Minden vég egyben valami új kezdete is. Az én esetemben ez a vég csupán életterem megváltozását jelentette, hiszen Las Noches elhagyása óta inkább Karakura volt a legjellemzőbb tartózkodási helyem. Döntésem helyénvalónak bizonyult, hiszen Aizen Sousuke elbukott, ahogy ez várható volt. Hiába a súlyos sérülések és a több hétig tartó tehetetlenség, melybe a shinigami sodort, nem bántam meg, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot, hiszen így létezésem is titokban maradt a Gotei 13 előtt. Beláthatatlan következményekkel járt volna, ha jómagam is részt veszek a karakurai harcokban, legkevésbé sem hiányzik nekem, hogy összerúgjam a port egy olyan nagy erővel bíró szervezettel, mint Soul Society hadserege. Legalábbis egyelőre... Azonban most még kényelmesebb volt az oldalvonalról végignézni a harcokat, és ha képes lettem volna fizikai valómat is megjeleníteni, bizonyára kárörvendő mosoly terült volna szét az arcomon.
Ám ez nem jelentette azt, hogy megszakítottam minden kapcsolatot Hueco Mundóval, hiszen kaguim túlnyomó része arrancar volt: jellemvonásaik alkalmassá tették őket a feladatokra, amiket szántam nekik, már legalábbis azoké, akik nem váltak teljesen degenerálttá attól a kontár hókuszpókusztól, amit Aizen csinált velük. Bár igaz, még nem léptem kapcsolatba velük, mióta visszanyertem varázserőmet, túl elfoglalt voltam hozzá. Most is az Insignis Reliquia kötötte le éppen a szabadidőmet, jobb mint a semmi alapon. Így legalább értelmetlen és céltalan kóválygás helyett bosszankodhatok a szánalmas kis patkányokon, akik azt hiszik, hogy kényükre-kedvükre használhatják a hatalmamat a saját céljuk eléréséhez... Hmpf... Tolvajbanda... Mindez most a Karakura külvárosában felállított kis házam hálószobájában csapódott le, ahová belépve kettő darab levelet találtam az ágyam sötét rózsaszín lepedőjén. Egyet ismeretlen feladótól, egyet pedig Nocturntól, azzal a megjegyzéssel, hogy a másik papír elolvasása után nyissam fel.
- Mattaku, kudaranai...
Morcosan téptem fel az első borítékot, melyben egy felettébb rejtélyes hangvételű üzenet állt, olyasmi, mint amit a varázslótól kaptam, mikor meginvitált a szervezetébe, mínusz az érméje. Legalább a leírt bejutási módszer nem volt olyan bonyolult és hosszadalmas, mint az IR esetében A másik levél viszont már annál érdekesebb volt, tartalmát felvont szemöldökkel vizslattam. Az egy dolog volt, hogy Nocturn honnan tudott, a felbontatlan boríték tartalmáról, ám hogy én a szervezet képviselője legyek bárhol is?! Felháborító, hogy a nevemet egy ilyen alávaló tolvajokkal fémjelzett csoportosulással mocskoljam be, éppen elég, hogy kénytelen voltam velük együttműködni unalmam elűzése érdekében >.>
- Ezért drága árat kérek, Nocturn...
Sziszegtem a levelet összetépve apró cafatokra, arról pedig természetesen szó sem lehetett, hogy az Insignis Reliquia nevét kiejtsem a számon. A mágus levele csupán annyi hatással volt rám, hogy a bosszantó ismeretlen meghívójára hajlandó voltam megjelenésemmel reagálni. Leszokhatnának már ezek az idegesítő alakok arról, hogy ilyen ködös és semmitmondó üzeneteket küldözgetnek. Szánalmas férgek, hmpf... Feldúlt, lendületes lépésekkel fordultam ki a szobából, hogy aztán pillangókká bomolva tegyem meg az utat a megadott koordinátákig. A rozoga kalyiba közelében megfigyelő álláspontra helyezkedtem anyagtalan létemet felhasználva, és hamarosan két alak közeledtét volt szerencsém megfigyelni. Mindkettőt ismertem... Karasu Vex és Sierashi Lee. Ahogy sejtettem, nem én voltam az egyedüli meghívott, ám kissé meglepett, hogy pont ezt a két ostobát kellett látnom. Miután mindketten eltűntek, és így láthattam a belépés folyamatát, meggyőződve róla, hogy nem csapdába sétálok, jómagam is alakot öltöttem, és beléptem a kunyhóba. Habozás nélkül léptem be a három szék közé, majd felszabadítottam a lélekenergiám, unott képpel fogadva a hely reakcióját. Valóban semmi bonyolult, netán fárasztó dolgot nem kellett csinálni, ami kifejezetten jó pontnak számított... legalábbis ekkor még ezt gondoltam. Ugyanis lent egy romosnak tűnő elsüllyedt város fogadott, a lepusztult épületek között pedig egy hosszú lépcsősorhoz vezetett az út. Azonban hiába próbáltam meg mágiámat használva fellebegni, varázserőm nem engedelmeskedett Csodálatosan erős mágia, ugyanakkor roppantul bosszantó is egyben. Kénytelen voltam visszavonni minden megállapításomat, az IR főhadiszállására sokkal könnyebb bejutni, mint ehhez a katedrálishoz elzarándokolni >.> Elegáns és kimért mozdulataim néhány száz lépcsőfok után megszűntek létezni, és mire felértem, fáradt és darabos mozgásom mellé erős légszomj is társult.
- Ha egy haja szála is... meggörbül... velem gyűlik meg a bajod, Sierashi Lee!
Egyenesedtem ki lihegve a férfi mögött fenyegetőleg ható 152 cm-emmel. Az arrancar a tulajdonom, nem fogom hagyni, hogy rajtam kívül más a hozzájárulásom nélkül bántsa, főleg nem egy rühes shinigamitól nem fogom eltűrni, aki még ráadásul kripli is. Kérdése pedig egészen nevetségesen hatott egyébként is, akárki is invitált ide minket, nincs még jelen.

Függetlenség... szabadságra leltem mióta Aizen elbukott. Igaz, hogy rejtőznöm kell nehogy megtaláljon valamelyik félkegyelmű arrancar vagy nehogy tudomást szerezzenek a shinigamik a létezésemről mert akkor lehetséges, hogy ők is megpróbálnák azt amit Aizen. Nos, igen Aizen bízott benne, hogy nem szerzek róla tudomást, de sajnos nem tudta elég jól titkolni. Az volt a célja, hogy az én DNS-emet beadja egy arrancarnak és ezzel megpróbál készíteni egy új, és erősebb fajt ami félig arrancar, félig pedig farkasember.
Még Aizen kudarca előtt elpártoltam Las Noches mellől mert tudtam, hogy az arrancarok csakis azért tűrnek meg maguk mellett mert uruk ezt parancsolja nekik még akkor is ha nem mondja ki. Ők pedig gyáván, fülüket, farkukat behúzva engedelmeskednek ennek a bájgúnárnak. Én személy szerint meguntam Las Nochest. Nem kaptam meg semmit se azok közül amit ígért nekem az a nyavalyás. Megígérte, hogy erősebbé tesz és sokkal több táplálékot kapok majd. Mondjuk a táplálék megvan, de az erő.... az valahogy elmaradt, ezért úgy döntöttem, hogy itt az ideje lépnem. Hosszas gondolkozás után úgy döntöttem, hogy visszatérek Karakura Townba. Az indulást úgy időzítettem, hogy nehogy részt kelljen vennem a nagy harcokban. Úgy döntöttem, hogy független gonosztevő leszek aki mindkét oldalt pusztítja, illetve ha lehetséges még független társakat is gyűjt. Nem is tudom miért így döntöttem. Talán azért mert egyszer már átvertek és nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen.
Az átkelésem nem volt se nehéz, se könnyű. Kezdetekben el kellett fognom egy gyengébb arrancart aki senkinek se hiányozna, jól megkínoztam és végül nyittattam vele egy átjárót egyenesen Karakura Townba. Mikor megérkeztünk az a mocskos kis korcs azt hitte, hogy megszabadulhat tőlem, de tévedett. Örök időkre, vagyis míg meg nem halok a részemmé tettem.... emberi nyelven fogalmazva megettem. Nem a legfinomabb kategóriába tartozott, de hát nem engedhettem meg azt magamnak, hogy ez a kis mocsok visszamenjen és kitálaljon Aizennek. Már most biztos voltam abban, hogy tudja, hogy mire készülök hiszen előtte titok nem nagy eséllyel marad titok.
Két nap erdőlét után úgy döntöttem, hogy itt az ideje kialakítanom magamnak egy jó kis támaszpontot ahol elrejtőzhetek minden és mindenki elől. Végül egy elhagyatott kis motelszoba lett a nagy menedékem. Biztos voltam benne, hogy ha valaki nagyon akar valamit egyből megtalál, de akkor a velem kell szembenéznie. Nem mintha én olyan erős lennék, de eddig nem nagyon láttak farkasembert. Mondjuk nem nézek ki úgy hiszen hála Aizennek be lett szintezve a képességem és még nem tartok ott, hogy fel tudjam venni a teljes alakomat. Egyenlőre csak a fülem, a fogaim nőnek meg és ezek mellé ajándékba még lesz egy fekete farkasfarkam is. Ahogy közeledett az idő úgy próbáltam magam minél jobban edzeni, de Aizen karjaiban egy kicsit ellustultam és ennek köszönhetően az edzés sem úgy ment manapság mint egykor.
