Hatalomátvételi kísérlet - Slarin vs Karasu

Mit is jelent Espadának lenni? Persze, a hatalom is benne van a dologban, nagyrészt ez mégis inkább egy óriási felelősség. Egy felelősség, melytől ugyan bármikor megszabadulhatok, azonban túl nagy gyávaság lenne tőlem. Hisz még mindig vannak, akik számítanak rám, és ez így van rendjén. Sokan könyveltek el „tyúkanyónak”, de véleményük nem izgat. Csak irigykednek szabadságomra és sikeremre. S persze hatalmamra. Hisz ki más rendelkezne a legnagyobb hatalommal az arrancarok közül, ha nem Én? Mondhatni, mindenem megvan… Még sem vagyok elégedett. Még mindig van valami, amit nem értem el. Valami, ami igazán naggyá és sebezhetetlenné tenne. Feladtam pedig sok mindent… Mindent, csak hogy egyéni céljaim beteljesíthessem. Kihasználtam mások irántam táplált naivságát, melyre még mindig emlékeztetnek azok a bizonyos hegek ujjaimon. A regeneráció ugyanis hamar visszahozta árulásom emlékét. Akkor, abban a pillanatban nem egy barátot árultam el. Hanem egy eszmét, hogy egy új útra térhessek rá. Különben is erre számítottak tőlem, semmi másra. Méltó vagyok címemhez… S méltó Espadának. Továbbra is azzal a büszkeséggel és elégedettséggel fogom folytatni tevékenységem, amivel eddig is tettem. S nevezzenek hát arrogánsnak, nem izgat. Hisz Én, csakis Én számítok.
Különös paradoxont teremtettem ezzel, hisz arroganciám ellenére valamiért még mindig elsődlegesnek tartom fracciónjaim jólétét. Meg azokét is, akik egy nagyobb rangért megküzdve törtek feljebb. Ha szükség lenne rájuk, egy csettintésemre mellettem teremnének. Mi ez, ha nem Hatalom?
A végtelen jólét ellenére sem feledkezhetek meg arról, hogy még mindig vannak, akik szívesen tennének el láb alól, mert akár önző céloktól vezérelve, akár a nagyobb jó reményében, de úgy vélik, meg kell szabadulniuk lényemtől. Entitásom azonban fel van készülve ezekre a helyzetekre is. Én harcos vagyok. Nem holmi rinyáló, rusnya szerencsétlenség.
Akárhogy is legyen, tekintélyemen biztos esett valami csorba, ha ez a teljesen jelentéktelen arrancar kiszemelt magának. Komolyan azt képzeli, hogy nem veszem észre, ha egyfolytában engem követ minden sarkon? Olyan naiv ez az új generáció… Naiv, és tudatlan. Ugyan egy pillanatig kell csak koncentrálnom a levegőben terjengő reiatsu kicsapódásra, megérzem, hogy talán lenne esélye egy gyengébb espada ellen, de nem féltem magam, hisz Én vagyok az, aki ha kell, másokat félelemben tart. Napok, talán hetek óta érzem koslató tekintetét, bár bevallom, kicsit azért örülök, hogy nem az I ♥ Slarin klub egyik egyenpólós kis szarrágó csicskája az. Már csak ezért is sikerül megtartanom amúgy megfelelő módszerekkel könnyen provokálható temperamentumomat. Kihívást ugyan nem látok benne, de nem sokat kell gondolkoznom ahhoz, hogy rájöjjek, miért érzem magamon mindig gennyes gülüi koslatását.
Nyíltan azonban nem fog merni kötözködni; talán szemtanúja volt annak, amikor néhány hónapja egy hozzá hasonlóan ambiciózus kölyköt szégyenítettem meg az ebédlő közepén. Szerencsétlen komolyan azt képzelte, hogy pár barával meg egy olcsó bénító trükkel elintézhet. Ezzel csak egy instant kajacsatát sikerült eredményeznie, na meg azt, hogy párszor megforgattam a fejét egy fazék makaróniban, persze csak miután kicsit eltörtem a csuklóját. Esélye nem volt csórikámnak. Pedig igazán nem szeretek falhoz kenni egy nálam sokkal gyengébbet.
