Szobám számomra igencsak jelentős részénél, az íróasztalnál foglaltam helyet szokásomhoz híven. Kivételesen nem a munkába merülve egy-két papír tömeg elintézése miatt, melyet még Anyutól hoztam el, amiért ismét eltúlozta az íratok elkerülését. Hanem az a kis megviselt papír fecnin ékeskedő halandzsa szöveg kibogarászása miatt. Az érthetetlen egybemosódó darabok még több órányi gondolkodás után sem fedték fel valós jelentésüket. Így a lehetőségek több változatának kipróbálásához folyamodtam. Bár az osztagba való besorolásom miatt kevesebb időt tudtam rászánni ezen üzenet tartalmának megfejtésére. Akkor még kifejezetten nem is véltem fontosnak a levelet és ostoba, zaklató üzeneteknek tudtam be, melyet Anyunak szánhattak. De rá kellett jönnöm, hogy több áll ennek hátterében, ezt pedig arra alapoztam, hogy legutóbbi Hachibantaihoz való látogatásom során ismét belebotlottam a hírvivő egység egy tagjába, ki nekem adott át a régebbihez hasonló – melyet most markomban tartok – üzenetet. Ugyan abban a stílusban megírva, egy apró, érthetetlen szöveg.
Kezemre támasztom a fejemet, mikor rájövök végre ennek az egésznek a jelentésre. Alig szántam rá egy órát, de már kivitt majdnem az észből, pedig ritkán érik el ezt velem bizonyos dolgok. Biztosan csak tartalmuk lehetett ennek az oka. Két sorban csak apró, sértő szövegek, nem vagyok hozzászokva, hogy ennyi szenvedés után ilyen csekélyke eredményhez jussak. De mit akarhat az illető Karakura városában?
Komoran szuggerálom a kis üzenetet, s egy belső sugallatot követve kelek föl és veszem kezembe Zanpakutomat és további fontosabb felszerelésemet, hogy ezekkel karöltve tehessek egy kiruccanást az Emberek Világába. Bármennyire sem szívlelek arrafelé megfordulni – mégy úgy is, hogy életemben először megyek - , most túlságosan is felkeltette az érdeklődésemet ezeknek a leveleknek a tartalmuk. Valamiért minél előbb utána akartam járni a dolognak. Mivel e „személyes” ügyben nem akartam zargatni a Taichout, és Anyu sem hiszem, hogy engedélyt adna a másik világba való átkeléshez, ezért önállósítva magamat egy apró blöfföt alkalmazva a Senkaimonnál felügyelő őrnek, tértem át sikeresen Karakura város egyik kerületére. Még egyszer sem jártam itt, de már rengeteget hallottam erről a helyről. Nem nagyon érdekel a kornak a haladásra, csak egyetlen dolog miatt tartottam eddig számon, az pedig nem más, mint, hogy gyakran küldenek ki erre a helyre Halálisteneket a munka érdekében. A város ezen szegletében, ahova sikeredett kikötnöm, kezdek el egy egyszerű villámtánccal haladni, hogy jobban szemügyre vegyem a helyet. A szóbeszédekből kikövetkeztetve és összehasonlítva az általam látottakkal kevésbé annyira érdekes, mint ahogy azt tartják odahaza. Egytől – egyig unalmas, semmi katasztrófa nem történik, mely persze jó dolog. Viszont rá kellett jönnöm, hogy áthaladásom ebbe a világba eléggé meggondolatlan volt, hiába vettem fejembe azt, hogy megkeresem az üzenetek íróját, de semmi nyomom sincs ahhoz, hogy mégis hol kezdjem ezt a bizonyos keresést.
Elmémben próbálom végiggondolni újra és újra ezt az ügyet, s nem jövök rá, hogy vajon miféle érzés miatt is akartam áttérni pontosan ide, hogy fölös kutatásba kezdjek, melynek semmi eredménye nem lehet. De tengődésem során, a kerület utcáin felpörgették számomra az unalmas eseményeket. Furcsa lélekenergiát érzékellek, mely robbanásszerűen csapott fel valahonnan a közelben. A reiatsu… különös, sosem éreztem még ilyet. Bár hallottam róla, hogy a Hollowoknak eltér az energiájuk a Halálistenekétől, s könnyedén felismerhető. Ebből adódóan, az egyes Esperek, kik e világban élnek, nekik is jellegzetes a reiatsu kibocsájtásuk, de ez… egyszerűen nem tudtam hova tenni. Valahogy olyan volt, mint egy Hollow lélekenergiája, mely keveredett valami mással, nem értem. Túl bonyolult volt, és egyszerűen ijesztő, rémisztő… cseppet sem bizalomgerjesztő. Mint egyetlen Shinigami a környéken magam akartam utánajárni ennek. Shunpot alkalmazva, ezáltal gyorsabban indultam meg a forrás felé, amely egy focipálya kellős közepéig vezetett. Már a távolban kiszúrtam a fehér hajú idegent, ki lélekenergiáját áramoltatta maga körül. Ez a cseppet sem pozitív jelenség hatására kezdet cikázni elmémben a megfelelő cselekvések lehetősége. Ki tudja mire képes és, hogy mekkora károkat okozhat Karakura városának lakóin. Védeni, ahogy egy Halálistennek az kötelessége. Ez lebegett most lelki szemeim előtt. Komoly arccal emeltem fel jobbomat futás közben, magam elé tartva azt, s mutatóujjammal az ismeretlen felé bökve kezdtem el a reiatsut tenyerembe gyűjteni.
- Hadou no yon: Byakurai! – határozottan mondtam ki e mágia parancsszavát, minek hatására a reiatsu hatására az ujjamból egy fehér színű, erőteljes villám indult meg az idegen alak irányába. Nem törődve támadásom sikerességével, avagy sikertelenségével állok meg mögötte villámtáncommal, rideg, lenéző tekintetemmel szemügyre véve Őt.
