Fárasztó nap volt az utóbbi, esetleg napok… fogalmam sincs, mennyi időt tölthetünk el Ayame Zanpakutojának világában, emiatt időérzékem is ködössé vált. Viszont most már vége van, bár a zárást, cseppet sem így képzeltem el. Hiszen, volt egyáltalán jogunk elvenni Ayame életét? Megtehettük azt, hogy lezárjunk egy igencsak borús és zord történetet, hogy egy újat megnyitva talán egy békésebb, szeretettel teli életet indítsunk? Furcsa kérdések, mely kusza gondolataim között bukkan fel, hogy komolyabban belemerülve kezdjek agyalni ezen.
Így visszatekintve rengeteg dolgot tapasztalhattam a sok változatos, átélt élmény miatt, melynek bár örülök, hogy vége van, mégis szívem mélyén sajnálom a történteket, még akkor is, hogy Hyozanryuu próbálta elkergetni belőlem ezen érzelmet, mely mellkasomat nyomja. De, hogy békélhetnék meg mindezzel úgy, hogy tudom lelkem másik fele is teljesen le van hangolódva? Tudom, hogy a hiba központja jómagam vagyok, de nem értem az okát, hiába kérdeztem rá, s mindhiába felelt nekem… nem értettem. Szörnyű társ vagyok mellette, ezért is próbálom azzal mérlegelni ezt, hogy mindig megvédem a csillagos égig szárnyaló büszkeségét. De, talán most jött el az a pillanat, hogy mindez nem elég? Hiszen mit tudok róla; arról ki hozzám a legközelebb áll? Semmit, csupán csak a nevét. Mondhatom így többnek magamat Ayamenel? Ő megfeledkezett hű társáról, a legközelebbi barátjától, aki tűzön – vízen át mellette állt és segítette. Jómagam is rendelkeznék ezzel a hibával? Képes lennék megfeledkezni Én is legközelebbi társamról? Nem, nem szeretném, hogy ezt megtörténjen és nem is fogom hagyni! Csupán, szeretném jobban megismerni lelkem másik felét….
Elmerengve nézem Zanapkutomat, ahogy ölembe emelve végighúzom balomat gyönyörű díszes tokján. Sosem értettem, hogy e szépség miért rejt olyan rozsdás külsőt magában. Talán utalni akarhat valamire? Kisebb sóhajt ejtek el az utóbbi kérdésem után, ahogy előhozakodok ezzel a talánnyal a gondolataim sűrűjében. Fáradt tekintettel, mely kisebb aggodalommal volt átitatva, vetem végre erőt magamon, hogy körülnézhessek a betegszobában, s ahogy ezt megtettem nem messze magamtól ki is szúrhattam egy ismerős arcot. A rajtam úrrá lett lehangoltságot hamar elkergetve egy mosolyt erőltettem az arcomra, amiért még mindig nem voltam a helyzet magaslatán erőlétben, de mégsem foszthattam meg eme örömteli üdvözléstől új barátomat. Még sem várhatom el tőle, hogy aggódjon értem, bár tudom, hogy nem olyan jellemmel rendelkezik, aki ilyet tenne, de azért nem szeretném, hogy feltűnjön neki, valójában nem vagyok érzelmileg teljesen jól.
Talán jobb is inkább megfeledkezni róla és egy ideig nem törődni vele, ahogy Hyozanryuu tanácsolta. Kezdeti lépésnek szántam feltett kérdésemet, mely kissé túlzás volt, hiszen a látottakból is könnyedén levonható a válasz, de e helyett inkább számat jártatom, mintsem elgondolkodnék mindezen. Ai-san ridegséget tükröző szemeibe nézek teljes nyugodtsággal, hiszen miért ijednék meg e komor szempártól? Ha, ez lett volna a célja, akkor nem sikerült neki. Már barátként tekintek rá, így már nincs okom megijedni tőle, feltéve, hogyha nem tényleg annyira komoly a helyzet, hogy a szükség megköveteli. oO
- Hehehe … igazad van Ai-san. ^.^ – mondom kellemetlen hangszintű nevetéssel, zavarodottan megvakarva tarkómat, ahogy tudatosul elmémben Ai-san válasza kérdésemre. Keményfából faragták és e felől hirtelen megfeledkeztem és csak utólag tudatosul bennem. Ha, Ő nem lett volna, talán most nem itt ücsörögnénk. Viszont így, hogy halhattam komoly hangzású szavaival feleletét sokkal inkább megnyugodtam és ez tekintettemből is kitűnően leolvasható volt. Szememet ismét a kardom tokja felé vezetem, ahogy beállt közénk egy apró kínos csend, s csak akkor emelem fel tekintetemet, amikor Ai-san ismét beszélni kezd.
Meglepetten pislogok az általa megosztott meglátásra, mely elgondolkodtatott. Jobban belemerülve ebbe igaza van, hiszen szinte mindent megtudhattunk ez idő alatt róluk, bármin is kellett keresztül menünk. Emlékeink róluk élénken fognak élni bennünk. Ai-san kérdésére a napló gondolata átfutva elmémben, a kimonom felső részéhez nyúlók, hiszen Ayameval való összecsapás előtt oda rejtettem, de már nem ott volt, hiszen nem egyenruhám, hanem fehér színű yukatában ücsörögtem már a betegágyon. Tekintetemmel kezdem el keresni a kötetet, melyet végül a kis éjjeliszekrényen pihenve fedezhettem fel magam mellett. Kezembe véve a könyvet, nézegetem egy kicsi, mintha csak leellenőrizném, hogy ezt tényleg a keresett napló lenne e.
- Igen nálam van. – préselem ki magamból a szavakat, ahogy pár emlékképkocka hozakodik elő lelki szemeim előtt a megszerzésével kapcsolatban, s tartalmából is láthatok ismét egy – két darabot, mely miatt megsajnáltam Ayamet, mely a segítségadás minden egyes cseppjét felelevenítette bennem, míg ki nem derült, hogy valójában át vertek minket. De, ha ezt nem tudtok volna meg, talán nem lettünk volna képesek segítséget nyújtani nekik, érdekes… de talán megfelelő segítséget.
Ai-san ötletét halva kicsit meglepődöm ugyan, viszont hazudnék, ha azt állítanám, nem tetszik ezen elképzelése. Ennyit megérdemel Ayame és … Kage no Kami emléke is, bármennyire nem szívleltem őket tetteikért. A sírt minden eltávozott lélek megérdemli. Zanpakutom markomban aprót moccan e gondolatomra, mellyel meg kívánja erősíteni helyeslő válaszomat. Halvány mosollyal az arcomon tekintek Ai-sanra.
- A kaméliáknál… szerintem tökéletes lenne. – felelem ötletére, lehunyt szemmel elmosolyodva, majd hirtelen beugrik kérdése mellé toldott apró szó. Döbbenten nyitottam ki szemeimet, mely után a lelkesedés nagy csillogása bukkan fel íriszemben, elérve azt, hogy kipattanva ágyamból, teljes meglepettséggel tekintsek Ai-sanra. – Mi… mit mondtál? o.o – kérdezem, bár választ nem várok tőle. Hatalmas mosoly húzódik arcomra. Igaz, Én már a küldetés folyamán fontos barátként kezdtem tekinteni rá, akit minden veszély elől védelmezni szeretnék. S bár érdekes zárásnak minősül életünk ezen apró, sötét szakasza, amin keresztül mentünk, nevetéssel kívántam befejezni e fejezetet, hogy az új így örömmel telve indulhasson, nem gondolva azokra a problémákra, melyet magunkkal hoztunk.

Spoiler: