Azt a mocsko....#!?@C&x/°!%"XY# Káromkodtam egyet amikor arra keltem hogy óriási, nagyon nagy, ultraorbitális szerencsétlenségem következtében lefordultam az ágyról és jól beütöttem az oldalamat és egyéb testrészeket. Kicsit sem halk nyöszörgés kíséretében kászálódtam vissza az ágyamba. Ám ég fél óra eltelte után sem tudtam visszaaludni. Hát így van ez ha az ember egyszer felébred...
De tegyük félre a hülyéskedést. Ma van a napja annak, hogy megütközünk Aizen átkozott hadereje ellen. Arrancarok tömkelege lesz az ellenfelünk, na meg az Espada. Bár az Espadát a kapitányok intézik majd el. És ott lesz az egyetlen Arrancar akivel megküzdöttem. Luzbel del Admarth Pablo. Óriási szerencsém volt amiért sikerült legyőznöm. Vajon ő is ott lesz? És vajon újra megküzdhetek vele? Bár nem hiszem. Azóta biztosan csak még erősebb lett. Mialatt én megmaradtam ugyanazon a szinten. Vajon fel tudom egyáltalán venni a versenyt bármelyik arrancarral? Esetleg azzal akivel szembekerülök? Ezek a kérdések motoszkáltak bennem. Egyre jobban kezdtem elbizonytalanodni. Tényleg ott van a helyem? De végül erőt vettem magamon és elhessegettem az értelmetlen önkérdezősködést.
Hirtelen óriási robaj támadt. Valaki vadbarom kalimpált, de mint az állat. Pár perc múlva leesett, hogy riadó készültség van, és sietnem kéne. Hát így is tettem. Felcsatoltam édes drága kardomat, majd kirohantam a hálószobából. Ki a kertbe. Óriási tömeg tolongott mindenfele. Óriási káosz alakult ki, kétszer, háromszor, jólvanna öt plusz egyszer de a hatodik az betalált. Szóval öt plusz egyszer majdnem rám tapostak. Ahogy ott tolongtunk, kiszúrtam a kapitányt, és mintha valamit mondott volna nekem...
-Kaito san! Hol van az az...az?-
Valami effélét motyogott, mire odatolakodtam hozzá. Csak most esett le az, hogy a Taichou fürdőszerelésben van, mialatt védelmezni kéne a várost. Megjegyzem, Nobu Taichou néha kissé furcsa tud lenni. De legalább nem unalmas és én is ól szórakozom.
Nobu Taichou! először is tessék felöltözni, aztán pedig induljunk, riadó készültség van! Az a cselszövő Aizen és Arrancar bandája megtámadta Seireiteit!
Így világosítottam fel a kapitányt, majd hát ez a dolog kicsit sem volt ínyemre való de segítettem felöltözni Nobunak. Hogy én mit meg nem teszek ezért a városért! Miután ezzel végeztünk, egy hírnök közölte, hogy az egyik Espada sikerrel lyukat ütött a falon. Most egész Hollow tenger özönlik be és várja az esélyt, hogy tovább fejlődhessen. Nekem ez csak kapóra jön hiszen annyi lélekenergiát szívok el belőlük amennyi csak kell, talán a végén még hasznot is húzok belőlük. És csak ebben a pillanatban jutott eszembe a gondolat, hogy még sohasem láttam a kapitány zanpakutóját. Ideje lesz megtekinteni.
Elég végre a szócséplésből. futás futás a repedéshez és fékezzük meg a hollow sereget.
Nobu Taichou! úgy gondolom, kicsit próbáljuk meg szervezettebbé tenni az osztagot hiszen a szervezetlenségből csak gyengeség fakad! És ekkor elordítottam magamat: CSEND LEGYEN!! Abban a pillanatban minden tekintet a kapitányra szegeződött és csak arra vártak, hogy kiossza a parancsokat. Na vajon mi lesz a dolgom? Szeretném ha erős ellenfél ellen küzdhetnék meg, hogy bizonyíthassam az erőmet.

