Sietős léptekkel haladok a Seireitei temérdek, megszámlálhatatlanul sok szűk utcáinak egyikén. Már rég elhagytam a saját osztagom területét, és nem is szándékozom a következő néhány órában visszatérni oda, hisz most sokkal fontosabb dolgom van. Mikor még nem annyira csíptük egymást Hitomival, egy gyorsétteremben két hamburger között felajánlottam neki, hogy szívesen összemérem az erejét a sajátommal. Akkoriban még teljesen magabiztos voltam a győzelmemet illetően, hisz mégiscsak egy emberről van szó, még ha jóval erősebb is az átlagnál. Most már nem vagyok annyira biztos a dolgomban, noha sokat erősödtem azóta, az említett Lány ereje is jelentősen megnövekedett. Mégsem félek, vagy tartok az előttem álló harctól, hisz csak egy edzés lesz. Bár nemrég ugyan még egymás nyakának estünk volna, vérre menő harcok közepette, azóta szerencsére tisztázódtak a dolgok kettőnk közt, és ha nem is vagyunk puszipajtások, megférünk egymás mellett, és elfogadjuk a másikat, mint barátot, vagy kedves ismerőst. Teljes egészében fel vagyok készülve az előttem álló edzésre, bár igazából semmi változás nem látszik rajtam. Mivel tél van, s hideg, ennek megfelelően nem öltözök melegebben, mint eddig. Ugyan úgy shinigami egyenruhában és haoriban járom az utakat, hisz én nagyon sok shinigamival és emberrel ellentétben szeretem, imádom a telet. Az adja a hatalmam nagy részét, abból származik az erőm. Ahogy a 12. osztag területére érek, lépteim gyorsaságát megkétszerezem, hisz már közel a célom, az osztag biztonsági részlege. A halk kopogást követően be is lépek a részleg területére, ahol a rangidős tiszt tisztelgéssel meg némi seggnyalással fogad. Sosem voltam oda az ilyesmiért, így udvariasan, de nyomatékosan leállítom, és egyből a tárgyra térek. A tiszt homlokán egyből elmélyülnek a ráncok, mikor közlöm vele, hogy mit akarok, de biztos vagyok benne, hogy meg tudok vele egyezni. Hisz csak pár óráról lenne szó, utána pedig minden mehet a régi kerékvágásban. Némi unszolás, és a férfi kezébe leszámolt tisztességes hálapénz biztosít afelől, hogy az erőmet lepecsételő mágia feloldódik, mikor átlépem Karakura határát. Nem félek Hitomitól, ennek ellenére a teljes erőmre szükségem van ahhoz, hogy normálisan kiállhassak ellene.
Elégedett arccal távozok a 12. osztag területéről annak tudatában, hogy teljes hatalmammal fordulhatok a Lány ellen. Eszemben sincs elpusztítani, vagy súlyosan megsebesíteni, csupán szükségem van rá, és kész.
Így már semmi sincs hátra, minthogy elinduljak a nagy senkai kapu felé, hogy átmehessek Karakurába. Jókedvűen biccentek a kapunál őrt álló két tisztnek, akik fogvacogva tisztelegnek és köszönnek vissza, plusz igencsak érdekes fejjel néznek rám, amiért rajtam semmi látszata nincs annak, hogy mínusz 300 fok van, fúj a jéghideg, csípős szél, és ahogy nézem hamarosan havazni is fog.
Alig, hogy átlépek a senkai kapun, és belebújok a gigaimba, érzem, hogy szellemem és vele teljes erőm felszabadul, ahogy eltűnik az eddig azt kordában tartó pecsét mágiája. Mondhatni már-már istenszerű hatalommal rendelkezek, de természetesen ilyet sosem mondanék, hisz ez Yuu-chan dolga. Mivel én hívtam ki Hitomit, ezért úriember módjára engedtem neki, hogy Ő válassza meg a terepet, ahol össze fogjuk mérni a tudásunk. Ennek megfelelően választása egy elhagyatott, régi ipartelepre esett, ahol zavartalanul robbantgathatunk kedvünkre. Egyből shunpowa is kapcsolok, hogy addig kicsit bemelegedjek, míg odaérek, bár sok időm nincs, hisz néhány perc múlva lefékezek a gyártelep közepén, ahol már Hitomi vár rám. Széles vigyor fut végig ajkamon, mikor meglátom, hogy elég vékonyan van öltözködve a Lány. Valószínűleg Ő nem úgy viszonyul a télhez, mint én.
- Szia! Lényegtelen a helyszín, az időjárás nekem kedvez. - jegyzem meg mosolyogva, majd megropogtatom nyakam, és máris jobban érzem magam a bőrömben. Persze a harc végkimenetele nem a helyszínen és nem is az időjáráson fog múlni, de mindkettő nagyban hozzájárul majd a nyertes sikeréhez. A hőmérséklet egyre hidegebb lesz, a szél pedig még jobban süvít, mint eddig, ami nagyon jól esik. Kétségtelenül ez lesz a legjobb edzésem mostanában, hisz mikor utoljára ilyesmiben volt részem, akkor még másoknak kellemes, meleg idő volt.
A Lány üdvözlő szavait tűnődve, mosolyogva hallgatom végig, közben levonom a saját magam következtetéseit is, és kiegészítem őket a saját tapasztalataimmal, miszerint nem lehet alábecsülni Hitomit, még ha csak egy ember is.
- Ne feledd, hogy én sem tudtam a teljes erőmet használni ott. Úgy vélem mindketten gyengék voltunk ott, azonban most más a helyzet. A kedvedért még a védőpecsétet is leszedettem magamról erre az időre. Így egyenlők az esélyek. - jegyzem meg, majd kissé lejjebb húzom egyenruhámat, hogy láthatóvá váljon a pecsét hűlt helye. Viszont ideje lenne elkezdeni már a harcot, még mielőtt teljesen megfagy Hitomi. A magam részéről csak annyit, hogy ideálisak a viszonyok, bár a hó még eshetne, hogy kiteljesedjen az örömöm. Ennek megfelelően Aokit elő is húzom sayájából, akinek markolata kellemesen kezd el bizseregni markomban, ahogy hozzá érek. Ő is érzi, hogy ma nem kell visszafognia magát ,és teljes erejéből harcolhat. Ez izgalommal tölti el, akárcsak Engem.
Pattanásig feszült érzékekkel várom nézem Hitomit, és várom, hogy történjen valami, és nem is kell sokáig várnom. A földből felemelkedő és irányomba nyomuló vasporfelhő igencsak veszélyesnek tűnik, ám nem valami gyors, így nem okoz gondot elkerülni, és semlegesíteni. Azonban egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy Hitomi talán nem is ezzel akart rám támadni, csupán a figyelmemet akarta elterelni, ami össze is jött ezúttal. Késő bánat, már nem tudok mit tenni, mikor az Esper megjelenik mögöttem. Tisztában vagyok vele,hogy normális körülményke között meg sem érezném, ha a Lány megütne, most viszont nyilván valamivel felerősítette az ütését, mivel egy igencsak nagy koppanást érzek a tarkómon, miközben zuhanni kezdek a föld felé. Így jár az, aki nem gondolja végig az ellenfele lehetőségeit. Több ilyen nem lesz, remélem kiélvezte Hitomi minden egyes pillanatát. Hatalmas csattanással érek célba és fúródom bele mélyen a földbe, szép nagy krátert hagyva magam után, szerencsére az ütközés nem okozott nagyobb sérülést, csupán a hátam fáj kicsit, meg a nyakam. Szitkozódva kászálódok ki a törmelékkupac alól és nézek Hitomi fele. Kicsit úgy érzem magam, mint a Dragon Ball szereplői, akikkel minden részben eljátszották a Kőműves Kelemenné-t, majd ezután egy karcolás nélkül jönnek elő a több tonnányi kőtömeg alól.
- Bemelegítésnek jó volt. - közlöm színtelen hangon. Időközben a hó is elkezdett szállingózni, majd egyre erősebb ütemben esni, s ez tovább növeli erőmet. Ahogy lenézek a jéggel borított földre, láthatóvá válik a jégen a tükörképem, és meglátom, hogy szemeim kékesen kezdenek el derengeni. Ez is mutatja, hogy most hogy esik a hó, erőm elérte a maximumát. Itt az ideje visszatámadni. Ha Hitomi megengedhette magának, hogy kombózzon egyet én sem fogom vissza magam. Agyamban már fel is sejlik egy terv, aminek az elképzelésétől széles vigyor ül ki arcomra.
Elrugaszkodom a földről, és egy villámgyors shunpoval, szemmel alig követhető sebességgel haladok Hitomi felé, és útközben lélekenergiát pumpálok bal kezembe. Mikor a Lánytól úgy tíz méteres távolságban vagyok, bal kezemmel hirtelen rá mutatok, majd elmémben megfogalmazódik egy kidou parancsszava: "Bakudou 83: Tenpi". Ennek hatására iszonyatosan erős napfény robban ki a mutatóujjamból, ami ha időben engedtem útjának, hosszú másodpercekre elvakíthatja az ellenfelét, én pedig pontosan ezt akarom. Normális esetben azt várná az ember, hogy egy shunpoval megkerülve ellenfelem mögött bukkanjak fel, azonban Én tovább haladok, és a fényből kishunpozva pontosan Hitomi orra előtt jelenek meg, hogy tenyeremmel egy ütést mérjek a mellkasára, ami reményei szerint össze is fog jönni. Ha nem, vannak más terveim is, elvégre még csak most kezdődött el az edzés...