- Mit keres egy magadfajta Kölyök itt? Ilyen furcsa lélekenergiával… - tettem fel a kérdésemet nyugodt hanglejtéssel, a szövegem második felét csak úgy mellékesen megjegyezve. Még jómagam sem értettem, hogy minek osztottam meg vele eme észrevételemet, talán azért mert túlságosan is zavart a kibogarászhatatlan reiatsu. A kölyök jelzőt pedig megérdemelte, jóval alacsonyabb volt nálam, s ránézésre felelőtlenebb is, hisz aki ekkora energia birtokában áll nem kezdi csak úgy szabadon engedni erejét, felfedve ezzel magát mindenki előtt.

A Fehér Villám könnyedén szántotta fel a pálya gyönyörű simára nyírt gyepét, kisebb mélyedést is ütve a földbe. Ám bár sikertelen volt támadásra való kísérletem, nem érdekelt. Jobban foglalkoztatott a lány mi voltja, hisz nem minden második személy járkál lélekenergiával Karakura városában, főleg nem egy effélével, mint amilyen az Övé. Némán állok meg, s kezdtem kielemezni az idegent, de egy valamire nem számítottam, a gyorsaságára. Szememmel alig tudom követni kitérését, s újdonsült felbukkanási helye is teljesen váratlanul ért. Nem számítottam erre a lépésére. Sebessége pedig annyira lesokkolt, hogy az én szégyenemre még az első szintű kidout is felkészületlenül fogadtam. Elkerekedett szemekkel pillantok hátra szemem sarkából, ahol a kék derengésű mágia már felém száguld, s előre lökve zökkent ki egyensúlyomból. Dőlni kezdtem a föld felé, de nem hagyhatom meg ennek az idegenek azt az örömet, hogy még ennél is jobban megalázkodjak előtte, kézen állásból fordulok át, hogy talppal érkezhessek a talajra, szemben állva vele ismét. Fölényesen kihúzva magamat, emelem rá szúró tekintetemet, amint sikerült ismét stabilan a földön állni. A lány beszédének stílusától legszívesebben falra másznék, a szülei kissé elrontották a nevelését, de mint mondják, semmi sem lehet tökéletes. Miután kimozgattam karomat, melynél lapockám kicsit megperzselődött, csak azután méltatok neki holmi felelettel, még ha nem is érdemelné meg.
- Szerintem többször, mint Te. – utalok ezzel igencsak kócos hajára a tükrös megjegyzésére. Még akkor is, hogy tudom a magasságomra célzott ezzel a mondandójával, hisz alig lehetek egy-két centivel nagyobb, mint Ő. Viszont beszédjére és indulatosságára alapozva egyértelmű, hogy ezerszer feljebb állok nála érettség terén, ezért sem vontam vissza iménti megnevezésemet róla. Tapsolására felvont szemöldökkel, kicsit értetlen tekintetett vágva nézek felé. Állítása, mely szerint Ő nem Shinigami, kissé furcsállom. Hisz az imént saját szemmel láttam, ahogy démonmágiát alkalmaz. S ez még így is jelentős volt számomra, hogy az nem is a legerősebbik fajtából való volt.
- Hogy érted azt, hogy nem vagy Shinigami? Kidout alkalmaztál, mivel magyarázod az iménti állításodat, hogy semmi közöd a Halálistenekhez?! – teszem fel komoly hangzással, kérdésemet a dologgal kapcsolatban, amiért nem tiszta számomra feltételezése. Ritka dolog nálam, hogy „ellenséget” kérdezek ahelyett, hogy magam jönnék rá a magyarázatra. Viszont egyre inkább érdekel ennek az egésznek a nyitja. Így is értékes perceket vonok meg magamtól, melyet annak a bizonyos személynek a keresésére fordíthatnék. De túlontúl érdekel, hogy miképp lehet az, hogy a Halálistenek képességeit alkalmazza, de még is azt állítja Ő neki semmi köze a fajtánkhoz… de akkor mi? Mi lehet?
Elbizonytalanodottságom kék íriszemből kitűnően kibontakozik még az általa árasztott ridegség mögött is, mellyel oly’ sokakat képes vagyok megrémiszteni. S szúró megjegyzésére felfigyelve az idegen cselekedetére még épp időben reagálva ugrok fel a levegőbe, majd két tenyeremet magam elé tartva készülök egy újabb kidou sorozat alkalmazására.
- Bakudou neejuuichi: Sekienton! – a mágia parancsára vörös színű füst keletkezik, melyben orrig sem lát rendszerint az ember. E rejtekből pedig gyorsan kishunpozva, a levegőbe ugorok, ahol a piros függöny irányába fordulok. A démonmágia számtalan lehetősége cikázik fejemben, melyet alkalmazni tudok, s a legmegfelelőbbet kiválasztva, jobbomat kitartva magam elé, ejtem el a következő technikához tartozó szavakat. – Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! – tenyeremben már az elején izzani kezd a vörös lánglabda, s kimondva parancsát már indul is a vörös füstfüggöny felé, ahol még remélhetőleg ott van a célzott személy. Vörösben a vörös, vajon időben észreveszi?
Aljas mosoly húzódik arcomra, ahogy megfordul elmémben a siker öröme, hisz korom ellenére remek kidou képzettséggel rendelkezek, s talán van egy parányi esélyem, hogy egy-két horzsolással jön ki e támadássorozatom alól. Tán, ostobaság volt számára azt feltételezni miszerint ez a hely csakis az Övé, s eme egyszerű szövegével alaptalanul rám rontania. Főleg, hogy engem, aztán nem érdekel ez a pálya. Felőlem aztán az lehet is az Övé, minden egyes szeglete. Csak békésen, szóban is lerendezhettük volna ezt a kis eltérésünket. De ha nem, hát nem. Én nem vagyok olyan, ki megfutamodik a kihívások elől. Bár lehet, hogy kicsit eltúloztam és sok technikát vetettem be egyszerre ellene, de jobbnak láttam biztosra menni, ilyenfajta reiatsuval bármire képes lehet. Még olyasmire is, melyre még álmaimban sem gondolnék.
