Lementem az emberek világába, hosszú idő óta először. Egy aprócska küldetés volt, néhány lelket kellett átküldeni a lelkek világába. Gyorsan megkerestem a célpontjaimat, majd végeztem is velük Miután sikeresen átküldtem őket, úgy döntöttem, hogy még csodásan sok időm van, hogy egy kicsit élvezzem is az emberek világát. Hihetetlenül csodás tájakon barangoltam, terveztem megnézni a naplementét, ami valamiért sokkal színpompásabb, mint odahaza, és mind ezt úgy élvezhettem, hogy senki észre se vett! Persze nem én lettem volna, ha a vándorlás közben tudom, hogy hol a csudában is vagyok. Úgy elkeveredtem, ahogy még valószínűleg az életemben sem. Igaz mentségemre fölhozhatom, hogy mióta meghaltam, rengeteget változott a világ. Alig találtam meg Shion sírját, de azért hosszas keresgélés után meg lett. Jócskán túl élt az öregfiú. Mint kiderült, jó darabig emésztette magát, de azért csak sikerült behálóznia egy asszonyt, és született is három lurkója. Persze amikor ezt megtudtam, először totálisan ledöbbentem... hogy annak a hibbant idiótának családja legyen... de végül is miért is ne? ott álltam a sír előtt, és tiszteletem jeléül meghajoltam, majd néhány sötét karmazsin szín rózsát helyeztem rá a sírjára. Nem mintha nem tudnám megkeresni a lelkek világában, de be kellett vallanom magamnak, hogy gyáva voltam hozzá. Sokszor figyeltem távolból, de túl sok fájdalmat okoztam neki, amíg élt, és túl sok fájdalmat okozott volna ő a halála után. Így aztán bölcsen kerültem, és inkább csak a sírjához jártam ki. Igazából már csak én tudtam, hogy hol van a sír, ugyanis egy hatalmas házat húztak a tetejére. Persze nem okozott gondot, hogy lemenjek a ház legalsó szintjére. Akkor se szívbajoskodtam volna, ha nem vagyok shinigami. Ott álltam a hőn szeretett férfi végső nyughelye fölött, és fogalmam se volt arról, hogy mi a fenét keresek én itt. Ilyen mazochista is én lehetek csak, hogy végre van egy kis szabad időm, és ilyen hülyeségekre szerencsétlenkedek! Már rég meghalt, és nem is úgy van, hogy nem láthatom, ha akarom. 'Csak azért is fogok szórakozni' - határoztam el magam. Dühösen döntöttem úgy, hogy ideje indulnom. Vissza mentem, ki az épületből, ki az egész városból. Most még úgy se akartam elviselni az embereket, hogy ők nem láthattak engem. Kicsit sem vágytam társaságra. Mire kitisztult a fejem, már rég eltűntek a városok, és az emberek is egyaránt. Egy csodás kis tisztást vettem észre a lábam alatt, tóval meg mindennel. Pont kiváló hely lett volna lazítani. Csodás virágok nyíltak szanaszét, a tavacskának a felszínét szellő fodrozta, halkan megcsobogtatva a vizet. Komolyan, mintha ezernyi tündér énekelt volna. A végtelenségig el lehetett volna nézegetni ezt a csodás képet. Az egyetlen zavaró tényező, ami bele mocskolt az idilli hangulatba, az a három lidérc, meg az arrancar, akik békésen pihengéltek a tó partján. A lidérckék cuki kis levágni való kutyusuknak néztek ki, de a gazdijuk, nos ő már egy kissé már tészta volt. Hófehér, rövid haja, és azok a maszk darabok a fülénél, sok mindennek hatott, csak cukinak nem. Jól lakottnak tűntek, ráadásul tiszták voltak. Nem érződött ember reiatsu maradvány egyikről sem. Amint elég közel kerültem, az arrancarnak kipattantak a szemei, és egyenesen az én szemeimbe pillantott...