Így tehát döntöttem – vagy nyíltan kimondja, amit akar, és akkor majd ellátom a baját, vagy nem válaszol semmit, amikor kérdőre vonom, ezért ellátom a baját. Ez alkalommal tehát nem fordulok be a szokásos sarkon, hogy eltűnjek a tornyom felé vezető úton, hanem tovább tartok az egyenes folyosószakaszon, hogy hamarosan Las Noches ajtajánál találjam magam. Kilépve a friss homokba teszek pár lépést, és inkább sonidora kapcsolok, valamint lélekenergiámból is többet engedek ki a szokásosnál ezzel szinte hagyván, hogy könnyebben követhessen.
Pár száz métert teszek meg így, amikor úgy döntök, hogy most már elég messze kerültünk a fő épülettől. Ugyan itt is van néhány torony, de ennyi előnyt még kegyesen meghagyok a suhancnak. Nem mintha szándékomban állna valami komolyabbat is megmutatni képességeim tárházából.
- Nagyszerű… Örülök, hogy idetaláltál. Kinyögnéd végre, mit akarsz Tőlem? Nem érek rá egész nap, tökmag. – bököm oda a srácnak, aki minden bizonnyal a közelben tartózkodik annak ellenére, hogy egyébként nyomát se látom. Reiatsuját nem tudja elrejteni eléggé, így becsapni sem tudja ezt az érzékemet. Mondjuk az lehet, hogy magasabb nálam egy kevéssel, de annyira nem érdekel. Ha én azt mondom rá, hogy tökmag, akkor annak is kell lennie. Végül is oly mindegy… csak intézzük el gyorsan, nekem ma még Tuival kell söröznöm. :/

Miért nem szabad részegnek lenni? Azt a pár dolgot leszámítva, hogy ha másnap felkelsz és oldalra fordulsz, durva látványban lehet részed, vagy azt, hogy ha túl sokat vedelsz, akkor a gatyád lássa kárát. Elől sárga hátul barna, a fejem meg a szagtól zöld lenne. Ez mind kegyetlen dolog, az is rossz, ha részegen egy árokban kelsz fel, pontosabban egy betonárokban és minden tagod fáj. Akkor tudhatod, hogy a haverjaiddal részegen sövényugrást játszotok. Amiben Te voltál a bátrabb, igen Te voltál a bátor és a talaj részeg, hogy ezt megcsináld. Mindenki egyet érthet abba, hogy az alkohol durva dolgokat csinál. De koránt sem annyira durva, mint amit Én csináltam. Elég régen részegen, az a fajta részegség, amikor odamész egy ismeretlen nőhöz és azt mondod neki „Nem ismerlek. De azt tudom, hogy nincs pasid. Nekem sincs csajom, nem dugunk egyet?” A választ is hamar megkaptam rá, egy hatalmas poffont és vörös arcot. Igen, ez olyan éjszaka volt, sőt ha nem durvább. Az egész egy ostoba fogadás volt, a tétje se valami nagy. A vesztesnek úgy kell végig menni Las Nochesben, hogy csak egy gumicsirke van a fején, semmi más. Ezt nem hagyhattam annyiban, álltam a fogadást. De már mindenről szó eset, csak arról nem hogy mit kell megtennem azért, hogy nyerjek. Így visszagondolva hülye voltam, nagyon az. A lényeg, kikellet hívnom egy Espadát, és elkell nyernem a posztját. S hogy ne legyen igazságtalanság, sorsot húztunk. Tíz pálcikára számokat írtunk, nem nehéz kitalálni 1-10ig, és Én kihúztam a kettest, igen. Nem mást kell majd inzultálnom, mint Slarin Sleryrrlyn'dreskelt.
