*Kissé sok dolgom akad, mióta egy másik osztagban foglalom el a yonseki pozitúrát. Külön az áthelyezési kör sem volt oly' egyszerű, sok irat és kevés idő, hogy betanulj az új munkádba. Nem bántam ugyan meg, kitűnően érzem magam a könyvtár falai közt. Nem zavar, hogy tekercseket kell pakolgatnom nap mint nap, vagy esetleg ha olyan van egyéb más tevékenységet folytatnom. Pl. egy senkai kapu működtetése mi sem egyszerűbb. Jóval csendesebb és nyugodtabb ez a mostani állásom. Yonbantai sanseki-nek sem volt idili feladat lenni viszont az a nyüzsgés, ami a betegszobán megy talán egy életre elegendő volt nekem. Nehéz dolog. Legközelebb már akkor fogok vissza térni, ha netán lesérülök avagy egészségügyi problémáim akadnak. Így tehát új szerepkör és új felállás. Már egyáltalán nem szükséges, hogy csak is kizárólag az osztagomnál éjszakázzak, nem is tettem meg ez alkalommal emlékeim szerint talán először. Hajnaltájt volt mihelyst vissza érkeztem a birtokra s elfoglaltam azt a szobát, melyet eredetileg nekem készítettek elő még hetekkel ez előtt...
Csak egy aprócska fénysugár tehet róla s már is sikerült elérnie azt, hogy félálomba kerüljek. Valami furcsa álmom volt, amelynek központjában a zanpakutom állt. Beszélt hozzám s én is beszéltem hozzá csak ugye bár mihelyst szemembe kezdett el világítani a nap tüzes sugara már is egy olyan alvás fázisba kerültem, ahol az álmok ki vesznek és nem marad más, mint a szikár valóság. Hatalmas szobámba mind e mellé egy gyenge hűsítő szél fut át néma borzongást adva a térnek. Fordulok egyet az ágyamban, hogy a plafont bámulhassam. Nem valami bizarr látványt nyújtó plafonzat, még is a fent lévő aprócska pontokban kötöm le tekintetemet még ébredezési küldetésemet hajtom végre. Sosem volt és soha nem is lesz egyszerű feladat ez egy kimerítő munka után. Nem panaszkodom, mindenem meg van, csupán ehhez társuló energia feleslegem nincs. Lassan, ahogy a nap sugarának színe láthatóbbá válik a számomra, kinyitom szobám ablakát jobban, hogy láthassam a kinti tájat. Csodás, késői órákban lévő naplemente. A napkorona elhalása tizenkét órákra előre menőleg. Tisztának látszó ég és kellemes virágillat, ami minden egyes tavaszon vagy nyáron egyértelműen áramlik a birtok területén. Most is remekül végzik munkájukat a neves kertészek... Tán annak is meg van az oka, hogy ezúttal pihenni hagytak és nem hívatott Ryuuji egy főszolgája, mert esetleg rosszul lett az úr. Ám tova tekintve az ízzó horizont vonalához fekete füstök százai kerülnek szemeim elé. Messze van a fal és messze van Rukongai, még is egekig tornyosul a fekete pára, hogy mocskolja eget fekete karmaival. Mi lehet arra? S hova lett a birtok falánál álló őrség legjava? Bizalmat nem ismerő tekintetem pillanatokig csak a messzeségbe tekint, hogy felfedezhesse az ott zajló eseményeket. Senki fia sem tudna ellátni akkora távlatokba, hogy rá jöhessen az esetleges bajok forrásaira. A seretei egy utcájára tekintek, ahol csapatok fel- alá futnak de nem is akár hogyan.. Rendezettek és sorokban mennek kitűzött helyek valamelyikére. Ekkor rajzolódik csak ki bennem a tudat, hogy itt baj lehet hiszen ez nem lehet egy általános terep gyakorlat. Rögvest fel állok az ágyamról és csak egy résnyire hagyom a függönyök "zárát". Nincs időm a szokványos készülődésekre, de mielőtt bármi nemű tettbe kezdenék, hogy megtudhassam még is miről maradtam le átöltözöm, mert nyilván nem egy szokványos hálóruhába fogok elindulni innen. Kivételes esetek egyike, hogy általános fekete kimonot öltök magamra és nem utolsó sorban hajamat felkötöm. Fusztrál a tudat, hogy valami kint zajlik. Ember morajlások még ide is felhangoznak pillanatok elteltével amolyan töredék információt adva arról, hogy megtámadták Rukongait. Minő bátorságra vall eme tett, határozottan nem tetszik még ha nem is tudom ennek az információnak a hátterét. Rohamosan illesztem hátamra a nodachimat és tekerem magamra fél oldalasan a láncot annak végén a shurikent pedig a kötőmbe helyezem. Letérdelek a földre, még se fogok elindulni bármilyen utasítás nélkül. Felrajzolva a megfelelő jeleket, már is neki kezdek ahhoz, hogy a követő fecskék segítségével kapcsolatot teremthessek Kami taicho-val.*
- Bakudou Gojuuhachi Kakushitsuijaku!
*S a kör meg is jelenik előttem, azonban még mielőtt bárhogyan is betudnám határolni a résen keresztül átrepül valami. Csendes táncú fekete lepke rizeg ide-oda a levegőben még csak nem előttem le nem száll. Abba hagyom ezt a kidout és e helyett inkább felveszem az üzenetet.* ~ Vagy is akkor ez a kapitány döntése..rendben..~ *Ugyanezt a technikát alkalmazva vissza küldöm ezt a parányi lényt, hogy tudathassa felettesemmel a szándékom. Könnyű lesz? Könnyű e lesz valaha egy nagyobb és még számunkra teljesen felfedetlen csatába menni? Tudni fogjuk e valaha is, hogy még is mibe vágjuk a fejszénket? Soha, ahogy azt sem rajtunk múlik, hogy az idő milyen csavarokat adagol magából. Döntéseket hozhatunk, de mindig lesz valami, mi majd szabotálja ezeket a fontos döntéseket. Én eldöntöttem, hogy ki akarom venni a magam részét is és hozzá járulni a Rukongait támadók vissza szorításában. Igazából nem lenne időm erre, de van itt a birtokon feltehetőleg valaki, akinek azért oda kéne szólnom szándékomról. Így hát amint kimegyek a szobámból és behúzom magam mögött a tolóajtót lépteim Ritsu kedvelt helyeire vezet. Ki sem kell találni, hogy nem találom őt sehol. Ez is csak arról ad megerősítést, hogy ő is valahol segédkezhet. Megtorpanok Ryuuji- dono szobája előtt, de nem megyek be. Szusszanásokról tudom, hogy mély álomban van, nem kéne fel kelteni. Inkább most már sietős léptekkel rohanok ki a házból majd a kapu előtt még az őrökre vetek egy pillantást. Meg is állok, hogy némi utasítást adjak nekik a következőkről:*
- Történjék akármi a birtokra nem teheti be lábát betolakodó, illetve teljes fokú készültség Ryuuji- dono megvédésére!
