*Vasárnap. Egy csodálatosan, szépségesen fergeteges napnak indul az egész. A Mizushima birtokon járó- kelő őrök már legjava pásztázza a fellelhető erdő rengeteget, a vizes árkot s minden földrészt, amelynél előfordulhat egy esetleges behatolás. A szél természetesen most is lazán fújkálja össze- vissza a fák levelét, a dús aljzatot s virágokat ezzel fellendítve a birtok felett mindenfelé lappangó virág és zöld illatot. Ebben a kimondottan fullasztó hőségben ez kell a kinti veteményesnek, amely már javában virágzik, néhol pedig egészen leszáradt betakarításra vágyó növények tarkítják a környezetet. Tehát nyugodtnak látszik az élet, halad a maga rendjén és módján. Mindössze annyi lehet feltűnő, hogy a rezidencia irányából semmiféle hang nem szűrődik ki és ez csak is egyet árulhat el a föld uráról. Nincs itthon, mily' meglepően.
Még szép, hogy ilyen király időben nem fogom otthon tenni a semmit, mikor máshol is megtehetem ezt is ugyebár. Kis tírpákok, azt hitték majd egész nyáron otthon fogok hawaiozni, mikor engem hív a tengerpart, a csajok, a jégkása és a fű? Kettőt találhattok, hogy jelen pillanatban hol is feküdhetek egy szál piros rövidgatyában, számban egy jól tekert jointal. Karakura tengerpart, tele jó bigékkel és remek sült pisztrángos idővel. Hőség van dögivel, ki az a hülye, aki egy ilyet elszalasztva inkább a papír csimbókok tetején ücsörög és a szenes tintával eteti a betekerni valót? Gáz az élet, ha a shinigami hadnagy vagy keptön. Nálam ez eléggé sanszos, hogy felérne egy halállal, így is le kellett fizetnem a sok munka köcsögöt, hogy vegyék kezükbe a pennát (vagy mit) és írják meg helyettem a jelentéseket a 46 sündisznó felé, mert én szabadságra mentem. Keo-báró-sama nem fog a nyár kellős közepén akta kukacnak menni, mikor az image-e van kockára téve, ha nem csokisodik be. Egyébként is az én sorsom az, hogy rengeteg pénzem legyen és csak úgy éljek a vak világba. Legközelebb azonban valami minden napolajjal kent helyet választom, ez most az eddigiekhez képest meglehetősen nyugisnak bizonyul. Néhány vörös cicamica halad el előttem egy szál semmit érő bikiniben. Nincs az-az isten, amely most képes lenne oly' mértékben bevillámozni, hogy ne nézzek utánuk. Begyes szépségek, de még mindig nem találtam meg azt a rózsatövist, akivel érdemes lenne egy behatóbb pillanatot együtt tölteni, néhány liter saké és egy jóra való cigi mellett. Ez- az én bajom, rossz helyen keresem, még is kiválóan érzem magam. Néha- néha még egy kellemes kis könnyed szelecske is végig simít a bőrömön azt az élvezetet okozva, mintha jó pár gésa selyem kendővel tapogatna. Ezt egyszer elfogom, még élőben is játszani. Azonban a hőség már kezd olyan über fokokat elérni, hogy képtelen vagyok megmaradni a seggemen, mikor forralt bort csinál a véremből. O.o Letörlöm halántékomról a saké cseppeket és úgy döntök egy mindent eláruló kacsintás után a csajok felé felkapom a törcsimet és távozok. Még jó, hogy papucsot is hoztam magammal különben végzetesen sült lábú pulyka reszelék lenne belőlem, amint rálépek a futó homok övezet után a betonra. Nem éppen hőállónak tervezték ezt a járható bizbaszt, de legalább akadálymentesen felfogja a tonnákat. Egy sikátorba slattyogok be s kilépek az én szex isten póttestemből. Utána is nyúlok, hogy szegény buzija ne hogy már olyan otvar mód terüljön el, mint akivel semmi fű sincsen csak emocionalitás. Izomtömeg az van dögivel. O.o Megtartom egy darabon, majd beültetem a sarokba de nem is akárhogy. Ráadom a napszemüvegemet és a szájába teszek egy jointot, hogy mire visszatérek az úgy feelingesen kiégjen a szájából. Azért remélem, hogy a faszántosra sikeredett szőke séróm nem szenved kárt, vagy feljelentem a dokit minőségen aluli póttest készítése végett. Megnyitom a sehánykaput (senkai kapu) és elhagyom a kedvenc bulis városomat, ahol minden egyes nap megmozdulok, hogy lássam miképpen fejlődik a becses japán valami hi-tech várossá. Dangai...úúú, de utálom. A leges- legszarabb hely, amit csak felfedezhettek a halál csávók. Mi a francért kell itt állandóan futni? Az chili gőzzel felhányt bádog doboz ritkábban járhatna, mert már megint megtalált a hulladékja. Egyszer el kell árasztani ezt a helyet jó sok tejjel, hátha lecsillapítja a csípő gőzt. Futásnak indulok, a fekete kuro montsukim csak úgy libeg. Legalább úgy festhetek egy ilyen (általam utált) sprintelés közben, mintha Batman szaladna át a kísértet kastélyon, mert elhagyta a maszkját. S jön világosság egy idő után, de vártam már.* - Bazdmeeeeeeeeg! *Ez egyáltalán nem az én jamaicák senkai kapum, aminek a palotám közelébe kéne lennie. Ez a senkai kapu kérem szépen utat tévesztett és halál város melletti első Rukongai közelében nyílt meg, hogy csessze szét a mindenható csingiling. Legalább a zuhanásom a föld felé nézve olyan menő, hogy néhány lélek is figyelemmel követi, ahogyan a feketeség zuhan, mint egy meteorit a földbe csapódásra készülve.* - Keo-báró- samaaaaa! *Már éppen készülnék a pokolba kerülni, mikor két ismerős hang miatt kénytelen vagyok kinyitni a szemem. Nem hittem volna, hogy egyszer még ennyire ki fog csillogni a szemem, amint meglátom Overéket. Ugye milyen menő szolgáim vannak? Jobb mint az onmitsukidou. Ezek aztán tényleg a lehető legjobbkor a legjobb helyen bukkannak fel. Zuhanok s csak zuhanok, retinám már felkészült, de azért elkapnak és terülünk el a földön bowling bábúkat megszégyenítően. Néhány percnyi csillagzáporral a fejem fölött meg- meg rebeg szemem a fájdalomtól, de a végén fel állok és leporolom a ruhámat, mert tiszta poros lettem és a végén még muter nem engem be a saját házamba azzal a jelszóval, hogy nem fürödtem meg. * - Báró- úr..jól van? Ezt én akartam kérdezni te kecske képű szőrelváltozás... *Sóhajtok egy hatalmasat. Ezek sosem fogják, azt hiszem abba hagyni, hiszen már most porzik tőlük az utca a folyamatos veszekedés és balhé miatt, amit jelentéktelenség miatt zajlik. Megfordulok és biccentek egyet elköszönésképp mintha annyira figyelnének is arra, amit csinálok. Tuti, hogy nem szóval mindegy. Vagyis? * - Shunpo ide, shunpo oda, shunppííí.. *Most, hogy nem vagyok a póttestemben a gyorsaságot legálisan kihasználhatom. Hirtelen megjött a kedvem ahhoz, hogy elmeneküljek a saját szolgáim elől és bele vessem magam otthon az ágyamba. Elfáradtam és már csak néhány villám lépés mit olyan nehezen teszek meg, hogy az leírhatatlan. Legalább úgy érzem magamat, mint akin áthaladt egy úthenger és elfelejtett címkét hagyni a társadalombiztosításról. Tehát anélkül ingyé nincsen se Yonbantai, se Juuniibantai. Minő káromlás...megérkeztem. *
- Ahoy! Ma nem vagyok otthon, nem is láttatok és szakadjatok le a termésrőőő! *Murvával felszórt úton haladok előre, mikor szépen buktatom le a két sügeret, akik még lopni sem bírnak rendesen. Egyszer meg kell őket tanítanom, mert ez így egyáltalán nem vicces, hogy mindig lebuktatom a bandát, mert nem képesek normálisan gondolkodni. Elhaladok a pajta mellett, de egyben meg is torpanok, hogy az árnyékba ki kötött fehér lóval nézzek farkas szemet.* - Hófehérke baszod, legközelebb szőke herceg leszek vagy elviszlek Raidenhez és génmutált szörcsit csináltatok belőled! *Billegetem a fejemet bosszúsan, hátha megérti, amit mondok neki. Természetesen sohasem csinálnék egy állatomból se ilyet, de jelenlegi lebutított agyi teljesítményem szerint, még az is meglehet, hogy képes lennék rá. Tovább állok ,mert még mindig van egy hatalmas küldetésem az ágy felé. Végre csak- csak megérkezek és fel is settenkedek az emeletre, hogy a magam folyosójának végén végre be essek a szobámba.* - Áldott világ, áldott élet...ágy *_* *Unottan dőlök rá az ágyamra csak nem még valami szúrós izé nem áll bele a derekamba. Ilyen nincs, ki rejtett tábla szöget az ágyneműmbe? Rics, rocs,recs...egy papír bigyuszra is szépen rá fordultam, így már teljesen biztos lehetek abban, hogy valamit igen csak elszámoltam. Arrébb fordulok, hogy szemügyre vegyem az ágyamra tett papírt és gyufaszálat.* - Üres... *Arébb dobom mindkettőt és csak a plafon kezdem el bámulni s azon is csak egy nyamvadáj pontot, amelyet az én rikító szemeim nem hagyhattak figyelmen kívül.* ~ haaah de jól esne most még egy velős joint..~ *Nagy nehezen feltápászkodom s megindulok a széfem felé, beütöm a megfelelő kombinációt és kikapok onnan néhány gramm dohányt, meg füvet, hogy össze tákolhassak valami agyzsibbasztót. Minden a legnagyobb...jó? Na de hol a papír és miért nem találok egy kicseszett valamit, amivel meggyújthatnám. Kutakodni kezdek a szobámba.* - Váááá nem lesz fű? OOO...oooo *Addig- addig tépázom magam az ügyön, még szembe nem találom magam a gyufaszállal és az üres papír fecnivel.* ~ Na várjunk csak...~ *Briliáns tervem támadt az imént. Ha már egyszer valaki volt oly' kedves, hogy megtréfáljon, akkor felhasználom a kellékeit és gyúrok felőle egy faszántos ződsünt. Papírra fel, dohányra fel, fűre fel és joint már kész is. Azért még megszaglászom, hogy megközelítőleges hasonlítást tudja szerezni ahhoz, hogy még is mennyire lett tömény a cucc, ez most olyan...olyan "bele szívsz és elájulsz" lett. Már csak a gyufával kéne kezdeni valamit. Szemem elé veszem és szugerálni kezdem, hátha kedve támad begyulladni. Ám de nem, viszont ki szugerálok belőle egy "Ezzel olvasd el" feliratot.* - Né má...valaki még rá is írta, hogy ezzel gyújtsd meg! *Ezért külön köszönet fog járni az én becses szolgáimnak, amiért ilyen leleményesek voltak és még rá is írták nekem. Tehát bele ülök a bőrszékembe és csak megpöccintgetem a gyufaszálat az asztalomon ő pedig elengedve magát az elnyomásnak begyullad. Hozzá érintem a jointomhoz és elpöckölöm a kezemmel figyelve, ahogyan zuhanás közepette kialszik a faszál. Jó mélyet szívok bele és hátra dőlve meresztem magamat. Talán jó percek kérdése, még az egyik füst, amelyet kifújok a számból valami bitang, über mód feliratozni kezd. O.o"* - Kedves Kiválasztott! *Hohó...kiválasztott vagyok? Ezt eddig is tudtam. Tovább szívom a cuccot s ettől a pillanattól fogva minden egyes kifújásnál más feliratok keletkeznek, amiket szépen elolvasok s majd a végén elégedetten vigyorodom el.* - Ez a cucc isten császár..szavakat tudok pöfékelni! *No, de azért annyira gyökszus nem vagyok, felfedeztem, hogy mintha a szöveg valami értelmet adott volna ki. Valami..meghívás?* - Heyho valaki? Báró úr...a 46- ok hagyott önnek egy üzenetet...jah hogy jah...ő megtaláltam kösz! *S prímán le is jointoltam. No, akkor munkára fel, ha karakurába kell menni azt én ugyan nem hagyhatom ki, mert még a végén rám fogják, hogy a nagy Mizushima báró egy ingyenélő senki fiú. Így is van. :/ >.< Nem sietve a tempóval magamra húzok egy fekete halál csávó egyenruhát, tetejébe a ház fejének járó fekete kuro montsukimat. Ha nem éppen egy fekete haori lenne aranyozottan a családi címerrel a hátán akár azt is mondhatnám én vagyok a fekete gyöngy kapitánya. Amennyire tudom még van egy kis időm a lefújt helyszínre érkezni ezért a kezem ügyébe veszek egy hátizsákot és tele pakolom a legfontosabb kellékekkel. Először is néhány alsó gatya, fogkefe és fésű. Ezután jöhet a többi fontos dolog. Saké, saké, saké,saké, saké, dohány,dohány, dohány, dohány, fű, fű, fű, fű, fű és végül törölköző meg póker kártya pakli. Még szemeimmel átnézem nehogy kihagyjak valamit, majd megindulok a király kapu felé.* - Ja és...muternak üzenem, hogy munkát kaptam...szóval olyan 1 hét múlva jövök..ebédre majd finomat kérek..ja és...a szobámat nyugodt szívvel ki lehet takarítani, minden elhoztam ami kell...a termést meg majd a kertészeim learatják és csomagolják...vigyázzatok a muterra és tessék hallgatni rá. *Adom le az utasításokat. El sem hiszem, hogy egy hétre el kell mennem a paradicsomba. *.* Ennél jobb nem is lehet, nem kell itthon dekkolnom és mehetek nyaralni, ráadásul hivatalosan. O.o Nagy vígan kelek át a dangaiban egészen úgy, hogy a kapu a túl félen egy az egészben a Yumisawa-i parkba rak le.