*Végre itt az idő, amikor nemcsak Las Noches falain belül mutathatják meg az ikrek, milyen fából is faragták őket, hanem éles bevetésen! De még milyenen... Egész Soul Society a lábaik előtt fog heverni, legyen szó egyszerű lélekről, shinigami tisztről, nemesről, kapitányról vagy hadnagyról, mind-mind be fognak hódolni legyőzhetetlen párosuknak! Napok óta jól láthatóan be voltak zsongva ezektől a felemelő kilátásoktól, mely szerint hamarosan egy romba döntött Seireitei dombjain fognak büszke kiskakasok módjára "uralkodni", ahol majd bármit megtehetnek anélkül, hogy rájuk szólnának... Látszik is a hírhedt pároson már egy ideje az izgatottság, elvégre a nemes cél érdekében megunhatatlannak vélt ellentéteiket is félretették, hogy közösen ábrándozzanak a siker után beköszöntő szabadságukról - ami persze nem túl reális elképzelés, de hát egyrészt senki más nem tud olvasni gondolataikban rajtuk kívül, így nem tudják kijavítani őket, más részről pedig valószínűleg nem is mernék lerombolni az ikrek rózsaszín (és Lilyt is beleszámítva kék) gőzben úszó utópiájukat. Milyen jó is lesz majd, biztos Slarin-sama sem fogja ilyen szűk pórázon hagyni őket! Mert ugyan hiába tehetnek meg így is szinte bármit, amit éppen akarnak úri kedvük szerint, azért mégiscsak kellemesebb érzés lenne az a tudat, hogy közvetlen felettesük sem állíthatja majd meg őket, ha egyszer beszabadulnak egy háború pusztította vidékre, ahol teljes mértékben szabad a pálya... Előre látják lelki szemeikkel Aizen Sousuke, az arrancarok, Las Noches, Hueco Mundo elsöprő győzelmét a shinigamik felett, akik majd igenis könyörögni fognak azért, hogy megkíméljék nyomorúságos kis életüket! Végre harcolhatnak kedvük szerint!
Erre vártak évek, talán évtizedek óta, hogy történjen valami, ami ennyire nagyszabású. Fejükben még véletlenül sem fordul meg az, hogy esetleg Hueco Mundo kerül ki vesztesen a háborúból; elvégre ott van például Slarin-sama, aki önmagában van olyan erős, hogy egy egész osztagot el tudna intézni a halálistenek közül biztosan. Pláne, ha beveti azt a naaaagyon csúnya nézését, ami még régen lebénította Lilyt - na, az aztán tényleg félelmetes volt még Lala számára is, pedig ő csak külső szemlélő volt akkor. Bár, amennyire elszakíthatatlan kötelék fűzi össze kettejüket, nem csoda, hogy őt is annyira megviselte... Brrr, jobb vissza se gondolni rá, szörnyű volt. Szóval, ha már Slarin-sama is ilyen dolgokra képes - mondjuk azt egyikük se vitatja el tőle (finoman szólva elfogultak, no), hogy a legerősebb az ő felettesük az espadából -, a többiek se véletlenül tartanak ott, ahol. Ugyan nem nézik ki a többségből, hogy rászolgáltak volna a címre, de biztos csak az álcájuk ez... Tui pótapjuk például egész istenesen meg tudja lóbálni egyszerre mindkettejüket a levegőben, tapasztalták már. No nem mintha olyan túlságosan tagbaszakadt vagy nehéz lenne a két lány, és miután két-három alkalom során rájöttek a dolgok nyitjára, már így is sikerrel bosszantották tovább volt fraccióntársukat hajtincseinek ráncigatásával...