Pech, ezt így nevezik, istentelen nagy pech. Csak pár kosza pletykát hallottam Róla, ami elég ahhoz, hogy, ciki, de majdnem teli fostam a gatyámat. Kinézetre semmi baj vele, bár nem is ismerem, csak a rossz hírnevét ismerem. Ami nem mindig igaz, lehet nem teljesen egy tipikus, bögyös, hisztipicsa, lehet inkább egy normális ismerkedős fajta lesz. Aha, biztos Én pedig nem vagyok más, mint egy törpe, vörös és gizda alak. Ja, és a lényeget majdnem elfelejtettem. Tuinak a volt Espadája, tehát ha megtudja Tui hogy mit csináltam, akkor megeshet, hogy Ő is berág rám. Ahogy már mondtam, ez pech.
Már napok, mit napok hetek óta követem Slarint. Megismerni a szokásait, és mindent amit csak lehet. Pár más dolgot is láttam már nála. Érdekes pólós alakot vert le, megjegyzés Magamnak, nem felvenni olyan ruhát. Eh, persze ne vegyek fel? Ha minden úgy fog menni, ahogy elterveztem akkor igazán basszhatom a ruhát majd. Bár lehet megengedi, hogy levegyem legalább a felsőmet.
Miközben követem gondolatok járnak a fejemben. Van e esélyem ellene? A kardjaink, amikor kereszteződni fognak mi fog történni. A kard csak lesújt. De a kéz már győztes vagy vesztes, mielőtt lesújtana! Ellenségünk csak azért száll harcba velünk, mert tudja, elérhet bennünket! Bár Slarin nem az ellenségem, szerintem nem is leszek Én se neki az majd. Ez csak egy demonstráció lesz majd a részéről, de beleadok majd mindent. De egy biztos. Sosem lépünk ugyanabba a folyóba életünk során. Egy esemény elillan röpke másodpercek során és ott állunk értetlenül, elvesztve azon pillanatokat, ahol nem nyitott szemmel jártuk a világot, hanem elménket elborította a sötét. Minden pillanat más, minden érzés mást szabadít fel. Soha nem vagyunk képesek az időt visszaforgatni, csupán újjászületni, megtenni a következő lépést afelé, hogy változzunk, hogy megváltsunk. Nem kell itt gondolni a keresztények Jézusára. Mi magunk vagyunk a megváltók. A saját életünkkel mi rendelkezünk, legyünk shinigami, emberek avagy hollowol. Csak mi és senki más nem képes azt elérni, amire rendeltettünk. S az biztos, ezután nem fogok ismét harcolni vele. Francba, néha beütnek ezek a filozofikus gondolatok, teljesen kezdek összezavarodni.
Érdekes, most nem a szokott irányba megy. Ez több dolgot is jelenthet, hogy lett egy pasija és oda megy, vagy lebuktam és most elakar csalogatni valahova, ahol majd lefog mészárolni. Egyszer élünk nem? Van értelme az életnek? Végig mész a sorsod útján, a sok szenvedésen, örömön, boldogságon. De mégis ott a vég. Ahol már semmi sem számít, s amit elértél, semmivé válik... Akkor meg hajrá, naná hogy követem, adok értelet az életemnek. S bepróbálkozok egy Espadánál. Ami annyira nem is nehéz, bár azt meg kell mondani, hogy nem kéne ennyire lebecsülni. Ez felkérés egy táncra, akkor ropjuk. Igazán kedves, mert annyira nem kellet messzire menni.
Mosolyogva kezdek el felé sétálni, és pont vele szemben állok meg. Orgot a vállaimon pihentettem vízszintesen és mindkét csuklom is rajta van. Kicsit lehet, hogy nagyképű beállás, de hát ennyit megengedhetek magamnak. Egyenesen a szemeibe nézek, lassan szedem a levegőt. Ideje beszélni is. (Bár a tökmagot kikérem magamnak, nála is magasabb vagyok.)