Ejha, de ismerős nekem itt már minden. Emlékfoszlányok kezdenek derengeni nekem abból, hogy valahol elhagytam a városban a póttestemet, de most inkább le köt az itt tartózkodó bagázs. A reatsuból ítélve van itt minden csak porcelánképű nem igen. T_T Maaah pedig tök szívesen hoztam a sakét bishontolni, hogy hátha megverek egyet és legálisan csaparinthatom le az ikerpengéimmel. Szemetek ezek a hollowok, nem értékelik a halál csávók próbálkozásait. Billegetni kezdem a fejemet és oda araszolok az egyik magasabb reatsuval rendelkezőhöz. (Hitomi). * - Ahoy...mi a fütyfürütty van itt? *Zsebre vágott kézzel fordulok feléje s csak várok, ahogyan az tisztességes. A távolból egy ropogóra emlékeztető motor hangot hallok meg, egyből oda fordítom a fejemet, hogy hátha meghozták a Harley Davidsonomat, viszont nem..ahogy egyre közeledik úgy határozom el, hogy rágyújtok mert ennek csúfos vége lesz.* - Ez...egy scooby doo járgány? *Végig fürkészem szemeimmel és már magamban kezdem nyugtázni, hogy akkor az itt jelenlévő emberek lesznek a csipet csapat én pedig mint a hős bozont megmentek mindenkit. Az ajtó kicsapódik, fekete lézer pisztoly pedig kilökődik belőle.* - Támadnak a marslakócskák... *Szólom el magam és talán ezt nem is kellett volna. Piff, puff, csitt, csett, csatt...sikeresen valakinek a bordájába könyökölök bele, de mint jól nevelt fene gyerek igyekszem kisebb csetepatéval feltápászkodni, hogy beverhessem a fejemet a furgon tetejébe.* - Ugye nem csak engem raboltam el? *Annyira el voltam foglalva a cigimmmel, hogy arra sem figyeltem, hogy nem csak engem szippantottak be az ufók. Nyilván erre feltehetőleg majd kapok választ, sőt, miután feloltódik némi villany valami derengni kezd.* - Hohó...megyünk jamaicába! *Így már sokkal nyugodtabban ülök vissza a helyemre és a táskámat előkerítve húzok ki egy ép jointot. Kis keresés után pedig a gyújtómat is megtalálom. Ugyan az már eszembe sem jut, hogy másokra az én kis virágszálam hatni fog. Rá gyújtok és beleszívok had jöjjön ki egy szép nagy füst felhő a számból.* ~ "Szív" Sűrít, Gyújt, Kipufog... Gyújt, Szív, Lent tart, Kipufog."~ *Nem sokat látok, csak némi arc derengéseket, majd egy hatalmas fékezés, ajtó ki nyíl én pedig megvakulok. * - Baszki...hol a napszemüvegem?! *Ahelyett, hogy keresném ki landikálok a furgonból és leteszem magam a pázsitra ahol a táskámba matatva egészen véletlen találom csak meg. Fekete pilóta szemüveg... jó retrosan...fel és jő világosság. Egy méteres fazont pillantok meg elsőre a többiek mellett állva.* - Azta ku...*Majdnem elszólom magamat, de a csodálkozást inkább hagyjuk meg a csajoknak. Csajok? >.> Azon nyomban körbe tekintek és felmérem terepet. Még az osztagomból is itt van Michi? Intek neki egyet üdvözlésképp s majd megindulok a rőzsibá után. Sok fa és génmutált szobrok. Természetesen mindegyiket szemügyre veszem.* ~ Stikkes...vagy nem is...inkább jó arc volt a szobrász..na majd üzletelek vele, ő tuti kapó a mariskámra.. ~ *Paradicsom? Dicsak itt alma is van. Na még a többiek idegen vezetősdiznek, addig én becélzom az almafát, amin meglátok egy pirosast és gyönyörűségesen nagyot. Felnyúlok érte...erre fejbe csűrnek valami idegen tárgyal, melynek következtében szépen kilencven fokos szögben deszka módjára dőlök ki. Ez erősebb volt baszki a muter sodrófájánál! O.o Fel állok, még mielőtt elvesznék a valószágos drog paradicsomban visszacsatlakozom a többiekhez.*
- Heyho... valaki bishont party meg póker? *Be vetve magamat a tömegbe oda súgok hozzájuk, hátha valaki kapó erre.
Néhány óra elteltével némi emlékfoszlány után egy rozoga asztal féleségnél találom magam oldalamon a többiekkel. Végre eljön a dunszt (vagy mi szösz) és feláll a rőzsibá, akinek a szarkazmusa bizarr mód hasonlít a régi Mizushimára. Vúú, az öreget bírtam.. Emlékképek lebegnek pillanatokig szemeim előtt és már csak annyi marad meg bennem, hogy aludni pajta meg a párosítás.* - Khm...Keo- báró-sama... *Kráhogom el az egészet. Milyen már, hogy nem a művésznevemen szólítanak? :/ Szemeimmel betájolom a mellém kiosztott csajt. Sötét haj, világos bőr és..és....húúú nem is néz ki olyan rosszul. *
- Ugye a párosítást úgy értette, hogy mellettem is alszik? *Már előre megdörzsölgetem a kezemet, meg kiropogtatom, hogy készüljek egy feltérképezős éjszakára. A válasz után én személy szerint felkapom a táskámat és elindulok a becélzott alvó hely felé. Ha tudnám is kit érdekelne az emelet? Sokkal faszántosabb a szalmásba aludni... Egy random emberke (vagy bount) mellé //aki úgy gondolja le is reagálhatja// becsapódom és még a szalmáshoz megy az út én kihasználom az alkalmat.* - Keo.. *Nyújtom kezemet, hogy legalább nem valami random köcsögnek nézzenek, meg én se szeretnék mást mrs. vagy mr. anonimusnak szólítani.* - Szerinted az öreg innen is fejbe csűrne ha megfújnánk a gyümölcsét? *Én most már csak azért is leveszek egy almát az egyik fáról és elkezdem magamba tömködni. Egy fejbe baszarintásért megérte, bevallom.* - Egyébként, hogy megy a nyár? *Valami random témát bevágva, hogy azért ne legyen üres a cucc, meg szürke patkányos. A kis izék mellett pedig elhaladva végre meg is érkezek. Kiválasztom az egyik közelre eső szalmarakást, táskámat levágom mellé. Természetesen elsőre befekszem, elhelyezkedek, táskámból meg kiveszem a sakét. Pityókázni kezdek.* - Valaki esetleg? *Azért remélem, hogy nem valami begyöpösödött bagázzsal vagyok egy tehér szar felett...*

Vasárnap reggel… azt hiszem. És nyár… méghozzá 2011, minden tudomásom szerint. Jó, most hogy megtaláltam a dátumot, fel kéne ébrednem. Meg is kapom a kezdőlökést Micitől, aki legújabb keltési módszerét alkalmazza rajtam, egyenlő ráugrik az arcomra és addig mászkál rajta, amíg a szemhéjamon keresztül ki nem kaparja a szemgolyóimat o.O Öt perc után viszont még nekem is annyira idegesítő a kis karmainak a kaparászása, hogy jobbnak látom inkább kimászni az ágyból. Félálomban csoszogok be a fürdőbe, hogy kicsit rendbe hozzam a kinézetem, tegnap kiterveltem, hogy elviszem Kanade-senpait, vásárolni az én számlámra. Mégsem hagyhatom, hogy ő fizessen, olyan sokat segít nekem, rosszul érezném magam, ha nem viszonoznám valahogy. Bár nagyon sokat költeni nem szeretnék, mióta anyáék meghaltak, igyekszem visszavenni a költekezésből, pedig tudom, hogy most én rendelkezem a teljes vagyonnal, úgyhogy elherdálhatnám mindent pénzünket, de a szegénységet nem bírnám. Így is az a sok bőrápoló kenőcs, meg ilyesmi, amit használok, elég sokba kerül, hát még ha nem tudnám kifizetni, akkor még borzalmasabban néznék ki, mint most, azt pedig nem engedhetem meg magamnak! Micit ismerve olyan reggel kilenc óra körül lehet, egy óra amíg elkészülök, utána meg kell keresnem a kis cetlire felírt cím alapján, hol lakik Kanade. Nekem ez legalább annyira nehéz, mint másnak Japán egyik feléből sétálva átmenni a másikba, a nemlétező tájékozódási képességeimmel elmehetnék akár egy cirkuszba is, mert biztos megint órákat fogok bolyongani, aztán kikötök a senpai háza helyett Mori-senseiénél a sikátorrendszer közepén… Az arcomra locsolok egy kis vizet, megint elkalandoztam, pedig szeretném a mai napot kivételesen hasznosan eltölteni, hiszen a vásárlás nagyon is hasznos tevékenység, támogatom vele a ruhakészítő cégeket, de még Shihuru-senseit is, ha olyan ruhát veszek, amit ő tervezett, márpedig mindenképp szeretném beújítani ilyen téren a ruhatáramat. A legújabb tőle vett gyönyörűségeim is az előző kollekcióból valók, ez pedig szégyenletes az én szempontomból nézve, egyszerűen régen voltam a plázában költekezni, ezért is szerveztem be a mai programot és bármi is történik, ettől nem tágítok, mert kell nekem egy olyan szoknya, amit a legutóbbi divatlapban láttam *.* Ha kell, megveszem az egész boltot, bár nem hiszem, hogy erre szükség lesz, mert eltetettem magamnak egyet mára. Barátnőmön is csodálatosan állna, majd megmutatom neki, de először is el kellene mennem hozzá és megmondani neki, hogy milyen csodálatos közös programot szerveztem mára! Valamelyik nap szóba került közöttünk, hogy hol lakik a másik, így tudtam megszerezni tőle a címét, tegnap pedig még a térképen is bejelöltem, most már csak oda kell találnom valahogy. Azt hiszem, ebből egy szép városnézés lesz, ahogy magamat ismerem :/ Jó, hogy letisztázom magamban ezeket, de a fürdővizem lassan kihűl, ha így folytatom, jut eszembe a valóságba újfent visszarántó gondolat. Reggelenként túl sokszor kalandozom el, ezt majd még meg kell oldanom valahogy. Aoi-chan biztosan még alszik, élvezi, hogy nem kell iskolába mennie, úgyhogy nem szeretném olyasmikkel zargatni, hogy tartsa a gondolataim a való életben, a végén még újra elkalandoznék és akkor megbántódna, azt meg végképp nem akarom. Úgy szeretem Aoi-chant, mintha nem is az unokatestvérem lenne, hanem az én egyetlen húgom, talán még dühös is tudnék lenni, ha bántaná valaki, pedig engem aztán nem sokszor látni mérgesnek. Én inkább sírok, ha valami olyasmi történik, ami feldühít, mert akkor nem bántok meg senkit és az amúgy is sokkal humánusabb megoldás, mintha török-zúzok.
