Mizushima birtok

Tárgy: Re: Mizushima birtok Kedd Júl. 09, 2013 10:21 pm

Hajnal felé járt az idő, mikor a tükörben néztem kitűnő másomat. Tsukuyomi ajándéka ilyenkor meglátszik, hogy némely esetben botladozik még, a tükrön való fények, ahogy megtörnek torz, kivehetetlen képet nyújtanak vissza, ahol a színek és vonalak összekeverednek. Egyáltalán nem olyan tiszta, és kivehető, mint azon tárgyak, személyek esetében kikre közvetlen fény zúdul körülöttem. Nem egyszerű megszokni ezt a látásmódot, de cseppet sem állítom, hogy ne lenne jobb eredeti szemem világánál. Igazán hihetetlen és biztos vagyok benne, hogy Tsukuyomi nem mutatott még meg mindent.
Végigsimítottam a kék kelmén fekvő ezüst haorin, melyet felvettem erre az alkalomra. Fájó ugyan, de kellemes emlékek kötnek ehhez a ruhához. Akárcsak az a hely, ahova menni készülök, mielőtt végleg elkötelezném magam amellett, hogy felélesztem hamvaiból a Tsukimisou shineitait, szeretnék találkozni valakivel, akit régóta nem látogattam meg.
Vajon hány éve is pontosan? Száz-kétszáz? Egyszerre tűnnek hosszúnak és rövidnek az elmúlt évtizedek, még belegondolni is furcsa. Sőt, ami a legrémisztőbb, hogy megpróbálok utánaszámolni.
Megborzongok. Igyekszem kiüríteni az elmémet, jobb nem gondolni semmire, nem törődhetek a múlttal, előre kell néznem.
Levettem a tekintetemet a tükörről, majd elindultam a házból kivezető rizspapírajtó irányába, mikor is egy sejtelmes pillantással illettem Akira szobájának ajtaját, mely résnyire nyitva volt. Halkan lépdeltem közelebb hozzá és óvatosan vontam félre a lehető legkisebb neszt ejtve az öreg fakeretes tolóajtóval. Percekig elnéztem, ahogy fiatalabbik testvérem békés álmát alussza, holdfénnyel megvilágított arcáról nyugalom áradt, volt valami különleges benne, és ez a különlegessége elérte azt, hogy ráleljek önmagamra a sötétségben mikor elvesztettem az utamat. Ő volt a fény, amit követhettem évtizedeken át.
Mellkasom elnehezült, szememet lehunyva vettem mély levegőt, ahogy elmémben átfutott ama gondolat, mely már rengetegszer az elmúlt években: hogyan hálálhatnám meg mindezt neki? Nem értettem hozzá, sosem volt erősségem az ilyesmi.
Némán húztam vissza az ajtót iménti állapotába, s immáron elég lélekjelenlétem volt ahhoz, hogy megtegyem az utat a Mizushima birtokra. Nem fordult meg egyáltalán a fejemben, hogy esetleg időpontot kérjek a ház vezetőjétől és akkor tegyem tiszteletemet a kúriánál, mikor fogadni tud, vagy külön engedélyek útján térjek be ide. Azzal, hogy a birtok kevésbé őrzött pontján merészkedtem be egy teszt volt a hivatalos procedúrák elkerülése mellett. Tudni akartam, hogy milyen szinten van jelenleg a ház testőrsége. S szomorúan láttam, hogy a teljesítményük kritikán aluli. Könnyedén kijátszhatóak voltak, és ha ez egy gonosz szándékkal teli rajtaütés lenne, s jómagam lennék a gyilkos, egyszerűen sírva nevetnék a bejutás egyszerűségén.
Mikor a családi sírokhoz értem a tavasz okán virágzó fák szirmai által lefedett kövesúton lépdeltem tiszteletteljesen azon Mizushimák előtt, kiket egykoron szolgált családom, avagy én személyesen. De nem álltam meg egyiknél sem huzamosabb időre, kifejezetten egy sírhoz haladtam, s célom felé vezető kacskaringós úton egyáltalán nem tévedtem el, az elmúlt évtizedek után is tudtam hova kell mennem. S minél közelebb éreztem magam hozzá, úgy éreztem mellkasomban az egyre erősödő, fojtogató nehézséget, hogy lábaim egyre keservesebben visznek előre.
Gondolataimba merülve az ismerős hangot lassacskán fogtam fel, mely ama sír irányából szólt, ahova éppen tartottam. Úgy tűnik, én sem vagyok már a régi, rendkívül lassan reagáltam arra, hogy valaki megelőzött és Hiroshi sírjánál vannak. Ennek okán reflexszerűen egy elég vastag törzsű fát használtam rejtekemül, melynek nekisimulva, némán hallgattam az illető beszédét, kit szemügyre se vettem a lebukás veszélyének fennállása okán.
De minél tovább hallgatom, annál inkább lappang bennem azaz érzés, hogy mennyire ismerős számomra, mély levegőt veszek és kilesek a fa rejtekéből, hogy jobban szemügyre vegyem az illetőt. Lélegzetem elakad, amint hirtelen átfut rajtam a felismerés. Shuuichi? Kiről évtizedekig úgy tudtuk halott és most itt van… mégis él?
Furcsa érzések kavarognak bennem, nehezemre esik elhinni, hogy egy rég halottnak hit személy váratlanul újból felbukkan. Egyszerre érzek kíváncsiságot felőle, hogy megtudjam hol volt, mit csinált, és haragot, amiért szó nélkül eltűnt; tisztán emlékszem, hogy Hiroshi, bár erősnek mutatta magát, mégis mennyire aggódott, de bízott benne, ő volt az egyedüli, ki azt állította, hogy visszatér, mikor eljön az ideje. Ugyanakkor nehéz hallanom, ahogy elhunyt családtagjaihoz beszél. Olyan megmagyarázhatatlan ez az egész, legszívesebben kitépném magamból ezeket az érzéseket, hogy könnyebb legyen, és ne kelljen ezt elviselnem.
A fa törzsének dőlve hallgatom Shuuichi beszédét, annak ellenére, hogy réges-régen tiltották a hallgatózást a ház bármely tagjától, akárcsak a róluk való fecsegést. Atyám szavai ilyenkor még most is a fülemben cseng: „Elfogadni, nem megérteni. Engedelmeskedni, nem kérdezősködni!”
Szemem sarkából vettem szemügyre a bokor zörgését okozta tárgyat. Apró, kis szürke kő volt, melyért lehajolva tenyerembe véve tanulmányoztam. Forgatva ujjaim között tűnődtem, Amatsuji vagyok, testőr, a Mizushima-ház szolgálatára esküdtem fel ifjú koromban, és mégis amit tenni készülök, azaz ígéret ellen szól. Az Újhold próbájának abszolút elbukása. De most mégis ez az érzés kerít magába, hogy minden eddigit eldobva magamtól érzelemből cselekedjek. Pedig az érzelem hiba.
A kezem magától lendült a fa takarásából kilépvén, a benne lévő kavicsot útjára eresztve, Shuuichi fejét célba véve vele Tsukuyomira bízva találatom sikerességét. És Shuuichi még örülhet, hogy csak ennyit kapott.
- El sem hiszem, hogy Hiroshinak igaza lett – jegyzem meg, csupán magamnak, bár nehezemre esik fenntartanom nevének említésével erős kiállásomat, miközben közelebb megyek Shuuichihoz.- Különben is, ne dobálózz, veszélyes. – teszem hozzá, miközben megállok előtte. Ennyi év távlatában mit mondhattam volna neki? Sok minden megváltozott. Soul Society, a Mizushimák háza, s még én is. Akár mondhatnám, hogy csak ez a hely maradt olyan, mint 200 évvel ezelőtt, csupán a természet vált szebbé körülötte, mintha a növényvilág ezzel tisztelegne az elhunytaknak.
- Shuuichi… – mélyen a szemébe néztem. Mondani akartam, hogy tudom, mit érez, hogy nekem is fáj. Mégis nehezemre esett megformálni bármilyen mondatot, legfőképpen hangosan kifejezni magamat, mintha a csend többet mondana bármely szónál. Lassan nyúltam hátamon X alakban pihenő lánccal összekötött katana és wakizashi irányába, rászorítva markolatukra, kipattintva a helyéről. - Feküdj! ._. – határozottan hagyta el e szó ajkaimat, melynek amennyiben Shuuichi engedelmeskedik, s nem kell félrevonnom az útból, a hátulról felé közelítő fémes, éles tárgyat könnyedén elütőm Tsukuyomi pengéjével, eltérítve életveszélyes pályájától, aztán a wakizashival a következőt. Majd ahogy húzom vissza kezemet karomon már megszokásból hordott kézvédőből előhúzott három tollkést hajítok el ama irányba, ahonnan az imént a két shuriken érkezett.
- Chh… már nem vagyok a régi – morgom orrom alatt, amint látom a távolból a sötét foltot a cseresznyefa lombkoronájából a földre zuhanni. Lebénítani akartam, nem megölni. Bár megérdemelte, lévén merényletre készült, és senki sem háborítgathatja ezt a helyet véres szándékával. Tsukuyomit visszahelyezve a tokjába fordultam vissza Shuuichihoz. - Mi tartott ennyi ideig? – szegezem neki a kérdést lesajnálóan, utalva a kétszáz éves eltűnésére. Valahogy gondolatban ez a kérdés nem így hangzott és mást, teljesen mást akartam mondani, mégis ez lett belőlem. Lehet, hogy sok volt az a kétszáz év…

Tárgy: Re: Mizushima birtok Szer. Júl. 10, 2013 1:22 pm

Nem hittem volna, hogy a síron túlról is kaphatok atyai intést, ám úgy tűnt, ez mégis lehetséges. A kijózanító ütés tarkómon koppant, bár sokkal erősebben, ahogy apám legyintett még gyermekkoromban, és sokkal kisebb helyen is éreztem, mint akkoriban, egy-egy kisebb csínytevés utáni fejmosás közben. Végül a földre hulló kavicsra pislantottam, miközben megdörgöltem a sajgó helyet, ahol fejemnek ütközött. Szóval még sem szellemjárás! Az addig benntartott levegőt kissé megkönnyebbülten fújtam ki, ám továbbra is dörgöltem az érzékeny pontot, ahol röptében akadályoztam a félsziklának is beillő darabot, majd az ismerős hang felé pillantottam.
Különös érzések szaladtak át rajtam, ahogy a felém közeledő nőt figyeltem, mert visszavonhatatlanul az volt immár, még ha a szememben most is csak az a tizenéves lányka, aki már az első találkozásunkkor is hasonló tekintettel méregetett. Valószínűleg már akkor sejtette, hogy azzal, hogy személyesen engem vigyáz, nem kis terhet vállal magára, még sem tűnt úgy, mint aki kételkedne abban, képes lesz rá. Nem igazán tudtam mit mondani, torkomban olyasféle gombóc ült, amit képtelenül lenyelni, a megszólalás lehetetlennek tűnt. Szívem szerint felálltam volna, hogy magamhoz öleljem, és egy keveset sírjak a vállán, hiszen ő bizonyára megértette azokat a zavaros mondatokat kimondás nélkül is, amik keresztülúsztak a fejemben. Legalábbis úgy gondoltam, hogy neki is hasonlóan kaotikus lehet most minden, akárcsak nekem, végtére is az évek alatt a családunk részévé vált. Reméltem, hogy nem sírt utánam sokat, nem viseltem volna el, ha miattam is bánatos lett volna az évek alatt…
- Neki mindig igaza volt… még ha tévedett is úgy adta elő, mint a legbiztosabb tényt a világon. – Visszafüggesztettem tekintetemet a sírkőre.
A testvéri kötelék mindig is erős volt közöttünk, sőt, az egész családra az volt a jellemző, hogy a bajban csak még inkább összefonódott, és támaszkodhattunk egymásra. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy lesz majd olyan pillanat, amikor már nem lesznek, és kénytelen leszek a segítségük nélkül boldogulni. Persze nem maradtam teljesen egyedül, ettől függetlenül a hiányuk most olyan közelinek, mégis hihetetlennek látszott, mintha csak egy rossz tréfa lenne, vagy egy álom, amiből hamarosan felkelnék, csupán ki kell várnom, hogy megcsördüljön a vekker.
- Mondja ezt az, aki egy kisebb hegyet vágott hozzám! >_> - Nézek felháborodottan rá, bár inkább megjátszott ez, mint valós, de legalább így nem facsarják a szemem a könnyek.
Furcsa volt ismét a szájából, kissé korholóan hallani a nevem, vagyis mintha olyannak tűnt volna a hangja, bár lehet már csak megszokásból hallottam így. Valahogy mikor ő mondta, inkább tűnt már-már az is gaztettnek, ahogy nézek, pedig a legtöbbször nem járt rossz dolgokon az eszem… Rolling Eyes

