Átlagos, középtermetű szoba. Nincs benne semmi eget rengető azonkívül, hogy teljesen egy egyéniséget, szubjektív világot tükröz vissza. Belépve plakátolt, agyon poszterezett fehér falak szemközti falon egy hatalmassal. A berendezés teljesen irreális, tökéletesen tükrözi azt a zavarosnak tűnő világot, amit kiakar fejezni. Középen ágy, bal oldalt ülő garnitúra, jobboldalt íróasztal. Található benne ezenkívül egy- két szekrény tárt akasztóssal. Ehhez képest pedig javarészt a ruhák szanaszét vannak hagyva, egyenesen rumli uralkodik a szobában. Azt itt lakó pedig ebben érzi jól magát...

Szoba ajtóra kiplakátolt szabályzat:

- Ki ide belép, hagyjon fel minden reménnyel, ha nem hoz egy zacskó gumicukrot!
- Ha kutakodsz fejbe rúglak!
- Ha rendet raksz fejbe rúglak!
- Kopogj mielőtt bejössz vagy fejbe váglak!
- Nem utolsó sorban pedig ne zavarj alvás közben vagy leverlek!
- Amúgy be lehet ám jönni... *.*

*Némi dühhel tölt el a gondolat, hogy Yukezo eddig sehol sem volt. De miért? Kisuke miért nem mondta el akkor, hogy Rei az ő lánya? Mármint már előbb is megengedhette volna, hogy ő vigyázzon rá. Feltehetőleg tudta, amit mi annak idején nem tudtunk. Yukezo ennek a Daitenshi nevezetű szervezetnek a tagja. S ha a kicsit Reit alá helyezik, akkor feltehetőleg maga a lány is veszélyben lett volna. Bizonyára kellett valaki, aki hasonló helyzetben van, mint ő. Én pedig magamhoz vettem. Sötét gondolatokkal elmémben haladok továbbra is. Rossz érzéssel tölt el ez az egész szar helyzet,ami azt illeti. Egyáltalán nem vagyok hozzá szokva ehhez az egészhez. Mióta elhagytam Soul Societyt, az életem gyökeresen megváltozott. Visszafordítani pedig már nem is akarnám. Egyszerűen nem kell és kész. Jó helyem van nekem itt, csak éppen jelen esetben vagyok valamelyes cseszettül összezavarva. Fogalmam sincs, hogy az ilyen eseteket hogyan szokták jól kezelni, de azt még én is tudom, hogyha beállítana egy új apa, és közölné, hogy ő az igazi...képen talpalnám. Egyszerűen annyira utálnám a helyzetet, hogy biztosan agresszíven lépnék fel, mert az én apám helyére senki se akarjon lépni. Habár Nara helyére sajnos nem is lenne olyan nehéz, egyáltalán nem hasonlítok a szüleimre. Megrázom fejemet, és zsebre vágott kezekkel haladok Yuke előtt.*
- Jobban elrontani ezt a helyzetet már nem lehet. Egy ideig nem fogja tudni, hogy te vagy az apja..de sok időt kell együtt töltenetek. Én képen talpalnám az apámat, ha megjelenne azzal, hogy ő az apám. Habár én a 9. osztag kapitányát is megkísérelném képen talpalni.. *Utólagosan hozzá dünnyögöm az igazságot. Haragszok apámra, amiért ilyen rossz a kapcsolatunk. Valamint enyhe bűntudattal is sétálok, hogy erről részben én is tehetek azért. Mindenesetre már nincs kiút ebből az ördögi körből. Vaizard vagyok, valamint annak ruhagalacsinnak az oldalán fogok majd harcolni, aki állítólag elárulta a Goteit. Apám pedig kapitány, bizonyára megakar majd ölni. Sóhajtok egyet.*
- Rei egy kis királylány. Szeret rajzolni, és játszani. Jelenleg első osztályos az iskolában, lesz alkalom, amikor elé kéne menned, mert nekem dolgoznom kell. *Tudatom vele kicsit nyersen, hogy most nyakába fogok varrni néha egy-két apai kötelességet. Egyébként is szeretne a lányával foglalkozni, akkor meg nem kéne rá megadnom a lehetőséget? Egy hajgumit veszek elő a zsebemből, hogy összekössem hosszú, fehér hajamat. Aztán pedig meghúzzam magamon egy kicsit az Uraharától kapott reatsu elrejtő köpenyemet.*
- Valójában dühített, hogy miért éppen rám gondolt. Aztán később megértettem az indokait. Engem nem gondozott senki úgy igazán. Legalább annyira kusza helyzetem volt annak idején, mint neki. Talán valamennyivel rosszabb is, nem tudom. Mindenesetre mi vaizardok összetartunk. Nyilvánvaló, hogy nem hagyhattam ott. Bár az anyja nem lehetek, a nővér szerepébe már egészen beleszoktam. Van egy ikeröcsém Soul Societyben. *Fejtem ki magam némileg bővebben, és felgyorsítom lépteimet, amikor éppen az egyik úton megyünk át. Ilyenkor éjszaka ugyanis nem mindig áll meg az élet Karakura utcáin, hiába gondolná bárki is. Leginkább a maffia az, ami dolgozik. S ha szerencséd van megúszod anélkül, hogy a különleges erődet kell felhasználnod. Fordult már elő, hogy munkából haza jőve belém kötöttek az utcán. Jelenleg nem vagyok olyan hangulatban, hogy szép szemmel elviseljem. Egy kihalt utcába érkezünk, amelynek végén a raktár lesz. Kérdésére szinte azonnal megtorpanok.*
- Fogalmazzunk úgy, a sors azt kérte tőlem, hogy hamar nőjjek fel. Így is lett. Először testileg, aztán lelkileg kellett hozzá edződnöm rengeteg beszélgetéssel a helyzethez. Többé ne kérdezz erről. *Féloldalt komoran pillantok rá, s majd ismét elindulok a megfelelő irányba. Az irány pedig egyenesen a raktár, ahová betérve szinte már az első folyosón megpillantom Reit. Kicsit gyorsabban lépek oda hozzá, és fogom meg gyengén kezét.*
- Neked már aludnod kellene, holnap iskola. Nézd csak, ő Yuke bácsi. Ő a barátom Rei, mostanában gyakran fogsz vele találkozni. Segít nekem vigyázni rád. *Kacsintok a kislányhoz, és gyenge mozdulattan terelem oda Yukehoz, hogy megnézhesse a lányát.*

Néha olyan jó lenni delfinnek lenni, akkor nem kéne oviba mennem, és nem kéne azzal a gonosz lánnyal találkoznom. Akkor csak úszkálhatnék az óceánban a tengericsillagok és a tengeri csikók meg a bálnák és a sellők között, és én lehetnék a legszebb hableány! *-* A legjobb az egészben, hogy akkor nem kell oviba se menni, és nem kell találkozni azzal a gonosz lánnyal és a csúnya óvónénivel sem.