Szóval büszkén, nemes feladatuk tudatától (bárki lemészárlása, aki majd az útjukba kerül) teljesen elbűvölve masíroznak egymás mellett a folyosókon, egyenesen a gyülekezőhelyre. Természetesen abszolút egy ritmusban mozognak, még egy másodpercnyi eltérés sincs a két testvér lépéseinek üteme között, ezúttal azonban ezt kivételesen nem róják fel egymásnak, környezetük legnagyobb megkönnyebbülésére. Az épület előtt igyekeznek minél előbbre furakodni a tömegben, hogy az elsők között léphessenek át majd gargantájukon, újabb dicsőséget szerezve ezzel maguknak. Aizen beszéde ugyan nem érdekli egyiket se - már túlságosan az előttünk álló harcok hevében égnek, ezért amúgy sem tudnak figyelni semmire sem -, azonban a tömeg hatására időnként lelkesen eleresztenek egy-egy "Éljen Aizen-sama!" felkiáltást ők is. Slarin-sama előrelépése láttán önkéntelenül is büszkén kihúzzák magukat: igen, az ott az ő espadájuk, aki mindük közül a legfontosabb feladatot kapta, az a megtiszteltetés érte, hogy Aizen-samával tarthat! Többi fraccióntársuk keresésével nem igazán foglalkoznak, majdcsak meglátják őket a nagy csata előtt és akkor csatlakoznak hozzájuk. Szép terv, az viszont már más kérdés, mennyire lesz megvalósítható.
A gargantát az elsők között nyitják meg, és szinte beleugranak lelkesedésüktől fűtve. Észre sem veszik, hogy egy potyautas is követi őket, csak mikor már átértek a túloldalra. De legalább fracciónkereső tervük részben sikeres, mivel az illegális gargantahasználó nem más, mint Slarin-sama egy másik beosztottja... Nem foglalkoznak azonban sokat Natival sem (persze igyekeznek mellette maradni), egészen addig, amíg fel nem fedezik Tui pótaput, aki épp szokásához híven gondolkodás nélkül ront neki a városfalnak.*
- Apuuuuu~!
- Lehetne annyi eszed espadaként, hogy annyira nem hülyék a shinigamik, hogy ne védjék valamivel a falat!
*Rontanak rá a nagydarab espadára vihorászva (közben megpróbálnak a nyakába is ugrani hátulról, kérdés, hogy milyen sikerrel), mikor az visszakozik a fal reménytelen megostromlásától - ha Nati hagyja magát, őt is szó nélkül rángatják magukkal. Így, hogy ismerős arcot találtak, aki ráadásul felettesük, lesz kire kenni, ha neadjisten valamit elhibáznának, valami ehhez hasonló ürüggyel: "De az Tui-sama parancsa volt!"*

Ha valaki, hát Shimajiro bácsi aztán igazán nem szereti az articsókát. Pedig az articsóka, na az kell leginkább egy olyan öreg és makacs vén kujonnak, mint Shimajiro bácsi; egészen biztos vagyok benne, hogy rögtön nem fájna úgy a dereka, amikor a gyengélkedőn szolgálatot teljesítő fiatal lányok hátsóján legelteti a szemét mindenféle szégyenlősködés nélkül, ha megenné azt a nyamvadt articsókát! Pedig én tényleg mindent megpróbáltam; sütöttem, főztem, rántottam, pároltam, pürésítettem, egy ízben még a répatortába is belecsempésztem, de úgy ám, hogy Masa és Katsu is gyanútlanul falták be, hogy aztán sunyiban rájárjanak a maradékra, amikor nem figyelek! Szóval még épphogy csak szakét nem gyártottam belőle, de amilyen hepciás ez a Shimajiro bácsi az articsókára, még abban a formában se szuszakolná le a torkán! Valósággal olyan, mint az a bizonyos borsószem királykisasszony, csak az ő borsója éppenséggel articsóka tulajdonképpen... De ez tökéletesen mindegy abból a szempontból, hogy se így, se úgy, nem hajlandó megenni az articsókát az én szigorú orvosi javallatom, mit javallat, utasításom, felszólításom sőt, követelésem ellenére sem! Így hát nem volt mit tenni, némi előzetes agyalás és tervezés után felpakoltam egy-egy kosárra való articsókát és pucér barackot. Tudniillik Shimajiro bácsi a barackot nagyon szereti. Olyan nagyon, hogy ha az egyik beteg a gyengélkedőn valamelyik kedves látogatójától barackot kap figyelmes apróságképpen, azt a barackot vagy tüstént be kell hogy falja vagy pedig számolnia kell mind azon atrocitásokkal amik Shimajiro bácsi részéről érni fogják egészen addig, amíg az a bizonyos barack létezik és nincsen Shimajiro bácsi tulajdonában. Shimajiro bácsi ugyanis először csak nézi rendületlenül azt a barackot - de annyira, hogy ettől a szemérmetlen fixírozástól kényelmetlenül érzi már magát mindenki, aki egy helyiségben tartózkodik Shimajiro bácsival és a barackkal - aztán pedig a fogát csattogtatja rendületlenül; később pedig már hörög, dünnyög, motyog, rimánkodik és fooolyton folyvást a barack tulajdonosának a nyakára jár. Na már azt nem közli, hogy a barack minden szenvedésének forrása, csak úgy megjegyzi mellékesen, hogy "Micsoda szép egy gyümölcs!" meg "Bizonyára igen-igen zamatos, szinte kiált, hogy harapjanak a húsába!", mindezen mondatokat gondosan elrejtve azon mondandójának a sűrűjébe, ami éppen erről az élhetetlen világról szól vagy mások pocskondiázásáról.