*Rideg és ellentmondást nem tűrő szavakat intézek feléjük. Azért vannak, hogy a birtokot és annak egy urát védjék, ha el jött az idejük akkor el jött. Teljesen evidensnek érzem, hogy most kell ébernek és maximalistának lenniük, én csak még rá erősítettem ezzel. Tovább shunpozok, mert már teljesen abban a hitben vagyok, hogy túlságosan sok időt pazaroltam el arra, hogy elhagyjam ezt a birtokot, amiről azért remélem, hogy egyben marad ezekben a vészterhesnek látszó időkben. Pedig a naplemente ma igazán szép lett volna a maga tüzes festésében, csak hogy ezt senki sem látta előre.* ~ Hogyan kívánsz harcolni?...Még nem tudom Fuhaku, attól függ mit látok majd ott ahol zajlik minden. De kérlek ezúttal próbálj meg nem a fejembe üvöltözni mint valami söpredék...~ *Mély hallgatagság állt be. Nem szívesen derogáltam le a zanpakutomat, csak hogy ezt jobbnak láttam a legelején le tisztázni, hátha esetlegesen valamit félre ért azt illetően, hogy zavarhat engem mikor harcolok. Shupozok még néhány barakk tetején és látom ,hogy ezek a füstök csak egyre rosszabbak lesznek. Habár már sokkal közelebb vagyok a falhoz. Távolról már hallani is a dübörgő morajlást, de még biztosan nem olyan tiszta, mintha közvetlenül ott lennék. Ilyen hangokat hallva nem is szívesen mennék oda. Próbálok több energiát fektetni mozdulataimba, de shunpoból sosem voltam az a tipikus villám táncú ahogyan Shihouin Yoruichi ex niibantai taicho-t nevezték. Megteszek minden tőlem telhetőt, ennek köszönhetően néhány villámlépés után meg is érkezek. Annyira nem voltam messze a Kidoushuu osztag területétől. Nem tudom egész pontosan, hogy igazából mennyi időbe is tellett, hogy megérkezzek, de egy biztos, hiába állok a kapuban, a kapitányomat sehol sem látom.* ~ Nem igaz...pedig még szimpatikus is a kapitány...biztosan valahol szakézik még..~ *Kicsit mérgelődök magamban erre, de nincs mit tenni kénytelen vagyok kivárni a helyzetet. Fel shunpozok az egyik kisebb épületünk tetejére, hogy valamiféle kilátást nyerhessek az eseményekről. Nem sok mindent látni csupán a rengeteg füstöt, csapatokat az egyöntetű utcán és nem utolsó sorban belső feszültséget érzek a levegőben. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy még is mi folyhat pontosan oda kint. Hatalmas villanás késztet arra, hogy tova tekintő szemeimet behunyjam. Nem szeretem az erős fényt és nem is társítok hozzá pozitív jelenségeket. Már valami brutális méreteket öltő robbanás érzése kel bennem, szemeim viszont mást mondanak. Kikerekedt szemek, döbbenet és értetlenség. A védőfalat elpusztították...*

Élénken él Halványan pislákol az emléke annak az espada-gyűlésnek, amikor Aizen-sama (*>*) bejelentette, hogy a Nagy Tervet ma hajtjuk végre. Mázli, hogy nem bíztak ránk túl komplikált feladatokat, franc se tud megjegyezni ilyen 42 lépésből álló haditerveket, amik azért fulladnak kudarcba, mert összekavarjuk a lépések sorrendjét Whatever, ha jól rémlik, nekünk csak darabokra kell szedni Seireiteit, törni-zúzni-pusztítani. Ez a nekem való feladat! Mindig is tudtam, hogy Aizen-sama törődik velünk, pontosan tudja, hogy kihez mi illik, legalábbis nekem tutira passzol ez a plan *.* Azér' az viszont durva, hogy mennyi hollowot összekukorékolt, ha ilyen hülye költői bizbaszokkal akarnék élni, azt mondanám, hogy úgy hullámzott a rengeteg fehér maszkos lény, mint a Pacific Ocean. De nem akarok, szal nem mondok ilyet Akárhogy is, most egy rakás lidérc lesz az irányításom alatt, ami persze annyit jelent, hogy mehetnek Isten hírével amerre akarnak, ez a sok zokniagyú amúgy sem értené meg, ha valamit mondanék nekik, csak üvöltözni tudnak, hogy "moaaaah" meg nyáladzani. Nem is értem, minek jönnek velünk, mondjuk nem is érdekel, majd ellesznek vagy valami Tuti Goblin bezzeg biztos tudja, ő a lángész az espadában. Mert ugye ki más is lenne, a sok csaj biztos nem, ugyebár, egyiknek sincs olyan okos feje, meg a legtöbbjüknél nem is arra koncentrál az ember, ha meglátja őket o.O
- Vúúúúú, ur da man, iZen-sama! ***.***
Kiáltom én is nagy lelkesen az üdvrivalgás közepette, ha lenne a kezemben bot vagy lándzsa, ráznám is ezerrel, de nincs, szóval hoppon maradtam :/ Mondjuk nemtom, ezek citromba haraptak, vagy mi, mert a legtöbb espada valamiért marhára nem tűnt lelkesnek, pedig ez itt a NAGY NAP, igen, csupa nagybetűvel, amikor mehetünk rombolni. Piros betűs ünnep ez vazze, hát miféle att...ad...attikja van ezeknek?! Még az én lelkesedésem is elrontják így, azon kaptam magam, hogy ujjongás helyett a fejemet vakarva álldogálok, és nézem mi van velük, egészen addig a pillanatig, amíg rá nem jövök, hogy már nyílnak a garganták és távozóban van a sereg o.O
- Hááá, várjatok, én is jövök!
Kezdek el tengelyem körül forogni míg megtalálom merre is van az előre, oszt' én is nyitom az átjárót. Nem is mondtam semmit, de ez a sok ostoba lidérc úgy indult meg mögöttem, hogy kis híján el is tapostak, damn vonzó lehet nekik ez a sötétség o.O Nem vicces a dolog, szóval menekülőre fogom egyből, persze úgy téve, mintha csak nagyon sietősen akarnám átvezényelni a rám bízott hordát! A túloldalon erősen lihegve ugrok ki a fekete lyukból, hogy aztán egy pillanattal később megérkezzen a sok hollow is, de itt már biztonságban voltam. Nagyokat sóhajtva fújom ki magam, és nézek körül, már áll a bál Rukongaiban. Ég minden meg stuff, menekülnek a lelkek, de túl sokan vagyunk, nem tudnak elbújni Viszont mi azért vagyunk itt, hogy Seireiteit megostromoljuk és lenyomjuk a shinigamikat, szóval céltudatosan galoppozva indulok el a falak felé. Milyen ostobák, ezek a shinigamik, senki sem védi...
- Ouch!
Orromat fogva hőkölök hátra, valamibe esküszöm beleütköztem o.O Óvatosan nyújtom ki a kezeimet, tenyereim alatt pedig valamit tapintok, amit nem látok, de itt van. Wtf? Úgy érzem magam, mint egy légy, ami nem tud kimenni az ablakon Aljasak ezek a halálistenek, ilyen trükkös csapdával akarnak minket kinn tartani! De abból nem esznek! Hátralépek párat, aztán teljes erővel futok neki, hogy áttörjem az üvegfalat, de az eredmény csak egy újabb feljajdulás és egy fájós váll -.-
- Engedjetek be!!!
Kiáltom, a túloldalon biztos jól szórakoznak a kis szemetek >.> Ám az nevet, aki utoljára nevet, és azok bizony mi leszünk Valamit már ügyködünk is, mert mindenki hátrébb lép, így én is, és az a... hogyhívják... Mandarin espada villant valami fényes cuccot, ami teremt egy damn cool robbanást ***.*** Kár, hogy csak a hangját hallottam, mert ez a shit elvakított >.> Azonban amikor újra ki tudtam nyitni a szemem, a pajzs éppen akkor szűnt meg létezni, behatolhatunk végre *>*
- Jó vagy tesó! Majd tanítsd meg nekem ezt a bigyót!
Tartom fel a hüvelykujjam Celofán felé vigyorogva, nem is tudtam, hogy ez a gyerek ilyen menő cuccokat tud, pedig eggyel alattam van a rangsorban Én miért nem tudok ilyet? T_T

- el vitte a Hittatrutty...el vitte a Hittatrutty!
*Valahol a fehér falakon belül eszembe jutott egy nagyon Kakkoi nóta, ami nagyon de nagyon vissza mutat egy régebbi eseményre, amit mindenképpen megakarok majd ismételni a Mikulással. *.* De a mikulás most nagyon gonoszan viselkedett ezért tuti fixus, hogy kerülöm, vagy kérek tőle még egy olyan plüssállatot, ami most is a hátamon trónol. Hűű, ezt még elgondolni is olyan jó érzés, hogy a nótácskámnak még nagyobb hangot engedek, hátha lesz még valaki, aki esetlegesen beszáll ebbe. Néha olyan uncsi tud lenni ez a Las Nózi. Telis tele van komor és fapofás arcsikkal, de én tudom, hogy mind arra vár, hogy én mikor fogok velük játszani. *.* Találni kéne most is egyet, hogy leruccanhassak Hunco Mundoba Menosokkal fogócskázni. Nem értem miért nem olyan lelkesek, pedig tök izgalmas tud lenni, amikor vagy 100 girnyó követ. Szerintem a mikulás is élvezte, különben nem jött volna utánam azt hiszem. Dalolok és a következő lépésemnél arra leszek figyelmes, hogy egész egyszerűen valami brutális magaslatokat öltött csend uralkodik. Nem, ilyen nem lehet, hiszen itt mindig olyan jó kis zsivaj van. Ne hogy már pont most legyen olyan csend. Megint eltévedtem T_T Hülye plakátok, hülye falak, hülyeség minden elegem van már ebből a labirintus börtönből.*
- Eresszetek kiii!
*Ordibálom ahogy csak a torkomból ki tellik, hátha valaki megint meghallja és majd segít nekem abban, hogy megtaláljam a helyes utat. Megállok az egyik helytelen Lalikáék által felrakta plakát előtt.* ~ Azta...de széép *.* ~ *Állapítom meg, ahogyan Slarin néni kiváló alakját vélem felfedezni a poszteren. (Slarin karikatúra) Hiszen ez egy olyan, de olyan remek mű, hogy ezt bűn lenne leszedni. Éppen ezért kihúzok egy filcet a kezemből és alul rá dedikálom, hogy "Ne vedd le a remek művet". Remélem majd feltűnik nekik a kézjegyem és akkor Slarin néni majd megdicsér, hogy ilyen csodálatos kiadványban került ki egy olyan falra, ami mellett nap mint nap elhalad legalább vagy...őő izéé nagyon sok arrancar. Azt hiszem.. Még jó néhány percig munstrálom a szerzemény még feltűnni látszik nekem, hogy még sem jött senki a segítségemre. Lehajtom fejemet, hátha bele sűrűsödik a vér és megadja nekem a legkiválóbb választ. Meg is történik, én pedig kicsapongva szorítom ökölbe kezem.*
- Lefelé vezet az út!
*Nem a legegyszerűbb? De hogy is nem...rúgok egyet a lábammal, de ezzel is csak annyit érek el, hogy úgy bevágom, ahogyan azt kell. >.> Ebből hiszti lesz, hatalmas nagy hiszti lesz. Toporzékolva megyek is tovább komor, már szinte kimúlás képét metaforizálva. Itt hagyott mindenki, még lehetőségem sem volt senki hátára felkapaszkodni, hogy még is a többiekkel mehessek szórakozni. Egyedül hagytak a semmiben, de majd én megmutatom nekik, hogy Natalie Salazar igen is ki tud találni Las Nóziból. Megakarom csodálni azt a hatalmas homokozót és pacsizni akarok Laliékkal is. Őszintén remélem, hogy nem zavarnak majd el, szeretnék Slarin néni mellett maradni, még akkor is ha már Vex megengedi, hogy Csontost is bárhová vihessem. Menni akarok...akkor pedig uccu neki. Rajt pozíciót beveszem, ahogyan azt az emberektől lestem el még Karakurában és cuppanásra sonido módba indulok meg. Azt sem tudom merre megyek, csak megyek. Vagy húszféle kanyaron át vezet az utam és mindegyiknél egy pillanatra megállok pihenni és meglesni a falakat, hátha még egyre kell filccel kirajzolnom, hogy ne vegyék le a remek művet. Csak nem lehetnek olyan elvetelmültek, inkább jöjjenek velem fogócskázni. Sonido, Sonido hátán csak nem még világosság kerül szemeim elé én pedig hatalmas csillogó szemekkel és vigyorral ugorva vetem be magam ebbe a szemkápráztató jelenségbe. Persze, hogy sikerült egy hollow fejének neki ugranom, így lépcsőzetes klasszikus jelenségben terülök el a forró homokban. Jojozó szemekkel ülök fel és megszeppenve bámulok fel a nagy fejűre.*
- Beee..beee.beee!
*Nyújtogatom ki a nyelvemet és tovább sonidozok, hogy ne kaphasson el. Végre sikerült megmutatnom, hogy ki tudok jutni még akkor is ha ezért métereket kellett zuhannom, mert véletlen egy ablakot céloztam be. Most már csak meg kéne találnom a hozzám tartozókat mely szintén nem egy egyszerű feladat és éppen ezért felmászok az egyik hatalmas hollowra.*
- Bocsi hollow bácsi, de akkora fejed van, hogy jó a ki látás!