Utálom az ovit! Mert utálom és kész! Miért kell nekem oviba járni? Sokkal, de sokkal-sokkal-sokkal jobb itt nekem, ahol mindenki szeret, még Yuu bácsi is! Mert én szeretek mindenkit, meg mindenki más is szereti a cicaminokat, mert olyan nincs, hogy valaki nem szereti a cicamint, ezt még Chikoya nénitől tanultam! Cserébe én is megtanítottam őt levelet írni a gólyának, igaz, én írni még nem tudok, meg nem is akarok, mert butaság az egész, nekem pedig nem kell megtanulnom azokat a csúnya bogarakat, mert nehezek, sokkal mókásabb a kifestővel játszani. De már mindent kiszíneztem benne, amit csak lehet, pedig én lapozgatom ám eleget, hátha találok benne egy halacskát, amit még nem színeztem ki, vagy ha valahol nem elég kék a tenger, akkor azt is tovább színezem ám, hogy még kékebb legyen, mert a tenger kék, meg a delfinek is kékek, és mert a delfinek okosak, ezért a kékek is okosak. Ezért is van rajtam megint ugyanaz a kék ruha van, ami tegnap is, meg azelőtt is, meg azelőtt meg azelőtt is. A kedvenc kék ruhám, mert nekem okosnak kell lennem, és mert ez a legszebb ruha a világon! *.* Na jó, a hercegnőké még ennél is szebb, de egyszer én is egy igazi hercegnő leszek! Vagy legalábbis találkozok eggyel, és megkérem arra, hogy változtasson engem is igazi hercegnővé! *^*
Unatkozva várom, hogy nővérke hazaérjen. Már nagyokat ásítozok, miközben az ágyon lapozgatom a kifestőmet, a zsírkrétáim mind-mind szanaszét vannak, pedig tudom, hogy nem kéne, mert akkor, lehet, hogy nővérke mérges lesz, azt pedig nem akarom. Amikor aztán meghallom, hogy nyílik az ajtó, gyorsan lesöpröm a földre a zsírkrétákat, hogy ne lássa, hogy egy kicsit összekupiztam az ágyat, mert én tényleg nem akarok kikapni, mert akkor lehet, nem kapok elalvás előtt kakaót, az pedig nem lenne jó, mert én szeretném megkapni azt a kakaót.
- Hoppá… – pattanok is nyomban, hátha nem látta meg a kis kupit, amit csináltam, mert tényleg nem direkt volt. Libbenve lobogva úszok, vagyis nem úszok, csak futok oda hozzá, és még az sem érdekel, hogy mezítláb vagyok, pedig tudom, hogy azt nem szereti, mert mindig azt hiszi, hogy meg fogok fázni, de nem is. Az ismeretlen bácsit kikerülve karolom át nővérkém lábait és bújok kicsit mögé, majd oldalra pillantok és hunyorítva vigyorgok rá a bácsira. Vicces a haja, olyan fehér, mint az öreg bácsiknak, pedig nem is néz ki öregnek. De lehet, csak leszedte magáról a ráncait, és azért nem tűnik öregnek. Biztos gyurmát ragasztott a fejére! Nekem is van gyurmám, ráadásul azok színesek is, nem ilyen csúnya bőr színű! Majd csinálok neki zöldet, sőt, ha okos akar lenni, akkor akár kéket is, ha kéri!
- Nem megyek holnap oviba. – engedem el nővérke lábait és nézem a padlót; nem akarok oviba menni, nem is értem, miért kell nekem oda menni. Ott mindenki úgyis csak gonosz velem, pedig nem csináltam semmit! Majd Shunshun néni vigyáz rám, tegnap is megtanított táncolni.
- Nem kell rám vigyázni, én már nagylány vagyok! – teszem be egyik hüvelykujjam a számba, mert finom, és mert az egyik másik gyerektől láttam. Másik kezemben a kifestőmet tartom, amit eddig a hónom alatt fogtam, majd odafutizok Yuyu bácsihoz, hogy megmutassam neki, milyen ügyes vagyok.
- Yuyu bássi, Yuyu bássi, nézd! Ezt mind én síneztem! *<* – nyújtom felé kinyitva a kifestőmet a kedvenc hableányos-delfines képemnél, amivel a legeslegtöbbet dolgoztam, hogy ennyire szép legyen. Remélem, Yuyu bácsi is szeret színezni, mert én szeretek színezni, meg rajzolni is. Egyszer le fogom rajzolni ezt a képet, mert ez a legszebb kép az egész kifestőben.