A parancsoló hangnemre azonnal engedelmeskedtem, és ültömben eldőltem oldalra, bár inkább Yo~chan hirtelen váltásától tartottam, mint egy esetleges támadástól. Az első meglepetésemben nem is nagyon figyeltem, hogy mit tevékenykedik, csak azt láttam, hogy a cseresznyefák felé hajít néhány kést. o_O Igazán szólhatna, ha virágot szeretne szedni, nem hiszem, hogy bárki megharagudna néhány ág miatt, ezért felesleges rám hozni a szívbajt. :/
- Szerintem pontosan olyan vagy… .__. – Motyogtam inkább csak a hűvös földnek, mint neki. – Nem értem miről beszélsz, egyből lefeküdtem! >_> - Tápászkodtam fel, és poroltam le magam, miközben azon gondolkoztam, mit is kellene mondanom.
Valahogy most úgy éreztem, nem is telt el kétszáz év, csupán néhány óra, mióta utoljára találkoztunk, és nem változott semmit a viszonyunk, a kapcsolatunk, a mindennapjaink. Csak néztem néhány másodpercig, hogy jól láthassam, amit eddigi tetteiből már régen leszűrtem, valóban ő áll előttem, nem pedig vágyakozó szívem délibábja űz velem csalfa játékot. Aztán nem türtőztettem tovább magam, előre nyújtottam kezem, amivel magamhoz öleltem, szorosan, mintha csak nem hinném el, valóban itt marad, ha olyan messze van tőlem. Belélegeztem a haja illatát, és kicsit meggörnyedve a vállára hajtottam a homlokom. Régebben sosem viselte jól az efféle érzelemnyilvánításokat, számtalanszor kioktatott, miként is kellene viselkednem, főnemeshez illően, és hasonló, ezerszer hallott dolgokkal, most mégis úgy érzetem, neki is szüksége van erre a néhány percre.
- Sajnálom, hogy nem köszöntem el, de sürgős dolgom akadt… - Mintha ezzel bármire is magyarázatot adtam volna. Azonban nem kérhettem elnézést évszázadokért, ki az, aki képes lenne megbocsátani?
Nem gondoltam azt, hogy esetleg neheztel rám, pedig fel kellett volna készülnöm az alapos fejmosásra, már ha ennyivel megúszom, hiszen bizonyosan többet érdemeltem volna. :|Bár már kitöltötte rajtam haragját egy sziklával, szóval igazán nem mondhatja, hogy megtorlatlanul hagyta a dolgot. ˘w˘ Erről eszembe is jutott, hogy tulajdonképpen még eléggé sajog a fejem, amit ő okozott, szóval igazán vállalhatja a felelősséget, és annyira nem lehet kellemetlen, hogy egy hozzám hasonló híresség ölelgeti. 8)Még ha ő nem is tudja, hogy odaát igazi sztár vagyok.
- Így maradok egy kicsit, mert nagyon szédülök… lehet agyrázkódást kaptam a sziklától, amit nekem hajítottal.
Persze egy szavam sem volt igaz, de azért érezzen egy kis lelkiismeret furdalást ő is, meg nem baj, ha néha támaszkodik másokra is, elvégre ez régen sem volt jellemző rá. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a bátyám halála után nem beszélt senkivel, és nem sírt senki előtt, csak mélyen magába temette.
- Meglep, hogy nélküled is életben maradtam? – Élcelődök vele kicsit, csak hogy oldjam a feszültséget. Nagy változások mentek végbe, de azért ő még mindig Yo~chan, akit feladatom legalább egyszer megnevettetni halálom előtt. Neutral

Tárgy: Re: Mizushima birtok Vas. Júl. 14, 2013 5:52 am

„Az érzelem hiba.”
Csengett elmémben atyám kedvelt mondata, mely oly’ sokszor gondolkodtatóba ejtett és megannyi kérdést elevenített fel bennem. Mint például a „miértet”. Édesapám jó ember volt a maga módján, tiszteletreméltó, de mint lánya sosem tudtam igazán szeretni őt. Talán azért, mert azaz apám által olyannyira megvetett érzelem lett volna?
„A kapcsolat a kötél. A szeretet hurok a végén.”
Hiroshi iránti kötődésem tévútra csalt. Megvakultam; hibák sokaságát halmoztam egymásra, mellyel lényem egy részét veszítettem el. Egyedül Akira maradt számomra, akit félek szeretni. Gyengéd, gondoskodó érzelmeit megannyi év távlatában sem voltam képes eltántorítani magam mellől hűvös viselkedésemmel. Mert szereti a nővérét… de vajon akkor is így érezne, ha tudná mi lett lelkem egykori pompázó palotájából, ha látná mi maradt belőlem?
És most itt van a rég hallottnak hitt Shuuichi; teljes valójában, nem káprázat, nem képzelődöm, tényleg ő az. Mintha Hiroshi állna ismét előttem… Nem. Teljesen más. Bármennyire is akarom Hiroshit már nem kaphatom vissza, ezt el kell fogadnom.
Valahogy nem tudtam mit szólni Shuuichi mostanáig megmaradt szórakozottságára, amiért megint azt az elviselhetetlen súlyt kezdtem érezni mellkasomban, mely nőttön-nőtt. Szerettem volna nem gondolni semmire és nem érezni semmit. Az elmúlt évtizedekben is erre törekedtem, felejteni, hogy ne érezzek fájdalmat, hogy ne hullajtsak többé könnyeket, mely a gyöngeség első jelei voltak. Mégis ebben az egy pillanatban olyan sebezhetőnek éreztem magam, mintha fegyvertelenül állnék egy csata kellős közepén. Remény vesztve, egy hazugság nélkül, amit az ember hajtogat önönmagának. Fölbegyökerezett lábakkal, tehetetlenül álltam, a majdhogynem kétszáz évig eltemetett érzésekkel, melyektől lassacskán fuldokolni kezdek, ahogy egyre inkább felszínre kívánnak törni belőlem ebben a kísérteties pillanatban.
- S-Shuuichi… – nyögtem erőtlenül. A kétszáz év alatt gondosan óvott kőfal, melyet érzelmeim elzárására építettem, mint holmi üveg úgy tört kicsiny szilánkokká, ezen másodperc alatt. Shuuichi ölelésétől szüntelenül kezdett kavarogni elmém a régmúlt eseményeitől fájó és boldog emlékek egyaránt felfedték magukat előttem, mint csillagok a szürke horizonton, amelyekért bármennyire is nyújtózkodom, megfogni nem tudom őket, túl messze vannak ahhoz.
Szemeim sarkában könnyek gyülemlettek föl, majd éreztem, ahogy a forró nedvesség végigfolyik arcomon. Megfordult körülöttem a világ, most… tényleg... sírok? Ijesztő volt, de nem akartam letörölni őket, most nem, mélyen belül örültem, hogy nem kell többé elfojtanom magamban, mintha minden szememet elhagyó könny után könnyebb és könnyebb lennék egy kicsivel. Másik erős, felem az Amatsuji szerette volna mindezt megállítani, továbbra is erős lenni, idézni a régi tanításokat, hogy mi helyes, mi nem. De most elfojtottam ezt a késztetést. S önmagammal folytatott vívódás során csak lassanként fogtam fel Shuuichi szavait, gyanútlanul viszonoztam ölelését, miközben rosszalló gondolatok kezdtek úrrá lenni rajtam, és hagytam győzedelmeskedni az Amatsujit.
- Mégis… milyen sürgős dolog?! – kelleténél talán kicsit erősebben tartottam népszámlálást a bordáin, tudván ebcsont hamar összeforr. Hangom rideg volt és számon kérő, ahogy igyekeztem érzékeny oldalamat ládába zárni és visszatemetni. Évszázadok óta nem sírtam, de Shuuichi egyetlen öleléssel elérte, hogy érzelmeimet felborítsa…
Valahogy kedvem támadt valóban egy sziklát vágni hozzá, bárhonnan is szedte ezt a hasonlatot. Kibontakoztam öleléséből csontropogtató viszonzásom követően, majd sarkon fordultam, hogy mielőbb letöröljem ruhám ujjával előbbi gyöngéd érzelmek kifejezését jelölő nyomokat.
- Ami meg azt illeti… meg – válaszolok kérdésére, amiben az életben maradását fitogtatta. Ösztönösen az imént fáról leszedett gyilkosra gondolván, nyugodjék békében. Jelentőségteljes pillantást teszek ama gyümölcsfa irányába, majd tovább vezetem a tekintetem Hiroshi sírkövére. Másodpercekig némán figyeltem, mígnem elég erősnek éreztem magamat újra beszélni.
- Menjünk, igyunk valamit – zavartan pillantok Shuuichira. Szembesülni érzelmeimmel nem volt egyszerű, talán hiba volt idejönnöm, annál nagyobb sértést, hogy könnyeket ejtettem Hiroshi sírjánál, ráadásul egy Mizushima előtt… megborzongok. Lehet, hogy csak menekülök a zord valóság elől? - Ott elmondhatod, hogy mi volt az a „nagyon sürgős dolog”. – magyarázom iménti kijelentésemet. Kétszáz évvel ezelőtt távol állt tőlem az ivás, de a világ változik, én is változtam… és te Shuuichi, vajon a régi maradtál?
- Mellékesen megjegyezve, hol vannak a testőreid? ._. – teszem fel a kérdést kisvártatva, nem tudtam nem észrevenni, hogy az őrök nem igazán teljesítik a munkájukat, vagy ha végre is hajtják nem éppen körültekintően, nemes egyszerűséggel bejutottam a családi sírokhoz, régebben már a gát után elkaptak volna, de az régen volt...

Tárgy: Re: Mizushima birtok Vas. Júl. 14, 2013 10:26 pm

Teljesen megdöbbentett a tény, hogy ezúttal nem próbált meg rögtön kibontakozni, vagy valamilyen régimódi tanítással jönni, hogy milyen gyenge dolog is kifejezni ilyetén kifejezni érzelmeimet. Valahol mélyen szerettem azt, ahogy próbált menekülni attól, amit egész lényem képviselt, de előlem még sem tudott soha, elvégre a munkája lettem volna, vagy mi fene. Kissé féltékeny voltam Hiroshira, hogy ő olyan oldalát láthatta Yo~channak, amivel én nem igazán találkoztam, pedig kislány kora óta ismertem. Vajon milyen lehetett feleség ként? Akkor is kegyetlenül őszinte volt, vagy mosolygott és nevetett, amíg vele volt? Mélyet sóhajtottam, elvégre nem ezek a gondolatok lettek volna helyénvalóak ebben a pillanatban, sokkal inkább kellene a jelennel foglalkoznom, mint a régmúlt dolgaival. És akkor éreztem meg vállamon a meleg nedvességet, ami teljesen ledermesztett, még a levegőm is bennakadt. Yo~chan… sír… Bármikor is lássak egy általam szeretett ember arcán könnyeket, rögvest aggodalom lesz úrrá rajtam, de most valahogy egészen másként reagáltam. Megkönnyebbültem. Igen, bár gonosznak, vagy szívtelennek tűnhet a gondolat, de örültem, hogy könnyeket hullat, ráadásul előttem törtek fel gátjai. Úgy változott meg minden, hogy még sem változott semmi. Ő még mindig Yo~chan, és az, hogy előttem néhány perc erejéig képes volt az érzelemmentesség páncélját levetni, valamiképpen jelzés, hogy még mindig bízik bennem.
Kérdése utáni erős ölelésbe nyekkentem egyet, de úgy éreztem, megérdemlem ezt a számonkérést. Bármennyire is nem tehettem a kialakult dolgokról, arról igenis tehettem, amiképpen kezeltem azokat. Szinte biztos voltam benne, hogy fejmosást kapok azért, mert őt, és mindenki mást is védeni próbáltam, lévén nem így kellett volna lennie. Bizonyosan elhangzik majd az is, hogy ő Amatsuji és testőr, nem nekem kell óvnom őt, hanem fordítva, és egyéb főnemesi, meg testőrparancsnoki hasonlatok, példálózások. Ólomsúlyként nehezedett rám az a kétszáz év, ami számomra nehéz volt, mégis kicsit örömmel töltött el, és valószínűleg koránt sem volt olyan boldogtalan, mint Yo~channé. Ahogy elengedett és elfordult, szinte késztetést éreztem, hogy ismét a karjaim között tartsam, és megnyugtató dolgokat mondjak, akárcsak ha kisgyermek lenne, de ő sosem volt gyerekes. Nem félt senkitől és semmitől, mindig is makacs volt, tudatosan alakította a jövőjét, és mindenre figyelt, hogy jó benyomást tegyen. Megfogtam hát a kezét, és ismét magam felé fordítottam, könnyeit a ruhám ujjával töröltem le, miközben saját szememből hasonlóan meleg cseppek folytak.
Nem sírtam évek, vagy inkább évszázadok óta így, mert úgy gondoltam, ha engedném, a bánatba halnék bele, hogy nem lehetek azok mellett, akiket szeretek. Valószínűleg képtelen lettem volna abbahagyni, és ezt nem engedhettem meg magamnak, elvégre életben akartam maradni, hogy majd viszontláthassam őket. Elmosolyodtam a könnyek mögött, olyan lágyan, ahogy régóta nem sikerült, hiszen bár kívülről mosolyogtam, belül képtelen voltam az Emberek Világában nevetni.
- Ne áruld el Hiroshinak és apunak… rendben? ^w^ - Kérleltem, mintha ez súlyos titok lenne, amiről nem tudhatna más, mintha képes lenne elmondani nekik. És így is éreztem, mintha átléptem volna egy olyan határt, amit nem lett volna szabad. – Yo~chan, kegyetlen vagy! T_T – Töröltem le a nedves cseppeket.
Elgondolkoztam felvetésén, magam is úgy éreztem, nem ártana egy ital, bár Yo~chan valószínűleg teára gondolt, amit jelen helyzetben képtelen lettem volna lenyelni. Azonban hirtelen ötlettől vezérelve indultam el, még mindig fogvatartott kezénél fogva őt is magam után húzva, a kert felé. Titkos és kedvenc helyemet még sosem mutattam meg neki, lévén ő maga is számtalanszor keresett, ha edzésről, vagy nemesi ügyek elvégzéséről volt szó, így előle is kiváló menedéket nyújtott ez idáig. A rózsalugason keresztül haladva egy méretes bokrokkal szegélyezett helyre vezettem, ahol kőpadok sorakoztak, hogy a kertben sétálók pihenhessenek rajtuk. Az egyik előtt megálltam, majd elengedve a lány kezét, alig egy méterrel arrébb toltam, így felbukkant egy apró rés, amin egy ember szűkösen, de azért átfért.
- Itt vagy velem, nemde? :3 – Mosolyogtam rá, majd eltűntem a lyukban, remélve, hogy követ. – Gyere utánam!
Felálltam a másikoldalon, és leporoltam magam, majd miután ő is átért, visszanyúlva megigazítottam a kőpadot, hogy ne tűnhessen fel másnak, hol is lehetünk. A szemem elé ugyanaz a csodálatos hely tárult, ami évszázadokkal ezelőtt is volt. Háromszög alakban teljesen zárt hely, amiket nagyobb bokrok öveztek, belül pedig egy szomorúfűz magasodott, ami kívülről is jól látható volt, ám úgy tűnt, mintha a bokrokból magasodna ki, pedig némi hely volt itt azoknak, akik nyugalomra vágytak. Magammal húztam Yo~chant, elhajtva magunk elől a lekonyuló ágakat, majd letelepedtem a zöld fűre, ezzel őt is lehúzva.
- Mindig idejöttem, ha valami bántott, vagy valamit át szerettem volna gondolni… - Kezdtem bele, kissé rekedtes volt hangom, így torokköszörültem. – Akkor is, kétszáz éve, innen indultam el, anélkül, hogy bárkitől is elbúcsúztam, vagy bárkinek szóltam volna. Nem szeretném azt, hogy tedd semmisé ezeket a dolgokat, hogy úgy érezd igazam volt, azt szeretném, ha megértenéd a döntésem, ami arra sarkalt, hogy elhagyjam Seireiteit, a családomat, és téged is.
Komolyan bámultam a szemébe, nem sokszor láthatott ilyennek, és mások sem. Nem szerettem a felesleges feszültséget, és inkább boldoggá akartam tenni másokat, mint rájuk ijeszteni, azonban ebben a pillanatban arra volt szükség, hogy komoly legyek. Szerettem volna, ha látja azt, nem holmi szeszély késztetett menekülésre.
- Akkoriban tűnt el Nishimura~taichou, így az osztag ügyeivel én foglalkoztam, igyekezve minél jobban ellátni ezen kötelezettségeket, amíg új kapitányt nem állítanak az osztag élére, azonban az egyik befutott vészhívásnál kénytelen voltam én magam a segítségükre sietni a tiszteknek, lévén rosszul osztottam be a többieket, és nem volt más szabad ember. ^w^” – Pislogok zavartan, bár valószínűleg így volt a legjobb, mert mást nem lett volna jó veszélybe sodorni. - Amit ott tapasztaltam, az túlment a legmerészebb álmaimon is, de a lényeg nem ez volt, hanem az, aki mindezek mögött állt. Aizen. – Nem bírtam anélkül kimondani a nevét, hogy ne szorult volna ökölbe a kezem. Nem enyhült haragom az évek alatt, sőt talán inkább nőttön-nőtt. – A tiszteket lemészárolta, és úgy intézte, engem gyanúsítsanak majd vele, így hát nem tehettem semmit, a negyvenhatokat az sem igazán foglalkoztatta volna, hogy főnemes vagyok, lévén a mellékház tagja vagyok csupán. Úgy döntöttem, hogy nem sodrok másokat, főleg nem a családomat, veszélybe, és ezért inkább elmentem, hogy sose térjek vissza… Aztán sok évet töltöttem az emberek között, akiket óvunk, és lassan beilleszkedtem, új életet kezdtem, de feledni… arra képtelen voltam.
Előrenyúltam, és az egyik tincsével kezdtem játszani, csak arra figyelve, nem merve ismét a szemébe nézni. Talán gyávaság volt tőlem, hogy az igazság védelme helyett az életet választottam, még ha nem is ezek voltak a legjobb évek, nem szerettem volna meghalni. Végülis ismét felnéztem rá, azzal a mosollyal, ami lemoshatatlan volt arcomról, mióta csak ismert, vagy inkább mióta megszülettem.
- És te jó háziasszony lettél? :3 – Nevettem, elvégre képtelen voltam elképzelni, ahogy köpenyben takarít, vagy gyereket nevel.

Tárgy: Re: Mizushima birtok Csüt. Júl. 18, 2013 12:54 pm

Tényleg hiba lenne az érzelem? Vajon a könnyek tényleg gyöngeséget jelentenek? Baj, ha valaki ezzel tűnteti el a fájdalmat a bánatból? Sírni akartam. Helyes ez? Nem ezt tanítottad, mindig azt mondtad legyek erős, de azt is, hogy sose veszítsem el igazi önmagamat. Akkor most mit tegyek? Annyi mindent nem értek még…
Olyan ez, mintha egészen eddig be lettem volna zárva egy díszes kalitkába, egy sötét szobában, arra várva, hogy kiszabadítson végre valaki, hogy újra lássam a fényt. Akira volt, ki kiengedett onnét és mutatta meg, hogy merre induljak. De Shuuichi látatta meg velem újra a fényt. Olyan sokáig vártam erre és most mégis elfordulnék tőle, s visszamenekülnék a sötétségbe, csak hogy végre vége legyen érzelmeim szélviharának, ami mélyen lelkemben tombol és annyira fáj…
„A fájdalom, amit érzel, a gyengeség, amint elhagyja a szívedet.”
Kedvem lett volna szavak mögé menekülni, melyek mindig megóvtak attól, amivel nem kívántam szembenézni, de egyszerűen csomó ült a torkomon, mely megakadályozott abban, hogy fejtegetni kezdjem Shuuichinak imént tett érzelmi cselekedetének helytelenségét. Inkább érzésvilágomat akartam ismét visszazárni, lelkem hideg földjébe ásni. Hogy ismét erősnek, nagynak tűnjek, mint azok az Amatsujik akikre csodálattal néztem fel már egészen kiskorom óta, de most Shuuichi mellett képtelen voltam bármily álarcot magamra ölteni, elbizonytalanodtam. Ismét gyermeknek éreztem magam, ki vágyik a gondoskodásra és a szeretetre.
Úgy kapaszkodtam Shuuichi kezébe, remegő kézzel, mintha ezzel tarthatnám vissza attól, hogy most ismét hátat fordítson és eltűnjön pár száz évre, kitudja hová. Mindazonáltal kiszáradt torokkal, tehetetlenül néztem szembe Shuuichi arcán patakzó könnyekkel, mely miatt a bizonytalanság érzetem nőttön-nőtt bennem. Mit kellene tennem? – visszhangzott elmémben a kérdés, Tsukuyomitól remélve rá választ. Rengeteg műsírásának tanúja lehettem, de egyik sem volt ilyen kegyetlenül őszinte. De csak dermedten álltam előtte, szótlanul, kétségbeesve.
- I-idióta! Ha megtudnák, hogy mit tettél most, hidd el, nagyobbat kapnál egy sziklánál – hunyom le szemeimet. Hiroshi nevét hallva, mintha lelkemen újra és újra nyílt seb keletkezne. S nyíltan menekültem ettől a fájdalomtól, hogy a már kétszáz év alatt begyógyult hegek ne szakítódjanak fel, mert szembenézni vele sokkal, de sokkal kínzóbb volt, mint mélyen magamba rejtegetni a könyörtelen igazságot.
- S-Shuuichi, tudok magamtól is jönni…¬_¬ – úgy éreztem már kinőttem abból, hogy kézen fogva ide – oda vezetgessenek. Megtanultam járni, magamtól is, nem volt szükségem segítségre, ennek ellenére Shuuichi kellemetlen szokásai közé tartozott ez. Ezúttal mégsem éreztem szükségét a fizikai ellenszegülésre, most nem. Jól éreztem magam ismét a régi időkbe képzelni magamat, a fiatalkori bőrömbe bújni. S kicsit örültem, hogy Shuuichi előttem halad és mutatja az utat, és nem csak azért, hogy ne lássa azt a halovány mosolyt, amit arcomra próbáltam ölteni több – kevesebb sikerrel, hanem azért is, mert egyes növényzet árnyai ijesztően magasodtak fölénk és tűntek elmosódott szörnyeteg rémképeinek, mint szépen virágzó növényzetnek. Csupán az illatokból tudtam pontosan tájékozódni, hogy a birtok mely szegletén megyünk éppen keresztül.
- Ez nem magyarázat, különben is ho… – tanácstalanul álltam a kerten keresztülvezető sétálóúton, mely szélein sorakozó ülőhelyeket egyikét Shuuichi egyszerűen félrevonta, majd az ez mögötti növényzet által felfedet szűk járatú ösvényen ment keresztül. Mindezen idő alatt megfeledkeztem mondanivalómról, mely félbe lett szakítva általa. Ösztönöző szavaira kissé vonakodva, de követtem őt a zöldek takarta helyre, s a látvány elszédített. A maga módján gyönyörű volt és titokzatos, s ahogy Tsukuyomi látatta velem az egészet… elképesztő volt, nem találtam rá szavakat. Elgondolkodtam azon, hogy vajon a valóságban is ilyen szépséges itt minden, vagy csak a zanpakutom szellem befolyásolja a hely csodálatosságát, és láttatja velem mindezt ilyennek.
A gyönyörködés pillanatában alig fogtam fel, hogy Shuuichi mindeközben a fa lekonyuló ágain át utat tör, s ismét a kezemet fogva az azok által közrefogott helyre vezet, csupán akkor kezdtem ismét rá koncentrálni, mikor beszédbe kezdett. Sok mindent megmagyarázott, köztük azt is, hogy évszázadokkal ezelőtt, hogy tűnhetett el időnként órákra minden testőr szeme elől, köztük magamat és még a legjobbakat is beleértve; s még azt hittem, hogy minden zugát ismerem a birtoknak…
- Bolond! És úgy ismerted a családodat, mint akik hagyták volna, hogy kivégezzenek?! – ökölbe szorított kézzel céloztam meg fejét nyomatékosításul, ha már szülei nem tudják a kellő intésben részesíteni, amit megérdemel ebben a pillanatban. Bár mélyen örültem, hogy Shuuichi itt van, hogy láthatom épen egészségesen, hogy elmondja nekem mit miért tett évszázadokkal ezelőtt, hogy hol volt… átéreztem minden szavát, az okot, mely miatt végül így cselekedett. De nem voltam képes csak egyszerűen, nyugodtan lenyelni a hallottakat anélkül, hogy nem szembesítem gondolataimmal, vagy netalántán fizikailag kifejezett haragommal.
- „Néha az ismert veszély jobb, mint az ismeretlen.” – idézem atyám szavait, azzal a hangtónussal, mellyel egykoron nekem mondta, hogy jól a fejembe vésődjön minden szótag a maga bölcsességével, hogy a kellő időben megértem mi lényeget takarhat. - Az ok és okozat hiánya, az eltűnésed sokkal rosszabb volt, mint tudni, mi is történt valójában. – nem volt helyénvaló a több mint kétszáz évvel ezelőtti érzéseimmel szembesíteni Shuuichit. Hiroshival ellentétben, kinek mindig igaza volt és megérzései egyszerűen irigylésre méltó, ő tudta, érezte, hogy Shuuichi él. Bezzeg én…
- Azt hittük meghaltál! – vágtam a fejéhez, azt hittem mélyre visszaásott érzelmeim nem fogják újra megmutatni magukat, hogy sikerült visszazárnom őket lelkem legmélyére, lehetőleg örökre. De mellkasom ismét lángolt a benne kavargó dühtől, megkönnyebbüléstől, boldogságtól, szomorúságtól… hogy érezhet az ember ennyi mindent, hogy lehet ezzel élni?
- Az én feladatom lett volna megvédeni téged, én kiálltam volna melletted… ez egy Amatsuji kötelezettsége. – földre szegezett pillantással igyekeztem elkerülni Shuuichi pillantását. Hogyan akarhatnám megvédeni, ha még az érzéseimet sem tudom kordában tartani? Az én feladatom volt egész fiatal korom óta Shuuichi életére vigyázni, az Újhold próbán megpecsételve szolgálataimat a Mizushima-ház tagjai számára. Halálhíre egy bukás volt számomra, emiatt nehezemre esett Hiroshi szavait elhinni.
Mikor Shuuichira vezettem tekintetemet boldog mosolyát látni szívfájdító volt, mindazok után is képes ilyen őszinte mosolyt magára ölteni, amit kénytelen kelletlen át kellett vészelnie. Csak most kezdem felfogni, hogy mennyire is nehéz lehetett neki… némán várni, egy idegen környezetben, messze a megszokott élettől, családtól, barátoktól, attól rettegve, hogy bármikor megtalálhatják.
Imént kimondott szavaimat lassacskán kezdtem megbánni, én vagyok a legutolsó Sereteiben ki hibaként felróhatja neki az élni akarás vágyát. S bár kérdése igen komolytalanul csengett, bár nem hibáztathatom, hogy nem tudja a házimunka milyen egy ismeretlen és érthetetlen szakirány a szememben. A kétszáz év alatt, mely idő során nem dúskáltunk minden földi jóban és a szolgálókat sem tudtuk megfizetni, Akira törődött inkább ilyesmivel gyöngeségem okán.
- Én… meg akartam halni. Elbuktam mint testőr és mint feleség, ha aznap, majdnem kétszáz évvel ezelőtt nem vakítanak el érzelmeim talán most is élhetnének… a bátyád, a családom. Akira sérülése örökké a lelkemen fog száradni és Hiroshi is itt lenne közöttük, ha erősebb lettem volna. – elcsuklott a hangom, miközben a könnyeim ellen vívtam keserves háborút. Bizonyítani akartam, hogy most már erősebb vagyok, mint akkor kellett volna lennem, és nem hullajtok könnyeket. Mert egyszerűen nem akartam, képtelen voltam belátni, hogy az évek folyamán valójában csak gyöngébb lettem. - Megoldás és a túllépés helyett a bánatnak hajtottam fejet, elmenekültem. Azt hittem, ha elfutok a valóság elől, akkor nem fog fájni és szép lassan elfelejtek mindent. De csak rosszabb lett. Emlékszel mennyire utáltam, ha sakét ittál? Ezek után kínomba már alkoholhoz nyúltam és évszázadokig az általam megvetett módon roncsoltam önmagamat. De én egyszerűen nem tudtam még becsípni sem tőle, nemhogy segítségével feledni bármit is. – szabad tenyerembe temettem arcomat, hogy Shuuichi elől elrejtsem könnyeimet. Úgy éreztem helyénvaló, ha elmondom neki mindezt, miután ő is ilyen őszinte volt hozzám. De ezzel mintha újra átéltem volna a régmúlt eseményeit, az emlékeimbe égett rémképeket, unokatestvéreim vérbefagyott holttesteivel, Hiroshi utolsó tettével, melynek életemet köszönhetem. Hirtelen olyan nehéz volt, de mintha minden szó után újabb és újabb súlyt vennének le mellkasomban tomboló érzelmi kavalkád nehezéből.

Tárgy: Re: Mizushima birtok Pént. Júl. 19, 2013 8:24 am

Megszorítottam Yo~chan kezét, azt hiszem mindkettőnknek nehéz volt elhinni a másik jelenlétét, és teljes mértékben elfogadni azt, hogy bár évszázadok teltek el, mégsem változott közöttünk semmi. Igen, valahol mélyen magamban tudtam, hogy tegyek bármit is, ő elfogadással lesz irántam, még, ha a felszínen úgy is tesz, mint aki bosszankodik, vagy mérges. Kénytelen voltam mosolyogni ezen, még aközben is, hogy a torkom a sírás fojtogatta, és apró cseppek csorogtak végig az arcomon.
- Igen, épp ezért ne mondd el nekik! – Támasztottam még egy keveset homlokomat vállának, hogy erőt gyűjtsek a továbbiakhoz.
Nem foglalkoztam megjegyzésével, elvégre nem azért tartottam fogva kezét, mert azt feltételeztem, képtelen követni engem, sokkal inkább azért, nehogy felébredjek. Az évszázadok alatt számtalanszor álmodtam arról, milyen lesz hazatérni anélkül, hogy bárki üldözne, és a halálom kívánná, és bár sosem így képzeltem el, mégis annyira valótlan volt az ittlétünk, hogy kapaszkodnom kellett az apró morzsákba. A szomorúfűz lombja alatt már éreztem azt a megnyugtató bizsergést, azt a biztos mozzanatot, ami a szívemben jelezte, igen, itthon vagyok. Persze nem az ismerős fa, vagy a birtok volt az, ami eloszlatta az utolsó kételyeket, annál sokkalta fizikálisabb hatás, ami kemény ütésként koppant fejem búbján.
Nem igazán nevezhettem nagynak ütését, régebben sokkalta fájdalmasabbakat kaptam tőle, mintha csak élvezte volna, hogy valakit bántalmazhat. >_> Most megérdemeltem volna, mégis úgy tűnt, mintha csupán jelzés értékű lenne, hogy érezzem, sokkal jobban fájt ez neki, mint ahogy elmondja, ahogy ki tudja mutatni. Mindig is ilyen zárkózott volt, sosem róttam fel számára, valahogy nem éreztem szükségét, hogy hozzám hasonló legyen, szavak nélkül is el tudtam képzelni, mit érez, vagy mi járhat a fejében, hiszen kislány kora óta ismertem. Talán tévedtem néha, azonban ez sosem keserített el, elvégre, ha akart volna sem menekülhetett volna előlem. Cool

Behúzva nyakamat nyögtem fel, és vakartam meg ütése helyét, mintha fájt volna, régen is valahogy így tettem, ezzel megúszva a további ütéseket. Valahogy volt egy olyan érzésem, Yo~chan képtelen máshogy kimutatni érzelmeit, és ragaszkodását…
- Persze, hogy nem hagyták volna, de nem vállalhattak egy ilyen konfliktust, nem sodorhattam őket veszélybe! Yo~chan, szerinted, ha ellenszegülök, mit tett volna Aizen? – Sosem voltam gyáva, legalábbis nem tartottam magam annak, azonban a családom mindenek elé helyeztem, még a saját életem elé is, ha kell. – Nem tehettem ki őket efféle dolognak, nem lett volna fer…
Ostorcsapásként értek szavai, szomorúsága, mi még ennyi idő után is ilyen élénk volt, szinte darabokat tépett ki a szívemből. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy hátát simogatva megnyugtassam, nincs mitől tartania, élek, jól vagyok, ő nem hibázott. Eszembe sem jutott, hogy szökésemet majd saját hibájának tartja, hogy azt hiszi majd, rosszul végezte a feladatát, pedig erről szó sem volt. Még fiatalon került mellém, csupán gyerek volt, és én ekként is kezeltem hajdanán, elvégre nem tudtam másként tekinteni rá, de ő szép lassan beleért a feladatba. Azt hiszem, mondhatjuk úgy is, hogy együtt nőttünk fel. Ő testben, és lélekben. Ez megpecsételhette volna sorsunkat, de valahogy mégis a gyermeket láttuk egymásban, bármennyire is felnőttek lettünk. Most azonban képtelen voltam gyereknek látni, nem tudtam úgy gondolni rá, mint a kislányra, aki árnyékként követett, majdhogynem a férfimosdóba is.
- Nem szerettem volna, hogy kudarcnak érezd, nem a te hibád. – Húztam meg kicsit a haját, hogy felpillantson. – Örültem volna, ha kiállsz mellettem, de ez önzés lett volna, elvégre nem csak a nemesi címed, de akár az életed is veszélybe kerülhetett volna.
Azt nem tettem már hozzá, hogy nem tartom ezt kötelességének, és kicsit boldoggá tett volna az is, ha miattam teszi, és nem azért, mert ezt érzi feladatának. Bonyolultnak éreztem ezeket a nemesi ügyeket, a különös fonódásokat, és hogy meg akarták szabni, miként érezhetek, és viselkedhetek a nevem miatt. Természetesen tisztában voltam vele, hogy mik a kötelezettségeim, és miként tegyek, de ettől még nem kellett szeretnem a rendszert, ami kétszáz év távlatában sem változott, és már akkor is elavultnak számított.
De képtelen voltam hallgatni, ahogy magáról beszélt. Jobban fájt szomorúsága, mint az a fél tégla, amit hozzám vágott, hiába is mesélte el Masa~kun a történteket, bizonyára kívülről ez másként festett, mint ahogy Yo~chan átélte. Elképzelni sem tudtam, hogy egy olyan hideg kő jelezze ittlétét, mint ami apámét, vagy Hiroshiét, bármennyire is szerettem őket, visszahozni nem tudtam onnan, ahová mentek. Yo~channak azonban tudtam még segíteni, biztos lehet benne, hogy sosem engedem, hogy olyan meggondolatlanságot tegyen, mint ami megfordult a fejében. Előrenyúltam, és az ölembe húztam, ringatva, akár egy kisgyermeket, aki rosszat álmodott.
- Nem akarok még egyszer ilyen butaságot hallani! – Szigorúan csengett a hangom, valószínűleg nem éppen erre a megnyugtatásra számított. – Akinek el kell mennie, az elmegy, akkor is, ha te képes vagy betontömbökkel dobálózni! – Céloztam korábbi tettére. – Ő sem akarná, hogy magadat vádold, vagy, hogy szomorú legyél, és én sem… inkább nézem a haragos arcodat, és viselem el azt, ahogy ütlegelsz, mint ezt az arckifejezést. – Emeletem meg az arcát, és néztem a szemére.
Talán elveszítette a szeme világát, de attól még ugyanúgy ő maradt, talán nem volt teljesen ura a helyzetnek, de nem tehetett másként, nem volt választása, nem vádolhatja mindörökké önmagát. Sokáig hittem azt, hogy ha másként döntök, ha nem én megyek akkor oda, most más lenne az életem, de min változtatna az? Visszahozhatok ezzel egy halottat? Nem… Ő sem képes erre, ha emészti önmagát, azzal csak az élők felé tiszteletlen, és nem a holtakat menti meg.
- Nem hiszem, hogy gyenge lennél Yo~chan, ahogy azt sem, hogy az érzelmek befolyásolnák a történéseket, ezek inkább segítenek, mint visszatartanak. Egyezzünk meg valamiben! Te nem vádolod többet magad, én pedig nem tűnök el szó nélkül! – Tartottam elé a kisujjam, akár a gyermekek az esküknél, remélve, hogy emlékszik még, ezen gyermeteg szertartásra.

Tárgy: Re: Mizushima birtok Szomb. Júl. 20, 2013 9:28 am

Tökéletesen értettem, hogy Shuuichi miért választotta ezt az utat, hogy miért ment el szó nélkül, s miért nem tért vissza, miután Aizen tőrbe csalta. Mégis gyerekes hiúsággal el akartam hitetni vele, hogy már csak azért is nekem van igazam, hogy ő látta akkor rosszul a helyzetét és csak egyszerűen túldramatizálta, mely olyannyira kedvelt szokása volt akkoriban.
- Nem, nem tudom – felelek az Aizent illető kérdésére kisvártatva. Nem igazán ismertem őt, már nem szolgáltam hivatalosan a Gotei 13-nál mikor személyével képviselte a Gotei Juusanbantait, árulásáról és azután tett tevékenységéről pedig kevés szivárgott ki Seretei vezetői köréből. Csak annyit tudtam, amennyit Akira tudott, s megosztott velem, azt is általában csak azért – gondolom –, hogy a csendes pillanatokat kitöltse vele, míg otthon volt és velem foglalkozott. És még a háborúban sem tudtam részt venni, melyet Soul Societynak át kellett vészelnie, vakságom megakadályozott bárminemű közbeavatkozást, ráadásul évtizedekig halottnak hittek, egyedül öcsém tudta az igazságot, hogy remete módjára visszavonultam az élet elől. Gyászolni az elmúlt dolgokat, a jövővel mit sem törődni. - De amit tettél, akkor sem volt igazságos. – holmi utolsó szó jogán fűzöm hozzá a gondolatmenetéhez. Pedig Shuuichi önzetlenségből cselekedett így annak idején, én pedig vádolom, és mennyire nincs ehhez jogom. Biztosan a mellkasomban kavargó sok érzelem mondatja ezt velem, melyet egyszerűen képtelen vagyok kordában tartani. Vagy mégsem? Egyszerűen olyan könnyű erre fogni…
- Nagyon megható, hogy az én életemet és becsületemet is próbáltad ezzel védeni, de nekem vállalnom kellett volna minden kockázatot, mégis csak egy Amatsuji vagyok. – hajamat érő apró rántásra mély szusszanással vettem elég bátorságot, hogy ráemeljem Shuuichira tekintetemet, mintha a levegőben terjengene minden erő, ami ehhez az egy cselekedethez szükségeltetik. De képtelen voltam hosszabb ideig a szemébe nézni, mintha Tsukuyomi szándékosan láttatná nekem ilyen tisztán és kivehetően Shuuichi arcát, míg minden más elmosódó folt szememben. Pillantásomat hamar ismét a hideg földre szegeztem, lefelé hajtott fejjel, hosszú hajtincseim mögé visszabújva, ahogy elmeséltem Shuuichinak azokat az éveket, amikből kimaradt és isten tudja merre járt, mit csinált. S nem köntörfalazok, mindent ugyanúgy mondok el, ahogy átéltem, terített asztalként lehetne belőle csípegetni, egyáltalán még meg sem próbálom elrejteni előle a zord valóságot.
Mit vártam? Megértést, vagy megvetést? Tényleg én voltam a hiba forrása a történteknek, ha akkor nem vakítanak el az érzelmeim felkészülhettünk volna a támadók ellen, kikről a mai napig semmit sem tudok. Vajon kik voltak és miért tették? Nem eredtem utánuk, nem tudtam. Emlékeimbe ivódott kép a támadókat vezető személyről a mai napig nem felejtem el. Bár rejthette arcát fehér kendő, a jel, ami azon szerepelt képtelenség volt elfeledni, a napkorong, mely a kerekded Hold mintát félig takarásban tartotta. Megborzongtam, ahogy visszagondoltam minderre. Megpróbáltam elüldözni a felelevenedett rémképeket, a mindennél borzalmasabb emlékeket, melyek a mai napig rémálmaimban kísértenek.
Shuuichi tettére összeszorult a szívem, majdhogynem elfeledtem levegőt venni ebben a pillanatban. Utoljára édesanyám ölelt így, kihez mindig fordulhattam, ha bántott valami, mert egyszerűen tudta mi lakozik éppen lelkemben, előtte sosem volt titok semmi. Fejem zúgott, a torkom kiszáradt és mellkasom egyszerűen lángolt a hullámként örvénylő érzelmektől. Mélyet szippantottam Shuuichi ruhájának illatából, ahogy fejemet megtámasztottam mellkasán, ugyan olyan, mint régen, kellemes volt és megnyugtatott. S most, hogy beszéltem lelkem mélyén lappangó fájdalomról, olyan másképpen éreztem magamat, mintha minden könnyebb lenne, egyszerűbb, kevésbé rossz.
- Idióta, ezzel egyáltalán nem segítesz – könnyeim megállításán küszködve, igyekszem hangomban is tükröztetni szavaimnak szánt keménységet, de fejemben oly’ másképpen szólt, ahogy végül elhangzott. Még meg sem közelítette a gondolatbéli hangtónust, amelyet szántam szavaimnak. Pedig minden Shuuichi által kimondott szó jólesett, és nem csak azért, mert újra a hangját hallhatom ennyi év távlatában, hanem azért is, mert pont annak ellentétét kívánta elhitetni velem, mint amivel évtizedekig korholtam magamat. - Fogd be, nem is sírok, csak bele ment a szemembe valami, nem mintha látnék… – húzom el fejemet és fordítom el oldalra, hogy ezüstös haorim ujjával itassam fel arcomon sorra lefelé csorduló nedvességet. Nem hiszem el, hogy majdnem kétszáz évig sikerült visszafojtanom könnyeimet és pont Shuuichi előtt omlottam össze. Elhangzott szavaim után bűntudatot csak lassacskán éreztem, sokkal inkább érdemelnék megvetést Shuuichitól, mintsem vigasztalást és még a hála egy apró jelét sem mutatom felé. Nem tudtam, hogy kell, hogy mit kellene mondanom vagy tennem ezért.
Zavartan pillantottam Shuuichi felém tartott kisujjára, ahogy egy gyerekes szertartás megkötésére akart ösztönözni vele. Tétován hallgattam meg az ígéret feltételeit, amire a megtörhetetlen esküt kellett letennem. Mélyet szippantok a levegőből, hogy összeszedjem magam és arcomról mihamarabb eltűnjön az iménti gyöngeségem minden lenyomata.
- R-rendben – nyújtottam én is kisujjamat, hogy az ígéret megpecsételésre kerüljön. - De most már nem fogod többé itt hagyni Sereteit, ugye? – tettem fel a kérdést kisvártatva, ahogy ujja az enyémhez ért, s csak a kisebb csendben tudatosult bennem imént elhangzott szavaim gyerekes furcsasága, Shuuichi bármilyen felelete előtt, feltételezem azért, mert meglephette őt is a kérdés, mely elhagyta az ajkaimat. Nem hibáztatom, szerintem is szokatlan volt. Biztosan a virágok bódító illatától telt levegő teszi, az elmúlt évszázadban inkább csak a lakásban tartózkodtam, nem igazán merészkedtem a négy falon kívülre, hogy a szabad levegőt élvezhessem. Igen, bizonyos, hogy emiatt beszélek badarságokat.
- Van egy kis gond – kezdek bele mondanivalómba, miután felkeltem a talajról és leporoltam öltözékemet, hogy Shuuichi semmiképpen se lássa imént arcomra kiült zavart idegességet, mely gondtalanságomból származódó kérdés miatt vett úrrá rajtam. - a sírodat, le kéne bontani. ._. – teszek felé egy pillantást szemem sarkából. Mivel a családjában mindenki halottnak hitte, Hiroshit kivéve, ehhez mérten méltó sírkövet állítottak neki megemlékezéséül. Majd ennek fényében szedtem le a bokrok között lapuló bérgyilkost egy mérgezett nyíllal, melyet jobb kézvédőmről húztam elő, mielőtt a sírkő szükségessé válna Shuuichi számára.
Mikor erre tartottunk már akkor éreztem, hogy követ minket valaki és, hogy figyelnek bennünket, csak eddig nem tett olyan lépést, amivel valóban magára vonja a lélek figyelmét. Ostoba, fényes felszínű fegyvert használni ölésre nagyjából olyan, mintha kiírná a homlokára, hogy „Üdvözlet, itt rejtőzöm, nem akarsz megölni?”… Chh, szánalmas.
- És még valami – fordulok vissza Shuuichi irányába, karba font kézzel, lehunyt szemekkel, ezzel tükröztetve, hogy meg nem történtként akarok gondolni imént tanúsított túlcsorduló érzelmeimből származódó viselkedésemet. Így is kellemetlen számomra az egész és nem akartam most visszahallani tőle az előbbi perceket, inkább megpróbáltam másfelé terelni beszélgetésünket, annak ellenére, hogy megannyi dolog akad még, mit megoszthatnánk egymásnak, mint például, miképpen kíséreltem megmérgezni magamat úgy hetven évvel ezelőtt reménytelenül vagy, hogy mekkora meglepetést okoztam Fujimotonak visszatérési kérvényemmel a Gotei 13 kötelékébe. Tényleg, vajon Shuuichi tud arról, hogy Fujimoto a jelenlegi főkapitány? - Én leszek a testőröd. – szögezem le ellenvetést nem tűrő hangon, elkergetve gondolataimat. Valahogy egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy Shuuichi miképpen volt képes ezt a kétszáz évet túlélni…

Tárgy: Re: Mizushima birtok Szer. Júl. 31, 2013 10:51 am

- Tudom, sajnálom… - Motyogtam zavartan, elvégre ennél sokkal nagyobb dorgálásra számítottam.
Nem voltam csalódott, emlékeimben még frissen élt Yo~chan haragjának érzése, és azok igen fájdalmasak voltak, pedig én igazán igyekeztem mindig a kedvében járni. Neutral

Bár azt nem értettem, hogy miért kaptam ki a női öltőzőbe való belógásért, mikor ő nem is ott öltözött. ˘w˘ És persze megint jött a mindenre megfelelő válasz, az Amatsuji lét… Szívesen elbeszélgettem volna kicsit Yo~chan apukájával a család fogalmáról néha, mert bár én magam is szigorú neveltetésben részesültem, sosem kellet megkérdőjeleznem a szüleim szeretetét. Azt hiszem ebben rejlhet annak is az oka, miért morcos, vagy szomorú folyton Yo~chan. Surprised

Biztos vagyok benne, hogy azért a szíve mélyén tudja, hogy a szülei szerették, és bizonyosan Aki~kun is eleget mondja számára, de emellet valamiért mégis folyton, mintha megkérdőjelezné az egész valódiságát, vagy azt, hogy megérdemli-e.
- Nem, számomra mindig is több leszel, mint pusztán egy név a testőrségben, ami jól cseng, már akkor is több voltál. Yo~chan, láttalak felnőni, együtt töltöttünk hosszú éveket, és te mégis azt hiszed, hagynám, hogy tudván tudva bajba sodorjalak? – Néztem szembe vele, már amíg rám bírt nézni.
Úgy éreztem tudnia kell, nem csupán ő vigyázhat az én testi épségemre, hiszen elég régóta nem szorultam arra, hogy mások felügyeljenek a biztonságomra, elég megalázó lett volna hadnagyként, ha még magamra sem tudtam volna vigyázni. Azonban ezt sosem jeleztem Yo~chan felé, megnyugtató volt a jelenléte, hiszen korábban is együtt töltöttük időnk nagy részét, és azt hiszem, valahol mélyen tudtam, ha nem indokolhatja a testőrséggel azt, hogy mellettem van, többé nem lesz ott. Szavaimra nem éppen ezt a reakciót vártam, bár ha jobban belegondolok, de… pontosan ilyennek képzeltem el, ahogy a régről ismert lány, vagy mostmár inkább nő, kissé éles szavakkal illet, és mindent jobban tud, mindenre van válasza. Lehunytam kicsit a szemem, hogy ne érezze kellemetlenül magát, amíg rendbe szedi az arcát, bár számomra ez nem igazán számított, valahogy sosem tudtam értékelni a kenceficés nőket sem. :/
- Szeretnéd, hogy kiszedjem? – Nyúltam arca felé, mert tényleg elég kellemetlen, ha az ember szemébe esik, mondjuk a szempillája, kész rémálom, mire ki szenvedi… persze nem is hagyja, hogy segítsek, tipikus. >_>
Szerencsére azzal nem volt problémája, hogy kisujj esküt tegyünk, ami szerintem sosem lesz gyerekes, lévén az ígéreteit egy felnőttnek is be kell tartania! ˘o˘ Kérdésére azonban kicsit döbbenten pislantok rá, de a kisujját továbbra sem engedem el. Nem is maga a kérdés volt ennyire zavarba ejtő, hanem az, hogy tette fel. Valahol mélyen reméltem, hogy hiányzom majd neki, sőt tudtam is, hogy így lesz, lévén szinte alig volt olyan pillanat, amit nem töltöttünk együtt, ettől függetlenül azonban ez most meglepett. Mintha a régi, gyermeki arcát láttam volna viszont, amin főként akkor tűnt elő az igazi gyerekes áhítat, amikor valami újat tanulhatott, vagy valami megdöbbentő történetet meséltem a családunk történelméből. Cool

Szerettem elkápráztatni, még akkor is, ha tudtam, az nem nekem szól, hanem a történetnek…
- De, biztosan el fogok néha menni… azonban mindig vissza fogok jönni. ^w^ Sőt, ha van kedved, egyszer-egyszer el is kísérhetsz! *w*
Örültem volna neki, ha egy ilyen kiruccanásra velem tart, és megmutathatom az Emberek Világában felépített életem, talán még ez is érdekes lehetne a számára. Nem éltem túl fényűzően, de sosem szenvedtem hiányt semmiben, lévén elég foglalkoztatott énekes voltam a szakmámban, ráadásul a menedzserem reklámszerepekre is sokszor elküldött, mondván, így kell bevonzani a közönséget. Bár engem maga a zene sokkal jobban érdekelt, kénytelen voltam elismerni, valahogy a kamera előtt jobban szerettek… ki érti ezt? .__. Aztán eszembe ötlöttek ismét a néhány perce elúszott gondolataim, és Yo~chan kérdése… Vajon nem azért tette fel, mert úgy érezte ezekben az években, hogy hátrahagytam őt? Lehet, hogy tényleg elbizonytalanodott abban, hogy mit gondolok róla, vagy miként is érzek? O_O Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, nem hagyhatom, hogy olyasmit tegyek vele, amit az apja csinált, nekem igenis ki kell mutatnom, és el kell mondanom, mennyit jelent számomra! ˘w˘
- Yo~chan! – Vágtam a szavába, és fogtam meg a kezét, miközben magam is felálltam. – Én szeretlek! – Néztem komolyan rá, mert valóban így volt, nem szabadna, hogy mást higgyen. Surprised

Talán nem az időzítés volt a legjobb, és lehet más szavakat kellett volna használnom, de akkor is, ez így sikerült most. Neutral

Néha sikerülhetne is a dolog, és reméltem, hogy nem érti majd félre, de nem fogom azért kijavítani magam, így sokkalta őszintébbnek hangzott. ˘o˘
- Van sírom? o_O – Pislogtam nagy szemekkel, fel sem tűnt, amíg a temetőben jártam.
Nem borzongtam meg, valahogy kicsit megnyugtatott, hogy néha gondoltak rám, és biztosan beszélgettek úgy velem, ahogy én apuékkal, bár biztosan összeszedettebben, mint én tettem. Reméltem, hogy azért nem költöttek túl sok pénzt rá, mert így felesleges kidobás lenne… bár el is tehetem későbbre, egyszer biztosan szükség lesz rá. Surprised

Mondjuk, remélem jó sokára. .__. Közben lehunyt szemeit néztem, ha felkészültebb lettem volna, most bizonyára már egy rajzolt bajusz fityegne az orra alatt. Neutral

Ismételten kezembe vettem egyik tincsét, mintha sokkal hosszabb lenne most a haja.
- Mindig is te voltál, nem igaz? ^w^ - Mosolyogtam rá. – Szóval akkor most jössz velem aludni? – Pislogtam a ház irányába, mert el nem tudtam képzelni, hogy mi másért állhatott fel ilyen hirtelen. Bár még azt sem kérdeztem meg, hogy miért volt ilyenkor kint. o_O – Tényleg! Mit kerestél a birtokon? O.o