Röviden: Shimajiro bácsi annyira nagyon szereti a barackot, mint amennyire az articsókát nem szereti, így logikusnak tűnt kigondolnom, hogy milyen jó is lenne, ha a 12. osztag agytrösztjei csinálnának egy barackot, ami egy az egyben barack, csak közben articsóka. A barack ízű articsóka nem lenne célravezető, mivel az mégiscsak articsóka azt meg ugye Shimajiro bácsi nem szereti, tehát a barack maradt mind azzal a földi jóval amire Shimajiro bácsinak szüksége volna és ami mind-mind megtalálható az articsókában. Így a délutáni vizit végeztével már pakoltam is a kosárkákat, telistele tudományos és gyógyászati célokra felhasználandó gyümölccsel és zöldséggel, majd amolyan Piroskás jelleggel szökkeltem az úti célom irányába. Amíg tartott, meglehetősen gondtalan volt ez a sétafikálás; újabban határozottan jól éreztem magam a bőrömben, ennek köszönhetően nem esett nehezemre derűsnek látszani amikor valóban az voltam. Mindezek fényében a tudatom még nem is értette, miért fagy le minden izmom egy szempillantás alatt sóbálvánnyá avanzsálva személyemet; az ösztönök, az alapos megérzés keltette sokk gyorsabban hajtotta uralma alá végtagjaimat és ízületemet, minthogy én, Yasuji Chiyoko a robbanás zajára felfogtam volna, hogy elkezdődött. Amiről úgy szállingóztak a remegő suttogások, ahogy egy kísértet kering egykor volt otthonában; aminek az eljövetelét mindenki tudta Soul Societyben, aki fehér haorit viselt és amit ennek ellenére mégse fogott fel igazán senki. Aminek a közelségét mind erősebben éreztem a Mézesmackónál tett látogatásaim alkalmával; hiába nem szólt egy szót sem, ő maga volt a megfellebbezhetetlen bizonyíték arra, hogy a sakkjátszma a végéhez közeledik és hamarosan kezdetét veszi a mészárlás.
Mint minden kapitánynak nekem is rég megvolt a fejemben, hogy mit és mi szerint kell majd tenni, amikor ez a nap beköszönt, de már az első óvintézkedések árnyéka se érte el a józan eszem, amiben egyszerre nem volt más, csak a két fiam nemtördömségbe áztatott arckifejezése. Nem is volt érkezésem egyáltalán csak arra gondolni, hogy egy kapitánynak tényleg ilyen módon kellene eljárnia; a kosarakat elhagyva shunpoztam a 10. osztag irányába az egyre terebélyesebb masszát ölt zavarodott tisztek rengetegén.
Fontosabb dolgokra se volt idő, nem hogy magyarázkodásra; de odaérve láttam a fiúk arcán, hogy ha az őket körülvevő dolog természetével nem is, a súlyával mindenképp tisztában voltak, így nem is kellett külön csatát vívni velük azért, hogy csak szó nélkül és amennyire gyorsan csak lehet, kövessenek. Amennyire gyereknek nézik őket néha és amennyire alábecsülöm a képességeiket én magam is féltő anyai szeretet címszó alatt, annyira töltött el melengető büszkeséggel, hogy minden kíváncsiságukat és szőrszálhasogatásukat legyőzve működtek közre az egy eldugott rukongai vityillóba való kitelepítésükben. Valószínűleg a sokk tette, de nem is emlékeztem az utolsó ölelésre amivel elbúcsúztam tőlük, mielőtt otthagytam volna őket.
A tizenhárom őrosztag területére visszaérve már indítottam is útjára a pokollepkéket a megfelelő tiszteknek címzett megfelelő utasításokkal; talán felbecsülni se tudjuk, mekkora súly nehezedik majd a negyedik osztag vállára és hogy mekkora jelentősége lesz majd az alapos szervezésnek a későbbiek során. Ha valakiknek, hát nekünk kell igazán óramű pontossággal működni, amikor mindenhol tombol a káosz.
A kapitányi irodába ziláltan beesve két látogatóm "kényszerítette" rám vissza a mindenrendbenvanéskülönbensincsensemmibaj mosolyt, miközben erőltetett ráérőséggel kínáltam meg őket az asztalon terpeszkedő doboz sütiből. Mind Maki-chanra, mind Yuki-chanra nagy szükség lenne az osztagban így, hogy én sem maradhatok a gyengélkedőn, de tudom, hogy egy ilyen szerves kis család mint a miénk, a negyedik osztagé, el fogja bírni hármónk hiányát, hiszen ránk az adott helyzetben máshol volt szükség. Ott, ahol a szívemben motoszkáló félelem azt súgja, hogy talán mégsem álljuk meg a helyünket, viszont az eszem minden kétséget kizárólag állítja, hogy bennük is meg van minden ahhoz, hogy ne elesett bárányként botladozzanak a csatatéren.

Muszáj Seireiteibe kerülnöm, hiszen egyre inkább magába kerít az a kellemetlen érzés, ami már hónapok óta gyötör. Igen, nem vagyok komplett hülye, nekem is lehetnek megérzéseim. Mondhatnánk úgy, hogy egy női megérzés, ami általában be is válik. Azonban mivel már valószínűleg teljesen elfelejtkeztek rólam, így nem olyan egyszerű dolog bejutnom. Remélhetőleg az egyik kapuőr még emlékszik rám legalább egy kicsit, és segít bejutnom valahogyan. Nehéz döntés itt hagyni pici, ártatlan vaizardjaimat, de muszáj lelépnem. Segítenem kell a Gotei 13-nak, ha tényleg bajban van, vagy esetleg lesz, és mivel lényegében még mindig shinigami vagyok, csak elfelejtkeztek rólam, így nekem is ott kell lennem, ha szükségük van az emberekre.
Szobámban még néhány percig gondolkozok a lehetőségeken, majd úgy vélem, lassan ideje elindulnom. Ruhácskámat lecserélem valami sokkal kényelmesebbre, majd némi fontosnak vélt cumót bedobálok a táskámba. Csere cipő, mobil, üccsi, meg tudom is én, hogy mik kerülnek még bele. Nem árt az óvatosság, hiszen sose tudhatom, hogy mikor törik le a sarok nélküli cipőm sarka. A vaizardoktól elköszönök, s elmesélem nekik a helyzetet. Biztos megértik, hiszen muszáj nekik… T^T Amint könnyes búcsút veszek tőlük, máris indulok az igazi otthonom, Seireitei felé, hogy segítőkezecskéimet nyújthassam a bajban. Tutkó örülni fognak nekem, elvégre ki ne tenné. Legfeljebb majd Toshi-chan futtat felük néhány csini kört a hatalmas fal körül, vagy nem tom, de muszáj örülniük nekem, hiszen senki se erőlteti rám, hogy segítsek, és ez már alapból szép dolog, amit igen is meg kell köszönni.