Az arrancar óvatosan föl kelt, végig mért, majd elmosolyodott! Még nem sose láttam arrancart úgy mosolyogni, hogy nem fröcsögött közben a gúnytól. Már maga ez a tény is meglepett. Hát még mikor láttam, hogy a vele lévő kis kutya féléknek átjárót nyit, és szinte már gyengédnek mondható mozdulatokkal vissza küldi őket haza... Ez sem túl szokványos cselekedet tőle, lássuk be. Őszintén szólva inkább valami olyat vártam volna el tőle, hogy a kis jószágokat oda löki csalinak, hogy amíg őket ölöm, nekem támadjon, vagy nem is tudom... Vagy csak simán kifigyelje, hogy miként támadok rájuk. Szóval meglepett, nem is akár mennyire. Ez a meglepettség csak fokozódott, mikor miután bezárta a házi állatai mögött az átjárót, visszafordult, és olyan elegánsan hajolt meg, amilyet még nem sokat láttam. A szemeimbe nézett közbe, ami megint csak furcsán hatott. Végre megszólalt. A hangja mély volt, és kellemes.
- Üdvözöllek kedves shinigami! A nevem Lanven Alexander Stark! Az viszont, hogy örülök e a találkozásnak, az elválásunk végén fog kiderülni. Szóval? Munka hajtott ide, vagy csak a szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy megtisztelsz a jelenléteddel?
Újabb meglepetés. Egy arrancar, aki még emlékszik vagy még inkább, aki ismeri a jómodort!!! Kissé talán kiülhetett az arcomra a döbbenet, nem tudom, de igyekeztem uralkodni magamon.
- Aikawa Chiyo - hajoltam meg én is felé. Persze le nem vettem volna róla a szemem. Meglepett az igaz, de nem ismertem, így nem bíztam benne. - Mellesleg nem éreztem rajtatok emberi lélekenergiát. Vagyis nem lakomáztatok. És ha így volt, miért lennék itt munka ügyben? - hajtottam kissé csodálkozva oldalra a buksim. Értettem a gondolat menetét addig, hogy a lidércek, meg az ő fajtája is embereket esznek, ezért a halálistenekkel nem puszipajtások. De ha nem esznek embereket? Fogalmam sem volt, hogy olyankor mi a teendő. Pár lépéssel közelebb lépegettem. Láttam rajta, hogy ő sem bízik bennem, de nem bántam.
- Ne haragudj, csak még nem találkoztam élőben arrancarral - mosolyodtam el kissé zavartan - Igaz holttal sem, ne úgy értsd! Volna egy kérdésem. Ha nem emberekkel táplálkozol, akkor mivel? Már csak gondolom neked is fönt kell tartanod magad valamivel! - bukott ki belőlem a kíváncsiság. (Ha válaszol, akkor a válasza után, ha nem, akkor várok egy kicsit, és utána, mint egy folytatásképp)
- Ha megkérhetlek, hogy védd magad! - nem volt bennem semmi gyilkolási szándék, de tényleg érdekelt ez a fura szerzet,ezért miután meghajoltam egy picit, fölvettem az alapállást, és vártam, hogy ő is ezt tegye. Mintha hitetlen értetlenkedést véltem volna felfedezni a szemeiben, de az is lehet, hogy csak a lemenő nap játéka csalta meg a szemem. Minden esetre, mivel nem bántani akartam a fiút, csak megismerni, nem nyúltam a kardomhoz. Helyette pici terpeszállásba álltam, hogy nehezebb legyen kibillenteni az egyensúlyomból, a kezeimben az izmok önkéntelenül is megfeszültek, bár látszólag lazán lógtak a testem mellett. Azt, hogy lelkesen megnyaltam a szám szélét az előttem álló élvezetek tudatában, már észre sem vettem.
Ha elfogadja a kihívásom, és rám támad, akkor igyekszem kivédeni, ha nem, akkor kénytelen leszek én kezdeményezni, és neki ugrani, természetesen pusztakézzel

A támadásom lepergett róla, mint vajazott falról a festék. Sokkal gyorsabb volt, mint én, ám ahelyett, hogy megsorozott volna, fölkapott egy virágot, és a kezemet elkapva megpörgetett.
- Micsoda kár, hogy inkább harcolsz, mint sem táncolsz. Pedig biztosan jól szórakoznánk. - mondta.
'Biztos, hogy arrancar?' - tettem föl magamnak a kérdést. Egyre jobban kezdtem kételkedni. Egy vad íriszt tartott a kezében.