- Nem volt nehéz, ennyi előnyt nem kellet volna hagynod. Anélkül is tudtalak volna követni normálisan. Na, akkor előadom a jövetelem célját. Előre bocsánatot kérek mindenért Tőled. Kiakarlak hívni téged egy párbajra, hogy elkerüljek egy saját bajt. Nem bonyolult ügy. Részegen fogadtam egy marha haverommal, hogy kimerek hívni egy Espadát, és legyőzöm, ha vesztek akkor egy gumicsirkével kell a fejemen végigsétálnom Lasban, ja és más nincs rajtam csak a csirke. Erről jut eszembe, mielőtt elkezdenénk. Zavarna ha levenném a felsőmet? Mindig szétmegy és már kurvára unom a röhögéseket amikor egy újért megyek. Bár sok esélyt nem adok magamnak, kérhetném, hogy mond azt, megvolt a harcunk és kész. De a becsületem megköveteli azt, hogy tényleg harcoljak veled. Mindegy mi lesz a vége. – nevezzenek Marhának, mert tényleg az vagyok, de már nincs vissza tánc. Ha belegyezett ebbe az egészbe akkor ellépek tőle, Orgot leteszem és leveszem a felsőmet amit odébb dobok. Nem akarok újat szerezni, majd lehajolok és ismét kézbe veszem a pengémet. A mellkasom előtt tartom vízszintesen, a pengéi balra néznek. Egy utolsó levegővétel, és támadás.
Elrugaszkodok a homoktól és a zanpaktoum tartásának köszönhetően, a csapásomat jobbra indítom meg.

Persze, persze, tudom, hogy népszerű, vagyok, azonban sajnos vannak, akik eltúlozzák a rajongást… Pláne, hogy a legújabb nagyratörő kis csicska még csak nem is holmi autogram vagy lesifotó reményében követett engem ennyi időn át. Bár aztán tökmindegy, mert úgyis beverem a hülye képét. Szar napom van, lehet, de van egy pont, amikor már egyszerűen sok minden, és nagyon nincs kedvem tovább szórakozni ezzel a kis tökmaggal. A közeli toronynak támaszkodva, faszombamindennel testtartást felvéve pislantok a semmiből előkerülő kölyökre, aki van olyan vakmerő, hogy Velem kekeckedjen. Mindegy is, a motivációi még a kutyaszart sem érdeklik, úgyis beledöngölöm a fejét a homokba, ahová való.
Magyarázata jórészt csak felesleges mellépofázás, s értékes percek pazarlása, azonban a sztori valamiért mégis mosolyt csal arcomra. Nem bízok a saját fajtámban, így teljesen természetes módon nem hiszek neki addig, amíg valóban nem látom majd végigvonulni Las Noches fehér folyosóin egy gumicsirkével a fején, bár mindez csak akkor történhet meg, ha leszek olyan kedves és életben hagyom a jelentéktelen kis kölyköt. Megtiszteltetésnek is veheti, hogy egyáltalán foglalkozok vele, de hiába, annyira tetszik a sztorija, hogy nem bírom ki nevetés nélkül. Könnyem ugyan nem csordul ki, de hogy ezt sértőnek vagy épp jó jelnek veszi, az már igazán nem rajtam múlik. Rekeszizmaim pár másodperc múltán hagyják abba a tornáztatást, azt azért nem akarom, hogy izomlázam legyen miatta. Tény, rám fért már egy jó kiadós nevetés a sok stresszes nap után. Bár utólag visszagondolva talán inkább én vagyok a nevetséges, amiért hagytam magam provokálni egy sztalker miatt, viszont hiába a hírnév, egyszerűen képtelen vagyok hozzászokni személyes szférám veszélyeztetve zavaró, lényegtelen, számító görények jelenlétéhez. Ott vannak mindenütt, és léteznek, és idegesítenek… Puszta entitásuk már éppen elég indok ahhoz, hogy ki akarjam nyírni az összes kis köcsögöt.
