett szótagomat nem csak én ismételgettem hebegve, hanem a visszhang is... (Utánzós! T^T) Viszont legalább éreztem, hogy az ismeretlen Valaki elereszt, hogy egy pillanatra átsuhan rajtam valami, ami nem én vagyok, szóval egyértelműen ő, és így, hogy megszabadultam, meg is perdülhettem, szememet meresztve a Hang irányába, ahol persze nem látszott semmi, csak rózsaszín köd, de akkor is, volt ott Valaki, én éreztem! >.<
- Ho-hozzám tetszik beszélni? o.o - kérdeztem ijedten. Elvégre Valaki egy bizonyos "Halál nénit" keresett, én nem lehetek az, nem, nem, nem, neeeeeeeeem! T^T Én nem vagyok Halál, ugyan, éppen most jöttem rá, hogy semmi sem áll tőlem messzebb, mint ez, nem szabad ilyeneket mondani, udvariatlanság! >.< A nénit beismerem, ha muszáj, bár azt hiszem, a százötven-egynéhány évemmel kimondottan fiatalnak és üdének számítok, de mindegy, lehetek néni, csak akkor is, mi az, hogy Halál? o.o Eszem ágában sem volt megsértődni, de hát... kicsit megbántódtam – egyébként természetesen ma már tudom, hogy halálisteni mivoltomra célzott, de akkor fogalmam sem volt, miféle lény is vagyok… És... hol voltak, tényleg, hol voltak az ismerőseim? Mit kerestem ott? És hogy is hívnak? Mármint... jó, hirtelen rájöttem, hogy ki vagyok, sőt, az utolsó nyoma is eltűnt a lelkemből annak, hogy gyilkolászni akarnék, de egyébként... Olyan magányosnak, elhagyatottnak, összezavarodottnak és tehetetlennek éreztem magam, a tetejébe pedig nem tudtam, merre lehetnek a többiek... hogy egyre komolyabban tudtam, hogy háború van, és még ha Maki-san és Yasuji-sama is egyike a legerősebb shinigamiknak a világon, mi lesz, ha bajuk esik? T.T
- Amatsu Yukariko vagyok - motyogtam. - De a barátaim... én nem tudom, hogy merre vannak, csak... Mondja csak, ön idézte meg ezt a ködöt? Nem látok tőle semmit T.T - panaszoltam, nagy ön- és világsajnálatomban szinte sírtam is, mert hát... ott voltam egyedül, valamerre meg mások éppen meghaltak, és lehet, hogy nekem sem volt sok hátra, és úgy kellett volna meghalnom, hogy semmit sem tehettem mások megmentéséért, és úgy egyébként is, hát háború volt, és az borzalmas, és... pont. Nem értem, minek kellett; így is elég rossz volt a világban, de most már... mintha még kevesebb jó lenne majd ezután, hogy ellensúlyozza, hiszen annyi minden elveszett... Egyébként is, azt sem tudtam, miért kéne harcolni, márpedig meggyőződés nélkül ez nem megy! >.< Nem vagyok az a vérengző típus, aki egy ilyen helyzetben nekiáll lekaszabolni mindenkit, aki az útjába kerül, azzal a felkiáltással, hogy "Márpedig gyilkolászni helyes, igazságos, és jó, muhhhhhahahahahahahahaha!" >.< Én a békét próbálom képviselni, meg az ilyesmiket, és igaz, pár perccel azelőtt úgy éreztem, talán nem is lenne rossz beszállni a harcba, és a gondolataim még mindig kavarogtak, ám kezdtem megtalálni a szilárd pontokat, amikről nem tudtam, de biztosan éreztem, hogy mindig is úgy voltak, még ha nem is emlékeztem pillanatnyilag. Biztosan amiatt a második fény miatt volt... agymosófény! >.< Látványos, és hatásos, de gonosz, és... egyáltalán, hiszen valahonnan mögülem jött, de mögöttem a város van, hát ki csinálhatta? Odáig jutott az Ellenség, de hisz az borzalmas! >.< És ki képes ilyesmire? o.o Olyan zavaros volt minden, nem tudtam még ezen is gondolkozni.... Pillanatnyilag annyit tudtam, hogy totális káosz dúl mindenfelé, és bár nem látok senkit és semmit a nagy rózsaszín ködön kívül, de aki megidézte, annak a jelek szerint nem okozott gondot, hogy engem megtaláljon...