- Sajnálom, de én csak tradicionális táncot tanultam, még amikor éltem. Tudod, legyezővel meg mindennel. Bár egyszer néhány órát gésáktól is vettem! - tettem hozzá elgondolkodva. - De szigorúan a munkához kellett! Be kellett jutnunk egy bordélyházba és Shi... - észbe kaptam, hogy megint bele merültem a múlt kellemes tengerébe. - Szóval csak tradicionális táncokat ismerek. Szép kimonók, legyezők... - itt megint észbe kaptam. Igaz ugyan, hogy kivédte az első támadásom, de miért adnám föl? Még nem ismertem meg... - A páros táncok nem az én világom!
A mozdulatai szépek voltak, mondhatni kecsesek, mégis úgy éreztem, hogy ő bizony nem élvezi őket.
- Talán komolyan gondoltad a táncolós dolgot? - tettem föl kissé csodálkozva a kérdést, miután a következő ütésem elől is hasonló módon tért ki. - Bocsi, de sajna velem nem igazán fog menni! Mint mondtam, nem ismerek társas táncokat. Mellesleg szép virágot választottál! Azt tartják róla, hogy az illatával a befejezetlenség és az elkülönülés érzése feloldódik! Helyette inkább a természettel való egység, egyensúly érzése fog kialakulni. Hasznos kis virág, és mellette gyönyörű is! - Lelkesen mosolyogtam még mindig.
'Vajon minden arrancar olyan, mint ő? Mert ha igen, akkor baromira átejtettek minket! Eddig legalábbis sokkal kedvesebb volt, mint az eddigi edzőtársaim...' - Persze ennek egyelőre nem mertem hangot is adni. Ehelyett inkább csak mosolyogva meghajoltam egy aprót, és mellé ugrottam. Naná, hogy folyamatosan eltáncolt előlem, de alapjáraton kitartó vagyok. Úgy tűnt, ő unta meg előbb ezt a játékot. Mikor megelégelte a fogócskát, hagyta magát eltalálni. Az első ütésem látszólag a mellkasának indult, de még pont időben sikerült megváltoztatnom az öklöm irányát, és egy alulról irányzott ütéssel az állát eltalálnom. Egészen pontosan az álla hegyét, ahol is reményeim szerint sikerült elég erővel ütnöm, hogy eltaláljak egy ideget, ami pár percre lezsibbasztja a testét. (Ha nem voltam elég erős hozzá, akkor a következő ütésemmel a szegycsontját célozom meg. Ha elég erős voltam, akkor megvárom míg kiáll a zsibbadás a testéből, és csak miután megtudakoltam, hogy már rendben van-e, célzom az öklömmel a szegycsontját.) Akárhogy is, a következő ütésemet már nem várta meg. Elkapta a karom, és magához rántott, olyan közel, hogy még csak véletlenül se tudjak a karommal támadni.
- Most ha nagyon gonosz hangulatban lennék, és nem ismerkedés céljából támadtam volna rád, akkor bizony mogyitörés lenne! - mozdítom meg figyelmeztetőleg az egyik térdem. Úgy tűnt elérthette a kedves fenyegetésemet, ugyanis velem együtt a tavacskába vetette magát. Mos komolyan, ilyenkor mit lehet tenni?
- Ezt miért csináltad? - kérdeztem kissé értetlenül.
- Nem szeretek nők ellen harcolni, főleg nem nálam gyengébb nők ellen. Inkább beszélgessünk! Ha nem a munka hozott ide, akkor mégis mi?
Kimásztam a vízből, majd levettem a felsőm, és igyekeztem kicsavarni, akárcsak a hajamat. Eközben ő tapintatosan elfordult. Csak miután visszavettem a "már csak nedves, de nem csöpögős" felsőt, válaszoltam neki.
- Igazából... nem igazán tudom. Csak egy kissé elbarangoltam. Mondhatjuk azt is, hogy eltévedtem, mint általában. - kissé elhúztam a szám, majd kénytelen voltam elnevetni magam az arcán. Pislogott rám értetlenül, miközben a víz csöpögött le folyamatosan az állán. - Nem olyan rossz ez. Mivel sose tudom, hogy hol vagyok, mindig minden az újdonság varázsával hat rám. Szóval eltévedtem, és véletlenül keveredtem erre a kies kis vidékre. Aztán megláttalak benneteket. Talán az keltette föl a figyelmemet, hogy emberi vér vagy lélekenergia nyomát még csak nyomokban sem éreztem rajtatok, vagy a környéken. Ráadásul amikor megláttál, visszaterelted a kutyuslidérckéket oda, ahonnan jöttetek. Nem ilyesmiket tanítottak rólatok, szóval gondoltam, igazán izgalmas lenne megismerkednünk! Ennyi a történetem. Igyekeztem rövidre fogni, remélem nem voltam nagyon unalmas! És most ha nem haragszol, folytatnám. Még sok minden van, amire kíváncsi vagyok veled kapcsolatban! - mondtam mosolyogva, miközben felé ugrottam. A térdemmel az állát céloztam meg. (Ha sikerül eltalálnom, akkor két kézzel a vállaira támaszkodva föllököm magam, és szaltózva mögötte érek földet, ahol is már földet érésem pillanatában egy rúgással megcélzom a tarkóját. Arra már rájöttem ugyanis, hogy nem kell óvatoskodnom, elég erős az ellenfelem, hogy inkább rá koncentráljak, mint arra, hogy mennyire fogjam vissza magam )

Sose mondták nekünk, hogy ilyen mély érzések rejtezhetnek egy arrancarban. Vagy csak kiválóan játssza el? Eddig nagyon nem úgy tűnt, de még igazából nem ismertem annyira, hogy eldöntsem. Az állának irányított térdelésem a legnagyobb döbbenetemre betalált. Pedig korábban már volt szerencsém megtapasztalni, hogy gyorsabb mint én. Most mégis hagyta... nincs rá jobb szó, hagyta magát megrúgni, majd utána azt is tűrte, hogy átlendüljek a feje fölött és csak akkor mozdult, mikor a tarkója fele rúgtam. Akkor azonban elkapta a lábam és elkezdett pörgetni. Amikor már egybe folyt körülöttem a világ, édesen elengedett. Repültem néhány métert, mire sikerült végre megállnom a repüléssel, és a világ is megállt körülöttem. Pihenni így sem volt időm. Már ott volt mellettem, és most ő támadott a gyomromra. Az elsőt még úgy ahogy sikerült hárítanom, de nem hagyta annyiba. Folyamatosan támadott, így aztán ha csak nem akartam hagyni, hogy laposra verjenek, kénytelen voltam védeni magam.
"Nagyon jó! - gondoltam magamban - Támad, de eddig egyszer sem húzta elő a pengéjét, pedig azzal könnyen végezhetne velem! Eddig azt bizonyította, hogy nem akar megölni, de vajon miért nem? Shinigami vagyok, és ő maga mondta, hogy gyűlölik, a magamfajtákat. Akkor miért nem öl meg?"
Direkt nem vettem elő Gingitsunét, hisz kíváncsi voltam, hogy ő előrántja e a sajátját, ha nem muszáj, és ha előhúzza, akkor mi okból. Felettébb élveztem, hogy mert ő is támadni, ám nem éreztem felőle azt a vérszomjat, amit vártam volna. Mintha nem is akarna megölni! A folyamatos ökölharcban egyszer csak túl messzire került és mégis felém sújtott. Elfogott a veszélyérzet, de már nem volt időm kitérni. a kezeit két energiagömb hagyta el, ami ha nem is vitt végbe nagy pusztítást, elég durván ellökött. A sebesség, ahogy a mellkasomnak ütközött, nem volt normális. Pár pillanatig kihagyott a légzésem, de gyorsan, pár perc alatt összeszedtem magam. Mire újra normálisan vettem, és ami fontos kaptam levegőt, addigra az arrancar már a földön álldogált, mint aki jól végezte dolgát.
"Csak nem gondolja azt, hogy ennyi elég volt hozzám?" - lepődtem meg. Az eddigi ütéseiből nem hittem volna, hogy ennyire lebecsül!
Mikor azonban megszólalt, elvetettem ezt az ötletet.
- Elég legyen a barbár ismerkedési formákból. Semmi hangulatom, és főképp türelmem nincs ehhez. Ha harcolni akarsz, akkor komolyan harcoljunk, vagy ne harcoljunk! Én részemről nem akarlak bántani, bár sokat szenvedtem már a shinigamiktól tudom, hogy te nem az a fajta vagy!
Csak állt mozdulatlan, és épp kezdett rosszul esni, hogy ő beszélt komoly harcról, és közben ő nem vesz komolyan, de
amint leértem mellé, egyik meglepetésből a másikba estem. Be voltak a szemei hunyva, és olyan fájdalmas arckifejezés trónolt az arcán, amivel ha komolyan bántani akartam volna, se tudtam volna. Így meg, hogy inkább csak ismerkedtem, főleg nem!