Elérkezett a nagy nap. Éreztem a sejtjeimben a nagy lélekenergiákat melyek megjelentek Karakurában. Még mielőtt lemaradhattam volna a legfontosabb eseményekről megmarkoltam kardomat és futólépésben elindultam a legnagyobb lélekenergia felé amit éreztem. Út közbe természetesen odafigyeltem arra nehogy kövessenek vagy nehogy csapdába essek. Szerencsére semmi sem történt. Mikor megérkeztem már láttam is mi a helyzet. A Gotei 13 pár táposabb személye állt szemben Aizennel és annak csicskásaival akik szerintem gondolkodás nélkül követték a halálba úgynevezett mesterüket. Széles mosolyra húzódott a szám ugyanis Aizen bezárták egy vas dobozba. Tudtam, hogy ez nem nagy akadály számára, de mégis örültem, hogy ha egy percre is, de sikerült bebörtönözni.
Teltek múltak az órák majd új harcosok tűntek fel és megkezdődött az igazi csata. Nem nagyon izgatott a dolog, de a végén már kezdett nyomasztani a lassan kézzel fogható lélekenergia mely Aizenből és az ellene harcoló személyekből áradt ezért úgy döntöttem, hogy nekem ennyi elég volt. Elindultam vissza a motelszobámba. Pont akkor történt meg a csoda mikor hátat fordítottam a harcnak. Bekövetkezett amire vágytam.... Aizen elbukott. Határtalan öröm töltötte el szívemet mert végre elkezdhetem a tervemet amin már elég rég gondolkozom. Kihúztam kardomat és aktiváltam képességemet, hogy minél gyorsabban és észrevétlenül visszajussak a szobámban ahol komolyabb dolgok felé terelhetem a terveimet.

.:Napjainkban:.

Sajnálatos módon nem találtam megfelelő társakat akikkel létrehozhattam volna egy olyan független csoportosulást amely mindkét oldal ellen harcolnak és megpróbálnak egy új világot teremteni még ebben a nagy káoszban is. A napjaim háromnegyedét azzal töltöttem, hogy felkerestem a Karakurába rejtőző személyeket hátha sikerül egyességre jutnom velük és elkezdhetem a terveim megvalósítását, de sajnos vagy rám támadtam vagy már réges-régen eltűntek Karakurából. Szomorú voltam mert annak idején olyan nagy magabiztossággal kezdtem bele ebbe az egészbe, de mostanra már kezd elmenni a kedvem mindentől mert valahogy nem jön össze nekem semmi sem. Egyenlőre csak az sikerült, hogy túléltem a csatározásokat amiről én nem tehetek hiszen én barátságosan szólítottam meg őket, de valószínűleg azt hitték, hogy Aizen fejvadásza vagyok aki begyűjti vagy kivégzi a renegát arrancarokat. Ez meglepett mert voltak olyan illetők akik ne tudták, hogy Aizen elbukott.
A mai napom is így telt. Reggel felkeltem, felöltöztem és már indultam is hátha most sikerrel járok. Karaura össze sikátorát, utcáját és eldugott szegleteit felkutattam, de sajnálatos módon nem találtam senkit se. Kezdtem ideges lenni és kezdte ellepni az elmémet a sötétség ami általában arra késztet, hogy öljek, öljek és öljek. Manapság már nem is próbálok ellenállni ennek a gondolatnak mert élvezem, hogy ölhetek. Élvezem a vér illatát, színét és ízét. Túlvilági dallamként hallottam mikor a kardom csontot vagy porcot, illetve ízületet vágott át. Élveztem mikor kínozhattam valakit.
Éppen hazafelé tartottam mikor éreztem, hogy kezdek éhes lenni. Nem nagyon örültem neki mert kimerült voltam és pihenni akartam, de ha a gyomrom megszólal nincs mit tenni. A gyomrom egyenlőre az egyetlen olyan dolog aminek engedelmeskedem. Szippantottam egy jó nagyot a levegőből hátha van a közelben valami ínycsiklandó falat. Sajnos nem találtam semmit se ezért mentem tovább szemfülesen hátha több ebédet is tarthatok egymás után. Szerencsémre ahogy befordultam egy elhagyatott utcán megláttam egy drog dílert aki megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy jól lakjak. Kardomat szépen lassan előcsempésztem a sporttáskámból majd előrántottam a tokjából és lecsaptam áldozatomra.
Valószínűleg be volt állva mint a gerely mert nem tudott mit reagálni mikor megfordult és látta, hogy egy katana száguld a nyaka felé. A kard játszi könnyedséggel metszette ketté a nyakban rejtőző izmokat, inakat, na meg természetesen a gerincet is pont a kisagy alatt. A vére a falra spriccelt én pedig egyből rávetettem magam. Még azzal se törődtem, hogy lebukok vagy valami. Ritkán fordul elő velem az ilyen nagy fokú nemtörődömség,
Miután végeztem vele letakarítottam a kardomat és megtöröltem az arcomat majd elindultam haza, hogy végre nyugovóra térjek. Megvolt a napi mozgás, megvolt az ebéd már csak az alvás hiányzik a napirendemből. Ahogy haladtam előre elég sokan megnéztek az utcán mert sajnos én ne vagyok olyasmi mint az arrancarok vagy a shinigamik. Én húsból, vérből és csontokból vagyok... ennek köszönhetően még egy kisbaba is szemügyre vehet. Néha örülnék neki ha engem is csak kevés ember látna pont úgy mint az imént említett két fajt. De sajnálatos módon a sors nekem más utat választott mint az arrancaroké vagy mint a shinigamiké.... Erősebb vagyok mint egyes shinigamik vagy arrancarok, mégse próbáltam meg hatalomra törni vagy akár Las Noches falain belül szervezetet alkotni és egy lázadás alkalmával a mélybe taszíthattam volna Aizen, mégse tettem mert hiányzott belőlem valami és az a bátorság volt. Mondjuk elég bátor voltam a gyilkoláshoz, de máshoz nem. A bátorság helyét átvette az őrület amelynek köszönhetően meg tudtam tenni azt hogy otthagytam azt a tetves sivatagot és úgymond új életet kezdtem.
Megérkeztem a motelhoz, nagy lazasággal mentem el mindenki előtt és tértem be a szobámba. A táskámat ledobtam a földre és elindultam wcre, de még mielőtt betehettem volna a lábam a fürdőbe érdekes, számomra ismeretlen illatot éreztem. A fejemet az ágynak csúfolt valami felé kaptam és megláttam azt ami reggel még nem volt ott. Egy boríték. Egyből elfelejtettem, hogy hova is indultam, felkaptam a borítékot és elolvastam a tartalmát. Kicsit nagyon ködös volt, de legalább azt tudtam, hogy hova kell mennem és, hogy miféle képen jutok be oda ahova meginvitáltak. Azzal a lendülettel ahogyan az ágyamhoz léptem úgy kaptam fel a táskámat és kerestem ki belőle fegyveremet majd indultam el az említett hasadék mentén található kis faházhoz. Az odavezető út nem is volt olyan katasztrofális mint gondoltam. Eleinte azt hittem, hogy kilométerekre található, de szerencsére tévedtem, hála a kifinomult szaglásomnak követtem a szagot amit a szobámban éreztem. Ahogy haladtam előre annyit vettem észre, hogy tulajdonképpen sprintelek és töröm az utat. Ez meglepett mert nem számítottam arra, hogy ennyire fel fog dobni a dolog. Remélem az aki meghívott magához nem olyan beképzelt kis faszkalap mint amilyen Aizen volt.
Mikor megérkeztem rövid szünetenként három alakot láttam belépni a faház ajtaján. Meglepett a dolog mert azt hittem kezdetekben, hogy csak engem invitált meg a titokzatos idegen, de ezek szerint tévedtem. Na, nem baj, ezek szerint nem számíthatok csapdára. Fürge és rugalmas léptekkel indultam meg a háznak csúfolt tákolmány felé hátha utol érem az előttem megérkezett személyeket. Mikor beléptem az ajtón meglepett, hogy milyen gyorsan eltűntek. Csak a három üres széket láttam ami a levélben is benne volt a bejutásos résznél. Gyorsan visszaemlékeztem, hogy hogyan is kell bejutni mikor eszembe jutott, hogy a lélekenergiámat kell összpontosítani. Mit nem mondjak meglepett a dolog mert ilyet még nem csináltam és nem is tudom hogy hogyan kell ezért maradok a megszokott műveletnél. Elővettem a kardomat és elkezdtem koncentrálni. Éreztem, hogy a lélekenergiától elkezd bizseregni a testem majd kihúztam vágó eszközöm a tokjából és elsuttogtam a parancsot aminek köszönhetően felvettem a megszokott alakomat ám most más is történt. A megszokott átalakulással ellentétben most kék lángokra emlékeztető valami jelent meg körülöttem és volt még valami ami meglepett. A három szék mellett megjelent három emberi árny alak is, de ami még jobban meglepett, hogy nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire is.