Tárgy: Re: Mizushima birtok Hétf. Aug. 12, 2013 8:19 am

Shuuichi bocsánatkérése hallatán szívem összeszorult. Nem ezt akartam elérni szavaimmal. Nem tudom elnézni bűnbánó arckifejezését, ettől inkább úgy érzem, hogy jómagam vagyok a hiba forrása. Bárcsak visszavonhatnék minden kimondott szót, ami elhagyta a számat és ezáltal megbántottam. Ezúttal nem szolgált rá, nem úgy, mint régebben, mikor számtalan okot adott arra, hogy különböző dorgálásokban részesüljön, de akkor nőket sodort kellemetlen helyzetbe, vagy a szokottnál is szórakozottabb volt egy nemesi fogadáson, mert túlontúl sokat ivott a kelleténél!
- De én… – egyszerűen képtelen voltam szavakba önteni bármit is az Amatsuji névvel járó kötelezettségeket hangoztatva. Érvelni akartam, hogy mondanivalója miben és miért hibádzik, de képtelen voltam megfogalmazni, teljesen összezavart. Minden egyes szó. Egyszerre eset jól és tudtam, hogy ez nem helyes. Mintha a családom emlékét sérteném meg mindezzel.
Bele gondolni sem mertem, hogy mi lenne Shuuichival a testőrség védelme nélkül, ha nem szorulna többé óvó jelenlétemre. Egyáltalán nem akarom átélni a bukás érzetét, melyet egykoron eltűnésekor kellett átvészelnem. Bár… változtatna ez most bármin is? Zavart pillantással illetem a hűvös talajt; milyen önző vagyok.
- Nem kell, megoldom – húzódok el, elutasítva segítségét, hogy véletlenül se lássa, csupán füllentettem az imént és ezzel csak gyöngeségemet akarom rejtegetni. - Különben is, hogy nézne ki, ha nemes létedre egy testőrnek segítesz? Mindig erősnek és magabiztosnak kell mutatnod magadat vagy kihasználnak, de azért köszönöm. Meg… – még elmémben sűrűsödő gondolatok is elillannak az ígéret megkötése miatt. Így utólag pedig örültem volna, ha fel se hozza ezt az ötletet, mert akkor nem fecsegek fölöslegesen és nem teremtettem volna ilyen kellemetlen helyzetet közöttünk. Zavaromat alig tudtam leplezni, apám kedvelt fegyvere: a szavak mögé próbáltam elbújni kínomban, hátha ezzel elrejthettem imént meggondolatlanságból elszólt mondataimat.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet. Mármint… örülök, hogy meg akarod mutatni nekem miképpen éltél, míg távol voltál Soul Societytól, de nem tartozik rám, végtére is csak egy testőr vagyok, voltam… vagy valami ilyesmi… – meglepetten pislogok Shuuichira szavai hallatán mire a nemesi kötelezettségekről és megfelelő viselkedésről szóló szöveg, amit elmémben fogalmaztam meg is elvész. Kicsit mondjuk örültem hirtelen témaváltoztatásának, félek nem az lett volna a gondolatmenetem vége, amit eredetileg mondani akartam, hanem csak értelmetlen szócséplés lett volna.
- Én is szeretlek – néztem szemeibe, szavaimba a lehető legőszintébb hanglejtést adva. Sosem értettem Shuuichi érzelmi világát, ő soha nem leplezett semmit, mindig nyíltan kimondta azt, amit éppen gondolt. Mindig is lenyűgözött, hogy ilyen adottsággal rendelkezik. Ugyan, ezeket a szavakat régen hallottam már tőle, de a mai napig rutinból jön rá a válasz, amit mondanom kell ilyenkor, különben furcsán kezd el viselkedni. Olyan szótlan és mogorva lesz tőle, ami egy nemeshez nem igazán mondhatnám, hogy illik. Mondjuk nem igazán értem, hogy mire várt, hiszen mindig ezt válaszoltam neki, régebben, gyerekkoromban legalábbis, és most sincs okom másképpen tenni, nem?
- Igen én… – motyogtam orrom alatt, olyan jól esett hallani, hogy kétszáz év távlatában is így bízik bennem. Bár ha nemet mondott volna, akkor sem tántorodtam volna el ettől, a família testőrsége valami rémes, már lassan egy órája, hogy beléptem a birtokra és még mindig nem fedeztek fel. Szörnyű ez a teljesítés, pedig annakidején…!
- A-aludni? Shuuichi, ne legyél gyerekes ._. – gondolataim elillantak kérdésére, melyre visszaöltöttem a komoly arcvonásaimat. - Mi okból kellene veled aludnom? Tudod, hogy a védelem figyelme sohasem lankadhat! Különben is, hajnalodik, miért akarsz lefeküdni? :|Meg aztán… mi? – ittlétemmel kapcsolatos kérdése váratlanul ért, még felelni is haboztam. Valahogy örültem, hogy sikerült szembenéznem kétszáz év után a zord valósággal és az elmúlt pillanatokban éreztem igazán azt, hogy nem én tehetek arról, ami régebben történt, hogy nem az én hibám Hiroshi halála. Mégsem mondhatom el neki az igazságot, végtére is örültem, hogy nem a fájó emlékekkel kell foglalkoznom.
- Néztem, hogy vannak e már érett gyümölcsök a fán ._. – dörzsöltem meg halántékomat fáradtan, mégis mit gondolt, miért vagyok itt? Mondjuk… reakcióm csupán két helyen hibádzik, hiszen tavasz van, milyen gyümölcsöt _néznék_ a virágzó fákon? Bár Shuuichit ismerve, talán el is hiszi apró füllentésemet. - Igazából a ház vezetőjével akartam beszélni, de nem tudtam, hogy már te töltöd be ezt a pozíciót, Akirától ugyanis azt hallottam, hogy Takeo jelenleg a Mizushimák vezetője. Igencsak meglepett, csodáltam is volna, ha igaz lenne ez a szóbeszéd, bár azután, hogy Fujimoto a főkapitány… már ez se lepett volna meg, azt hiszem. – igazából nagyobb meglepetés volt számomra, hogy Shuuichit itt találtam a birtokon, de úgy döntöttem inkább nem kötöm az orrára és ezt az aprócska információt inkább megtartom magamnak, különben is furán jött volna ki, ha szóvá teszem az alábbit is.
- De ha már itt vagy, írásban is alátámaszthatnád – nyújtok át Shuuichinak egy tekercset, mely hosszan taglalja a testőrségről szóló dolgokat, majd ez mellé egy tollat is a kezébe adok. - Itt írd alá, lévén szóban már beleegyezésedet adtad. – bökök azon helyre a papíron, ahova nevének kanjijai kell, hogy kerüljenek.
Amennyiben eleget tesz kérésemnek, úgy döntök a beszélgetést sokkal kényelmesebb helyen is folytathatnánk, mint például a ház konyhájában. Így megkeresve a rejtett zúg járatát kimerészkedek a kert gyalogútjára, várva, hogy Shuuichi utánam jöjjön, ha csak nem akar több időt magányosan titkos kis helyén tölteni.
S míg rá várakozok, nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen feltűnő módon vettek körbe bennünket. Még a bérgyilkos is jobb teljesítményt nyújtottak a ház jelenlegi testőrségénél, kik, mint felpáncélozott elefántok fogtak közre minket. Egyik hajtincsemet fülem mögé simítva pillantottam az illetőre, ki utasításokat adott kézjelekkel az egyik fa rejtekéből, lezseren leszedve őt egy bénító tűvel, míg Shuuichi a pad visszahelyezésével foglalkozik.
- Menjetek vissza a helyetekre és a birtok Dél-keleti részét jobban biztosítsátok, rengeteg vak foltja van, holnap délután öt órakor pedig mindenkit várok eligazításra, ki ellenszegül, vagy késik, meghal. – lépek a fa ágáról lepottyant illető elé, kinek közvetlen parancsot adok monoton hangon, szavaimat reiatsum megmutatásával megpaprikázva a hatás kedvéért, s esetleges kérdésekre az aláírt szerződésre hivatkozva, abban is a kisbetűs részre, ami a vezetői pozíciót taglalta. Majd a megfélemlítést követően, ártatlanul fordulok Shuuichi felé, mintha az előbbi beszélgetést meg se ejtettem volna a testőrség tagjaival.
- Megismételnéd? Nem hallottam – kisebb hallgatás után pedig a hajnalodó égre pillantok. - Mit is mondtál, hova szeretnél menni? – az előbb megejtett utasítás után kiment a fejemből eredeti célom, így jobbnak láttam áthárítani a dolgot, mintsem szóvá tenni a miértet, hogy pontosan mi okból indultunk útra, melyről hirtelenjében megfeledkeztem. Bizonyára nem volt fontos…

Tárgy: Re: Mizushima birtok Szomb. Jún. 21, 2014 12:35 pm

Karba fontam kezemet mellkasomon, tessék, megint nem hagyta, hogy segítsek, ahogy ezelőtt sem tette soha, még akkor sem, amikor csupán arról volt szó, hogy magasabb lévén a polcról leemeljek számára valamit. Kicsit nevethetnékem volt ilyenkor mindig, hiszen bár közel egy korúak voltunk, én akkor már majdnem elértem mostani magasságom, míg ő úgy nézett ki, mint egy tizenéves. Bár ez a dacos kifejezés az arcán akkoriban még inkább tűnt bájosnak, mintha csak a felnőtteket igyekezett volna utánozni, mostanra viszont olyanként tetszett, mint akinek minden pillanatban ellenkeznie kell velem. :/ Szép kis testőr, mondhatom! >w>
- Úgy néznék ki, mint egy előzékeny férfi, aki segít egy nőnek… - Motyogtam magam elé, tudtam, hogy mondhatnék bármit, lesz rá olyan válasza, hogy végül neki legyen igaza, és megkérdőjelezhetetlenül nála maradjon az utolsó szó. - Nyugtass meg, hogy ez nem azt jelenti, ezentúl feszülős felsőben kell villogtatnom az izmaimat! Nem nekem való az ilyen fitogtatós mizéria, elég, ha te tudod, hogy pont elég van belőle! ˘w˘ - Próbáltam egy viccel elütni a komoly hangulatot, nehogy egy hosszú szónoklat következzen a nemesi viselkedésről, etikettről, és egyebekről, mert ha valami, hát ezek a monológok nem hiányoztak az elmúlt években…
Bár ha jobban belegondoltam, voltak olyan percek, pillanatok, amikor még ezeket is szívesen végig szenvedtem volna, csak hallhattam volna a hangját. :/ Mindenki hiányzott, és szerettem volna ismét oda érkezni, ahonnan elmentem, de ez nem sikerül, a családom szép lassan fogyatkozott meg, és én erről még csak nem is tudtam. Furcsa, hogy az ember annyi időt tölthet másokkal, és ezt csak azután tudja értékelni, hogy már nem adatik meg az együttlét számára. Ami viszont megszépítette ezeket az időket is, és néha-néha még mosolyra is fakasztott, hogy olyannyira belém égett mindenki, hogy már magam is tudtam mit is mondanának, vagy miként cselekednének, ha velem lennének.
Talán pont azért is örültem volna, ha látja azt, amit odaát felépítettem, hogy ezeknek a képek némelyike valóra is válhasson. Nehéz volt elképzelnem őt, ahogy New York éjszakai fényei alatt az utcán sétálva megbabonázzák a kirakatok, mégis érdekes lett volna látni.
- Én viszont pont azt hiszem, hogy jó ötlet, mert a családomhoz tartozol, így igenis rád is tartozik! ˘w˘ - Húztam fel sértetten az orromat, mi az, hogy nem kíváncsi arra, mit értem el? T_T – Mindig kifogásokat hozol a felvetéseimre, pedig csak azt szeretném, ha látnád, hogy milyen jól alakultak a dolgaim, és hogy nem voltam olyan elveszett! Mármint… ez nem azt jelenti, hogy nem hiányoztál, és nem örültem volna, ha vigyáznál rám, csak hogy rosszabbul is elsülhetett volna! *>*” – Próbáltam menteni a menthetőt.
Azt hiszem számára mindig is szükséges lesz az indok, miszerint a védelmem miatt van mellettem, holott mégis csak a Gotei Juusantai egykori hadnagya volnék. Rolling Eyes