Mosakodás közben mozdulataim szinte nem is irányítom, már megszokásként mosom meg a hajam és minden más testrészem. Figyelmem inkább a napi teendőimen van, mint azon, mit csinálok most, még ha az előbb jól meg is tárgyaltam saját magammal, mi a mai programom. Még mindig kicsit álmoskásan kezdek válogatni a tömérdek ruha között, amiből már selejteznem kéne, de nincs szívem, hogy kidobjam őket, pedig van olyan darab, amit lassan egy éve fel sem vettem T-T Végül sikerül találnom egy olyan párosítást, ami divat szempontból nem is olyan elavult, viszont egy-két hete volt rajtam utoljára. Megpróbálkozom egy magas sarkúval is, hátha kivételesen megtalál a szerencse és nem bukom orra az utca közepén. Amilyen halkan csak tudok, letopogok a földszintre, nehogy felébresszem a szomszéd szobában édesen alvó unokahúgomat… már nem mintha képes lennék rá, szőnyegen sétálok A hatalmas ajtót kitárva beleszippantok a délelőtti friss levegőbe és útra indulok, a térképembe temetkezve, hogy merre kell menjek.
~ Azt tudom, hogy először nem jobbra fordulok, aztán itt balra, erre meg egyesen… ~ navigálom magamat gondolatban, néha-néha kipillantva a térkép mögül, hogy megnézzem, jó irányba haladok-e.
Fél óráig tartó kitartó jó felé haladás után viszont megint eltévedek, mert elvileg már Kanade-senpai házánál kéne lennem, de ez a sikátor bejárata -.- Nem Mori-senseihez akarok menni, a legutóbbi alkalom óta is alig tudok a szemében nézni, mert elég nehezen sikerült rájönnöm, hogy csimpaszkodásomat az esetleges kíváncsi szemek másnak fogják fel, ami valójában. Ezzel akár ki is rúgathattam volna a kedvenc tanáromat o.O Gyorsan el is tűnök a zavart keltő helyszínről, újra visszatérve a megfelelő ösvényre utamon. Nagy sietségemben észre sem veszem az egyenesen felém haladó idős férfit, úgyhogy egyenesen belemegyek és majdnem fel is döntöm.
- Gomenasai! – segítem fel az öregurat aggodalmas tekintettel, de úgy tűnik, semmi baja nem esett.
Amikor erről teljesen meg is bizonyosodom, tovább indulok és egészen hamar sikerül elérnem Kanade-senpai otthonáig. Csöngetek, kopogtatok, várok egy fél órán keresztül, de senki nem nyit ajtót, úgyhogy elkeseredve konstatálom, hogy biztos valami dolga barátnőmnek, ezért nincs itthon. Azt hiszem, máskor előre megbeszélem vele az ilyen látogatásaimat >.< Csalódottan állok odébb és egészen épségben sikerül is hazatalálnom, ahhoz képest, hogy odafelé eltévedtem egy jó párszor. Ne higgy a google-nak, mert az a legbonyolultabb útvonalat adja ki! Korholom magam, mert most tényleg sikerül találnom egy rövidebb és egyszerűbb megoldást a hazajutásra. Aoi-chan pedig már biztosan felébredt, úgyhogy elviszem vásárolni őt, biztosan nagyon élvezné az egész napos plázában lógást *.* Fellelkesülve rohanok haza, viszont szeretnék kicsit könnyíteni a terhemen, úgyhogy először is a szobámba térek be és leteszem a táskám, hogy a kevésbé fontos rajzaimat kiválogassam belőle és eltegyem a páncélszekrényembe vagy odaajándékozzam drága unokahúgocskámnak. Viszont ahogy belenyúlok a zsákba, találok benne egy borítékot, ami eddig biztos nem volt ott. Összeráncolva a homlokom nyitom ki, hogy megnézzem, mi lehet benne, de csak egy üres papírt találok benne, meg egy szál gyufát. Biztosan csak egy újabb vicc valamelyik osztálytársamtól, úgyhogy nem foglalkozom vele, a gyufával meggyújtom az íróasztalomon lévő gyertyát, majd fölé tartom a lapot, így sokkal egyszerűbb, mint hogy összegyűrve kidobjam, mellesleg nem is foglal olyan sok helyet. Akkor viszont el is ejtem a megkormolódott levelet, amikor betűk kezdenek rajta kirajzolódni. Egy pár percig csak döbbenten figyelem a furcsa jelenséget, aztán a még mindig égő gyertyától jó messze tartva kezdem alaposan átolvasni az irományt, nem szeretném, ha még tovább égne, így is alig tudok valamit kiokoskodni a papírból.
- Szerintem ezt elcímezték… - szalad ki a számon hangosan is a gondolat, hiszen a kiválasztott szó egyáltalán nem illik rám, teljesen átlagos vagyok a különleges képességemen és az átlagon felüli nullákat tartalmazó bankszámlámon kívül.
Mikor végigolvasom a levelet és ránézek az órára, elfog a rettegés. 11:15 van, alig van időm, hogy odaérjek a találkozóra o.O Szóval egy farm… akkor semmi magas sarkú, drága cipő, a végén még teljesen tönkremenne, meg abban dolgozni sem lehet. Várj csak! Dolgozni? Mármint rendes, koszos, fárasztó munka, amitől az ember keze tiszta mocsok lesz, meg talán minden más része is és a ruhából nem lehet kiszedni az esetlegesen rákerült foltot. Házimunkát sem csináltam soha, nemhogy olyasmit, amit egy farmon elvárnának tőlem… mit fogok tudni én segíteni? Amihez csak hozzáérek, tönkremegy vagy széttörik, esetleg elromlik, de annyira, hogy képtelenség megjavítani. Biztos, hogy jó ötlet nekem elmenni oda? Mindegy, majdcsak kitalálok valamit, biztosan nem egyedül leszek ott. Egy jó nagy bőröndbe belepakolva a kiválogatott dolgokat, amik remélhetőleg jók lesznek egy heti farmlátogatásra, meg az összes kelleni fogó kenőcsömet is melléjük téve nagy nehezen elindulok, hiszen máris késésben vagyok, azt hiszem. Még visszaszaladok a táskámért, azt a világ minden pénzéért nem hagynám otthon egy hétig, sőt egy napig sem. Így csak nagyon loholva, de pont odaérek időben a parkba, ahol már egy kisebb csoportosulás fogad. Itt van Asu-chan is és… és… és Torao-san a Fatal Error-ból o.O
~ Nyugi, beszív, benntart, kifúj, ne ájulj el, Sato-sannal már találkoztál, nincs okod arra, hogy elfogjon a hirtelen fanroham, meg kell szoknod, hogy sztárok között mozogsz. ~ próbálom sóbálvánnyá dermedt énemet nyugtatni és végre mozgásra bírni a testemet.
- Ano… - mielőtt tovább mondhatnám, amit akarok, egy furgon közeledik felénk szinte a semmiből.
Le is fékez előttünk és valami furcsa lény ugrik ki belőle. Vagyis nem lény, ez egy robot! Cyborgtámadás a Földön Vagy űrlények? Utóbbi ötletem a szőke férfitól szerzem, úgyhogy gyorsan be is ugrom Asu-chan háta mögé, ő az egyetlen a társaságból, akit ismerek és tudom róla, hogy nagyon jól meg tud védeni az ilyen szörnyektől. Mielőtt viszont a háború elkezdődhetne, valami elemi erő behúzza a kis csapatot a buszba. Én azt hiszem, megrúgok valakit, ráadásul a fejemet is beverem, ez nem egy szerencsés nap T-T
- Gomenasai attól, akit megrúgtam. – beszélek a sötétbe, de a következő pillanatban egy halvány fény feldereng a furgon feketeségében.