Miután sikerrel járt a mutatványom vagyis én annak tituláltam azt a dolgot, hogy miután farkas szemeimmel az embereknél és minden más fajnál gyorsabban és élesebben megvizsgáltam az eseményeket átkerültem egy számomra tejesen ismeretlen helyre. Körbenéztem, de nem láttam semmi érdekeset, de nincs is időm arra, hogy egy helyben álldogáljak míg a számba repül a sült galamb. A levélben az volt megemlítve, hogy keresnem kell egy olyan helyet ami könnyen megismerek ugyanis nagyon sok lépcsőfoka van. Még mielőtt deaktiválhattam volna a képességemet észrevettem, hogy az már magától, akaratom ellenére megtörtént. Kicsit meglepődtem, de tényleg indulnom kellett. A lépcsőt ne kellett sokáig keresnem, de amikor felnéztem a tetejére kicsit megrettentem. Most komolyan ki az a debil vendéglátó aki ilyen módon próbálja szívatni a vendégeit? Na, mindegy itt az ideje megmászni a Mount Everestet. Az első húsz lépcsőfokot futva tettem meg a többit már csak kettesével vettem és a végén annyit vettem észre, hogy felértem, de levegőt nem nagyon kaptam. Sőt le is izzadtam mint a fene, de végre végigmérhettem az előttem érkezőket. A három alak közül egyet felismertem. Egy arrancar volt akivel annak idején még együtt mentünk küldetésre. Meglepett, hogy ő is itt van, de most nem érdekelt.
- Nocsak.... kit látnak szemeim. Rég találkoztunk Karasu Vex! - szóltam komoly arckifejezéssel, de baráti hangnemben. Ekkor felmértem a másik kettőt. Számomra ismeretlenek voltak, de az most nem is zavart. Inkább azzal foglalkoztam, hogy kapjak levegőt.

Teljességgel hidegen hagy, hogy mi lenne jó ajánlólevél szerinte, mivel a meghívottak összetételéből adódóan annál nagyobb esélyed van megkapni az állást, minél sárosabb vagy. Gyerekes piszkálódása csupán egy lenéző pillantást vált ki Belőlem, a sértegetéssel nem megy semmire, főleg, ha szavainak igazságtartalma a nulla felé tendál. Másrészről Ő sem épp egy hímes tojás, feltehetőleg Aizen megmaradt zselékészletét ez a colos nyúlta le, különben igencsak méretes vagyont kellene az előbb is említett frizurakészítő szer megvásárlásába ölnie. Gyors mozdulattal rántom elő katanám, amit fenyegetően szegezek az ismeretlen arrancar irányába, aki a füstfújásból ítélve ismerkedni akarna. Abból nem eszik ez a majom, hamarabb darabolom fel húszcentis filékre. Az irányomba tartó csikket pontosan félúton vágom ketté, undorító szokásnak tartom a dohányzást, ami megmételyezi a testet, s gyengévé teszi azt. Ez a lidérc valószínűleg még társainál is labilisabb idegrendszerre rendelkezik, legalábbis a bagózásból azt a következtetést tudom levonni, miszerint nem túlságosan erős az akarata, gondolom ebből adódóan könnyedén manipulálható is. Arcomon az Övéhez hasonlatos ragadozószerű vicsor terül el, megölöm itt és most, aztán haladhatunk tovább. Mielőtt még azonban egyetlen lépést is tehetnék, ismerős hang üti meg hallójárataimat. Egy pillanatra lehunyom a szemem, megpróbálván elűzni eme idegesítő jelenséget, ám balszerencsémre csak nem tűnik el a némber. Sötét elégtétellel veszem tudomásul, hogy nem csak Engem szívatott meg a lépcső, viszont a nővel ellentétben nem viselt meg ennyire a mászás, habár lábaim még mindig sajognak a monoton megerőltetéstől. Vonásaim valamivel kiengednek, ellenben fegyveremet semmivel sem engedem lejjebb.
- Nocsak-nocsak, akkor ez volt az a patkánybűz, ami nem is olyan rég megcsapta az orrom… - szólalok meg negédesen, kissé oldalra billentve a fejem beszéd közben. – Rossz embert fenyegetsz, boszorka, Engem nem tudsz megfélemlíteni, mint az üresfejű bábjaidat. Las Nochesben védelmet élveztél, viszont itt már semmi sincs, mi megakadályozhatna a megölésedben. Ne aggódj, nem fogsz egyedül utazni a pokolra, utánad küldöm a csicskásodat is, legyen társaságod!
Gőgtől eltorzult mimikám groteszk maszknak tűnik az oldalt lobogó lilás tüzek által biztosított minimális fénynek köszönhetően. Minden kétséget kizáróan a magas férfi az erősebb kettőjük közül, ezért értelemszerűen először Rinaayát kell kiiktatnom, különben esélyem sem lesz kettőjük ellen. Tisztességes eszközökkel itt nem megyek semmire, valamilyen módon meg kéne vakítanom, azzal nagyban megkönnyíteném a saját dolgom. Elmémben kutakodok valami használható technika után, ám egyelőre egy ilyen sem ugrik be. Némileg tanácstalanul pillantok fél szemmel hátam mögé, felmérve a lehetséges menekülési útvonalakat. Elég zárt helyen vagyok, nem lesz túlzottan egyszerű kitörni. Mechanikus jobb karom szinte felizzik ruházatom alatt, midőn testemben láncreakció indul el. Bal tenyerem már azúrkéken fel is izzik, amikor hirtelen kitárul a hatalmas kőajtó. Tervezetem a pillanat tört része alatt marad abba, míg az egyik pillanatban támadásra készen lendültem volna mozgásba, addig a következőben lélekölőm halk csattanással csúszik vissza helyére. Kapkodó mozdulattal söpröm ki szememből ezüstös tincseimet, miközben borostyánszín játszó íriszeimet az ismeretlenre emelem. Nagydarab fickó, talán még a nyurgát is lefőzné magasságban, ám szélességben biztosan. Ettől eltekintve nem ez a legmeghatározóbb benyomás, ami első ránézésre elfogja az embert. Nem tudom miért érzem ezt, de bizonyosan képes lenne egyetlen támadással mindannyiunkkal végezni, reiatsuja olyan tömény és fojtogató, amilyennel még nem találkoztam. Még a lélekbontóval felszerelt ex-kapitánynak sem volt ennyire zavaró a kisugárzása, porszemnek érzem magam mellette. Ingerültségemben fogaimat csikorgatva lépek be utána, mit sem törődve a frissítő technikával, amit feltehetőleg az összes jelenlévőn elvégzett. Utálom az ilyen szituációkat, amikor esendőségemet csak még erőteljesebben érzékelem. Nincs mese, még mindig túlzottan gyenge vagyok.
A furcsa alakot elsőként követve haladok előre az óriási csarnokban, amit emberi kéz képtelen lett volna felépíteni. Belépésem pillanatától kezdve éreztem a város különlegességét, a mágiát, ami mindent behálóz ezen a helyen. Némileg botor módon hátamat mutatom a többieknek, ezzel tökéletes célponttá válok, viszont valamiért az a tippem, hogy itt nem nagyon mer majd senki sem pattogni. Tekintetem a berendezésről ismételten meghívónkra vándorol, kinek páncélzata eléggé kopottasnak látszik, szerény személyem biztosan nem öltene magára egy ilyen rozoga öltözetet. Csalódottan kell megállapítanom, miszerint ebből az ürgéből is hiányzik a tökéletesség megszerzésére irányuló hajlam. Elégedetlenül sziszegve slisszolok be Én is a tanácsteremként aposztrofált helyiségbe, ami végtelenül sivár képet mutat előttünk. Ez az idióta legalább néhány széket behozhatott volna abból az ostoba kalyibából, ha már tárgyalni akar! A jómodor teljes hiánya miatt megbotránkozva kicsit késve veszem észre a lebegő asztalt és székeket. Pár pillanatra minden bosszúságomat elfelejtem, olyannyira lenyűgöz az építmény csodája. A társaságtól a lehető legtávolibb ülőhelyen foglalok helyet, azaz szemben az asztalfőn lévő trónnal. Már-már szólásra nyitnám a számat, amikor a lenyalt hajú bepofázik Elém.
- Boszorkány, máskor tanítsd meg a kutyádat, hogy mikor szabad és mikor nem ugatnia… - intézem szavaimat vontatottan Rinaayához, miközben tudomást sem veszek a hollow hablatyolásáról. – Mindenesetre a csökött agyú létforma megfelelő kérdéseket fogalmazott meg. Ámbátor Én inkább arra lennék kíváncsi, miszerint miért van szüksége egy olyan valakinek, mint Önnek a Mi szolgálatunkra?
Véleményem szerint a megjelentek közül egyikünk se túlzottan kiemelkedő a saját fajtáján belül, részemről ezt leginkább levágott végtagom bizonyítja. A lidérc biztos nem Espada, hiszen akkor már találkoztam volna Vele. Ami pedig a kis görcsöt illeti, nos… túlzottan sokra tartja magát ahhoz képest, ami valójában leledzik benne. Hogy az utolsónak befutó bestiáról mi a véleményem? Semmi, minek méltassak szóra egy állatot?

Yare-yare, micsoda méltánytalan szóváltásnak lehettem fültanúja. Kagum az intelligencia legcsekélyebb jelenlétéről sem tanúbizonyságot téve kellett hogy visszafröcsögjön, noha ettől a kutyától nem is várhatok mást. Csupán nyers ereje miatt látok benne fantáziát, ugyanis nem árt az alattvalóim közé egy ilyen darab is, hiába nem vagyok híve az effajta barbár módszereknek. Egy jó pont Sierashinak, amiért megtartotta a szofisztikált hangnemet, melyet én magam is szívesebben használok a csupasz vulgaritásnál, ha sértegetni kívánok valakit. Hűvös, fenyegető tekintettel méltattam a kivont karddal hadonászó shinigamit, aki minden bizonnyal a puszta szerencsének köszönheti, hogy véletlenül eltalálta a felé pöckölt csikket. Még csak nem is állt az a fegyver egyenesen a kezében, milyen nevetséges :/ Igaz én sem vagyok híres a fegyverforgatási tudásomról, de legalább meg tudok fogni egy olyan közönséges fegyvert, mint egy katana.
- Talán a saját szagod érzed, féreg. Nagy szavak ezek egy magadfajta alávaló talpnyalótól, saaajnos az akadályt számodra a saját erőd csökevényes mivolta jelenti. Semmit sem érsz velem szemben, Lee!
Vigyorogtam az alakra mámorosan, gúnytól csöpögő hangom hallatása után. Holmi semmirekellő halálistenek számára csupán vágyálom, hogy valaha is komolyan vegyek ellenük egy küzdelmet. Még Aizen ellen sem mutattam meg semmit a hatalmamból... lehetett bármilyen erős, nem pazaroltam rá varázserőmet. Az viszont kellemes meglepetést jelentett, hogy Karasu Vex nem felejtette el egyezségünket annak ellenére, hogy talán már hónapok óta felé sem néztem, sőt mi több, kellő alázatot és behódoltságot mutatott. Nem számítottam rá, hogy ennyire jó hatással volt rá az a számára igen fájdalmas találkozás Las Noches palotájában. Azóta erősebb is lett, könnyen lehet hogy a legjobb pillanatot választottam ki a betörésére, most már lehet hogy nem tudnék vele azt tenni, amit akarok.
- Talán igazad van, egy ilyen ostoba shinigamit még talán te is el tudnál intézni.
Sandítottam Lee-re, miközben Karasuhoz beszéltem. Nem különösebben vettem tudomást arról, hogy a férfi támadni készül, a halálistenek műmágiája az ő szintjén nem tehetett bennem kárt. Inkább a negyedik alak felé fordultam, hogy végigmérjem, de jelenléte annyira jelentéktelen volt, hogy inkább tudomást sem vettem róla, még annyit sem érdemelt meg, hogy megkérdezzem, ki is ő
Szemöldökömet felvonva fordultam az újonnan megjelenő hang felé, mely a katedrális kapujából érkezett. Szavai alapján a meghívónk tőle származhatott, éppen ideje volt, hogy tiszteletét tegye köreinkben. Tömény lélekenergiája tiszteletet parancsoló volt, ám semmiképpen sem félelmetes, legalábbis számomra. Az én egzisztenciámra csak elenyésző számú lény veszélyes, ha józan ésszel felfogható hatalommal találkozom, megtehetem hogy nem tartom fenyegetésnek.
- Remélem nem szándékozik az időmet pazarolni semmitmondó és demagóg szócsépléssel.
Közöltem figyelmeztetően a páncélos alakkal, hiszen nem azért jöttem, hogy az időmet pazarolják. Főleg Nocturn instrukciói zavarnak, ha haszontalannak ítéltetik meg ez a csoportosulás az Insignis Reliquia számára, akkor itt helyben el is kéne pusztítanom. Hmpf... mintha hozzám illene ez a barbár hozzáállás. A férfi legalább valamilyen hókuszpókusz segítségével megteremtette a frissesség illúzióját szervezetemben, így a hosszú lépcsőzés által okozott fáradtság érzése tovaszállt. Talán még csekélyke hálát is éreztem ezért a mozzanatért, amit persze a világ minden kincséért sem mutatnék ki. Hagytam, hadd tegyen a kagum velem azt, amit akar, egy pillanatig sem tiltakoztam, amikor úgy döntött, hogy ölbe kap és ő cipel tovább. Sőt, ha lesz legközelebb, örömmel fogom venni, ha a hosszú lépcsőmászástól megkímél ezen gáláns cselekedetével
Maga a katedrális nem különösebben érdekelt, nem tetszett a stílus, amelyben megépítették, és ennek megítéléséhez egyetlen pillantás is elég volt. A bent érezhető mágikus kisugárzás már annál inkább felkeltette a figyelmemet, olyan érzés volt, mintha valami elfojtaná a varázserőmet. Egyelőre nem aggódtam miatta, de kétségtelenül kellemetlen fejlemény volt. Csak tudnám, miért kell minden ilyen épületben korlátozni a mágusok erejét, annyira paranoiások ezek a szerencsétlenek :/ Mintha nem bíznának a saját erejükben, szánalmas.
- Tegyél le!
Parancsoltam az arrancarnak, mikor elértük úticélunkat, egy látszólag üres helyiséget. Azonban nem sokáig maradt bútorok nélkül a tanácsterem, két taps elegendő volt a berendezés megjelenítéséhez. Azonban míg vendéglátónk helyet foglalt az asztalfőnél és a többiek is leültek, nekem eszem ágában sem volt kényelembe helyezni magamat, inkább az egyik ablakhoz sétáltam, és némán bámultam kifelé. Szánalmas, ahogy a többiek egyetlen mozdulatukkal elismerték a kitinpáncélos csótányt a vezetőjüknek, talán rá sem eszméltek az egész szimbolikájára. Ám engem semmi és senki sem kényszeríthet alárendelt szerepbe, és csakis akkor vagyok hajlandó együttműködni, ha azért én is kapok valamit cserébe.
- A kutyám azt csinál, amit akar és akkor, amikor neki tetszik, shinigami. Nincs rá szükségem, hogy pórázon tartsam ahhoz, hogy hűséges legyen. Csupán megfelelő kiképzés kérdése az egész. - Jegyeztem meg Lee felé, miközben továbbra is mereven bámultam kifelé. - Te vagy az utolsó faj képviselője, amely jogot formálhat arra, hogy efféle utasításokat adjon nekem. Tudd a helyed, alávaló féreg. Ha nem vigyázol, véletlenül el talállak taposni.
A kérdések egy részére már tudtam a választ, egy részére nem, de egyelőre kivártam, mielőtt jövetelem okát feltártam volna. Először azt akartam hallani, hogy egyáltalán érdemes-e foglalkozni ezzel a csoportosulással, hogy milyen ajánlata van számomra a lénynek. Üres ígéreteket kapok vagy valami konkrét ajánlatot? A reakcióm csak az utóbbi esetén lesz pozitív.

Enyhén fulladozva próbáltam kihúzni magam, hogy azért Vex lássa, hogy még mindig megvan az az úgymond tartásom mint annak idején mikor küldetésen voltunk. Akkor egész jól összedolgoztunk, de annyi elég is volt belőle. Soha többé nem fogok közreműködni egy arrancarral. Előbb török el két bordámat minthogy szövetségre lépjek velük. Talán ezért is van az, hogy most csalódottságot érzek. Reménykedtem abban, hogy normális szövetségeseim lesznek nem pedig ilyen korcsok mint például Vex... tulajdonképpen vele csak annyi a bajom, hogy arrancar. Ha például más lenne talán még barátkoznék is vele küldetéseken kívül. Miután sikerült kihúznom magam és két halk köhögés közt sikerült ráismernem Vexre ő is felismert. Ami még jobban meglepett, hogy ez a hülye ahelyett, hogy szabadságot élvezne becsicskult annak a kis törpecirkálőnak akit tulajdonképpen egy kilenc éves kislánynak nézek.
- Nocsak... Vex csak nem új felettesre leltél? - vonom kérdőre majd tekintetemmel felmérem a kis csajt aki kisebb összetűzésbe került a fehér hajú shinigamival. Valahonnan ismerős volt csak nem tudom honnan. Mintha már láttam volna valahol, de ebben nem vagyok biztos. Abban a dologban viszont biztos voltam, hogy Vex ismételten nagyot süllyedt a szememben. Meg se próbált ezek szerint szabadon, szabályok nélkül élni. Vajon Aizen bukása előtt vagy után nyalt be annak a kics csitrinek? Mindegy... nem tudom miért foglalkozom egy arrancar életével. Ezen is látszódik, hogy egy elcseszett fajról van szó. Nem mintha én tökéletesebb lennék, de bennem legalább van tartás. Ha ez az ipse aki idehívott minket azt akarja, hogy el se mozduljunk mellőle és életünk végéig ebben a sötét lyukban kell lennünk én esküszöm, hogy feladom a létezésemet. Én még egyszer még poénból se fogok benyalni senkinek se. Elég volt nekem Aizen a sok hazugságával. Az az egész ember egy nagy hazugság volt. Még a kardja is arra alapozott. Hiszen az is az illúziókra alapozott. Igen rájöttem a kardja képességér csak arra nem, hogy miféle képen lehetne megtörni azt. Mondjuk már nem is nagyon kéne izgatnia a dolognak hiszen már elbukott, de lehetséges, hogy valami csoda folytán vagy valami őrül kísérlet folytán életre kel és bosszút áll mindenki aki cserben hagyta többek közt rajtam is. De még azokat is meg fogja ölni akik elhagyták Las Nochest szóval Vexnek is vége lesz hiszen ő már más vezetőt talált magának. Vajon ennyire erős lenne ez a kis csaj? Nem látszik rajta az, hogy hűdetápos lenne, de nem a borítójuk alapján kell megítélni a könyveket... ezt már megtanultam a hosszú évtizedek alatt.