Aztán egyszer csak észrevettem, hogy nem is olyan rossz a helyzet - azt hiszem, lassan hozzászokhattam a körülményekhez, és természetes, hogy ha elveszítjük az egyik érzékünket, a többi megélesedik... Bár a hallásomra nem igazán hagyatkozhattam, hiszen mindenki kiabált körülöttem, a szaglásommal sem mentem sokra, ha meg valaki hozzámért volna, egészen biztosan sikítok! >.< De a lélekenergiáikat lassan ki tudtam venni; sosem voltam túl jó az ilyesmiben, de most rá voltam szorítva, hogy ahogy hivatalosan mondják, "kiterjesszem az érzékeimet", szóval lassan, de biztosan összeszedtem magam. Csak hát az ilyesmihez sokkal több idő kéne, semhogy egy csata közepén, ahol mindenki élet-halál alapon küzd a másikkal, teljes mértékben megvalósíthassam, főleg, hogy a Valaki is itt volt... >.<

Mégiscsak én voltam Halál néni. Ez nem baj, csak naaaaaaaaaaaaaaaa... T^T Talán... Végül is, igazából egész kedves elnevezés, nem...? Kicsit hízelgő! *.* Merthogy állítólag a halál legyőzhetetlen, vagyis... valami ilyesmi, most nem bocsátkoznék mindenféle bonyolult létfilozófiai fejtegetésbe, de azt tény, hogy a Halálnak hatalma van! Viszont akkor biztosan nem is gondolta komolyan, hiszen én vagyok az utolsó személy, akire rápillantva bölcsen kezd bólogatni a nép, és csillogó szemekkel, ámuldozva mondja: "...Hogy Yuki-channak micsoda hatalma vaaaaaan! *.*" Szóval ilyesmit nem mondanak, meg miért is mondanának... >.< Azért nevezett így, mert shinigami vagyok, ezen sajnos nem lehet változtatni, de ez meg tény, úgyhogy végső soron igazán nem volt okom megsértődni, és már nem is bosszankodtam miatta. Főleg, hogy a lány - mert hangja alapján feltételeztem, hogy mindenképpen nőnemű lénnyel hozott össze a véletlen – hirtelen előttem termett, azt hiszem, mert nem láttam, de éreztem, és azt mondta, hogy aranyos nevem van, és ő is bemutatkozott, és nagyon kedvesnek tűnt! *.* A Rózsika szerintem sokkal bájosabb név, mint az enyém, biztosan a hajszínéről, meg a köd miatt nevezik így! *.* Ráadásul igazán rendes volt, amint megemlítettem, hogy nem látok semmit, máris megszólalt, de nem hozzám beszélt, inkább ködhöz. Megkérte, hogy halványuljon el, és az tényleg elhalványult, hát nem fantasztikus? *.* Mármint ha én kérem valamire a kardomat, az általában teljesül, de Anemonénak van lelke! Az teljesen más, nemde...? Viszont nem hiszem, hogy ez a rózsaszín vattapamacs ennyire érzékeny lenne, vagy igen? *.* Mindenesetre a leányzónak hatalma volt felette, mert lassan már mindent láttam! *.* Még pár pillanatig pislognom kellett, hogy más színt is láthassak a halványpink után, de igazán, hirtelen már nem is éreztem magam annyira elveszettnek! *.* Kíváncsian pillantottam a Valakire, aki ezt csinálta, biztos voltam benne, hogy nem lehet sem arrancar, sem hollow, gondoltam, tutira egy másik halálistennel akadtam össze; merthogy egyszer, még régebben, harcoltam Kagami kisasszonnyal, és ő mondta, hogy ha most nem ő lenne velem szemben, hanem valaki Hueco Mundoból, egészen biztosan megölt volna! >.