*Mosolyogva adom tudtára szándékomat, még mielőtt valami sportszerűtlen húzásokra készülne. Meglátom, meglátom azt a személyt kit lelki szemeimmel mind végig magam előtt láttam. Ebben a minutumban most és azonnal turbo kapacitású, torpedo sonidoval közelítem meg az espadamat, hogy már csak az utolsó pillanatban térjek ki még mielőtt orbitális módon letarolnám. *.* Nem tehetek róla, imádom Slarin- chant. Üdvözölni akarom, de tervemet szabotálja a Pápa-dono. Garganták sokasága nyílik meg. Nem értek semmit az egészből, de azért besurranok Laliék gargantáján. Csak nem bánják, ha velük akarok ezúttal játszani és izgalmas mókában részt venni. *.* Az első megmozdulásom az érkezést illetően, hogy csak bámulom a hatalmas falat. Nem is tudtam, hogy Szúú városnak ekkora fala van.*
- Boci, boci tarka...se füle, se farkaa...oda megyünk lakni, ahol lelket kapni!
*Nézem végig azt a brutkus angyal csóvát. Bizony Cephi espada bácsi nagyon szép kis csóvát tud ki lőni a kezéből. Én inkább most azzal vagyok elfoglalva, hogy mit csinált a pajzsot észre sem vettem csak miután leépülni látszik az egész. Szembe tűnő viszont nekem egy idő után még, hogy Slarin- chant nem látom sehol. Könnybe lábadnak szemeim a hiányát érezve. Nem igaz, én mindig eltévedek és sosem találom meg az espadam. Most már felrúgom az összes haláli istenkét aki kőművest mert játszani az én bosszantásomra...*

*Nesztek basszátok meg! Háá nem felkeltenek a saját birtokomon? Még is ki merészeli Keo bárót zavarni, mikor a délutáni sziesztába fűszálat rágcsálva henyerészik a szobájában? Valami bitang méreteket öltött trappolást hallok oda kintről, amely sikeresen elérte, hogy ez a gyökér keserű legyen a számban. Pedig olyan feelinges volt. Még vízi pipázni sem volt kedvem, hogy csak is ezt az émelyítő elfoglaltságot végezhessem, erre megzavarnak. Há a villám zabálná seggbe az illetőt komolyan mondom. Furcsa illatok keringenek a levegőben, teljesen olyan érzésem van, mintha valaki a közvetlen közelembe tépne és elfelejtett volna nekem szólni erről. Na ez már több a soknál, mi az, hogy a cingár képűek nem hívnak meg egy zöld mámoros délutánra? Köcsög jamaicások még van merszük diszkriminálni ilyen csodálatos délután. Igen, bevallom ingyenélő senki lettem, de legalább jól érzem magamat és most kivételesen a hátamat sem kell kiroppantanom, mert az éjjel valaki ezt megtette helyettem is. Nem emlékszem semmire, csak ha oldalra pillantok majd hogy nem hánynom kell. :/ Átkozott sok szakét ittam és még így sem rúgtam be azt hiszem, de az emlékezetem kiesett. Még mindig utálom néha a zanpakutoimat, mert nem ölhetem meg az agysejtjeim. Milyen már ez? Bezzeg más még le is amortizálhatja magát, de én még önpusztító életmódot sem tudok folytatni.* ~Mennyit nyavalyogsz már te...hölgyeim, bal lábbal keltem ma fel...~ *Köszönhető ez annak, aki trappolt és ki kecmerített az aktív szendergésemből. Nincs más választanom valamit kezdenem kell magammal, mert ez így írtó unalmas lesz még estig, mikor ismét mehetek aludni. Talán kezdésnek be kéne néznem az osztagomhoz, hogy hátha Mitsu megint a kalóz ő nagyságos kis méreteket öltött nő személlyel csatázik. Húú, ezt meg nézném. Fel is huppanok jó gyorsan, hogy még csak vissza fele irányuló lendületem se legyen. Jó lenne aludni, de a lustaság is egy idő után fárasztó tud lenni. De még mennyire..már a fűszál rágicsálása sem tölt el élvezettel, mert halálra unom magam. Inkább fogom magam és magamra öltöm a kuro montsukit majd beállok a gigászi tükrömbe, hogy felmérjem a terepet. Marhára nem tetszik, amit látok. Milyen selyem férfinak nézek már ki egy ilyen gyökér nemesi ruhában! Nagyon nem az én esetem ez a viselet, de nincs más, most az egyszer felveszem még a csicsusaim ki nem mossák a szennyesem. Még jó, hogy vannak, legalább nem kell magamra mosni. Mondjuk eddig is muter mosott rám, de jobban hangzik, hogy külön emberem van mindenre, amire csak szükségem van. Még fordulok egyet, hogy továbbra is szörnyülködjek magamon mikor meglátom a sarokban azt a hatalmas kupac iratot, amit totálisan elfelejtettem elintézni. >.> * ~ kurva száját annak aki ide csempészte ezeket...kemencébe az összessel!~ *Nem is tétovázok, begyújtom a kandallómat és bevágom az összeset had égjenek el. Nincsenek meg, nem is találkoztam velük, akkor nem lehet baj belőle. A tűz viszont el kezd nekem vissza pofázni, amivel már nem sokat tudok kezdeni. Kivágom a toló ajtómat.*
- Valaki felgyújtotta a szobámat bitang csürhe!
*Szavaim felénél elásítom magamat ezért olyan veeeöö stílusú nagyon mély hangfekvést engedek útjára ajkaim közt. Persze azért az ajtó keretnek támaszkodok mintha mi sem történt volna. Végül is csak az egyik szobám kezd lassan lángokban állni a magán gerilla akcióm miatt. Nem tehetek róla, nem volt kedvem még ezzel is törődni, én ma bulizni akarok menni Karakurába. El is indulok, hogy ne az unalom öljön meg ki felé a birtokról csak hogy megint sikerül szépen lebuknom.*
- Keo-báró-sama úr... *Hátam mögött jön ki ez a szó, közben a kettes ikerpár szépen egymást haját tépi..hát nem nosztalgikus? Vállat rántok, nincs ehhez most kedvem. Ezért is döntök úgy, hogy az ablakon keresztül távozom még úgy is, hogy végig eszembe van az jellegzetes illat. Kajakra nem vágom ki volt az, akit az én terményemet szívta, de láthatóan nem ismeri a szabályaimat. -.-' Nem hívott meg egy jointra, mikor illendő volna. Mivel lusta vagyok most shunpozni, ezért csak lassacskán próbálok lezuhanni a betonzatra, ami végül is lehetetlen a gravitáció miatt, de senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg. Én mindent elkövettem azért, hogy ne legyek palacsinta és félig meddig sikerült is, csak mivel két, egy, pár, tíz, húsz szolgám hangját bentről hallom kénytelen vagyok hamar össze kaparni magamat. Shunpoval menekülök ki a saját birtokomról. Kész röhejes, ki kell menekülnöm a saját birtokomról, hogy egyedül lóghassak a Seretei utcáin. :s Mondjuk az sem jó ha valaki be emocionál, de had nyüszítsek már egyszer egy évben a kelésem miatt. Nem kellett volna trappolni a folyosómon és akkor én is humánusabb alteregomat veszem fel. Egy követ kezdek el magam előtt rugdosni egy darabon. Az osztagom felé veszem az irányt. Kicsit messze van, de lusta Keo- báró számára ugyan meddig tart lekotyagolni fél Sereteit? Lelkesen és lomhán megyegetek és csak megyegetek ahogy szokás. Azért rá gyújtok egy cigire, hogy annak módját meg adjam. Néha- néha hátra nézek, hátha menekülnöm kell egy támadó menyét elől, amúgy nem vészes. Csak fél órámba telik mire az osztagom kapujához érek s már- már kiabálást is hallok bentről. Aj, aj, inkább nem megyek be. Ismerve a kapitányom agresszivitását, lehet, hogy áramvonalasra üvölti a fejemet, amiért egész áldott nap otthon csicsikáltam még ő degeszre dolgozta magát. Úgy döntök, hogy kapu ívére shunpozok fel és lazán seggen vágom magam annak tetején. Lábamat lógatva egyik kezemet zsebre vágom a másikkal meg szívom a cigimet. Milyen szép is az élet most, hogy ilyen kormos az ég? Mi a franc? O.o Oldalra billentem a fejemet s rezzenéstelenül ülök a helyemen várva, hogy ha esetlegesen a kapitányom megindulna, akkor csak egy újabb betonba beépülési kísérlet után követhessem. Szó mi szó, hatalmas, feelinges villanás látszódik távolról, de akkorát csak nem villanthat valaki a fogával, hogy a pajzs is megadja magát a mentol zápornak. Én amondó vagyok itt vannak a támadó marslakócskák, csak még nem sikerült bevonulniuk. Chh...cefet sok hollow morajlás még idáig is el hallatszik...*

Ritka alkalmak egyike az, hogy nem kell engem reggel hosszasan ébresztgetni. Ráadásul Ángel sem valami hosszas és logikával telebonyolított dologgal keltett föl, csupán pár szóval, amitől a szemeim kipattantak egyből.