Halk kopogás jelezte, hogy továbbindultam a lépcső tetejétől mert a végén még az oxigén hiánynak köszönhetően megszédülök és szépen legurulok azon a mit tudom én hány ezer lépcsőfokon, és az nagyon tud fájni. Ahogy haladtam előre jobban szemügyre tudtam venni a másik két idegent. Az egyik egy shinigami volt abban biztos voltam, de a kislányról nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet. A szaga is olyan furcsa volt. Ilyen szagot csak annak idején egy magát varázslónak nevező szerencsétlennél éreztem még annak idején az átváltozásom utáni első évben. Lehetséges lenne, hogy ez a kislány aki itt áll előttem egy boszorkány vagy valami arra hasonlító lény? Mindegy... nem nagyon izgat, hogy miféle fajzat. Az is lehet, hogy erősebb nálam, de az is lehet, hogy gyengébb. Abban biztos vagyok, hogy tudhat valamit ha sikerült Vexet kerékbe törnie. Azt, hogy letérdeljen a vezető előtt még Aizennek se sikerül elérni nála szerintem. Nála is csak meghajolt, de az a művelet úgy nézett ki minta meg lenne húzódva a a dereka vagy én nem tudom.
Széles mosolyra húzódik a szám mikor ismét eszembe jut mikor az imént láttam, hogy Vex a kis törpe előtt térdepel. A durva ebben az egészben az, hogy Vex még térdre ereszkedve is majdhogynem magasabb mint az a csaj.
Ekkor eszembe jutott a küldetésünk amire kettőnket küldött el Aizen... Eleinte minden jól ment... sikeresen átjutottunk a Shinigamik világába és sikerült shinigamiknak is kiadnunk magunkat ezáltal bejutni abba a létesítménybe ahol azt az idegbeteg izomállatot tartották. Aizennek a kőre fájt a foga ami a monstrum homlokában volt ezért mi mindent megtettünk az ügy érdekében, hogy sikerrel járjunk a küldetésen, de mégis elrontottuk. Mikor sikerült földre tipornunk a mocskot egy idióta shinigami rontott be az ajtón és egyenesen a szörnyeteg homlokába állította a katanajat, pont oda ahol a kő volt. A kő vakító fényjelenség és dobhártya szaggató durranás kíséretében megsemmisült és a monstrum is meghalt, átszúrt fejjel feküdt az általa meggyilkoltak között.
A nagy visszaemlékezésben egy nagy kőajtó nyílása zavart meg és egy férfi hangja aki arra kérte a shinigamit meg az arrancar vagyis Vexet, na meg persze az idegen nőszemélyt, hogy hagyják abba a mérgelődést, fenyegetőzést hiszen ez egy szent hely. Megfordultam, hogy megvizsgáljam a férfit, de nem sokra jutottam ezen a téren ugyanis a muksó aki ide invitált minket páncél mögé bújt. Nem értem mi a jó ebben, de nem is érdekelt. Annyi a lényeg, hogy nem az a három ütődött szórakozott. Kicsit unott arccal követtem a többieket ahogyan haladtak előttem. Még mielőtt elindulhattam volna a férfi valami frissítő mágiát alkalmazott rajtam ami egy kicsit meglepett, de tulajdonképpen nem izgatott annyira mint például az, hogy miért s vagyunk itt és, hogy ki ez a rejtélyes fickó. Ahogy mentünk előre kicsit gyorsítanom kellett nehogy lemaradjak és eltévedjek. Mikor beértünk egy üres, de elég tágasnak tűnő terembe szemeim a meglepődöttségest tükrözték egy másodpercig. Csak nem gondolja azt, hogy jt állunk magunkért mikor ő rángatott ide minket. Örüljön, hogy egyáltalán eljöttünk és megmásztuk azt a bazi nagy lépcsőt. Ám mire szóra nyithattam volna számat, megjelent egy asztal és pár szék, ahol egyből mindenki elfoglalta a helyét. Meghallgattam mindenki kérdését széles mosolyra húzódott a szám amit gyorsan eltakartam mert a végén még valaki leugatja a fejemet érte és ahhoz most nincs kedvem.
- Nos, az előttem szólók kérdéseihez csak egy kérdést tennék még hozzá. Mi alapján választott ki minket? Valószínűleg nem az erőnk miatt hiszen vannak nálunk kétszer vagy akár háromszor erősebbek is... talán csak a véletlen műve, hogy mi négyen vagyunk itt?- tettem fel kérdésemet majd körbepillantottam , hogy lássam a többiek mit gondolnak erről a dologról.

Az alpári korcs visszavágása sérti füleimet, ennek a szerencsétlennek tényleg semmi érzéke nincs az eleganciához, elég csak ránézni, arcáról sugárzik az intelligencia hiánya. Szót sem pazarolok szerencsétlenre, már első pillanattól kezdve megfogalmazódott bennem a gondolat, mely szerint ezen a helyen Fredonnt és a banyát kivéve egyetlen élőlény sincs, aminek szellemi képességei felérnének az Én magasságomba. Rinaaya szónoklata a shinigamik csökevényes erejéről csupán egy hitetlenkedő mosolyt vált ki Belőlem, hiszen ha annyival több lenne a halálisteneknél, akkor miért nem kerekedett Aizen-sama fölé és taszította le a trónról? Természetesen az ex-kapitány sokkalta nagyobb erővel rendelkezett, mint bárki korában, ám még mielőtt egyesült volna a lélekbontóval simán elintézhette volna. A boszorkány legnagyobb hibája ott leledzik, hogy túlságosan el van szállva saját tudásától, meg se próbál figyelmet fordítani másokéra. Ebben persze az alsóbbrendű pondrók, mint ez a Rex is adják alá a lovat, nem csoda, miszerint ennyire beképzelt lett. Sötét pillantással méregetve a nőt könyvelem el magamban sértéseit, az első adandó alkalommal el fogom vágni a torkát, ez csupán idő kérdése. Már-már nyitnám válaszra a számat a két pofátlan förmedvénynek, amikor az idióta arrancarja elkezd ugatni… Komolyan mondom, agyhalottakkal kerültem egy helyiségbe, mi a frászt keresek itt?! Nem tűröm el, miszerint nevetség tárgyává váljak, ezért éppen tettlegességhez folyamodnék, amikor vendéglátónk megmutat egy kicsit abból, amiért félni kellene Őt. A szavai által keltett szélroham semmi jót nem jósol, ebből kiindulva jobb inkább ülve maradni, hátha nem talál el az a rossz. Azért ennyivel nem elégszem meg, fogaim között a lidérc felé sziszegem szavaimat.
- A helyedben inkább befognám a pofám és tovább nyalogatnám a golyóimat, amíg van mit. – szúrom oda megvetően, tekintetemet egy pillanatra sem véve le az asztalfőn ülő idegenről. – Ha akarnál, se tudnál ártani Nekem, a fajtád a kezdetektől fogva bukásra ítéltetett. Légy jó kutya és inkább húzódj vissza a gazdád lábához, mielőtt még a fejed el találna válni a nyakadtól. Ne feledd el ki teremtett, pribék! Felsőbbrendű vagyok, semmint hogy egy magadfajta akár megsebesíteni is tudjon.
Utalásom egyértelműen az 5. osztag egykori vezetőjét jelöli meg, kinek oldalán már egy évszázaddal ezelőtt elköteleztem magam, hiszen akkor még úgy tűnt győztesként fogjuk a földbe tiporni egész Seireiteit. Természetesen azóta minden rosszra fordult, fogalmam sincs milyen módon voltak képesek legyőzni azt a balféket. Fortuna elpártolt Tőlem, ebbe bele kell törődnöm. Viszont talán most sorsfordító útelágazáshoz érkeztünk, ezért figyelmemet az ostoba vitáról inkább a páncélosra fordítom, aki igencsak tartalmas mesedélutánt tart számunkra. Méretes ásítással jelzem, hogy egyáltalán nem vagyok kíváncsi az élettörténetére, írassa meg valakivel könyvben, majd lehet egyszer elolvasom. Magyarázata valamiért sántít Nekem, azonban elmémben inkább a Sors Dárdája köré csoportosulnak a gondolatok. Sosem hallottam még róla ezelőtt, viszont amennyiben ennyire nagy akciónak számít az elpusztítása, minden bizonnyal hatalmas erővel rendelkezhetett. Nem tudom milyen módon tudnánk birokra kelni oly’ gigászi harcosokkal, akiknek ez sikerült. Egyértelműen öngyilkos küldetésnek tűnik, szerény személyemnek pedig eszében sincs részt vennie egy ilyenben. Haljanak meg a balgák, élni akarok! Az ajánlat innentől kezdve számomra felejtősnek számít, mígnem meg nem hallom monológjának második részét. Kétségtelenül rátapintott a lényegre, szeretnék ennél sokkal erősebb lenni és bosszút állni mindenkin, aki valaha is ártott Nekem. Lelki szemeim előtt máris felsejlik ama megalázó vereség eseményeinek képe, amelynek eredményeképp elveszítettem jobb karomat. Az indulattól fém ujjaim brutális erővel szorulnak markomba, bármit szét tudnék morzsolni jelen pillanatban. Az ezzel járó halk nyikorgás rögtön visszazökkent a valóságba, végtagomat pedig a lehető legrövidebb úton tűntetem el az asztal takarásába.