Ekkor kicsit jobban is megnézhetem magamnak társaimat. Egészen sokan vagyunk, ráadásul van itt egy kisfiú is, nem lehet idősebb Aoi-channál. Biztosan a szülei küldték maguk helyett, pedig a gyerekmunkát tiltja a törvény! Hirtelen viszont valami furcsa füst csapja meg az orrom, amitől köhögni kezdek. Keresem a forrását és meg is találom, a szőke férfi füstöl. Ne, cigaretta TT-TT Olyan bódító és nem is annyira büdös… Sokáig viszont szerencsére nem fojtogatja a torkom ez a furcsa szag, mert fékezünk egy hatalmasat, amitől és szinte szó szerint kiesem a kinyíló ajtón. Friss levegő! Nagyokat szívva a füstmentes légtérből tisztítom ki a fejem egy kicsit. Viszont máris jön a következő megrázkódtatás, egy öregúr, ugyanaz, akit fellöktem délelőtt, gólyalábakon közelít felénk. Ez csak egy rossz álom vagy valamiféle hallucináció lehet o.O Rettegve kapaszkodom bele a hozzám legközelebb álló emberbe, aki szerencsétlenségemre pont Torao-san. Annyira leköt viszont a furcsa hely tanulmányozása és az annál is furcsább idős férfi, hogy észre sem veszem, mit csinálok, egyszerűen csak a karján csüngve sétálok mellette. Csak akkor térek magamhoz valamelyest, amikor az eddig is nagyon érdekesen viselkedő szőke férfit fejen találja egy műanyag játék vagy mi. nagy szemekkel ugrom távolabb eddigi akaszkodásom tárgyától és rákvörösen kezdek magyarázkodni.
- Bo-bocsánat én… én… gomenasaiii~! – ennyire telik tőlem, mondandómat befejezve pedig lehetőleg minél távolabb próbálok elhelyezkedni a híres énekestől.
Mit gondolhat rólam? T-T Ezek után inkább a másik két idegenhez szegődöm, akikről már szintén hallottam egy pár dolgot a zenei világból, de kimondottan rajongójuk egyelőre nem vagyok. Kei és Keiko, azt hiszem. Mellettük sétálom végig a kert bemutatását, úgyhogy amikor Kichirou-san egy pár pillanatra abbahagyja a beszédet, jónak látom megszólalni.
- Tsukatani Midori desu. Yoroshiku ^^ - próbálom mosolyogni e többiekre, lévén valamennyire már ismerjük egymást, ha én elmondtam nekik a nevem.
Valamikor késő este, amikor befejezzük a vacsorát kezdek csak kijönni a zavaromból, még mindig a délutáni dolgon rágódom. Kichirou-san tósztjára figyelek csak fel, de rögtön meg is bánom, hogy egyáltalán meghallom, amit beszél. Én hazamegyek, ha törik, ha szakad, ezek után Torao-sannal egy csapatban lenni… meg úgy amúgy is… Teljesen ledöbbenve, szinte egy lassított felvételt imitálva fordítom a fejem az idol felé, hogy megnézzem, ő mit szól ehhez. Amint meghallom viszont, hogy elmehetünk, szinte felugrom az asztaltól és Asu-channak odaszólva el is rohanok az emeletre.
- Asu-chan, ugye alszol mellettem? – intézem felé futtában a kérdést.
Ezek után fáradtan rogyok le az egyik hálózsákra és teszem le magam mellé a bőröndömet. Meg sem várva társaimat nyom el az álom, úgyhogy azt már nem látom, kik azok, akik még feljönnek aludni.

*Vasárnap. Lágy dallamot adó szélcsengőn süvít át egy aprócska nyárias szellő. A birtokon most a szokottnál is nagyobb nyugalom teng, mint általában. Nagyjából 10 óra tájékán járhatunk, mikor a nap már forrón kezd a delelésbe, s kevesebben járják a Seireitei egyöntetű utcáit. Talán e miatt az órajárás miatt is engedtem meg magamnak ezen a napon kivételesen, hogy munkakörömből felszabadítsam magam és az ebédidőmet a birtokon töltsem szabadon. hazugság volna azt mondani, hogy az éhség miatt jöttem a birtokra, hiszen a pattanásig feszülő idegeim aligha hagyják, hogy az ételemhez még csak hozzá is nyúljak. Nem tölt el jó érzéssel a tudat, hogy az úr most is betegen fekszik, a csaknem bezárt szobában még a húgom a kötelességei alá veti magát ahelyett, hogy az apjával lenne. Ezért sem tudom elengedni magam, hisz rám bírta az egyetlen vagy is inkább legértékesebb személyt az életében, hogy gondját viseljem haláláig. Ugyan elhagytam már a Yonbantai kötelékét, még is ezt a rám kitűzött feladatot nem adnám ki a kezeimből semmi pénzért vagy érvért. Még, ha többletmunkát is jelent nekem, akkor is inkább kevesebbet alszom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben legyen. Legalább is ennek az érzésnek a töredékét vissza tudjam bizonyos percekre adni.
A kertben, egy árnyékot vető fa alatt állva kémlelem a természetet, ugyanakkor a falnál őrt álló őröket, amint a beszédükben éppen ennek a birtoknak a tulajdonosa cseng fel. Ám ők nem figyeltek fel rám, én még sem hagyhatom szó nélkül ezt az otromba stílust, amit megengednek maguknak, mikor a pénzt, az ételt és a védettséget mind a családom adja meg nekik.*
- Szátok helyett inkább a munkátokat végeznétek rendesen. Nem hiszem, hogy eme stlust megengedhetnétek magatoknak. Menjetek a kapuhoz és váltsátok le az ottaniakat ebédidőre! *Tekintetem komoly aspektusban csillan fel még hangom ellentmondást nem tűrően nyomatékosítja meg szavaim tartalmát. Noha a kritika ellen nem lehet sokszor mit tenni, ezek még is csak a Kagami- ház őrei közül kettő volt. Azt meg nyilván nem hagyhatom szó nélkül, hogy ilyen munkakörben ilyen szavakat engedjenek meg maguknak, mikor nem egyebek őröknél. Már kezdettől fogva nem bíztam meg egyikben sem, ami a húgom védését illeti, de ebben a kettőben láthatóan nem is szabad. Azok, akik meg, akkor mellette álltak, róluk még elmondható, hogy hűségesek lehetnek. Tekintetemmel végig követem, ahogy elsétálnak csendben a kapu felé s majd behunyt szemmel élvezem, ahogy a szél lassan simít végig az ezüst színű yukatámon itt- ott még a hajamat is meglibbentve. Nincs az a kimondott hőség, vagy legalább is ez egyénenként nagyon eltérő lehet, hogy még is ki, mit bír ki hőség alatt. Árnyékban meg egyébként is hűvösebb lehet egy néhány vagy kevéske fokkal.* - Kagami Ai? *A mély gondolatok elmerülésében egy még mélyebb férfihang zökkent ki nevem kérdőjeles suttogásával. Mondhatni azt is, hogy nem akart megijeszteni azzal, hogy hangját feljebb emeli. Nem mintha sikerült volna. Kinyitom szememet és valamelyest szúró tekintettel pillantok az előttem álló férfira, akinek öltözete a végletekig hasonlít az onmitsukidou alkalmazottjainak viseletére.* - Én volnék. Mi okod volt ide jönni? *Soul Society egy különálló szervének a megjelenése valahogyan nem egy bizalomgerjesztő látvány. Ugyanakkor kíváncsisággal is tölt el, hogy miért éppen most és itt. Bizonyára valami hivatalos ügyben lehet. Felé fordulok.* - A 46-ok tanácsa egy levelet küld önnek. Kérem vegye át. *Ugyanazzal a mély hanggal szól s majd egy bólintás következtében át is veszem a felém nyújtott levelét. Gyors, ahogyan azt egy omnitsukidous tagtól ellehetne várni. Hiszen alig hogy egy pillantást vetek a levélre, majd vissza ő már szőrén, szálán eltűnt. A levél pedig üres. Akárhogyan forgatom jobbra, balra néhány gyanakodásra okot adó karcoláson kívül aligha veszek észre bármi mást. Meg persze itt ez a gyufaszél is, ami úgy szint nem jelent semmit. Közelebbről kémlelem meg inkább ezt a kis tárgyat.* - Ezzel olvasd el! *Lassan olvasom ki belőle. Tehát akkor még is csak van valami értelme az üres lapnak, csak hogy ez rafináltabb üzenet, mint azt valaki más hinné. A hozzám közelre eső fán egy könnyed mozdulattal oda súrolom a gyufának a végét, amely gyors szikrázás közepette gyúl be. Elég bizarrnak gondolnám, hogy felgyújtsam a levelet, de még is akkor miért írták rá a gyufára ezt a szöveget? A lap sarkához érintem, s majd eloltom a kezemben lévő faszálat. * - Ez a szöveg azzal a szándékkal íródott.. *Fél hanggal olvasom fel az alig kifürkészhető üzenetet, mi a szemeim elé tárja magát. Már maga az üzenet sem nyeri el a tetszésemet. Ugyan mi okom lenne egy vénembernek segíteni egy koszos farmon, mikor itt meg van mindenem? Egy mindössze egy szóösszetétel kelti fel olyannyira a figyelmemet, hogy már mélyen magamban utálni kezdem a dolgot, amiért elolvastam ezt az egészet...*

Egy táskást hoztam át magammal mindössze, hogy meglegyenek a szükséges holmik, illetve, hogy nehéz sem legyen. Ahogy átkelek a dangai-on és lábamat éri a Karakura- i park dús aljzata az első, ami megfog, hogy nem egyedül érkeztem. De, nem csak magas reatsuval rendelkező emberekről beszélek itt, hanem Bount és még Shinigami is van itt. Komoly tekintetemmel csendben fürkészem végig a többieket. Három shinigamit még ismerek is ezek közül. Egy kimért biccentést intézek Michiyo-sannak majd egy bólintás keretében Mizushima-sant is üdvözlöm, akivel már volt lehetőségem találkozni néhány nemesi gyűlésen. Ugyanakkor most egészen máshogyan viselkedik, mint azokon s nem is kérdéses, hogy ez kimondottan nem nyeri el a tetszésemet. Furcsa, sőt egyre jobban kezdem azt hinni, hogy ez a farmlátogatás, nos lehetséges, hogy nem egyedül teszem? A hadnagyomat pillantom meg tőlem néhány méterre. Nem vagyok rest oda lépdelni hozzá.* - Tehát te is kaptál levelet... biztos jól van ez így? *Teszek fel egy fajta költői kérdést, azonban itt már nagyon kérdezni sem lehet, mert alig hogy választ kaphatnék, egy furgon jelenik meg előttünk pár méterre. A puszta kaotikus festés árulkodik arról, hogy a tulajdonos nem egészen lehet normális egy ilyen ocsmány és ízlésficamos járművel közlekedni. Elhúzom ajkaimat mutatva, hogy ez nekem egy cseppet sem tetszik. Hirtelen kicsapódik a furgon ajtaja és egy puska szerűség villan kifelé. Rögvest a zanpakutomért akarok nyúlni, viszont már nincs elég reagálandó időm. Inkább belé kapaszkodok Haruya fukutaichouba és ez által neki is repülök bent a furgonban. Nem repdesek az örömtől és nyomban fel it tápászkodok. Sötétség, én magam nem félek tőle és nagyon tudom azt is remélni, hogy mások sem, mert nem hinném, hogy bírnám idegekkel, ha valaki neki állna nyávogni e miatt.* ~ farm...~ *Rövidnek tűnő idn belül egy tábla fénye gyúl fel némi félhomályt adva a belső térnek. Ezt követően meg még néhány perc múlva a kocsi úgy befékez, hogy kishíján megint egymásnak repülünk a többiekkel. Behunyom szemem és hatalmasat sóhajtok még mielőtt nyomban arra vetemednék, hogy balgatagságot kövessek el a sofőrre vagy bárki másra nézve. Pedig mi sem egyszerűbb volna shikaira váltani és felrobbantani az egészet, csak, hogy ezzel itt annyi gond van, hogy jelenleg még csak most nyílik ki az ajtó egy vakító fényt statuálva nekünk. Hozzá szokott már a szemem a sötétséghez, csak ezért érzem úgy, hogy kicsit szédülök attól, hogy ilyen hamar ki kell szálnom. A többiekkel ellentétben én nem sietem el a dolgot, meg várom még a legjava kiszál, s majd akkor teszem lábam én magam is pázsitra. Az idős úr köszöntése nem csak bizarr, de egyenesen ellentmondásba is ütközik.* - Mondja, mi célból írt ilyen tintával a lapra? *Eddig láthatóan a többi nem törődött ezzel a részletkérdéssel, de én nem ők vagyok. Engem érdekelnek az olyan dolgok is, amelyeknek lehet most még nem, de később értelme még lehet. Ki tudja? Megindulok az idős férfit követve, de valahol előre haladva. Az íriszeim elé különböző furcsa látni való kerül. Szokatlan szobrok sorozata, különleges fák és kerti elrendezés. Noha, ez az emberi világ, még is nem gondoltam volna, hogy bárkinek ilyen szóval kifejezhetetlen ízlése van. Habár a furgon után nem sok mindent várhatnék el. Hűvös pillantással illetem Mizushima-sant, mikor totális illetlenséggel nyúlkál olyan helyre, ahová nem kéne és ezért joggal "bántalmazzák". Pedig még egy pillanatra, mikor megláttam a parkban gondoltam arra is, hogy betársulok hozzá nemesi léte okán. De látva ezt a primitív stílusát, semmi kedvem sincs hozzá, félre ismertem.
Este az asztalhoz ülve ugyanúgy nem nyúlok semmihez, mindössze aprón belekortyolok az elém tett italba és a magam részéről a többieket pásztázom. Sosem volt erősségem a felesleges beszéd, így inkább megmaradva figyelőnek ismerem ki társaimat, akik feltehetőleg most jó néhány napon keresztül társamként szolgálnak. Elég erősen is érzékelem néhány pillanatra, hogy az emberek között az egyik kimagaslóan nagy reatsuval rendelkezik, ami még a sajátomat is meghaladja. Nincs különösebb véleményem az illetőről, de nem tudtam nem észrevenni ezt a fajta kisugárzást. Néhány kocogtatás után tekintetemet az öregre helyezem s meghallgatom beszédét.* - Mi alapján? *Arról már inkább szót sem ejtenék, hogy mi jogon akar egy ilyen ostoba ember a lányának nevezni. Ámbár az ő asztalánál ülök és érdekel az- az aprócska szó összetétel, ilyen alapon pedig nem fogom szóvá tenni ezt. Most csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért éppen a tőlem nem messze ülő emberrel osztott be, mikor igen csak lenne itt egy- két shinigami is? Bizonyára okkal tette. A válasz megadása után nem firtatom tovább a dolgot, felsétálok a nekünk kijelölt alvó helyre még néhányunk mögött és a még szabad ágy végébe leteszem a táskámat. Természetesen semmi indíttatásom nem volt rá, hogy egy koszos pajtában töltsem az éjszakát, de most valahogy alvásra sincsen. Önkényesen felállok, és úgy döntök, hogy egy magam kilépek a szobából megkeresni az idős férfit, mert volna még néhány kérdésem hozzá...*

~ Drágasáááág! ~ daloltam fejben, miközben az epres-joghurtos nyalókákat ölelgettem magamhoz a kedvenc édességboltomban.
Seireitei legjobb helye, az ÉN Mennyországom. Biztos, hogyha véletlen kirúgnának a shini állásomból, akkor beállnék az édességboltba eladónak. De persze, nagyon remélem, hogy nem kerül sor az elbocsájtásomra a Tizenhárom osztagtól, mert akkor teljesen biztos, hogy összetörnék lelkileg apró darabokra, ripityára. Igyekeztem, hogy ne történhessen meg ilyesmi, nem szívesen távoztam volna arról a helyről, ami az életemet jelentette, és egyre inkább kötődtem is hozzá, és az ott tartózkodókhoz.
Beálltam a pénztárhoz, és átadtam a kért összeget, majd gyorsan kislisszoltam a verőfényes vasárnap délelőttre. Épp a begyakorolt útvonalamon haladtam – igen, ezt be kellett gyakorolni, mert szinte mindig eltévedtem, szóval, ha tornádó volt az utcán, nekem akkor is erre kellett hazamennem… másképp csak évek múltán láttak volna újra az osztagom területén, vagy akkor sem. Na, jó, ennyire veszélyes nem voltam, de azért képes voltam nagyon elveszni, és ha nem is évekbe, de akár órákba is beletelhetett, mire visszataláltam a szobámba.
Élveztem a napsütést, ahogy szikrázik lehunyt szemhéjaim mögött, és mosolyogva sétáltam végig a kedves kis boltok mellett. Aki csak végignézett rajtam, azon agyalhatott, mennyire lehetek közveszélyes, és értesítsék-e a második osztagot. Nem szerettem volna, ha ez megtörténik, de ilyen csodás napon nem tehettem meg, hogy a rám vigyorgó Napot ne tüntessem ki figyelmemmel, és örömöm jelével. Tömött zsebekkel sétálgattam végig az utcán, és idő közben a számba is tettem egy nyalókát.
Ennél csodálatosabb napom mostanában aligha volt. Kipihenten ébredtem, érdekes módon az este mindenki csendben volt, nem zajongtak. Végigaludtam az éjszakát, senki sem zavart meg, így különösen nyugodt és rózsás hangulatomban voltam. Mondjuk, az még többet dobott a közérzetemen, hogy frissen feltöltött nyalókakészletem kitart egy darabig, és a számban olvadozó ízbomba is mindig ad valami újat. Egyre jobb és jobb lesz.
Épp azzal voltam elfoglalva, hogy magamban áradozzak az epres-joghurtos nyalókáról, mikor valaki előttem termett egy borítékkal a kezében. Zavarodottan néztem rá, és a nyalóka pálcáját egyik oldalról a másikra mozgattam a nyelvem segítségével. Elég különös látványt nyújthattam, vártam is, hogy az idegen kiröhög, de nem tette. Rezzenéstelen arccal nézett rám, és felelősségteljesen várakozott, míg én megváltam a legédesebb édességtől, és képes voltam rá figyelni.
- Ayumu Michiyohoz van szerencsém? – Leesett állal figyeltem.
Hogy szerencse-e, azt nem tudhattam, csak azt, hogy én én lennék, meg a név is hozzám tartozik, szóval bólintottam egyet. A küldönc átadta a borítékot, és szó nélkül távozott kettesben hagyva legújabb barátommal… mármint, elnézést, hármasban, mert idő közben a nyalóka is visszakerült az őt megillető helyre. Battyogtam még egy darabig, és a mellékelt üzenetet forgattam a kezeim között.
Valami olyasmit tárgyalt a kis üzenet, hogy a 46-ok Tanácsa engem – ENGEM?! –, is kiválasztott egy feladatra, amit a boríték – csupa színes izééével van feldíszítve, meg ilyen piros szájú, göndör fürtös alakok rohangálnak össze-vissza… o.O –, tartalmaz, és rettentő fontos és sürgős. Kikötöttem a szobámban, és végre a legnagyobb nyugalom közepette tanulmányozhattam a fura boríték tartalmát.
Amint előszedtem az üres papírlapot és a gyufát, ledöbbenve meredtem magam elé. Abban biztos voltam, hogy különös küldetés lesz, de természetesen meg kell felelnem az elvárásoknak, ha már a 46-ok Tanácsa volt olyan kedves – elmebeteg… –, hogy engem választott. Nézegettem egy darabig a két tárgyat az ölemben, aztán felálltam, és sétáltam vele néhány kört.
Nem tudtam rájönni, mégis mit keres egy gyufa egy üres papírlap mellett. Mármint biztos nem vicc az egész, csak én nem vagyok olyan állapotban – köszönhető a bódító nyalókának –, hogy megtaláljam a titok nyitját. Mindenesetre eléggé ideges lettem, hogy nem tudom teljesíteni a feladatomat, és remegő kezemből hirtelen kihullott a gyufaszál. Ijedten kaptam utána, de már késő volt, a földre pattant, majd ott gellert kapva beröppent a székem alá.
Hasra vettem magam, és őrült módon kezdtem turkálni a szék alatt a fejemet is benyomva a kezem mellé, és még az sem zavart igazán, hogy közben egy cseppet összegyűrtem a másik kezemben lapuló üres lapot. Mikor végül az ujjaim között tudhattam a huncut szökevényt, észleltem, hogy nem sikerül csak úgy kimásznom a szék alól.
Beszorultam vállig, de csak az egyik kezemmel, a másik szabadon volt, azzal próbáltam meg kituszkolni magam. Össze-vissza fészkelődtem, nyígtem, és hörögtem, a kezeimmel kapálóztam, és addig haldokoltam, míg a papír és a gyufa egymáshoz nem dörzsölődött véletlenül, és hirtelen forróság nem keletkezett a kezeim között. Nem volt szándékos, de mégis sikerült addig szenvednem, míg fel nem gyújtottam az üres lapot. Azonnal elhajítottam a lapot, és magam egészen közel az arcomhoz, testközelből figyelhettem, mi is történik pontosan.
A lap nem gyulladt meg, habár én nagy esélyét láttam annak, hogy hamarosan az én hajam is lángolni fog, mégsem történt semmi ilyesmi. Bámultam a lapot, és egyre inkább elképedtem, ahogy a kis láng befutotta a felületet, de az nemhogy elégett volna, csupán láthatóvá vált rajta az írás. Miután a legutolsó szó is kirajzolódott, a lángocska kihunyt, eltűnt, akár a kámfor, és csak a félig égett gyufát hagyta maga után. A kezembe vettem, és jól körbenéztem. Ekkor vettem rajta észre az „Ezzel olva…” feliratot rajta, de tovább sajnos nem volt. Végül is, már teljesen mindegy volt, mit is kellett volna csinálnom, megtörtént a bénázásom, nem tudtam visszacsinálni.
Lassan kimásztam a szék alól, jóllehet meleg helyzet volt, egyszer majdnem rám borult, de aztán csak visszanyerte valahogy az egyensúlyát. Immár nem kellett kapkodnom, nyugodtan fetrengtem a padlón és vizsgálgattam a kissé megperzselődött lapot. Apró, szenes betűk sorjáztak végig, mintha mutatni szerették volna a lángocska által bejárt utat. Olvasni kezdtem, de már az köszöntésnél elakadtam. Hangosan is nekiveselkedtem hát a levélnek, hogy hitetlenségemnek számot adjak. A mai nap egy rossz viccnek bizonyult a bohócos boríték megszerzése óta.
- Kedves Kiválasztott…? – Mi van ma?! A Kiválasztottak napja?!