- Veled meg mi történt? - kérdeztem kissé csodálkozással vegyes aggodalommal. Elsősorban nem az arrancart láttam benne, hanem egy harcost, aki kiérdemelte eddig a tiszteletemet annyira, hogy aggódjak érte legalább egy kicsit. - Fáj valamid, vagy más a baj? Sajnos mágiában annyira nem vagyok otthon, vagyis nem sajnos, de szóval érted..., mindenesetre gyógyító mágiát nem ismerek... egyáltalán neked használna a mi gyógyító mágiánk... mármint mégis mi a baj? - kérdeztem zavartan és nagyon hadarva.

Komolyan zavarba jöttem. Először azt hittem, hogy egy sérült alakkal kezdtem ki, ami magában elég szégyenletes lenne. Pár pillanatig olyan hitetlenkedés futott végig az arcán, amit nem igazán tudtam hova tenni, majd megszólalt.
- Miért? Miért törődsz velem? Én csak egy utolsó senki vagyok, akit senki nem hajlandó megérteni, de még a fáradtságot is sajnálják megkérdezni " hogy vagy?". Miért pont te, aki az ellenségem táborából származol próbálsz megvigasztalni? Vagy éppen megtudni, hogy mi a bajom? Ha nagyon akarod tudni... Elmondom. Végül is mit veszthetek nem? Az élet iránti vágyam már elvesztettem. Több mint ezer éve volt már, hogy boldogan éltem. Lidérc lettem, egy másik lidércnek köszönhetően. Az ösztönök hajtottak, és ezért éltem túl a korai lidérc státuszomat. Adjuchasként, fejlett lidércként már szinte elfelejtettem ki is vagyok. Csupán személyiségem kis darabja maradt meg, és ezzel próbáltam navigálni, és életben maradni. Majd egy shinigami világított rá lényemre, és én el akartam dobni magamtól az életet, hogy ne ártsak többet senkinek. De ez nem így történt. Arrancar lettem, és pacifizmust fogadtam a nőnek. Ezért a saját fajtám szinte szóba sem áll velem, és nem találom a sok vérszomjas, és őrült arrancar között a helyem. Nem tartozom oda, és nem is értem, miért léptem be Las Nochesbe. Talán azt reméltem, hogy egy magamfajta senki, talán kaphat egy kis törődést, és megértést. Persze mondanom sem kell, hogy rossz ajtón kopogtatok, és most itt vagyok. A bánatom osztom meg egy ellenséges shinigamival, és ha ezt egy arrancar tudná... Szánalmas nem? Nyugodtan mond meg... Nem önsajnálat ez, csupán a tényállások. Nem várom el, hogy megértsd. Te nem mentél át olyan szörnyűségeken, hogy tudd milyen az, amikor hiányzik az egyik feled, és amíg nem kerekedsz felül ösztöneiden, addig halomra mészárlod a lelkeket, és lassan elveszíted önmagad.
"Ne aggódj, a shinigamik se lennének túl lelkesek, ha ezt tudnák!" - gondoltam magamban, de ezt inkább nem osztottam meg vele. Helyette fölkeltem mellőle, és előhúztam a kardom. Nem fogtam két marokra a markolatát, egyik kezemen a pengéje pihent a drágának, a másikkal a markolatát fogtam, miközben visszaültem mellé.