Nyugodt szemlélődésbe kezdve, miközben elmémben boncolgatom a helyzetet, kémlelek a lassacskán szétoszló vörös füst felé, hogy láthassam visszatámadásaim eredményét…

Ostoba, felelőtlen… és még sorolhatnám. Túlontúl indulatos, s azt feltételezi, hogy ennyivel képes elintézni. Ám’ remekül alkalmazza a meglepetés nagyszerű erejét, de milyen Shinigami lennék, hogyha nem állnák készen mindenféle eshetőségre? Visszaszólásom is olyannyira felzaklatta, hogy nem látta tiszta szemmel a dolgokat és elborult elmével indult meg felém, s dühösen nem lehet rendes támadásokat kivitelezni. Ezt tapasztalat nélkül is kitűnően tudhatja az ember. Komoly tekintetemet villóztatom felé, ezzel kimutatva, hogy indulatossága cseppet sem lesz előny számára, bár ha ilyen tudatlan, hogy még a szemekből sem képes leolvasni eme csekélyke információt, amelyet saját maga használatára tudna fordítani, az ellen nem tehetek semmit sem.
Szívem szerint fognám fejemet a szövegelése miatt, melyet kérdéseimre ejtett meg, csak büszkeségem miatt nem engedhettek egy efféle apró kényszernek. Bár igaz, hogy nem szokásom efféle kérdésáradatokhoz folyamodni, hisz magam is rájöhetek szép lassan mindenre, sőt talán előbb, mintsem fajtársaim, hisz gondolkodásom kimagasló a többiekhez képest. De, hogy érdeklődésem ne találjon célt az egyenesen sértő, sőt lekezelő is ebben a formulában, mellyel a kis ősz hajú hozakodott elő. Egyenesen idegesít minden egyes húzása, szava, ami miatt legszívesebben az összes markomban lévő Démonmágiát felé lőném, hátha tanulna a helyzetből, hogyha a szülei voltak olyan okosak, hogy ilyen neveletlen viselkedésre ösztönözték és nem tanították megfontoltabb hozzáállásra. Persze nem mindenkinek lehetett része olyan szülői nevelésben, mint nekem.
Neveletlensége csúcspontját pedig kiemeli aljas húzása, melynél gáncsoláshoz folyamodott, azonnal arra gondolok, hogy pusztakezes harcban jobban jeleskedhet, melyet ötvöz a gyorsasággal, persze nem szeretek előre levonni dolgokat. De midőn botorság azt hinni, hogy ennyivel levehet lábamról. :/ Az „esést” kihasználva alkalmazom a Sekienton Bakudout, hogy utána egy meglepetés szerű mágiával hozakodjak elő, amint villámtánccal kijöttem eme vörös színű füstből. Bár lélekenergiám áramoltatását igyekszem minimálisra fogni, hátha az alapján felfedez és esetleg meglepetés támadást alkalmaz, még is a lebukás veszélyes igen nagy, hiszen a kidouk használatához még mindig beszélnem kell. Ezzel elég nagy hátrányba keveredve, de hát mit tehetnék, ha még nem vagyok olyannyira fejlett a mágiaalkalmazásban, hogy némahasználathoz folyamodjak.
Csendes szemlélődésbe kezdve kémleltem a füstrejtek felé, hogy láthassam az eredményt, bár alig teltek el apró másodpercek máris láthatom a várva várt dolgokat. A vörös halványodó füstben kibontakozó kép szerint a Lánglabda sikeresen betalált, de szembesülnöm kellett ennek hamisságával, amiért az idegen egyik pillanatról a másikra bukkant fel előttem és egy jól irányzott ütést mért gyomrom felé.
- Bakudou no hachi: Seki! – fut ki azonnal a számon a kidou parancsa, miközben ökölbe szorított jobbomat felemelem, hogy a kék derengésű kör alakú pajzs felemelkedjen az ütés elé. Persze a gyomorvágás elől így se voltam képes menekülni, hiába a reflexszerűen alkalmazott védelmem, amelyet könnyedén áttört, ez által esélyt kapva erős ütésének megkóstolására, melyet utoljára Anyu nyaklevese miatt éreztem. Ki nem állhatom a pusztakezes küzdelmet, s Ő kitűnően a gyengémbe talált. A hasamat ért ütés miatt jövő fájdalom elenyésző volt a következményéhez képest… a földön csúszva landoltam a pálya felénél. Igazán tett ez az önbecsülésemre, nem szeretek ellenfeleim előtt megalázkodni. A fájdalmat még képes vagyok elviselni, s elfojtott csak apró sziszegés formájában ez remekül tükröződik, de a földre kerülést, cseppet sem szívlelem.
Elhúzott szájjal kényszerítem magam álló pozícióba, fogva hasamat, ahol az öklével telibe talált figyelve a távolban tett cselekedeteit. Látva, hogy két kardot vett fel a földről, melyeket oldalára rögzített, szúró pillantásokat kezdek vetni felé. Azt hittem normális, ha egy gyerek fejébe beleverik azt az apró, de fontos tényezőt miszerint a fegyver mindig legyen mellettem, kéznél. De Ő, mintha soha nem is hallott volna erről.
- Ostoba kölyök, Te nem hallottál arról, hogy a fegyver mindig legyen nálad, ha kilépsz a házból? – vetem felé kérdésemet, leszúró hangsúlyban. Vén Varjú által hangoztatott okítás ez ugyan, viszont igencsak hasznos és nem hiszem, hogy mások ne tudnának erről, s még Én is hajlandó voltam megjegyezni ezt, pedig nem éppen szívlelem az öreget.
Egy mély levegőt véve igyekszem lenyugtatni magamat megjegyzése hallatán, mely egészen magasra volt képes vinni bennem a pumpát, pedig ilyen problémám egyszer sem volt, hidegvéremet nem tudta áttörni senki, de Ő egy-két szóval elintézte. Egyszerűen idegesít….