- Érdekes ajánlat… - szólalok meg töprengésemet követően, miután magam is belekortyolok a mézízű italba. – Biztosítékot akarok! Csináljon valami hókuszpókuszt, amivel szavainak betartására kötelezi önmagát. Semmi garancia nincs rá, miszerint nem hagy sorsunkra Minket, ha nem úgy alakulnak a történések, ahogy eltervezte…
Gondolom a jelenlévők közül nem csak Én nem bízok teljesen ebben a sehonnai Ősben, lévén a helyében inkább idecsalogatnám azokat a marhákat, akiket le akar ölni és itt csapnék össze Velük, ahol erőm teljében vagyok. Semmit nem tanult több ezer évnyi élet alatt? :/

Kétség sem fért hozzá, hogy a rangomon aluli mocskolódás kezdete kell legyen az a pillanat, amikor nagyságom kiszáll ebből a szájtépésből. Nem azért voltam itt, hogy földbe tiporjam ezeket a jelentéktelen patkányokat, majd a természetes szelekció elvégzi ezt a munkát és megszabadítja a világot az ilyen semmirekellő férgektől. Nincs arra ingerenciám, hogy egy puszta ellentét miatt bemocskoljam velük a kezemet. Persze megtörni egy ilyen arrogáns semmirekellőt, és ráébreszteni arra, hogy mennyire nem ér semmit a létezése, önmagában igen szórakoztató művelet, de nem azért, mert a bosszú édes ízét keresném, ahhoz ennek nincs köze. Ráadásul hatalmam sem elég nagy ahhoz, hogy a nyers erő egy ilyen szintű képviselője ellen megfelelő előkészületek nélkül felvegyem a versenyt, saját magamnak pedig nem kívántam nehézségeket okozni. Majd Karasu Vex megteszi helyettem, ha már ennyire engedelmes kutyaként viselkedik, kettejük vitája egyre inkább elharapódzott egyébként is.
Gőgösen fordítottam el tekintetem kettejükről, amikor megéreztem lábaim hirtelen elgyengülését. Végtagjaim megrogyása arra késztetett, hogy megtámaszkodjak a terem falában, de mire ez megtörtént, értetlenségem is szertefoszlott. Egyensúlyom visszanyerése után villámokat szóró tekintettel fordultam a Fredonnként bemutatkozó alak felé, egyértelmű, hogy ő semlegesítette korábbi varázslatának hatását. Ha azt gondolja, hogy velem lehet így szórakozni, végzetes tévedésben van. Ám joga volt elvenni tőlem az ajándékát, elvégre nem kértem a segítségét. Csupán egy-két percre volt szükségem ahhoz, hogy a fáradtságomat elűzzem.
A férfi szavai érdekesen hangzottak, bár értékes információ nem sok volt bennük. Az Ősökről már hallottam, ám találkozni nem találkoztam eggyel sem, eddig abban a hitben éltem, hogy kihaltak. Nem hittem volna, hogy ennyire emberiek, és bár kétségtelen, hogy Fredonn képvisel némi hatalmat, ha az erőszakot nem díjazza a hely mágiája, akkor ő sem tud ártani nekünk.
- A Sors Dárdája egy értéktelen kacat volt, csak ostoba, megalomániás patkányok és komplett őrült kalandorok számára volt kecsegtető a megszerzése... Bár a hatalma a legendák szerint nagy volt, de nem állt arányban az erőfeszítéssel, melyet a megkaparintásába kellett volna fektetni. Egy épeszű ereklyegyűjtőnek eszébe se jutott, hogy összegyűjtse a darabokat. Ám ha azt várod el, hogy a dárdát elpusztító Sierashi Yuusukét és segítőit tegyük el láb alól, ahhoz kevés lesz ez a néhány gyenge zsoldos.
Közöltem Fredonnal szembefordulva vele, miközben végigmutattam a társaságon. Ott voltam, amikor az a korcs megszerezte a lándzsa egy darabját, és noha csupán néhány félkegyelmű espadán kellett magát keresztül verekednie érte, a jelenlévők nem képviselnek akkora erőt, hogy őt és a társait - akiket pedig az Aizen elleni háborúban volt alkalmam megfigyelni - megöljük. A Vex által odanyújtott vörös nedűt szó nélkül vettem el, és léptem vele közelebb az Őshöz. Nem nekem van rá szükségem, hanem neki rám, és ezt az előnyömre fordíthatom.
- A nagyobb tudás engem hidegen hagy, ahogy a semmitmondó ígéreteid is. Lám-lám, üres szavakkal nem csak engem nem lehet egyszerűen meggyőzni - utaltam az áruló shinigamira. - A szánalmas leveled nem lett volna elég, hogy ide jöjjek, nagyságom az Insignis Reliquiát is képviseli, nem csak saját magamat. Úgy vélem egy ilyen kiterjedt és nagy hatalommal bíró tolvajbanda szervezet közreműködése esetén jobb esélyekkel indulsz, bármi is legyen a végső célod, Ős. Természetesen nem ingyen ajánlom fel a segítséget, valamint ha élsz is vele, a saját hasznomról sem szabad elfeledkezned...
Aljas vigyorom nyilvánvalóvá tette, hogy mennyire élvezem a helyzetet. Nem fogok alárendelt szerepet játszani, ahogy ezt ő szeretné. Egyenlő státuszt akarok, ahogy mindig, és ehhez most kész ajánlatot is tudok tenni, aminek neki kell megfelelnie. Mire nem jó az IR... Persze a legnagyobb hasznot én fogom húzni az egészből, mint a két társulás közötti kapocs, minden információ rajtam fog keresztül folyni, amit úgy manipulálok, ahogy akarok. Megborzongtam az izgalomtól, amit ennek a kis játéknak a lehetősége ébresztett fel bennem. Ha a férfi nem ostoba, akkor be fogja látni, hogy ez a néhány esztelen félkegyelmű kevés a tervei megvalósításához.

A kehely alján lomhán jár körbe a nektár, vörös fénye visszatükröződik tárolója belső oldalán. A kutyaugatás már kezd igazán zavaróvá válni, holott figyelmeztettem a boszorkányt, hogy fogja vissza a korcsot, ha továbbra is maga mellett akarja tudni. Szavai visszhangjai az Enyéimnek, lényegében nem is éri meg figyelmet fordítani rá, hiszen szellemi párbajban máris vesztesként indul az, kinél nincs fegyver. Bármennyire is nagyra tartja magát, ugyanolyan feláldozható pribék, mint bárki más Las Nochesben. Tudatlansága már-már fájó, de nem Én fogom felvilágosítani, ez már biztos. Gúnyos mosollyal az arcomon emelem fel poharam irányába, ekképp is mutatva, miszerint az üres fecsegése senkit nem érdekel, Ő itt csak izom, az ész kiváltságait hagyja meg a felsőbbrendűek számára. Kissé ironikusnak tartom, amikor Aizennel kezd példálózni a shinigamik esendőségét ecsetelve, amikor legjobb tudomásom szerint felmorzsolták a sereget a Seireitei falai előtt és lényegében a háború veszteseként a lidérceket lehetett elkönyvelni. Elég egyértelműen csak a szája jár, jobb lesz záros határidőn belül elmetszeni a torkát, mielőtt még ostobaságával mindannyiunk vesztét okozza. A szópárbajt részemről befejezettnek tekintem, nem lenne okos húzás kivívni vendéglátónk haragját. Boromat kortyolgatva, képemen unott kifejezéssel hallgatom a történetet arról a Sors Dárdájáról vagy miről, amiért mindenki annyira oda volt, még a fehér tornyok városában is. Emlékszem mennyire a szívén viselte a dolgot az 5. osztag egykori vezetője, ámbátor annyi esze lehetett volna, hogy saját maga szerzi meg azt az ereklyét, ilyesmit nem érdemes a visszamaradottakra bízni. Tudomásom szerint annak a kompániának Rinaaya is tagja volt, ebből adódóan a kudarc Rá sem vett túl jó fényt. Minő borzalom!
- Hogy mi?! – hördülök fel hirtelen, miközben a kehely szétroppan a vasmarok szorításában. – No lám, fivérem talán mégis többre vitte, mint amennyit elvárni lehetett Tőle. Mindig is idealista volt, ám az elmondottak alapján féleszűvé is vált. Elpazarolni egy ilyen lehetőséget, báhh! Viszont szövetségesei már alig vannak… Tudomásom szerint megszökött a Senzakyuuból, amikor kivégezni vitték és most a Gotei Juusantai a nyakán van. Talán csak várnunk kellene, míg az osztagok elvégzik a piszkos munkát, nem?