< Igazából aznap rájöttem arra is, hogy a harcok nem is félelmetesek… viszont mégis féltem az imént, és kicsit még akkor is, amikor eloszlott a köd. Mert az igaz, hogy Ai-san kiváló harcos, és az az edzés minden bizonnyal hihetetlenül komoly és kemény volt, és megúsztam egy karcolás nélkül, tehát nem is kéne félnem a küzdelmektől, ám egy háború azért komolyabb dolog, nem gyerekjáték! >.< És Valaki éppen a földre bámult, mintha zavarban lenne – onnan tudom, hogy én is így szoktam csinálni, meglehetősen gyakran! – és mondta, hogy nem akart kellemetlen helyzetbe hozni… Pedig hát egyáltalán nem az ő hibája volt! >.< Így hát én is irulva-pirulva tanulmányoztam a lábam, és hebegve megszólaltam:
- Jaj, de hát igazán nem ön tehet róla… Mármint az csak te-te-természetes, hogy… megijedt, elég ijesztő ez az egész, nem? T.T De a Rózsika igazán szép név! *.* - próbáltam megnyugtatni, mert hát igazán, nehogy rosszul érezze magát miattam! >.<
Őszintén szólva teljesen összezavarodtam. Mert a lány olyan aranyosnak, kercsesnek látszott a rózsaszín hajával, még ha olyan magas is lehetett, mint én, olyan… gyermekien ártatlannak látszott, és kedvesnek, de hát arrancar-uniformis volt rajta! o.o Ki igazodik ki ezen? >.< És a mosolya is – mert talán miatta, talán más miatt egy perc alatt megvigasztalódott –, annyira kedves és derűs volt, ahogy megdicsérte a virágot a hajamban! *.* (Vagy a masnit? Mindkettő szép, szerintem! *.*) Egyáltalán, egy arrancar biztosan nem lehet ilyen! Ugyan tanultam, hogy fehér ruhájuk van, de hát én még sosem láttam egyetlen arrancart sem, az imént pedig nem tudtam őket megfigyelni… de úgy képzelem, olyanok lehetnek, mint egy lidérc, olyan böhöm nagyok, csak esetleg finomabban mozognak! És igen, egészen biztosan mégis olyan hihhhhetetlenül mély, bömbölő hangjuk van, róluk talán még el is tudom képzelni, amit Kagami-san mondott, hogy bántanának. Szóval Rózsika egyáltalán nem is tartozik közéjük, ez valami félreértés, mármint ami rajta van, az csak véletlenül olyan ruha, mint mindenki másé Las Noches-ben. Igen, csak ez lehet a magyarázat! *.* legalábbis erre a végkövetkeztetésre jutottam, miközben ide-oda shunpozott körülöttem – vagyis valami teljesen olyant csinált –, s mindenfélét kérdezett, hihetetlen egymásutánban, hogy a legtöbbjét meg sem bírtam jegyezni. Arról, sajnos, fogalmam sem volt, hogy mennyi idős vagyok, csak nagyjából tudom megmondani… nem igazán tartottam ugyanis számon, valahogy olyan… túl fájdalmas a születésnapokra gondolni. Azt mindig a családommal ünnepeltem, és most nem is volt családom! T.T Így lassan feledésbe merült ez az apróság; talán nem is számít. De azért igazán, tudtam volna válaszolni pár dologra, csak sajnos nem volt rá időm, mert amikor hatalmas porfelhőt kavarva végre megállt előttem,és én már éppen nyitottam volna szácskám, hirtelen észrevettem, hogy valamit bámul a lábam tajékán. Kíváncsian lepillantottam, mi lehet az, és ekkor észrevettem… szóval… na... jaj, igazán annyira szégyenletes az egész, el sem merem mondani T.T Nos… ööööööhm… tehát >.