*Szinte vártam azt a pillanatot, amikor találkoznak egy ilyen eset után. S megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy Rei szinte azonnal hozzám sietett, ahogyan meglátott. Yukera pillantok ez idő alatt. Számomra egészen kivehetővé válik, hogy mit érezhet, még akkor sem ha nem értem meg. Nem vagyok szülő, legalább is annyira nem, mint ő. Nem tudom, hogy milyen lehet nekik, csupán azt tudom, hogy nekem nincsen. S ha már nekem nincsen, akkor Reinek legyen. Szeretném, ha neki nem rontódnának el a dolgai. Éppen ezért vállaltam el azt a ronda munkát. Ezért vagyok képes minden egyes este lemenni abba a bárba felszolgálni. S bár észre vettem, hogy Yuke más szinteken mozog, vannak dolgok amikből nem akarok leadni. Szeretném ha Rei ha valamit kap, azt nem csak Yuketől, de tőlem is kapja. Jól tudom, hogy az apja jobban tudja gondját viselni, de van valami, amit sosem vehet majd el tőlem, mert nem hagyom. Tenni akarok arról, hogy Rei rendesen nőjön fel.*
- Rei...én nem tudok rád vigyázni délelőtt, el kell menned. *Komolyan pillantok le rá. Ezen a dolgon nem szeretnék vitázni. Nem szívesen hagynám itt a raktárban. Még akkor is, ha tudom, hogy Masakiék vigyáznának rá. Azért tanultam már egy s mást. Jól tudom, hogy Shiorival...szóval nem kell őke zavarni. Egy árva szót sem szólok a továbbiakban, valahogy nem visz rá a lélek, hiszen valami olyasminek leszek tanúja, ami jó formán gyökerestül megrenget. Látom, ahogyan Yuke törődik az egy szem lányával. De nem csak azt, látom azt is, ahogyan Rei viszonyul az apjához, mégha nem is tudja, hogy ő az valójában. A tudatlanság néha tényleg áldásos. Ha nem tudnám, hogy vaizard vagyok..lehet jó lenne. Lehet sokkal egyszerűbb lenne minden, de valahol meg nem is bánom, hogy minden így történt. Nem bánom, hogy ide kerültem, mert hasznos dolgokat sajátíthattam el. Ami pedig a jelenlegi helyzetet illeti, az egyik falnak döntöm a hátamat, és csak figyelem kettejüket. Ha olyan dolog lesz, úgy is közbe lépek, de nem hinném, hogy lenne ilyen. Megegyeztünk Yukeval, tisztán tudja a feltételeket. Valamint, nyilván nem fogom eltiltani a lányától. Reinek legyen csak meg az, ami nekem sohasem volt meg. Felsóhajtok, és tekintetemet a rajzokra helyezem, amelyen gyakori szereplő azért egy királylány, Rei kedvence. Egy apró mosoly terül el arcomon, hiszen ez az egész többet ér bárminél is. S ha mind e közben Yukera is pillantok, furcsa érzés kerít hatalmába. Egy kicsit tompítja hallásomat is, és azt veszem csak észre, hogy melegséget érzek legbelül. Azonban e melegség hamar átcsap egy fajta félelem érzetbe, ahogyan meglátom kezében a gyűrűs dobozt. Eleinte nem értem, hogy miről is van szó. Aztán, ahogyan egyre jobban elgondolkozok, akkor kerekedik bennem ez a félelem. Kezemet ugyan megemelem, de aztán elengedem. Talán ez Maya gyűrűje lehet, igaz? Az a nő, akinek a fejére kukát húznék és addig verném, míg meg nem bán mindent, amit elkövetett.
Most éppen mit kéne tennem? Oda menni hozzájuk és elvenni a tárgyat, majd a földre dobni? Fokozottan agresszívnek érzem magam, ha Yuke erről a nőről beszél. Ökölbe szorítom kezem, de nem teszek semmit. Hagyom, hogy megvezesse a saját lányát a dolgokat illetően. S ahogyan egyre csak nézem őket, ezt az egész jelenetet a rajzokkal együtt kegyetlenül megfacsar. Elharapom ajkaim szegletét, és gondolataim kicsit távolabbra húzódnak. Egy múltbéli esemény irányába, ezért pedig kezdem magam eléggé cseszettül érezni. Ellököm magam a faltól, és feléjük fordulok, hogy még rájuk tudjak nézni.*
- Rei, mutasd meg Yukenak a szobám, ma nálam alszol. Én viszont...mennem kell. *Furcsa komorsággal sütöm le tekintetem a kislányra, és felsóhajtok. Valójában nagyon nehéz magamban tartani mindazt, ami dúl bennem. Nehéz volna itt maradnom, és mosolyogva végig nézni azt, amit én soha nem élhettem át. Ha az utcán is ilyet meglátok, legszívesebben megütném az első, velem szembe jövő embert. De nem tehetem, így most is inkább az egyszerűbb megoldásért nyúlok. Lelépni addig, még nem látszik rajtam, hogy mit érzek jelen pillanatban. Az egyik részét a dolognak még megértem, a másikat meg nem, de jelenleg nem is akarom. Ismert és ismeretlen az egész, így nincs maradásom. Egyébként is biztos szeretne többet lenni Reivel, így inkább hagyom őket. Megfordulok, és megindulok egyenesen a kijárat felé. A cél az egyik karakurai kikötő lesz. Néhány követ dobálva a vízbe, ahogyan ki jön belőlem minden, pontosan elegendő lesz. Majd ha elfáradok úgy is haza jövök aludni, vagy be megyek oda, ahol kötelességem van. Én örülök, hogy Yuke megtalálta a lányát, viszont én még erre nem állok készen. Talán jobb lesz, ha nem vagyok ott, amikor ők együtt töltik idejüket. Számomra most éppen elegendő elfoglaltság lesz a Daitenshi. Fogalmam sincs, hogy mit fogok benne művelni. Esetleg szétverek pár olyan alakot, akik irritálnak, csak is azért, hogy ezáltal másoknak is jó legyen. Annyit pedig már csak tudok, hogy Yuke miatt csatlakoztam. Nem gondoltam volna, hogy miatta képes lennék egy ilyen szervhez csatlakozni. Valami lehet ebben a shinigamiban...*