Soul societybe érkezve először úgy tűnik, hogy érzésem teljesen alaptalan volt. Minden a legnagyobb rendben van, és nem fenyegeti hazámat egy rosszfiú a már alapból itt élőkön kívül. Azonban alig néhány perc múlva olyan történik, ami mégiscsak alapossá varázsolja a rossz érzésemet. Sorra nyílnak meg a garganták, s lépnek át rajta a hollowok és arrancarok. Ezek szerint Aizen megkezdi a háborút. Annak idején, mikor megtudtam, mit is tett, szörnyen nagyot csalódtam Aizen-kunban. Pedig olyan cuki volt abban a csini, vastagkeretes szemcsiben, meg azokkal az angyalian édes barna, göndör fürtjeivel. T^T És most tessék… kiderült, hogy csak egy semmirekellő álnok dög, aki világuralomra akar törni. Ilyen az én hiperszuper emberismerő technikám. T^T Vagy az is lehet, hogy csak ő tud túl jól manipulálni.
Lélekenergiámat és lélegzetemet szinte teljesen visszaszorítva figyelem az eseményeket. Egyedül semmiképp se támadhatok rájuk, hiszen azonnal kinyuvasztanak, szóval kénytelen vagyok megvárni, amíg megtámadják a városfalat, hogy majd a védekező shinikkel karöltve verjem őket palacsintává. *.* Palacsinta… *.* Nem ártana egy adagot majd csináltatni valakivel, ha hazaérek a vaizardlakba. Azt hiszem, megkívántam kicsit.
Fogaimat összeszorítva néztem, ahogy az arrancar összegyűjti erejét. Egy cerohoz gyűjtögetett, amit el is lőtt azonnal, amint megvolt a kellő energia. A becsapódást hallva halkan nyikkantam egyet, mintha engem is eltalált volna az a cero, mely hatalmas villanással jelezte: elérte célját. A védőburok felvillant, majd elkezdett eltűnni.
- Valószínűleg már Karakurában is elkezdték… – motyogom magam elé, miközben figyelem, hogyan válik Seireitei legerősebb védelme, a védőburok semmissé a cero által. Az utcákon visszhangozva szól meg a veszélyt jelző harang. Kész, vége… Innentől már tuti, hogy senki se állítja meg őket…

---

Byakuya engedélyével beszállok Raiden helyére, és Dinnyécske... TÉGED VÁLASZTALAAAAAAK! *dobja a pokélabdát xD*

mi lenne ha...? neszeneked keressük a jellemet... =o=

Lustálkodás kedvenc szőnyegemen. Valahogy napjaimat csak ez a trehány életforma töltötte ki. Egy szál fehérneműben pusztulni a kopár, szikes világ kellős kietlen közepén, majd várni a csodára, ami majd úgy hullik a tenyerembe, mint váratlan pillanatban a galambszar. Hanyatt fordulva pásztáztam a benga nagy mennyezetet, melyen betépett akciót folytatott fekete pöttyöt szúrtam ki. Nagy valószínűleg egy ocsmány rovar, amit legszívesebben leköptem volna. Viszont ha ilyenre vetemedett volna ergya elmém csutkára a képemben csattant volna a lötty. Éljen a gravitáció, nyomorult Newton. Összevont szemöldökökkel követtem világító kék szemeimmel a légy, vagy bármilyen más beazonosíthatatlan piszok mozgását, ami kurvára nem akart a nyitott ablakon kilibbenni. Már pedig engem piszkosul idegtépett, hogy zizergett a nyomorult falon. Kifinomult hallásomat legszívesebben egy golyóval az agyamban akartam elhallgattatni. Hasra fordulva nyomtam burámat a szőnyegbe, de kuss helyett csak milliméteres kistestvéreket szívtam orromba. Yup, pormacskákat. Ez totál csutka volt, hogy beteljen a cirmos bögrém! Hirtelen felvágódtam, elrepesztettem szerelmemhez, kezembe fogtam, és édes Tigre-t a plafonhoz basztam. Csatakiáltások és haragos 'kurvaanyáá~d!'-ozások közepette lődöztem gyengébb cero-kat a bogár szájbavágott közelébe.