Sztriptízt nem kérek, köszönöm, de ha ő ettől lesz boldog, csinálja nyugodtan. Legalább lesz egy indokom, amiért nem puszta kézzel akarom majd kitekerni a nyakát. Nagylelkű leszek, és csak a zanpakutommal nyisszantom le a fejét.
- Remélem, megvan már az a csirke, hogy legyen mivel takargatnod a tökeidet. Bár ha szerencséd lesz, lehet, kegyes leszek és megkíméllek a megaláztatástól azzal, hogy megöllek, mit szólsz? – forgatom a szemeim unottan, s teszem rá kezem zanpakutom markolatára. Normális esetben pár rúgással elintézném, de mit lehet mondani, kicsit kedvelem a srácot, amiért mert ilyet fogadni, vagy éppen hazudni. Mondjuk ez nem változtat semmin, ugyanúgy elegem van belőle, szóval akkor se fogja megúszni végzetét, ha egy komplett cirkusszal áll nekem itt elő.
Szíves örömest mondtam volna másoknak, hogy igen, megvolt a harc, és igen, jól elpicsáztam, de úgy tűnik, hogy ő már korábban meggondolta magát. Figyelmem nem kerüli el a támadás, időm taktikai fontolgatásra viszont nincs, hiába hagytam meg neki a lehetőséget, hogy kényelmesen felkészülhessen a harcra. A fegyverét előzőleg ráadásul a földre rakta, ami nagy hiba, de szívességet teszek neki, és a toronyra dőlve vártam meg, míg felkészül. Persze egy kevés reiatsut már így is előkészítettem, hogy ami meglepetést kellene, hogy okozzon, ne érjen váratlanul.
Túl egyértelmű volt a penge tartásából s dőléséből, hogy merre szeretne támadni. A zanpakuto mérete miatt ráadásul képtelen nekem meglepetést okozni azzal, hogy az utolsó pillanatban okoz valami nagy meglepetést egy überkúl, akrobatikus mozdulatsorral. Így aztán nekem semmi más dolgom nincs, csak közel kerülni hozzá, hogy a pengéjével ne tudjon elérni. Más dolog, hogy nagy valószínűséggel amúgy megsebezni sem tudna, de hát nem mindenkinek van olyan fejlett hierroja Hueco Mundoban, mint nekem.
Primitív csapása elől odébb sonidozok, így a kard legfeljebb a homokot, rosszabb esetben a tornyot találja el. Amennyiben a tornyot sikerül eltalálnia, legalább képes lehetek felmérni ellenfelem fizikai erejét. Bár lehet, Aizen nem örülne, ha tönkretennénk az épületet, azonban ez az épületrész amúgy se zavart sok vizet ezelőtt sem. Aztán mit érdekel, hogy melyik kocka Espada lakik benne, ha egyszerűen Én fontosabb vagyok mindannyiuknál?
Sonidom ugyan nem a leggyorsabb, ám így is gyorsabb vagyok a legtöbb közönséges arrancarnál. Arra bőven elég, hogy a hatalmas kardot elkerüljem, ezáltal közvetlenül a penge mögé kerülök, a névtelen arrancar karja mellé. Ebben a pozícióban képtelen eltalálni, hisz túl közel vagyok hozzá, vagyis vagy neki kell arrébb sonidoznia, hogy pengetávolságon belül legyek, vagy más trükkhöz kell folyamodnia. Jobb kezem még mindig katanám markolatán tartom, azonban még nem veszem azt elő, hanem némi reiatsut a lábaim köré gyűjtve ugrok magasra, hogy ezután a fickó fejét célozzam meg kifejezetten rúgásra kifejlesztett bakancsommal, ami mondanom se kell, igencsak fáj, ha eltalál. Nem vagyok a pusztakezes harc híve, ám mindig vegyítek bele valamennyi pusztakezes harcmodor elemet technikáimba, ami a leggyakrabban erős és hatásos rúgások képében ütközik ki.