Én már eldöntöttem, hogy nem akarok óvodába járni, mert ott senki sem szeret és mindenki gonosz. Ha királylány lennék, akkor bezzeg biztosan nem kéne oviba mennem, és azt csinálhatnék, amit csak akarnék! *-* Akár pilóta is lehetnék, meg énekesnő is, és járhatnék olyan szép ruhákban, amiket a mesékben is látok, meg a menyasszonyokon. De én menyasszony soha nem akarok lenni, de soha de soha. Láttam ám, hogy mit csinálnak, láttam, amikor szájon puszilták egymást, tiszta undi az egész! Bár Judit bácsi azt mondta, hogy az is tök undi, amikor csigaesküvőt rendezek. TT^TT
- Utálom az ovit, nem megyek többé oviba. >.> Ott mindenki gonosz. – makacsul fújom fel a pofim, mert én aztán nagyon megmondom most nővérkének, hogy én nem megyek holnap sehova. Tudom már, én holnap Judit bácsival akarok játszani! Majd jól elrejtem a büdös cigijét úgy, de úúúúgy, hogy sohasem találja meg, és akkor muszáj lesz játszania velem! *3*
Yuyu bácsi olyan, mint egy igazi herceg, én pedig, mint egy igazi hercegnő, megengedem neki, hogy legyen ő, aki vigyáz rám. Persze énrám sosem kell vigyázni, de most azt fogjuk játszani, hogy rám kell vigyázni, még ha igaziból nem is kell, csak játékból. Csillogó szemekkel hallgatom végig Yuyu hercegbácsit, és teljesen bezsongva pattogok előtte, mert valami nagyon csudijót akar nekem mutatni. Nővérke, ugye látod te is? Ugye te is látod? *.*
- Sugooooi! *.* – csodálkozok rá a gyűrűre, tényleg nagyon szép! *.* Sok királylány is visel ilyet, de ez még azoknál is szebb. El is határozom magam, én magam is királylány leszek, hogy Yuyu bácsi büszke legyen rám, meg persze nővérke is, Judit bácsi és Masamasa bácsi is! Bezsongva mutatom meg Yuyu bácsinak a kifestőmet, hiszen mindet én színeztem, és ez a kedvencem az összes közül, főleg a delfinek meg a tengeri csikók miatt. Persze pillangót is nagyon mókás színezni, meg cicákat is, meg a nyuszikat, de mégis csak sokkal szebb a sok-sok kék, nem igaz?
- Hai! Ígérem, igazi hersegnő lesek! Képzeld, Yuyu bássi, soktunk superkirálylányosat is játsani a fogtündérrel, a sisamisával és mindenkivel Van egy igazi faházikónk, de ez nagyon titok ám, ne mondd el senkinek. – avatom bele a nagyon nagy titokba. Talán ha megkeresem a kiskoronám, akkor már királylány leszek? Nővérke szobájában hagytam, biztosan ott kell, hogy legyen.
- Igenis, nővérke. – fogom meg Yuyu bássi kezét, amikor nővérke azt mondja, hogy menjek fel a szobájába. Ma ugyan még nem mostam fogat, de még nem tudhat róla, hogy még nem tettem meg, mert csípi a számat a csíkos krém. Bár Shishi néni azt mondta, hogy ha nem mosok fogat, akkor tele fog menni a szám kicsi szörnyecskékkel, azt pedig nem szeretném, de… én nem hiszem el. Nem is léteznek olyanok. Láttam már igazi szörnyecskét, aki olyan hófehér, és nem is az ágyam alatt lakik, meg nem is a szekrényben, de ha nem gondolok rá, akkor nincs itt, és itt mindenki vigyáz rám, ezért nem félek tőle.
Miközben Yuyu bácsit nővérke szobájába viszem, bólogatok a fejemmel egy nemet, hogy még sosem voltam a tengernél. Pedig biztosan nagyon szép, csak én még nem láttam sohasem. Csodálkozva pislogok jó nagyokat, Yuyu bácsi nagyon sok mindent tud, amit én nem, jól döntöttem, amikor elfogadtam őt játékból a játékherceglovagomnak.
- Igazi hableányok? És milyen volt a hajuk? És ugye tudnak szépen énekelni? És ugye láttál delfineket is, meg tengeri sikókat is, ugye? *-* Én nagyon sépen tudok énekelni, tanultuk az oviban. Meg már tudok fütyülni is, amire egy igazi besélő nyusimusi tanított meg. Olyan volt, mint Pimpinkin, csak kisebb, meg súnya seme volt. – mutatom meg neki, hogyan is kell fütyülni. Úgy csücsörítek, ahogyan a fütyüléshez kell, és megpróbálom újra azt, ami egyszer már sikerült, de tényleg sikerült, de most megint nem megy. T^T Kitartóan próbálkozok vele, amíg fel nem érünk nővérke szobájába, itt pedig elengedem Yuyu bácsi kezét, kinyitom az ajtót és beszaladok a szobába, hogy ráugorjak az ágyra. Az ágyról leesett zsírkrétákat összeszedegetem, aztán az ágyra terítem a kifestő könyvet, és fogok egy szép zöldet, hogy megcsináljam még szebbre a hableány uszonyát.
- Így jó les, Yuyu herseglovagbássi? – merülök el a színezésben, és keverek bele zöldet a kékbe. Az egyik pikkelybe teszek egy keveset, majd az ujjammal jó alaposan összemaszatolom a kettőt, hogy szép legyen. - Látod? Máris olyan zöldeskék. – adom a kezébe a kifestőset; nem akarom befejezni, inkább megmutatok Yuyu bácsinak mindent! Az ágy alá rejtett fánkos dobozzal kezdem, bár már félig megettem, de nekem már nem kell, neki adom. Majd újra felállok az ágyról, és odapattanok az egyik szekrényhez, amiben a koronámat tartom. Ezzel szoktunk játszani mindig.