Darabog potyogtak, mocskosul poros lett az egész kóceráj, de leszartam. Jelen pillanataimban csak annyi lebegett vérben forgó szemeim előtt, minél előbb dögöljön meg a bogár. Úgy förccsenjen ki belőle a szőrös potroha tartalma, hogy lássam zivatarként aláhullni a zöld fikagyárát. Nagy háborúmat kúrálgatva sonido-ztam balra-jobbra, majd végezetül a nagy cifrafelhő fuldoklásában eltűnt a dögvészkeltő. Épp dagadni készült májam a büszkeség vérében megmártózva, mikor az átkozott mikrobacilus ismét felzümörgött, és kireppent. Vörösödő fejjel kurjantottam egy jó ízlésest, majd felbámultam. Megmaradt mennyezet fölött lenéző arrancar szamárszarok kerekedtek.
-Mi a búbánat fő fogalma?! Takarodó van a harmadik emeleten, analfabéta vadbarmok!!
Mordultam oda, majd kusza vadgalamb fészkemet vakargattam tarkómtól nem túl messze. Ideje lenne életbe verni gyámoltalan külsőmet. Egyenruhát öltve kötöm oldalamra zanpi-pajtást, aztán ágyam közepére mászok. A törmelékeket lerugdosom róla, ha lesz egy kis szabadidőm nyálverek, alkossák újra pecómat. Nem telt bele túl sok időbe, megmaradt ajtómon egy ziháló nyomoronc ugrott be. Olyan szinten hozta rám a frászt jógázásom kellős közepén, azt hittem menten lepörgőrúgom. Remegő szemekkel vágtam hozzá a toszott kérdésemet, mi a picsafüstös viharfelhőt akar, mikor fontosabb dolgaim is akadnak annál, hogy szerencsétlenül nyomorodott személyét bámuljam, mint valami gyépés. Lényegében kiderült a nagy hellómizu, ezért jobbnak láttam ha elsomfordálok, hogy betetvészkedjem magamat a kupaktanácsra. Naná, semmi ingerem de még hány- sem volt arra, hogy végighallgassam a mások véleményét. Kit érdekel, milyen színű legyen a kurva maskara, vagy hogyan fésüljük a fejünket. Annyira leszartam ezeket az életbe vágó ötleteket, mint ide Seireitei. Csak emlegetnem kellett azt a pudvamaradványt. Íme vala a perfekt ötlet, há' nyálazzunk oda át, oszt' csapjunk a lecsóba! Végre, valami olyan terv, amihez nekem is kedvem szottyanna! Aizen-bá' is betökélte, ideje vakerolni a fő tutikról. Szal gettózzunk át a toszott féreglyukon, aztán csak előre! Bár meghagyom a fanulást a kis csibéknek, jó meló lesz hátul őket terelgetni. Túl sokat jelent nekem ez a misszió, hogy a faszságaimmal elbasszam az egészet, majd ha utasítanak a virágszirmok, cselekszem. Addig hátul lemaradva rugdosom a csürhét.
Átvergődve a köztes mesevilágon lyukadtunk ki a babaház előtt. Milyen fincsi dolog lesz az egészet felgyújtani. Tenyeremet dörzsölgetve már gondolati síkon éleztem shinigami medencecsontján Tigre-t, ami úgy izzott rajta, mint egy démon.
Másodpercek töredéke alatt szakadt meg a kapcsolat szürkeállományommal, mikor tisztítószer névre emlékeztető flúgos arrancar lépett előre, mint a díszhal. Aztán megindította támadását, ami olyan erőket korbácsolt, hogy egész Afrikát el tudtuk volna látni sültekkel. Már csak néhány tepsi, kukta, meg a fasz se tudja milyen vasból kovácsolt bodegák hiányoztak a helyszínre. Meglepődötten nem láttam kurvára az ég egy adta világon semmit, csak fehérséget, amiért kissé kezdtem megzakkanni. Már azt hittem szebb vizekre evezett kicsiny ladikom, mikor robaj kúszott hallójárataimban. A nagy fal, ami nem kínai egy szempillantás alatt romba dőlt. Tökéletes!
-Hozhatjátok a tepsit, lesz egy pár belevaló...!
Kuncogtam orrom alatt, ahogy Tigre markolatára helyeztem tenyeremet.