Katanám markolatára csúszik kezem ebben a pillanatban, amikor fejemben csupán a bosszankodás uralkodik ezek miatt, tisztánlátásomat eltörölve ezzel. Talán emiatt is köszönhettem, hogy Yuki~onna szavait hallhattam visszhangozni elmémben, megtörve gondolataimban a zavaró tényezőket.
~ Hajime… lehet, hogy veled egykorú, de viselkedésileg még nem érett annyira, ahogy Te. A maga módján szerintem aranyos teremtés az eddigi Halálistenekhez képest, akikkel összefutottál. Szóval, azért ne túlozd el… Örülök, hogy megosztottad velem véleményedet, de nagyon úgy néz ki, hogy erőfölényben áll, bármennyire is nehezemre esik ezt bevallanom. Viszont nem értem, hogy vagy képes pozitív látásszögből tekinteni erre az Ostoba gyerekre? ~ pár pillanatig lehunyt szemmel „meditálok”, ahogy végighallgatom közben Yuki~onna beszédét, mely cseppet sem nyerte el tetszésemet. Bár tudom, hogy szereti megosztani velem véleményét másokról, de gyakran előfordul, hogy látásszögünk ütközik, mint például most is. Fegyveremről leveszem kezemet, nem… nem érdemli meg, hogy Yuki~onnat alkalmazzam ellene. Jobb, ha tanul előtte, mielőtt fegyvert rántok ellene. Így letudva magamban a dolgokat, emelem fel helyette jobb kezemet, ökölbe szorítva, csak mutatóujjam és középsőujjam áll felfelé és húzom el magam előtt a levegőben kimondva a szükséges mágia parancsát, melyhez le kellett tenni e mozdulatokat.
- Chh… ne bízd el magad…. Bakudou no ichi: Sai! – amennyiben a technikám sikeres volt, avagy sikertelen. Nem érdekel, lehunyom szememet, hogy kizárhassam ez által a külvilágban történteket és jobban tudjak koncentrálni a mágiákra, melyet alkalmazni szeretnék. Így hát, azonnal belekezdek a további mágiák idézésébe, de remélem, hogy a meglepetés ereje ezúttal mellém áll és fogságban tartja a szükséges ideig nekem ellenfelemet, hogy demonstrálhassam lenézésének magas fokú alaptalanságát.
- Hullj szét, Rondanini fekete kutyája! Nézz végig magadon és égj; tépd fel saját torkodat! Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Az Igazság és Mértékletesség nevében. Az álmok ezen bűntelen falán engedj szabadjára egy keveset karmaid haragjából. Bakudou no nana: Hourin! Hadou no sanjuusan: Soukatsui! – tartom ki tenyeremet, amint végigmondtam a kettős idézést és előttem felé az ehhez kapcsolódó két kidout. Ha esetleg sikerrel jártam, akkor a Hourin a gyengécske Sai mellé pluszba lefogja, vagy amint kitört ez említett előzőből, akkor helyettesíti, s mozgását meggátolva ezzel a Pusztító kék tűznek elméletileg sikeresen el kell, hogy találja. Kivéve, ha nem drukkol elő olyasvalamivel, melyre nem számítottam, hisz tény… kicsit talán túlságosan is elbíztam magam esetleges sikerességem miatt.
S, míg várom az alkalmazott mágiák eredményét tekintetem fél pillanatra a talajra téved, ahol az egyik aprócska papír fecni virít velem szembe, mely arra ösztönzött, hogy átjöjjek Karakurába. Meglepetten nézek a papíros irányába és azonnal agyalni kezdek azon mikor is ejthettem el és az egyetlen eseményt, melynél ez előfordulhatott a távolságot tekintve az a gyomorba vágásának a pillanatában lehetett. Kellemetlen, valahogy vissza kell szereznem mielőtt semmi eredményt nem fogok tudni kihozni az amúgy is rejtélyekkel körbeölelt fecnikből.

A Vén Varjú által hangoztatott okítást most Én is továbbadtam, egy ostoba gyereknek ki, olyan nagyképű és idegesítő, hogy még meg se érdemelné ezt. Nem jelent semmit sem az, hogyha fegyver nélkül is helytállsz a csatamezőn, jómagam kidoukkal is bőven boldogulok, mégis nálam van a váratlan esetek miatt, ahogy az öreg tanította. Azt hiszem életemben először ijedtem meg akkor tőle – és mellékesen megjegyezve: utoljára - mikor rám mordult ez ügyben.
- És mi hátráltat meg abban, hogy Karakurában is viseld? Az emberek? Amit nem értenek, úgyse foglalkoztatja őket. Csak ostoba kifogásaid vannak… Kölyök… - mondom lekezelően, de beszédemben hallani egy kisebb megerőltetést mely tükrözi, hogy türelmem már a vége felé közelít. Apró szavakkal képes előhozni bennem a meggondolatlan gyerekösztönöket, amely egy harc folyamán cseppet sem helytálló. Emellett akárhányszor felhozom magamban az idegesítő jelző különböző formáit, mellyel ezt a lányt illettem, csak feljebb és feljebb megy bennem a pumpa. Yuki~onna viszont készségesen visszatérít nyugodt állapotomban, jól tudja, hogy nem szokásom elveszteni csak úgy a türelmemet, de vannak dolgok, amiket nem értek… mi okból foghatja ennek az idegennek a pártját? Miért békél meg vele ilyen egyszerűen? Veszélyes, a lélekenergiájából ez kitűnően leszűrhető és cseppet sem mentség a kegyelemre az óvodás szintű jellemvonás. Tanuljon meg gondolkodni beszéd előtt, csak ennyit tudok hozzászólni. Bár túlontúl felelőtlen ahhoz, hogy egy ilyen cseppet sem megerőltető „munkához” folyamodjon.
Elmémben lezajlott kisebb beszélgetés egy apró „meditáció” formájában tényleg kicsit hosszúra nyúlt és reakcióidőm a normálistól igencsak eltért. Szemforgatással osztom meg „véleményemet” beszólására. Lett volna ideje cselekedni, kihasználhatta volna, mégis megvárta az Én lépésemet. Akkor most igazán beszélgethetnénk arról, hogy melyikünk is a nagyobb eszement. Vagy csak egyszerűen kifogyott a lépésekből és ezért nem tett semmit?