- Most egy igazi hersegnő vagyok, Yuyu bássi. Képzeld, ha ez rajtam van, akkor tudok naaaagyon gyors lenni. Annyira gyors, hogy át tudok menni vele mindenen! – veszem fel a koronát és pördülök meg egyet, hadd libegjen és lobogjon a ruhám. Kicsit meg is szédülök miatta és a fenekemre esek, de nem zavar, mert ezután felállok és egy ládában kezdek el matatni, hátha találok valami játékot. Sok játékom van, csak nem mindig tudom, hogy hol vannak. Ha nővérke is visszajön, akkor akár mindhárman játszhatunk valamit! *-*

*Tudhattam volna, hogy ennek a találkozásnak ez lesz majd a vége. Nem kellett volna ennyire hülyének lennem, hogy belemegyek ebbe az egészbe úgy, hogy én is ott vagyok. Csak is magamnak köszönhetem ezt az egészet, mert voltam olyan ostoba és végig néztem. Ennek így semmi értelme. S ha most egy sziklát raknának elém, hogy verjem szét addig ütném, míg szét nem törik, míg aprólékos nem lesz. Ha fáj ha, avagy vérezne kezem sem érezném meg. Annál sokkal nagyobb a fájdalom magamban. Sokkal nagyobb, mint amilyent eddig tapasztaltam. Még a szobás eset sem volt annyira fájdalmas, mint ez. Éppen ezért kellett lelépnem, nem akartam előttük kimutatni. Reinek boldognak kell lennie, meg egyébként sem fogná fel. Vagy is felfogná, de éppen azt akarom elérni, hogy felejtse el Mayát. Nem akarom az ilyen dolgokkal depresszióba sodorni, ő még nagyon gyerek. Yuke meg, ő meg örüljön annak, hogy végre van egy lánya. Gondozza, legalább annyira, mint amennyire egy apának kell a a gyerekét gondoznia. Ha nem tenné, úgy is megkeresném, és szét rúgnám a seggét, amiért hanyagolja. De megígérte, s bírom benne. Hogy miért? Magam sem értem. Nem tudom miért tudok benne megbízni, egyszerűen csak így van. Igazából csak azt remélhetem, hogy jól teszem, és nem követek el még egy nagyobb hibát.
Lábaimat némileg gyorsabban szedem, és észre sem veszem, hogy a kabátomat a raktárban hagytam. Egyszerűen csak megyek szál fekete trikóban, és farmerben arra, ameddig a szemem lát. Hajamat itt- ott a szél fújdossa fel, s gondolataim hatására a külvilágot ignorálom. Ez is csak egészen addig a pillanatig lehetséges, míg egy adott pillanatban hirtelen neki nem ütközök Yukenak. Már indítom is a kezemet egy pofonra, mire észre veszem, hogy ki is az, s megállítom kezemet félúton. Hosszasan pillantok szemeibe. Nem értem az okát, de a szeméből tudom, hogy ő az igazi Yukezo. A munkám végett láttam már jó pár szemet, de egyik sem volt olyan, mint az övé. Erre igazából alig pár órával ezelőtt jöttem rá, ahogyan bele néztem. Yuke szemeiben van valami, amitől más. Nem is a színe végett, inkább az a lélek amit sugároz. Egyaránt irritáló, másrészt viszont nyugtató. Vannak pillanatok, mikor legszívesebben felképelném, de most nem tudom. Nem megy, egyszerűen kezd meggyengíteni. Érzékenyen érint, hogy kezét a vállamra helyezi. Már- már érintése is különös hatással van rám, valamint a hátulütője is ott van a dologban, hogy így csak ikeröcsém, Yuki ért hozzám annak idején (persze amikor hagytam neki).*
- Senki sem értheti meg, te sem. Nem akarlak olyan dolgokba belevonni, amin nem tudsz változtatni. Minek jöttél el? Rei sokkal fontosabb most nálam. Inkább vele foglalkozz, nekem most... *Szavaimat nem bírom befejezni ama pillanatban, mikor vállamról kezemre csúszik keze és megragadja, hogy visszavigyen. Akkor teljes meglepettséggel pillantok rá, és zavarodott pillantásokkal illetem. Nem értem mit miért tesz, és ezzel pedig jelen esetben teljesen összezavart. Vagy legalább is nem bírom egyszerűen megérteni, de talán nem is kell megértenem? Talán az, amit jelen pillanatban - tapasztalatlanul - érezni kezdek, azt érteni sem kell? Furcsa, és egyben kaotikus érzés is. Lepillantok kezére, majd vissza szemeibe hozzám nem is illő szendeséggel. Aztán ahogy észre veszem buta viselkedésem, azonnal kirántom a csuklómat az övétől.*
- Neked elment az eszed! >.> Már miért lennék neked annyira fontos? Hiszen alig ismerjük egymást...akkor miért lennék fontos? Ugyanolyan vaizard vagyok, mint a többi. Egy elfuserált nő, aki azt se tudja mit kezdjen magával. S tudd meg, hogy a szavaid két értelműek..szóval >.> *Néhány lépést teszek hátrább, és szúróan, némileg dühös szenvedéllyel pillantok rá. Nem is értem azt se, hogy miért nézek így, na mindegy. Így aztán félre söpröm az arcomba fújt hajamat, és elindulok Yuke irányába, azonban az utolsó pillanatban kikerülöm őt, elég közelről. Nem tudok vissza menni egyszerűen. Nem bírok egy légtérbe lenni kettejükkel, ha tudom, hogy apa és lánya. Egyszerűen nem vagyok erre felkészülve és kész. Nem érdekel, hogy ez neki nem tetszik. Viszont azt egyáltalán nem értem, hogy mi ütött belém. Inkább kikerülöm, és igyekszem haladni tovább, hogy eljuthassak a folyópartra végre.*

Még az állatkertet sem kell emlegetni, hogy úgy hegyezzem a füleimet, mint egy kisnyuszi, mert a kedvenc Pimpinkin dalomban is hegyezem ám a füleimet, meg ugrálok, ahogyan azt nekem Csicsi és Pimpinkin is tanította. Figyelek, fülelek, és máris tudom, hogy nekem mindezt látnom kell! *.* Mindig, amikor aludni készülök, azt szoktam elképzelni, hogy úszkálok a tengerben, persze kapok levegőt meg minden, mert tudom ám én, hogy a tengerben nem kap senki sem levegőt, csak a halacskák meg a tengeralattjárók, meg persze a hableányok. Hűűű, akkor biztosan nagyon szép hajuk is lehet! *.* Az enyém is szép szokott lenni, amikor a fürdőkádban fürdök, persze olyan nagyon nagyon, mert azt jobban szeretem, mert viccesek a bubik, meg ráncos lesz a bőröm is, és ez mókás. De a legmókásabb a habok után, amikor a hajam lebeg a vízben, és biztosan a hableányoknak is ilyen. Ú, egyszer én is hableány leszek! *w*
- A delfinek soktak serepelni? – csodálkozok rá, és ámulok, és bámulok nagyon, mert ezt nem is tudtam róluk. Mármint azt tudtam, hogy ők a legokosabb állatok, és ki szokták hozni a vízből az embereket, ha bajban voltam, de ennyire meg mennyire már egyáltalán nem tudtam róluk mindezt. Talán meg is lehet simogatni őket, megúszkálhatok is velük! *.* Az csudijó lenne, bizony.
- A legkékebb kékkel! *>* – lelkesen ugrok egyet, bár azt nem tudom, mi az a sirály, sosem hallottam még azt a szót, de biztosan az is nagyon szép lehet, mint a tenger, meg a delfinek meg a hableányok.
Persze tudom én ám, hogy rám egyáltalán nem kell vigyázni, mert én már nagylány vagyok, Shizune meg naaagyon nagylány, mert már cicije is van, így rá sem kell vigyázni, sőt, neki kell vigyáznia rám (pedig nem is), ezért a lovagunk csak játékból fog rám is vigyázni meg nővérkére, de csak játék az egész. Én meg most játékból játszani akarok, mert meguntam a színezést, és mert játszani akarok. Amíg Yuyu bácsi kimegy, addig én előtúrom a kártyát, amin vicces képek vannak, majd leülök a földre, és ügyesen összekeverem azt. Tudom, hogy nővérke azt mondta, hogy nem szereti, ha a földre ülök, mert attól fél, hogy koszos leszek, vagy megfázik, pedig nem is, meg Yuyu bácsi vigyáz rám, így nem lehetek sem koszos, sem beteg. Én különben is szeretek koszos lenni, mert nincs is jobb, mint belelépni a sárba, csak hogy maszatolódjon össze jól a csizmám is. Bár ilyenkor néha rám szoktak szólni, mert kiplaccsan a kosz, amitől mások is koszosak lesznek, pedig én igazán nem akartam ezt soha.
- Jássunk! – terítem szét a kártyákat, olyan fél-szívbe, hogy szépek legyenek. Az igazi szabályokat nem tudom, de nem baj, mert kitalálom játék közben, ahogyan eddig is mindig tettem. A játék hasonló, mint az Uno, vagyis valami olyasmi, de amiket kitalálok, azok igazából teljesen mások, mint az igaziak. De ha én azt mondom, hogy ez az igazi, akkor jónak kell lennie, nem igaz? Yuyu bácsinak remélem, nem tűnik fel, hogy mindig úgy csinálom a szabályokat, hogy nekem legyen jó, mert Yuyu bácsinak mindig ki kell maradnia sok körből, meg sok lapot kell húznia, mert az nyer, akinek hamarabb elfogynak a lapjai. Végül fáradtan, de vidáman csapom le az utolsó lapomat – ami egyébként teljesen más színű, mint ami kell, de ezt úgy sem veszi észre, ugye? - , majd egy nagyot ásítok, mert már fáradt vagyok.
- Yuyu bássi, aludni akarok. =.= – nyújtózok egyet, majd megvárom, míg beletesznek Nővérke ágyikójába. Az ágy melletti szekrényről leveszem a gyémántom (egy müzlis dobozhoz adott, műanyag „kő”), aminek szivárvány színe van, ha jó fényben tartod. Magamra húzom Nővérke takaróját, és magamhoz szorítom a követ, mert Nővérke egyszer azt mondta, ha ez nálam van, amikor alszom, akkor tudok majd varázsolni. Remélem, Nővérke hamarosan visszajön, bár én biztosan aludni fogok akkor már.

*Mikor elhagytam a raktár falait, azt gondoltam abban a pillanatban, hogy nekem mindez sok. Túlságosan sok ahhoz, hogy végig nézzem az egész helyzetet. Valahol mélyen pedig örülök annak, hogy Reit végre boldognak láthatom. Olyan boldognak, mint amilyennek egy olyan kislánynak kell lennie, amilyen ő magam is. Tudtam, s talán sokszor féltem, de mindig is tudtam, hogyan vigyázhatok rá kellőképpen. Megkellett tanulnom mindazokat a dolgokat, át kellett mennem dolgokon, hogy tudjam hogyan kell őt megvédeni. Most azonban más időket élünk meg, s teljesen más helyzetet is. Ebben a helyzetben pedig pontosan én vagyok az, aki nem tudja, hogy mégis mit tegyen. Rei-chan végre megtalálta az apját. Végre itt van neki az egyik szülője, s gyakorlatilag rám már szüksége sem volna, ha nem volnék vaizard, és a kettőnk közti kapcsolat nem volna éppen eléggé mély.