Ezután bízva sikeremben a homokban érek földet, bal mutatóujjamat pedig a magasba emelem, hogy lélekszemcséket koncentráljak rá, amit ezután öt kisebb, komoly sérülést nem okozó bara formájában lövök el szerencsétlen felé. Érződhet rajtuk talán, hogy egyáltalán nem veszem komolyan a harcot, hiszen mégis miért kéne félnem?

Ostoba voltam amiért fogadtam, de nincs mese, megteszem, harcolok vele. Utána pedig ha túlélem, akkor egy csirkével a fejemen fogok végig szambázni mindenki előtt. Bár annyira lehet nem is lesz ciki majd, hiszen ha a sok csaj meglátja a testemet, és a csomagot amivel megvagyok áldva, akkor nem engem fognak verni, hanem azt a testrészemet, és nem fájdalmasan hanem gyengéden és élvezetesen. Hm, lehet megcsinálom akkor is ha nyertem. Ha nyerten, ha túléltem, ha megmarad minden végtagom, csak is akkor. Francba, nem csajozhatok mert ott van Adora. Igaz nem láttam már egy ideje, de akkor is, van az a hűségnek nevezet valami, ami miatt nem csalhatom meg. Bár együtt vagyunk mi egyáltalán? Plusz, Én magyarázok a hűségről? Amikor elhagytam Luzbelt? Oké azt magának köszönheti, olyan volt min a mese, egyszer volt hol nem volt. Remélem Tuival nem fogok befürödni majd, mert ha igen inkább maradok egyedül, nem kell nekem Espada, jó az egyedüllét is. Hm, lehet inkább megkéne kérdeznem erről Slarint, talán tud pár tanácsot adni nekem. Olyannak néz ki aki tudhat pár dolgot. Bár nem szabad a látszat alapján ítélni, lehet így egy törékeny nőnek néz ki Slarin, aki okos is, miközben igazán nagy hatalom van benne.
Az elhatározás megvan, kérdeznék is, csak hát nevet. Nevet a történetemen, ezt most mire véljem? Oké tudom Én is hogy nem valami komoly indok, de ha egyszer ez az igazság. Persze mások gondolom halál komolyan mennek oda hozzá. Elregélik a dolgokat, hogy „Túl erős vagy blablabla, ideje váltani, balblabla. Én leszek az új Espada blablabla.” Bár lehetnek olyanok is akik csak megakarják csöcsörészni. Azok meg is érdemlik, hogy feldugják a fejüket a saját seggükbe. Ezért remélem, majd díjazza azért, hogy nem ezzel a céllal jöttem ide, hogy búja dombocskái, völgye közzé tegyem a fejemet és legyen egy kis puhi-puhi.
Na, ideje egy kis vetkőzésnek. Itt az esélye Slarinnak hogy egy csapással elintézzen. Hiszen hátat fordítottam neki és a fegyveremet is leraktam. Nem úgy keltem fel, hogy most meghalok. Senki se azzal kel fel azzal a gondolattal „Hogy ma bizony felkelünk, küzdünk, harcolunk, majd elbukunk. Feledésbe merülünk. Ez a Sors. A természetes akarat. Hogy ki mikor ér a különböző fázisokba..? Csak idő kérdése. Hogy értem mikor jön el a sötét csuhás fickó hogy elrángasson a testemtől..? Nem tudom. De mostanában.. reggelente.. csupán egy pillanatra.. egy villanásnyi időre néha belémhasít egy szúró megérzés: a vég közeleg. Itt van, liheg a nyakamban. -Elmúlunk mind. Cselekedj!- Suttogja újra és újra. Én vagyok s mégsem én. Nem tudom-e látomás okát.. miértjét. Nem látom még tisztán. De jelen van. Akar. Változást akar. Döntenem kell.” Így nem kell fel senki, inkább azzal, hogy ”Egy újabb nap, amikor élhetünk, cselekedhetünk, és akár teremthetünk, vagy pusztíthatunk”. De azzal a gondolattal, hogy ma bizony vége mindennek, azt csak az emos marhák csinálják. Szörnyűek, utánanéztem mik is azok. Hollownak se lennének jók, halálvágyuk van, szerintem ugranának is az első Shinigami kardjába, csak hogy elérje őket az a katarzis amit számukra a halál jelent. Figyelembe véve Slarin szavait, megeshet, hogy Ő is a katarzisba akar részesíteni engem. A vállam felet hátranéztem és vidám hangon válaszoltam.