Az első, indulatos kinyilatkoztatás volt az igazi reakcióra arra, ami most tudomásomra jutott, azonban nem lenne túl szerencsés gyengeség jelét mutatni egy ilyen gyűlésen, ily’ módon muszáj voltam ismét megjátszani magam, habár megígértem az ellenkezőjét. Viszont belegondolva most nem olyan rossz a helyzet, mint amikor Kurosawa Shinobuként kellett tengetnem mindennapjaimat. Mechanikus kézfejemről szórakozott mozdulattal csapom le a rákerült folyadékot, nem lenne túl szerencsés, ha valami meghibásodás érné. Úgy tűnik az ördögöt festettem a falra, hisz’ ujjaim máris rakoncátlankodni kezdenek és alig akarnak reagálni az elmémből érkező parancsra. Ingerülten szitkozódva rejtem ismét az asztal alá kézfejemet, legszívesebben most azonnal megszabadulnék az átkozott masinériától, s igaz harcosként, fél kézzel kéne tovább boldogulnom. Természetesen eszemben sincs ilyen balgatag dolgot tenni, hamar levágták az összes büszke harcost, aki ekképp cselekedett, Nekem pedig eszemben sincs még meghalni. Be kell valljam, kicsit csalódottnak érzem személyem. Idősebb testvérként erősebbnek kellene lennem öcsémnél, ehelyett nem vagyok más egy megcsonkított kriplinél. Emberi életemben is nagyobb dolgokra vágytam, mint amik megadatottak számomra, s ez egyszer már vesztemet okozta. Ám mégis, szinte máglyaként lobban fel lelkemben az elhatározás tüze, aminek senki és semmi nem szabhat majd gátat. Yuusukénak minden megadatott, amit el akart érni, elvette Tőlem a Sierashi név dicsőségét, pedig Én vagyok klánunk igazi örököse! Nem érdekel se Fredonn, sem az ostoba terv, amiért azokat a bolondokat akarja kínozni. Segíteni fogok Neki, de nem azért, mert felkért rá. Céljaink egy bizonyos ponton keresztezik egymást, mégpedig ott, hogy mindketten tálcán szeretnénk látni szeretett testvérem fejét.
- Önnel tartok, Fredonn-dono! - szólalok meg kimérten egy főhajtás kíséretében, ezzel adva meg a kellő tiszteletet. – Szolgálataimért cserébe pedig nem kérek többet egy új, jobban használható karnál, valamint az öcsém vérénél. A személyes bosszú mindig jobb teljesítményre ösztönöz…
A diadal gondolatára széles, vicsornak is beillő mosolyba torzulnak vonásaim. Kedves mester, bizony fordulni fog még itt a kocka, hogy ki használ ki kit. Kényelmesen helyezkedem el székemen, miközben borostyán tekintetem végigjáratom ismét a falak mentén, ahogy az belépésemkor is tettem. Emberi kéz által kivitelezhetetlen dombornyomásos képek a falakon, melyek mind-mind egy ősi történetet mesélnek el. Kisfiúként is mindig szerettem a rémtörténeteket, de sosem voltam képes együtt érezni a szánalomra méltó, gyenge főszereplőkkel. Persze minden alkalommal a jó győzött, valami elcsépelt erény vagy a barátság erejének segítségével. Ám ezek mind ámítások és Én megmutatom majd, miszerint a való élet igazából halálból és szenvedésből áll! Megtehetem, hatalmat kapok, ami elérhetővé teszi vágyaimat. S egyszer talán még ezen alak sisakos feje is a lábam előtt fog heverni…

Az alávaló arrancar és a még alávalóbb shinigami minden értelmet nélkülöző, szópárbajnak kevéssé nevezhető vitája egyre inkább bosszantott, éppen ezért egy apró, alig észre vételezhető sóhaj hagyta el ajkaimat, midőn Aizen egykori csatlósa berekesztette azt egy gúnyos gesztussal. Kétségtelenül Karasu Vex a legkevésbé intelligens entitás ebben a teremben, azonban csökevényességét van ami pótolja. Ám így sem más a szememben, mint egy könnyen feláldozható sakkbábu, egy olyan, aki úgy táncol, ahogy fütyülök neki. Mily' gyenge személyiségre vall, hogy mindössze egy kicsit meg kellett aláznom a hűségéhez... Minden bizonnyal másnak sem kerülne nagy erőfeszítésébe a maga oldalára állítania, de amíg hajlandó alávetni magát a parancsaimnak, addig nem foglalkoztat, hogy kit vagy mit szolgál mellettem.
Figyelmem hamar visszaterelődött a maszkos alak irányába, akinek újabb monológjára megvető pillantással reagáltam. Fredonn is csak egy újabb bolond, aki a minél nagyobb hatalomban látja az értéket és attól lesz boldog, ha fitogtathatja az erejét. A Sors Dárdája teljesen értéktelen egy olyan lénynek, mint jómagam, akinek a céljaiba nem tartozik bele az erő esztelen felhalmozása. Minden ilyen ostoba alak ugyanabba bukik bele, kapzsi módon egyre többet és többet akarnak. Kihívják maguk ellen a sorsot és törvényszerűen belebotlanak egy, még náluk is nagyobb hatalommal bíró lénybe, aki elpusztítja őket...
- Hmpf... mi olyan izgalmas abban, ha valaki legyőzhetetlen? Bárki, aki megpróbált volna istent játszani a dárdával a kezében, előbb-utóbb önmagát semmisítette volna meg. Nincs olyan halandó, aki méltó lenne isteni erők viselésére, minden ilyen végtelen hatalmú ereklye csak annyira erős, amennyire a gazdája korlátai engedik. Azok az igazán ostobák, akik mindezt nem képesek felismerni, és olyan eszközökre fáj a foguk, amelyek messze túlmutatnak a saját képességeiken. Sierashi Yuusuke talán bölcsebb, mint azt hinnéd, Ős.
Szólt hangom hasonlóan kioktató színben, melyet ő is használt velem szemben. Cseppet sem tartok tőle, ha ezt hiszi, tévúton jár. Talán nincs vele tisztában, de neki is megvannak a saját korlátai, és mint ilyen, képtelen lenne engem elpusztítani még akkor is, ha nem éppen egy olyan teremben lennénk, aminek mágikus ereje megakadályoz minden erőszakos cselekedetet. Ennek én csak különösen örültem, hiszen tisztában vagyok vele, mennyire irritálja a magabiztosságom a nálam alacsonyabb rendűek büszkeségét.
Legyen Fredonn kezében bármilyen módszer, számomra egyértelműnek tűnik, hogy ez a néhány teljesen különböző érdekeket képviselő félkegyelmű sosem fog olyan ütőképes csapatot alkotni, amely felveheti a versenyt Sierashival és csatlósaival. Különösen a vaizard bátyja lóg ki a sorból, hiszen az ő kezében még csak elegendő erő sincs, intelligenciája pedig messze elmarad az enyémtől. Semmirekellő shinigami... egyelőre arra sem érdemes, hogy legalább annyira emberszámba vegyem, mint az arrancar kutyát. Ajkaim önkéntelenül is vékony mosolyra húzódnak hát, mikor megszületik az egyezség, hiszen a szálakat megfelelően mozgatva kellően szórakoztató pillanatok várhatnak rám. Ennek örömére a kupám tartalmát is ideje volt megkóstolnom, a bársonyos íz különösen jólesik most. Örömömet csupán Karasu ostobasága rontotta, akinek nevetséges kérései fancsali ábrázatot kölcsönöztek vonásaimnak. Erő? Játékok? Alkohol? Maszk? Istenem, segíts! A másik pedig látszólag már be is hódolt... még hogy Fredonn-dono... Szánalmas shinigami.
Mikor rám került a sor, a pohárral a kezemben ismét hátat fordítottam az Ősnek és kimért, nyugodt léptekkel siklottam újra az ablakhoz. Élvezettel hallgattam a beállt csendet, melyet csak némi motoszkálás zavart meg, de legalább nyugalom telepedett a helyiségre.
- Rápillantok erre az impozáns építményre és érzem a mágikus erejét minden porcikámban. Kiváltságos érzés, amikor egy ilyen ritka mágia hatalma átjárja a tagjaidat. Ennél már csak az szebb, ha a különleges és ritka erőt birtoklod is. Atlantisz nem fedte fel előttem a titkait, ám úgy hiszem az Ősök mágiája talán kedvesebb lesz velem...
Sandítok hátra sokat sejtetően a maszkos felé. Igényem valószínűleg jócskán felülmúlja a másik kettő kéréseit, de nem különösebben zavar, nyilvánvaló, hogy én vagyok a legértékesebb tagja a kompániának. Több, mint egy évezred után már ideje az uralmam alá hajtani egy újabb kuriózumnak számító mágiaágat. Habár varázserőm nagy szabadságot ad nekem, ugyanakkor végtelenül korlátolt is, hiszen ahhoz, hogy potenciálját kellően ki tudjam használni, ereklyékre van szükségem. Ezért is gyűjtök mágikus tárgyakat és ezért hasznos az Insignis Reliquiával fenntartott kapcsolatom. Legalábbis jelen pillanatban. De a különleges dolgok rajongójaként miért is ne gyűjthetnék ritka és értékes mágiaágakat is? Feldobná az unalmas, szürke hétköznapjaimat... ˇ^ˇ

Nincs okom nem egyet érteni Fredonn-dono okfejtésével, a boszorkány zavaró okoskodását pedig csak egy megvető horkantással vagyok hajlandó kommentálni. A farkastörvények által uralt világunkban egyértelműen az erő a legfontosabb, hiszen amennyiben gyenge vagy, akkor minden különösebb nehézség nélkül vetnek véget amúgy értelmetlen létezésednek. Szinte beleborzongok a gondolatba, miszerint mi lett volna, ha jómagam találom meg a Sors Dárdáját ostoba fivérem helyett. Mostanra már biztosan az összes dimenzióban Én uralkodnék, s mindenki a talpam alatt kúszna, ahol megérdemelt helyük valójában van. Kérése több, mint nevetséges, vajon mennyire lenne képes elsajátítani egy ilyen régi mágiát, lévén még azt se tudta megakadályozni, hogy gyalogosan kelljen felmásznia a katedrálisba. Tönkretett poharam hamar újraformálja magát, valamint ismét feltöltődik. Őszintén megmondva egyáltalán nem támogatom a féktelen alkoholfogyasztást, már az előző pohár is tökéletesen elég volt. A számban érződő keserű ízt ugyan megpróbálom elűzni még egy korty nektárral, viszont be kell látnom, a megalázottság csalta elő ezt. Az Ős távozását egy biccentéssel veszem tudomásul, majd nem sokkal ezután magam is felemelkedem ülőhelyemről. Már éppen fordulnék ki a hatalmas kapun, amikor megüti fülemet az olyannyira idegesítő csaholás. Eddig is tisztában lehetett a felé mutatott megvetésemmel, ám az arcomon tükröződő méla undor minden eddigi érzést felülír az arrancarral kapcsolatban. Egész életemben csak önmagamhoz voltam hűséges, nincs egyetlen olyan vezető vagy uralkodó, akit ne hagynék sorsára, midőn érdekeim mást diktálnak. Ez az ostoba csoportosulás sem fog másképpen járni, megölöm mindannyiukat, amint alkalmam nyílik rá.