Ördögi fél vigyor húzódik arcomra, lenéző kék tekintetemet villóztatva felé, a mimikám kísértetiesen hasonlíthat a Vén Varjú egyik csúnyán nézéséhez, pedig nem kívántam Őt másolni. Hiszen a célom az, hogy lekörözöm, és ha az öreget utánoznám, kicsit – nagyon - rontana az önbecsülésemen.
- Fölös beszéd, Kölyök. Te is támadhattál volna, vagy netán olyan gyönge lennél, hogy mást nem is tudsz a lányos pofozkodáson kívül? – reprodukáltam megjegyzésére, monoton beszéddel, hogy minden egyes szó tartalmazza a lenéző tekintethez járó ridegséggel átitatott hanglejtést. Zanpakutommal készült támadást elvetettem közben elmémben, helyette maradtam a kidouknál, hisz egy ilyen ostoba gyerek ellen nincs okom alkalmazni katanámat. Először a fejébe ütök egy minimális jó modort, melyet a szülei elfelejtettek belénevelni.
Első lépés az okításomnál egy gyengébb mágia volt a védelmi kidoukból, azon belül is a „Fogság”, hogy meggátoljam bárminemű cselekvésben, aztán jöhetett a második fázis… a kettős idézés. Élesben még sosem alkalmaztam, Sereteiben is csak gyakorló termekben hozakodtam elő vele. Így felkészültem az esetleges sikertelenségre, mely jelen pillanatban elmaradt, szerencsémre, ugyanis a Démonmágiák sikeresen száguldottak felé. Komoly tekintett mögé rejtett sikerörömöm viszont hamar átvált a meglepettség apró kifejezésével összeköthető mimikává. Könnyedén szabadulhatott volna a nagy mennyiségű reiatsuval, mely a hatalmában ál már az első mágiából is, de nem tette, tán azért, hogy előhozakodhasson ezzel, ami miatt nagy döbbenet ült ki arcomra? Automatikusan hőköltem hátra pár lépést, hiszen állításai egyre inkább keresztezik a magamban kirajzolt képet. Lélekenergiája ugyan bizonytalan és megmagyarázhatatlanná teszi számomra, hogy pontosan mely’ létező faj tagja is lehet pontosan, de látva, hogy a két fegyver, mint egy Zanpakuto úgy engedelmeskedtek szavainak az igencsak meglepetésként ért. Ismét kérdések ötlöttek fel bennem mibenlétével kapcsolatban, de hidegvéremet most nem dobhatom el. Arcomra ismét visszatér a komoly ábrázat, ahogy tanulmányozom megváltozott külsejét, mellyel ugyan képes volt megsemmisíteni a Hourint, de a Soukatsui még így is eltalálta, igaz csak felületesen, de több mint a semmi. Viszont, ha számítottam volna e lépésére, akkor hatékonyabb kidout vetettem volna be ellene a Kék Tűz helyett. De ez már késő bánat…
- Miért kellene feladnom? Semmi okom sincs rá, vagy esetleg félsz, amiért visszalépésre akarsz ösztönözni? – teszem fel magabiztosságtól csengő kérdéseimet. Nincs okom meghátrálni, nem kényszeríthet rá. Ha, pedig megtenném Shinigami címemnek azonnal búcsút inthetnék, hisz gyávák kezében semmiképp sem lehet egy ilyen rang. Ráadásul, mindjárt becsületemnek is integethetnék ez mellet. Felkészülten állok és várom támadását, gyorsasága mintha ugrásszerűen megnőtt volna, nem tudom tisztán követni szemmel, csak foltokként látom időnként fel-felbukkanni. Melyből rájöhetek, hogy valószínűleg körülöttem köröz. De vajon hol fog lecsapni? Mikor? Mivel? Nincs időm agyalni ezen túl sokat, amiért egy váratlan pillanatban fedi fel magát és az egyik szárnyával mér rám egy kimért ütést.
- Bakudou no… – kezdenék bele reflexszerűen a védelmi kidou kántálásába, de fölöslegesen. Támadása könnyedén földhöz lökött, melynek köszönhetően ismét végigszánthattam a pályát, amiért teljes egészében kibillentett csapása az egyensúlyomból. Nehézkesen ülő helyzetbe lököm magam, amint sikerült erőt gyűjtenem hozzá a fájdalom után, ami végigjárta az ütést követően minden porcikámat. Szúró szemekkel kezdek vizslatni az irányába, ahogy látom az egyik papír fecnit kezében, mely arra ösztönzött, hogy tegyek Karakurába egy kitérőt a feladó felkeresésének érdekében.
- Chh…. Ne sértegess, a feladóval ellentétben Én tudok írni. – bököm ki magamból, miközben végül fél térdre sikerült felnyomnom magam az ülő helyzetből. Jobbommal katanám markolata felé nyúlok, bármennyire is taszít ez a gondolat, mely azt kiáltja, hogy ne használjam, viszont most nem látok más lehetőséget ellene. Nehéz bevallani, de így túl nagy falat nekem. – Mondd, mi a neved… Kölyök? – teszem fel a kérdést lenéző szemekkel felé, a magasba tekintve. Közben bal hüvelykujjammal kipöccintem Zanpakutomat tokjából, hogy fehér szalagjai meglazuljanak a sayan, ez által ne zavarjanak az elővételénél. – Csak, hogy tudjam, mit írjak a sírkövedre… Maiodotte, Yuki~onna! – fűzöm hozzá apró magyarázatként az előbbi kérdésemhez az iménti szavakat, majd előhúzom a szépen ívelt ezüstfehér színben pompázó katanát, melyet, ahogy a tokjából elővettem úgy váltotta fel alap külsejét a shikai külalakja. Zanpakutom megszólítása közben zöldeskék színben változó reiatsum áramolni kezdett körülöttem. Éreztem, ahogy Yuki~onna kölcsönzi nekem az erejét, ezzel a beszerzett sebeket is elviselhetőbbé tette. Felegyenesedve néztem föl a lány felé, miközben a handzsár alakot felvett fegyveremmel csaptam egyet a levegőben, hogy tudjam a szalagok milyen gyorsan is munkálkodnak a levegő lehűtésével kapcsolatban, mely a technikáimat segíti. Apró téli szélként csendült fülembe a hang, mely a levegőbe való vágásom eredményezett. Aljas mosoly húzódott arcomra ezt hallva, aztán a lány felé emeltem ridegséget tükröző tekintetemet.