- Ébresztő Eliziana Aberquero, itt a nagy nap. - csengett a dallamos basszusa a fülembe. Az információ szinte fénysebességgel száguldott az agyacskám felé, majd ott befészkelve magát kirugdosta az álmot (már ha van ilyen az arrancaroknál) és helyébe egy egyértelmű parancsot iktatott be. Éreztem amint a vérem pezsegni és szinte forrni kezd, ettől függetlenül hűvös nyugalommal nyitottam ki a szemeimet és ültem fel az ágyon, majd nyújtózkodtam.
- Remélem nem haragszol meg, de mit akar jelenteni az a mosoly az arcodon? - lepődött meg a fraccion, miközben a falnak dőlve figyelt engem. Az ő tekintetét már kezdem megszokni, bár még mindig gyakran kiráz a hideg miatta. Kimászva az ágyból, a férfira nem is figyelve sétálok el mellette a fürdőszoba felé, majd percekig áztatom magam, hisz fontos, hogy minden jó legyen ezen a napon. Miután végeztem kiszálltam, majd magamra öltöttem azt a különleges uniformist, amit még espadavá válásomkor szereztem be, majd leülve az egyetlen tükör elé, ami a szobámban van elkezdtem a hajammal bíbelődni.
- Csak nem ment valami a agyadra, Lizi? Nem hiszem, hogy ez a legjobb alkalom a szépítkezésre. - akadékoskodott csípőre tett kézzel. Csupán egy unott tekintettel jutalmaztam, hisz minek sietni? A harc úgyis megvár.
- Semmi bajom, Ángel. Különben is, nincs ok az aggodalomra vagy a sietségre. A buli úgysem kezdődik el nélkülünk, hisz a sok agyatlan húskupaccal nincs mit kezdjen Aizen-sama. - fésülöm ki a hajam, majd felállva az éjjeliszekrényhez lépek, amin láncaim pihennek összegömbölyödve. Szinte olyan, mintha élőlényként szuszogna alvás közben. Mikor mutatóujjammal hozzáérek az egyik láncszemhez, abban a pillanatban az egész csomó megzörren, majd a felsőm ujjában elindulva lassan végigtekeredik a testemen és a derekam körül állapodik meg. halk csörrenéssel jelzi, hogy elfoglalta a megfelelő helyet és készen áll az indulásra.
Egy mély levegővétel kíséretében léptem ki fraccionommal az ajtón, majd indultam el Las Noches legnagyobb szabadtere felé. Odakinn már kis millióan voltak. Leginkább úgy tűnt, mintha kajaosztást rendeznének a palota falai között.Egyetlen ugrással termek Ángel vállán ezzel kiemelkedve a sok egyforma agyhalott közül és tekintetemet egészen addig viszem felfelé a legmagasabb torony burkolatán, míg meg nem pillantom a vezetőnket. beszédét a már reggel óta az arcomon lévő mosollyal jelzem, hogy igenis ínyemre van az ilyesmi. Különösebb fáradtság nélkül hagyom, hogy a sok alacsonyrendű hollow előttem nyisson átjárót a Lelkek Világában. Semmi okom nincs a sietségre, hisz ami ott van túloldalt az úgyis megvár engem. A gargantanán át vezető úton Ángel szalad. Én a vállán üldögélve pedig azon morfondírozok, hogy milyen is lehet az a hely ahol a shinigamik élnek, vagyis idáig éltek.
- Menj szórakozz valamerre perverzkém. - küldtem el a francba fraccionomat, miután átjutottunk az átjárón. Odaát már a sok nulla rombolni kezdett. Csupán azt az egyet nem értem, hogy miért rombolják le az épületeket is? ha harcolnának akkor még megértem, mert olyan esetbe nagyon is útban vannak, de így? Attól semmivel sem lesznek jobbak, hogy pár faviskót le tudnak dönteni, inkább csak azt erősítik vele, hogy mennyire is debilek valójában. De hát mit lehet tenni? Mindenki nincs azon az értelmi szinten mint én, úgyhogy ezt még meg kell szoknom.
Lassú léptekkel indulok el a fehér város felé, útközben az elém kerülő lelkeket egyszerűen felfalva, hisz éhesen mégsem lehet harcolni, de még mielőtt belépnék megtorpanok. Felvont szemöldökkel nézem, amint az egyik arrancar faltörőkos módjára rohangál neki a semminek. Egy pillanatig a tenyerembe rejtem az arcomat, hisz reménykedtem, hogy az arrancaroknak több sütnivalójuk van ennél, de ebből is látszik, hogy Aizen udvari bolondokat is tart.
- Furcsa. - mondom magam elé, miután kitapogatom azt az pajzsot, amit az a tökkelütött nemrég olyan jó beleéléssel fejelgetett. Viszont sokáig nincs időm csodálkozni, hisz Cephalus-sama (**********.*********) egy számomra ismeretlen technikával vakít el pár pillanatra és hatástalanítja a pajzsot.
- Szép munka, Cephalus-sama. Így már sokkalta könnyebb dolgunk lesz. - mondom halkan magam elé, majd egyetlen csettintek, hogy pár alacsony rendű hollow csapódjon mellém. Mégsem léphetek be megfelelő minihadsereg nélkül.