Elolvastam az üzenetet egyszer-kétszer, aztán az órámra pislogva felkeltem, és készülődni kezdtem. Ha már engem választottak ki, akkor nem okozhattam csalódást, és időben oda kellett érnem a megbeszélt találkahelyre. Összeszedtem maga, meg mindent, aztán már rohantam is.


A parkban bolyongtam, vagy hol. Már egy ideje Karakurában voltam, csak idő közben elég sok mindenen mentem keresztül.
Először is magamra kellett öltenem a gigaimat, ami egyedül nem ment könnyen, én valamiért béna vagyok ehhez a művelethez, szóval megszenvedtem vele. A következő lépés egy útvonal felállítása volt, ami ahhoz képest, hogy azt sem igazán tudtam, mit csinálok, egészen jól sikerült… na persze, azt az aprócska tényt leszámítva, hogy a parkon belül már teljes mértékig elvesztem. De már az is haladás, hogy eltaláltam ideáig.
Épp valami dzsungel-növényszerű izébe csavarodtam, mikor felém rohant egy kutya, és teljes erőből rám vetette magát. Megilletődötten fenékre estem, és azon fáradoztam, hogyan is tartsam távol magamtól az állatot. Végül a gazdája megtalált bennünket, és levakarta rólam a ragaszkodó, és enyhén nyálas ebet, és végül engesztelésképp még útba is igazított. Örültem a váratlan segítségnek, mivel kezdtem kifutni az időmből, és nem állt szándékomban elkésni. Rögtön az első nap kiestem volna ebből a fontos feladatból, az osztagom meg elevenen megnyúzott volna.
Végre kijutottam a fák takarásából, és szemügyre vehettem egy különös, csupa fura alakokból álló társaságot. Úgy véltem, nem én vagyok az első és utolsó, szóval kissé megszeppenve sétáltam oda ismeretlen ismerőshöz és ismerős ismeretlenhez egyaránt. Nem volt már épp sok idő, és miután körülnéztem, ki, hogy és merre, észrevettem Ai kisasszonyt, az osztagom legnemesebbik nemesét, Kohaku-sama fiát, egy hadnagyot, csupán azt nem tudtam, melyik osztag tagja, valamint két bountot is. Csupa fura alak… Én mégis hogy illek a képbe?! Persze nem azért, mert én jobb lettem volna a többieknél akár egy kicsivel is, sokkal inkább azért, mert én nem voltam kiválasztottnak való. A többiek ügyesek, bátrak, szépek, és okosak – legalábbis tudhatnak valamit, ha már idekerültek –, voltak.
Nem volt időm a számat sem kinyitni, hogy köszönjek, mert hirtelen feltűnt egy a társaságánál is furább, és színesebb furgon, vagy mi a frász, ami fénysebességgel száguldott felénk, mire én félelmemben összehúztam magam, és valaki háta mögé rejtettem az arcom. Úgy tettem, mint aki nincs is itt, nem is létezik, csakhogy így nem láttam, mi is történik, csupán éreztem, hogy valami nagyon vonzz, és zúg, mintha egy ultra nagy porszívót üzemeltek volna be mellettem, ami hirtelen elrántott, és mire helyrerázódtam kissé már teljes sötétségben voltunk.
Fogalmam sem volt, hova keveredtem, és mégis mi történt, csak azt éreztem, hogy a sötétség meglódul, és visz valamerre. Plusz végtagokat éreztem ott, ahol nem kellett volna lenniük, ilyen volt például a hátamba beleépült láb, vagy a mellemen nyaraló kéz. Éreztem, hogy elvörösödök, és gyors kapálózásba kezdtem, hogy az egyáltalán nem hozzám tartozó testrészt eltávolítsam magamról. lehet, hogy halkan fel is sikoltottam, erre a momentumra már nem igazán emlékszem, mert lefoglalt az az ijesztő tény, hogy tapiznak.
Bezzeg, mire világosság gyúlt a furgonban, addigra már sehol sem volt a kéz, így nem tudhattam meg, kihez is tartozott. Na, nem mintha utána bármit is tehettem volna, sőt nagy valószínűséggel még rontott is volna a helyzeten. Ha tudom, ki tette, azzal csak annyit érek el, hogy amint meglátom, elvörösödök, és elkap a dadoghatnék. Nem tudnék megmaradni vele egy légtérben, és akkor nem tudnék teljesíteni semmilyen feladatot sem, ha véletlenül pont ő is ott lenne.
Elég sokat bajlódtunk a sötétben, hol jobbra, hol balra borultunk, felkenődtünk egymásra, aztán visszaguringáztunk, és ez így ment egy ideig. Mire végre megérkeztünk, pontosabban megállt a szállítóeszköz, úgy éreztem magam, mint aki egy mosógépben utazott. Kimászni is négykézláb akartam, csak nem akartam már annyira szégyenbe hozni magam, így a végén azért lábra álltam, habár kicsit szédültem, és eléggé imbolygott felettem a magaslati levegőt élvező bácsika is, aki – mint kiderült –, rettentően fura szerzet volt.
Míg magamhoz tértem kicsit, látóterembe keveredett Mizushima-san, akit láthatólag nem igazán aggasztott semmi, és csak úgy mellékesen odaintett nekem egyet. Félénk kis kézmozdulattal jeleztem, hogy én is észrevettem őt, aztán már hátat is kellett neki fordítanom, hisz megkezdődött a farm-túra, vagy mi a szösz.
A bácsi körbevezetett bennünket a birtokán, fejbe dobta a nyolcadik osztag nemesét egy izével, és elmagyarázott néhány dolgot. Elég különös hely volt, azt meg kell hagyni, fura ízlésre vallott, de már nem tudtam meglepődni semmin sem, legalábbis nem igazán. Teljesen lefáradtam, és nem igazán tudtam normális reakciót kifacsarni magamból. Végül a közösen elfogyasztott vacsora után is szónokolt nekünk egy keveset, és a gyermekeinek titulált, majd párocskákat alkotott belőlünk.
Hullafáradtan keltem fel az asztaltól, és próbáltam rájönni, ki is lehet az a Byaki Tshori… vagy már a nevét is elfelejtettem. Nem nagyon tudtam figyelni, de reméltem, hogy majd ő megtalál engem, és nem nekem kell megküzdenem azért, hogy megismerjem. Ma már annyi minden történt, hogy nem tudtam csak úgy önmagamat adni. Kiválasztott lettem… kétszer is, félbeszakították az édesség-óráimat, beszorultam egy szék alá, ami majdnem rám borult, lángra kapott a kezemben egy lap, ami nem is égett el, beszívott egy szivárványos furgon, valaki letapizott, és végigcaplattam egy nagyon fura farmon egy gólyalábakon lépegető öregember nyomában.
Végül megtalált a párom, pontosan mellém sorjázott be, és egy pillanatra mintha elgondolkodott volna valamin. Elég különös volt, de nem kerestem az értelmét, ahhoz nekem már nem volt sütnivalóm. Végül bemutatkozott, így megtudhattam, hogy nem Tsharo, hanem Toshiro a neve.
- Üdv, Ayumu Michiyo, nyolcadik osztag. – Egyelőre ennyire futotta az erőmből, egy kicsit összeszedtem magam, majd újra megszólaltam. – Öhm… hol szeretnél aludni, mert nekem nem igazán van kedvem fejest ugrani a szalmába, de persze, ha neked szimpatikusabb a szoba, akkor mehetek én a pajtába.
Lejátszottam fejben a jelentet, ahogy egy másodpercet sem alszok, mert Mizushima-san megtartja az ő fanatik buliját, és véletlenül lángra kap a pajta, amit egész éjjel oltogathatunk, és reggel az első feladatunk egy új pajta megépítése lenne. Persze ez akkor is megtörténhet, ha én a házban maradok, csakhogy akkor kisebb a veszélye, hogy a tűzben ragadok, és nem jutok ki időben, mintha a szalmába akadva próbálnék meg kivergődni az égő romok közül.
Azért nagyon reméltem, hogy férfiként lesz olyan kedves, és bevállalja ő a füstöt, meg a zajt, meg többi mázlista dolgot, amik együtt járnak Keo-kunnal, és én maradhatok itt, mert már csak annyi erőm maradt igazán, hogy felvánszorogjak, és levessem magam aludni, aztán szép álmokat mindenki.

Nocsak, kiesett egy levél a táskámból. Meglepődve vettem fel a nappali padlójáról a meglehetősen... bizarr kinézetű borítékot, mely egészen biztosan valamikor a délelőtt folyamán kerülhetett bele a táskámba, ráadásul a tudtomon kívül >.> Gyanakodva pakoltam ki a táskám teljes tartalmát, de minden benne volt, amit beleraktam, szóval nem enyves kéz járt a kiegészítőmben... Visszapörgettem inkább a Raion könyvtárban tett látogatásomat a fejemben, az alapján kettő tettesre sikerült leszűkítenem a jelöltek sorát, egy rohanó 30-as nőre meg egy idős, kissé flúgosnak tűnő bácsira, ők jöttek nekem (vagy inkább én mentem nekik? ) út közben.
- Mattaku, mit akar ez tőlem?
Bontottam ki a levelet, kapásból kizárva a nőt, tekintve a boríték jellegét. Homlokomat ráncolva figyeltem fel arra, hogy nincs mire felfigyelni, vagyis hogy egy üres fecni pislogott rám vissza o.O A borítékba belesve azonban egy gyufát is észrevettem, amit közelebbről megvizsgálva már több értelmet kapott ez az egész. Láthatatlan tinta, huh? A papíron végighúzva az ujjam meg is éreztem a karcolásokat, amiket az íróeszköz okozott. Ha gyufa kell hozzá, akkor ezt vagy citromlével, vagy kobalt-klorid oldatos tintával írták. Nekem azonban nem kellett a gyufa, hogy meleget csináljak és kiszárítsam a tintát, egyszerűen a papír fölé helyeztem a kezemet, és infravörös hullámokkal bombázva azt csináltam hőt.
- Gyémántlélek? Nem valami kecsegtető ajánlat hét napi robotolásért cserébe...
Morogtam magam elé, miközben galacsint gyúrtam a lapból és a néhány méterrel odébb lévő szemetesbe hajítottam. Nem különösebben érdekelt a dolog, egy hét túl sok idő, csupán azért keltem útra végül, hogy vessek egy pillantást erre az egészre. Volt az egésznek valami olyan felhangja, hogy az egész csak egy jó nagy átverés, esetleg valami rosszabb, valami olyan, ami ellen fel kellhet lépnem akár a Raion tagjaként, akár magánszemélyként. Egy gyors nyomozást megért, ha semmi ilyesmiről nincs szó, akkor meg egyszerűen hazajövök. Ezzel a haditervvel indultam el a park felé, ahol végül néhány ismerős arc is fogadott az összegyűlt kompániában, legalább is kettő, csakhogy köszönni nem tudtam nekik, mivel valami határozottan idegesítőnek tűnő alak úgy találta, hogy engem kell zaklatnia a hülye kérdéseivel.
- Ha nem tudod, akkor nyilván nem is tartozik rád.