De ezenkívül gyakorlatilag rám már nincs is szükség. S ezen elgondolkodva bizonytalanul pillantok a távolba, mi közben Yuke felé indulok meg, hogy aztán kikerülhessem őt. Mégis hová mehetnék? Hová mehetnék, ahol igazán az volna, ami valójában meg sincs? Mindent elvesztettem azért, hogy másnak mindent megadhassak. Elvesztettem a barátaim, a szüleim, az ikertestvére, az otthonom. Karakurában élek egy raktárban, és egy olyan kislányt nevelek, aki idősebb volna nálam, ha nem történt volna az a dimenziós baleset. Gyakorlatilag egy senki vagyok, aki nem nyeli le, ha a másik senkinek nézi. Folyvást különös érzés fog el, ha Yukera kell pillantanom. Ha rá pillantok mindig eszembe jut, hogy mi ketten rengeteg mindentől váltunk meg azért, hogy tovább folytathassuk életünk. Gyakorlatilag egy vízben evezünk, csak éppen ő tudja az irányt, én pedig nem. Számomra nincs csónak, amibe beszállhatnék. Vagy is immáron volna egy, csak éppen nem tudom jelen esetben, hogyan is követhetném? Hogy mondjam el ennek a shinigaminak, hogy félek őt követni? Egyébként is miféle ostobaság egyáltalán, hogy félek tőle? >.> Pedig így van, félek attól ,hogy csalódnom kell. Csak is én tudhatom, hogy a felszín alatt mi rejtőzhet. Meg talán ő volt az még, aki észre vehette, bármennyire is igyekeztem ezt rejtegetni. Egyszerűen sosem akartam egyik seggfejnek sem hagyni, hogy gyengének higgyen. Egyszerűen megakarom mutatni a világnak, hogy nem a nevem tett erőssé. Nem azért lettem vaizardként erősnek számító részben shinigami, mert a 9. osztag kapitányának a lánya vagyok, hanem mert én magam küzdöttem el magam idáig. Csak mi vaizardok tudjuk, hogy a belső lidércünkkel való küzdelem felér egy spontán halállal. Veszedelmes, és rendkívülien kockázatos is.* - Chh! *Szakad fel ajkaimból indulat szavam, amikor észlelek egy kar megállítását hasi tájékomnál. Pedig ezúttal most komolyan meglepett. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy kicsit is megpróbál majd megállítani. Pedig kezdhetnék már hozzá szokni, hogy Yuke nem az a fajta illető, aki csak úgy hagy engem elmenni. Én pedig egyáltalán nem is értem a reakcióimat. Ezért a dolgáért már rég be kellett volna vernem a képét, mert utálom ha megállítanak valamiben...Mégis őt egyszerűen képtelen vagyok megütni ismét. Ostoba módon már majdnem azt is gondolhatnám, hogy köszönettel tartozok azért, amiért mindezt megteszi értem. S így is van. Ezért pedig barátként kéne rá gondolnom? Vállon kéne veregetnem azért, hogy legalább annyira próbál velem törődni, mintha az apám lenne? Nem, ez valami más. Teljesen más. Nem tudok rá testvéremként, vagy esetleg egy rokonként gondolni. A kisugárzása bennem annál mélyebben hat, és ezt egyelőre még nem tudom önmagamnak megmagyarázni sem. Csak azt tudom, hogy közel áll hozzám, csak annyit tudok elmondani önmagamnak, hogy nem közömbös. Ez pedig éppen elég erős érzés ahhoz, hogy megtudjon állítani; hogy megálljak, és még csak meg se próbáljak eltávolodni tőle. Egyszerűen végig hallgatom mindazt, amit mondania kell. S rövidesen pedig számomra mély benyilallásként összpontosul mindaz, melyet tudtomra ad.*
~ Boldog volt, mikor velem harcolt? ~ *Ismétlem önmagamban a kérdést, és tekintetem ide-oda cikázik zavaromban. Nem értem őt, nem tudom megérteni, hogy miért. Miért adja kezembe az életét? Miért hiszi azt, hogy én képes lennék őt megvédeni? Megpróbálhatnám, de mi lesz ha nem sikerül? Ha megpróbálnám megvédeni, akkor közel kerülne hozzám...Ha pedig közel kerül, és elveszteném... én nem viselném el még egyszer! Egyszer már elvesztettem mindent, s ezen nem akarok még egyszer átesni. Ám vannak olyan dolgok, amelyeknek még én sem tudok parancsolni. Az pedig azok a felszakadó érzések, amelyeknek értelmére még mindig nem jöttem rá. Csak egy idegen, igen csak egy ostoba shinigami! Akkor mégis miért? Miért érzem úgy, hogy hozzá tartozom? Miért tartom úgy, hogy mellette kell állnom egy-egy harcnál? Miért akarok én vele menni egyáltalán? Van ennek egyáltalán értelme? Leengedi karját, s én egy hatalmas sóhajtással lépek előre néhány lépést.*
- Nincs számomra már senki, csak is Rei. Ne adj kezembe olyasmit, amit nem biztos, hogy megtudnék védeni. A lányodnak szüksége van rád. Mert mi a biztosíték arra, hogyha arra kerülne a sor megtudnálak védeni? Egy ekkora felelősséget szeretnél rám ruházni...Yukezo? Arra a vaizardra, akit nem rég ismertél meg? Nevetséges..mégis..hagyjuk..még találkozunk! *Indulok el ismételten. Majdnem mondtam neki olyasmit, amit nem szabad lett volna. Addig legalább is nem, míg magammal nem tisztázom le azt, hogy lényegében mit is gondolok az üggyel kapcsolatosan. Daitenshi? Csak az őrültek jelentkeznek egy ilyen szervezetbe. Mégis, ha az állításai igazak, akkor egy olyan helyen leszek nem sokára, ahol egy kicsit otthon érezhetem magamat. Elvégre is nem kell mást adnom, mint ami vagyok. Nem kell elhitetnem magammal semmit sem. Csupán őszintének lennem ahhoz, hogy végig talpon tudjak maradni. S végül is, hogy ezek után hogyan is lesznek a dolgok? Azt még nem tudom. Egyet viszont igen, Yukezo oldalán akarok maradni. Mellette akarok lenni, hogy beválthassam az éppen most letévő eskümet titkon feléje. Távolodó alakja felé fordulok meg, s gyenge szél emeli fel hajszálaimat. Ott kell lennem, de nem mögötte, s nem is előtte. Hanem mellette, egyenrangú félként megállva helyem a ránk irányulható veszélyek ellenében. Kifogok állni érte, cserébe pedig nem fogok várni egyebet, csak annyit, hogy amit a Reivel való találkozása előtt mondtam, azt be is váltsa. Nekem nem kell majd megköszönnie, köszönje meg inkább az egyetlen egy szál lányának, aki végre szülői kezekben otthonra talált...*