Mindössze egy-két alkalommal érhetett körbe az óra nagymutatója azóta, hogy a papa búcsút intett nekünk és eltűnt a senkai kapu fényességében, hogy néhány másik kapitány és hadnagy társaságában az Emberi Világban várják meg Aizen Sousuke felbukkanását. Csalódásként ért, hogy nem lettem tagja annak a csapatnak, és itt, Seireiteiben kellett maradnom, félretaszítva és elfelejtve. Sárba tiporták különlegességem, figyelmen kívül hagyták kimagasló tehetségem. Le kellett nyelnem, hogy mindannak ellenére, hogy nálam fiatalabb hadnagy még nem volt Soul Society történetében, mégsem tartanak számon az érdemes harcosok között. Még nem vagyok elég erős, ám ez a kudarcélmény csak még jobban feltüzelt, mindennél jobban vágytam arra, hogy bizonyíthassak és megmutathassam, hogy igenis helyem lenne abban a körben.
Lévén a főkapitány utasítása alapján készenlétben kellett állnia az osztagnak, így most kénytelen voltam a juuichibantai körletében várni ahelyett, hogy a mami vigasztaló ölelésében nyugtathatnám meg felborzolt lelkiállapotom. A főépület tetején, a barna cserepeken ülve próbáltam meditálni, de frusztráltságom és dühöm miatt képtelen voltam kiüríteni a fejemet és az ölemben nyugvó zanpakutoum hangjára koncentrálni, így helyette jobb híján a horizonttal néztem farkasszemet, és azon töprengtem, hogy vajon visszatér-e a papa épségben. Ismereteim alapján az 5. osztag egykori kapitánya és áruló szövetségesei nagyon erősek, és bár tudtam, hogy a papa is nagyon erős, mégis aggodalom fogott el. Még akkor is, ha azt is tudtam, hogy egy shinigami életének része a kockázat, amit a harcokban való részvétel jelent, különösen itt, a 11. osztagban, és ha nem tér vissza, az csak azt jelenti, hogy túl gyengének bizonyult ezúttal.
Míg ezen gondolkodtam, a szemem sarkában mozgásra lettem figyelmes, és mihelyst odakaptam a fejemet egy, az égbe emelkedő füstoszlopot pillantottam meg, amelyet hamarosan több is követett. Váratlan hirtelenséggel pattantam fel állóhelyzetbe, és miközben a távolt fürkésztem, a szél bele-belekapott hosszú hajamba és egyenruhámba. A füst a falakon túlról, a Rukongaiból érkezett, de rossz érzés fogott el. Lehet csupán valami jelentéktelen konfliktus tört ki, esetleg egy rablóbanda szabadult be valamelyik előkelőbb kerületbe, ám nem tudtam figyelmen kívül hagyni, mennyire egybeesik az időzítés az Emberi Világban várt összecsapással. Becsapták, átejtették volna a Gotei 13-mat és a valódi támadás Soul Societyre irányul?
Legrosszabb feltételezésem igazolódott be akkor, amikor a levegőt riadót jelző kopácsolás hangja töltötte be. Seireiteit támadás érte, ez pedig szigorú arckifejezésemre halvány, sunyi mosolyt csalt. Megadatott nekem a lehetőség arra, hogy megmutassam mit tudok, sokkal gyorsabban, mint arra számítottam. Félelmetes gyorsasággal ugráltam le a tetőről és a gyülekezőtér felé rohantam. A hozzám hasonlóan készenlétben álló shinigamiknak a riadó hallatán a parancs szerint ott kell gyülekeznie, és ahogy haladtam, több futtában közlekedő osztagtársamat is megpillantottam út közben. Egy körülbelül nyolcvan főből álló alakulat várt rám érkezésemkor, mely felett a kapitány távollétében én rendelkeztem. A helyzet rövid és velős ismertetése után a vészhelyzetekre vonatkozó rutin szerint tízfős csapatokra bomlott az osztag, és előre kijelölt pontokra küldtem őket. Volt azonban néhány halálisten, akiket magam mellé szándékoztam rendelni, hogy magam vezessem őket csatába.
- Akik itt maradtak, azok Miyokóval tartanak! A vérrel festett harcmező vár ránk, ne hozzanak szégyent a 11. osztagra! A kudarc nem elfogadható eredmény, a győzelemért küzdjenek, ne a túlélésért! Iku zo!
Fordítottam hátat a kis csapatnak, majd futólépésben indultam el a korábban látott füstfelhő irányába. Az arcok közül csupán egyet tudtam névhez kötni, Haiiro Kira volt az egyetlen, aki a felszínesnél mélyebb nyomot hagyott bennem ebből a társaságból. Ekkor azonban vakító robbanásra lettem figyelmes, és hamarosan az is kiderült, hogy a Seireiteit védő erőteret törték át. Innentől kezdve rajtunk, shinigamikon múlik minden, eltökélt arcom jelezte, hogy nem szándékozom vesztesen elhagyni a küzdőteret. Egy Matetsaku nem veszíthet csatát!

Nyílt titok a felsőbb körökben már egy ideje, hogy háború készülődik a színfalak mögött, a jeles napra pedig jómagam is készültem szokásos edzésadagom megtriplázásával. Három célt tűztem ki magam elé, legnagyobb sajnálatomra egy kicsit túl nagy fába vágtam a fejszémet, amikor így tettem. Ugyan misszióm felemás eredménnyel zárult, de korántsem vagyok elégedett csupán azzal, hogy az általam feltalált kidouimat sikeresen befejeztem, hiszen nem sikerült időben elsajátítanom az eddigi legerősebb hadoumat, a 88-as számút, illetve nem értem el akkora fejlődést a bankaiommal sem, mint vártam. Utóbbit még mindig eléggé nehezen irányítom, ráadásul úgy érzem csupán valódi erejének a töredékét vagyok csak képes használni. Hiába mondják, hogy legalább tíz év edzés szükséges ahhoz, hogy valaki elegendő gyakorlatot szerezzen benne, kissé csalódást keltő, hogy mennyire keveset fejlődtem azóta, hogy zanpakutoum lelke a rendelkezésemre bocsátotta. Nem vagyok benne biztos, hogy bölcs dolog lenne használnom a közeljövőben, egy rossz mozdulat elég lenne ahhoz, hogy saját magamban is komoly kárt tegyek, ne csak az ellenfelemben. Problémáimat és aggodalmaimat persze inkább megtartottam magamnak, teljesen felesleges volna ezzel másokat terhelni, pláne mivel nincs is olyan közeli barátom, akivel megoszthatnék ilyesmit, a tisztjeim előtt pedig nem mutathatok efféle bizonytalanságot.