- Szánalmas? Melyik része lenne szánalmas az eddig elmondottaknak? - kérdeztem kissé elgondolkodva, miközben a térdeimre fektettem a katanám, és míg az egyik kezemmel nem engedtem el a markolatát, a másik kezemmel gyengéden végig simítottam a jéghideg fémet. - Talán az, hogy emberként nem tudtál mit tenni egy lidérc támadás ellen? Vagy az, hogy dolgozott benned a túlélés öntudatlanul? Esetleg az, hogy tartottad magad az ígéreteidhez? Vagy az, hogy megértésre vágytál? - eddig ő nem mert az én szemembe nézni, most én fixíroztam kitartóan Gingitsunét - Ha nem találkozok egy halálistennel a halálom után, helyesebben, ha nem jön oda hozzám, valószínűleg én magamtól lidérccé válok. - egy félmosollyal pislantottam föl az égre - Nekem még lidérc se kellett volna hozzá! Megoldottam volna magam. Nem tudom mennyi ideig őrjöngtem, de így utólag visszagondolva nem sokon múlt. - hirtelen fölpattantam, és elé álltam - Nem tudom, hogy te ezer évvel ezelőtt milyen életet éltél, de azt megmutathatom, hogy én miként éltem emberként! - a félmosoly immár széles vigyorként trónolt az arcomon, miközben a kardomat visszacsúsztattam a hüvelyébe. - A népem úgy tartja, hogy azok a harcosok, akik hűségesek, tartják magukat az adott szavukhoz, akik képesek az önuralomra, akikben benne van az együttérzés, ami emberré tesz, azokat a harcosokat tiszteljük - itt egy kicsit meghajoltam - akár közülünk való, akár az ellenfél táborából. Egy harcos ezek nélkül csak egy szörnyeteg, ám egy szörnyeteg ezekkel a legigazabb emberré válhat! - a szemébe néztem - én ezt nem találom szánalmasnak! Az olyanokat, akik hazugok, aljasak, alattomosak, nos az olyanokat megvetem! Szánalmasnak találom őket, akárcsak a gyávákat. De sajnálom, téged nem tudlak se gyávának, se alattomosnak. Amikor az előbb megtámadtalak, a harcban tiszteletet mutattál az ellenfeled iránt, és gyáva sem voltál. - Előhúztam a katanám, és a fény felé fordítottam - Élj azért, mert vagy valaki, s mihelyt nem vagy az, élj azért, hogy légy valaki. - Felé fordultam, miközben a kardom felé irányítottam. - Én úgy látom, hogy vagy valaki, ha ezt te még nem érzed, akkor keresd meg magad! - visszadugtam a kardom újfent a hüvelyébe. - ha megengeded, segíthetek a lelkemmel!
(Ha bele egyezik, akkor támadó állásba állok, és megvárom, míg ő is így tesz, majd elindítom az első támadásomat. A bal kezemmel kicsit előre tolom a pengém, pár centire kitolva ezzel a hüvelyből, miközben a jobb kezem már a markolaton van. Amikor úgy látom, hogy az ellenfelem már felkészült, kissé fölerősítve a sebességem lélekenergiával, előre lépek, és amint megfelelő távolságban vagyok, kirántom a kardom, vágva is egyet vele. Nem hiszem, hogy betalál, de itt elsősorban az a célom, hogy magát megismerje, hasonlóan, ahogy én megismertem őt. " Amikor még éltem, az ilyen támadásokat ritkán tudták kivédeni. Azóta nem sokszor próbáltam. Azért ezt alkalmaztam, oly hosszú idő óta először, mert ez elsősorban inkább csak megakadályozni akarja az ellenfél támadását, nem pedig megölni a másikat. Jelen pillanatban ilyennek látlak!"
Ha nem egyezik bele, akkor kénytelen vagyok folytatni a korábbi támadásaimat. Hátha ő is ezáltal magáévá teszi azokat, amiket eddig elmondtam neki.)

- Szép mozdulat. Legyen hát. Lelket öntöttél belém, és 180 fokos fordulattal viselkedtél a többi shinigamihoz képest. Köszönöm neked, és cserébe most mindent bele adok, és nem fogom vissza magam. Készülj arra, hogy nagyon gyors tempót fogok diktálni! Remélem készen állsz, mert akkor jövök!
Két tőrrel támadt egyszerre. Elölről, nagyon kiszámítható mozdulattal. A pengéink megkóstolták egymást, majd eltűnt előlem.
- Táncolj a Hold fényében Ezüstróka! - mondtam, amilyen gyorsan csak tudtam, miközben megpördültem a tengelyem körül, hisz fogalmam sem volt, hogy merről fog érni a következő támadás. Valószínűleg, ha tudom, hogy honnan kapom az áldást, más lett volna a helyzet, így azonban nemes egyszerűséggel hasított bele a pengéje a felkaromba. Nem szántott bele mélyen, épp csak annyira, hogy felszisszenjek. Pár másodperc múlva egy vékony, vörös csík jelent meg, a korábbi csípős érzés helyén.
"Bocsi!" - hallottam a róka kissé zavart hangját a fejemben. Amúgy se voltam ideges, inkább csak az adrenalin tombolt az ereimben, de most furcsa mód kitisztult minden. Behunytam a szemeim, hisz azt már kitapasztaltam, hogy sokkal gyorsabb mint én. - " Jól vagy?"