Számomra azonban sosem jelentett nehézséget belátni, inkább tekintek rá már családtagként, és bizalmasként, mint csupán egy személyre, aki a biztonságomért felel. A birtokon számtalan testőr szolgált már akkor is, mikor elmentem, de Yo~chanon kívül kevesekkel ápoltam ilyen közeli viszonyt, nem is értem miért gondolja azt, hogy „csupán” egykori testőr. Majd jól megrázom, hogy szégyellje magát, amiért csak ennyire tart engem, meg önmagát is. TwT
Önkéntelen válaszára elmosolyodtam, olyan volt az egész, mintha csupán pár napja, és nem több száz éve váltunk volna el. Keveseknek volt képes már gyermekként is megnyílni, hát még később… most pedig pont úgy festett, mint egy szorosan lelakatolt széf, aminek zárját túl sokat feszegették, és ezért úgy beragadt, hogy már a kulccsal sem lehet kinyitni. :/ Kezem felemelve simogattam meg feje búbját, ahogyan akkoriban tettem, mikor egy sokadszor hallott történet mesélése közben kijavított, ha valamit nem pontosan úgy mondtam el, mint annak előtte.
- Ebben az esetben nem is kérdéses, hogy te vagy, mert nem leszel, hanem vagy, mióta legalább derékig érőre cseperedtél! ^w^ - Mutattam nevetve akkori méretét, hiszen először el sem akartam hinni, hogy valóban egy gyerekre bíznak, azt gondoltam, hogy apám ezzel akar felelősségre tanítani, hogy nekem kell majd felügyelnem őt, és nem fordítva.
Persze az élet akkoriban is jobb szeretett rám cáfolni, mint egyetérteni velem, így hamar rájöttem, hogy bármennyire tűnik még gyereknek, sokkal inkább volt felnőtt, mint én akkoriban. Most mondhatnám, hogy azóta benőtt a fejem lágya, de félek, egyből megkérdőjelezné a kijelentésem. .__.
- Nem vagyok gyerekes, a felnőttek is szoktak aludni. Rolling Eyes

- Húzogattam meg a kezemben tartott tincsét. – Azért szeretnék lefeküdni, mert fáradt vagyok, ha hajnalodik, akkor már elég hosszú ideje nem sikerült aludnom, és bár ez a hely az otthonom, mégis csak jobban alszom a testőröm mellett! :3 – Mosolyogtam rá továbbra is.
Érvelésem visszautasíthatatlan volt, elvégre most tértem vissza a halálból, nem lenne túl jó, ha ez csupán múló állapot lenne, szerettem élni. :/ Persze megfontolandó, mennyire is ésszerű Yo~channal aludni, lévén sokkal korábban ébred, mint én, épp ezért van elég ideje a legkülönfélébb ébresztéseket kiötölni, és mindenfajta kegyelem tanúsítása nélkül alkalmazni is rajtam. Neutral

- A temetőben? o_O – Pislogtam nagy szemekkel, hiszen van egy egész gyümölcsös kert, igen morbid dolog ezért a temetőbe menni. Surprised

Yo~chant ismerve minden valószínűség szerint egészen más lappanghat a háttérben, hiszen ő sosem hibázik, és bizonyosan nem gondolta komolyan, hogy márciusban érett cseresznyét találhat a birtok fáin. Megbántódhattam volna azon, hogy a korábbiak után sem árulja el, miért is jött, de úgy gondoltam, jobb is ez, a lényeg, hogy találkoztunk, mert volt oka itt lenni! ^w^
- Még nem vettem át Keo~chantól, csak néhány órája érkeztem vissza. – Vakartam meg zavartan tarkómat, amiért ezeket a dolgokat nem intéztem el, valószínűleg Yo~chan szerint ezekkel kellett volna kezdenem. – Valóban meglepő Masa~kun pozíciója, de Keo~chané annyira nem lehetne, hiszen örökös híján nem maradhatott vezető nélkül a Mizushima ház. – Mondtam elgondolkodva, hisz az eltűnése, és Hitoshi halála után ésszerű volt őt választani. Nem rossz gyerek, már amennyire emlékeztem rá. ^_^
Nagy szemekkel pislogtam a dokumentumra, amit elém tartott, kezembe véve pedig igyekeztem átfutni a sorokat, bár rengeteg volt az apró betű. o_O Nem feltételeztem, hogy testőröm megvezetne, csupán ügynököm tanított arra, sose írjak alá semmi olyat, amit előtte nem olvastam el. Bár a sötétben így sem tudtam semmit kivenni belőle, legalább úgy tettem, mintha megfontolnám a dolgot, mielőtt odabiggyesztettem a nevem a végére, és visszaadtam.
Mély sóhajjal követtem kifelé, elvégre úgy tűnt kényelmetlenül érezte már itt magát, talán kicsit túl sok volt egyszerre számára, hogy visszatértem, és még csak nem is olyan ábrázattal, mint aki kétszáz évig szenvedett. Cool

Bár meg kell valljam, azért nem volt számomra sem leány álom ez az időszak, és azért ennél kicsit nagyobb felhajtásra számítottam. Neutral

Magamban azon tűnődve, mégis hová kellene majd eltennem sírkövemet, mielőtt valaki rémeket látva zombinak képzelne, toltam vissza a kőpadot eredeti helyére, és már csak azt vettem észre, hogy parancsok pattognak Yo~chan felől.
Már majdnem vigyázzba vágtam magam, mint annak idején, mikor ilyen hangon utasított a gyakorlásra. Persze nekem nem olyan szórakoztató feladataim voltak, mint a testőrség tagjainak, hanem egyenes háttal sétafikálhattam fel s alá, fejemen könyvet egyensúlyozva, arcomon kedves mosollyal. Pedig szívesebben pofozkodtam volna a majomparádé helyett…
- Aludni, eléggé hosszú volt a nap! @_@ - Mutogattam a ház irányába, majd elindultam mellette, nehogy meggondolhassa magát, és biztosítsa a terepet, ahogy mindig szokása volt elkerülni az embert. – Ha szeretnéd, mondok egy mesét, mint régen! Wink

– Kacsintottam rá, és már emeltem is kezemet, hogy az esetleges fizikai megtorlást kicsit tompítsam… Ej, régi szép idők, de hiányoztak nekem ezek a pillanatok…

Nagyon köszönöm a játékot, roppantul élveztem! *w*

Tárgy: Re: Mizushima birtok Csüt. Szept. 18, 2014 6:46 am

Hazatérés

Magától a gondolattól is felháborodok, hogy ebben a kora tavaszi időben olyasmi fordul meg a fejében, hogy lenge öltözéket venne magára. Már nem fiatal! Sokkal jobban kell ügyelnie az egészségére, főleg, hogy ő a Mizushima-ház vezetője. Mégis miképpen nézne ki, ha egy náthás, betegeskedő férfiú lenne a família élén? Teljesen ki lenne szolgáltatva más házak előtt, annak a piszkos korrupciónak, amely oly’ gyakran felüti a fejét a neves címek között. Ennyi erővel fegyvertelenül is kiállhatna a merénylőivel szembe egy akadálymentes terepen.
- Szó sincs erről – vágom rá. - És helyes, a te korodban már nem bölcs rongynak sem nevezhető „ruhákban” járni ebben a hűvös időben. Van fogalmad arról, hogy mennyit rontana akár egy meghűlés is híreden? – részletezem az alábbit komoly aggodalommal, hogy legközelebb még apró fondorlatként se merüljön fel benne ilyesmi. Még említésre is rémes ilyet hallani, megvalósítását pedig nem akarom se látni, sem pedig elképzelni!
Mellkasomban enyhe nehézséget kezdtem érezni, amikor Shuuichi felemlegeti azt a múltbéli kapcsolatot, mely a testőrség szemszögéből hiba volt megengednem magamnak. Sokat gondolkodtam az elmúlt évszázadokban ezen, hogyha nem megyek hozzá Hiroshihoz, akkor másképp alakultak volna e a dolgok? Most itt lenne és élne? Annakidején felkészültebben ért volna a rajtaütés, meghiúsíthattam volna a merényletet? Bármennyire is szeretnék az idő kereke fölötti hatalommal bírni, sajnos nem forgathatom vissza, döntéseimet nem módosíthatom, az akkor választottak következményeiben kell élnem, ha akarok, ha nem.
Mély levegőt vettem, mielőtt érzelmi instabilitásom okán meggondolatlan válaszadásra adnám fejemet.
- Ezt valahogy nehezemre esik elhinnem - felvont szemöldökkel némán reagálom le gyors, rendkívül gyöngére sikeredett mentését. S inkább lenyelem, hogy az elmúlt felhőtlen kétszáz évében, melyet elszórakozott odaát, itt mennyi mindent hagyott ki. Bizonyára fivére sírjánál ezzel ő is szembesült. Inkább nem terhelem ezzel, jelen pillanatban, amúgy sincs jogom hozzá.
- Ezek szerint voltak problémáid? – kérdem számon karba font kezekkel. - Ne aggódj, még egyszer nem fog előfordulni - sajnos beszédem nem azt a kedves hangszintet ütötte meg, melyet szerettem volna, hanem inkább fenyegetésnek hangzott. Mentségemre szóljon nem volt szándékos. Rolling Eyes

De hát valahogy tudtára kívántam adni, hogy ilyesfajta figyelmetlenséget még egyszer nem engedek meg magamnak.
- Majdhogynem egyidős voltam veled, csupán lassabban öregedett a szervezetem! Különben is, inkább irigynek kellene lenned. Én még nem ráncosodok, helyedben viszont ellenőriztetném azokat a szarkalábakat a szemed alatt – elhúzott szájjal reagálok fiatalkori testmagasságomat pedzegető témára. Mindig is érzékeny pont volt nálam. Gyűlöltem, amikor azok is gyermeknek tartottak, kiknél évtizedekkel voltam idősebb.
- Nem így értettem… - mély levegőt veszek, amiért sikerült elbeszélnünk egymás mellett. Mély sóhajtással hagyom rá a dolgot, én, ha lehet, még kevesebbet vagyok képes aludni az elmúlt időszakban. Régi megszokások.
Türelmesen megvártam, míg aláírja a lapot, melyet olyan vizsgálásnak vett alá, mint aki érti, mi van ráírva. Talán valóban is így van? Mégis ráragadt valami hasznos odaát, hm. Neutral

A testőrök minőségen aluli teljesítése egytől-egyig kiábrándító volt. Sok munkám lesz velük, már előre látom, siralmas a produkálásukat elfogadhatóra tornázni nem lesz egyszerű, a gyökerekig kell visszanyúlnom, hogy értelme is legyen az egésznek.
Kissé meghökkenek amikor Shuuichi visszakanyarodik az alváshoz, mint fő téma a testőrség füle hallatára, kik roppantul érdeklődve hallgatták beszédét. Egy rosszalló pillantással illettem modortalan viselkedésüket, melyből tanulva azonnal dolgukra eredtek. Helyes. Pillantásom azonban nem enyhült, amikor Shuura tekintettem. Óvatlan viselkedésével enyhén rossz fényt vetett rám a testőrség előtt. Nagy szusszanással azonban elhessegettem rosszallásomat. Végtére is, mintsem változott ebből a szempontból, olyan mint régen, gondtalan, hogy volt képes kétszáz évet túlélni egy idegen világban?! ._.
- Shuu... Mégis, hogy mondasz majd mesét, mikor alszol? - kérdezek vissza, ahogy a rég látott ház felé haladunk. Sokszor emlegetett annak idején is ehhez hasonló logikátlanságokat. Már kissé elszoktam ettől, bár igazán kinőhette volna odaát, ugyanakkor előbb-utóbb hiányzott volna… talán. Most valahogy jó érzéssel töltött el, hogy erre az apró részletre visszakérdezhettem.