Persze az elmúlt heteket-hónapokat nem csak edzéssel töltöttem, az osztagra ugyanis igen fontos feladatot bízott a 12. osztag azzal, hogy egy akkora senkai kaput kellett előkészíteni, amelynek segítségével egy komplett város áthelyezése lehetővé válik. Szerencsére Reika-chan nagyszerűen megoldotta a különleges megbízást, csupán minimális segítségre volt szüksége, mégis kissé ideges voltam a transzfer miatt. Kétségeim hál'istennek alaptalannak bizonyultak, és a valódi Karakura most Seireitei közelében nyugszik, lakosai pedig mély álomba merülve békésen pihennek, amíg a helyén ádáz harc folyik Aizen és a kiválasztott kapitányok és hadnagyok között.
A fárasztó stresszelés után jól esett a megérdemelt pihenő egy üveg szaké társaságában, kellett valami, amivel el tudom magam lazítani, hiszen tisztában voltam vele mennyire erős és furfangos az egykori kapitány, meglepett volna, ha nem húzza keresztül valamivel a számításainkat. A riadó hangja így persze nem lepett meg, kezemet a homlokomra támasztva sóhajtottam fel. Kétség sem férhetett hozzá, hogy nem fogok elbújni a kis vackomban és én is a frontvonalra vonulok, pedig megtehettem volna, hogy nem törődök a dologgal, a Kidoushuu független a Gotei 13-tól. A legtöbb kidou nagyfőnök ezt a hozzáállást képviselte, én azonban nem az a típus vagyok, aki a krízis idején meg tudna ülni a fenekén, ha tenni kell valamit, én azt megteszem. Agyamon gyorsan végigfut, hogy kit is kérhetnék fel kísérőmnek. Haruyát hadnagyi rangja ellenére elsőként zártam ki, az az ostoba szerencsétlen csak útban lenne. Reika-chan valószínűleg elfoglalt Karakura transzferje miatt. Ai-chan... végül az ő nevén állt meg a képzeletbeli kerék, ugyan csak mostanában csatlakozott az alakulathoz, mégis elég megbízhatónak tűnt, és tudása is több, mint kielégítő, elvégre tudtommal azon a kisebb válságon már átesett. A probléma csupán annyi volt, hogy nem tartózkodott az osztag területén éppen, lévén a feladatköréhez tartozó könyvtár a neves napra tekintettel zárva volt, így szokásos üzenési módom helyett kénytelen voltam egy pokollepke segítségével tudomására hozni azt, hogy szükségem van a jelenlétére.
Ami azt illeti, nem siettem el különösebben a készülődést, ahogy máskor sem, de végül némi informálódás után egy cigivel a számban elindultam az osztag főkapuja felé, melyet találkozási pontnak jelöltem ki. Kis késésben voltam a megüzent időponthoz képest, de úgy gondoltam ennyitől még nem fog összeomlani Seireitei védelme. Vagy mégis? Szemöldökömet felvonva figyeltem az égen felvillanó védőpajzsot, amely egy robbanást követően megszűnt létezni. Váratlan és kellemetlen fejlemény, na nem mintha áttörhetetlen erőtér lett volna, amit a sekkiseki biztosít.
- Oooo~ssu! Ugye nem várattalak meg? - Intettem Ai-channak furcsa jókedvvel, ám pillanatok alatt komolyabbra váltott ábrázatom. - A 2. osztag első jelentései alapján több ezer lidérc szabadult be az előbb Seireitei területére, köztük számos arrancar is. Indulhatunk?
Invitáltam táncba a lányt, miközben a távolba révedt a tekintetem. Valószínűleg hamarosan elszabadul a pokol a Tiszta Lelkek Városában, bizonyára espadák is vannak az ostromló seregben abból kiindulva, hogy valaki áttörte azt a védőpajzsot. Feltételezem ezúttal nem Shiba Kuukaku segítette a támadókat, mint a ryouka-invázió idején.

Nem mondhatnám, hogy túl érdekes és izgalmas lett volna a napom első fele, bár valahogy minden napomat unalmasnak érzem, mióta Naracchi elment valami küldetésre. Pedig éppen csak túljutottam a búskomor időszakomon, szerettem volna a pótolni a mellőzöttséget, amit kapott, amíg én éppen a saját problémáimba merültem és a munkába temetkezve próbáltam félresöpörni aggodalmamat a testvérem iránt, erre tessék. Valamiért most a sors nem úgy akarja, hogy köztünk minden rendben legyen, biztos vagyok benne, hogy ő is észrevette, hogy hanyagolom őt, hiába tettem meg mindent azért, hogy ne lehessen rajtam észrevenni, mennyire máshol kalandoztak a gondolataim.
Most már azonban túl vagyok ezen a válságon, és részben zanpakutoumnak is köszönhetem, hogy lelki egyensúlyom helyreállt, bármilyen meglepő is a dolog. Magam is döbbentem hallgattam, amikor támogatásáról biztosított és vigasztalt, bár lehet csak azért, mert a belső világom komplett felfordulása nem volt az ínyére, és így kényszerből próbált engem helyrepofozni. Mondjuk nem tudom miért feltételezem Mayoi Nekóról a rosszat, amikor valóban változott a hozzáállása, mióta én is változtattam az attitűdömön, és sokkal komolyabban veszem az olyan edzéseket is, amikbe régebben nem fektettem akkora energiát. Tehetségem hiányát most viszont kemény munkával igyekszem pótolni, hiába érzem úgy, hogy egy-egy kidou sosem fog normálisan sikerülni, és legszívesebben hagynám a fenébe. Nincs más választásom azonban, ha valóban erősödni akarok, márpedig akarok, akkor foggal-körömmel küzdenem kell, úgy ahogy Hitomin tenné.
No mindegy, kisebb-nagyobb problémák ide vagy oda, most más dolgom volt. No nem mintha nem tudnék épp eleget gondolkodni szolgálat közben, igaz Seireitei éppen egy felbolydult méhkasra hasonlított, így volt mire figyelni. Társaimmal a városfal környékén járőröztünk, hogy szemmel tarthassuk Rukongait is, itt a falon belül most annyi shinigami rohangált mindenfelé, hogy ha kitörne valami balhé, akkor úgyis gyorsan észrevennék. Már-már éppen azon morfondíroztam, hogy beszélgetést kéne kezdeményeznem, hogy valamivel elüssük az időt, amikor nem túl messze tőlünk furcsa, cipzár-szerű hangra lettem figyelmes, az ég pedig több tucatnyi ponton hasadt fel egyszerre. Elhűlve néztem a fekete lyukakból kiözönlő különféle lidérceket, kétség sem fért hozzá, Soul Societyt támadás érte.
- Bárki, aki tud használni Tenteikuurát, azonnal lépjen kapcsolatba a főkapitánysággal, Suwun kapitánnyal, és... - itt egy pillanatra bele kellett lesnem jegyzetfüzetembe a név miatt - Kojiro Kuroda 5. tiszttel! Azonnali riadót kell fújni és értesíteni kell minden osztagot... erről!