- A fejemre kell rakni, nem a lábam közzé, meg nincs is mit szégyellnem, ezért nem takargatom. Baszki azért nagyon rendes vagy, de nem élnék a lehetőséggel, hogy kihunyjon életem lángja. – pedig lehet megvolt a lehetőségem arra, hogy hazudjunk, és mondjam a harcnak vége, de sajnos ez nem lehetséges. A becsületem nem engedi ezt meg nekem.
Nem titkoltam a támadásomat, semmi logika vagy stratégia, csak egy egyszerű vágás és kész. Nem gondoltam hogy eltudom találni, de azért reménykedtem benne hogy egy kis vágást, egy kis haj igazítást tudok rajta végbe vinni. Elkerülte a támadás könnyedén, a toronynak az oldalából pedig egy szép kis darabot sikerült kimetszenem. Szerencse hogy nem az egészet sikerült lerombolni. Akkor aztán szerintem építhetem volna újra. Elképzelve a jelenetet, egy félig éget cigi a számban, a nadrágom majdnem teljesen lecsúszva a seggem félig kint, csak mint az igazi mester embereknek.
Eh, ez nem fest túl jól, mellettem van, és nagy lehetőségem nincs támadni. Meg is kapom ami jár nekem. Slarin eltávolodik a talajtól, egy szép lendülés, és közelről megismerkedek a bakancsával, vagyis nem én, hanem a fogaim. Orgot továbbra is markolom, de a rúgás erejétől eltávolodok, amikor megállok köpök egyet, eh két fogamnak annyi.
- Bassza meg, nincs fogam, remélem majd tudja valaki pótolni. – több időm nincs a nyavalygásra. Mert ellenfelem megint cselekszik valamit. Az ujját az ég felé emel (hm mutatni akar valamit?), és őt barára hasonlító valamit enged szabadjára.
Elsőnek létrehozok egy Blanco carbúnculot/Fehér rubin/, ez talán felfogja a támadása egy részét, utána pedig a mellkasom emelem Orgot és pörgetni kezdem, mintha propeller lenne, így hárítva a maradék támadását. Nem voltak valami erősek, de a pajzsomat sikeresen szétkapta, de köszönhetően az zanpaktoum forgatásának nem lett semmi bajom. Ezt a lenézést nem szeretem, lehet erősebb, de egyszer Ő is volt gyenge, faszt az ilyenekbe. Na, most én jövök. Leengedem Orgot és egy cerot kezdek teremteni, és Slarin felé küldöm, amint ellőttem felemelem a kezemet és egy újabb támadást indítok meg a Cero után, pontosabban a Cero mögött indítom el.
- Tsuru Hankei/Bénító Sugár. – ha a Cerot levédte talán a Tsuru Hankeit nem tudja. S ha sikerül megbénítanom, akkor sonidoval mögé kerülők és egy átlagos erejű barával hátba próbálom lőni. Persze ha nem sikerült eltalálnom a bénító sugárral, akkor szerintem nem fog a bara se működni, tehát mást nem tehetek, több vágással kezdek rá támadni. Mellkasra, legfőképpen. Haj, minek fogadtam?

A küzdőteret lezárom. Karasu jutalma 500 ryou.