Közöltem nyersen, próbálva lekoptatni az alakot. Másodszorra rápislantva már az is feltűnt, hogy shinigami, ahogy még néhányan a környéken. Lehet hogy ők is nyomozni jöttek, mert furcsának találtak valamit, akárcsak én? Rákérdezni azonban már nem volt lehetőségem, hiszen a mellénk befutó tragacs ajtaja kinyílt, és váratlanul beszippantott mindenkit a jármű belsejébe. Csupán lélekjelenlétemnek és képességemnek köszönhettem, hogy sikerült elkerülnöm minden felém szálló végtagot, így csupán a karomat ütöttem be landoláskor a kocsi padlólemezébe. Ha nem lett volna töksötét, látszott volna az arcomon felháborodott tekintetem, melyet a sofőr felé lövelltem (legalábbis arra, amerre őt sejtettem), de hamarosan kaptunk némi fényt, így nem kellett nekem csinálnom.
- Azt a cigit nem itt fogod elszívni, hallod?!
Kaptam ki a szőke hajú srác szájából a dohányrudat, és a lábam alá helyezve el is tapostam gyorsan, mielőtt elfogyaszt előlünk minden oxigént ez a degenerált idióta >.> Így is sokan vagyunk egy kicsit, nem kell még a füst is a légtérbe, arról nem is beszélve, hogy gyerekek is vannak a kocsiban...
- Szervusz Aoi-chan ^^ Hát te mit keresel itt?
Másztam oda a kislányhoz mosolyogva, (közben "véletlenül" belerúgva a shinigamiba) és megsimogattam a fejét, amíg még a kalapját összeszedte. Nem mondom, hogy nem csodálkoztam a szerelésén, de ha jobban belegondoltam nem is volt olyan meglepő, hogy ilyesmiben mászkál. Út közben aztán még Toraót is üdvözöltem, ha már legalább látásból ismertük egymást, de már azon járt az eszem, hogy mégis ignorálnom kellett volna a levelet.
Aztán az autó megállt, az ajtó kitárult, és mihelyst megszokta a szemem a bántó napfényt, körülnézhettem a kissé... bizarr helyen. Tekintetem persze hamar a már a városban korábban megismert idős úrra terelődött, aki gólyalábakon köszöntött minket a farmján. Az idegenvezetés nem különösebben kötött le, inkább annak örültem, hogy tiszta levegőt szívhatok cigifüst helyett. A vacsoránál aztán ismét figyelmet kért az öreg, akit azt hiszem a lehető legmesszebb el fogok kerülni az itt tartózkodásom során, már amennyiben lehetséges.
- Azért nem a világ másik végén vagyunk az őserdő közepén, hogy ne lehetne tájékozódni...
Jegyeztem meg csendesen a hazajutásra vonatkozó szavaira, ám amikor ismertette a párokat és megláttam, hogy kivel is hozott össze a sors, kis híján kiköptem a falatot a számból. Nem is beszélve arról az arcpirító kommentről, amit ki mert ejteni a száján
- Hogyisne, álmodozz csak szőke herceg! Ha csak gondolni is mersz rá, kisütöm a nemlétező agyadat és megetetem veled!
Közöltem felháborodottan, pirosló arccal, miközben ujjaim között néhány érezhetően erős szikrát pattintottam át, megmutatva hogy szó szerint gondolom, amit mondtam, és szó nélkül hátat fordítva indultam meg az emelet felé. Azaz indultam volna, ha nem látom meg azt, hogy Aoi-chan kifelé kezd el masírozni, de nem hagyhattam hogy egy ilyen alak mellé odakerüljön, arról nem is beszélve hogy férfit nem fogok megtűrni az emeleti szobában. Sajnáltam azt a lányt, akinek az a sors jutott, hogy kint kell aludjon, de elég vad külseje volt, szóval ő mindenképp jobban odaillik a pasik közé, mint egy gyerek.
- Nono, hová-hová Aoi-chan? A lányok fent alszanak.
Csíptem nyakon gyorsan a kislányt, és ellentmondást nem tűrően felcipeltem magammal, ha tetszik neki, ha nem. Amúgy is álmosnak tűnt, ami ilyen későn nem is csoda. A társaság elég normálisnak tűnt, csupán az volt kicsit aggasztó, hogy a három embertársam mind iskoláskorúnak tűnt, remélem nem lesznek túl nehezek a feladatok.
- Hová megy, Kagami-san? Jobb lenne ha senki nem kószálna egyedül ezen a helyen, ki tudja mit tervez az öreg... Szívesen elkísérem.
Ajánlkoztam fel, ránézve a távozni készülő szobatársamra. Igaz nem szívesen hagytam volna egyedül a gyerekeket, nem tudtam hogy a másik shinigami mennyire megbízható. Vannak sajnos rossz tapasztalataim...

Hogy lehet egyszerre nagyon mélyen és teljesen kényelmetlenül aludni? Én bizony megtudtam a választ, mikor valahogyan csak sikerült kiszorulnom a szobából a pajtába, habár nem emlékszem rá kicsit sem, hogyan is keveredtem ki végül a sokféle ismeretlen emberkéhez, de ha már ott voltam, bizony nagyon is gyorsan álomba szenderedtem, csak úgy elmerültem teljesen, habár úszni nem tudok nagyon, szóval érthető az eset. De hát miket is álmodtam, mind olyan ijesztő volt, majd éhen vesztem, mire az össze epre-joghurtos nyalókám órási nagyra nőtt és azt akartam, megegyem mindet, de nem ám, hogy egymás után, elsők akartak lenni, csakhogy én almát akartam enni. Kínban is voltam, de még mekkorában, mindenhonnan finom almaillat birizgálta orrom, de csak addig túrtam fejem a szalmába, menekülésem böjtje meglett, reggel korgó gyomrom hatalmas morajára keltem, de felébredtem! Egészben!
Keo-báró-sama nem gyújtotta ránk a pajtát, meg sem haltam, bajom nem lett se több, se kevesebb, csupán szegény valaki lábát nézegettem, hogy keveredett oda, én aztán nem tudtam. De attól, hogy ott volt, még semmi bajom nem lett, sőt az egész estés almavadász epre-joghurtos nyalókák bódító illata után egész észheztérítő volt, még halkan suttogva meg is köszöntem az elkószált lábnak nemes cselekedetét, jóllehet előfordulhatott, hogy nem is a láb, hanem inkább én voltam megtévedve.
- Hohóóó! Mit csinálok én a pajtááában?! – érdeklődtem teljesen meglepetten, félig a földön, félig az „ágyikómban” szenvelegve, miközben nem egy színes kis akármire lettem figyelmes. A következő pillanatban már vízipatkányként kapálóztam, méghozzá fagyott vízipatkányként. o.O
Azt sem tudtam, honnan keveredett ide a hirtelen hidegzuhany, mert hát csak a pajtában aludtam, és nem tudtam, hogy beázik a hely, mert nem tűnt tetőtlennek, meg lehet, Mizushima-san mégiscsak sikeresen felgyújtotta a helyet? O_O Dehááát akkor miért negem locsolnak, nem vagyok én kisvirág, meg nem is kaptam lángra, egyáltalán nem értem az egészet, de VALAAAKIIII! Kalimpáltam, csápoltam, meg valamit jól le is rúgtam, vagy nem tudom, mit tettem pontosan, de nem úgy tűnt, túl sok jót, csak kicsi ázott macskaként másztam valamerre, hogy ne érjen az ijesztő víz, mert bizony nagyon félelmetes volt, és nem is tudtam igazán, mi van merre.
- Áúúú! T~T – visongattam, mikor sikerült rátenyerelnem egy rózsaszínű, cuki játékra, de nem érdekelt, csak az, hogy kimentsem magam szorult és nagyon vizes helyzetemből. Alig moccantam meg, a víz máris elapadt, én meg tovább nyöszörgve borultam össze, mint egy kártyavár, szemeim előtt meg csak komisz nyuszikááák táncoltak fura rikítószínű nem is tudom micsodák alatt. – Hi-hihii… - úgy vacogtam, kocogtak fogaim, mint ebédidőben a kicsik kanala a tányérokban, nem is mertem továbbmondani nagy megrázkódtatásom okát, nehogy leharapjam a nyelvem hegyét, annyira nem szerettem én a husit.
Végül minden rendbe jött, a táncoló nyuszik sem táncoltak már, a világ is a helyére állt, bár teljes mértékig rám fagyott a ruha, és azt sem tudtam, mennyi lehet az idő, azért felfogtam, hogy Kukurikú bácsi kiállított sok emberkét, reméltem, szegény Aoi-chant hagyta aludni, és mint valami táborban, mikor tüzet kellett rakni, meg fát gyűjteni, meg sok egyebet csinálni, kiscserkészgyerkőcként vártuk, hogy legyen valaki. Én tudtam, hogy vizes ruhában vagyok, de azt nem, hogy másokat is elért-e az áradat, vagy csak engem öntött ki nem teljesen ágyamból.
Itt lemaradtam valamiről, de hogy mi lehetett, az kimaradt, csak addig jutottam el, hogy meg kell találnom Shizuka-chant, mert meg kell, hogy találjam, és hát, ha muszáj, akkor elvégzem a hatalmas feladatot, bár még így is kicsit fagyott jégcsap voltam. Azért felkerekedtem utamra, és kerestem egy sütit, vagyis hogy kerestem a süti finom illatát, amit Shizuka-chan mindig árasztott, el nem tudtam képzelni, hogy sütiparfümmel fújja-e magát, vagy mit is tesz pontosan, amitől összefut a nyál a számban. Annyira éhes voltam, nem is tudtam mitől, hogy egyszerűen csak mentem az orrom után, és kicsi híja volt, nem kanyarodtam félre az íncsiklandó almácskák után, de végül azért elkapott az ismerősen finom illat, és almácska helyett inkább Shizu-chanra csorgattam a nyálam.
Mármint, hogy nem kell félreérteni, nem folyattam rá a millió liter nyálamat, és nem kezdtem nyalogatni, mint éhenkórász kiskutya a kukából bányászott csontot, csak éppen megtaláltam, és éppen sikerült nem elesnem a gonosz gáncsos lábamban, szóval sok nyálamtól gurgulázva nyögdécseltem Shizu-chan után, hogy meghalljon, és fáradjon ide, mert én már teljesen elfáradtam abban a hatalmas megpróbáltatásban, hogy ellent mondjak az almák hívó szavának.
- Szicuta-dzsán! – nyeltem óriásit, amivel együtt lekényszerítettem minden süti- és almazabáló vad ösztönömet a mélybe. – Mármint, hogy, őőő… Shizuka-chan. – motyorogtam bátortalanul, aztán ahogy kedvesen visszabazsalygott társam, máris sokkal jobban éreztem magam. – Én is nagyon rég láttalak, de tényleg… ho-ho-hogy kerültél ide? o.O – se a furgonban, se sehol másutt nem láttam, lehet… anyaég, lehet, hogy Shizu-chan szellem?! o_O
Ami azt illeti, igazán illet ide, hogy Kukurikú bácsi még néhány emberkét jól megdobált játékokkal a csábosan illatozó falakó élelmeinek megdézsmálása miatt, és minő szerencse, én nem kaptam semmit. Elég aggodalom volt így is a számlámon, gondolom, megfelelő büntetésnek tűnt neki, hogy megfürdetett hajnalok-hajnalán, mikor épp majdnem megcsócsáltam egy idegen lábat a naaagy és finom almák helyett, és igazából ébren voltam, merthogy idő közben kiderült, hogy arra ment ki a pocoköntés, hogy felkeljünk, de hát engem nem is keltett, semmit sem hallottam, csak a mérges epres-joghurtos mutánsnyalókák haragos dörmögését.