Fordultam hátra embereimhez amint képessé váltam parancsokat osztogatni. Hamarosan ezernyi lidérc fogott hozzá ahhoz, hogy romba döntse Rukongait, de a csoportok mozgásából egyértelmű volt, hogy a támadás szervezett, és valójában Seireitei ellen irányul. Nagyon rosszul festett ez az egész, és ha a hollowok jelenléte nem lett volna elég, az ostromlók élén arrancarokat véltem felfedezni. Igen, mozgósítani kell az egész Gotei 13-mat, ehhez pedig a Riteitai gyors és hatékony munkájára van szükség, ők tudják a leggyorsabban eljuttatni a támadás hírét az osztagok vezetőinek. Erősítés kellett minél hamarabb, mielőtt áthatolnak a Seireiteit védő pajzson. Nem sokkal azután, hogy kollégám befejezte az adást, már fel is hangzott a riadót jelző kopácsolás, de csak pár perc telt el, és egy vakító villanás kíséretében valamit a pajzsnak lőttek, az pedig röviddel ezután szét is esett.
- Ne bocsátkozzatok harcba amíg nem ér ide a többi osztag, folytatjuk a megfigyelést! Ha kell, visszavonulunk!
Közöltem fennhangon a többiekkel, majd gyorsan ellenőriztem, hogy nálam van-e minden felszerelésem, ami segíthet a harcban. Épp elég tapasztalatom volt arrancarokkal hogy tudjam, öngyilkosság lenne négyünknek ez ellen a horda ellen fordulni. Legoptimistább becsléseim szerint is több ezer ellenség mozgott nem messze tőlünk, ha észrevesznek, amíg csak mi vagyunk itt, nem fogunk tudni kitartani. Így hát parancsomra jobb híján mindannyian álcázásra adtuk a fejünket. Még jó, hogy vannak kidouink erre a célra.

Reggel… nem egy bíztató szó ez, szerény személyem számára, még ha tudom is, hogy mai nap különleges. Álmosan nyújtózkodom ki az ágyamon felülve, mostanában nincsenek rémálmaim, pedig már kezdtem őket megszokni. Talán még az életkedvem is visszatért valamelyest, ha egy arrancar esetében lehet ilyenről beszélni. Ritkaság, hogy egyenruhámat veszem fel, most mégis megteszem, ünnepnap van. Nemrég szereztem be egy újat, mert megint sikerült leennem magam, úgy pedig csak nem jelenhetek meg egy ilyen jeles eseményen, még ha később össze is vérezem, hiszen ez egy harcban elkerülhetetlen. Nem szükséges sietnem, még korán van, nem aggódom, hogy elkésem, úgyhogy kényelmesen áztatom magam a megengedett forró fürdővízben. Majdnem vissza is alszom, viszont még korábban elővigyázatosan betettem a fürdőszobába egy órát, úgyhogy mikor arra téved a tekintetem, azonnal kiveszik belőlem a fáradtság. Úgy ugrom ki a kádból és csúszkálok végig a hideg kőpadlón a törülközőmig. Egy pár napja már elég nagy az izgatottság az általában unalmas és érdektelen fehér falak között. Végülis ez nem alaptalan, hiszen történelmünk egyik vagy talán legnagyobb háborújára készülünk, melyet minden bizonnyal mi fogunk megnyerni, különben Aizen-sama nem lenni ilyen magabiztos. Már hófehér egyenruhámban díszelegve iszom a kávémat, ami időközben lefőtt, anélkül nekem nem képes elkezdődni a nap. Már frissen és üdén sétálok ki a furcsán, szinte kongóan üres folyosóra. Lemaradtam valamiről, hogy senki nincs itt? o.O Aggódva indulok el sonidóval az ismerős és nagyon is hasonló utcákon végigrohanva, hogy megtudjam, mi történik. Csak néhány arrancar mellett haladok el, azonban mikor kiérek a sivatagba, megnyugszom. A tengerként hullámzó sereg végét alig-alig látni, ismerősöket is csak elvétve talál meg tekintetem. Az egyik menos koponyájának tetejére felugrálva nézek körül újra, hátha megtalálom Eli-samát vagy esetleg Ángelt, ő biztosan tudja, hol van. Hosszas figyelés után rájuk is akadok a hollowok tömegében, így fellelkesülve indulok el a páros felé a csökött agyú lények fejének tetején ugrálva. Nem zavarja őket, azt sem tudják, mi történik körülöttük, szánalmas teremtmény az ilyen. Azonban ahogy megüti a fülem Aizen-sama hangja, megtorpanok és az erkély felé fordulok, ahonnan beszél. Mintha csak magamat hallanám o.o A főnök jobban hasonlít rám, mint hittem *.* Ő az egyetlen, akit feltétel nélkül tisztelek, nem is tudom, mi lenne velem, ha ő elhagyna minket. Minden bizonnyal teljesen kiborulnék, de lévén ez semmiképpen sem történhet meg, a végszóra én is együtt örülök a többiekkel, teljes magabiztossággal. Ahogy a garganták megnyílnak, azonnal espadám mellett termek és engedelmesen sétálok fraccion társam mellett. Először féltékeny voltam rá, mert Eli-sama észrevehetően többet foglalkozik vele és jobban meg is bízik benne, mint bennem, de idővel megkedveltem a behemótot, az ellenségeskedés a végén még az életembe került volna, ahogy az 5. espadát ismerem Ahogy átérünk Soul Societybe, a gyengeelméjűek azonnal megrohamozzák a külső területek házait. Nem értem, miért nem tartalékolják az erejüket a harcra, de ezek csak pusztítani képesek, gondolkozni nem. Teljes sebességgel rohamoznám meg a fő célpontot, de az utolsó pillanatban még sikerül megállnom, hogy elkerüljem az egyik arrancar példáját és egy láthatatlan falra tapadjak. Sokadszori rápillantás után, hatalmas facepalmolások közepette sikerül rádöbbennem, hogy az értelmetlenül újra és újra a falnak rohanó, kék hajú arrancar az egyik espada. Hihetetlen, hogy ilyen analfabéták is képesek felemelkedni a legjobb tíz közé A figyelmeztetésre viszont Eli-sama háta mögé húzódom, mert Ángel megint eltűnt valahová. Soha nincs itt, amikor mögé akarok bújni, pedig ő a fraccion társam, legjobb tudomásom szerint, úgyhogy számíthatnék rá ilyen esetekben, nem? A vakító fényjelenség viszont magára vonja a figyelmem, ilyen technikáról még nem is hallottam o.O Ezt biztosan az én espadám is meg tudta volna csinálni, csak ő túl szerény ahhoz, hogy mutogassa jobbnál-jobb képességeit ˇ^ˇ Az agyatlanokkal együtt én is besorolok Eli-sama mellé, kötelességem megvédeni, mégiscsak a főnököm, ennyivel tartozom. Mellesleg mellette a harc biztosan nem lesz elhanyagolható, lévén espada, biztosan sokan fogják megkísérelni, hogy megöljék. Nekem is meg kell tanulnom ezt a technikát, amivel a 10. espada leomlasztotta a falat, biztosan hasznomra válhat a jövőben egy ilyen erős képesség.