"Alig ért hozzám!" - válaszoltam neki, még mindig lehunyt szemekkel. A Nap pont a hátam mögül sütött. Éreztem a simogató sugarainak a melegét a bőrömön. Teljesen lecsendesítettem a gondolataimat, és figyeltem. Nagyon szépen, nesztelenül, és nagyon gyorsan mozgott az ellenfelem. Ez mind előny egy küzdelemben, de a gyorsaságnak van egy olyan hátulütője, hogy felkavarja a levegőt maga körül. Minél gyorsabb valaki, annál jobban érződik ez a levegőn. Két marokra fogtam a nagamakimat, miközben gyengéden lehunyt szemekkel figyeltem a légzésemet és azt a kört magam körül, ameddig elért a pengém. Már egy ideje lélekenergiaként érzékeltem a környezetemet, nem pedig a fizikális mivoltában.
(Ilyen állapotban, ha újra támad az ellenfelem, akkor már képes leszek rá reagálni. Ha azonban kedves, adok-kapok meccset szeretne, akkor várok még egy darabig, majd ha úgy ítélem, hogy már igazán eleget tettem az udvariasság minden kritériumának, shunpóval, amilyen gyorsan csak tudok mellé ugrok, miközben Gingitsune útmutatásaira figyelve kezdek suttogásba.
-"Táncoló penge!" - a hangomat magam is alig hallom. Nem igazán vagyok biztos benne, hogy mit is fogok kapni, ám az eredmény leírhatatlanul jó érzéssel tölt el. A penge olyan hajlékony lesz, mint egy szalag, ám nem veszít semmit az élességéből. Egy aprócska mozdulattal életre keltem, és mint egy kígyó kezd el tekeregni körülöttem.
- Ez nagyon tetszik! - jelentem ki hihetetlen lelkesedéssel, miközben persze az ellenfelemen tartom a fél szememet és figyelek, hogy minden gyanús lélegzetvételre reagálni tudjak.)

- Ez nagyon tetszik! - jelentem ki hihetetlen lelkesedéssel.
Azt nem tudom pontosan, hogy Gingitsune lelkesedése ragadt-e át rám, vagy fordítva. Amint mozdítottam a kardom nyelét, a penge is mozdult, csak nagyon nem arrafelé, amerre megszoktam.
~ Bízol bennem Drága? ~ kérdezte Ezüstke.
~ Nagyon úgy tűnik! ~ válaszoltam.
~ Akkor hagyd, hogy segítsek! Csináld amit mondok!~ mondta. Naná, hogy szó nélkül bele egyeztem. ~ A következő a szabály. Mivel már mozgásban van, amerre mozdítod a nyelét, maga a penge először mindig az ellenkező irányba fog indulni! Próbáld csak meg! ~ noszogatott, és mint aki semmit se hallott az egész korábbi nagymonológjából, lelkesen lendítettem előre Gingitsunét, a penge pedig még lelkesebben indította el a tiszteletkörét hátrafele. Elméletileg arra számoltunk. Ezüstke is, jómagamról (inkább) nem is beszélve, hogy a tisztelet kör után enged a fémszalag a csábításnak és előre is lendül, de az bizony hátul megakadt! Meglepődve pillantottam hátra, és láttam meg, hogy Lanven belegabalyodott a drágámba. Az egyik kezére teljesen rátekeredett a pengém, megakadályozva a szabad mozgásban. A másik pengéjével próbált kiszabadulni, de nem sikerült neki.
~ Azt hiszem ezt nem így terveztem! ~ nyeltem egy nagyot.
~ˇNem így tervezted? Harc közben egy ilyen akár az életedbe is kerülhet, de ezt komolyan magyaráznom kell Drága?
~ Körbe akartam magam körül lendítni és így sikerült.
~ Ez most tényleg a véletlen műve volt! ~ tudtam, hogy elmosolyodott, de valahogy kényelmetlenül kezdtem érezni magam a mosolya ellenére... vagy talán pont amiatt ~ Ez tudod, hogy mit jelent?
~ Még több edzés igaz?~ kérdeztem sóhajtva.
~ Könyörtelen leszek veled egészen addig, míg a mesterévé nem válsz a szalagnak! Persze mindezt a te érdekedben teszem, de készülj fel jó néhány fájdalmas gyakorlásra mostantól! ~ mosolyodott el a válasz közben még jobban a róka.