- Yuki~onna no Shiruetto! – nekem nincsenek szárnyaim, de Zanapkutom technikája pótolja ezt. Fehér színű derengés rajzolódik ki körülöttem a parancs elhangzása után, oldalra tartva fegyveremet indulok el felé, futva, majd mikor beértem Őt a talajtól elrugaszkodva, egy magasságba kerültem vele. A markomban tartott karddal jobb oldalról egy fentről lefelé haladó keresztirányú vágást indítok a vállától. Miközben bal tenyeremet felé tartva fűszereztem meg támadásomat egy mágiával. - Hadou no sanjuusan: Soukatsui! – hangoztattam a Démonmágia parancsát így megnehezítve számára a védekezést. Meguntam, hogy fölényeskedik, nem elég, hogy képes volt kihozni a sodromból és a becsületemet széttörve a földre taszítani. Még azt is képes volt elérni, hogy Zanapkutomat is megmutassam neki. Mégis… ki lehet Ő?!

Valóban nem ismerem még Karakurát és azt sem tagadom, hogy életemben először fordultam meg az Emberek városában, arról nem is beszélve, hogy cseppet sem szívlelem az embereket. Küldetések, fontos dolgok miatt kényszerülök csak arra, hogy idejöjjek, de más egyéb problémák miatt vagy csak a szórakozásért be se tenném ide a lábamat. Remekül érzem magamat Soul Society falain belül, ahol békesség és nyugalom van, nem forgolódnak úgy az utcán a lakosok, mint holmi hangyák, ahogy azt az emberek is rendszerint teszik. Illetve nem haladunk el minden egyes fontos tényező előtt, ahogy az emberek. Van különbség és e miatt az eltérés miatt szívlelem ezerszer jobban szülőhazámat Sereteit egyes Halálistenekkel ellentétben.
- Nem ismerem e világ szabályait, de cseppet sem zavartatnám magam, hogyha előttük kellene kardot viselnem. Emellett bővíthetnéd a szókincsedet, unalmas minden percben egyazon jelzőket hallani tőled, mellyel ráadásul engem illetsz :/, Kölyök. – osztom meg véleményemet vele, csak úgy mellékesen. Már megszoktam, hogy szinte elereszti füle mellett beszédeimet, de ez olyan dolog volt, melyet nem hagyhattam hang nélkül. S bár túlságosan is elbíztam magamat vele szemben, kezdtem teljes egészében lenézni stílusa miatt, mely miatt lassan az agyamra megy. Nem szoktam meg az ilyen hangvételű személyeket, főleg ha az illető velem egykorú. Ebben az életévekben már igazán benőhet minden gyerek feje, vagyis nekem nem esett nehezemre komolyan hozzáállni a világ nagy rejtelmeihez. Nem lehet mindent pusztán csak ököllel elérni, ez más világ, mely harcra épül, és hogyha nem gondolkozol, az életedet is elveszítheted. Céljait még jelenleg gyerekes őrültségekre alapozza. Értelmetlen ezért küzdeni az Én szememben, de most ha még akarná, akkor se lépnék vissza túl nagy a szája, mely felől nem tekinthetek el és áldhatja a jó istent, amiért velem ütközött össze. Megtanítom, nem… meg kell tanítanom neki bizonyos dolgokat. Dolgokat, mely most már elmémben nem a belőle hiányzó jó neveltség űrének a betöltésére, hanem egy apró segítségre hasonlít, melyet úgy érzem, hogy meg kell osztanom vele mindenképp. Ezt pedig még méreggel telitett elmémben sem hagyom szem előtt, hiába beszédemben csengő apró düh, mellyel a fehér hajú leányzót illetem. De szavai az épp gondolkodásomból időnként kitérít, mely igazán kezd felzaklatni.
- Kitűnően értettem a ráírtakat. – fogtam meg a felém dobott papírgalacsinná origamizott cetlit, melyet kibontogatva biztonságosan ismét magamhoz rejtettem. Fontos lesz a célszemély megtalálásához, ezért jobb, ha legközelebb ügyelek rájuk. Viszont a kérdés, miszerint érthette a levél tartalmát, aminek megfejtése nekem is órákba telt. Ő könnyedén elolvasta és felkeltette érdeklődésemet. Még az a feltételezés is letelepedett elmémben, hogy netalántán Ő lehet a feladó, de nem szeretek semmit sem alaptalanul levonni, ráadásul nem is kizárt, hogy csak ismeri az illetőt. De ahelyett, hogy e dolog kiderítésével törődnék mentem inkább fejem után vagy mondhatni szívem akaratát teljesítettem? Más utat nem látva rántottam fegyvert és a passzív képességének egyikét alkalmazva Yuki~onna segítségével már előtte is voltam a levegőben provokálása miatt. Hiszen minek használjak feleslegesen reiatsut, hogyha átmeneti megoldást is képes vagyok alkalmazni és jelen helyzetben fontos a stabil állás a levegőben, ezt pedig csak ezzel a technikával tudom kivitelezni. Fent az égben már támadásba is lendülök, s nem habozom a szépségre alapozott Zanpakutomat is alkalmazni bármennyire is van ellenemre a dolog. Nem erőre épül, és ezzel tisztában vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudna erős csapásokat bevinni másoknak. Támadásaimat a most már igazán sokszor látott shunpo technikával kerülte el, mely után hidegvérrel arcomon, reflexszerű védekezésre folyamodok.