< Öööööööööö… szóval ráléptem egy pokollepkére. De teljesen véletlen volt, tényleg, hiszen… szóval… én nem vagyok lepkegyilkos! T.T Egy elfúló „óóóóóóh” kíséretében rögvest odébb is szökkentem, és felemeltem a földről szegény párát T.T Mert hát én igazán, eszem ágában sem volt eltaposni >.< Csak hát… még őt sem láttam a ködben, és talán ő sem látott, és valahogy mellém sodródott, és ahogy Rózsikát keresve forgolódtam… T.T Na, értik! >.< Igazán szégyelltem magam, hiszen éppen elhatároztam, hogy nem ölök meg senkit! Igaz, ezek a kis lények csak küldöncök, ám engem pillanatnyilag sokkal inkább az érdekelt, életben van-e még, mint az, hogy milyen üzenetet szállított. Szegénykém… Igazi hősi halott lett belőle, harci szolgálat közben esett el! T.T Már-már megsirattam, amikor meglibbentette az egyik szárnyát – nem, nem a szél volt, hanem ő! >.< És egyébként is, ha meghalna, elporladna, nem? Vagyis eltűnne, hiszen lélekrészecskélkből áll ő is, ahogy itt minden más. Tehát boldogan pillantottam fel, hogy közöljem az örömhírt: talán meg tudom gyógyítani! Végül is, mint negyedik osztagosnak, mi más keresnivalóm lehetne a csatamezőn, mint a sebesültek ápolása? Hát persze, hiszen ez az én életcélom! *.*
- Nééééézd, Rózsika, nem ha-haaaaaaaaaa-haaaalt… Miért nézel rám íííííííííígy? T.T – hebegtem döbbenten, látva pillantását. Már nem is volt olyan aranyos, nagyon is dühösnek tűnt, csak úgy vöröslött a tekintete! T.T Teljesen úgy nézett ki, mint azok az arrancarok, akikről Kagami-san mesélt, a gonoszok! >.<
- Én igazán, nagyon-nagyon sajnálom szegényt! T.T Jaj, ne haraguuuuudj, Rózsika – magyaráztam könnyező szemmel – ,nem láttam a ködben, de…de... de…
Nem mertem folytatni, olyan fenyegetően nézett rám, pedig én… én… Jaj, egy háború igazán szörnyű! Itt tényleg maghalnak! T.T Még ha csak egy lepke is, a lelkem legmélyéig átéreztem az egész dolog borzalmát. Így hát kétségbeesett kísérletet tettem arra, hogy életre keltsem az apróságot egy Keikatsuval, bár nem igazán voltam abban biztos, hogy valóban működhet rajta, de hát… próba, szerencse! >.< És inkább, mint hogy tovább kelljen néznem Rózsi-chan baljóslatú arcocskáját! >.< Még ha éppenséggel a könnyeimtől nem is nagyon láttam, csak az időt vesztegettem volna, ha dadogva megpróbálom elmagyarázni, hogy segíthetek még a pillangócskán, márpedig ilyen komoly sérüléseknél minden másodperc számít! >.< Még rosszabb, hogy én okoztam T.T És az meg, hogy szeretném meggyógyítani a lepkét, szerintem nem is igényel magyarázatot… mármint teljesen egyértelmű, gondolom, hogy azt szeretném tenni, hogy ezen dolgozom, minden erőmmel! Ez ugyanis korántsem biztos, hogy képes lennék megidézni egy másikat, amelyik továbbítja az üzenetet… Viszont! *.* Ha ez a lány aggódott a lepkéért, tutira nem is lehetett arrancar! Kicsit ijesztő volt, kicsit nagyon, de hát… de hát nem arrancar; nem, nem, akkor sem! >.<