Eközben óvatosan megfordultam, hisz attól tartottam, hogy komolyabb sérülést okozok rajta, ha hirtelen vagy erősen megrángatom a kardom nyelét. (Ha véletlen a másik tőrével nem csak kiszabadulni próbálna, hanem rám is támadni, akkor a nagamaki hüvelyével próbálom hárítani a támadást) Szép lassan odasétáltam elé. Óvatosan, hisz ilyen helyzetben már szégyen lett volna fölöslegesen megsebezni, majd a mutatóujjamat a homlokához tartottam.
- Meg vagy! - közöltem mosolyogva, miközben a kardom visszaalakult a rendes katana formájába, kiszabadítva őt. Persze amint szabad lett ellenfelem mind a két keze, visszaugrottam, hisz nem tudtam, hogy belefeledkezett-e a harcba annyira, hogy újra rám támadjon!
~ Ezzel jobb ha otthon nem dicsekszünk el!~ mondta Gingitsune, és valamiért nagyon egyet is tudtam vele érteni. Nem tudtam, mi lenne a következménye, ha kiderülne, hogy nem csak beszélgettem egy arrancarral, de még csak meg sem öltem amikor lehetőségem adódott rá... többször is. Szóval elraktároztam ezt a kalandot a szigorúan titkos információk közé a fejembe.
Alap állást vettem föl, hogy hogyha nekem ugrana, tudjak védekezni. Úgy tűnt kezdte élvezni ő is a harcot, nem csak én, ami tényleg jó érzéssel töltött el, de azért sose árt ugye az óvatosság.

Spoiler:

Valami jeges érzés söpört végig rajtam, és éreztem, hogy zsibbadni kezd a karom, a lábam, és az egész testem. Szépen lassan kúszott fel, mintha nyakig süllyednék a jéghideg indulatokban. A kezem még mindig bele volt gabalyodva a hajlékony pengébe. A zsibbadás végig szaladt, és láttam, ahogy saját kezemben megfeszülnek az izmok, és olyan erővel markolják a fegyvert, hogy kifehéredik az ujjam.
- Oh ne... ne ne ne... Ne most...
Mondtam olyan halkan, ahogy csak tudtam. Éreztem, hogy az érzés az államat nyaldossa, és lassan eléri az ajkaimat. Eszetlen vigyorra húzódott a szám. Akkora vigyor volt, ami már ijesztően nagy volt. A szemei kétségbe esve ugráltak jobbra, majd balra. Egy pillanatra elragadott az érzés. Chiyo kiszabadított a fogságból, és elhátrált, majd alapállást vett fel. Minden erőmmel magamat kerestem, és próbáltam megállítani ezt szörnyeteget, aki előkészül törni. Az orromon sipítva ugrált ki be a levegő. Próbáltam egyenletesen lélegezni. Egyre súlyosabban nehezedett az érzés az agyamra. Mozdulatlanul minden izmommal megfeszülve álltam, és csak a kétségbe esett szemrángásom látszott.
Ekkor felnevetett, és széttárta a kezeit, majd még őrültebb hahotázásba kezdett. Akkorára nyitott a száját, hogy az már embertelennek tűnt. Mintha egy démon ugrott volna elő. Hirtelen teljes csönd lett, és leszegte a fejét.
- Nem fogsz előbújni! Nem most! Takarodj vissza, oda ahonnan jöttél! Ha szükségem lesz rád, majd hívlak! Vagy is soha!
A jeges zsibbadás kezdett alábbhagyni. Szépen lassan tűnt el az egész testemből. Ma én győztem. De ki tudja megint így lesz e? Nem hívtam elő, magától tört a felszínre. Ha valamitől hát ettől féltem. Végig futott a hideg a hátamon, majd engedtem a görcsös szorításon. Vissza tettem a pengéket a helyükre.
- Sajnálom, most mennem kell Chiyo. Remélem még találkozunk, de félek soha többet nem küzdhetek veled, ha meg akarom őrizni az épp eszemet.
Ezzel meg is nyitottam egy gargantát. A fekete szakadás vissza vitt oda, ahová soha nem vágytam. Las Nochesbe, és most már tudtam, mit kell tennem. Itt volt az ideje. Az a hely tette ezzé, és most meg kell tanulnom uralkodni a második felemen, különben én is olyan eszetlen gyilkossá válok, mint a többi lidérc.

// köszi a játékot ^^//