- Bakudou sanjuukyuu: Enkosen. – markomban tartott Zanpakutomat oldalra tartva pördítem meg, hogy ez által a mágiát vegyítsem a fegyverhasználattal és létrehozhassak egy erős pajzsot, mely háríthatja rendkívül érdekes rúgás prezentációját. – Ennél azért több kell, Shizune! – szemem sarkából nézek rá, majd 90° fordulatot téve lendítem egy vízszintes vágás kivitelezésének érdekében kardomat. Megnevezését az előbbi csapásának harci szövegéből alapoztam túlontúl könnyedén felvetette előttem nevét, melyet nem is akart megosztani velem. Kölyök… Újabb támadására felfigyelve Zanpakutomat alkalmazom védekezésre, a kardon található szalagok mintha maguk köré vonzanák az apró lélekrészecskéket a közben testemen felbukkanó kékeszöld reiatsuval kezd összemosódni.
- Tsumetai mugen no henkyou! – mondom ki a parancsot, s a kék derengésű körpajzs máris megjelenik körülöttem, hogy ezzel védhessem támadását. Persze semmi sem lehetetlen, mint például most ellenfelem számára az, hogy áttörje védelmemet. Ahogy ütést tett a kék védőpajzsra annak felületén azon nyomban felbukkant a fagyott jégdarab, mely berepedve törésvonalakat küldött a fal többi pontjára is, majd kisebb recsegések után apró darabokra törve hullt a földbe. Alig az első pár csapását tudta csak feltartoztatni a pajzsom, pár ütés eltalálva engem kezdek végül shunpoval meghátrálni. Ütéssel megrohamozott végtagjaim csak úgy sajognak, de ez csak az elenyésző problémám, mivel furcsa mód olyanok voltak csapásai, mintha árammal csapkodott volna meg közben. Persze a fájdalom mely elviselhető és legyőzhető egy küzdelem során, hogy folytatni lehessen a viadalt még semmi sem volt ahhoz a furcsasághoz képest, melyet a támadása közben éreztem és láttam, amikor Yuki~onna pajzsát széttörte. Behunyt szemmel fogom meg az egyik áramos ütés által okozott sérülést, ahogy látom azokat az idegen képeket lelki szemeim előtt. Homályosak voltak, de könnyedén sikerült kivennem Seretei messzeségében húzódó épületeket és a Vén Varjú arcát e lány mellett.
Nehezen erőt veszek magamon és felnézek, egyenest a fehér hajú leányzó szemeibe, melyek hirtelen olyanok, mintha saját szemeimbe néznék bele tükrön keresztül. A képek melyek elém tárultak igyekeztem elkergetni, nem értem, hogy bukkanhattak fel előttem, de furcsa érzéseket hozott fel bennem. Olyannyira zavart, hogy kevésbé tudtam tisztán látni dolgokat, illetve a megfontolt gondolkodás is nehezemre esett, csupán egy támadás rajzolódott ki előttem. Jobbomban tartott fegyveremet vízszintesen magam elé emelve, fáradt tekintettel, mely kitűnően tükrözi, hogy az előbbi történésekből még nem sikerült rendesen kimásznom, habozás nélkül cselekedni kezdek.
- Hadou no… ~ Hajime… biztos, hogy ezt akarod?... Nem értem mi volt ez… De, ezzel nem oldasz meg semmit. ~ sanjuunii: Oukasen! – a sárgás derengésű fény végig kúszva Zanpakutomon indult meg hatalmas sárga sugárként a lány felé. Nem érdekelt az ok, nem érdekelt, hogy miképp történhetett mindez, de egyszerűen zavart, idegesített az a kép, melyet láttam. Mégis mit kereshetett Ő Sereteiben, Vén Varjú mellett?

Szánalmas , de legalább próbálkozása egészen figyelemre méltó a káromkodások nélküli beszédre. Nem igen néztem ki belőle, de ezek szerint a szülőknek sikerült belépréselniük egy apró jó neveltséget. De tényleg csak minimális mennyiséget. :/
Komor arccal viselem el szövegelését, hiszen mit mondhatnék, hogyha emberi nyelven beszélteket mindenképp elereszti füle mellett? Idegesítő, képes kibillenteni lelki, nyugodt békémből, hogy meggondolatlan cselekvésekbe kezdjek ez által. S valóban igaza van, fogalmam sincs miféle okból támadtam már rá, első okom a furcsa energiája, melyet szabadon áramoltatott és megcsapott, ahogy a környéken átvágva fejvesztve kerestem, részletesebb információk nélkül a levél feladóját.
Mondanivalómra a „hamis” jelző cseppet sem tetszik tőle, hiszen nem szokásom hazugságokkal előhozakodni, maximum: füllentésekkel, és azt is csak kivételes esetekkor alkalmazom. A most történtek pedig nem tartozik e csoportba. Mégis aprócska sunyi mosoly húzódik arcomra, ahogy szemem sarkából felé tekintek és látom az arcára kiülő dühöt. Legalább nem csak jómagam vagyok e helyzetben, hogy a másik jelenléte kikészít. Bár eddig efféle viselkedést nem kaptam másoktól, amikor egy légtérben tartózkodtam másokkal. Mégis valamiért nála sikerült ezt elérnem, türelmetlen, ezzel árulja el magáról, hogy még csak egy ostoba Kölyök….