- A Sierashi név jogos örökösével állsz szemben, tudatlan féreg, Én vagyok az elsőszülött! – szavaimból szinte fröcsög az utálat, szemeimben a téboly lángja villan. – Az öcsém fog térden kúszva Elém járulni, miután összezúztam a kis csapatával együtt. S akkor már a Te fejed is egy karón fog figyelni, őrizve a házat, Rex! Félre ne értsd, ez nem egyedül ellened irányul… A gazdádnak is hasonló sorsot szánok, miután véget ért ez az egész.
Egy utolsó önelégült vigyorral hajítom az asztalra kelyhemet, melyből az ital szinte mindent összefröcsköl az asztal körül. Választ sem várva pördülök meg tengelyem körül, azután sietős léptekkel elhagyom a termet. Balom egyre-másra visszatér a zsebemben pihenő gyűrűre, aminek valamilyen módon egyenlő félé kell majd tennie Yuusukevel szemben. A gyűlölet izzó lávája szinte belülről égeti a testem, a szemeimre ereszkedő vörös ködnek hála alig vagyok képes megtalálni a kijáratot. Újabb villogásnak köszönhetően rövidesen megint a kunyhóban találom magam, ahol a székek ugyanolyan mozdulatlanul állnak, mint előtte. Nem tudom mennyi időt tölthettünk el odaát, ám az Emberek Világában még mindig ugyanolyan koromsötét van, mint amikor elindultam. Feltehetőleg egy teljesen más dimenzióban jártunk, ahol még az idő is másképpen múlik. A Tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal kapcsolok shunpóra, mielőbb szeretnék eltűnni a környékről. Dekoncentráltságom azonban közbe szól, egy óvatlan lépésnek hála megcsúszom és arccal a sikátor mocskos talajára zuhanok. A rothadó szemét átható bűzével már nem bír a gyomrom, így tartalmát a kövezetre helyezi. Sártól csöpögő, zihált hajzatommal igencsak őrült képet kelthetek, igaz valóm került most a felszínre. Pedig minden olyan jól alakult, mindig is tudtam éppen melyik oldalra kell állni, Aizen győzelme majdhogynem biztos volt. Erre az a félkegyelmű hőspalánta beleköp a levesembe, holott a kapitányokat gond nélkül képesek lettünk volna elsöpörni. Semmivel sem különb a többi korcstól, akik szintén odatolták a pofájukat a hamis Karakurába. Mindent elrontottak, a jövőm, a lehetőségeim mind oda! Remegő térdekkel igyekszem legalább négykézlábra emelkedni, miközben íriszem sarkából megpillantok valami fényesen csillogó tárgyat. Az ékszer, amit a vénembertől kaptunk kirepült a nadrágomból az esést követően.
- Nem, ennek most vége… - motyogom magam elé elkínzottan, míg a szennyben megpróbálok közelebb jutni a tárgyhoz. A tárgyalóteremben mutatott felsőrendű elegancia már rég eltűnt, csak a tébolyultság kínzó szorítása maradt. – Nem űz belőlem többet gúnyt egyetlen eldobható hollow sem, de még annak az átkozott boszorkának is kivágom azt a csípős kígyónyelvét! S Te, kedves testvérem, a saját véredben fogsz megrohadni és eltűnni örökre, mint ahogy annak már meg kellett volna történnie azon a kibaszott hegyen!
A markomba szorított gyűrű belemélyed tenyerembe, érzem, ahogy a vér kiserken. Esküm ezzel megpecsételődik, viszont tökéletesen tisztában vagyok azzal, mit kell tennem, ha nem járok sikerrel. Büszkeségemen már így is súlyos csorba esett, még egy bukást nem lennék képes elviselni. De Sierashi Lee-t senki sem fogja megölni, nem bizony! Ő fog saját magával végezni, hisz’ nincsen Rajta kívül más lény ebben a világban, aki érdemes és képes lenne erre a tettre. Harsogó, gúnyos kacaj tör fel torkomból, mialatt felpattanok, lélekölőm pedig elcsusszan sayájából. Égjen el minden a pokol tüzében, ne legyen szemtanúja pillanatnyi gyengeségemnek senki! A nevetés csak egyre hangosabbá és hangosabbá válik, amíg végül el nem nyomja tűz tombolásának kellemes dallama.

Kristálytiszta, hogy nem hogy hatékonyan, de még csak minimálisan is alig leszünk képesek összedolgozni mi hárman. Nincs köztünk egység, legfeljebb kényszerből vagyunk hajlandóak egymás közelében tartózkodni. Még Karasu is, akit követőmnek vallhatok, őt sem köti hozzám semmilyen erős szál. Hmpf... nevetséges, én magam sem vagyok hajlandó egy levegőt szívni ezzel a csőcselékkel. Semmirekellőek, haszontalanok és ostobák, Fredonnal egyetemben. Inkább az Insignis Reliquia ezerszer, mint ezek a félkegyelmű patkányok. Különösen a shinigami irritált a jelenlétével, hiszen belőle még csak hasznom sem származott, nem úgy mint a másik kettőből. Azt hiszem igazán nem lenne kár érte, ha véletlenül valami baleset érné... Ugyan-ugyan, a saját kezeimet nem fogom bemocskolni egy ilyen szánalmas teremtménnyel, ám az első adandó alkalommal meg fogom szabadítani az életétől.
Az Ős talán még annál is jobban megvet minket, mint azt gondoltam, olyan könnyedén adja meg kívánságainkra az ígéretet. A két másik kérése az én szememben is apróságnak tűnik, azonban szemöldököm felszaladt ahogy gondolkodás nélkül rábólintott a saját kérésemre. A katedrális kisugárzása vagy a Sors Dárdájának hatalma nyilvánvalóvá teszi, hogy az Ősök mágiája legalább olyan különleges, mint a sajátom, Fredonn azonban akadékoskodás nélkül beleegyezett abba, hogy megkaparinthassam a titkát... Érdekes, nagyon érdekes, talán azt gondolná, hogy képtelen lennék elsajátítani? Vagy csupán ennyivel felsőbbrendűnek hiszi magát, hogy nem számít neki, ha egy ilyen kis vakarék, mint én, megszerzi a tudást? Nevetséges... könnyen megütheti a bokáját, ha ennyire alábecsül. Az én hatalmam nem ott lakozik, ahol ezeké a férgeké, olyasmiből merítek erőt, amivel a hatalomra vágyó elméjük nem tud értelmezni.
A maszkos alak kis ajándékát szó nélkül vettem el, hogy szemmagasságba emelve vizsgáljam meg a gyűrűt. Ronda egy kacat... értéktelen, ha csak akkor lesz haszna, ha a Daitenshi tagjaival állunk szemben. Hmpf... még ha azonos szintet is fogunk velük képviselni ezzel a gyűrűvel, az ő összetartásuk előnyt ad nekik. Már most tudom, hogy Fredonn kísérlete kudarcot fog vallani, bármi motivációja is legyen a vaizard és társai megsemmisítésére. Végül megidéztem a köpenyem, és annak mélyére rejtettem az ékszert, és mivel az Ős közben távozásra adta a fejét, jómagam is a kijárat felé fordultam. Semmi értelme nincs ezekkel a félkegyelműekkel egy légtérben maradnom, még a végén átragad rám az ostobaságuk A terem ajtajában azonban megállásra késztetnek a halálisten kagum felé intézett szavai. Halkan kuncogni kezdtem, de nevetésem egyre erősödött, ahogy fenyegetése visszhangzott az elmémben. Megvető pillantással néztem vissza Lee-re.
- Naaa~ni? Karóba akarsz húzni? Egy szánalmas és gyenge kripli, engem?! Előbb fogok a nevetésbe belepusztulni, minthogy a kardod akárcsak meg is karcoljon, shinigami! Jól jegyezd meg, az olyanok, mint te, csupán hangyák a cipőm talpa alatt! Tanuld meg hol a helyed, mielőtt kinyitod a szád, nyomorék! - reagáltam hangosan, gúnytól csöpögő hangon, majd alattomos nevetést hallatva léptem ki a megbeszélésünk helyszínéről. Aljas vigyor húzódott az arcomra, miközben sietős léptekkel haladtam a folyosókon. Régen hallottam már ilyen mulattató megnyilvánulást, nem leszek rest hálálkodni azért, mert így megnevettetett. Sierashi Lee, alig várom hogy láthassalak szenvedni és a földön kúszva könyörögni az életedért!