Kyaaaaa! o.O Kedves szellemtársamról annyira megfeledkeztem, hogy csak akkor kaptam szívrohamot, és lettem kaméleonosan falfehér, mikor megkért, hogy szalagozzam fel, mert Kukurikú bácsi szalagozni akart. Ugyan nem értettem, mire jó a karperec, de azért szép volt, úgyhogy megpróbáltam Shizu-chan szellemkezére is feltenni, és minő meglepi, sikerült. Egészen nem is szellemnek tűnt Shizu-chan, mert nem tudtam átnyúlni rajta, meg hát le is kellett volna esnie a szalagnak, ha igazi szellem, szóval kicsit megnyugodhattam, de nem sokáig. Annyira nem foglalkoztatott, mi lehet a karkötővel, de csak megvilágosodtam, és fúúú, milyen jó ötlet volt, ilyen nekem máskorra is kellene, mert ha véletlen nekimennék legközelebb az ajtónak, nem kellene attól félnem, hogy hakudával sikerül majd kibontanom vele együtt a fél falat. De nem szándékosan csinálom ám! Nem, én nem vagyok olyan rossz! T~T
Miközben mentegetőztem, kis fecniket kaptunk, aztán Shizu-channal emberiségmegváltó excephi… exiperi… valami experiódusra indultunk, hogy felfedezzük, hol is kell megfesteni a mindenséget, meg ilyenek. Annyira örültem a feladatnak, boldogságosan ugrándoztam fel meg alá, mint a szeleburdi nyuszikák, amik füvet ebédeltek, és tiszta káók lettek. Tehát, ilyen (^.^) wooohooo, pattogással szeltem az utat Shizu-chan nyomában, Shizu-chan előtt, meg egyszer jól megkeresztezve az útvonalát, hogy mindkettőnk esésének kivédése érdekében nagyon profin bevetődtem, és pufff, elterültem. Semmi baj nem történt, kicsit lement a plezúr a könyökömről, amit egy alma persze könnyűszerrel orvosolhatott volna, de-de NEM lehet! T~T
Alig tudtam visszafogni magam, ne vetődjek éhenkórász vadállat módjára a kicsi, védtelen fákra, és nehooogy megtámadjak akárcsak egyetlen gyümölcsöt is, mert iszonyatos félelmem, hogy millió színes műanyag játék hullik rám, és nyomorít agyon, nem engedhettem beteljesülni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy végem legyen, és kipurcanjak, mert többé nem ehetnék almát, nem láthatnám édes Nobu-chant, és Nyucii-chaaaaan T.T, szóval nagyon is sok dolgom volt, amiért egyáltalán de kicsit sem volt szabad feldobni a bakancsomat. Ámbár sosem dobáltam a cipőimet, de azért jobb kivédeni a menthetőt, nehogy rászokjak a sok rosszaságra.
Shizu-chant követtem végig, és aztán megérkeztünk, nem volt éppen kicsi a hely, de volt hova festeni. *.* Nyuszikáááák! *.* Nyuszikákat festek majd, olyan szép lesz, meg szerintem egy-két pipit is, meg almafát, egy szép nagy almafát, és Shizu-chan kedvence is lesz, szalagokat festünk a fára nagy masnival, annyira szép lesz, hihetetlenül szép, de merre is vannak a festékek? Kicsit kutatni kellett, majdnem hiányoltam egy nagyítót is, hogy azzal nézzem körbe a terepet, de végül mégsem kellett, mert meglettek. *.*
- Wíííí, festékkeeeeeeeeek! *.* - osztottam meg nagyszerű felfedezésemet társammal, de persze roppant mód kultúráltan, és kicsit sem eltúlozva a hangerőt, szóval zengett a pajta, míg én két lábamba gabalyodva gurultam el festékekről áradozva Shizu-chan lábai elé. – Nahát, Shizuk-chan, még sosem festettél? :O – nagy elkerekedett szemekkel vizslattam a lányra, és nagyon sajnáltam, hogy ilyen buliból maradt ki, jóllehet megeshetett, én is amiatt szerettem annyira festeni, mert nem is olyan régen ismertem meg a munkafolyamatot. – De semmi gond, hidd el, ez egy nagyon jó móka, és teljesen bizonyos vagyok benne, hogy még Nyuszibecsületszavam se átallom adni rá, szóval Nyuszibecsület-kódexre esküszöm, hogy tiszta nagy buli, tetszeni fog. *.*
Míg végül is kikajbáltam magamból, hogy mennyire egy királyságos dolog ez a festés téma, elkezdtem nagyon pontosan átvizslatni, mink is van. Festék az megvolt, gond egy szál se, kivéve, hogy… Ecsetet egy darabot sem láttam, és hiába is lett volna nálam a nyuszikás táskám, egy egész pajtát még az én hiper-szuper ecsetkéim sem bírtak volna ki. T~T Teljes letargiában, jojózó szemekkel ültem, és vártam, hátha egy madárka ihletet pottyant a fejemre, de semmi sem jött, egyre csak éneklő hagymácskák táncoltak szemem előtt, és Kukurikú bácsit szólítgatták, hogy öntse ki a szárazföldi patkányokat. o.O
Ekkor zavarodottan, még mindig kissé jojózó szemekkel, de Shii-chanra pislogtam, és annyira nem tudtam, miről is van szó, hogy csak bambán néztem a szikrázó szemeibe. Olyan kis aranyos volt, váratlanul munkába kezdett, és nagyon-nagyon szorgalmasan dolgozott, hogy összekeverje, ami össze kell. Azt nem tudtam, mivel is akarta felkenni a festéket, de kicsit soknak tűnt a lötyi, aztán addig-addig bambultam, hogy találjak valamit, amivel lehet rendesen dolgozni, de neeem nyuszikát, mert a cuki pamacskákkal ugyan szépen lehetett volna alkotni, de hát nem vagyok én olyan, hogy állatkínzózzak. :O
- Shii-O.o-iiii!! – akartam hozzászólni a témához, de ekkor hátam mögött tengerek morajlása hangzott fel, aztán úgy csapott agyon az áradat, hogy nem tudtam, végül is merről érkezett egyáltalán a cunami, milyen erősségű hurrikán tombolt, és mi a szöszmók történt. Színes voltam, de mah, még milyen színes, a fal helyett engem fogott be a festék, habár mestermű trónolt ott is, de jobban lefoglalt, hogy nem magammal akartam kikenni a falat, éppen ezért nem is akartam, hogy a szokásosnál több szín legyen rajtam. Elismerem, ha festek, akkor kő kövön nem marad, és a fejemen is kicsi színes maszatok sokasága bulizik egész nagy pacnit alkotva, de attól még, hogy szeretem a szivárványt, meg a mindenféle színt, nem erre számítottam. o.O
Percekig tátogva álltam, és mint HALacska, lestem, szállnak-e fel a magasba buborékok a számból, de nem történt semmi ilyesmi sem. Igaz, egyik szeme nagyon nyitva sem tudtam tartani, nem mintha zavart keltett volna, de Shii-chan akkora szélörvényt kavart a festékáradattal, hogy copfba kötött hajam teljesen az arcomra tapadt festékestől-mindenestől. Baj nem történt, azért zombi-stílusban birodalmi lépegetőztem vissza a kötényekig, és ami a fejemre ragadt idegen szín, annak nagyja részétől sajnálatos módon megváltam. Azért hagytam fenne valamennyit, de csak mert nem láttam semmit, és nem azért, mert festék. *.*
- Semmi baj, Shizu-chan, előfordul az ilyesmi. ^.^ A festés már csak ilyen.
Boldogan mosolyogtam pajtás pajtásomra, aztán a falat kezdtem szemlélni, ami nem nagyon akarta jól tűrni a túlhígított festéket, ami nem is volt túlkeverve, csak a fém nem nagyon akart vele barátkozni, de azért nagyja fent volt, meg minden, szóval egészen úgy tűnt, megmarad a festék. Hatalmas munkának elébe nézve álltam hát terpeszt a fal előtt markomban a festékes kötényt szorongatva, mikor olyan elemi ötlet pattant ki a fejemből, kicsi híja volt, nehogy agyoncsapjon. O_o A mai napon persze csak szerencse ér szerencsével, hiszen sikerült megmenekülnöm, és még forradalmi technikát is forradalmárkodtam. *.*
- Shiii-chaaan, képzeld, tudod mit, hogy azt… öööee… - nagyot sóhajtva kopogtattam kobakomat Micimackó „gondol-gondol-gondol” rituáléját bevetve, és vártam, hogy az elkallódott agyalmányom visszatérjen, mert a kis hamis elszökött, majd beleszakadt szívem, hogy se szó, se beszéd elhagyott, de ekkor, háhááá, a mézesbödőnös kismackó módszere mégiscsak bejött! *.* - Megvaaaan, Shizu, megvaaan, tudom, hogy fessük ki a helyet, meg minden! ^o^ Fessünk a kötényekkel, mert más nincs, és az enyém már úgyis majdnem teljesen festékes, aztán majd ha felkentük az első réteget, aztán majd díszítünk, és alkothatunk virágokat, meg-meg-meg… meg lehet masnit is, kiscicát, nyuszikááákat, és almafát. *O* Az egész olyan szép lesz! **.** Benne vagy?
Miután így letámadtam, lassacskán hozzáfogtunk a munkához, és étlen-szomjan, fúúú, de fáradtan csak kentük a pajtát, még akkor is, ha néha-néha rendesen elfolyt a festék, meg hát menteni kellett a rendszert, de azért jól szórakoztunk, legalábbis én nagyon jól éreztem magam Shii-channal, és rengeteget beszéltem neki mindenről, ami eszemben volt, így például a nyuszikááákról, meg Nyuci-chanról, aki annyira kedves, hogy mindig megvigasztal, és elvitt fagyizni is máskor is, meg én már harcoltam vele, és hogy ám… ano… akkor még nem volt az anyukám, szóval nem ér a bántás, vagyis, hogy nem akartam bántani akkor sem, csak súlyos csatát vívtunk, huhúúú. Oo
Szerintem csodaszépre alakult a dolog, bizonyos voltam benne, hogy tökéletes lesz, aztán mivel néha rendesen elbambultam, elég jó kis mintákat festettem a színbe, például, mikor nem figyeltem oda, és szegény mellettem ólálkodó Shizuka haját sikeresen belefestettem a falba. Sűrű bocsánatnyöszörgés közepette húzódtam kicsit messzebb tőle, és tovább beszéltem, még vagy tízszer goment rebegve, hogy egész nap meséljek neki a Shrekről, meg hogy Aoi-chan mesélt el nekem dolgokat, és hogy nem láttam még a mesét, de sütiszörny, ihizééé, sütiiiii… *q* Félő volot, felfaljuk egymást, de sütiiihii akkor is. *o*