Lehunyt szemmel vettem egy mély levegőt hátha sikerül mérlegelnem így magamban még egyszer a dolgokat, mielőtt tényleg ugrottam volna felelőtlen mód a provokálására. S ezt nem sikerült megúsznom, cseppet sem habozva támadásba lendültem, de túlontúl, talán nagyobb felelőtlenségre utalt volna, hogyha nem számítottam volna közben visszatámadásra. Sejtettem, hiszen egy harcban ez normális, s nem haboztam kidou védelmet használni csapása hárítására, melyből még a nevét is megmondta, melyet oly’ konok mód el kívánt hallgatni előlem pár minutummal ezelőtt. Az pedig még hab volt a tortán, hogy az általa hangoztatott nevet, ahogy jómagam elismételtem, valamiért… megtántorodott, s ezt kihasználva még támadásba is lendültem, bár aljas cselekedet, de sokkalta nagyobb előnyökkel rendelkezik, így ahogy esélyem adódik természetes, hogy megkísérlem kihasználni azt. Támadásom sikertelenül jár, sőt saját maga hasznára képes fordítani csapásomat, hiába védekeztem ellene Yuki~ onna pajzsa nem tudta sokáig felfogni, pedig Zanpakutom védelme a legerősebb Démonmágiát is képes apró másodpercekig feltartóztatni. Bár nem tudom, hogy e képessége miből ered, mégis annak ellenére, hogy nem szívlelem használni a küzdelmekben, amiért féltem, csodás képességeire gyakorta van szükségem.
Ellenfelem ütései bár találtak, nem adhatom fel, hiába fájnak, hiába kényszerítenek fél térdre, ez nem olyan alkalom, hogy csak úgy feladhassam! Nem csupán az imént látottak miatt, hanem Mami, sőt Yonseki-sama sem nézne rám ezután jó szemekkel, ha megfutamodnék egy ilyen vesztésre álló pillanatban.
Lelki szemeim előtt fel-felbukkanó homályos képekre magyarázatokat szeretnék, s beszéd helyett, egy kérdés megformálása helyett elmémben inkább támadás hozakodik fel bennem eme értetlen pillanatomban, mintsem a kíváncsiság e fele, hogy kiderítsem, valójában ki lehet Ő. Ezen elvakult pillanatomban még Yuki~onna szavai sem képes helyes útra rángatni, habozás nélkül lövöm el a lány felé a kidout. Hirtelen gyerekes felindulásnak mondható ez talán? Vagy csak a képek, esetleg az egyazon kék íriszek, melyek olyan érzéssel kerítenek hatalmukba, mintha… mintha tükörbe néznék, s e miatt tettem volna? Vagy csupán a Vén Varjúval való általam ismeretlen kapcsolata?
- Ch… mintha megérdemelnéd, hogy megosszam veled, Shizune. – böktem felé félvállról válaszomat, kissé szapora légvétellel, amiért az erőm már jócskán kezd a mínuszokba átfordulni. Ennyi Démonmágiát, Yuki~onnaval karöltve sosem alkalmaztam egyszerre. – De… utolsó emlékként, mielőtt elveszem életedet… esetleg megoszthatom veled… - nehézkesen a levegőben állásra kényszerítve magamat, fölényeskedően kihúzva magamat vetem rá szúró, lenéző pillantásom egyvelegét. – Hayakawa Yuki Hajime. Kidoushuu, rokuseki. – osztottam meg vele nevemet egy hivatalos bemutatkozás formájában, hátha megjegyzi, s legközelebb illendően ezt használja. Bár iménti szövegemben fátyolként felhozott agresszióm során a „kivégzését” afféle okként alkalmaztam, de valójában valamiért úgy éreztem, hogy ha akarom, ha nem meg kell osztanom ezt vele. Érthetetlen, megmagyarázhatatlan az érzés mely miatt cselekedtem, de mégis így vélekedtem e felől, fogalmam sincs miért...
Elsötétedett szemekkel, földre szegezett komor tekintettel próbálom végül megfogalmazni a szívemen ülő, komoly kérdést, melyre választ akarok. Mindenképp, bármi is legyen az. Meg akarom tudni. Bár nem tudom, hogy mennyire bízhatok meg e lányban, hogy vajon tényleg elmondja e, avagy sem. Nem, nem foglalkozom e megfogalmazással tovább, amiért hirtelen előhozakodott átnyilallás elmémben, afféle düh és ismeretlen kusza érzések egyvelege megakadályoz ebben. Hogy honnan is jöhetett fel bennem ilyen furcsa érzés, amikor most sikerült nagyjából mérlegelnem magamban ezt, cseppet sem foglalkoztat most. De ezen érzelmek gondolkodás helyett, elvakult cselekvésre kényszerít… balomat nehézkesen felemelve, ökölbe szorított kézzel, csak mutatóujjamat tartom előre, egyenesen a fehér hajú lány felé…
- Hadou no yon: Byakurai! – hangoztatom a támadást, mely talán csak a véletlen műve, hogy Ő is ugyan azzal a kidouval hozakodott elő, mellyel jómagam? De ekkora véletlen egybeeséssel lehetetlen előhozakodni nem? Egyazon technika még elfogadható, de megegyező időben már abszurd.
Balomat kapom takaráskép a két Byakurai találkozása által okozott hatalmas fényesség vakító hatásának szemembe villanásának áthidalásaképp. Így megakadályozva, hogy látásomat rontsa a fényáradat, illetve a kisebb robbanás, mely tűzijáték sziluettjét idézte elő a két Démonmágia ütközése, forgószélként előlépett kisebb lökete rám is kihat, és pár métert csúszok hátra a levegőben, hiába próbálom egy helyben tartani magam, s ügyelve egyensúlyomra sikerült végül talpamon maradnom.
Bár nem értem a történteket, mégsem hangoztattam tanácstalanságomat ez ügyben, inkább egy újabb támadásra invitálom magamat. Zanpakutomat magam elé tartva shunpoztam közvetlenül elé és indítottam szemből egy vágást. Bár könnyedén védhető csapás, igazából nem is a sebzésre koncentráltam, csak arra, hogy szemtől – szembe kerülhessek vele.
- Shizune, honnan ismered… Őt? – azt hiszem, vagy csak beképzelem, de valamiért mégis sejtem, hogy tudja, kire kívánok utalni. Vén Varjúra… nem tudom, miért hiszem úgy, hogy Ő is ismeri, de úgy vélem magyarázatokkal tud szolgálni. Olyanokkal, melyet Én nem értek, s így képesek felzaklatni, ezzel elvéve tisztánlátásomat. Ezért… hallani akarom ezeket a magyarázatokat! A feleletét… mely’ talán kivezet az értetlenség ködéből.