Ó, hát én már mindent kitaláltam ám! Tudom jól, hogy lehet ez a játék a legmókabb móka, ahhoz pedig a hős és dicső lovagomnak be kell tartania minden szabályt. Persze ebben a játékban nagyon sok szabály van, mert nekem kell nyernem benne, és különben is, hogy nézne ki, ha nem én nyernék? Yuyu bássinak tuti biztosan nem fog feltűnni, hogy néha nem is úgy van, ahogy mondom, mert hát az csak úgy lehet, ha elég ügyes vagyok, biztosan nem fogja észrevenni. Néha persze naaaagyon-nagyon buta lapokat dob le a földre, amilyeneket nem is tehet le, mert akkor nem nyernék, ilyenkor pedig megfogom a kártyáit és kiválasztom neki azt, amit lerakhat, már amikor van mit lerakni, mert a sárgára nem tehet rá sárgát, amikor kör van rajta, ezért ilyenkor húznia kell ám a pakliból három lapot, meg még egyet, ha véletlenül leejti a lapokat. A nagy játékban persze néha sokat kell gondolkoznom, hogy kitaláljam, mikor mi legyen, de végül vigyorogva teszem le az utolsó kártyámat, hogy kijelentsem, nyertem! *.* Ha Miyokonak elmesélem, biztosan büszke lesz rám, már alig várom, hogy újra találkozzunk. *.* Mert azért remélem, hogy még fogunk találkozni. Az ovi is sokkal mókásabb lenne, ha Miyoko is ott lehetne, akkor játszhatnánk egész nap kalózosat, meg ő aztán úgy, de úgy megmondaná annak a gonosz lánynak, hogy ne bántson, hogy nagyon! >.> Nem véletlenül ő a legjobb barátnőm, meg a legokosabb is, de a legfontosabb, hogy a legjobb, és nekem nagyon hiányzik. T^T
A nagy játékban viszont sikerült elfáradnom; már éhes se vagyok, meg szomjas sem, csak aludni akarok. Fáradtan dörzsölgetem a szemeimet, miközben belebújok az ágyikóba, csak még olyan hideg a nővérke ágya, nagyon vékony a takarója. Kétszer kell felhajtani a takarót, hogy elég meleg legyen, a holdacska besütő fényében pedig néha egészen szivárványosnak tűnik a kövem. Tudniillik, ez egy igazi kristály, olyan varázsgyémánt, ami segít varázsolni, az álmodban pedig mindenféle csudijó dolgot művelhetsz vele. A szemeimet éppen lehunynám, hogy végül elaludjak, amikor az ajtó kinyílik, és egy másik Yuyu bácsit látok ott. De hát ez hogy lehet? Kicsit kiegyenesedek az ágyból, de még mindig fekszem eközben, a könyökömmel támasztom ki magamat, hogy a másik Yuyu bácsit nézzem álmos szemekkel.
- Hű, akkor te varáslólovag vagy, Yuyu bássi? – suttogom halkan, nehogy nővérke visszajöjjön és rám szóljon, amiért én még nem alszom. Pedig én tényleg álmos vagyok, de annyi minden történt most, hogy még nem lehet aludni, hanem majd csak később. - Szerintem nagyon jó lovag vagy, Yuyu bássi. – érintem meg az egyik kezemmel az arcát. Nem tudom, hogy miért ilyen szomorú, de nem lehet szomorú, a nővérkémet sem szeretem, ha szomorú, se Miyokot, se Judit bássit, se pedig Yuyu bássit. Nem tudom, miért az viszont, olyan, mintha valami nagyon rossz történt volna, de nem értem, mi az. Nem értem a felnőtteket. Olyan bonyolultak. Miért nem lehet egyszerűen minden nap csak játszani, kacagni meg nevetni?
Visszadőlök a párnára, én már fáradt vagyok a mókához, legalábbis ezt hiszem mindaddig, amíg Yuyu bácsi nem tűnik el úgy, de úgy, hogy szőröstül-bőröstül, mint a birkák és barikák a farkas koma gyomrában. Mire pedig már azon gondolkoznék, hogy vajon hová is tűnhetett, már meg is jelenik ismét, az orromat pedig finom, édes illat csapja meg, olyan nagyon édes, amit nagyon, de tényleg nagyon szeretek.
- Kakaó! *-* – ülök fel újra az ágyon, a hátamat a háttámlának támasztva, és veszem a kezembe a bögrét. Bár kicsit még forró, és rá kell fújnom néhányat, és miután beleiszok, habos „bajszom” is lesz a kakaótól, viszont finom, jó édes, ahogyan szeretem.
- Nővérke nem zokott játsani, ha nem kérem rá. De talán ha varásols neki is kakaót, meg játsol vele sokat, akkor biztosan megengedi, hogy lovag legyél, Yuyu bássi. – ürítem ki a poharamat, persze csak kis kortyokban, mert csak kicsikben tudom meginni. A hideg kakaót mondjuk jobban szeretem, mert az édesebb, de nővérke nem szokta szeretni, ha hidegen iszom, úgyhogy mindig megmelegíti nekem. Miután megittam, leteszem a tányért az éjjeli szekrényre, ahova leteszem a varázsgyémántot is, amivel álmodhatok szivárványosakat, és visszafekszem az ágyba.
- Akkor holnap nem kell oviba mennem? – suttogom halkan, mielőtt elaludnék. Holnap nagyon nagy nap lesz, hiszen Yuyu bássi azt mondja, megyünk delfinirémicsodába, ami nem tudom, hogy mi, de van benne delfin, úgyhogy biztosan izgi lesz. Most azonban álmos vagyok, a szemeimet pedig nem bírom tovább nyitva tartani.